Balogh Virág Katalin összes bejegyzése

Árva lélek

Miután a nagyszoba ajtajában váratlanul egymásba ütköztünk, nagybátyám szokás szerint megkérdezte, hogy megy a foci.

– Két éve nem játszom. Tudod, a műtét óta.

– Ja, tényleg… Már el is rajtoltak? – bökött a tévé felé. – Csak kiszaladtam a malacokhoz.

– És?

– Szépen nőnek. Most már semmi se fog történni…

– Úgyis elalszol. Árva lélek bővebben…

Fátylas Ana találkozása a Smaragdszemű Halállal

Még forog körülöttem a világ, amikor az ajtó kivágódik, és a koleszszoba kiugrik alólam, a folyosó kövezete pedig teljes erővel nekem rohan, bumm! Árva rongybaba vagyok, és szőke loknis úrnőm megunta a játékot: nem hajított el, csak kinyitotta párnás tenyerét, elszaladt, és arccal a földre hullva ott hagyott. Még jó, hogy nem érzek semmit, mintha vattába bugyoláltak volna. A szobából halk zene hallatszik ki és hangos röhögés. Fátylas Ana, takarodj, kiabálják, de az is lehet, hogy mindezt csak a fejemben hallom, és körülöttem süket csönd van, csak a folyosó vége felől szökik fel valami alig hallható, tompa dübörgés, a mellhártyám rezdülésein érzem. Albínó légy teteme vagyok a füstszürke falon, szárnyaimat megrezegteti a huzat.
Az ajtó bevágódik mögöttem, mire én, mintha egy drótváz feszítene ki, talpra ugrom, a sötét és kihalt folyosó azonnal nekilódul. Ezüst körömcipőm, fehér selyemruhám, csipkekesztyűm és többrétegű tüllfátylam magával ragad, megadom magam a varázserejüknek. Balra ajtók, jobbra ablakok száguldanak el katonás rendben, alattam szürke kőpadló forog őrült sebességgel, ezüstcipellőm kitartóan emelgeti a lábam. A folyosó nem akar véget érni, mintha fehér egér volnék egy rám méretezett kerékben. Ha levenném a fátylat, az ablaküvegben megnézhetném, piros-e a szemem, de ahhoz meg kellene törni a ritmust, amire képtelen vagyok. Ruhám suhogása a legutolsó porszemet is életre kelti, a szemem sarkából látom, ahogy a porcicák a falhoz lapulnak, és a lepotyogott vakolatdarabok mögött keresnek menedéket, mert félnek a repüléstől. Ijedt nyivákolásukra válaszul szívesen mondanék valami biztatót, de mire megszólalnék, visszaváltoznak kosszá.
Hirtelen elfogy a folyosó, és én lezúgok egy meredek lépcsőn, olyan kimért eleganciával, mint a Fátyol-vízesés. Kesztyűm aprókat szikrázva siklik a korláton, gurgulázó nevetésem foszforeszkáló lidércfényként füstöl ki a fátyol alól. A lépcső a legnagyobb odafigyeléssel fordítja a cipellőm alá az újabb és újabb fokokat, közben szemérmetlenül a ruhám alá bámul. Ahogy közeledem az aljához, egyre jobban bosszant leplezetlen sunyisága. Cipőm sarkát belevágom a linóleumborításba, és a csipkekesztyűmet beszennyező korlátot elengedem, erre a lépcső megsértődik és szemétkedni kezd, de így is biztosan szökdécselek lefelé. Haragban válunk el, az utolsó lépcsőfokot olyan hirtelen rántja ki a lábam alól, hogy megbotlom, és nekidöccenek valaminek.
Mi van, nem látsz a szemedtől, horkan fel a szekrény a sarokban. Hátrahőkölök. Nem is szekrény az, hanem egy Bűvös Kocka. Előrenyújtott tenyérrel közelítek hozzá, muszáj megérintenem. Bocs, vedd úgy, hogy nem is szóltam, dörmögi békülékeny hangon. Nagyon jó a jelmezed, hízeleg, őszintén megmondom, én se látok valami sokat innen. Ahogy végigsimítok az elülső lapján, összerezzen és elhallgat. Szíve szerint kicsire összemenne, inkább lenne szakadt poszter a mocskos falon, még inkább egy apró pont, egy kis pötty, egy légypiszok, valami, amire ügyet sem vetnek, egy kis semmi. Talán attól tart, hogy nekiállok lekapargatni a színes négyzeteket, és lenyúlom vagy átragasztgatom őket? Sose tennék ilyet, de csipkekesztyűm nekiiramodik, és másodpercek alatt kirakja.
Amíg a Bűvös Kocka magához tér, hogy hálát rebegjen a mesteri kirakásért, próbálom kitalálni, hová kerültem. A mellhártyám rezgéséből érzem, hogy közel a bál, már az előcsarnokban vagyok. Amerre nézek, füstös ürességet látni, de a falak bugyborékolni kezdenek, mint a tejbegríz, és a kelésekből apró emberkék fakadnak ki, a testükre lepedőt tekertek, dohszaguk facsarja az orrom. Bár a mellemig sem érnek, aggaszt, hogy egyre többen vannak, és egyre közelebb jönnek. Bal karjukat a hátuk mögött rejtegetik, de én átlátok rajtuk, a kezükben tőr van. Szájtalan bábuarcuk meg se rezzen, mégis azt susogja mind, friss hús, friss hús van a házban. Mintha jeges huzat cikázna végig a teremben, megrázkódom.
Közéjük csapnék, egy mozdulattal lesöpörném őket a színről, de épp csak megremeg a jobb kisujjam, mire a piszkosfehér massza kettéválik, és egy babérkoszorús alak vonul elém, hófehér tógáját bíborcsigák vérével festett szegély borítja. Mindjárt felismerem Julius Caesart egyenes nézéséről, daliás járásáról, és arról, ahogyan köszönés nélkül a fenekembe markol, majd sikoltva kapja vissza a kezét, mert ruhám flitterei apró üvegcserepek, és párnás tenyerébe vájnak. Caesar eltartja magától a kezét, és arcát a tógájába rejti. Fiúk, szipogja fél térdre ereszkedve, de az összeesküvők nem részesítik elsősegélyben, mert nem bírják a vért, szégyenükben a tőrjükbe dőlnek. Az ájult Caesart stabil oldalfekvésbe fordítom, és a csigavérbe áztatott szegélyből tépést készítve ellátom nem túl mély sebét, közben minden erőmmel azon vagyok, hogy eltérítsem folyton előre lendülő bal cipőmet. Nem volna szép vesén rúgni a földön fekvő Caesart, úgyis van elég gondja a megistenüléssel, nekem viszont csiga volt a jelem az oviban, és nem bírom, ha bántják.
A nagy tusakodás vége az lesz, hogy a cipőm megmakacsolja magát, és nem akar megmozdulni, úgyhogy tök egyedül ácsorgok a terem közepén, de mielőtt feltűnővé válnék, a nevetve guruló Kocka pattog el mellettem, azonnal utána vetem magam. Hamar elvesztem szem elől túlpörgött ismerősömet, de teljes erőből rohanok tovább. A mellhártyám majd szétpattan, a tér összeszűkül, előrevetődöm, és az őrjöngő báli forgatag magába szippant, mire a fátyol, a kesztyű, a ruha és a cipő is magához tér, és nekivadulva a táncparkettre lódít, ahol megszállottként próbálnak elszabadulni tőlem és egymástól is, de én nem hagyom magam, és amerre húznak, arra hajlok, amerre vonnak, arra nyúlok, ahová szöktetnek, oda ugrom, a testrészeimet merészen tekergetve keresztül-kasul táncolom a báltermet, mígnem a bal térdem kattan egyet, de mielőtt összecsuklanék, tüllkesztyűm megkapaszkodik a pultban, és talpra ránt.
A pult mögött Csodapók serénykedik, egyszerre két lábában van pohár, eggyel iszik, eggyel koccint, eggyel éppen tölt, eggyel a pultra hervadt vendégfőket söpri le, de én idejében felkapom az enyémet, kettőn áll, kettőt pihentet, négy szeméből a két belsővel rám hunyorít, aztán kivág a pultra egy poharat, kitölt valami hínárzöld löttyöt, és valamennyi szemét rám mereszti. Már nyúlnék érte, de a ragacsos pult nem ereszti a kesztyűm, mire Csodapók méteres szívószálat döf a sűrű folyadékba, és biztatóan kivillantja csáprágóját, én pedig felszívom az italt.
