Több mint egy hét telt el, mire rászántam magamat, hogy elszívjam életem első marihuánás cigarettáját.

         Nem akartam ezt munka előtt megtenni, mert benne van a szabályzatban, hogy nem szabad. Szóval előtte azért bementem dolgozni, ahogy szoktam.

         Miközben pakoltam a könyveket, megöltem egy pókot.

         Szándékosan.

         Arra gondoltam, hogy ezért talán rossz ember vagyok. Arra gondoltam, hogy a pók soha nem gondolta volna, hogy így végzi. Csak sétál fel a polcon és hirtelen kilapítja a Pseudo-Antisthenés.

         Tessék, ennyit ér az élet. Még elbúcsúzni sem volt ideje a többi póktól.

         Aztán kimentem a ruhatárba. Julcsi odajött hozzám. Szerintem szintén szándékosan.

         Kivettem a táskámból a könyvét.

         – Visszahoztam a Lét elviselhetetlen szörnyűségét – mondtam neki.

         Julcsi felvonta az egyik szemöldökét. Nem tudom, hogy csinálta.

– Könnyűségét – mondta.

         Lenéztem a könyvre.

– Ja, igen… persze. Bocsánat. De nem hiszem, hogy…

         Visszaadtam a könyvet.

– Úgy érzed, nem neked való? – érdeklődött Julcsi.

         – Nem is tudom. Talán előbb valamiféle egyszerűbbel kellene kezdenem. Olyasmivel, amit sokan szeretnek, meg könnyű olvasni.

– Mondjuk a Harry Potter?

Elgondolkodtam rajta. Ismerős volt a név.

– Nem abból lesz valamikor film a mozikban? – kérdeztem.

– Most megy a nyolcadik. A hét per kettő.

– Ahha – bólogattam. – Akkor olvassam el azt?

         Julcsi nem válaszolt, csak furcsa arckifejezést vett fel. Nem értettem. A beszélgetésünk, úgy tűnik, kifutott, mint a tej.

         – Amúgy… te olvasott vagy – szólaltam meg aztán.

         Láthatóan tetszett neki, hogy ezt mondtam, mert elmosolyodott és egy kicsit hátradőlt, hogy nagyobbnak tűnjön a melle.

         – Igen.

         – Mit ért ez a Kundera az alatt, hogy a „lét elviselhetetlen könnyűsége”? Úgy értem, hogy ha valami könnyű, az nem jó dolog?

         Julcsi eltűrt egy tincset a szeméből, és mintha kicsit jobban örült volna.

         – Jaaaj, hát tudod, hogy van ez. Te sosem voltál úgy, hogy nem tudod, mihez kezdj jó dolgodban? Hogy már megőrülsz attól, hogy rájössz, mindened megvan, és amire vágysz, az már csak luxus?

         – Nem tudom, hogy van ez.

         – Azért, na – kacsintott Julcsi. – Te is szeretnél néha valami őrültséget csinálni. Valami illetlent? Ha már eleged van a semmittevésből.

         Közelebb került hozzám, de észre sem vettem, hogy csinálta.

– Valami disznóságot – tette hozzá suttogva.

Elgondolkodtam, majd feleltem:

– Egyszer a gimiben megittam két liter Trombi Dumbit fogadásból. Arra voltak kíváncsiak, kihányom-e.

Julcsi hátrébb lépett, és megint eltűrte azt a tincset, amit egyszer már eltűrt, de a nagy ide-oda mozgolódásban visszarakoncátlankodott.

– Nem egészen ilyesmire gondoltam – mondta. Sietősen körülnézett. – Legjobb lenne, ha ezt nem itt és most beszélnénk meg. Még elkaplak!

Kacsintott, és elszaladt. Jött a Margit, ugye.

– Lazsálsz, mi? – szólt rám. – Az, hogy még a gyakornoki idődet töltöd, nem jelenti azt, hogy csak itt lébecolhatsz kint.

– Nem is lébecolok, csak…

– És még felesel is, beszarás! – kiáltott fel Margit. – Nem is tudom, hogy sikerült ide bekerülnöd.

Nem várt választ, mert azonnal továbbment, de még egy viszonylag egyszerű, de sokat jelentő mozdulattal jelezte, hogy menjek vissza dolgozni.

Visszamentem.

Amikor vége volt a munkaidőnek, azonnal összepakoltam, és úgy elindultam, hogy Julcsi se tudott elkapni.

Kifelé összefutottam Patrikkal.

– Na, baszatta a cucc? – kacsintgatott.

Megragadtam, és arrébb húztam, ezen aztán jól meglepődött, de szerintem én is.

– Még nem csináltam vele semmit. Meg kell mutatnod, hogyan kell.

Az elkerekedő szeme emlékeztetett az elmúlt hét eseményeire: akárhányszor nekiálltam kicsomagolni az anyagot, mindig hiányzott valami. Cigarettapapír. Aztán azt néztem, túl kevés az anyag egy cigarettához, és eltöprengtem, hogy vajon tesznek-e hozzá mást is. Kiderült, hogy rendes dohányt.

Elolvastam az interneten.

Csak ezen a napon jutottam el odáig, hogy tudjam, hogyan is kellene, de most, hogy összefutottam Patrikkal, egyszerűbbnek láttam őt megkérni.

– Mit, nem tudod, hogy kell megtekerni? – kérdezte.

– Hát nem tekergetni akarom, hanem elszívni.

Erre valamiért elnevette magát.

– Baszkikám. Ha ezt előbb mondod, úgy adom. Készen, felrolnizva, mint egy török szőnyeg. Miért nem szóltál?

Vállat vontam.

– Akkor segítesz?

         Zsebre tette a kezét, körülnézett, majd biccentett a fejével, hogy kövessem.

         – Leugrunk ide a parkba – magyarázta. – Eltolunk egyet, aztán lehet, jönnek a haverok, meg hoznak pár tyúkot is. Ahogy elnézlek, az is rád férne.

– Nem vagyok éhes – mondtam. – A társaságot se nagyon szeretem, igazából.

Egy ideig úgy sétáltunk egymás mellett, hogy hosszan bámult rám, aztán sóhajtott és azt mondta:

– Ha már az éhségnél tartunk…

– Ó igen, a marihuána-használat egyik jellemző következménye a megnövekedett éhség, melynek hatására a használó gyakrabban és többet étkezik a számára szokásosnál.

– Haver, mi a f…

– Wikipedia.

Patrik a fejét rázta.

– Neked sürgősen fel kell szívnod ezt a szart.

Egy sötét parkban kötöttünk ki, de mielőtt beléptünk volna, a közeli villanyoszlopnál megálltam, mert felraktak rá egy hirdetést.

Családi ház eladó a kertvárosban, telefonszám a letéphető fecniken.

Letéptem egyet.

– Tip? – kérdezte Patrik.

– Magamtól – mondtam neki. – Gyűjtöm az ilyen telefonszámokat.

– Hogyhogy gyűjtöd a telefonszámokat? Erre való a telefonkönyv.

Megráztam a fejem.

– Csak amelyeket így írnak ki, fecnire, amit le lehet tépni. És akkor nem tépem le, ha már csak egy van, ez amolyan szabály.

– Te tudod. – Odanyúlt, ő is letépett egyet. – De kelleni fog egy a cigihez.

Erre mondjuk nem is gondoltam, de bólintottam és követtem.

Jó mélyre mentünk, ahol senki sem jár. Valami erdő szélén lehettünk. Találtunk egy régi padot, ami fel volt gyújtva, félig. Félig még megmaradt, ezért le tudtunk rá ülni.

– Amúgy cigizel? – kérdezte Patrik.

– Nem. Egyszer kipróbáltam, nem volt valami jó.

– Tolj el egyet. – Megkínált. – Szokjad csak. Ne szerencsétlenkedj itt nekem a lényeggel.

Ő is bekapott egyet, egy másikat meg elkezdett szétcincálni.

Hát rágyújtottunk. Nem köhögtem annyit, mint vártam. Intett, és kellett egy pillanat, hogy leessen: a füvemet akarja. Odaadtam neki.

Figyeltem, miféle kifinomult, bonyolult mozdulatokkal alkotja meg a cigarettát Patrik. Kettőt is csinált. A maradék füvet visszaadta.

