I.–repülés

Az unokahúgomat, Sárát, valami oknál fogva soha nem kedveltem. Idegesített benne szinte minden. A hanglejtése, a mozgása, ahogy a haját feltűzve hordta. Külsőre nagyon hasonlított rám, bár barna bőrét, haja színét az apjától örökölte, számos tulajdonságát az anyai ág határozta meg. Finom arca, kedves szavai, mikor beszélt, mind az anyjára emlékeztettek, ha ránéztem, láttam benne rég elhunyt nővéremet, egy kései tükörképet, mivel nagyon hasonlítottunk egymásra, csak az egyikünk szőkén, másikunk barnán érkezett erre a világra. Sára mégis különbözött mindkettőnktől. A szemei, a fekete szemei mindig ragyogtak, valami mély tűz égett bennük, ősi és ösztönös, talán ez idegesített benne a legjobban. Már akkor is, amikor még csak gyerek volt, és megesett, hogy vigyáznom kellett rá. Nem bírtam vele. Nem tudott egy helyben ülni. A házimunkában is többet ártott, mint használt. Egyszer azt hittem, teljesen elment az esze, amikor a paradicsomot félbevágva azt magyarázta, hogy kobold lakik a piros termésekben és a ribizlibokor a kert végében a tündérek tartománya. Mindig azt mondtam, hogy az anyjáék elkényeztetik, járatják cselló órákra, táncra, mindenféle táborokba. Aggódtam. Sára serdülő lányként az élet hétköznapjaiban egyre nehezebben boldogult. Főzni szinte alig tudott, nem vágta finomra a hagymát, a sárgarépát, nem volt türelme krumplit reszelni a lapcsánkához, számtalanszor megvágta a durva reszelővel az ujjait. Irigyeltem a kezeit. Szép, hosszú ujjai voltak, amikre mély barázdákat vésett a csellóhúr.

Olyan tizenöt lehetett, amikor egyre többet látogattam el hozzájuk, mivel Sára apja nem bírta elviselni azt a fullasztó gondot, ami nővérem betegségével hirtelen a család nyakába zuhant. Kórházi kezelések, kemoterápia, barna, hullámos hajat utánzó paróka. Nővérem egyre kevesebbet volt otthon, a polcokon pedig csak nőtt a por, a lépcsőházat se takarította rendszeresen senki, mikor Sáráékra került a sor. Szidta is őket rendesen a szomszédasszony. Én pedig az unokahúgomat, hogy kapja már össze magát, nem

csellóból és Bach-ból áll a világ. Elmondtam neki, hogy ennyi idősen én már teljes étrendeket készítettem, patyolattisztára mostam mindent hetente legalább egyszer, közben pedig dúdoltam és azt képzeltem, hogy egyszer talán elrepülök majd valahová jó messzire, mint a madarak.

Én életemben Budapesten túlra nem utaztam. Néha eljutottam építőtáborokba, ahol sárból téglákat készítettünk vagy almát szedtünk. A nővérképzőt is egy közeli kisvárosban végeztem. Szerettem a társaságot, ifjúságom szárnyas könnyedségét, de később, asszonyként nem jutottam a fővároson túlra. A napjaim menetrendszerűen teltek. Hajnalban keltem, kávét főztem, aztán korán reggel kimentem a piacra meg a boltba. Mindig frissen sült zsemlét kért az uram reggelire, édes eperlekvárral és sajtokkal. Trappista, ementáli, camembert. Sokszor az undor kerülgetett, mikor ezeket a sajtokat néztem a pultnál sorban állva. Mindenben az uram kedvében jártam, hogy a törékeny béke sokáig időzzön az otthonunkban, mert ő olyan volt, mint az időjárás. Kiszámíthatatlan. Ha front volt, az volt a legborzalmasabb. Olyankor mindig a kisszobában vagy a kamrában zártam magamra az ajtót, míg ő kint kiabált a nappaliban, mert nem tetszett neki semmi sem, az étel túl meleg volt vagy túl hideg, a függöny nem volt centire pontosan behúzva, bántotta szemét a beszűrődő nap. Ilyenkor végighallgattam a káromkodásokkal tűzdelt litániát, hogy az Isten így meg úgy, miért jutott neki ez a sors, verjen meg engem is azon nyomban, nem vagyok én semmi más csak egy utolsó, útszéli kurva. Idővel mindezt megszoktam. A könnyeim se folytak már, főleg miután magamhoz vettem egy kóbor kiskutyát. Bodrinak neveztem el. Fekete szőre volt, lábain fehér foltokkal. Őt öleltem, neki dúdoltam, mikor a házunkban tombolt a vihar. Ez volt a fedőnév: tombol a vihar. Titokban szöktem át a szomszédasszonyhoz, nyüszítve magamban, mint a kivert ebek. A kisajtón keresztül suttogtam, Mariska, tombol a vihar, és ő beengedett. Egyszer elfelejtettem magammal vinni Bodrit. Aznap adtam neki enni utoljára. Mikor éjjel visszalopództam a házba, ott állt a tányérján érintetlen vacsorája. Reggel sem jött csaholva utánam a boltba. Elszökött. Mondta az uram.