Á, tátom ki a számat, és földöntúli fényesség árad szét, és eltűnik a pult és a Pók és a Bál és eltűnik minden, csak egy fekete folt áll ellen a mindent elnyelő világosságnak, és ahogy egyre határozottabb alakot ölt, megismerem: a szeme nagy és zöld, és úgy ragyog, mint egy drágakő, fénye szétömlik sápadt arcán, és kezem kiszakad a pulthoz ragadt kesztyűből, a ballal elhajítom a fátylat, a jobbal a Halál után nyúlok, hölgyválasz, robbantja szét a fekete-fehér idillt a hirtelen feltámadt Bál, és a táncparkettre törve lerúgom a cipőmet, hogy szemmagasságban állhassak vele, ám hirtelen elsötétül minden, áramszünet, hallom, keze kicsúszik a kezemből, testemen apró szúrások sokaságát érzem, mintha darázsraj támadt volna meg, vagy meggyulladt volna a ruhám, megpróbálom letépni magamról, de hiába, eltűnik minden.
A sarokban kuporogva térek magamhoz, a fények összevissza szurkálják a szemem, fázom, egészen kicsinek érzem magam. Megpróbálok felállni, de elcsúszom és visszahuppanok, fájdalmamban felkiáltok, kiáltásomat elnyeli a zene. Hirtelen bevillan, hogy szó szerint kirúgtak Johanna szobájából. Fülöp volt az, a legjobb barátom, akihez látogatóba jöttem. Mielőtt elszomorodnék, megérzem, hogy egy tócsa közepén ülök, és azonnal felpattanok.
– Nyugi – ordítja valaki a fülembe –, csak művér.
A Kocka az, mellettem támasztja a falat, elég rosszul fest. Se nem gömbölyű, se nem szögletes: lapjai behorpadtak, párhuzamosai összecsúsztak, színei összekeveredtek.
– Nem baj – mondja –, nem kérdezted, de így jobban szeretem.
Művérfoltos kezemmel egy kicsit összetapicskolom. Hagyja, de nem nevet velem. Megvonom a vállam, és ellököm magam a faltól. A csocsóasztalhoz sántikálok, menet közben a falhoz rúgom az egyik cipőcskét, amibe beleerőszakolták a lábam. A haláljelmezes lány egy kezét használva játszik két óbégatva pörgető tógás ellen, akik hangos röhögésben törnek ki, amikor meglátnak. Hiába hunyorgok, alig látom az asztalt. Néha úgy tűnik, két labdával játszanak, néha úgy, nincs is labda, csak mímelik a játékot. A zöldszemű arcát eltakarja a csuklya, de úgy képzelem, csukott szemmel játszik. Keresem a kaszáját, de vagy elhagyta, vagy csak álmodtam, hogy van neki. Talán csak egy sarlója van, de azt sem látom.
– Kihívom a győztest – mondom, mire a lány bevág egy gólt, és odalép mellém.
– Lehet mászni – közli a lamentáló ellenfelekkel. Most látom csak, hogy tíz–nullra verte őket, elismerően meglapogatom a lapockáját. Egyszerre lep meg, mennyire kiáll a csont, és mennyire illik a tenyerembe, mintha én formáztam volna. A lány rám se néz, amíg a tógásokkal vitatkozik, de amint a csocsóasztal alatt vannak, megfogja a kezem, és a tomboló tömegen keresztül maga után húz.
Kint, az előcsarnokban mindenfelé fura alakok alszanak vagy csókolóznak, néhányan a megrongálódott jelmezüket próbálják megjavítani vagy lefejteni magukról. A Kocka egy szál gatyában és egy unikornisos mamuszban támasztja a falat. Elmenőben odaintek neki, nincs harag, bár majdnem biztos vagyok benne, hogy ő öntött le művérrel, amíg aludtam. Oké, nekem meg nem kellett volna kérdés nélkül összefogdosnom. Nem int vissza, keresztülnéz rajtam. Lehet, hogy nem is ő az.
Felfelé nem beszélünk, lihegés nélkül nem is menne. Eleinte megpróbálom rendezni a gondolataimat, de gyorsan rájövök, hogy nem tudok egyszerre kétfelé figyelni. Teljes koncentrációval sikerül legyűrni az öt szintet, de a végére semmi levegőm nem marad, úgy rogyok le az első fotelbe, hogy a zöldszeműt is magammal rántom. A fotel összedől alattunk, a fejem a radiátornak koppan. Nem mondok semmit, beharapom az ajkam és behunyom a szemem. Egy izmom sem rezdül, amikor körbecsókolja az arcom. Éppen rászánnám magam, hogy reagáljak, amikor elhúzódik, és megkérdezi, jobb-e. Aha, válaszolom, aztán csak nézzük egymást. Valójában inkább csúnya, mint szép ez a lány. A bőre sápadt, vékony száján elkenődött az ízléstelen rúzs, és mintha apró pattanások vagy kiütések lennének az állán, rövid fekete haja pedig összevissza áll. De a szeme tetszik, és ha egy kicsit hunyorítok, összességében ő is. A legjobb az lenne, ha teljesen behunynám a szemem és…
– Förtelmesen nézel ki – mondja, majd felugrik, és határozott mozdulattal felránt.
Pont mellettünk van a hányásszagú vécé, nem kell messzire menni ahhoz, hogy szembenézzek magammal. Amíg ő mosakszik, én csak állok, és nézem magam a tükörben, nem akarom elhinni, amit látok. Amikor vizes arccal rám néz, már nem látom rondának. Elszégyellem magam az előbbi gondolataimért, és azt kívánom, bárcsak rólam is lemosná a mocskot. Két kezemmel a mosdókagylóba kapaszkodom, lehajtom a fejem, ő pedig mögém lép, és nekiáll a mosdatásnak. Sokáig dörzsöli az arcom, a szám és a szemem telemegy vízzel, csíp mindenhol, de szó nélkül tűröm. Időnként maga felé fordítja az arcom, összehúzott szemmel megnéz, majd folytatja a sikálást. Anyu is ilyen néma elszántsággal mosdatott, amikor nagycsoportos koromban elloptam a sminkes táskáját, és kifestettem magam, mert olyan szép akartam lenni, mint ő.
– Vízálló sminkkel festettek ki az idióták – közli egy idő után, és faképnél hagy, mintha én tehetnék róla.
Amikor kimerészkedem, az összetákolt fotelben ül keresztbe vetett lábbal, és dohányzik. Nem tudom, honnan szedhette a cigit, a köntösén nincs zseb. Nem akarok kérni, de megkínál. Hamutálca híján a földre hamuzunk, erről eszembe jutnak anyu intelmei, és kis híján elsírom magam.
– Azt vedd le – mondja a zöldszemű, miután elnyomta a cigit a kövön.
– Mit?
– Ne add a hülyét.
Éppen megszólalnék, amikor egy gumikesztyűs nő tűnik fel előttünk, mire a lány egy jóreggeltet elhadarva megragadja a kezem, és már csattog is a talpunk a hideg kövön, csak a Johannáék szobája előtt állunk meg. A vécé felől ajtócsapkodást és egyre hangosodó szitkozódást hallok.
– Gyerünk, vedd le.
– Jó – suttogom, de nem igazán tudom, hogy kezdjek neki. Erre megragadja a nyakkivágást, és letépi rólam a ruhát, a rongykupacot az ajtó elé rúgja. Tiszta szerencse, hogy legalább az alsógatyát rajtam hagyták. Csípi a bőrömet a levegő, mégis jó érzés megszabadulni a műszálas gönctől.
– Művér, búzafűlé, szakadások. Menthetetlen volt. Allergiás vagy?
Mielőtt bármit is mondhatnék, már húzna is tovább, de nem mozdulok.
– A cuccaim – dadogom, de ő csendre int, és a szemével jelzi, hogy kövessem. A folyosó végén feltűnik a felmosóronggyal hadonászó takarítónő. Jobb híján továbbrohanok.
– Hogy hívnak?
– Niki.
Az első szerelmemet is Nikolettnek hívták. Nem tudom, hogy csak gondoltam, vagy ki is mondtam ezt a mondatot, de Niki megtorpan, én pedig megijedek, hogy nem is Nikolett, hanem Nikoletta a neve, de folyton összekeverik, ő meg ugyanúgy kiborul ettől, mint anyu, amikor lemariannozzák, pedig csak egy betű a különbség, de ha az ember nevéről van szó, igenis számít.
– Igazából Enikőnek hívnak, de nem kell megjegyezned, nem hallgatok rá – mondja, és a megkérdezésem nélkül benyit és magával ránt egy elfüggönyözött szobába, aztán kettőre fordítja a kulcsot a zárban. Nem lepne meg, ha nem is az ő szobája lenne, de már nem érdekel. Itt-ott ébresztőórák csörrennek meg a közeli szobákban, szerencsére hamar elhallgatnak. Kint alamuszi eső kopog a párkányon, egy varjú rosszallón károg. Az összehányt fürdőszobákban eközben a stréberek összefutnak a lumpokkal, és néma irigységgel kerülgetik egymást, a takarítónő pedig komolyan fontolóra veszi a felmondást. A lehetetlenül keskeny ágyon csak fejtől-lábtól férünk el. Úgy fekszünk egymás mellett, mint két ügyesen összeillesztett Tetris-elem, és azonnal elalszunk.