– A következő lesz – mondta. – Elnyomjuk az egyiket, aztán pihenésképpen egy sima cigi. Aztán kicsit várunk és jöhet a következő.

Miközben szívtuk, életre szóló tanácsokkal látott el.

– Piciket, piciket, sssz-há… sssz-há.

Amikor megvolt ez a fajta cigi, meg az a sima fajta cigi, meg aztán még egy, az az ez a fajta cigi, vagy hogyan is van, kicsit belezavarodtam, szóval amikor elszívtunk mindent, amit el lehetett szívni, akkor Patrik elkezdte nyomkodni a telefonját és zenét varázsolt elő belőle.

Szerintem valamiféle indiai rapzene lehetett.

– Durva jó, mi? – kérdezte.

Ezt még el kellett döntenem. Próbáltam felfedezni bármiféle változást, de nem sikerült. Észrevettem, hogy már nem nagyon érdekel, hogy összegyűjtök-e harminc fecnit harminc nap alatt, és azt is, hogy kezdek álmosodni.

Esetleg az lehetett az érdekes, hogy lenyűgözőnek találtam a két szemközti fa közötti tér strukturális elrendezését.

– Jövő héten el kell jönnöd Ecuadorba – mondta Patrik.

Erre nem tudtam, mit felelni.

– Haveromnak születésnapja lesz. Csütörtökön. Ráérsz?

– Én ráérek – mondtam. – Hol van Ecuador?

– Az Ecuador egy hely a városban – mutatott valamerre. – Partizóna. Café Ecuador. Ahogy nézem, itt ma már semmi nem lesz. Pedig szoktak lenni. A picsába, ember. Le kell jönnöd. Szükséged van arra, hogy kimozdulj.

Arra gondoltam, neki van rá szüksége, de aztán azt mondtam:

– Rendben van. Ha akarod, elmegyek.

Erre elvigyorodott, megütögette a vállamat.

– Ez a beszéd, haver.

Végül is elmentünk onnan. Kétféle irányba mentünk, ő erre, én meg arra.

Elsétáltam egy könyvesbolt mellett, láttam, hogy nyitva van. Visszasétáltam a bejárathoz és bementem.

Megnézegettem egy csomó könyvet. Furcsa volt, hogy nincs bennük pecsét, meg minden. Újak voltak. A tapintásuk fantasztikus. A betűk csak úgy vibráltak a szemem előtt.

Eljutottam végül egy olyan részre, ahol nagyon színes borítójú kötetek sorakoztak. Köztük rengeteg Harry Potter, egész tornyokban álltak.

– Segíthetek? – kérdezte egy nő.

Fiatal nő. Inkább lány. Mint én. Mármint én fiú vagyok, de olyasmi lehetett korban, mint én.

– El akarom olvasni a Harry Pottert! – mondtam neki akkora eltökéltséggel, hogy el is bizonytalanodott tőle.

– Talán rosszul van, nem kér egy pohár vizet? – kérdezte aztán.

– Hogyhogy?

– Kicsit sápadtnak tűnik. A szeme…

Erre elpirult, majd suttogóra vette:

– Jézusom, ember, te be vagy szakadva.

– Miért, mert el akarom olvasni a Harry Pottert?

Erre nevetgélni kezdett.

– Na, de tényleg, segíthetek?

Lenéztem a könyvekre.

„HARRY POTTER ÉS A TŰZ SERLEGE”. „HARRY POTTER ÉS AZ AZKABANI FOGOLY.” „HARRY POTTER ÉS A HALÁL EREKLYÉI”.

– Hogyan vannak ezek sorban?

Rám nézett.

– Te tényleg komolyan gondolod! – Csettintett a nyelvével. – A bölcsek köve. Az az első. Szerintem nagyon jó kis könyvek.

Le is hajolt érte nekem, és átadta. Nekem.

– Csak nehogy ilyen állapotban kezdd olvasni, mert a végén kiugrasz az ablakon egy seprűvel – mondta. – Még sosem láttalak itt.

– Ha tudom, hogy ilyen kedvesek az eladók, minden nap ide jövök – feleltem.

Milyen innovatív vagyok ma!, gondoltam. Össze tudnék szerelni egy hatalmas hajómakettet is! Ezt fogom csinálni! Bemegyek a játékboltba és veszek egy hajómakettet!

– Hahó! – szólt rám a lány.

– Öm, tessék?

– Azt mondtam, nagyon aranyos tőled, hogy ezt mondod.

Összezavarodtam.

– Mármint egy makett? Szerintem semmiség. – Felemeltem a könyvet. – Hol tudok fizetni?

Mosolygott, megmutatta, fizettem, kimentem.

Hazafelé letéptem az összes fecnit, ami az utamba került, még azokat is, amiket egyszer már leszedtem, és azokat is, amelyeken már csak egy darab volt.

A hajómakettemet elfelejtettem.

Messziről megéreztem a gyros illatát, és amikor odaértem az árushoz, kérnem kellett egyet. Szerintem ilyen gyorsan nem ettem meg még gyrost. Illetve, életemben először ettem, mert annak idején Reni úgy gondolta, hogy nem engedhetem meg magamnak. Megettem, és kértem még egyet. Azt nem ettem meg olyan gyorsan, inkább kiélveztem.

Annyira jó volt.

Így a minden napos bevásárlásomat is kihagytam. Előtte pedig nem busszal mentem haza. Észre sem vettem, már otthon is voltam.

Fogtam a maradék füvet, zacskóval együtt, bedobtam a vécébe és lehúztam, mint a filmekben.

Ekkora felesleges pénzkidobást ilyen értelmetlen, semmire sem való hülyeségre, hát ilyet még nem láttam.

Hátradőltem a kedvenc fotelemben, és olvasni kezdtem a Harry Pottert. Addig fel sem keltem, amíg végig nem olvastam.

Így múlt el a szerda.

 

 

 

A könyv Facebook-oldala: http://www.facebook.com/nyolcasok

A szerző honlapja: http://www.balazsfarkas.com

 

 

Eljött az a kedd, amikor az az író tartott előadást. Akinek nem bírtam megjegyezni a nevét.

         Julcsi odajött hozzám néhány órával előtte. Ott álltam a nyolcas főosztály polcai között, és raktam fel a könyveket, szóval alig vettem észre, hogy engem néz.

         – Jól vagy, szívem? – kérdezte.

Visszanéztem rá.

– Hát… miért ne lennék?

– Tudom, hogy nehezen viseled a szakítást – magyarázta. – Nem kell úgy tenned, mintha nem viselnéd nehezen. Nem kell játszanod az erőset. Nekem nyugodtan elmondhatod, ha bánatos vagy.

– Nem is tudom. Ez az egész a múlt héten volt, szóval…

– Akarod, hogy főzzek neked egy jó teát? – lépett közelebb. – Hivatalosan még pár percig tart az ebédszünet, ha gondolod, lefuthatok egy Tavaszi Remény cseresznyeteáért.

– Julcsi… július eleje van.

– Hány cukorral kéred?

– Nem kérek teát, köszönöm szépen.

Erre elhallgattunk, én pedig jobb híján folytattam a könyvek pakolgatását. Julcsi meg csak állt ott és nézett engem.

– És? Milyen?

– Mármint mi milyen? – kérdeztem.

– Hát a könyv, amit adtam.

Eltartott egy ideig, amíg felidéztem, hogy Julcsi mikor is adott nekem könyvet, végül leesett. Nyolc nappal korábban.

– Nem, még nem volt alkalmam olvasni.

Julcsi a fejét ingatta.

– Na igen, a szakítás mellett… de figyelj, szerintem ez a könyv abszolúte segítene átvészelni ezt a nehéz időszakot.

– Abszolúte? – kérdeztem vissza, mert nem értettem a szót.

– Abszolúte.

Az órámra pillantottam.

         – Mikor jön ez az író?

         – Később – mondta Julcsi. – Még van addig három óra.

         – El kell mennem gyorsan a bankba. Szerinted szóljak a Margitnak?

         Julcsi legyintett.

         – Hagyjad csak. Túl elfoglalt az öreglány.

         Hát hagytam. Elindultam kifelé, nem is néztem vissza, mit csinál Julcsi. Azt hiszem, egészen addig figyelt, amíg ki nem léptem az ajtón.