Nálunk a válás szót nem volt szabad kiejteni a szánkon. Mindig azt mondták, hogy a mi családunkban ez egyszerűen nem divat. Mariska is ezzel tömte a fejem, és azzal, hogy a falu majd a szájára vesz, hisz sok az irigyem, miért nem becsülöm meg azt, ami van, se

gyerek, se kutya, mindent leszámítva milyen jó életem is lehetne az uram mellett, ha alkalmazkodnék. Ki milyen virágot szakít, ugyebár… Egyre inkább csak alkalmazkodtam. Szinte észre se vettem, úgy lettem szép lassan először önmagam, majdpedig az uram

árnyéka.

Nővérem közelgő halálára tudatosan készültem. Számításaim szerint még pár hónapja volt hátra. A nővérképzőben és a későbbi munkahelyemen sok hasonló esetet láttam. Tudtam, mit kell tennem, mibe öltöztessem, hová temessük, ha eljön az idő. Tisztában voltam azzal, mit jelentenek a megnagyobbodott belső szervek, a kihullott haj és a sárgaság. A sejtburjánzással együtt nőtt nővérem lépe, nem egyszer mutatta is a kidudorodást a hasfalon. Nőtt szinte mindene, magasságra ő viszont egyre csak zsugorodott. Úgy feküdt az ágyon, mint egy gyermek, ereje se volt már a nagy átváltozásban. A test készítette magát az utolsó utazásra.

Ültem az ágya szélén, és néztem a sárgásfehér madárarcot. Az utóbbi hetekben nővérem egyre nyugtalanabb volt. Semmihez nem volt türelme. A falusi tyúkből főtt húslevest is két kanál után kiköpte, aztán összegömbölyödve a fal felé fordulva álomba sírta magát. Keveset beszélt hozzám, ha igen, akkor is sokszor csak zsoltárokat énekeltetett velem, megkért, idézzem fel azokat a napokat, amikor még gyerekek voltunk, és a párás konyhában az asztal alatt lekváros kenyeret majszoltunk. Egy falat neki, egy falat nekem. A zsoltárokat felváltották a református énekek. Itt van Isten köztünk, őt kit éjjel nappal, angyalsereg áld s magasztal… A mi szívünk csak tehozzád… Bár bűn és kín gyötör, és nehéz bár szívem…

Nővérem a halk éneklésben lassan megnyugodott. Egyre egyenletesebben lélegzett. Mellkasának mozgása repülésre készülő, szárnyait bontogató madárra emlékeztetett. Kitüremkedő hasfalára tette bal kezét, és félálomba szenderülve mondta, ilyen hatalmasnak és könnyűnek még soha nem érezte a szívét.

   Azon a vasárnap délután a kislány kӧnnyei lassan ӧsszemosódtak az esőcseppekkel és fekete, ujjlenyomatszerű maszattá formálódtak a bazsarózsavӧrӧs orcákon.  Fekete gumicsizmájára megsárgult levelek tapadtak, mohazӧld nadrágját pedig egyre jobban átitatta a hűvӧs esővíz, ahogy dühében lábaival az indigókék pocsolyába rugdosott. Ez volt a kedvenc nadrágja, ez a mohazӧld színű. Nem érdekelte, hogy a szára a bokáján is felül ér már, és az sem, hogy derékban kissé lӧtyӧg. Nem foglalkozott vele, mert a nadrág simogató volt és meleg, mint anya keze. Anya keze mindig ilyen volt. Meleg, fehér és puha, mint az újszülӧtteket borító takaró. A kislány szerette, ahogy esténként elalvás előtt a levendulaillatú ujjak fésűként játszanak bozontos hajával. Olyankor szemét lehunyva tudta, hogy ezek a kezek kifésülnek belőle minden apró gondot, minden gúnyt, minden botlást, minden horzsolást, minden kӧnnyet. Anya ujjai, a fehér varázspálcák, amik az altatódalok ritmusára táncoltak a sӧtét hajfürtӧk kӧzӧtt vagy lustán megpihentek a mesék bódulatában, azon tӧrténetek varázsában, amiket anya talált ki, hogy egyszer majd minden szebbé lesz talán, mint az a narancspiros tӧk anya meséjében, mely a teherautó hátuljáról véletlen legurult, s végül Csutka Rozi babaházává változott. Bár a tӧk húsát kivájták, kemény héját megtӧrték, éles késsel metszettek rá ajtót és ablakot, de a végén ez az ütӧtt-kopott napsárga labda apró csipkefüggӧnyӧkkel ékesítve és pici fabútorokkal berendezve meseházként ragyogott. Igen, anya ujjai mindig elrepítették valami fӧldӧntúli varázsvilágba, míg ő a sӧtétben két kézzel kapaszkodott a tejillatú fehér karokba.

