Címke: próza

Bejegyzések

Tökföld – A nagy titok

Hozzászólás most!
Tökföldön sokáig tartotta magát egy legenda. Elzárt lakásokban, rejtett szobazugokban talán még most is tartja. Egy legenda arról, hogy valamikor a messzi régmúltban, mikor még Tökföld se volt és semmi és senki a maiak közül, jobb volt. Egy makacs legenda arról, hogy volt egy Aranykor, a kezdet, a nekiindulás, amikor csodaszép volt az időjárás, barátságosak voltak az emberek, csupa szeretet és szerelem volt minden és mindenki jól érezte magát. Ez ugyan még mindig nem világított rá arra a nyugtalanító kérdésre, hogy jó, de az egésznek akkor is mi értelme van, de legalább kellemes közérzetet biztosított.
Mert most még a kellemes közérzet sincs. Csak a tudat, hogy rosszabb, rosszabb, rosszabb.
A valóság azonban az, hogy minden tökföldi tévedett.
Az igazság egészen más volt.
Az igazságot évmilliókkal korábban egy kóborló Australopithecus tökföldiensis fedezte fel. Nem tudta senkivel sem megosztani, mert akkor még nem tudtak beszélni. Mellesleg felfedezésének helyességéről való meggyőződése közben életét vesztette. Egyáltalán nem rejtélyes módon: egyik Australopithecus társa, akinek felfedezése után nyomban nekiugrott, egy nagy fatuskóval fejbe verte. Különös módon ő azonban megnyugodott. Halálával bizonyította igazát. Makoghattak a többiek akármit.
Úgy tűnt, az igazság örökre elveszett.
Három évmillióig, négy kisbolygó becsapódásáig, két vízözönig, három teljesen magasan fejlett civilizáció víz, tűz és önmaga által történő leradírozásáig, valamint egy egészen primitív civilizáció meggondolatlan megvilágosodásáig kellett várni arra, hogy egy tökföldi legény, aki e meggondolatlanul megvilágosodott civilizáció emberéhez szokatlan módon nem fért a bőrébe, akaratlanul felfedezze az elveszett igazságot.
Az igazság hihetetlen és kegyetlen volt.
Nem is szólt róla senkinek. Olyat tett azonban, ami szándéka ellenére leleplezte. Verekedett.
Ez abban az országban és abban az időben nem volt szokás. Tökföld, ez a kontinensszéli csodálatos ország bölcs vezetői tanácsára a Föld minden országához hasonlóan aláírta az „Egyetemes Nyilatkozat Arról, Hogy Nem Verekszem, Nem Gyilkolok, Nem Mondok és Nem Gondolok Rondát A Másikról-t”. Ennek megfelelően lakosai nem verekedtek, nem gyilkoltak, nem mondtak és nem gondoltak rondát a másikról. Ugyanígy a Föld többi országában sem verekedtek, nem gyilkoltak, nem mondtak és gondoltak rondát a másikról. Amíg az elme visszaemlékezni képes, nem volt háború. Még iskolai csetepaté és kocsmai verekedés sem. Semmi.
Béke volt. A legteljesebb és legharmonikusabb béke.
Mindezt évezredekkel korábban egy Dix nevű, az Ezerszín szigetekről származó menekült hozta el a világnak. Ez volt az ő ajándéka.
Amikor ugyanis még háborúk szaggatták a Föld ezer sebből vérző országait, ennek okán az Ezerszín szigetekről neki is menekülnie kellett egy árva csónakban az ismeretlen felé. Kikötött egy számára ismeretlen kontinens teljesen ismeretlen városában. Ott hajléktalan lett. Amikor jött a Karácsony, hóval, faggyal, széllel és csodavárással, a hajléktalanok is megajándékozták egymást. Dix azonban semmit nem adott, hiszen nem tudta, hogy az szokás. Őszintén megvallva a Karácsonyról sem hallott. Az Ezerszín szigeteken csak a nagy Szerelem Ünnepet ülték, de azt máshogy, kevésbé családi körben.
– Te nem adsz semmit? – fordult hozzá egy hajléktalan. Ő elgondolkodott. Percekig várt. Aztán felvirult a képe:
– De, adok!
És megajándékozta ezt a vérben és sebben tobzódó, szomorú civilizációt a békével.
Azaz először hajléktalan társait ajándékozta meg vele. Azt adta, hogy nem verte meg őket és nem vette el tőlük az ajándékaikat, se a kabátjukat. Még a kutyájuktól se. Karácsonykor ez még nem keltett feltűnést, megállapították, hogy ez egy bunkó, ajándékot se ad, de amikor napok múltán se vert, nem lopott, nem ordítozott, szóval semmi agresszív dolgot nem csinált, azt már nem lehetett nem észrevenni. Összesúgtak a háta mögött:
– Ez szórakozik velünk!
– Lökdösni kezdték. Belekötöttek. Lerángatták a cipőjét. Aztán mindannyian egyszerre agyba-főbe püfölték.
Dix azonban csak mosolygott. Akkor, ott, a kikötő mocskos zugának mocskos lépcsőjén beszélni kezdett.
– Elvehetitek a kabátomat, nekem nem kell. Jenő, tessék, itt van. – Egy köpködő hajléktalanra nézett, aki egy pillanattal korábban a fejét a kövezetbe ütötte. Kétszer. Kicsit még sajgott. – Elvehetitek a cipőmet, nem kell. Elvehetitek a hajamat, a karomat. Nem kell. A szemeimet is nektek adom. Hogy lássátok a világ szépségét. A világ szép és jó.
Ekkor egy patkánycsalád, amely szokásos útvonalán éppen egy kukaalji előkelő vacsora után hazafelé igyekezett, megállt és hallgatni kezdte. Jenő is abbahagyta a köpködést. A nője, Emma is.
– A világ jó, mert ti is jók vagytok. Gonoszsággal és társadalmi lecsúszással palástoljátok, de nem kell, nem! Senkit nem érdekel, értitek? Viselkedhettek primitíven, az igazság az, hogy senkit nem érdekel. Akkor meg minek?
A kikötő minden hajléktalanja köréje gyűlt. Nemcsak ők. Odasereglettek a sirályok, a tengerből a halak, tengeri csigák, algák, egerek, csúszómászó férgek, baktériumok, tetvek.
– Mit ér a primitívség, ha csak azt fedi el, ami az igazi arcotok? A szépséget, a jóságot, a tudást. Nektek nem kell megismerni a világot, hiszen ismeritek, ti vagytok a világ. És ahogyan ti jók vagytok, a világ is jó és szép.
Felemelt egy patkányt, akinek hiányzott egy lába.
Nézzétek, ő sokat szenvedett. De mi ez a szenvedés ahhoz képest, hogy itt élhet és jó lehet? Szenvedés? Ez nem szenvedés – a patkány büszkén kihúzta magát és sugárzott. – Ő fényben él, ahogyan mi mindannyian fényben élünk. Hagyjuk abba az erőltetett primitívséget, meg a fölvett agressziót. Úgysem valódi, mindannyian tudjuk. Nemde bennetek is melegség, otthon, biztonság, szeretet van? Akkor meg? Az a valódi arcotok, azt kövessétek. Mint én. Mint ez a szelíd, csodaszép állat itt.
Letette a patkányt a kövezetre. Mindenki látta, hogy szelíd, csodaszép állat. A hajléktalanok egymásra néztek. Látták, hogy a másik is szelíd, csodaszép,… no, ember. Barátian vállon veregették egymást. Meg Dixt.
Teltek, múltak a napok, és Dix csak mondta, mondta, mondta szelíd szavait. Hallgatták a hangyák, az oroszlánok, az erdei fenevadak, egy sereg földönkívüli lény és sok-sok városlakó. Ha beszélt, minden ablak és ajtó kitárult, az ég pompás kék lett, a felhők pajkosan ugrándoztak és a nap sütött, sütött, sütött.
Egy napon három talpig és lelke legmélyéig fekete ember állt meg Dix előtt. Bántani akarták. Taszigálni kezdték. Ő meg ezt mondta:
– Annyi csodaszép álmotok van, én látom őket. Csodálatosak. Sosem tudtam olyan szépeket álmodni, mint amit magatok elől rejtegettek.
És még sok ilyet mondott. A fekete emberek egyre kevesebbet és egyre gyengébbeket ütöttek rajta. A fegyvereiket se használták. Elkezdtek hinni az álmaiknak. Azt is elfelejtették, miért és kik küldték oda őket. Nyilván nem volt olyan lényeges.
Ráadásul mindenkivel ez történt. Ahányan odamentek Dixhez, hogy a tengerbe lökjék vagy a fejét rugdossák, vaskaróval üssék vagy egyszerűen csak obszcén és sértő dolgokat vágjanak a fejéhez, mindannyian azzal tértek haza szeretetteikhez, hogy a világ szép és lehet benne szépen is élni.
Kivirult a város, mélyet lélegzett az ország. Aztán a szomszéd országok. Hiába támadtak elvetemülten arra a városra, ahol Dix nyomán megszépültek a terek és a lányok, Dix a füstölgő romok és felrobbanó aknák között, a repülőrajok hátborzongató zajában is arról beszélt, hogy nem kell ez a nagy erőfitogtatás, ahhoz, hogy az ember jót tegyen, nem kell előtte rosszat csinálnia. Beszélt Dix a hadseregeknek, az államfőknek, a fegyverkereskedőknek és az utcalányoknak, és egyszer feldühödött bérgyilkosok sokaságának.
 Új világ kezdődött a Földön. Mindenki abbahagyta az agresszív viselkedést. A buták okosak lettek, a rondák szépek. A koszos utcák virágba borultak. A Föld országai pedig aláírták az „Egyetemes Nyilatkozat Arról, Hogy Nem Verekszem, Nem Gyilkolok, Nem Mondok és Nem Gondolok Rondát A Másikról-t”.
Mindenki örült. A mesterséges táptalajon mesterségesen tenyésző baktériumok is.
Egy napig.
Mert valami megváltozott. Mosolygás ide, kedves szó oda, figyelmesség, megértés, türelem meg amoda, az autók leálltak, a villanyégők kihunytak, a radiátorok kihűltek.
Az emberek Dixhez futottak, aki azonban nem foglalkozott ezzel.
– Miért, a lelketekkel történt valami? Sötétben nem tudsz szeretni? – kérdezte egy álmos tökfölditől, aki a villanyáram eltűnését panaszolta. – És te gyalog nem tudsz járni? Megakadályoz ez abban, hogy a szerelmedet kézen fogd? – ezt egy másik, haját tépő tökföldinek mondta, akinek az autója éppen akkor állt le. – És a hideg nem azért van-e, hogy a férjeddel egy meleg takaró alatt összebújj? – ez a mondat egy álomszép, de igen meggyötört arcú, didergő tökföldi fiatalasszonynak szólt.
Beszélt Dix és a tökföldiek hallgatták.
Tagadhatatlan azonban, hogy valami megváltozott. Minden ugyanaz volt, olaj, erőmű, vezeték, és mégis fázás, sötét, lassú mozdulás. Sütött a nap, de nem volt ereje. Zúgott a folyó, de a ráépített betonerőmű nem termelt áramot. Ömlött az olaj és a gáz, de a kazánba érve, motorba érve semmi. Semmi, semmi, semmi.
Mi történt?
Béke, igazság, egyenlőség, boldogság, és mégis, mégis a dolgok nehezebbek lettek.
Bizony, soha nagyobb szükség nem volt Dix szavaira, mint most.
Egyszer aztán különös dolog történt. Egy földönkívüli civilizáció képviselői érkeztek a Földre. Mindenki köréjük sereglett. Azt kérdezték: „jó itt?”. A tökföldiek pedig azt felelték: „Jó, de hideg van és semmilyen meghajtású eszközünk nem működik, és ez nem jó.”