(Részlet a “Megint elkalandoztál” című novelláskötetből.)

A kötet letölthető:

https://www.bvk-muvek.com/

Szilánkok a B-oldalról 1-2.

1. (Bonyodalmas eljutás A-ból B-be)

Az ereszkedésnek is megvan a maga nehézsége.

A B. utca lámpái sorra kiégtek, vagy elfelejtették felkapcsolni őket. Vagy áramszünet van. Vagy szabotázs. Csillagtalan, sötét égbolt, lámpátlan sötét utca, meg lehet békélni vele. Kopogó macskakövek, fel-felvakkantó kutyák. Botladozó léptek, egyenetlen levegővétel. Komótos, de határozott ereszkedés A-ból B-be. Félútnál járok, előttem és mögöttem is egy-egy kilométer nyújtózik ráérősen.

Sehol senki, sehol semmi, éppen az orromig látok el, autó sem jön, mindenki odaért már, ahová szombat este indult, de haza még nem mennek, korán van ahhoz, gondolják, ahogy vesszük, gondolom, legalább szemből sem, hátba sem támadnak nyomulós fényszórók a hazaúton. Egy kis fény azért jól esne, pedig az út egyenes, az irány adott, a lábaim vezetnek. Akár középen is mehetnék, akár cikk-cakkban is. Akár cigánykereket is hányhatnék. Akár mást is. Akár le is dőlhetnék az árokpartra egy kicsit. Akár el is aludhatnék ott a puha fűben.

Nem cigánykerekezek, nem fekszem le, megyek tovább. Hűvös van. És közel a határ.

Kiérek a házak közül, letérek a macskakövekről a járdára, és egy pillanatra megállok. Szemközt, túl a vaksötéten világít az én csillagom, amit innentől kezdve követnem kell. Vagyis nem kell. Nem vágok neki, inkább kikerülöm a közénk álló sötétet, végigbillegek a határon, végig az illatos füvek között elnyúló járdán, és aztán befordulok a mi utcánkba. Onnan már csak négy ház, és otthon vagyok. Kerülőút, de járható. Valójában ez az egyetlen út, ami hazavezet.

Az egyetlen? De mi van, ha most mégis a járhatatlant választom? Mi van, ha a csillagom követem? Ha a közelebb vonzása erősebb, mint a hamarabbé… Egy pillanatig sem gondolkodom, nekivágok az úttalan útnak, a göröngyös vaksötétnek.

Ha eddig az orromig sem láttam, most már tényleg semmi mást, mint a csillagomat. Nélküle semmire sem mennék, de nem is indultam volna neki a semminek. Ha a macskaköveken botladoztam, a frissen szántott, nedves földön bukdácsolok. Ha eddig dideregtem, most már fázom. Ha ott egy kicsit tartottam attól, mi lesz, ha valaki vagy valami mégis előbukkan a sötétből, itt szorongani kezdek, és már nem gondolok semmire sem, csak szapora lélegzetvételeimmel számlálom a lépteim, mérem egyre a szűnni nem akaró távolságot a csillagig, ami az otthont jelzi. Pedig az úton még tényleg megvolt az esély arra, hogy szembetalálkozzak valakivel, míg itt, a semmi közepén, ez már a lehetetlennel határos. Annál rosszabb. A csönd. A hideg föld mélyére ásták püffedt testüket, elnémultak már a békák is. Itt csak a semmi van, és benne én.

Nem, valami mégiscsak van még itt. Kutyaugatás. Persze, hiszen közeledem. De nem, illetve nem csak. Nem csak én: az is közeledik. Egyre gyorsabban, hogy lehet ez – nincs időm eltöprengeni, megijedni, visszafordulni, elsírni magam, már meg is érkezett, már itt is van: három toroknyi csaholás, három toroknyi kénkőszag, három toroknyi förtelmes gonoszság. Három borzalmas kutyafej imbolyog körülöttem, mint megőrült holdak, csattogtatják fűrészfogaikat a lábaim körül, hiába rúgok ki jobbra-balra, hiába szidom az anyjukat, hiába parancsolok rájuk, lábam a levegőt szeli, hangom elcsuklik, szívem összemegy kicsire. Itt van három harapós kutya, és ott az otthon, köztük a végtelen, sötét semmi, benne vergődöm én. Én?

Lépteim szaporázom, minél hamarabb érjek ki az utcára, a ház elé, talán ott, az utcalámpa fényénél a szomszéd kutyái is meghunyászkodnak, talán rám ismernek végre. Onnan már csak pár lépés a kapu. Csak jussak el odáig. A kutyák egyre közelebb jönnek, egy már belém is kapott. Feljajdulok, fáj, de inkább félek, mi lesz, ha nem csak kóstolgatnak, ha tényleg nekivadulnak? Vagy a talaj egyenetlenebb erre, vagy én készültem ki teljesen, folyton összeakadnak a lábaim, elbotlok, megcsúszom, pedig rohannék, de a csillag mintha megmerevedett volna az éppen elérhetetlen közelségben. Nem szabad elesni. Még két fog csattan a lábszáramon. Még csak hozzáütik, nem vájják bele. Röhögnek.

Végszükség esetén kiabálnom kell. Hallótávolságon belül vagyok.

Sámán! Sámán! Egészen halkan kiabálok, nem akarom felébreszteni az utcát. Sámán, próbálkozom újra, igazán meghallhatná, most már tényleg közel vagyunk, igazán jöhetne, és segíthetne, gyakorlatilag körbeásta a kerítést, akkor és ott szökik ki, amikor és ahol akar. Biztosan megint elcsavargott… nem is strapálom magam feleslegesen, mert már csak néhány méter, és kint vagyok a földúton, a ronda korcsok mindjárt leszakadnak rólam, és komótosan hazaügetnek, mintha közük sem lenne mindahhoz, ami a terra incognita feneketlen mélyén történt. Már csak tisztes távolból, a kerítésük mögül ugatnak meg, és azt is csak tessék-lássék, mint bármely elveszett lelket, aki éjjel erre talál bolyongani.

Reszkető kezekkel nyitom ki a kiskaput, halkan szentségelek, és szándékommal ellentétesen jól bevágom magam mögött. Most veszem csak észre, mennyire remegnek a térdeim. Muszáj leülnöm egy kicsit a lépcsőre. Még kettőig sem számoltam, máris beterít a jellegzetes bűz, nedves orr kémleli a kézfejemet, meleg bunda terül sajgó lábaimra, én pedig visszakézből jókorát vágok a kemény koponyára, te szemét, sziszegem, mire a Sámán összerezzen, és nyikkanás nélkül odébbáll. Furcsa. Ahogy ütöttem, szinte biztos voltam benne, hogy meg fog harapni. De nem. Kézfejemen már csak néhány kósza könnycsepp koppan feleslegesen. Ha most eldőlnék valamilyen irányba, nem kelnék fel többet. Összeszedem magam, felállok, megfordulok, felmegyek, kinyitom, benyitok, leráncigálom, lehányom magamról, belefekszem.

Másnap csak a szűnni nem akaró fejfájás, a bakancsom talpára tapadt sárréteg, három kicsi kerek lyuk az üvegszálas harisnyám jobb szárán és egy kis véraláfutás a jobb lábamon emlékeztet arra, hogy az álom néha valóság. És a Sámán. Hiába hívom, felém sem néz. Három napig kerüljük egymást.

2. (Üvegezés nőnap után)

A nemzetközi nőnap másnapján, de nem azzal összefüggésben, úgy érzem, ideje kivakarni magam, vagyis a háztartásom, vagyis magam a koszból. Ez mindig mást jelent. A nemzetközi nőnap másnapján ez a szelektíven gyűjtött hulladéktól való aktuális megszabadulást jelenti.