    De már két éve, hogy nem voltak mesék, nem voltak hajfürtӧket simogató ujjak. Anya tovább lépett az általa álmodott ismeretlenbe, maga után hagyva egy végtelen altatódalt. A kislány néha hallotta is, hallott valami ismerős dallamot, ami még erősebben szólt, mikor a szél játszott az égbe nyúló platánfa ezerzӧld lombjával a temetőben, anya ӧrӧkké megvetett ágya mellett. Az évek múlásával a simogató ujjak mind eltűntek, valóságból emlék lett, kis tenyerekben elmorzsolt perclevelek, emlékezésben megszáradt pillanatok. Végtelen semmi. Halál.

    A mohazӧld nadrágon ӧsszestoppolt foltok terpeszkedtek. Tӧbb, mint két éve vette anya, mert szép volt év végén a bizonyítvány. Az ӧsszekacsintós egyezség úgy szólt, hogy a nadrágot csak külӧnleges alkalmakkor lehet viselni, olyan napokon, amikor ünnepelünk, legyen az akár húsvét vagy karácsony, esküvő, színház, születésnap és napfényes, vasárnap délutáni cukrászdalátogatás. De furcsa mód ide tartozott a temetés is, bár a kislány nem értette, mit lehet ünnepelni egy temetésen, virágok és gyertyák tӧmjénes illatában tӧrténő búcsúzáson, ahol senki nem mosolyog, hanem csak sír, talpig éjsӧtét feketében, szótlanul. Persze anya egyszer egy temetésen elmagyarázta, hogy oly sok fájdalom és szenvedés után a szomszéd Piroska néni végre megpihent, szabad lett, repülhet a lelke egész a csillagokig. De a kislány még mindig nem értette. Egyszerűen csak rémült volt. Elrémítette a sok kӧnny, az emberek fekete sorfala, a koporsóra hulló fӧldrӧgӧk tompa puffanása, ételek és tӧmjén illatától nehéz halotti torok fekete-fehér pompája és Piroska néni fényképe, ami érintetlen pihent a fehérre meszelt falon. Aztán két éve a ravatalnál már sejtett valamit, amikor még egyszer, utoljára megnézhette anya arcát. Még sosem látta olyan szépnek, mint akkor. Nyugodt volt. Olyan volt, mint aki valami szépet és édeset álmodik. Olyan volt az arca, mint azokon az utolsó estéken, amikor anya még mesélt, de a tӧrtenetekkel együtt lassan elaludt. Csak a nagy csend lélegzett a kislány mellett, aki a sӧtétben meg-megsimogatta anya arcát, vigyázva, óvatosan, nehogy felébressze, mert az utolsó hónapokban anya nagyon fáradt volt, hiszen túl sok volt már a víztiszta infúzió és hiábavalókká lettek a hófehér varázspirulák. Egy idő után a kislány megértette, hogy anyának ünnep ez a végtelen alvás, neki viszont űr, egy nagy semmi, valami kézzel foghatatlan hiány, amivel ő valójában nem tud mit kezdeni.

