Postafordultával érkezik is a válaszod, valami könnyed, hidegfejűnek gondolt, tehát túlzottan is műszaki jellegű oldal, hogy te megérted, persze, vagy már akartad ezt te átbeszélni, nem is baj ez a levélforma, sőt, még meg is köszönöd – győzni nem akarsz, semmi gőg, undok, harapós gesztus, és ezzel győzöl is, de rendben van. Tudtam, hogy sosem fogom elolvasni a választ, talán elrakom egy olyan kornak, mikor már a neved semmit nem mond, és néhány perc nosztalgia után gondtalanul dobhatom a szemétbe.
Ilyesmi gondolataim voltak, ahogy visszakanyarodtam a postára nyíló útról a mi utcánkba. Sarokház, fel a lépcsőn, az elsőre, a lift odalenn marad. Mióta nincsenek lakótársaim, nyugodtabban kalandoznak el a gondolataim, míg a kulccsal zörgök, nem kell félnem, hogy valaki spontánabb választ vár nálam egy ahánál. A napok is olajozottabb áttéttel forognak; ha úgy akarom, pörög az idő, ha úgy akarom lomha.
Voltaképpen ez kellett ahhoz, hogy tisztázhassam, mennyire időszerű lenne leválasztanom téged.
Egy országhatár és egy panaszolható postarendszer választ most el minket. A trükk az, hogy teljesen kiszámíthatatlan a levél befutása; megesett már, hogy két nap alatt megérkezett a küldemény, máskor meg eltelhet másfél hét is, mire kikézbesítik, és az is sűrűn előfordul, hogy nem tudod átvenni pár napig a postád. Ez a bizonytalan idő valami biztonságérzetet ad. Még a tiéd vagyok, de te már nem vagy az enyém.

Csak tudnám, melyik kulcs is nyitja. Ebben mindig rossz voltam, vagy inkább, mindig volt valaki mellettem, aki pontosan tudta a kulcsok rendjét. Elkényeztettek.
És tessék, fejben már megint veled beszélgetek, mondok néhány önsajnáló dolgot, te pedig rögtön gúnyolódsz a gyenge jellememen, aztán én védekezni próbálok, mire te magadat mented, és egyikünk se tudja, melyikünk mondta azt a bizonyos, komoly sértésnek hangzó dolgot. És micsodát.
Inkább elterelnéd a témát, mindig hülyeségeket találsz ki, teljesen oda nem illő, elrontott dolgokat, mondjuk, hogy játszunk kanasztát, vagy, hogy pénzt kéne váltani, de legtöbb esetben csak felteszel egy kávét, úgy, ahogy csak mi csináljuk. Néhány fahéjrost a kávé közé, aztán kotyoghat. Aztán a tej tilos!, ellenkezel automatikus mozdulataimra. Fejcsóválás, kávé, csók, szeretkezés egy bögre kávéval a kézben, teljes csendben,, ahogy csak mi csináljuk.
Dekadens gondolatok kergetőznek a kulcskarikán körbe. Körbe, körbe-körbe.
Végre megvan a jó kulcs, már csak a zár akad.
Most, hogy szabadon gondolkodhatnék, magam elől próbálok elbújni. A zárbetét is játssza a bújócskáját, mi is játszottuk néha, csak hogy felidézzük a gyerekkort, a hat-hét éves önmagunkat, meg mikor fűzfa árnyékában feküdtük át a nyári délutánokat, egymáshoz sem szólva-érve, hogy aztán búcsúzás nélkül menjünk, ketten kétfelé, mint a mesében. Valami késő udvarlás volt ebben, ahogy újrarendezted gyerekkorunk színeit, hogy megértsem, mindig is így volt. Aztán látod, mégsem lesz már így. Nincs minden úgy, mint a mesében, te már nem vagy az enyém, én még lehetek a tiéd, mégsem.
Együvé tartozás, halott gondolat.
Erre végre kinyílik végre az ajtó, nem is értem egy pillanatra, hiszen a kulcs nem fordult el, de a kilincset is más nyomta le. Bentről. A szoba sötétjében egy erős kéz, meg egy illat fúrja közelebb hozzám magát. Sikítani akarok.
De csak a kávéfőző kotyogását hallom, fahéj, meg hirtelen egy egész tucat dolog, amit csak mi csinálunk.  Sikítani akarok, de csak a szememből hullik valami hasonló, csók, szeretkezés, és egy levél a postán, meg mindez a fejemben, és csak úgy áll az idő a szív felett.