A szelektíven gyűjtött hulladéknak van gyűjtőhelye a kis oldalutca alján, vagyis cirka ötven méterre a háztól. A Pitagorasz-tétel alkalmazásával most azt is könnyen kiszámolhatnám, hogy az erkélyemtől légvonalban mennyire vannak azok a kukák. Ez persze csak akkor lenne érdekes adat, ha felülről nyitottak lennének, mert akkor akár az erkélyről is beléjük dobálhatnám az összegyűjtött papír-, műanyag- és üveghulladékot, ahogyan az almacsutkákat, koszos papír zsepiket és összegyűrt csokis papírokat szoktam a szoba bizonyos pontjairól a kis szemetesbe vagy mellé – de azt hiszem, mégis csak túl messze vannak, és nem is nyitottak felülről, mert akkor beléjük esne az eső, meg alighanem egy csomó ember is, az meg hogy nézne ki.

Francnak van kedve levinni a hulladékot, még ha ötven méterre is. A szemétnek előbb-utóbb szaga lesz, nyáron odavonzza a kis rovarokat, azzal nem lehet viccelni, pedig a rovarok teljesen ártalmatlanok, de a szag kellemetlen, jobb megelőzni. A hulladék viszont végül beteríti a spájz alját, amitől azért még lehet élni, karnyújtásnyira minden polc. Mégis, amikor már egy ideiglenesen fölé épített második emeletben kezd el gondolkodni az ember, nem szabad elcsábulni, hanem lépni kell, le kell vinni a hulladékot is, hiába szagtalan.

Fel kell tehát készülni testben és lélekben 8 emelet liftezésre + 50 méter gyaloglásra, mert a tárolóba nemrégiben beállított műanyag-, illetve papírhulladék befogadására alkalmas kukák folyton csurig vannak, néha éppen papírral, illetve műanyaggal. Mindegy, úgyis az üveg a nehéz, az üveget pedig eddig is és ezután is az utca végébe kell vinni. Egy bevásárlótáskányi üres paradicsomszószos üveghez egy-egy köbméter hírlevelet, szórólapot és blokkot, illetve elszakadt műanyagzacskót és kilögybölt joghurtos poharat hozzácsapni igazán nem nagy ügy.

Csakhogy ott vannak még a visszaváltós üvegek is. Vagyis amikről azt hiszem, hogy azok, mert már magam sem tudom, csak remélem. Mostanában ezt a pakkot is oda viszem le, leteszem az egyik kuka mellé, és mire visszagyalogolok, felliftezek, bemegyek a lakásba, és kimegyek az erkélyre, rendszerint már csak hűlt helyét találom.

Ez a pakk most jó nagy pakk. Sok helyet foglalnak az üvegek, és nehezek is. Úgy tűnik, mostanában több a boros, mint a sörös. Kettőbe kell raknom, nem elég nagy és nem elég erős a nejlontáska, amelyben legutóbb a business look emblémával ellátott két fekete felsőt hoztam haza. A sörösöknek jó lesz. Az élelmiszeres vékonyabbnak néz ki, de nagyobb, és a bizalom plusz erőt ad, abba mehetnek a borosok, és beleteszek még két pezsgőspalackot is, pedig szinte biztosan érzem, hogy azok nem visszaválthatók; az unikumos is a szelektívbe kerül. De mi van, ha mégis? Vacillálok, aztán mégis a borosokra teszem őket.

Végre elindulok a műanyagos, a papíros és az üveges hulladékkal. Végigcsörgöm az utat lefelé, mert a jobb kezemben vannak az üvegek, és minden ajtónyitásnál és -zárásnál le kell tennem a táskát, legalább ötször. Remélem, hogy senkivel sem találkozom, nem tudom, miért. Senkivel sem találkozom, nem tudom, miért. Csak a kukáknál látok valakit. Azt is mindjárt kiszúrom, hogy nem hoz, hanem visz. Mikor odaérek, rám néz, én is ránézek, megszólít. A hangja földöntúli, vagyis földmélyi, megijedek, közben megismerem, rendszeresen látni a mi kukáink környékén, nem visszaváltható, mondom gyorsan, befőttes, mutatom, az nem jó, mondja, és műanyag kupakom sincs, válaszolom a kérdésére, de várjon a következő körre, teszem hozzá gyorsan, várjon, mindjárt hozok visszaválthatót.

Nagyon szépen köszönöm, mondja, és elindul, nézem, most meg hová, de csak kicsit odébb, a korláthoz. Ott támaszkodik, amíg én ripityára török pár tucat üveget. Rám vár. Elindulok vissza, rövid ujjú, rövid szárú játszósban, amiben leszaladtam, a vietnámi papucsom csak úgy csattog az aszfalton, a kora tavaszi hirtelenmeleg erre késztetett, ő pedig sapkában-nagykabátban gubbaszt a korlátnál. Nem nézek rá, ahogy felfelé kaptatok az úton. Kicsit reszketni kezdek, mert a nap ugyan melegen süt, de az árnyékos részek megannyi hidegcsapda, kiszabadulva pedig a szél lep meg kellemetlenül.

Fent hirtelen rájövök, hogy a teli nejlontáskák hosszú távon nagy kockázatot rejtenek magukban, ezért gyorsan beletömöm mindkettőt abba a strapabíró bevásárló táskába, amiben eddig – inkább nagysága, mint ereje miatt – a műanyagot gyűjtöttem. Kicsit sajnálom ezt a jó kis táskát, erre elszégyellem magam, és gyorsan elindulok vissza, ne kelljen rám várni. A táska tényleg jól bírja a terhelést, de így most az egészet egy kézben kell vinni, a műanyagfül a tenyerembe váj, nehéz. Az a néni, gondolom, jóval gyengébb, mint én.

Tessék, mondom, és leteszem a táskát, mint valami fogadalmi ajándékot egy Madonna-szobor elé. Mind üveg? kérdi, szeme felragyog. Mind, mondom, és hirtelen arra gondolok, hogy mikor vittem le utoljára, de ilyesmire most nincs idő. Két zacskóban vannak az üvegek, ketté is lehet szedni, mondom, közben belelátok a táskájába, de gyorsan elfordítom a tekintetem. Őt nézem. Ő engem. Megköszöni, nincs mit, mondom, és visszafordulok. Most aztán hirtelen rengeteg gondolat és érzés csap le rám, vegyesen, mint júliusi szemetesre a muslicák és egyéb, általam nem ismert rovarfajok. Felkísérnek a lakásba, kikísérnek az erkélyre. Mire kinézek, már üres a korlát. A pezsgősüvegek miatt rosszul érzem magam, és dong még sok minden más is bennem tovább.

Közben süti a nap az arcom, süti a karom, élvezem. Rilke jut eszembe, vagyis az Archaikus Apolló-torzó, és itt végre lehorgonyzok egy kicsit, vagyis nem egészen. Talán, mert még friss az élmény, és követelődző, próbálom lefordítani magamban a szeretett verset nőre, archaikus Aphrodité-torzó, mondom magamban, nem tetszik, Magna Mater-torzó, ragozom, de hülyén hangzik. Márpedig valahol azok vagyunk mind, kerekítem le mégis az egészet, mind, akik tegnap virágot kaptunk, vagy nem. Ki ennek van híján a nagy istenanyából, ki annak, de valami közösnek minden kis sete-suta torzójában kell lennie belőle, és így az övé vagyunk mind az üveghegyen innen és túl, addig is, amíg a halál végképp egybe nem olvaszt, és ennek a banális gondolatnak most jobb híján örülök, csak hogy egy érzésben kicsit megpihenjek. És mert süt a nap, és élvezem. De ezzel még nincs vége.

A vers utolsó fél sorát nem tudom megoldani. Ez nyugtalanít. Meg hogy mikor vittem le utoljára az üvegeket. Ezzel legyen vége.

 

 

 

 

Csillagködben II. (Repülő!)

(Repülő!)

Éppen akkor értem oda, amikor a Nagy ott járt, hogy a csoport létszáma tizenhárom, nem hiányzik senki, felmentést ne… ja de felmentést kér a Boldog, javított gyorsan. Ja de felmentést kér, ismételte meg a Herczeg, ja de miért kér felmentést a Boldog? Tán a fejecskéje fáj? Vagy a hasikája fáj? Vagy micsodája már megint??? A kis lelke, mi? Boldog! Tán csak nem hogy szomorúak a boldogok? Mert nem vigasztaltatnak meg, he? Nézze meg az ember!