   Ahogy teltek a hónapok, egyre tӧbb feslés keletkezett a nadrágon. Az elsőre még tisztán emlékezett. Egy évnyitón szerezte, amikor véletlen megbotlott a nagy sietségben. A térdén foszlott szét a mohazӧld, puha anyag, de anya bevarrta. Szép, tarka virágmintákkal. A második folt pár évvel később esett, amikor kihívásból kerítést mászott egy almáskertben, hogy bebizonyítsa a barátnőknek, mennyire bátor. A finom anyag oldalt szakadt. Combkӧzéptől egészen a bokájáig. Az volt az első nap, amikor nem mert haza menni, mert már nem volt, aki bevarrja a nadrágot. A kislány sokáig csatangolt egyedül az utcákon, hosszú percekig ült a játszótér padjain, mire rászánta magát arra, hogy elinduljon. Mikor haza ért, még ki sem nyitotta az ajtót, már hallotta a lakásból kiszűrődő mély, ӧblӧs, káráló hangot, hogy itthon van már megint ez a gyerek, a fene egye meg, és hogy az Isten így meg úgy verje meg, itt maradt csak koloncnak a nyakunkon. A kislány lélegzetét visszafojtva, némán, gépies mozdulattal vette le kabátját, cipőjét katonás rendben hagyta az előszobában a fogas alatt. Lassan, szinte lopakodva lépdelt a lakásban, akár egy szellem vagy besurranó tolvaj, nehogy apja meglássa az oldalán felszakadt nadrágot. Apa kezei nem voltak puhák és tejillatúak. Nem arra születtek, hogy bevarrják a nadrágot. Nem tudtak simogatni.

   A legutolsó hasadás, a mostani, a bal térden nyílt sebként tátongott. Tulajdonképpen magának kӧszӧnheti, mert nem viselkedett. Nem volt engedelmes azért, mert nem evett. Egyszerűen nem ment. Nem tudta lenyelni a főtt disznóhúst. Soha nem szerette az íze miatt. Mióta anya meghalt, szinte mindig ez volt vasárnaponként. Disznóhús. A kislány legtӧbbszӧr illedelmesen erőltette magába a zsírgyӧngyӧktől rezgő levet, hisz nem akart ő senkit sem megbántani, főleg nem az új látszat anyát, aki szinte észrevétlen, pár hónap alatt lett része a szürke hétkӧznapoknak. Szép lassan olvadt bele a mindennapokba ez a látszat anya. Előszӧr anya helyén ült az ebédlőasztalnál, anya helyén ült az autóban, anya helyén aludt az ágyban, majd anya ruháit és nyakláncait is hordta, de ez a látszat anya nem tudott simogatni. Még a szavaival sem.

   A vasárnapok hidegek voltak és íztelenek. Az asztalnál a kislány mindig álmodozott. Ha lehunyta a szemét, és valami szépre gondolt, akkor szinte mindent megevett. Így kӧnnyebb volt. Le tudta nyelni a rágós disznóhúst, mert enni kellett és jól viselkedni, hogy béke legyen, és ő titokban azt remélte, ha jól viselkedik, akkor jutalmul kaphat végre egy-egy simogatást, igen, pontosan úgy, mint a kutyák.  De ezen az esős vasárnapon már egyáltalán nem tudott enni. Úgy érezte, ha még egy kanál levest le kell nyelnie, akkor felfalja egész bensőjét az az undorító massza, amitől valójában már lélegezni sem tudott anyja halála óta.

A szék éppenhogy megállt az ajtófélfánál, de így is érte a kislány lábát az ütés. Fájt, de nem annyira, mint a kӧvekként rázúduló szavak. Tiszteletlen kis cafka. Selejt. Senki. Kolonc. Ez fájt a legjobban. Ez visszhangzott a legerősebben. Kolonc. Sarkon fordult és kiszaladt a konyhából, ki a vasárnapi esőbe. Majdnem elesett, ahogy a kisajtónál a nadrág szára megakadt a kerítés lécében.

   Később vette észre, hogy a mohazӧld nadrág bal oldalán friss, nyílt sebként tátong egy újabb szakadás. Tudta, hogy ezt már senki más nem varrhatja be, csak ő maga. Abban a percben dӧbbent rá arra, hogy egyedül van. Egy pillanat leforgása alatt felnőtté vált.