         Kivettem a havi fizetésem egyötödét a bankból, pontosabban a pénztárból. Mondta a nő, hogy használjam az automatát, én meg mondtam neki, hogy elveszítettem a kártyámat. Erre ő azt mondta, hogy csináltatnom kell újat. Erre én azt mondtam neki, hogy nincs rá időm.

         Ezután Patrikhoz mentem. Megint ott ücsörgött a könyvtár mellett egy padon és gitározott.

         – Most van egy kevés pénzem – mondtam neki. – Sajnálom, hogy csak most, de…

         – Haver – mondta Patrik. – Nyugi. Nem kell sohasem kapkodni. Az a te bajod, hogy kapkodsz, meg ideges vagy. Ezért van erre szükséged.

         Nem értettem vele egyet.

         – Igazad lehet – mondtam. – Adj… adj két gét.

         Apró zacskót vett elő, és a kezembe nyomta. Még csak körül sem nézett.

         – Nyugodtan megvizsgálhatod, megszagolhatod, csinálhatsz, amit akarsz, de a legbölcsebb az lenne, ha gyorsan zsebre raknád. – Patrik megütögette a padot maga mellett. – Ülj le, aztán állj fel, mintha nem is adnál nekem semmit.  De azért remélem, tudod, mennyit nem kell nekem adnod.

         Leültem mellé, odacsúsztattam neki a pénzt.

         – És nem szoktak elkapni? – kérdeztem.     

         – Szerinted itt üldögélnék akkor? – kérdezett vissza.

         Erre már nem tudtam, mit mondani.

– Hát rendben, mennem is kell – szólaltam meg alig fél perc múlva.

         – Köszöntem.

         Amikor visszatértem, Margit fogadott.

         – Tudod, örülnék, ha nem szaladgálnál el csak úgy, engedély nélkül – mondta, és megigazgatta a szemüvegét.

         – Bocsánat, én csak ide…

         – Most az mindegy, hogy hova mentél, meg mennyi időre – emelte fel az ujját Margit, ami azt jelentette: jobban teszem, ha meg sem szólalok, amíg nem kapok rá engedélyt. – A lényeg, hogy tudjam, hol vagy, és hogy tudjam, hogy elmentél. Mit gondolsz, mennyi ideig szaladgáltam fel-le, amíg kerestelek? Le kellett volna fénymásolni néhány cikket. Senki más nem ért rá. Szerinted ez elfogadható viselkedés?

         – Julcsi azt mondta, nem lesz gond, ha kiugrok levenni egy kis pénzt.

         – Szóval Julcsi azt mondta! – csattant fel Margit. – És ha Julcsi azt mondja, akkor te meg kiugrasz az ablakon. Ha a Julcsi azt mondja, beleugrasz a kútba, aztán meg kimászol, és még egyszer beleugrasz, hátha rosszul csináltad.

         – Én nem ezt mondtam, én csak…

         – Tudom ám, mi folyik itt. – Összevonta a szemöldökét, összeszorította a száját, és suttogóra fogta a beszédét. Igazából, nem is tudtam, hogy lehet suttogva is kiabálni. – Ez egy könyvtár! Nem bordélyház! Azt, hogy ti ott fajtalankodtok a polcok mögött, nem vagyok köteles elviselni!

         – Nem is… izé… nem is… fajtalanodunk.

         – Rajtad tartom a szememet! – dörrent rám.

         Erre elvonult, de valóban rajtam tartotta a szemét.

         Majdnem nekiment az ajtónak.

A következő néhány órában, ahogy rakosgattam a könyveket, és kiszolgáltam az olvasókat, azon gondolkodtam, hogy vajon miért vettem meg a füvet, és hogy lehet-e érezni a szagát onnan a zsebemből.

         Aztán arra is gondoltam, tényleg hiányzik-e a barátnőm, vagyis a volt barátnőm. Elég sokáig gondolkoztam ezen.

         Végül arra jutottam, hogy a gondolkodástól megfájdul az ember feje.

Gyorsan lepergett az idő, mire eljött a záróra, és elkezdődött az író felolvasása.

         Vendégünk nem volt kimondottan magas, inkább csak olyan öreg, és cigarettaszag áradt belőle, pont úgy, ahogy azt Julcsi megmondta.

         Úgy kezdődött, hogy feltette a szemüvegét, kinyitotta a könyvét és felolvasott egy fejezetet. Az első mondat után elveszítettem a fonalat. Persze, az is lehet, hogy az első mondat felénél, mivel az is eltartott egy percig.

         Aztán ránézett a közönségére: négy-öt hasonlóan öreg férfira, ugyanennyi öreg nőre, meg egy kötött pulóveres, vastag szemüveges, korpás hajú fiatalemberre. Meg ránk, könyvtárosokra.

         – Ezt a regényt közel négy hónap alatt írtam, de legalább negyven éve érlelődött bennem – mondta, és levette a szemüvegét. – Kinevethetnek, mert vékony könyv. Nem is túlságosan összetett. Tudják… a fájdalom.

         Erre mindenki bólogatni kezdett. Mindenki tudta a fájdalmat.

Én például nem tudtam.

– A fájdalom akadályozott meg abban, hogy a témához nyúljak – folytatta, és közben simogatta a könyvét. – Az emlékek furcsák, eltemethetjük őket hosszú évekre. Azt hinnénk, vége. Azt hittem én is, hogy tényszerűen kezelhetem a dolgot. De amikor írni kezdtem, az emlékek fájdalmassá váltak.

         Még úgy tíz percig beszélt a fájdalomról, anélkül, hogy tudtam volna róla, hogy mire is utal. Talán többet kellene olvasnom, gondoltam.

         Aztán az olvasók kérdezhettek, az író pedig megtehette, hogy nem válaszol.

         – Nagyon megindító volt, ahogy az egyik korábbi regénye, a Szardellaélet lapjain az emberi értékek elkorcsosulásáról és az emberi kapcsolatok kiüresedéséről írt – szólalt meg Margit. – Az érdekelne, hogy ma mennyivel látja rosszabbnak a helyzetet, mint akkor?

         – Igen – mondta az író. – Érdekes jelenség, mármint az, ahogy az emberek magukra maradtak ebben a posztindusztriális, hálózatias világban, ahogy fiatal költőtársunk fájdalmas soraiban is megírta.

         A vastag szemüveges fiatalemberre mutatott, ő pedig szigorúan biccentett.

         – Tudnunk kell, hogy prioritásaink excesszív bomlása az egy nemzeten belüli kulturális értékek diszkrepanciáinak eredménye. Most még inkább lehetséges, hogy valaki egy képregényt, vagy egy videojátékot Tolsztoj nagyregényeivel egy lapon emlegessen, és jelzem, ezzel semmi gond nincsen, mindaddig, míg az értékítélet közös jelrendszerben, elfogadható érvek felhasználásával történik. De egy ilyen, szétmorzsolódott, szubkultúrákra tagolódott világban egy közös nyelv és kulturális eszmerendszer felállítása, finoman szólva képtelenség. Nem találjuk meg a közös hangot a másikkal, mert annyi impulzus ér minket nap mint nap.

         Folytatta még negyed óráig, de nem válaszolta meg, hogy mennyivel látja most rosszabbnak a helyzetet, mint akkor. Persze, nem zavart, mert a kérdést sem értettem.

         Aztán a vége felé a hangulat változott, bort szolgáltak fel, amiért nem kellett fizetni.

         Odamentem egy pohárért, az író pedig megszólított.

         – Feltűnően csendes volt ma este, fiatalember – mosolygott. – De azért láttam, hogy szívesen mondana valamit. Vagy rosszul láttam?

         Vállat vontam.

         – Nem értek én az irodalomhoz – magyaráztam.

         – Ugyan már, pont egy könyvtáros ne értene hozzá?

         – Biztos furcsán hangzik – mondtam, és egy pillanatra elgondolkoztam. – Tudja, a diszkrepanciák.

         Erre értően bólogatott. Ő tudta a diszkrepanciákat.

         – A lényegre tapintottunk akkor. – Megütögette a vállamat, és arrébb ment, hogy megegye az összes csokis nápolyit.

         Valahogy elmúlt ez az este is.

Aztán, mint mindig, a könyvtárosoknak kellett feltakarítani az egészet.

         Julcsival sétáltunk megint a buszra.

         – Aztán mit csinálsz ma este? – kérdezte. – Abban a nagy lakásban, egyedül?