A földönkívüliek ekkor elmesélték, hogy azon a bolygón, amelyről érkeztek, mindennapos a különböző létformák bőrét teljesen szétmaró kéneső, időnként akkora szélviharok vannak, hogy néhány lényt közülük a messzi űrbe repít ki, és mióta az eleve pöttöm és erőtlen napuk szupernóváva villanva egy sárga törpévé esett össze, majd fekete lyukká vált, a nap se süt, mert nincs.
– Ez egy kellemes bolygó, roppant kellemes – mondták a Földre.
Egy jégmezőre költöztek, és ott éltek. Nem sokáig, mert a nagy kényelemben és jólétben, amit az a roppant, végeláthatatlan jégmező adott nekik, annyira elpuhultak, hogy kihaltak.
A tökföldiek azonban megnyugodtak. „Elég jó hely ez így is” – gondolták.
Évek, évtizedek és évszázadok jöttek, mentek, és minden így maradt. Ez azonban egyre kevésbé zavarta őket. Mert elfelejtették, hogyan volt előtte.
Nem emlékeztek.
Helyette még nagyobb erőműket építettek. Még nagyobb olajfúró tornyokat. Még nagyobb kazánokat. Még nagyobb autókat. Beton, vas, csővezeték, kerítés, mérőóra mindenhol. És melegedett. Határozottan futni kezdtek az autók. Fűtöttek a radiátorok. De kevés volt. Kevés, kevés, kevés.
Hideg maradt, nehéz maradt minden.
Az öregek, a nagyon öregek és a még azoknál is öregebbek körében azonban élt egy legenda, hogy volt máshogyan is. Volt, hogy a nap meleget adott, volt, hogy a tengerben fürödni lehetett, volt, hogy az autók gurultak, volt, hogy a radiátor fűtött. És ahogyan most is, béke volt és igazság és boldogság.
Keletkezett egy legenda és tartotta magát.
Megtalálták ugyan az igazságot egykor felfedező Australopithecus tökföldiensis csontvázát és széthasadt koponyáját, de nem lelték meg vele az igazságot.
Az igazság meglapult.
Ekkor jött egy sorsfordító nap. Szürke, felhős és hideg. Nagyon hideg.
A már emlegetett, bőrébe nem férő tökföldi legényt ez módfelett zavarta. Csecsemőkora óta zavarta, de senkinek nem mert szólni. De most, amikor egy lejtőn végre gurulni kezdő autóbusz a lejtő közepén is megállt, hogy ennyi, sehova, semmi, mérhetetlenül ideges lett. Szép lassan megsértette az „Egyetemes Nyilatkozat Arról, Hogy Nem Verekszem, Nem Gyilkolok, Nem Mondok és Nem Gondolok Rondát A Másikról” majdnem minden pontját. Előbb a buszt ütötte. Aztán a sofőrt. Aztán a mellette ülőt. Közben az egész emberiségről undorítót gondolt. Undorítót gondolt az egész bolygóról és valamennyi teremtő és teremtett lényről. Aztán pedig ugyanezekről, ugyanebben a sorrendben, undorítókat mondott. Nem tudott a lejtőn megállni.
Ekkor különös dolog történt. Amikor először ütött, először gondolt, először mondott, még semmi. De amikor másodszor, határozottan megpöccent a busz motorja. Amikor harmadszor, beindult. Amikor negyedszer, nekiiramodott a lejtőn lefelé és közben sütött, sőt, melegített a nap!
Különös dolog. Az egész város erről beszélt. Az egész ország erről beszélt. Az egész világ.
Rekken Eleknek hívták a legényt. Ország-világ megismerte a nevét. Még a nap is. Reggel így köszöntötte:
– Szia Elek, jól aludtál? Sütök, sütök, ha megtanítasz, én is ütök!
Igazán vidám ébredés.
Ez indította el ezt a jámbor, kicsit fázós és ideges természetű tökföldi legényt az igazság útján.
– Hát ütni kell?
Volt az első kérdés.
Kipróbálta. Ütött, és lám, a nap melegedni kezdett. Köpködött, és messzire szálltak a felhők. Szitkozódott, és elindult az autója. Verekedett, és egész napra jó idő lett.
– Kell, hogy legyen valami összefüggés – fejtegette.
De gondolatainak teremtő erejét tekintve túl sok mindenre nem volt képes, így ennek a fejtegetésnek nem bontotta ki minden virágát.
A cselekedetek embere volt. Ütött, verekedett, elvett, és egészében primitíven viselkedett. Ahogyan nem kell. Ezt ő is tudta.
De visszahozta a napot. A meleget, a fűtött radiátort, a világító csillárokat, a robogó autókat és buszokat, a sok-sok működő dolgot.
Így is hívták. Az ember, aki visszahozta a napot.
Teltek, múltak az évek, és az emberek furákat kezdtek gondolni. Felködlött egy régi csavargó ember képe, aki egy koszos kikötőváros rohadt algákkal belepett kikötőmólóján állt, a végtelen óceán pedig hallgatta. Nem ő kezdte ezt el? Nem miatta van? Béke, nyugalom, béke, rendben, de hát a meleg, a nap, a víz, a sok-sok energia, hát nem ő vette el?
Szegény Dix. Ez hát a vége. Elhozta a békét és elvitte az energiát.
De hát miért, miért, miért?
Sebaj, itt van Rekken Elek. Aki már a második kérdést tette föl magának:
– Hát lopni kell? Hát be kell csapni az embertársaimat?
Nem jött közvetlen felelet, mégis tudta a választ.
Ütött, verekedett és kimondhatatlanul ocsmányokat gondolt. Lopott, csalt, tönkretett.
Közel járt már az igazsághoz. A kezében tartotta. Ekkor azonban egy munkahelyi verekedés közben eltört a fején egy váza. Ártatlanul.
A tökföldiek pedig ezt gondolták:
„Hát most mi van? Verekedünk, meg meleg van, de végtére: mi az igazság?”
Nekiláttak megkeresni az igazságot. Három kerek hónapig tartott. Akkor megtalálták. Egy hegy gyomrában. Egy Australopithecus lelőhely mögötti barlangban, mely sötéten kígyózott az ismeretlenbe. Odabent pedig egy kis fehér terem volt. Fehér ruhás Australopithecusokkal.
– Ezek még mindig szőrösek, nem undorító? – súgta az egyik behatoló tökföldi.
De szívélyes fogadtatást kapott.
– Bravó, a legelső gondolat egy piszkálódás! Meg vagyunk mentve! – az Australopithecusok összeölelkeztek.
– Fogadjátok el ajándékul – nyújtottak egy aranyból készült, göcsörtös fát mintázó tárgyat a tökföldieknek. Áhítattal tették hozzá:
– Az Aranybunkó. Annak a bunkónak az aranyváltozata, amely először sújtott egy Australopithecus fejére.
A tökföldiek örültek neki, mert aranyból volt.
– De hát mit csináltok itt? – kérdezték aztán.
Egy komoly, öreg, szakállas Australopithecus, önmagához képest igen-igen kiegyenesedve, de a tökföldi víg legények szemének kicsit nevetségesen meggörnyedve előadást kezdett tartani nekik, vetítéssel alátámasztva.
Furcsa volt. Először is az volt furcsa, hogy ezek a történelem és ember előtti lények itt vannak. Aztán az, hogy beszélnek. Aztán az, amit mondanak.
– Azt hittétek, hogy kihaltunk? Azt hittétek, hogy majmok voltunk? Azt hittétek, hogy… – itt megakadt, a tökföldiek pedig közbevágtak:
– A lényeget, öreg.
– Dehogy haltunk ki. Miért haltunk volna? Csak ide vonultunk vissza, ebbe a barlangba. Őrizni a csodát, a titkot, az igazságot. Akarjátok tudni az igazságot? – meredt rájuk meredten az őszülő Australopithecus.
A tökföldiek bólintottak.
Az öreg lehalkította a hangját, szinte suttogott.
– Az igazság az, hogy ez nem egy bolygó és nem egy normális életforma.
A tökföldiek pislogtak.
Logikus kérdés lett volna, hogy „hát akkor mi a csuda ez?” – de mégse tették föl. Sose keress logikát egy tökföldiben.
– Nem ám! Ez egy erőmű. Szimplán.
Az Australopithecus széttárta a karjait és nevetett. Sárga, előreálló fogai kivillantak.
A tökföldiek elvesztették a fonalat. „Mi van?!”
– Egy erőmű. Bolygó volt, persze, meg szerves életforma. Persze, így indul minden. Mindig ez az első lépcső – fejtegette könyörtelenül az Australopithecus. Társai addig gyökérdarabkákat rágcsáltak. A földdarabokat kiköpködték.
– Meguntuk. A napnak alig volt ereje, a szélnek, a víznek szintúgy. Szőrt növesztettünk, de kevés. Mit tehettünk volna? Sodródtunk bele a világba. Tudósaink kiszámolták, hogy ha úgy megy tovább, ahogy akkor ment, néhány évezred alatt kipusztulunk. Aranykor? Hah…! – legyintett. Ezután viszont büszkén kihúzta magát. – De mi nem fogadtuk el ezt! Nem tudom, ki találta ki nekünk ezt a helyzetet, de mi nem fogadtuk el! Valaki közülünk, valaki, ütött, rúgott, kalimpált, mire betörték a fejét. Nem értettük, de láttuk, így is lehet élni!
Szünetet tartott.
– Így lehet igazán élni! Ez tart mozgásban mindent, ez ad életet mindennek: az utálatos, önző, gyűlölködő viselkedésünk. A leghatékonyabb energiaforma, a leghatékonyabb termelési mód. Megcsináltuk ezt a kis laboratóriumot, hogy irányítsuk, fenntartsuk ezt az egészet. A dolgok jól alakultak…
Elcsuklott a hangja.
– Míg jött az a…. az a… – Dix – súgta egy fiatalabb, pelyhedző állú Australopithecus. – Az a Dix. Mindent elrontott. Mindent elrontott volna…! Muszáj volt valamit csinálni. Hideg, leálló motorok, pislákoló fények… mit csináljunk, ehhez értünk. Így is milyen sokáig bírtátok, pedig mi végre…! Eh, ne is beszéljünk róla!
Hallgattak. Nem beszéltek róla.
Teltek a percek. A tökföldiek fejében pedig forrtak a gondolatok. Egyikük kifejezetten kedvelte Dixt és bosszantotta ez az erőmű, meg hideg nap mese. Az öreg Australopithecus odament a barlang közepén árválkodó fehér irányítópulthoz, és csak úgy csavargatni kezdte a gombokat.
– Hehe.. – nevetgélt közben. – Még egy csomó jég zúdult a városokra. Na, most meg tombol a kánikula. Na, süljél már meg…! – iszonyú erővel rángatott egy kart. – Hát már azt hittem sohasem. – A rá meredő tökföldiekhez fordult: – Akartok látni egy jó kis szökőárat? Aztán meg egy tömegverekedést?
Nem várta meg, míg a tökföldiek válaszolnak, hanem sorra nyomogatta a gombokat.
– Így megy a világ előre – mosolygott elégedetten.
Ekkor az a tökföldi, aki kedvelte Dixt, felpattant és az Aranybunkóval leütötte az öreg, tudós Australopithecust. Aztán sorra a többit. Az sem érdekelte, hogy ezzel végleg kihaltak. Kifelé menet még szétverte az egész berendezést. Meg a barlang bejáratát.
Hát, utólag, ezt nem kellett volna. Bár természetesen ez is, mint minden, nézőpont kérdése.
A fejük fölött ugyanis egy mákszemnyi energiafelhő keletkezett, ami dagadni kezdett. Nőtt és nőtt és nőtt… majd szerteszéjjel robbant, szétzúzva ezzel ezt a primitív civilizációt, amely meggondolatlanul cserélgetni kezdte a békét és a dolgok erejét.
Így foszlanak szét és így keletkeznek a legendák.
Erőmű? Australopithecusok? A legtöbb mai tökföldi legyint erre. És ha netán nekiszegeznek egy olyan mondatot, hogy „Figyelj már, legyél már egy kicsit jó, most mit ütögetsz…”, elereszti a füle mellett, a keményebbek oda is sóznak. Nagyon helyesen.
Elvégre kell, hogy meleget adjon a radiátor, forogjon a ventillátor és guruljon az autó.
Bejegyzések