            Néztem én, és láttam, hogy nincs jó kedvében a Herczeg, pedig idén még nem is kértem felmentést, csak egyszer, akkor is a térdem volt felhorzsolva, de tényleg, de ő láthatóan azt sem hitte el, és mégsem engedte meg, hogy megmutassam neki. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy anyád, de aztán csak annyit válaszoltam, hogy a torkom, az fáj. A hangom rekedtes volt, pont, mint egy hétpróbás szimulánsnak, pedig tényleg fájt. Akkor már minden fájt. Á, a torka, így a Herczeg, jól van, akkor pihenjen csak a kisasszony, kímélje a becses hangszalagjait, bár ez itt nem énekóra, itt kuss van, nem igaz? Néhányan röhögcséltek, de a kérdésre válaszul mindenki elhallgatott. Az a helyzet, folytatta a Herczeg, Boldog, de nem rám nézett, hanem a tornasoron futtatta végig a tekintetét, hogy ha nem kérsz ma felmentést, magam kértelek volna meg rá, hogy legyél kedves tartózkodni a tanórán való aktív részvételtől, ugyanis ma test-nevelés órát fogunk tartani, érted, test-nevelést, nem pedig holmi labdázást, egy kis lóti-futival, meg jó sok lazsálással, és semmi kedvem 10 perc után a mentőt hívni érted. Érted?

            Értettem. Még mindig nem rám nézett, hanem a tornasorra, és a tornasor kezdett rosszat sejteni. Pénteken a közmegegyezés szerint kosarazni szoktunk, most is mindenki erre számított, nem pedig test-nevelés órára. Ami a labdázást, a lóti-futit meg a lazsálást illeti, ilyenkor én a Kútásót szoktam fogni, ő meg engem, ami úgy néz ki, hogy le-föl sétálgatunk, tisztes távolból követve az egyes támadásokat, és közben megtárgyalunk ezt-azt. Olyan is volt már, hogy a Kútásó véletlenül kosarat dobott, én meg egyszer elvettem tőle a labdát, de aztán a Mohácsinak adtam, mert kérte, és a többiek majdnem megvertek. Nem volt valami nagy fair play ez a Mohácsi részéről egy rövidlátóval szemben, de a csapatom szerint én voltam a hülye, hiszen ők is integettek. Tényleg mindenki integetett, de én annak dobtam, aki a legközelebb volt, mert bár látni már nem láttam el odáig, dobni még csak-csak el tudtam. Többet inkább nem szereztem meg a labdát a Kútásótól.

            Herczeg azt is közölte még, hogy ezentúl minden hónapban tartunk legalább egy normális test-nevelés órát, és akinek ez nem tetszik, az nyugodtan kérhet felmentést, nekem mindjárt fel is ajánlotta az összes soron következőre, pedig meg sem mukkantam. Aztán kiléptetett minden második embert, és kiküldte őket a szertárba medicinlabdáért, majd pedig mindenféle válogatott borzalom következett: volt sánta róka, négyütemű fekvőtámasz meg lépcsőzés, ahová engem is kihajtott, és odaállított ahhoz az oszlophoz, hogy számoljam a megtett köröket, de hogy kíméljem a torkomat, nem bekiabálnom, hanem mutatnom kellett, és még így is aggódott, nehogy meghúzzam az ujjamat a végén, mert az nyilván nagy tragédia lenne nekem, vigyorgott. Aztán újra bementünk, és előkerültek a kötelek is a bordásfal mögül, meg a zsámolyok, zárásul pedig következett a mélypont, a tűz, víz, repülő. Aki elrontotta, annak ki kellett állnia, és akár erejük fogytán, akár készakarva, a többség gyorsan kihullott, hamarosan már csak hárman ugráltak lihegve. Akkor a Herczeg belefújt a sípjába, Jóború 2, Mózes, Petike, sorolta a talpon maradtakat, majd elküldte őket zuhanyozni, a többieknek meg három kör békaügetést rendelt levezetőnek. Erre a Joború 1, aki csak egy pillanattal hamarabb dőlt ki, mint a 2, nem bírt magával, és felnyögött, hogy ez nem igazság, és a Laczkó már túl későn rúgta bokán, mert a Herczeg felhorkant, hogy valóban, úgyhogy legyen négy; és ha még egy nyikkanást hallani, akkor öt. Hajrá, aki készen van, leléphet.

            – Csak okosan, a segédem mindent lát! – és a sípot letette a padra, hogy csak úgy koppant, részéről lezárva ezzel a testnevelésórát, majd felém fordult, és nyájasan megkérdezte, hogy jobban vagyok-e. Mondtam, nem. Erre ő, hogy látszik rajtam, elég pocsékul nézek ki. Mondtam, tudom. Nem úgy érti, mondta, hanem úgy, hogy látszik, hogy valami bajom van; ő végig figyelt engem, és még mindig ugyanúgy nézek ki, mint amikor bejöttem: hullasápadt arc, vérvörös fülek, higgyem el, ez nem normális. Elhittem. Javasolta, hogy menjek el orvoshoz, ő majd szól a Szentmiklósinénak. Most-most, mire várok. És menjek szépen haza, és pihenjem ki magam. És néha kocogjak a nővéremmel, az jót fog tenni. És ne szívjak mellre mindent, és ha most rossz is, azért még olyan is lesz majd, hogy jó, neki elhihetem. Jó. És köszönöm. Csókolom.

            Mire kicsöngettek, már az utcán, mire be, a rendelőben voltam. Körülöttem üvöltő csecsemők és gyerekek és anyukák, nagy részük alig valamivel idősebb a nővéremnél, de a szemük fele akkorának tűnt, mint az övé, a szájuk kicserepesedett, és a hajuk sem volt különb állapotban, mint az enyém. Ott volt köztük a Feri felesége; ő is eléggé rosszul nézett ki, és nemcsak a Sziszivel vagy a korábbi önmagával összehasonlítva, hanem úgy általában is. Így utólag elég nehéz megmagyarázni, hogy miért ültem ott egy órát a taknyos bőgőmasinák között egy hülye igazolás miatt abban az állapotban, alighanem képtelen voltam felállni, de aztán egy kisfiú lehányta a cipőmet, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy kimozdítson a holtpontról. Amíg lemostam a vécében, egyúttal levakarva róla a friss festés nagy részét, szólítottak, de helyettem a hányós kisgyerekkel mentek be, aztán mire kijöttem, egy nő már ott állt szorosan az ajtónál, hogy ő csak gyógyszerért jött, a következő meg csak injekcióra, az pedig soron kívüli, ha nem tudnám, én meg inkább nem álltam le vitatkozni, féltem, hogy egy tanítási napon belül másodszor is megütnék egy édesanyát, azt pedig már nehéz lenne kimagyarázni. Aztán már csak a Feri felesége volt hátra, meg a kislánya, őket meg nem tudom, miért, de előre engedtem, igazán nem vártam köszönetet érte.

            Dél körül aztán bejutottam, a doktor néni pedig nagyon meglepődött, hogy itt lát, és hogy jó ég, mekkorát nőttem. Egészen elérzékenyült. Végre valaki, aki nem taknyoz össze, gondolhatta, és én igyekeztem megfelelni ennek a kimondatlan elvárásnak. Bár az elmúlt évben biztosan nem nőttem egy centit sem, ráhagytam, lehet, hogy azóta nem is jártam nála, különben is, már régen tudtam, hogy ezt a nagyotnövést ahelyett mondják, hogy nahát mennyit híztál, és milyen pattanásos lettél – bár erre is volt példa. Hogy akkor mondjam el, mi fáj, kért, miután arra a kérdésre, hogy mi újság a suliban, nem reagáltam. Akkor nyeltem egyet, a torkod, ugye, kérdezte, én pedig bólogattam, és hogy mondjak egy nagy Á-t, hát mondtam, ő meg hümmögött, hogy végül is egy kicsit piros, most menjek szépen haza, és feküdjek le, szedjek C-vitamint, mára ad igazolást, ha holnapra rosszabb lesz, jöjjek vissza, ha jobb, talán néha eljárhatnék kocogni a nővéremmel, az biztosan jót fog tenni. Higgyem el, ha most rossz is, hamarosan jobb lesz, csak fel a fejjel. Jó, mondtam, és köszönöm. Csókolom!

            Naná, hogy jobb lesz, gondoltam, és mire hazaértem, azt is kitaláltam, hogy fogom csinálni. A kutyát kiengedtem, de amikor rám ugrott, odébb rúgtam, és eltökélten továbbmentem. Kinyitottam a konyhaajtót, aztán elvettem az asztalról a konyhakést, és végigmentem az apa szobáján, aztán át a folyosón, aztán az anyáén, be a miénkbe, és ledobtam a táskát a földre, aztán a kabátomat is, és letérdeltem a szőnyegre, oda, ahová besütött a nap, mint valami rivaldafény, és felhúztam a pulcsim bal ujját, és nekiálltam. Jó sokáig csináltam, egyre vörösebb lett a bőröm, én pedig egyre dühösebb, végül beláttam, hogy nagyon hülye vagyok. Felpattantam, és kirohantam, de a folyosón egyszer csak apába ütköztem, még jó, hogy fel nem nyársaltam.