         – Semmit – mondtam.

         Arra gondoltam, kipróbálom ezt a füvezés-dolgot. De még nem voltam benne biztos, hogy készen állok rá.

         – Ha esetleg szükséged van valakire, aki segít az otthoni teendőkben, nyugodtan szólj, nekem van egy kis szabad időm mindig. Persze, ma nem, mivel…

         – Már késő van.

         – Sokáig húzódott ez a…

         – Igen. Nem, nem gond. Szólok, ha valamire szükségem lesz. – Megköszörültem a torkomat. – Tudom, hogy rád számíthatok.

         – Hogyne – felelte ő. – Rám bármikor számíthatsz.

         A buszon csendben ültem, néha hozzányúltam a zsebemhez, amiben a két gé volt.

         Amikor leszálltam, elmentem egy villanyoszlop mellett, amelyre egy hirdetést ragasztottak.

         Megtorpantam és megnéztem magamnak.

         Egy kutya tűnt el, írták a papíron, egy négy, esetleg öt éves corgi, aki a képről bánatosan nézett rám.

A becsületes megtalálónak annyi pénzt ajánlottak fel, amennyi a havi fizetésemnek az egynegyede volt.

A lap alját bevagdosták, hogy lehessen tépni telefonszám-fecniket. Letéptem az egyik telefonszám-fecnit, és zsebre tettem.

Mielőtt hazaindultam volna, bementem a boltba. Vettem tojást, sonkát, sajtot, meg kenyeret. Kifelé menet nekiütköztem valakinek.

– Mégis mi faszt képzelsz, baromarcú? – kiáltott rám.

Felismertem, az a Dancsó nevű kötekedős fickó volt. Amikor ő is felismert, összeszűkült a szeme, és csak ennyit mondott, mielőtt továbbment:

– Vigyázhatnál jobban is.

Hazafelé azon töprengtem, mit kereshetett ezen a környéken.

Amikor hazaértem, leültem a kedvenc fotelembe. Előtte az asztalkán ott volt a könyv, amit Julcsi adott.

Ránéztem. Az volt ráírva nagy betűkkel, hogy „KUNDERA”. Alatta meg, hogy „A lét elviselhetetlen könnyűsége”.

Kinyitottam, és olvasni kezdtem.

 

 

Az örök visszatérés gondolata rejtélyes, és Nietzsche zavarba ejtette vele a többi filozófust: micsoda képtelen gondolat, hogy amit már átéltünk, egyszer ugyanúgy megismétlődhet, és hogy ez az ismétlés is ismétlődhet a végtelenségig. Mit akar mondani ez a zavaros mítosz?

       Az örök visszatérés mítosza per negationem azt mondja, hogy az élet, mely egyszer s mindenkorra eltűnik, s mely nem tér vissza, árnyékhoz hasonlít, nincs súlya, eleve halott, és ha ez az élet szörnyű, gyönyörű, magasztos volt, e szörnyűség, szépség vagy magasztosság nem jelent semmit.

 

 

         Abbahagytam az olvasást. Becsuktam a könyvet.

         Nem értettem belőle egy szót se. Mi az a per negationem? Talán utána kellene néznem. Vagy annak, hogy mi az a Nietzsche.

         Azt sem igazán értettem, mi az a magasztos. Talán nem jelent semmit. Talán mindent jelent.

         Félredobtam Kundera regényét. Miről akart ez szólni?

         Sóhajtottam, kinyújtottam a lábamat. Ropogott mindenem.

         Aztán kimentem a konyhába. Csináltam két bundáskenyeret, aztán közéjük raktam sok sajtot meg sonkát.

         Elég jól jóllaktam, mielőtt lefeküdtem.

         Így múlt el a kedd.

 

 

 

A könyv Facebook-oldala: http://www.facebook.com/nyolcasok

A szerző honlapja: http://www.balazsfarkas.com

 Könyvtáros vagyok. A hét minden napján. Még vasárnap is.

         Hétfőn megöltem egy pókot. Véletlenül.

Julcsi odajött hozzám. Szerintem szintén véletlenül.

Ott álltunk az ötös és a hatos főosztály polcai melletti asztalnál, amelyen könyvek sorakoztak. Galileo Galilei műve, a Matematikai érvelések és bizonyítások volt legfelül. Arra kentem rá a pókot.

Julcsi azt mondta:

         – Le kellene menned a raktárba, ha van időd. Őrület, mi van itt fent, nem igaz?

         Nem válaszoltam. Nem is néztem rá.

         – Jövő kedden jön az az író, az a hogy is hívják – folytatta. – Nem tudom, Margiték mit esznek rajta, mert tudod, ilyen öreg, meg mindig, amikor jön, olyan bagószag lesz ott hátul, hogy mindig szellőztetni kell utána. Senkinek nincs olyan szaga. Szerintem szivarozik, vagy nem is tudom. Mi a fene az ott?

         A pók felé biccentett. Kidugtam a nyelvem egy pillanatra. A halott pók. Lábai szétterültek. Volt, amelyik leszakadt. A testéből kibújt a trutymó.

Egy nap belőlem is kibújik, gondoltam.

– Egy pók.

– Tudod, baromi sok pók van mostanában errefelé – mondta Julcsi, és közelebb húzódott, mintha valami titkot akarna elárulni. ­­­–  Akármelyik könyvet veszed le, jön utána a pókháló. Ha engem kérdezel, szerintem pihenj egy kicsit. Még nem is mentél el ebédre. Mennyi is az idő?

– Kettő lesz – mondtam.

– Kettő lesz. Na jó, mit mondjak, te aztán elvagy itt.

– Elvagyok – mondtam.

– Igen? És ez mégis mit jelentsen?

Vállat vontam.

– Miért kellek a raktárban? – kérdeztem.

– Jött egy vén fickó, egy csomó régi újságot fel kell hozni neki holnapra. Tibi bácsi azt se tudja, mi hol van. Nem értem, a Margit miért nem olyan embert küldött le oda, akinek van legalább egy hangyányi tapasztalata.

Eltűrt egy tincset a szeméből.

– Na jól van – mondta aztán. – Hagyjad ezt itt, menj el ebédelni, aztán siess a raktárba. Ezeket majd én elintézem.

Hát elmentem ebédelni. Oda, ahol adnak lángost.

Amikor megettem, azt mondtam a fickónak, hogy ez volt a legjobb lángos, amit valaha ettem. Megköszönte.

Ahogy sétáltam visszafelé, megláttam egy fiút. A padon ült és gitározott. Hosszú haja volt. Lassan pengette a húrokat, külön-külön.

Szomorú dalt játszott.

Aztán valaki meglökött.

– Nézzed már, hova mész, basszad meg.

Ránéztem. A fickónak alacsony homloka volt.

– Elnézést – mondtam neki.

A pengetés mellettem abbamaradt. A távolban gyerekek kiabáltak. Arrébb léptem, hogy kikerüljem azt, aki meglökött. Nem engedte. Odalépett elém.

– Mi az, hogy elnézést? – A fejével felfelé biccentett, miközben ezt mondta. Száját pedig lebiggyesztette. – Valami bajod van esetleg?

Tudtommal nem volt semmi bajom, ezért csak megráztam a fejemet.

– Válaszoljál rendesen, ha én kérdezlek, gyökér! – mondta erre.

Ekkor a zenész fiú felállt, és odasétált hozzánk. A gitárját a padon hagyta. Neki magas homloka volt. Azt kérdezte:

– Valami probléma van, Dancsó?

Az alacsony fickó felnézett a magasra. Mintha nem értette volna. Ezért a zenész elmagyarázta neki:

– Persze, hogy ismerlek. Ismerem a bátyádat is.  Ezen a környéken nem balhézhatsz. Ez itt Vertigó területe. Nem szereti a pattogást, ha érted, mire célzok.

Erre Dancsó hunyorgott, aztán belém jött megint, ahogy elsétált mellettem. Nem valami jó kedvvel.

– Hihetetlen, mennyi az izgága faszfej errefelé – ingatta a fejét a zenész, közben rágyújtott. Kifújta a füstöt, és a kezét nyújtotta. – Patrik vagyok.

Megmondtam neki én is a nevemet. Nem mintha számítana.