Dragan Jovanovics: Erzsébet, a „magyarica”

Hozzászólás most!

Tizenhét macskát tartott a házban, s arról álmodozott, hogy egy magas, jóképű pénzeszsák feleségül veszi, Velencébe költöznek, ahol egész nap a gondolások énekét fogja hallgatni. Erzsébet, ez az elbűvölő töltött galamb, akinek arcát az egészség természetes pírja festette meg, valóban rászolgált nevére – teltkarcsú, szappanszagú, igéző teremtés volt. Szép arcbőrét Kleopátra híres receptjének köszönhette – annak, hogy mindennap két liter tejben mosdott. Dús kebleit tekintve túlzás nélkül mondható, hogy Erzsébet természetes folytatása az Appenni-félsziget olyan szépségeinek, mint az ott szuverénül uralkodó Gina Lollobrigida, Sofia Loren, Claudia Cardinale meg Anna Magnani. Jó háziasszony volt, mindenfélét el tudott készíteni. A Baksa környéki Kerkabarabáson született Erzsébet mindezt a nagyanyjától tanulta, aki viszont Pesten, a jó házból való úrilányok intézetében nevelkedett.
Egyszerűen szólva Erzsébetben mindenki, akinek van egy kis sütnivalója, Dulcineára, a tobossai szépségkirálynőre ismerhetett. Egy jövendőmondó, még amikor Erzsébet Magyarországon élt, megjósolta:
— Erzsébet, még sokáig megőrzöd csodás női bájaidat, Isten ajándékát, de vigyázz, nehogy éppen szépséged áldozata légy!
Erzsébet asszony, a „magyarica”, nekünk tőszomszédunk, arany lamé ruhájában gyönyörűen domborodó csípőjével, a maga szépségében, hogy megáll tőle az ész, falunk Lou Andreas-Salomeja, és külön mese volt. Ez a csodálatos szépségű asszony, a boldogság mártírja egyszersmind, három, hajótörést szenvedett házasság után itt maradt üres kézzel, és egymagában éldegélt. Mintha a kérlelhetetlen sors, a szépasszonyok sorsa, őt is azzal büntette volna, hogy egész életében csupa balvégzetek között választhasson. Csalódásokkal, halálesetekkel és tévedésekkel teli élettörténetét itt csak röviden vázoljuk, cserébe viszont annak egynéhány fénypontját villantjuk fel. Elég az hozzá, hogy harmadik férje halála után holmi falusi kamaszok, mintha bolondgombát ettek volna, éjszakánként bezörögtek az ablakán, hogy ekképpen bekukkantsanak asszonyi fényességének éjsötét titkaiba. Mivelhogy közeledett a tavasz, e bájitalnak,
a fákban a nedvek megforrásának, amúgy meg az érzéki vágyak fölgerjedésének ideje.
Erzsébet – asszony volt testének minden négyzetcentiméterében. Minden pórusában csupa tűz. Különösen a katonai egyenruhára bukott előszeretettel. Egy zászlóssal szűrte össze a levet, nos, egy időben tehát ez a szerelem, a horgolás meg a szerelmes regények töltötték be egész életét. Egyszer teherbe esett olyképpen, hogy gondolatban vétkezett egy jóvágású repülőssel. Amott meg a fél falu bomlott utána.
— Egy ilyen nő mellett még az emberevő cápa is kivetkőzne mivoltából – vélekedett egy rokonszenvezője, hozzátéve, hogy Bettyről (ez volt Erzsébet beceneve) bezzeg éppoly nehezen szállna le, akár a gyerek a cseresznyefáról.
S csakugyan, mindenki, aki bizonyos ideig egy tálból cseresznyézett Erzsébettel, elveszítette önazonosságát. Immár nem volt ilyen meg ilyen nevezetű ez meg ez, hanem attól fogva Betty pasasaként vegetált.
Erzsébet pedig, ez a párnás keblű paradicsommadár, valójában sok-sok férfi utolsó, végzetes mosolya maradt, míg az asszony maga sohasem lett boldog igazán. Annyi sok kérőjének elcsavarta a fejét. Egyikükkel, ez egészen a messzi Ausztráliába távozott, szenvedélyes hangú szerelmes levelekben tartotta a kapcsolatot, mint aki levelező-sakkot játszik. Egy Saravara nevű blazírt alak, ez meg hosszú évekig ült súlyos lopások miatt, annyira belehabarodott Erzsébet jól megtermett, nyíló orchideára formázó és némileg hattyúszerű figurájába, hogy rendőrt kellett hívni, hogy ne
háborgassa már. Amikor pedig valamelyik mamlasz beállított az udvarába, és rákérdezett:

— Ugye, Erzsébet, adsz, amit nem adsz? — kurtán csak a pofájába vágta: „Coki!”, s az udvari hársfa nyugalmas hűvösében tovább hűsítette magát legyezőjével, amely Héraklészt ábrázolta Omphale baldachinos ágyában.
A falusi rossz nyelvek pedig kígyót-békát kiabáltak rá. A legképtelenebb pletykák jártak szájról-szájra. Suttyó legénykék mesélték, hogy disznófejű gyereket hozott a világra. Akkora feneke van, mondogatták, akár a napos oldalon megtermő legnagyobb sütőtök, hogy a gyönyör csúcsán hangosan jajveszékel, különben pedig állva pisil, meg hogy olyan hetéra, aki boldog-boldogtalannak lefekszik. Az egyik tréfacsináló, például, ilyeneket mondott neki:
— Erzsébet asszony igen nemes lelkű. Magának akkora szíve van, mint egy csuklós autóbusz, rengetegen beleférnek.
Ezt azután egy másik tréfamester azzal toldotta meg, hogy Erzsébetnek nem nagy szíve, hanem nagy segge van. Ilyen duma folyt. Egyik-másik falusi duhaj elhíresztelte, hogy Erzsébet éjszakánként a dogjával fajtalankodik, meg hogy meztelenül látták az egyik szuper kemény pornómagazinban, de ezeket a felvételeket senki sem tudta felmutatni corpus delictiként. Hazudtak a gazfickók. Erzsébet aztán erre fel, dacból, hogy borsot törjön az orruk alá, a legvadabb hóbortokat eszelte ki. Combig érő fekete csipkeharisnyát húzott, fejtől lefelé pedig, szakasztottan úgy, mint az éjszakai pillangók, rövidke cobolyprém bundába bújt. Nyíltan megmondta mindenkinek:
— Cigizek, kockázok, eljátszok a kutyusokkal, na és!…
De ez még nem volt minden, imaginez-vous ce scandal? Jól kidüllesztette a két elülső ütközőjét, majd olyan járást vett fel, mint valami csábos núbiai rabszolganő, aki kecses, keletiesen lassúdad ringással lépked felfelé egy márványlépcsőn.
— Ez már döfi! — helyeselt a tömegből valaki.

Virág Erzsébetnek, mert ez volt a becsületes neve, a ciklámenszín (nem egy ilyen árnyalatú ruhájára meg kompléjére emlékszem), a parfümök meg a damaszt volt a gyengéje, amelyeket a távoli Felix Arabiae-ból valamelyik udvarlója hozogatott, aki azután egynéhány hét múlva, ki tudja, miért, faképnél hagyta. Én még emlékszem, mit mondott akkor:
— Nem értem, a nők mért esnek bele mindig olyanokba, akik miatt később megszenvednek, és nagybőgőnek nézik az eget. Istenem, milyen borzasztó, amikor elárul és elhagy az, akit szívből szerettél, s aki hűséget fogadott.
Erzsébetnek, akárcsak Ávilai Szent Teréznek, látomásai voltak, néha extázisba esett. Előfordult, nem is olyan ritkán, hogy a maga nem mindennapi, keleties szépségében, a női bájak teljes arzenálja birtokában, piszokul vonzón és csordultig tele mindenféle zavaros szenvedéllyel, a színházi pátosz meg úri nő mivoltának összes szabályai szerint egyszerűen elájult. Ilyenkor aztán anyám meg én fellocsoltuk az alélt, sóvár asszonytestet annak a kristályvázának a vizével, amelyben fehér meg sárga rózsák virítottak. Erzsébet felépült, s utána, egy ideig, tisztes, trubadúri távolságban tartotta magától egész regimentnyi széptevőjét, mivel tartott tőle, nehogy valami idényjellegű nyavalyába essen újfent. No de hát, ajaj, alig telt bele néhány nap, s Betty újból kiválasztott közülük egyet, akinek megengedte, hogy része legyen mindennapjainak, és illatos lényétől megnemesedjen.
— De hát én nem élhetek szerelem nélkül – mondogatta ekkor már azon a bizonyos „Ne hagyd magad, Ines” hangon. – Nekem az kell, hogy szeressek, és hogy szeressenek, bármi áron. Ha felforr a vér, mit sem tehetünk ellene. Nekem elég, ha csak hallom azt, hogy „szerelmesek”, máris odavagyok.
Valóban különös szerzet volt ez a „magyarica” Erzsébet. Ahhoz a leszboszi költőnőhöz hasonlóan, róla is rebesgették, hogy az a veszett szíve nem egyszer asszonytársaihoz vonzotta. S ez igaz is volt. Mert Erzsébet, kétségkívül, szívesen hódolt szapphói örömöknek. Elég gyakran láttam is, amint áttetsző, dekoltált voile ruhában, kézen fogva sétál a helybeli pópa feleségével, valami Zlátával, egy nagyon csinos szőkeséggel. Mint két páva, úgy sétálgattak a réten, a patakparton, Dolék vízimalma környékén nyári hevületekbe belereszketve. A fájdalmasan kívánatos Erzsébet ezúttal, miként Pomona istenasszony hajdanán, nősziromból, cseresznyéből meg margarétából font súlyos koszorút viselt a fején. Valami ellenállhatatlan nemiség, e korallszerű női leszbosz rejtélyének vonzásában, mely sugárzott belőlük, a nyomukba szegődtem, és egészen a papné házáig kísértem őket a szürkületben. Az ablakon belesve láttam, ahogyan levetkőznek és belépnek a kádba, közben egy sziámi macska hunyorog rájuk a díványról. Az illatos fürdősóval meghintett vízben, úgy tetszett, két Seherezádé, az egyik arany szőke, a másik ébenfekete, készül az éjszakai gyönyörökre. Egymagukban, egymásra utaltan, átengedve magukat a víz meg az illatos sók gyógyhatásának, megfürödtek így a kád meleg vizében, élvezték, hogy most pihentek és ellazultak, s azt is, hogy hosszú éjszaka áll előttük, amikor idejüket teljesen egymásnak szentelhetik. S még sokáig elnéztem az éjszakában e szerelmi játék jeleneteit, amelyek valóban elbűvölők voltak: a két pőre, hajlékony női test síkamló, kígyózó összefonódását szinte hasisi bódulatban, animális szerelmi tűzben égve, csordultig telve zavaros, vak örömmel.
Később aztán, amikor visszagondoltam erre a gyermekkori élményemre, felismertem, hogy mi, akik faragatlanságunkban annyira hajlamosak vagyunk elítélni a a leszbikusokat, keveset, szégyenletesen keveset tudunk a nők egymás iránti szerelméről, ezekről a gyönyörökről, az érzelmeknek, a hullámzásnak, a vibrációknak és kölcsönhatásoknak egy egész tengeréről, két nőnek erről a rejtelmes világáról, akik szeretik és kívánják egymást testük minden molekulájával. Ez a titok máig is épp olyan
megfejthetetlen maradt nekem, mint – mondjuk – az idő ősörök titka, mint egy Vermeer-, Zurbarán- vagy Van Eyck-kép struktúrájának rejtélye, melyet mindmáig nem tudtunk felfedni. Meglehet, erről a misztériumról tanúskodik az alábbi szonett is „Az élő pergamen”-ből:

ALTUM SILENTIUM
Két ifiasszony, vadóc és gyengéd,
ágyi leplek közt gömbölyödő gyümölcs,
aranyló pintyek, hó testű egyvér,
az éj titkait bogozza két hölgy.

Ó, mily szelídek, bár nagy a zűr,
a széthányt alsókon Amarige kölnivíz,
hószín combokon csábos csipke feszül,
óh, az a nektár, és hattyúi kebleik!

Elcsitultak az arany harangok,
márványt csókolt, majd tovatűnt a holdsugár,
bolondos élet, s a távolból, mi vele jár,

briliáns csillant, aszfodéloszok
szűzi termetét ölelve kiszökkent egy hullám,
s reszket a csók, mint a hajó, süllyedőn már.