    Semmi más nem árulkodott arról, hogy elköltöztek, csak a csend és az illatok. Nem voltak zajok, bútortologatások, veszekedések, szenvedélyes szeretkezések a hűvös fapadlón. Valami észrevétlen, nehéz hallgatás ült a felettemm lévő lakásra. A csend már-már nyomasztó volt. Főleg éjszaka. Nem nyikorgott az ajtóban a csavar, nem csapódtak indulatosan az ablakok. A távozásukról csak az illatok beszéltek. Illatok és szagok. Meg a csend. Hirtelen elszálltak az éjjeli álomhívó rituálék marihuánás füstjei. Elillant az a gyomrot szorongató bűz, ami ugyan halványan, de itt maradt beivódva a tojásfehér falakba. Keserű, nehéz, ólomszürke piszkos bűz, ami éjjelente részegen keveredett a zsír szagával. Mert ezek a lakók általában az éj közepén főztek. Nem tudom pontosan, hogy mit és azt sem, hogy zsír volt-e, disznózsír vagy valami más, de amikor számos éjjelen éjfél táján az álom még mindig elkerülte a felettem lévő lakást, terjedni kezdett a bűz. Engem a zsír szagára emlékeztetett, arra, amikor disznóvágáskor olvasztják a bőr alatti fehér réteget a tűz fölött egy nagy fazékban. Kislánykoromban sokat láttam ezt a nagyszülőknél a faluban. Soha nem bírtam. Mindig elszaladtam a bűz elől, de az mégis befurakodta magát a blúzomba, a hajamba, az idegeimbe, mélyen beleült az orromba és démonként felkavarta a gyomromat.

    Azt sem tudtam pontosan, hogy kik a felettem lakók. Valójában a szomszédaim nevét sem tudtam. Én neveztem el őket magamban, mert ebben a páremeletes épületben nem volt szokás a bemutatkozás. A legtöbb lakónak fantázianevet álmodtam. Kinek szebbet, kinek feketébbet a valódinál, de legalább beazonosíthatók voltak. Nekem. Magamnak. Az álarcaimnak. Bevallom, bármelyikük lehettem volna. Belebújhattam volna a cipőjükbe. Aludhattam volna az ágyukban. A mustársárga folyosó hidegneon fényében vagy a barna, rozsdamarta lépcsőházban általában némán suhantunk el egymás mellett, szótlanul jöttünk-mentünk, mint a szellemek. Üres perceimben ragadványneveken törtem a fejem. Megtöltöttem az emelet lakóit valami egyedivel. Támpontjaim a névadásban az illatok voltak. Meg a szagok. Így lett a szembeszomszédból Savanyú Léna, mert ez az idősödő asszony a legtöbbször csak káposztát főzött  ecettel, és az egészet megkoronázta valami fura szósszal, melynek az illata igen erősen csavarta az orromat, kis ázsiai étkezdékre emlékeztetett, olyanokra melyekben doh ül a falakra és csótányok futkosnak ide-oda jobb esetben a padló hézagaiban.

   Majdnem egy év elteltével lassan megbarátkoztam az ólomnehéz, boszorkánykonyha illattal. Hozzászoktam, hogy belopakodik a párnahuzat alá, lidércként játszik az álomban csak félig mosdó arcommal. A játék nem mindig volt lepkeszárnyú és indigókék. A legtöbbször nem volt nyugtató. Már semmi és senki nem tudott olyan mély, bódító altatót dúdolni, mint anyám annak idején, mikor még loknis gyerekként ezüstös éjjeleken kacagva próbáltam elkapni az ablakon keresztűl rám mosolygó úrnőt, a Holdat és társalkodónőit, a számtalan csillagot. Az álomba hívó dúdoló helyett az olvadó zsír és füves cigaretta illatának kettős bűze álnokul folyt le az orromon keresztül egész a gyomromig. Megrekedt az ágyamnál és őrmesterként állt  mellettem mozdulatlan.  Álomcsapda volt.  Az édes álmok felfogója. Éj köpenyében járó titkos figyelmeztetés.

 Sokáig nem tudtam nyugodtan aludni. Csak vártam. Nem tudtam álmodni. Mert a büdös valóság körüllengte a szobámat. Szorongatta a torkomat, csontvázkezével dobolt a szívemen egész a bordáim közé furakodva. A szürke semmi. Az idő üstjén olvadó zsír. A valóság.

    Aztán egy éjjelen nem hallottam ajtócsapkodást. Nem remegtek többé az ablak üvegei. Csak a csend szuszogott. Törékeny generál pauza egy társasház éjszakai szimfóniájában. A konyhában ülve vártam, hogy mikor törik meg. Vártam az üvöltő férfihangra. Vártam, hogy szilánkokként szakadjanak ki a csontfehér fogak közül a szitkozódó szavak, hogy hegyes szögekként guruljanak ide-oda, karcokat hagyjanak a hűvös fapadlón és aljasan befuródjanak a legrejtettebb zugokba, a női test szentélyeibe, a szívbe, a méhbe és az agyba. De nem. A felettem lévő lakásban a csend békésen lélegzett tovább. Talán már nem is érezte a falakba ivódott füst és zsír szagát. Végre álmodott. Szeretkezhetett a csillagokkal. Boldog volt.