– Franc tudja, miért szóltam közbe – mondta. – Nekem ehhez semmi közöm, végül is. De nem szeretem, ha kötözködnek az emberrel. Tudod, elég szar volt nekem, amikor tizenhárom voltam, meg ilyesmi. Állandóan basztattak. Mindegy is.

Ekkor végre egyenesen rám nézett, mert addig csak körbe-körbe járatta a tekintetét. A legmeglepőbb az volt ebben, hogy a gitárjára egyszer sem nézett vissza, mintha tudta volna, hogy senki nem fogja onnan elvinni. És most rám nézett, pontosan oda, ahol én álltam.

– Tudod, a bátyját én látom el a cuccal. Feszültnek tűnsz.

– Nem vagyok – vontam vállat.

– De, de – mondta, és lassan szívott-fújt megint, miközben le sem vette rólam a szemét. Megnyalta a száját, és bólogatott. – Szerintem szétbasz az ideg. Látszik rajtad. Megijedtél a faszfejtől, mi?

– Nem, nem igazán.

– Totál be vagy szarva. – Megkocogtatta mutatóujjával a mellkasát. – Adrenalin, haver. Pörögsz, mint egy kolibri.

Elpillantottam a válla fölött, amerre éppen indulnom kellett volna már.

– Igazából, szerintem a kolibri nem is…

– El kellene lazulnod – emelte fel a kezét. – Tiszta ügy. Mennyi kéne, kettő?

– Kettő micsoda? – érdeklődtem.

– Két-gé. Kettővel kihúzod hétvégéig, ha csak neked lesz. Bár fasz tudja. Ahogy így rád nézek, én a helyedben felszívnék egy egész futballpályát. Jó fejnek tűnsz, neked most így először olcsó lenne.

– De micsoda? – fakadtam ki.

Erre furcsán nézett rám. Mintha én is furcsán néznék rá. Furcsa helyzet.

– Fű, te kretén. Gandzsa. Itt ülök egész nap, és nem tudom kinek elnyomni. Ezen a rohadék, szar helyen. Megyei könyvtár, meg a kis faszom. Legalább ennyit tegyél meg, ha kimentettem a seggedet.

Úgy éreztem, elszédülök.

– Hát, az a helyzet, most nincs pénzem – magyaráztam neki. – Csak annyit hoztam ki, amennyiből egy lángost megeszek és… hát van egy kis apróm, ha kellene, de…

– Jézusom, minek nézel te engem? – pöccintette el a cigarettáját Patrik. – Valamiféle koldusnak, vagy mi a szar? Olyannak, mint ezek, he? Mint a Dancsó-félék? Van egy cigid, mennyi az idő? He? Olyannak?

– Dehogy is, eszembe sem jutott – válaszoltam. – De most tényleg nem tudok, mennem kell… vissza kell mennem dolgozni.

Fejemmel a könyvtár felé biccentettem.

– Könyvtáros vagy? – kérdezte.

– Igen – mondtam. – A hét minden napján.

– Az kurva jó. Szeretek olvasni. Te miket olvasol?

Letöröltem egy csepp verítéket a homlokomról.

– Nem is tudom. Mostanában nincs sok időm… tudod.

– Aha, aha. – bólogatott. – Még ezt megbeszéljük, haver. Én itt leszek. Gondolom, nem jár el a pofád.

Nem értettem először, aztán felvilágosított:

– Fű, meg minden, a francba is.

– Ja, nem, nem – ráztam a fejem. – Nem jár el.

– Hát, ajánlom is – mondta. – Két gé, egy áráért. Első alkalmi kedvezmény. Ha meggondolnád magad. Haverom termeszti, minőségi.

Rábiccentettem és otthagytam. Mentem vissza dolgozni. Julcsiba ütköztem visszafelé.

– Jaj, te! – kiáltott fel, aztán elnevette magát. – Huh. Meleg van, mi?

Mutatóujjával kissé elhúzta a blúzát, és így még több látszott a melleiből.

– Ne felejtsd el a raktárt – mondta. – Itt fent elrendeztem mindent. Azt hallottam, az igazgató meg a gazdaságis gépe kipurcant, most erre mit mondasz?

– Igazából, semmit.

– Valamiféle vírust kaptak el, őrület. Nem is merek bejelentkezni fészre. Mi lesz, ha valaki ellopja a képeimet, meg minden?

A homlokomat ráncoltam, és próbáltam jelezni, hogy szeretnék továbbmenni. Amikor láttam, hogy választ vár, azt mondtam:

– Bárki letöltheti a képeket, amit felteszel, nem kell ahhoz feltörni semmit.

– Ó, tényleg, de hülye vagyok! – nevetett fel. – Hát de érted. Azért mégsem merek most a gép közelébe menni, a végén még csak elrontok én is valamit, aztán kapok a fejemre. De majd este beszélgethetünk, ha feljössz csetre.

– Igazából, a barátnőm szerintem korán le akar feküdni, szóval…

Erre nagyot bólintott, mint akinek most jut eszébe, hogy barátnőm is létezik. Mintha csak most írták volna bele a történetünkbe.

– Na jó, nem azért mondom ám, ne hidd, hogy én… mindegy, menj csak a raktárba, Tibi bácsi már tiszta ideg.

Leszaladtam hát a lépcsőn a raktárba, ahol nem volt már annyira meleg, mint ahogy odafent Julcsi szerint.

Tibi olyan volt, mint akit kivégzésre szólítottak. Évekig gondnok volt, úgy tűnt, ennyi idősen már nem tud megbirkózni az összetettebb feladatokkal. Nem értem, hogy vették fel ide.

– Figyelj, fogalmam sincs, mennyi itt az annyi – nyafogott. – Ezt az egészet úgy rendezték össze, hogy senki ne találja meg, mi hol van.

Fél perc alatt megtaláltam neki, amit keresett.

– Gyere, ülj le, segíts ezekkel is – mondta aztán. – Addig is beszélgetünk, ami csak jó.

Vállat vontam, és leültem. Pecsétet kellett belenyomnom a könyvekbe.

A pecséten az volt, hogy „ÁLLOMÁNYBÓL TÖRÖLVE”.

– Szerinted Julcsinál lenne esélye egy olyan magam fajta vén rókának? – kérdezte Tibi.

– Nem tudom.

Egy ideig hallgatott, aztán az asztalra csapott.

– Nácik, azt mondom. Ezek ott fent. Jézusom. Meg a sok cigány. Őrület, mi van itt.

Erre nem tudtam, mit mondani.

– Olyan szótlan-féle gyerek vagy te, mi? Fiatal vagy még, nem tudod, milyen kommunista világ van még mindig itt.

Tényleg nem tudtam. Pecsételtem tovább.

– Mármint… – Tibi közelebb hajolt, hogy ezt elmondja. – Múltkor jöttem a tanácsból. Ezek nem csinálnak semmit. Hiába mondja el ésszel az ember, nem értik, egyszerűen nem értik.

Én sem értettem. Aztán hirtelen úgy gondoltam, témát váltok:

– Figyeljen, Tibi bácsi…

– Tegezzél, az úristenedet, kollégák vagyunk.

– Mindig elfelejtem – mondtam. – Az érdekelne, hogy szívtál-e már füvet.

Erre abbahagyta a pecsételést, és rám szegezte a tekintetét.

– Hogy kábítószereztem-e, azt kérded? Hogy megszegtem a törvényt? Szerinted kommunista vagyok én is?

– Nem úgy értem, csak…

– Szerinted úgy nézek én, ki, mint egy drogfüggő? Mint egy börtöntöltelék?

– Egyáltalán nem, engem csak az érdekelt… de bocsánat, tényleg, nem úgy gondoltam…

– Az ilyen liberális gondolkodás. Attól megy tönkre ez az ország. Mert mindent megengednek mostanában ezeknek a fiataloknak. Ezek a kurva fiatalok meg el is hiszik, hogy mindent szabad, ezek a kurva fiatalok. Így gondolod, te is, mi?

– Igazából én is még csak huszon…

– Hát úgy nézek én ki, mint aki kábítószerfüggő? Mondjad meg most őszintén! A seregben is voltam. Meg önkénteskedtem a tűzoltóknál. Azok nem engedik meg az ilyesféle fegyelmezetlenséget. Hát szerinted lenne nekem munkám, ha állandóan csak az ivás meg a heroinozás, meg ezek mennének? Meg az a izé, amit a filmekben mutatnak. A metamfetamin. Volt valaki az utcánkban, akit azzal csuktak le.