Eh, ez a szegény özvegy! Örök özvegységének meg többrendbeli házasságai Szibériáinak átkát nyögve az egyedüllét meg a melankólia marcangolta, ő azonban új meg új, a korábbiaknál is szenvedélyesebb szerelmekkel védekezett ellenük nem kis hevességgel. De hát sohasem szerették eléggé. A túlérzékeny, idegileg gyenge teremtés sorozatosan pórul járt, az élet szinte mindig a szerelmi kudarc tüzes vasát sütötte tomporára, úgyhogy legfeljebb még egy csalódást jegyezhetett be emlékkönyvébe mindannyiszor. Meghökkentő szépségében gyakran elbúsult sorsa miatt, kétségbeesetten küldözgetve a világűr sötétjébe elveszett lelkének SOS jelzéseit.
— Így van ez – mondogatta könnyeivel küszködve Erzsébet. – Rád mosolyog a szerencse, azután meg hátat fordít. Pedig egy maréknyi boldogság többet ér akár egy hajórakomány bölcsességnél. Magányos asszony vagyok, akinek szerelemre van szüksége. Nem az a jégcsap, mint sok más nő, aki zsarolja a férfiakat szépségével. Hát igen, szívem utolsó molekulájáig odaadó voltam mindig — avatta bizalmába anyámat Erzsébet, a nagy tragika. – Olyan asszony vagyok, aki szeret, és szenved és lelke van. Valami újra, színpompásra és szépre vágyom. Szeretni akarok, fáradhatatlanul, szünet nélkül. A test legédesebb földi görcsében a magam rettenthetetlenül bátor halálával akarok farkasszemet nézni. Olyan szenvedélyes vagyok, mint egy egész hárem. Az ágyban tüzes, mint a magma, veszedelmes, mint a kancacsikó. Egyedül a szerelemben érzem magam nőnek! Márpedig az bizony fáj, ha egy hölgynek nem viszonozzák a szerelmét. Hol az a férfi, aki földi szerelmem és evilági társam lenne? — siránkozott a jóasszony, mire az anyám visszakérdezte:
— Na, és hol vagy te őneki, Erzsébet?
Majd amikor afelől érdeklődött, milyennek is kellene lennie annak a neki való, eszményi férfinak, Erzsébet így válaszolt:
— Lovagnak, mindenesetre. Olyan vitéznek, akinek feltétlenül legyen lelke, és legyen költő. A lóháton, ráadásul fehér lovon érkező királyfit, nem, az ilyesmit túlságosan édeskésnek találom. Én a lovag szót szeretem, ő már majd tudja, hogyan kell kardot rántani és hadakozni vele.
— De hát a lovagok a mennyországban vannak, kedves Bettym –érvelt az anyám, de Erzsébet sem hagyta annyiban dolgot.
— A barátaim a lovagok. Nekem pedig most fontos, hogy barátaim legyenek. Mert a barát már a szagáról is kellemesnek találja a barátját, és tökmindegy, hogy együtt alszanak-e, vagy sem. Én azonban szabad vagyok. Ha éppen úgy szottyan kedvem, hogy a faliórával üzekedjek, ebben engem senki sem gátolhat meg. Mindenesetre – nőnek lenni, az mégiscsak művészet. Mert, mi asszonyok, olyasmiket tudunk, amit a férfiak még csak nem is sejtenek.
— Te csak add ki magadból, panaszold el, Betty, ami fáj, akkor könnyebb lesz a lelkednek – mondta minderre anyám (akit Erzsébet egyébként általában testvérének szólított).
— Úgy gondolom, a nőnek szívből kell szeretnie, igazán, vagy pedig, ha nem találja meg lovagját, lehetőleg önmegtartóztatásban éljen. Az olyan ember viszont, aki szeretett, de elárulta szerelmét, nemcsak az ellen vétkezik, ami volt, hanem Isten ellen is, aki előbb-utóbb megbünteti őt. És még valamit szeretnék mondani. Meggyőződésem, hogy egyszer eljön az a nap, amikor a férfi meg a nő az egymáshoz való viszonyukban nem két ellenkező nemnek fogják érezni magukat, hanem összefognak, hogy a közös élet és a hűség jegyében vállalják az élet minden terhét.
Ami engem illet, nem sokat értettem ezekből a szerelemről szóló elmefuttatásokból. Nekem a szerelem egyértelmű volt a rettenhetetlen Tarzannal, akit a felülmúlhatatlan Johnny Weissmüller játszott, meg hőn szeretett kedvesével és élettárásával, Jane-nel. A „Me Tarzan!” és a „You Jane” szellemében, hisz ismerik. Találkoztak a dzsungelben, megszerették egymást, és kettejük szerelme nem ismert határokat. Nekem, tehát, ez volt a szerelem. Minden egyéb merő baszkódás, közönséges bábszínház volt a szememben.
Igen ám, de miként a mediterráneum keleti partjain tenyésző
jerikói rózsának, Erzsébetnek megvolt az a csodálatos adottsága, hogy
megfonnyadtan is, az ígérkező új szerelem harmatával meghintve, újjáéledjen.
— A világ mért annyira megszállottja a múltnak? — tűnődött magában Erzsébet. – Hiszen, szerintem, olyan nincs is. Itt van, például, a mai reggelink. Máris a múlté, és nekünk épp olyan távoli, mint a piramisok meg a fáraók kora. A fiatalkorom, a szépségem – mindez a múlté már, virágpor, az hát, por és hamu főleg. De nem adom meg magam. Mert nincs hozzám fogható, egyetlen bokorban sem terem még egy ilyen, mint én, biz’ isten.
A holdtölte napjaiban kihívó neglizsében mászkált a faluban, tudta, hogy a férfiak ilyenkor különösen előzékenyek, gyengédek a fehérnép iránt, bolondulnak utánuk. Ezekben a napokban Zilahi Halálos tavaszát olvasgatta, kiírta belőle a szép részleteket és a mély gondolatokat, közben élete legnagyobb szerelmére, egy helyi jelentőségű költőre gondolt.
— Azt elmeséltem már, Miro asszony – vette fel az anyámmal való társalgás fonalát Erzsébet –, hogyan ismerkedtem meg Csáth Tiborral? Na igen, egy júliusi estén kint üldögéltem a hársfa alatti padon, és Évával, egyik rokonommal, cserfeltünk erről-arról. A homályból ekkor öles termetű férfi bukkant elő, olyan szép volt, mint Lawrence of Arabie. Jól megnéztem magamnak, s mindjárt felfigyeltem rá, hogy milyen kellemes a hangja. Éva aztán bemutatott bennünket egymásnak, és mi két évet töltöttünk együtt. Nem váltunk el. Úgy téptük ki magunkat egymás karjaiból.
Erzsébet imádta Hitchcock Gazdagok és furcsák című filmjét, és gyakorta mesélgette anyámnak:
— Fred és Emily az átlagember életét élik, elsejétől elsejéig éppen hogy csak kijönnek jövedelmükből. Emily beéri a szerény háziasszony életével, Fred azonban hírnévről és gazdagságról ábrándozik. Egy váratlan örökség révén, úgy tűnik, valóra válnak Fred álmai. A házaspár egzotikus hajóútra indul. Kölcsönös kiruccanások során történt többrendbeli flört után hajótörést szenvednek…
Leghőbb vágya volt némi drámaiságot kölcsönözni egyhangú hétköznapjai banalitásának, ezért aztán rögeszmésen azonosult a tévébeli szappanoperák, a színes bulvármagazinok botránykrónikáinak szépségkirálynőivel, legnagyobb sztárjaival. Így történt, hogy Erzsébet valamiképpen maga lett színésznő, film- és regényhős, úgyhogy egész élete a maga ábrándvilágának puszta visszfényévé vált. El volt ragadtatva a Hogyan fogni milliomos férjet c. filmtől Merilyn Monroe-val a főszerepben. Utánozta Jaqueline Jackie Kennedyt, Amerika akkori első asszonyát, akinek az egyszerű ruha, a sötét szemüveg, a kalap és egy gyöngysor volt az
image-a. Imádta Rosinát a Sevillai borbélyból, és remekül tudta elkészíteni a sumadiai kappant magyar tokajiban.
— Utolérhetetlen mezzoszoprán lehettem volna, ha egy kissé kitartóbb vagyok – mondogatta volt.
Ez a birsként gömbölyödő, bögyös énekes rigó magyar románcot dalolgatott egy szívről, amely veszedelmesen vérzik, közben pedig újra meg újra elmesélte anyámnak szerelmi ábrándjai, holtbiztosan elhibázott kapcsolatai, szerelmei rövidre fogott, érzelmes történetét, azután valamennyit kétségbeesetten jegyezte be csalódásai lajstromába. Ennek tulajdonítható, hogy egy időben fejébe vette, Jézus a jegyesévé választotta, s ő ezért neki ajándékozta szíve egész szerelmét.
— Ezentúl Jézus Krisztus az én eszményképem – magyarázta Betty, miközben kopasztotta a leforrázott tyúkot, majd kimarkolta belőle a belsőségeket, a májat, a szívet, a vesét. – Mától fogva a menyasszonya vagyok, és a jegygyűrűjét viselem. Tini koromban, Baksán, az ágyam fölött tartottam a képét. A keresztre feszítés, különben, jócskán szexi jelenet,
n’ est-ce pas?
No de mi itt nem bocsátkozunk többé Erzsébet életének lélektani elemezgetésébe. Maradjunk annyiban, hogy a kalapja mellé szalonka tollat tűző, extravagáns Erzsébetről én azt tartottam, hogy – szó szerinti és átvitt értelemben is – hattyú lelke, fehérhattyú lelke van. Isteni keblei felől, amelyek a meggypiros ruha mély kivágásában ragyogtak, a testiség bódító illata áradt. Ellenben ha mégoly vonzó és különös volt is, megvallom, azért féltem is tőle. Emlékszem, mi, gyerkőcök, fociztunk, és a labda minduntalan átesett a veteményes kertjébe, a zöldhagyma-, uborka- és zöldsaláta ágyások közé. Amikor már semmi módon nem tudott minket elzavarni onnan, Erzsébet egy szempillantás alatt dühödt sárkánnyá változott. Fölkapta arany lamé szoknyáját, mi, gyerekek pedig, holtra rémülve mindattól, amit azon a borzasan feketélő helyen láthattunk, ahol Erzsébet leginkább nő volt, hanyatt-homlok menekültünk, ki merre látott, mert korábban már alaposan ránk ijesztett valaki, hogy Betty vaginájának foga van, s ha túl közel megyünk hozzá, erőteljes kagylószirmaival bizony beszippanthat, és egyből visszaküld bennünket a nemlét sötétjébe. Én pedig akkor, míg magamra hagyottan és mélyen megrendülve reszkettem a szénapadláson, és felidéztem magamban szőrös cicájának látványát, nem is voltam tudatában, hogy nekem most itt felfedte magát egy másik asszony, életemben először, anyám!