            Te meg mit csinálsz itt, kérdezte, és a kést nézte a kezemben, mire én belekezdtem, hogy az úgy volt, hogy a Herczeg elküldött az orvoshoz, mert szarul voltam, az orvos meg haza, és mivel anya csak egy után jön, vágni akartam magamnak egy szelet kenyeret, de akkor meg eszembe jutott hirtelen valami, és beszaladtam, a TV miatt volt, be akartam kapcsolni, hogy legyen zene, és ennyi. És csend volt, egy légy zümmögött csak bele a magyarázkodásba, hát ezek sosem döglenek meg? Aztán meg hallottam, hogy jön valaki, és megijedtem, pontosítottam még. Aha, mondta apa, hát akkor ha beteg vagy, feküdj le, de előtte tekerd fel a fűtést, egy jégverem ez a ház, meg lehet itt fagyni, mondta még, most rohannom kell, csak hazaugrottam valamiért.

            Jó, mondtam, és kikísértem az ajtóig. A szél belekapott a körtefa lehullott leveleiből összehúzott kupacba, nézd, mondta apa, aranysárkány, és rám mosolygott, hát nem szép, kérdezte még, és elment. De, tényleg szép a kertünk az őszi napsütésben, gondoltam, hát akkor gereblyézd is össze újra, amit a szél most szétfújt, és holnap égesd el, addigra talán kiszárad, és közben gondolj a bogarakra, akik benne égnek, és integettem még neki, hátha visszanéz, de nem. Úgyhogy most már egyenesen a fürdőbe mentem, és átkutattam minden zsebet, de már nem bírtam tovább, és sírva fakadtam, hogy egy kurva penge sincs ebben a rohadt házban, csak villanyborotva, meg epilátor, meg kisolló, talán a szemöldököm kéne leborotválni, de inkább beszaladtam a jéghideg szobába, és leroskadtam a szőnyegre, arra a meleg napfoltra a közepén, és csak sírtam, amíg csak bírtam, és csak sírtam, és sírtam.

            Aztán visszamentem a fürdőbe, hogy megmossam az arcom. Kifújtam az orrom is, a zsepi tiszta vér lett, szóval van még remény, gondoltam, csak lógatni kell a fejemet, estére talán elvérzek. De már csak fél óra, jutott eszembe rögtön, és anya hazaér, és mire ezt kigondoltam, már be is hegedt a seb. Visszamentem szépen a szobába, és elővettem a fiókom mélyéről a vastag spirált, amire megtévesztésül azt írtam, hogy Gyakorlófüzet. Nem baj, gondoltam, ha senki sem szeret, legalább van miről verset írni, ez a lényeg, és már írtam is a címet, Csillagködben, és aztán a verset, hogy kibe szerelmes reménytelenül az, aki odafönt van, és egyáltalán minek.

            Gyorsan kész lettem vele, és akkor elolvastam újra, és egészen jó lett, csak egy szót kellett kihúzni, kettőt lecserélni és a végére még egy sort beletenni. És bekapcsoltam a magnót, és énekeltem, hogy nagyon szép, a haja lobog, és feltekertem a hangerőt, aztán a fűtést, és felültem a kályhára, és néztem, ahogy a kismadarak a kertben kaparásznak. És aztán kibújt a nagy fekete kandúr balról, a meggyfa alól, mellén a fehér folttal, jött puhán lépkedve, bajsza megremegett. A szívem majd kiugrott, úgy szurkoltam, de éppen a legjobb résznél bejött anya, töviről-hegyire kifaggatott, pedig már régen tudott mindent, és az ágyba parancsolt. Hozott C-vitamint meg körömvirágteát, aztán kiment, én pedig végre elgondolkodhattam rajta, hogy hétfőtől kezdve minek járok iskolába, de mielőtt még bármit is kitalálhattam volna, elaludtam, és álmomban futottam, és nagyon szép voltam, és a hajam lobogott, és sikerült végre a fektetett dobás is, és mire felébredtem, fent voltak a csillagok az égen, szép volt. 

Nora Bossong: Helyzetjelentés

A várost, ahol élünk, folyó nem

szeli át, errefelé csak a szél szab

határt, vagy a záporesők. A húgom

éjszaka fél emiatt, de a mi házunkban

nem lehet sírni, talán az segítene

rajta, talán az elvenné

az eszét. A hangja

fagyos. Ha távolságot folyó nélkül

is lehetne lopni, legalább

a sejtéseink kitartanának: senki sem

közelít a házunkhoz, és a szüleinket

sem láttuk már régen.

De nincs kitartás, mint a márciusi

hófolt, olyan ez a város. Csak az

esőt laposra klopfoló szél sejteti

a végét. Jég temeti be házunk,

eltűnik: és úgy marad.

Csillagködben (első rész)

(Tűz!)

Reggel, mint mindig, arra ébredtem, hogy anya felhúzta a redőnyt, jó reggelt kívánt, és mindjárt körülöttem matatott, hogy a szokásos praktikáival megtévesztve (puszi, simogatás, becézgetés, takaróigazgatás stb.), gyöngéden kiráncigáljon az ágyból. Én viszont, ahelyett, hogy engedtem volna a mindennapos szelíd erőszaknak, a jobb karomat hátralendítettem, hagyjanak engem békén. Amikor a kézfejem az arcának ütődött, ijedten húztam vissza. Nem volt erős ütés, de hát a gesztus számít: megütöttem az anyámat. Kora reggel, első szóra, meg úgy egyáltalán. Ennél még az is jobb lett volna, ha meg sem moccanok, csak fekszem ott, mint egy darab fa. Jellemző: még fel sem ébredtem rendesen, máris hülyeséget csináltam.

            – Te megütöttél? – kérdezte anya. – Megütötted az anyádat – nyomatékosított –, mondd, te normális vagy? – szegezte nekem a megválaszolhatatlan kérdést, mire a nővérem két ásítás között megjegyezte, hogy nem, és ő ezt már mióta mondja. Közben én is felültem az ágyban, és sértődötten magyarázni kezdtem, hogy még félálomban voltam, és azért… hogy egyáltalán nem volt szándékos, csak úgy, ösztönösen… mert éppen rosszat álmodtam, és… és még jó, hogy nem akartam megütni, csak… és egyáltalán, hogy feltételezhet rólam ilyet, hogy én őt direkt…?! De mire igazán megsértődhettem volna, már egyedül voltam a szobában.

            Kihúztam néhány ruhadarabot a zongorán tornyosuló kupac aljából, a Jim Morrison-os póló még hétfőn volt rajtam, az apámtól csórt barna kötött pulcsi tegnapelőtt, eddig jó, a kordgatyámat viszont sehol sem találtam, pedig kétszer áttúrtam érte, aztán egy mozdulattal lesöpörtem a földre az egészet. Legszívesebben elbőgtem volna magam, de ilyesmit nem engedhet meg magának az ember kora reggel, mi marad akkor délutánra, úgyhogy inkább szétrugdostam, majd megtapostam a teljes ruhatáram. A szekrény tök üres volt, péntekre már minden, amit hajlandó voltam felvenni, sorra került egyszer, aztán hirtelen megláttam a szürke nadrágszárakat a szék lábainál, kilógtak a kapucnis pulóver alól.

            Befejeztem az öltözködést, aztán felnyaláboltam a ruhákat, és elindultam a fürdőszobába, a külső kényszer mellett a belsőnek is engedelmeskedve. De a fürdőszoba természetesen foglalt volt, nem is tudom, mit képzeltem. Kopogtam, csönd. Kopogtam megint, mire a nővérem kiszólt, hogy mi vaaaan?! – azzal a bájosnak nem nevezhető hanglejtéssel, amit kizárólag nekem tartogatott. Engedj be, mondtam. Mindjárt, jött a válasz mindjárt. Na erre a mindjárta éppen nem volt időm, mivel a nővérem minden reggel negyed órán át festette magát azzal a céllal, hogy úgy nézzen ki, mint aki nincs is kifestve, mivel a suliban tilos volt a smink. És ebből akkor még csak öt-hat perc telt el.