Pecsételtem csendben. Rádöbbentem, nem kellett volna felhoznom a témát.

– Ki ne próbáljad az ilyen kokaint, te gyerek, mert ha megtudom…

Majdhogynem két árnyalatnyival vörösebb lett az arca, mint mikor ideértem.

Egy ideig csendben pecsételgettünk tovább, végül valamivel nyugodtabban megszólalt:

– A marihuána. Az azért csak csínján, az úgy…

Elmélyülten bólogatott.

– Egyszer hozott a Ferkó. – Megrázta a fejét. – Hát semmit nem éreztem, nem tudom, miért vannak oda. De rászokni, soha. Ne is gondolj erre, fiam. Semmi jó nincsen benne.

– Túl van tárgyalva – mondtam neki.

Aztán percekkel később otthagytam, mentem vissza a kölcsönzői részlegbe.

Ledolgoztam a maradék időt. Mielőtt hazaindultam volna, odamentem Julcsihoz.

– Azt hiszem, szükségem van egy kis változásra – mondtam neki.

Feltekerte ujjára a hajtincsét, majd le is tekerte róla.

– Igazán? Miféle változásra?

– Nem is tudom – sóhajtottam. – Nem érzed úgy néha, hogy minden napod egyforma?

– Ki nem? – nevetgélt Julcsi.

– Arra gondoltam, talán olvasnom kellene. Tudod. Ha már könyvtáros vagyok.

– Igen, értem.

– Mert… ugye, ritkán olvasok. Bármit.

– Ó, értem én.

– Többnyire semmit. Soha semmit, inkább. Te pedig…

Julcsi tekintete felragyogott, vagy hogyan is mondják.

– Hogy ajánljak valami igazán jót? – Rám kacsintott. – Pont most végeztem egy nagyon jó kis könyvvel, melegen ajánlom.

Odatipegett a ruhatárhoz, benyúlt a táskájáért, és kivett egy könyvet. Ránéztem, megköszöntem, eltettem. El is felejtettem rögtön, mi volt az.

– Szerinted azok, akik olvasnak, gazdagabbnak látják a világot? – kérdeztem, miközben sétáltunk a könyvtártól a buszmegállóig.

– Nem is tudom – mondta. – Szerintem, aki olvas, többet álmodozik, és ez azzal jár, hogy többre is vágyik. Innen nézve sokkal szegényesebbnek tűnik majd a valóság, amiben élsz.

Vállat vontam.

– Ezt egy kicsit nehezen tudom elképzelni.

– Pont te beszélsz – húzta el a száját Julcsi. – Hiszen neked még barátnőd is van.

Aztán mégis elmosolyodott, és ez a mosoly beleragadt az emlékezetembe, egészen addig, amíg haza nem értem.

Otthon minden feltűnően csendes volt. Enni akartam, aztán a konyhában megtorpantam.

Egy fecnit raktak a hűtőre. Ez volt ráírva:

 

 

Nekem ez már nem megy. Hazaköltözök. És nem akarok visszajönni. Sajnálom, hogy így kell elmondanom, de te sose figyelsz, ha el akarok mondani valamit. A reakcióidtól kiráz a hideg. Ez fontos: ne keress!

                                                                                

 

         Aláírás, Reni.

Rövid gondolkodás után ezt a kis szövegdarabot úgy értelmeztem, hogy a barátnőm elhagyott.

Így múlt el a hétfő.

 

 

 

 

A könyv Facebook-oldala: http://www.facebook.com/nyolcasok

A szerző honlapja: http://www.balazsfarkas.com

(Repülő!)

Éppen akkor értem oda, amikor a Nagy ott járt, hogy a csoport létszáma tizenhárom, nem hiányzik senki, felmentést ne… ja de felmentést kér a Boldog, javított gyorsan. Ja de felmentést kér, ismételte meg a Herczeg, ja de miért kér felmentést a Boldog? Tán a fejecskéje fáj? Vagy a hasikája fáj? Vagy micsodája már megint??? A kis lelke, mi? Boldog! Tán csak nem hogy szomorúak a boldogok? Mert nem vigasztaltatnak meg, he? Nézze meg az ember!

            Néztem én, és láttam, hogy nincs jó kedvében a Herczeg, pedig idén még nem is kértem felmentést, csak egyszer, akkor is a térdem volt felhorzsolva, de tényleg, de ő láthatóan azt sem hitte el, és mégsem engedte meg, hogy megmutassam neki. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy anyád, de aztán csak annyit válaszoltam, hogy a torkom, az fáj. A hangom rekedtes volt, pont, mint egy hétpróbás szimulánsnak, pedig tényleg fájt. Akkor már minden fájt. Á, a torka, így a Herczeg, jól van, akkor pihenjen csak a kisasszony, kímélje a becses hangszalagjait, bár ez itt nem énekóra, itt kuss van, nem igaz? Néhányan röhögcséltek, de a kérdésre válaszul mindenki elhallgatott. Az a helyzet, folytatta a Herczeg, Boldog, de nem rám nézett, hanem a tornasoron futtatta végig a tekintetét, hogy ha nem kérsz ma felmentést, magam kértelek volna meg rá, hogy legyél kedves tartózkodni a tanórán való aktív részvételtől, ugyanis ma test-nevelés órát fogunk tartani, érted, test-nevelést, nem pedig holmi labdázást, egy kis lóti-futival, meg jó sok lazsálással, és semmi kedvem 10 perc után a mentőt hívni érted. Érted?

            Értettem. Még mindig nem rám nézett, hanem a tornasorra, és a tornasor kezdett rosszat sejteni. Pénteken a közmegegyezés szerint kosarazni szoktunk, most is mindenki erre számított, nem pedig test-nevelés órára. Ami a labdázást, a lóti-futit meg a lazsálást illeti, ilyenkor én a Kútásót szoktam fogni, ő meg engem, ami úgy néz ki, hogy le-föl sétálgatunk, tisztes távolból követve az egyes támadásokat, és közben megtárgyalunk ezt-azt. Olyan is volt már, hogy a Kútásó véletlenül kosarat dobott, én meg egyszer elvettem tőle a labdát, de aztán a Mohácsinak adtam, mert kérte, és a többiek majdnem megvertek. Nem volt valami nagy fair play ez a Mohácsi részéről egy rövidlátóval szemben, de a csapatom szerint én voltam a hülye, hiszen ők is integettek. Tényleg mindenki integetett, de én annak dobtam, aki a legközelebb volt, mert bár látni már nem láttam el odáig, dobni még csak-csak el tudtam. Többet inkább nem szereztem meg a labdát a Kútásótól.

            Herczeg azt is közölte még, hogy ezentúl minden hónapban tartunk legalább egy normális test-nevelés órát, és akinek ez nem tetszik, az nyugodtan kérhet felmentést, nekem mindjárt fel is ajánlotta az összes soron következőre, pedig meg sem mukkantam. Aztán kiléptetett minden második embert, és kiküldte őket a szertárba medicinlabdáért, majd pedig mindenféle válogatott borzalom következett: volt sánta róka, négyütemű fekvőtámasz meg lépcsőzés, ahová engem is kihajtott, és odaállított ahhoz az oszlophoz, hogy számoljam a megtett köröket, de hogy kíméljem a torkomat, nem bekiabálnom, hanem mutatnom kellett, és még így is aggódott, nehogy meghúzzam az ujjamat a végén, mert az nyilván nagy tragédia lenne nekem, vigyorgott. Aztán újra bementünk, és előkerültek a kötelek is a bordásfal mögül, meg a zsámolyok, zárásul pedig következett a mélypont, a tűz, víz, repülő. Aki elrontotta, annak ki kellett állnia, és akár erejük fogytán, akár készakarva, a többség gyorsan kihullott, hamarosan már csak hárman ugráltak lihegve. Akkor a Herczeg belefújt a sípjába, Jóború 2, Mózes, Petike, sorolta a talpon maradtakat, majd elküldte őket zuhanyozni, a többieknek meg három kör békaügetést rendelt levezetőnek. Erre a Joború 1, aki csak egy pillanattal hamarabb dőlt ki, mint a 2, nem bírt magával, és felnyögött, hogy ez nem igazság, és a Laczkó már túl későn rúgta bokán, mert a Herczeg felhorkant, hogy valóban, úgyhogy legyen négy; és ha még egy nyikkanást hallani, akkor öt. Hajrá, aki készen van, leléphet.