Borbély János fordítása

 

Bejegyzések

Folt (Lift I.)

Hozzászólás most!

A lift egy hatalmas toronyházban könnyítette meg az emberek számára a közlekedést. Erre szükség is volt, hiszen a ház emeleteit nem csupán lakások (nem is akármilyen lakások), hanem irodák, üzletek és éttermek foglalták el, és naponta több száz, sőt ezer ember is megfordult itt. A lift csak egy volt a többi között. Szép, ezüstösen csillogó fémből készült, nyolc személyes lift volt, az ajtóval szemben, a falon nagy tükörrel. A kapcsolótábla csak abban különbözött a falaktól, hogy a fémfelület matt volt, nem csillogott, a gombok feketék voltak, és rajtuk ezüst számok jelölték az emeleteket, illetve az olyan funkciókat, mint például az ajtónyitás és –zárás. A világításról beépített fénycsövek gondoskodtak a falak felső részén. Ugyanolyan lift volt, mint a társai: ide is behallatszottak a ház hangjai; emberek beszédfoszlányai, a zene a hangszórókból, de minden hang tompa volt, az ember itt úgy érezte, kilométerekre van a külvilágtól.

Elsőként Kae szállt be. Gondosan hidratált ujjával benyomta az egyik gombot, és érdektelenül nézte, amint becsukódik az ajtó. Az utolsó, amit még látott, egy hatalmas szobanövény volt. Valami pálmaféle.

Kae körme frissen volt festve: halványrózsaszín, felül pedig egy fehér csík; francia manikűr. Ő is a körmét nézte, és arra gondolt, hogy három-négy nap múlva újra kell majd festeni, mert addigra elkerülhetetlenül elkezd majd lekopni. Nem baj, majd megoldja. Úgyis el akart menni abba az új szépségszalonba. Elvégre az teljességgel kizárt, hogy a kolléganői csinosabbak legyenek nála! Egyértelmű, hogy nem hagyhatja! Belenézett a tükörbe, és elégedetten nyugtázta, amit látott: tökéletes smink, gyönyörű, csillogó haj, tegnap vágatta le, mert a fodrász meggyőzte, hogy ez az új fazon milyen jól áll majd neki, és tényleg… A ruhájával is minden rendben volt: a piros kosztüm talán most van rajta harmadszor, a cipő és a táska pedig vadonatúj, tegnap vette, az egyik itteni üzletben. Ó, de a szemfestékkel valami nagyon nem stimmel! Igen, bár csak egy icipicit, de mégis elkenődött! Te jó ég! Gyorsan, itt a tükör (legalább végre valaki értelmes dolgokra is használja…), de még kell egy zsebkendő is. Aztán csak óvatosan… Igen, igen, sikerült eltüntetnie az árulkodó foltocskát, a hiányt pedig villámgyorsan helyreigazította. Ilyen vacak szemfestéket viszont nem vesz többet, abszolút megbízhatatlan: mi van, ha egy kényesebb helyzetben hagyja őt cserben?

Ismét leellenőrizte magát a tükörben, és megkönnyebbülten felsóhajtott: minden rendben. Lehunyta a szemét, de ekkor érezte, hogy a lift megáll, az ajtó pedig kinyílik. Méltatlankodva nézte, amint egy középkorú férfi beszáll. Persze tudta: esély sincs rá, hogy az egész utat lefelé egyedül tegye meg, a dolog mégis kissé felmérgesítette. Természetesen arca ezt nem tükrözte, hogyan is tette volna, hiszen akkor ráncolnia kell az arcbőrét, azt pedig ugyebár nem tanácsos. Csak annyit engedett meg magának, hogy egy megrovó pillantással végigmérje új útitársát.

Nyilván rengeteg pénze van, gondolta Kae. Ez látszott a férfi öltözködésén: méregdrága öltönyt viselt, és a nyakkendője… Elegáns volt, és fiatalos, nyilván festeti a haját, vonta le Kae, mert ilyen barna színe ugyebár a természetes hajnak nincsen, pláne nem egy ötvenes férfinál. És milyen arcátlan, hogy nem szégyelli megbámulni őt, Kaét sem!

A férfi valóban alaposan megnézte magának a fiatal nőt. Egészen olyan, mint Sue, csak a lába hosszabb, és kicsit vékonyabb. Ő, Wan a teltebb nőket szereti. De azért ez sem rossz itt, szívesen elszórakozna vele. Na, mindegy, erre most nincs idő. Sietnie kell, nem ér rá holmi nőcskéket nézegetni. Este úgyis találkozik Sue-val. Visz is neki valami szépet. Mondjuk egy nyakláncot. Nem, nem már a múltkor adott neki egy fehérarany nyakláncot, amit egyenesen Firenzéből hozott… Megvan! Akkor kapjon egy hozzávaló karperecet, és hogy ne tűnjön olyan kevésnek, még egy pár szép fülbevalót is, nagy, fényes hegyikristályokkal, az egészen olyan, mintha briliáns lenne. Biztosan örülni fog neki. Olyan jó látni a kis arcát, amikor boldogan mosolyog, és megcsókolja, úgy mond köszönetet minden ajándékért. Olyan fürtös, göndör szőke haja van és bájos arca, mint egy angyalnak. Igazán nem nagy dolog az a kis pénz és az ajándékok, amiket ad neki, cserébe a szeretetéért. Nem úgy, mint a felesége, Seira, aki állandóan veszekszik vele mindenért, és csak a hibáit képes felhánytorgatni. Nem baj, ma este találkozik Sue-val, és ez mindent megér. Sue szép, még ennél a nőnél is szebb.
Újabb megálló, pedig még az épület közepén sem tartottak. Az ajtó ismét kinyílt, és ezúttal ketten szálltak be: egy fiatal lány, és egy fiatalember. Kae szeme ismét villant egyet, elvégre ő siet, nem igaz, hogy mások is használni merik a liftet!

A rövid szünet után a lift továbbindult lefelé. A bent lévők csak egy hangot hallottak: a lift búgását. Monoton volt, de korántsem idegesítő, inkább álmosító. Kae lehunyta a szemeit, és újra sóhajtott. Remélte, nem áll meg a lift többet, hanem majd csak a földszinten. Hiába: búgás, a lámpa villant egyet, a lift pedig megállt. Újra, gondolta Wan. Pedig nem mentek még négy emeletet sem! Felháborító! Miért? Miért nem juthat le a földszintre kicsit gyorsabban?

Az ötödik utas egy negyven év körüli nő volt, a kezében két hatalmas szatyorral. Látszott rajta, hogy nagyon kimerült, és hatalmas sóhajjal lépett be a liftbe. Kae hátrébb lépett. Túl sokan vannak már bent, gondolta. A lift ajtaja pedig becsukódott, és ismét érezték, hogy indulnak lefelé. Aztán hirtelen egy kattanás hallatszott, és a lift megállt. Kae megengedett magának egy dühös arckifejezést, Wan pedig hangot adott csalódottságának:
– A fenébe is! Hát mindig meg kell állnia ennek az átkozott liftnek? Hát sosem jutunk le a földszintre? Elegem van ebből az egészből! Inkább gyalog megyek!

És mintha csak erre várt volna, a lift megállt, az ajtók kinyíltak. Wan, aki a lift hátuljában állt eddig, most nem törődve a többiekkel, előrefurakodott, hogy elsőként léphessen ki. Kint jól hallhatóan fellélegzett. Nyomában kilépett a fiatalember és a lány is, nem éppen jókedvűen, nyilván Wan viselkedése miatt.

Az idősebb nő két emelet múlva szállt ki. Kae felsóhajtott. Nem tetszett neki, ahogy a többiek nézték: főleg Wan. Lerítt róla, hogy milyen gazdag, és mennyire lenézi őt, valószínűleg családja van, és mellette szeretője, aki nyilván szép, fiatal, és csak Wan pénze kell neki. Persze neki sem lett volna nagyon ellenére, ha egy ilyen férfi tartja ki. Egészen jóképű, végül is…, gondolta, és tűnődve nézte az éppen aktuális emeletet kijelző piros fényt a gombok mellett. Azért imponált neki, hogy mások is elismerik, milyen szép. De jó lenne végre találni már valakit… Aki jóképű, sok pénze van és fiatal, és lehetőleg nincs családja. Ez olyan nagy kérés? Kae szeretett volna férjhez menni, persze csak majd úgy harmincéves kora után. Addigra úgysem dolgozhat már a cégnél titkárnőként, és semmi kedve sincs komolyabb munkát végezni, mint kávét főzni, és irodadekorációs feladatokat ellátni (természetesen Kae ezt komoly, fontos, sőt, nehéz munkának tartotta, amely gondos felkészülést követelt tőle nap mint nap), így ha a cégtől „kiöregszik”, háziasszony szeretne lenni, természetesen házvezetőnővel és nagy személyzettel, akik feltétlenül engedelmeskednek neki. Hogy gyereket akar-e majd, még nem tudta. Nem akart elhízni.