            – Sziszí, naaa! – én is tudtam elviselhetetlen lenni, hajaj, és még csak meg sem kellett erőltetni magam hozzá, így reggel, ha egyszer: – De Sziszi, kell!!!

            – Kuss már! Miért nem fekszel vissza az ágyba, és intézed el úgy, mint régen? Ja, bocs: nemrégen!!!

            – Hülyegyerek! – ezt már a fülembe ordította, ahogy elviharzott mellettem, mielőtt még bármit is szólhattam volna. Futtában az egyik szeme kifejezetten nagyobbnak tűnt, mint a másik, szóval tényleg csak a felénél járt.

            – Hülye kurva – mondtam már bent, de csak úgy magamnak, mert mostanában hosszú, hegyes körmei voltak, és a múltkor már felszántotta az arcom velük, amikor megpofozott, és másnap mindenki rajtam röhögött. (Én viszont úgy sípcsonton rúgtam, hogy két teljes hétig hanyagolnia kellett a nejlonharisnya hordását. Egy-egy.) És most úgy általában a verekedéshez sem volt kedvem, a rossz indítás után a legjobb volt, amit tehettem, ha meghúzom magam.

            Öt perccel később, miközben a nővérem a másik szeme nagyításával foglalatoskodott, én a konyhaasztalnál ültem. Anya láthatóan még mindig duzzogott, jött-ment, pakolt, nem nézett rám, úgyhogy én sem strapáltam magam, inkább nekiálltam a reggelinek. A tányéromon, ahogy a nővéremén is, ott volt a szokásos három szelet kenyér levágva, a tányér mellett pedig a bögre körömvirágtea, amit már nem is utáltam, annyira megszoktam, illetve talán csak megszoktam, hogy utálom: mert az első korty után még mindig eltorzult az arcom, mint ahogyan annak idején, a legeslegelső korty után is, csak egy ideje már nem tettem hozzá hangosan, hogy fúj, de hát ez ocsmány! Először megkentem az egyik szeletet májassal, aztán elkezdtem enni, közben pedig a másik kettőből összedobtam a tízóraimat. Már hetek óta májas kenyeret reggeliztem, tízóraiztam, uzsonnáztam és vacsoráztam, mert a lehető legkevesebb erőkifejtést és időráfordítást igényelte az elkészítése. De vacsorára, ha már túl voltam a tanuláson, tettem rá két szelet sajtot meg három karika paprikát is.

            Már majdnem készen voltam, amikor belibbent a nővérem, kettévágta az egyik szelet kenyerét, és a nagyobbik felét a tányéromra tette. Nemrégen kitalálta, hogy neki vigyáznia kell az alakjára, de mivel anyának nem mondhatott ilyen hülyeséget, inkább azt adta be neki, hogy izgul az érettségi miatt (jó isten!), és reggel össze van szűkülve a gyomra, de egy fél szeletet azért még így is hajlandó volt magába erőltetni. A maradékot nekem adta, mondván, hogy én úgyis örömmel tömöm magam, pedig igazából nem szerettem enni, csak hát mindig éhes voltam. Anyát az is megnyugtatta, hogy a Sziszi velem ellentétben bőségesen megpakolt szendvicseket csomagolt magának. Pedig ha tudta volna, hogy miféle alkuk és más egyéb mocskos ügyletek cserealapját képezték azok a bőségesen megpakolt szendvicsek!

            Sziszi már a cipőjét húzta, amikor a kutya vadul ugatni kezdett, anya meg kirohant, hogy bezárja. Teljesen kiment a fejéből, hogy kihívta a… a szippantóst, fejeztem be a félbevágott mondatot, ideje volt. Remek, fintorgott a nővérem, egész nap pöcegödörszagom lesz, na én megvárom, amíg ezek elmennek. Hülyeség, mondtam, ennyi erővel a Ferivel pedig balhézni fog a felesége, hogy nőnél volt, csak mert elsuhantál mellette. Sziszi szemei erre még jobban elkerekedtek, egészen úgy festett, mint egy nagy baba. Bevallom, jól esett, hogy anya távollétében még odaszúrhattam neki egyet, bele egyenesen az émelyítő pacsulifelhő kellős közepébe. Azért az meglepett, hogy milyen vehemenciával vágta be maga után az ajtót, de pipacsvörös fülei arról árulkodtak, hogy valamibe megint sikerült beletenyerelnem. Kopp-kop-kopkopkop: rendkívül gyorsan távolodott, és akármi is volt a célja, biztosan nem feltűnés nélkül távozott; de hát az ilyesmi eleve lehetetlen, ha az ember a nagymama lánykori körömcipőit hordja, miközben mindenki más holdjárót vagy bakancsot vagy sportcipőt – kivéve persze az utánzókat, és ilyenekből is akadt bőven.

            Sziszi tehát mégsem várta meg, hogy elmenjen a szippantós kocsi, arról nem is beszélve, hogy én is elkészüljek. De a szag biztosan nem akaszkodott bele szép hajába, hacsak a Feri meg nem locsolta egy kicsit, de miért tett volna ilyet? Öt perc múlva, amikor elindultam, már sehol sem voltak; csak az a szag terjengett még mindig odakint, miután kiszabadult az emésztőgödörből, mint valami palackba zárt szellem. Talán a ködbe ragadt bele, mert még az utca végéről is érezni lehetett. Ha mint a mesében: a hiúságára apellálva rá tudtam volna venni, hogy bújjon szépen vissza, és aztán rácsaptam volna a csatornafedelet, talán kizsarolhattam volna belőle ezt-azt a szabadságért cserébe; de úgy megörültem a ködnek, hogy nem is foglalkoztam többet a bűzzel.

            Jó volt abban a ködben, jó volt végre egyedül lenni benne, legalább az a hét és fél perc a suliig az enyém volt. Jó volt abba a puha, homályos ködbe burkolózni, jó volt nem látni, hová tartok, és mi van körülöttem, és ha mégis kívánhattam volna egyet a pöcegödör szellemétől, csak úgy, a két szép szememért, és mert eleve jó fej voltam vele, talán az lett volna a kívánságom, hogy soha többé ne oszoljon fel, inkább sűrűsödjön össze még jobban, tömörüljön körém, és maradjon mindig velem a köd. Most már akár sírhattam is volna, de a ködszitálástól valósággal megkönnyebbültem. Úgy éreztem, valaki odafönt éppen úgy van az egésszel, mint én most idelent, de az érdekelt volna azért, hogy ő vajon kibe lehet reménytelenül szerelmes, és egyáltalán minek?

            Jó volt végre a mindent elhalványító napvilág nélkül. Ezért szerettem az éjszakát is, mert tudtam, hogy az az igazság, amit olyankor látok; de ha behunytam a szemem, sőt már be sem kellett hunynom, ugyanaz történt, mint nappal: nem volt menekvés, rögtön felragyogott előttem az az arc, az ő arca, és mindent elhalványított odabent, de még idekint is! És akkor is úgy láttam magam előtt, a ködben, mint az álmomban, abban a szörnyű-gyönyörű álomban, de a képek elfolytak, sehogy sem álltak össze, csak az a sötét függöny maradt meg, ahogy lassan elhúzom, és aztán az arca, az a halvány, de tündöklő arc, és azok a finom, de éles vonások és azok az izgága fürtök az aranyrojtos párnán, körös-körül pedig az áthatolhatatlan sötét… és végül a sikoly, az én kétségbeesett, néma sikolyom. Az érzések viszont ébren is kísértettek, és valóságosak voltak, mint a körmöm alá betokozódott a tüske; vagy talán még innen vittem őket oda, és nem onnan ide – a félelmet, hogy egészen biztosan elveszítem, és aztán az iszonyt, hogy ezt tette magával, és a bűntudatot, hogy nem akadályoztam meg? Hogy nem mondtam meg neki, hogy szeretem?! És a fájdalmat, hogy ez már helyrehozhatatlan, és a mindennél erősebb szégyent, hogy egy szót sem szólhattam, és egy szót sem szólhatok, hiszen ez titok, erről senki sem tudhat, ez a szívembe ölt titok, amiről hallgatni kell, és még sírni sem szabad…? Miatta nekem még sírni sem szabad, csak ha senki sem lát, mert a végén még rájönnének… és az nem lehet. Az nem.