            – Csak okosan, a segédem mindent lát! – és a sípot letette a padra, hogy csak úgy koppant, részéről lezárva ezzel a testnevelésórát, majd felém fordult, és nyájasan megkérdezte, hogy jobban vagyok-e. Mondtam, nem. Erre ő, hogy látszik rajtam, elég pocsékul nézek ki. Mondtam, tudom. Nem úgy érti, mondta, hanem úgy, hogy látszik, hogy valami bajom van; ő végig figyelt engem, és még mindig ugyanúgy nézek ki, mint amikor bejöttem: hullasápadt arc, vérvörös fülek, higgyem el, ez nem normális. Elhittem. Javasolta, hogy menjek el orvoshoz, ő majd szól a Szentmiklósinénak. Most-most, mire várok. És menjek szépen haza, és pihenjem ki magam. És néha kocogjak a nővéremmel, az jót fog tenni. És ne szívjak mellre mindent, és ha most rossz is, azért még olyan is lesz majd, hogy jó, neki elhihetem. Jó. És köszönöm. Csókolom.

            Mire kicsöngettek, már az utcán, mire be, a rendelőben voltam. Körülöttem üvöltő csecsemők és gyerekek és anyukák, nagy részük alig valamivel idősebb a nővéremnél, de a szemük fele akkorának tűnt, mint az övé, a szájuk kicserepesedett, és a hajuk sem volt különb állapotban, mint az enyém. Ott volt köztük a Feri felesége; ő is eléggé rosszul nézett ki, és nemcsak a Sziszivel vagy a korábbi önmagával összehasonlítva, hanem úgy általában is. Így utólag elég nehéz megmagyarázni, hogy miért ültem ott egy órát a taknyos bőgőmasinák között egy hülye igazolás miatt abban az állapotban, alighanem képtelen voltam felállni, de aztán egy kisfiú lehányta a cipőmet, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy kimozdítson a holtpontról. Amíg lemostam a vécében, egyúttal levakarva róla a friss festés nagy részét, szólítottak, de helyettem a hányós kisgyerekkel mentek be, aztán mire kijöttem, egy nő már ott állt szorosan az ajtónál, hogy ő csak gyógyszerért jött, a következő meg csak injekcióra, az pedig soron kívüli, ha nem tudnám, én meg inkább nem álltam le vitatkozni, féltem, hogy egy tanítási napon belül másodszor is megütnék egy édesanyát, azt pedig már nehéz lenne kimagyarázni. Aztán már csak a Feri felesége volt hátra, meg a kislánya, őket meg nem tudom, miért, de előre engedtem, igazán nem vártam köszönetet érte.

            Dél körül aztán bejutottam, a doktor néni pedig nagyon meglepődött, hogy itt lát, és hogy jó ég, mekkorát nőttem. Egészen elérzékenyült. Végre valaki, aki nem taknyoz össze, gondolhatta, és én igyekeztem megfelelni ennek a kimondatlan elvárásnak. Bár az elmúlt évben biztosan nem nőttem egy centit sem, ráhagytam, lehet, hogy azóta nem is jártam nála, különben is, már régen tudtam, hogy ezt a nagyotnövést ahelyett mondják, hogy nahát mennyit híztál, és milyen pattanásos lettél – bár erre is volt példa. Hogy akkor mondjam el, mi fáj, kért, miután arra a kérdésre, hogy mi újság a suliban, nem reagáltam. Akkor nyeltem egyet, a torkod, ugye, kérdezte, én pedig bólogattam, és hogy mondjak egy nagy Á-t, hát mondtam, ő meg hümmögött, hogy végül is egy kicsit piros, most menjek szépen haza, és feküdjek le, szedjek C-vitamint, mára ad igazolást, ha holnapra rosszabb lesz, jöjjek vissza, ha jobb, talán néha eljárhatnék kocogni a nővéremmel, az biztosan jót fog tenni. Higgyem el, ha most rossz is, hamarosan jobb lesz, csak fel a fejjel. Jó, mondtam, és köszönöm. Csókolom!

            Naná, hogy jobb lesz, gondoltam, és mire hazaértem, azt is kitaláltam, hogy fogom csinálni. A kutyát kiengedtem, de amikor rám ugrott, odébb rúgtam, és eltökélten továbbmentem. Kinyitottam a konyhaajtót, aztán elvettem az asztalról a konyhakést, és végigmentem az apa szobáján, aztán át a folyosón, aztán az anyáén, be a miénkbe, és ledobtam a táskát a földre, aztán a kabátomat is, és letérdeltem a szőnyegre, oda, ahová besütött a nap, mint valami rivaldafény, és felhúztam a pulcsim bal ujját, és nekiálltam. Jó sokáig csináltam, egyre vörösebb lett a bőröm, én pedig egyre dühösebb, végül beláttam, hogy nagyon hülye vagyok. Felpattantam, és kirohantam, de a folyosón egyszer csak apába ütköztem, még jó, hogy fel nem nyársaltam.

            Te meg mit csinálsz itt, kérdezte, és a kést nézte a kezemben, mire én belekezdtem, hogy az úgy volt, hogy a Herczeg elküldött az orvoshoz, mert szarul voltam, az orvos meg haza, és mivel anya csak egy után jön, vágni akartam magamnak egy szelet kenyeret, de akkor meg eszembe jutott hirtelen valami, és beszaladtam, a TV miatt volt, be akartam kapcsolni, hogy legyen zene, és ennyi. És csend volt, egy légy zümmögött csak bele a magyarázkodásba, hát ezek sosem döglenek meg? Aztán meg hallottam, hogy jön valaki, és megijedtem, pontosítottam még. Aha, mondta apa, hát akkor ha beteg vagy, feküdj le, de előtte tekerd fel a fűtést, egy jégverem ez a ház, meg lehet itt fagyni, mondta még, most rohannom kell, csak hazaugrottam valamiért.

            Jó, mondtam, és kikísértem az ajtóig. A szél belekapott a körtefa lehullott leveleiből összehúzott kupacba, nézd, mondta apa, aranysárkány, és rám mosolygott, hát nem szép, kérdezte még, és elment. De, tényleg szép a kertünk az őszi napsütésben, gondoltam, hát akkor gereblyézd is össze újra, amit a szél most szétfújt, és holnap égesd el, addigra talán kiszárad, és közben gondolj a bogarakra, akik benne égnek, és integettem még neki, hátha visszanéz, de nem. Úgyhogy most már egyenesen a fürdőbe mentem, és átkutattam minden zsebet, de már nem bírtam tovább, és sírva fakadtam, hogy egy kurva penge sincs ebben a rohadt házban, csak villanyborotva, meg epilátor, meg kisolló, talán a szemöldököm kéne leborotválni, de inkább beszaladtam a jéghideg szobába, és leroskadtam a szőnyegre, arra a meleg napfoltra a közepén, és csak sírtam, amíg csak bírtam, és csak sírtam, és sírtam.

            Aztán visszamentem a fürdőbe, hogy megmossam az arcom. Kifújtam az orrom is, a zsepi tiszta vér lett, szóval van még remény, gondoltam, csak lógatni kell a fejemet, estére talán elvérzek. De már csak fél óra, jutott eszembe rögtön, és anya hazaér, és mire ezt kigondoltam, már be is hegedt a seb. Visszamentem szépen a szobába, és elővettem a fiókom mélyéről a vastag spirált, amire megtévesztésül azt írtam, hogy Gyakorlófüzet. Nem baj, gondoltam, ha senki sem szeret, legalább van miről verset írni, ez a lényeg, és már írtam is a címet, Csillagködben, és aztán a verset, hogy kibe szerelmes reménytelenül az, aki odafönt van, és egyáltalán minek.