Valósággal sokként érte, hogy a lift ismét megállt. Ezúttal egy harmincas férfi lépett be, egyszerű ruhában, és Kae igyekezett minél feltűnőbben fintorogni, hogy jelezze, mennyire terhes számára a másik jelenléte. És ez a ruha? Nyilván valami vacak turkálóban vette… Uramisten, én inkább megenném a szempillaspirálomat, minthogy valaki is rájöjjön, hogy egy ilyen helyen vásárolok ruhát… Kae hálát adott az égnek, hogy még sosem kellett ilyen alja üzletekben vásárolnia. Ha ilyenre kényszerülne, elbujdosna szégyenében.
És ez is bámulja? Jó, lehet, hogy szép vagyok, de attól még ne bámuljon rám így! Milyen közönséges! És milyen szaga van! Nyilván ivott… És ilyen büdös cigarettát… Remélem, nem fog érződni rajtam a szaga… De így is vennem kell egy kiadósabb fürdőt, ez a levegő nem tesz jót a bőrömnek… szárítja…

A férfi érdeklődve nézte, ahogy Kae megvetően biggyeszti a száját, és megállapította, hogy nagyon kedvére való egy hölgyemény. Közelebb húzódott hozzá, és élvezettel figyelte, hogy a nő undorodva hátrál a fal felé. Hamarosan olyan közel volt hozzá, hogy Kae arcát csiklandozta a lehelete. A nő már nem is rejtette véka alá undorát, de a fal miatt sajnos nem léphetett hátrébb. A férfi ekkor kinyújtotta a kezét, és megérintette a ruháját.
– Elnézést, hölgyem. – mondta szemtelen vigyorral. Kae igyekezett nem levegőt venni. Te jó ég, egyáltalán hogy engedhetnek be ilyen embereket ide? Jelenteni fogom!

A férfi keze lejjebb csúszott, a szoknya tájékára. Kae nem bírta tovább: felsikoltott. És éppen ebben a pillanatban nyílt ki ismét a lift; Kae hatalmasat lökött a férfin, aki kiesett a nyitott ajtón, majd meg sem várta, hogy feltápászkodjon, villámgyorsan lenyomott egy gombot, mire az ajtó bezárult, a lift pedig elindult tovább.

Ekkor eszébe jutott, hogy így mégsem léphet a világ elé, ezért leállította a liftet, kifújta magát, majd a kézitáskájából elővett egy illatosított törlőkendőt (fahéjas illatút), és alaposan megtörölgette a kezét, különös tekintettel az ujjaira. Ezután szemügyre vette az arcát a tükörben: szerencsére nem történt semmi. Kis híja, hogy meg nem izzadt… (De szerencsére nem: erre a deostiftre mindig számíthat.) Nagyot sóhajtott, ismét. Aztán észrevette, hogy a szoknyáján egy aprócska folt van: a férfi keze nyilván mocskos volt, amikor hozzáért! Nyilván azt sem tudja, hogyan kell kezet mosni…
– Istenem, ez… ez nem lehet igaz… Koszos szoknyában emberek közé menni… – suttogta rekedten Kae. – Inkább a halál!
És mintha csak erre várt volna, hangos kattanás hallatszott, és a lift lezuhant, mielőtt Kae még elgondolkodhatott volna azon, mit tegyen a szoknya-probléma orvoslására.

VÉGE

Bejegyzések

A kislány rostokolni akart

Hozzászólás most!

A kislány nem akart mást, mint rostokolni, mi nem írunk jól, nem szeretnénk szabadságot, általa, meg kell tanulni kiigazodni a dolgokban, hajad néma tűz, a nyelv előtti csend van, a levegő, amikor még nem volt esemény, azóta amit csinálunk a szavakkal, őrület naphosszat, fény ömlik a szobára, bútorok a szürke félhomályban, akartad, hogy könnyen jöjjenek a szavak, a csönd, simogassák kecsesen a bőröm, a gyűlölet arcai, hallom az arcomban kiáltását, a hangtalan hús összeszed, a gondolatok, megtalálni, mint egyetlen egyet, az örökkévalóságig ismételgetni. A klinikákon arctalan fény, az elveszítettek, régen volt már, kékek, lágyan sietni előre mindig, milyen az, arctalan semmi, száz százalékos szavak, betemetett csöndek, milyen az, amikor nem vagy, az örökkévalóságig elvitt ébredések, arcomba vág, sóbálvány, ütések, egy helyben áll, mondd, mióta visszapattan, ha elzárnak. Mosolyogsz, kapsz még egy lehetőséget. A kislány nem akart mást, mint rostokolni, mi nem írunk jól, nem szeretnénk szabadságot, általa. – A szemed kígyó, megígérted, megígérted. – De elmondtam már, hogy nincsen. Szárnyával csapkod, ezer emlék, kék, nem segítettem visszahozni, riadtan csapkod, aranykígyó, zavaró pára, elmondom, nem talállak, sóvár arcuk, nem segítettem visszahozni, halkan, miért sietsz úgy, mikor elégsz. Úgy sietsz, mikor elégsz. Odaadom az éjszakának, a villanásszerű ködnek, és sorvadásnak, oda a fehérré tépő éjszakának, szavak, voltam itt, gondolkoztam a mondatok üvegvirágszerű robbanásán, sérthetetlensége kitépi a csöndet, délutánok, fák, odaadom magam a villanásszerű éjszakának, beszél a némaság, vízgőz és pára, fénytelen nyarakon nem hív fel telefon. Neve felködlik, szárnyra kap, sárga éden, nem gondolkoztam el a mondatok üvegvirágszerű robbanásán, nem tudtam menni, azt mondod függesz, a forróság az sárga fényre vár, egyértelmű legyen a zuhanás. Húztam magamra minden éjjel, nedves levegőben vörös, az élelem, rostokolok, életem teljes kell legyen. Fénytelen nyarakon arctalanok, a kislány rostokolni akart, mégis mindig elélvez. – A kocsmában ültünk, segítettél. – Ugranásszerű szavak, nincsen összefüggés, vissza kell jönnöm érte. Ígértél földet, hogy budapesti otthonunkba besüt a fény, arctalanul köröznek, szólítanom kell, úgy ölellek, odaadom az éjszakának, a mulasztásnak, fekete sikátorok. Kábultan nézlek, szólnom kell. – Történeted teljes kell legyen. – Azt ígérted, teljes kell legyen. – Nem szabad szólnom. – Mondtad, béke lesz. – Éden, kövület. A csönd, szememben sár ég, szavak, kínzó, izgató, sűrű fekete iszap, megtapadnak a szavak, vattacukorrá áll össze az értelem, suttogja fülembe, kislány lesz, cukor, árvalányhaj. Ebből a szempontból nézlek, hajnalban a történetet. A kislány nem akar mást, mint rostokolni, mégis mindig elélvez, mi nem írunk jól, nem szeretnénk szabadságot, általa, kiigazodni a dolgokban, hajad néma tűz, a nyelv előtti csönd van, a meg nem érintettek kiáltása, amikor nem volt esemény, azóta amit csinálunk a szavakkal, a szobára fehér fény ömlik minden reggel, bútorok a szürke félhomályban, suttogás, hang, egy álom, a betű, rózsaszín bőröd arcomhoz ér, szavak, itthagytál a szürke félhomályban. Odaadom magam, oda az éjszakának, a villanásszerű ködnek és sorvadásnak, a megváltozott levegő, fényes, a félelemnélküli lét, egyszercsak kikezdenek velem, vonszolnak magukkal, betemet, a tévedés, nem beszéltem, kiüvölti a csönd, a meg nem érintettek kiáltása, hússá porlad, üres lyukká áll össze az értelem, nincsen otthonosság, a vékony harmatos nyarak, ragyognak, a szánalom, ébredés, csönd, és mozgás, semmi értelme sincsen. A testeden az út, a nyelv megöl. Hasadttá formálnak a szavak, hasadra nyársalt valóság lesz a félelem, a hús rószaszín kaparása rajtam.

Bejegyzések

X

Hozzászólás most!