            Megkondult a toronyóra, és abban a pillanatban átsötétlett a ködön a hatalmas épület. Szaporázni kezdtem a lépteimet, és közben azt ismételgettem magamban, hogy ez csak egy hülye álom, és kész, semmi sem történt, és nem is fog történni semmi, ahogyan tegnap, úgy ma sem, és holnap sem, és senki sem halt meg, és senki sem sejt semmit, csak múlna már el, most meg hirtelen ezt kívántam, múlna már el ez az egy éve tartó ködszitálás bennem! Élje világát, bánom is én, csak másszon ki végre belőlem, tűnjön el végre a szemem elől, ha lehunyom, a csillagjaimat akarom vissza, és a világot és magamat, csak tudnám, ki az…

 

(Víz!)

Épp csak fél perccel az Ágota előtt értem fel, amit többen láthatóan nehezményeztek, mert arra számítottak, hogy majd leírják rólam a leckét. Az órát most is énekléssel kezdtük, ugyanis az volt az új szokásunk, hogy addig nyúztuk, amíg végül be nem adta a derekát: így a győzködéssel, meg az énekléssel is telt egy kicsit az idő, ami neki is, nekünk is jó volt. Nekem viszont még ez is olyan elviselhetetlennek tűnt akkor, attól a dedós daltól a döglött kakasról csak még szomorúbb lettem, pedig vidáman zengett a kánon, csak úgy ordított mindenki, hadd hallják a szomszéd teremben is, milyen jól kezdődik a németóra nálunk. De aztán ennek is vége lett, meg a ráadásnak is, és akkor jött az, hogy vegyük elő a munkafüzetet, nyissuk ki a házi feladatnál, aztán valahogy pont úgy ültünk, hogy minden harmadik embernek kész volt, és így mindenkinek volt kiről lenéznie, mire rákerült a sor. És akkor nézzük a következő feladatot, és néztük, de közben meg mindenki egyfolytában pofázott, mert még egy hülye is ki tudja számolni, hogy akkor övé lesz, teszem azt, a g) feladat, addig is valamivel el kell ütnie az időt, nehogy még az üsse el, darálja be, nyomorítsa meg a végén.

            Aztán az óra felénél váratlanul felgyorsultak az események, az Ágotára ugyanis rájött az öt perc, és szétültetett minket, mert ez a két dolog ment neki a legjobban: kéretni magát, aztán na gut!, eljátszani, hogy micsoda jó fej, majd pedig halálosan megsértődni azon, hogy mi viszont milyen kis hálátlan patkányok vagyunk, és aljas eszközökkel bosszút állni, amiért unjuk. Úgyhogy röpdolgozatot írtunk, de előtte még meghallgattuk a fogadkozását, hogy ezentúl majd minden órát feleléssel, nem ám dalolászással kezdünk. Aha, volt már erről szó egy párszor. Egy kis sunyiságért azért az Ágotának sem kellett a szomszédba menni, mert ahhoz képest, hogy a minősíthetetlen viselkedésünkkel indokolta a dolgozatíratást, volt nála tizenegy darab fénymásolt feladatsor az utolsó két óra nyelvtani anyagából, ezen meg akkor mi sértődtünk meg, mert mi sem voltunk jobbak nála egy fokkal sem, mert minek. Részemről nem is annyira bántam az egészet, legalább addig is csendben volt, kivéve, amikor azért pattogott, hogy ne lessünk, meg ne puskázzunk, meg ne súgjunk, de azt legalább magyarul, de azért jó arcot csak nem vágtam hozzá.

            A szünetben nekiálltam a szendvicsemnek, és kitettem az asztalra a matekfüzetemet, csak hozzám ne szóljon senki. Közben azt figyeltem, hogy mi zajlik odalent. A köd felszakadozott, így láthattam, hogy ki megy be a boltba, és ki jön ki onnan, ki száll le a buszról, és ki száll fel rá, ki biciklizik el balra, ki jobbra, és ki hugyozik a sétánynak hátat fordítva, de velem szemközt egy fűzfánál. (Egy öregember, éppen olyan barna kordbársonykabátban, mint ami a dédnagyapámé volt, de már az enyém.) Leginkább azt lestem, ki cigizik a bolt mögött. Ő nem volt ott, és megint jött az a rossz érzés a gyomromból felfelé, mint egy nagy buborék vagy egy béka, ez jutott eszembe, fullasztó volt, és az utolsó pár falat egyáltalán nem is csúszott már, betettem inkább a padba a maradékot a többi, száraz kenyérvégeket rejtő szalvétagalacsin közé.

            Mivel matekóra jött, és nem töri vagy föci vagy biosz, sajnos vissza kellett fordulnom egyenesbe. Sorba oldottuk meg az izgalmasabbnál izgalmasabb példákat, egyszer még a táblánál is jártam, meg súgnom is kellett, de közben azért egy-egy tippelős játékot is beiktattunk néha a Pánkóval meg a Petikével, hogy történjen valami. Ezt úgy csináltuk, hogy amikor fellapoztuk a feladatgyűjteményt a Nyű által megnevezett sorszámú feladatnál, rögtön első blikkre, gondolkodás nélkül be kellett mondania mindenkinek, hány betűből áll a szöveg. Miután felírtuk a számokat, megszámoltuk (a feladat száma és a pont utána nem ért, de azután minden egyes betű, írásjel, műveleti jel és számjegy egészen a következő feladat sorszámáig), és akinek a tippje a legközelebb állt a megoldáshoz, az nyert. Ha kicsi volt a különbség, lehetett óvni és újraszámlálást kérni. Szóval becsültünk, számláltunk, kivontunk, sorba rendeztünk: vagyis matekoztunk, és én rendszerint veszítettem, de nem bántam.

            Amint kicsöngettek, indultam volna a büfébe gesztenyepüréért. A nagyszünet ugyanis kiváló alkalomnak tűnt, hogy a dolgok végére járjak. Mivel nem volt nálam elég pénz, megkérdeztem a többieket, hogy hozzak-e valakinek valamit. Nem akartam mindjárt kölcsön kérni. De mivel senki sem kért semmit, végül csak odamentem a Szőkéhez, és másnapig kértem tőle egy ötvenest. A Szőkére ezen a téren mindig lehetett számítani, és talán ő is úgy volt ezzel, hogy a Boldogra ezen a téren mindig lehet számítani. Mármint a lejmolás terén, mert néha a kajáját is elkértem, ha úgy látszott, hogy a negyedik szendviccsel már nem bír, és akkor megúszhattam a pitizést a Sziszinél.

            Alig léptem ki az osztályból, hirtelen, de csak egy pillanatra megtört a lendületem, és sóbálvánnyá meredtem, és lepörgött előttem az életem, ami pontosan három képkockából állt, de hogy mik voltak azok, arra már nem emlékszem, miután a lépcső tetejéről megláttam, hogy ott áll lent, az egyik oszlopnál, háttal nekem és szemben a Tamás Gittával, azzal az elsős lánnyal, aki nem jött el a gólyabálba. Akire azt mondták a negyedikesek, hogy jó, akkor majd megkapja a maga különavatását. Úgy tűnik, megkapta: vele szemben állt, és ő a jobb kezét a Gitta bal vállára tette, és egészen közel hajolt hozzá, és a fülébe súgott valamit, és nevettek, és ugyanolyan volt a hajuk, nem lehetett látni, hogy hol kezdődik az egyik, és hol ér véget a másik, és a bal kezét pedig a farzsebébe süllyesztette, és nevettek, és az arcát nem láttam, mert a Tamás Gittával szemben állt, nekem háttal. Belül sem láttam már, belül éjszaka volt, felhős-csillagtalan. Ha ez az a bizonyos különavatás… gondoltam, de persze tudtam, hogy ez nem az a bizonyos, tudtam, olyan biztosan, mint az álmomban, mi az igazság. Az ilyet mindig lehet tudni.

            És lassan elindultam lefelé, és csak a lépcsőfokokat néztem, minden egyes lépcsőfokot, nehogy elvétsem, és hasra essek, és mindenki engem nézzen, és beálltam a sorba, és nem is bántam, hogy olyan hosszú az a sor, és éreztem, hogy izzik a fülem, és mire elindultam vissza, már nem voltak ott. A többiek meg már jöttek lefelé a tesicuccukkal, és úgy néztek rám, mint akik mindent tudnak, de én nem foglalkoztam velük, hanem fölmentem az üres terembe, és a gesztenyepürét bevágtam a kukába, pedig a falra kellett volna, vagy a táblára, vagy a tanárira, vagy ki az utcára, vagy a saját képembe, és akkor legalább sírhattam volna végre, de nem lehetett, még mindig nem lehetett, miatta nekem nem. Leültem, és elővettem a körzőm, és tovább mélyítettem a bevésést a padomon, de aztán jöttek a harmadikosok, akiknek ott volt órájuk, és becsöngettek, és akkor én is lementem a többiek után a tornaterembe.