            Gyorsan kész lettem vele, és akkor elolvastam újra, és egészen jó lett, csak egy szót kellett kihúzni, kettőt lecserélni és a végére még egy sort beletenni. És bekapcsoltam a magnót, és énekeltem, hogy nagyon szép, a haja lobog, és feltekertem a hangerőt, aztán a fűtést, és felültem a kályhára, és néztem, ahogy a kismadarak a kertben kaparásznak. És aztán kibújt a nagy fekete kandúr balról, a meggyfa alól, mellén a fehér folttal, jött puhán lépkedve, bajsza megremegett. A szívem majd kiugrott, úgy szurkoltam, de éppen a legjobb résznél bejött anya, töviről-hegyire kifaggatott, pedig már régen tudott mindent, és az ágyba parancsolt. Hozott C-vitamint meg körömvirágteát, aztán kiment, én pedig végre elgondolkodhattam rajta, hogy hétfőtől kezdve minek járok iskolába, de mielőtt még bármit is kitalálhattam volna, elaludtam, és álmomban futottam, és nagyon szép voltam, és a hajam lobogott, és sikerült végre a fektetett dobás is, és mire felébredtem, fent voltak a csillagok az égen, szép volt. 

Gondolataiba merülve gyalogolt végig a Liffey partján. Már sötét volt, a vízen sárgás foltokban csillant vissza a város. Csak a pubokból hallatszott ki a szokásos kocsmazaj. Szerette ezeket a tavaszi estéket, a folyó felett beúszott Dublinba a tenger sós, nedves illata. Ujjai a zsebében egy öngyújtót forgattak. Talán előző este rakta el véletlenül. A csaj egy zsúfolt tetőtéri lakásban lakott a túlparton. Dús vörös haj, fehér bőr, halvány szeplők. Az egyik kocsmában szedte össze és dicséretesen hamar kötöttek ki a lakásán. Cseszettül jól smárolt. Végignézte, ahogy elgurul mellette egy szakadt Merci, megigazította a haját és elnevezte a lányt Gingernek. Ezzel csak az volt a baj, hogy Írországban rohadt gyakori a vörös haj, és már legalább nyolc Ginger volt a telefonjában, sorszámozva, az egyikhez még helyet is kötött: Ginger 3 a pubból. De melyikből?

Megállt, nézte egy kicsit a folyót, rágyújtott. Nagyon szerette a várost,egy ideje viszont nem találta a helyét. Állandóan mehetnékje volt, amivel kezdett a haverjai agyára menni. A csajok már nem mozgatták meg a fantáziáját úgy, mint két éve. Bulik helyett értelmetlen lerészegedések voltak. A banda jól ment, a munkái jól fizettek, valami mégsem volt kerek. Majd elmúlik, gondolta, és tovább sétált. A Parliament Streetnél jobbra fordult, és néhány méter után megállt egy omladozó vakolatú kapualjnál. Az ajtó nehezen nyílt. Lábával tolta be, aztán hangosan csapódott be mögötte. Tornacipője csoszogott a lépcsőfokokon, visszhangzott a csendben. Sült csirkeszaga töltötte be a lépcsőházat. Megkordult a gyomra, egésznap nem evett. Belépett a lakásba, felakasztotta a dzsekijét, kulcsát ledobta az asztalra a pizzásdoboz mellé. Felnyitotta a tetejét, maradt még két erősen száradásnak indult szelet. A sonka szélei már barnásra oxidálódtak, a sajt egybefüggő gumiréteggé aszalódott. A kopott kanapéra dobta magát, maga mellé tette a dobozt. Csócsálta a pizzát, váltogatta a csatornákat, aztán megállt egy régi angol sorozatnál. Könyvesbolt, másnapos szakadt fickó hajtja ki a vevőit és egy bolondnak magyaráz. Erről eszébe jutott, a Kerouac regény. Az előző próbán odaígérte Kierannak. A pizza szélét visszadobta a dobozba és feltápászkodott, hogy megkeresse a könyvet. Akkor olvasta, amikor Dublinba költözött. Tehát valahol nagyon mélyről, kétévnyi könyv, ruha és mindenféle kacat alól kell kibányásznia.

Elővett egy sört a hűtőből, kinyitotta, a kupakot odahajította a túltömött kukára. A tetejéről leugrottak a zsebkendőgalacsinok. Nagyot húzott az üvegből, végignézett a nappalin. Megsárgult tapéta, giccses csendéletek a falon és lepukkant bútorok. A polcok tömve az előző lakótó rongyosra olvasott sci-fijeivel. A fal mentén és a kanapé mögött könyvtornyok, beléjük ékelődött zenei magazinok. A lakásnak enyhe könyvtárszaga volt, keverve a kanapé alá bemászó zoknikéval. Egyetlen növény volt az egész lakásban, egy fuldokló aloe vera, az ujját kenegette vele, ha a gitár húrjai letépték a bőrét. Félt, hogy kiszárad, ezért folyton túlöntözte. Volt egy kicsi kandalló is, gázzal működött, télen imádták a csajok. Hangulatos lakás. A fürdőszoba csempéjére száradt ismeretlen eredetű koszt úgy tűntette el, hogy teleragasztgatta újságokból kivágott cikkekkel, zenészek fotóival és koncertjegyekkel. Reggelente szívesen olvasgatta a vécén ülve. Egy hálószoba is tartozott a lakáshoz, amiben a másfél személyes ágyon és egy komódon kívül semmi nem fért el. Csak akkor aludt ott, ha felhozott valakit. Bírta azt a szétült kanapét.

Merre lehet az a könyv?Az ablak alatti könyvkupaccal kezdte, valószínűleg az halmozódott oda a legrégebben. Reklámújságok, szórólapok alól bukkant fel az NME 2010. februári száma, tele volt Marina and the Diamonds debütáló albumával. Érdekes lemez volt, a Mowgli’s Roadot szerette róla, Tibi gyakran játszotta a Fészekben a szerdai rock diszkókon, de hamar kikopott. Félredobta, beleivott a sörébe, és tovább ásott. Felváltva jött egy-egy vámpíros és zombis DVD réteg, pár római korban játszódó ponyva, még több zenei újság.

Sóhajtott, átfordult a következő stóchoz. Nagyrészük az ír történelemmel foglalkozott erősen radikális nézőpontból. Rátalált az egyik kedvencére, gael mondák bőrkötésben 1952-ből. Egy belfasti bolhapiacon találta, meglepően áron alul. Itt sem találta. Az elhagyatottság angyalainak első, csak Amerikában megjelent kiadása, benne egy olyan utószóval, ami a későbbiekből kimaradt. Kieran nagy rajongója volt Kerouac regényeinek.

A harmadik halom leginkább ír undergrond zenei magazinokból állt. Mikor ideköltözött, a legigénytelenebbeket is összevásárolta, kiolvasta az utolsó betűig, hogy képben legyen. Találomra belelapozott néhányba. A legtöbb bandára már nem emlékezett, eltűntek a süllyesztőben. Néhánnyal viszont dolgozott együtt a stúdióban.

Újabb regények jöttek, jó részükről megfeledkezett. Már majdnem a kupac aljánál járt, amikor meglátta az ismerős piros borítót. Közelebb emelte. Igen, emlékezett a csúnya grafikára az elején. Tipikus 60-as évekbeli amerikai dizájn. Egyszínű borító, robosztus tipográfia. Kinyitotta, hogy felelevenítse a történetet. A tömény kiábrándultságot, ami áthatja az egészet. Hasonló keserűséget érzett ő is, mikor olvasta. Átpörgette a lapokat, a könyv egy pontra ugrott, ahol benne maradt valami. Egy polaroid kép. Kivette. A fény felé tartotta, hogy jobban lássa, ráncolta hozzá a homlokát. Egymásba gubancolódott, szétcsúszott arcok, széles vigyor. Ahogy nézegette, minden eszébe jutott arról az estéről. Kemény buli volt. Az egyik legjobb koncertjük Tibivel, aki a képen egy random lányt ölelgetett. Közvetlenül mellettük állt ő is Szofival. Mennyire szexi volt aznap este abban a szoknyában! Megfeledkezett erről a képről, miután kiolvasta a könyvet, de most visszajött ugyanaz az érzés, mint akkor. Szabadság utáni vágy, bűntudat, keserűség, hiány. Sokáig ült ott törökülésben, nézte a képet.

Felkelt. Kinyitott még egy sört, és visszavetődött a kanapéra. Maga mellé rakta a könyvet, tetején a fotóval, és üres tekintettel bámulta a tévé színesen villódzó képét. Kavarogtak a gondolatai, az agya zsibbadt. Egyre lejjebb csúszott, már majdnem vízszintesben volt. Hajnalban rántotta le a fáradtság, elaludt ruhástul, cipőben.