Most +tudjátok, milyen a xelem. Nem szívesen nyúlok hozzá, mert a bal kezem tele van lát6atlan, finom tüskékkel vagy szálkákkal, a jobb pedig ragacsos valami élelmixtől, de előx mégis be kell kapcsolni a gépet. Aztán ráklikkelünk a játék ikonjára: Xelem. Átesünk a külsőre és a lelki tulajdonságokra, értelmi képességekre, tempóra, habitusra és nehézségi fokra vonatkozó opciók beállításán, sóhajtunk, és rám1ünk a start gombra. Start.
Mivel öregek, tapasztaltak, elvetemültek és hősi lelkűek vagyunk, és mindenből a legmagasabb fokozatot állítottuk be, és a teljes összeomlás olyan hamar bekövetkezett, hogy semmi örömünk nem volt az egészben, gyorsan restartolunk, de nem állítunk át semmit, hanem minden marad úgy, mert nem alkuszunk, basszus, és baromi jó a zenéje is, szép a grafika, szóval . olyan nehézségi fokon, mint az előbb, nem azért, mert az embert az idegesíti, hogy béna volt, vagy az, hogy a játék túl nehéz, hanem mert úgy érzi, hogy rá lehet jönni, ki lehet tapasztalni, csak kicsit óvatosabban kell, és figyelni kell a tanácsadó modulra is néha, nem csak belerohanni mindenbe, mint az előbb, de így is gyors a +semmisítő vereség. És ha lassú, az a leggy5relmesebb. Akkor mi a helyzet a P billentyűvel? Ez a Pause, így lehet csalni az idővel, el tudsz intézni pár dolgot, amíg a másik fél ideje áll. Majdnem azt mondtam, hogy ellenfél. Igen ám, de ha 1el többféle idő van, az messzemenő következményekkel jár, pl. gondolkodsz 1 kicsit, mielőtt valamit csinálsz, de annál rosszabb, ráadásul gyorsabban örexel, mint ő, a játékban amúgy is eléggé átmosódnak az időkiterjedések, de akkor is használni kell néha azt a gombot, majd ha már nagyon tudunk, akkor nem.
Minden katasztrofális vereség után más hajszínnel próbálkozunk (nehézségi fok marad,) a testmagasság pedig aszerint változik, hogy éppen mekkora az önbizalmunk, és mindig kinevet a szoftver a végén, mint a többi rendes háborús játékban, te pedig höröx 1et, és kinyiffansz. Vér is van. Van külön nevetés mindenféle hajszínhez, az átmenetekhez és a festettekhez is, az összes kombinációhoz külön, pl. eredetileg szőke, őszre festett, vagy eredetileg vörös, mégis vörösre festett, minden, és aszerint is, hogy a hajadottságok hogyan kombinálódnak a testmagassággal, beszédtempóval, vakbélgyulladásra való hajlammal, vallásossággal, kvalifikáltsággal, kéjsóvársággal vagy frigid tendenciákkal és nemcsak az ilyesmikből keveredik ki az a kellemesen gurgulázó vagy fejhangon rikoltozó kacaj, mert az is számít, hogy milyen volt a meccs. Ha sokáig tartott, és jobban mexorongattad, akkor mindig kicsit erősebb és gonoszabb, ha hamar kinyírt, akkor halk és +bocsátó, ha olyan fölényes volt, hogy szinte észre sem vett, akkor néha nem is nevet. Lehet tudni, hogy elvileg olyan is van, hogy sír a végén, elvileg akkor is lehet ilyen, ha győz. Igen, és /sze, hogy nem csak férfiak nők ellen, hanem fordítva is, tehát ha nő ül a gép elé, akkor férfiröhögés van a végén, és játsz6 férfi férfi ellen, és nő nő ellen, és a Xelem II-ben, a továbbfejlesztett változatban úgy is, hogy… de ezt már nem mondom, mert durva. Az is lehet, hogy +büntetnének.

Szóval, van a nagy stratégiai térkép, ennek van 1 külön tere és ideje, de vannak külön kisebb terek és idők is, oda bele kell néha menni, és ha ott elvégezted, amit el kell végezni, akkor . ugyanabba a térbe és időbe jutsz vissza, oda a nagy stratégiai térképre, és ott közben nem múlott az idő. Most nézzünk 1 ilyet! 1 ilyen kicsit. Nem véletlen, hogy máig a hadászati-harcászati paradigma nyelvezete uralja a párkapcsolati gondolkodást.
Ahogy Clausewitz, a romantikus stratéga írja híres művében*: “Ha a front balszárnyán támadni akarsz, tereld az ellenség figyelmét a jobbszárnyra intenzív erődítési munkálatokkal, így nem azt fogja gondolni az ellenség, hogy a balszárnyon támadsz, hanem hogy a jobbszárnyon védekezel, tehát arra számít, hogy te a jobbszárnyon számítasz az ő támadására, ezért nem a jobbszárnyon fog támadni, hanem a balszárnyon, ami neked . rossz mert ott te akartál támadni, és így összeütköztök, ami rossz. tehát az egész erődítési tactica mégiscsak hülyeség, de mi van, ha az ellenség eleve kitalálja, hogy te csak falból kezdtél erődítési munkálatokba a jobbszárnyon, vagy észre sem veszi. Akkor mégiscsak jó. Csakhogy!!! ami nekünk balszárny, az az ellenségnek jobbszárny (ugye, mivel 1mással szemben állunk, sajnos, sajna-bajna), tehát, ha mi a jobbszárnyon erődítünk figyelemelterelésből és +tévesztésből, akkor az ellenség tényleg ott fog támadni, . azért, hogy csapatai ne ütközzenek erős védművekbe, és ne szenvedjenek súlyos veszteségeket, de a szárnyak felcserélése miatt éppen így szenvednek súlyos veszteségeket, mert belerohannak a gondosan előkészített sáncaidba, mialatt te a balszárnyon +semmisítő csapást mérsz az ő jobbszárnyára, amit ő balszárnynak hitt xinted, és így véletlenül minden . jó. Ez az egész a szembenállás miatt van. Tehát, összegzésül: Ha a hadviselő ellenséges hadvezér jót akar magának, el kell kerülnie a szembenállást, és haderejét a miénkkel 1oldalon kell felállítania.” Eddig az idézet.
Igen ám, de a Nagy Clausewitz itt igencsak elgaloppírozta magát, mert észre sem vette, hogy már az ellenségnek ad tacticai útmutatást, ezért legjobb, ha magunkat tekintjük ellenségnek, hogy nekünk jó l1en, tehát csapatainkat a sajátjaink mellé sorakoztatjuk, hogy elkerüljük a szárnyak felcseréléséből adódó félreértéseket. Hasznos tanács Xelemhez. Ellenanyag.

*Carl Von Clausewits: Vom Kriege; Rowohlt 1963; IV. rész XIX. fejezet, 311. Horváth Viktor fordítása

Bejegyzések

Sorvadásra várva

Hozzászólás most!

Amint átérnek a horvát határon, Bujtor Jakab felsóhajt:
– Huh! Ilyenkor mindig stresszes a gyomrom! Gyerekek, végre jöhet a szerpentin!
Felesége, Ilona, serdülőkorú Paktátum fiát és Zselatin lányát igyekszik ráhangolni a nyaralásra.
– Nézd Paktika azt a ronda autópályát! Mi a hegyekből fogjuk látni a tengert!
Bujtor az alkoholmentes sörtől aprókat böfög, Zselatin a második Daedalont kapja be. De hiába kapta be Zselatin a pirulát, hiába magyarázott olyan lelkesen Ilona, és hiába böfögte ki az alkoholmentes sör gyomorsavas gőzét Bujtor, mert egy keskeny kanyarnál a szakadékba zuhannak. Az autó nem robbant fel, ám a család összes tagja elhalálozott. Tucatnyi autó hever egymás közelében, arrébb is százával.
Bujtor nővére, Dalosné Vera, mint még cselekvőképes, közeli rokon értesül az esetről. A helyszínen Prűgy Zorán, a magyarul is beszélő ügyintéző van segítségére.
– Üdvözlöm! Ön a Bujtor-hozzátartozó?
– Én vagyok!
– Rendben! Meg kell beszélnünk az első lépéseket.
– Mielőbb haza akarom szállíttatni őket!
– Nem olyan egyszerű, előbb a formaságok, utána várni, várni, várni.
– Mi a csudára?
– A sorvadásra.
– Micsoda?… Na ne vicceljen!
– Akkor figyelje csak meg jól azokat a táblákat, egymástól kilométeres távolságra.
– Ja, ott lent? Látom!
– Tudja, mi van azokra írva?
– Nem én.
– Az, hogy kérem, ne rángassák a holtakat! Elsorvadásuk előtt tilos kierőszakolni a testeket! Azt hiszem ebben minden benne van.
– Püspökkenyér legyek, ha értem!
– Várni kell akár éveket is. Haza lehet menni, majd érdeklődjön telefonon. Felárért én is hívhatom önt, úgy kényelmesebb. Csak a szememre hagyatkozhatok. A kiemelésre még nem mindig alkalmasak, de miután szólok, legfeljebb egy-két hét.
– Miért fontos megvárni a sorvadást?
– Etikai okokból. Nem stílusos szétszedni az amúgy is sérült gépjárművet. Magát a holttestet pedig tilos megcsonkítani, vagy randa módon kierőszakolni. Ráadásul törvény van rá, hogy az autót tetemestül ott kell hagyni elrettentés céljából. Hiába írják ki, hogy vezess óvatosan. Bezzeg, ha látják a roncsokat és érzik a rettenetes bűzt…
– Nem, nem és nem! A konzulhoz megyek!
– Semmi köze ehhez. Egyedül én tudok segíteni!
A következő tavasszal, a baleset után nyolc hónapra Vera felhívja Zorán urat.
– Üdvözlöm, én vagyok, akinek a hozzátartozói…
– Hölgyem, ne is folytassa! Fogalmam sincs… tudja, hány eset van? Kérném az azonosítószámot!
– 12897.
– Nézem, várjon. Őket már elvitték. Kisériék?
– Bocsánat, 12997.
– Az más. Természetesen a helyükön vannak.
– Drága Zorán úr, ugye szépen sorvadnak? Van valami belátható idő, amikor…
– Érdeklődjön szeptemberben, még nagyon erősek. Feljegyezték ugyan, hogy a kis Zselatin lánynak kilóg a keze, de az csak a természetes belső mozgástól van. Senki sem nyúlhat hozzájuk. Viszont az előmerészkedő kezecske mindenképp jó jel!
– Köszönöm, majd hívom.
*
Valójában mindegy, hogy mikor kell elszállítani a testeket, és ez csak egy eset a több száz közül.
A hatóságok tudatosan rongálták meg a szerpentin egyes szakaszait, így a sorvadásra váró hozzátartozók kénytelenek újra meg újra visszatérni a baleset helyszínére. Ki kell várniuk a sorvadás utolsó fázisát. Manipulációsorozat; a sok reklám: “Utazzon szerpentinen, nincs autópálya-díj, de van gyönyörű táj.” Így az ország belső részéhez tartozó területek többet kasszíroztak, és nem maradtak el anyagi gyarapodás terén azok mögött.