(Tűz!)

Reggel, mint mindig, arra ébredtem, hogy anya felhúzta a redőnyt, jó reggelt kívánt, és mindjárt körülöttem matatott, hogy a szokásos praktikáival megtévesztve (puszi, simogatás, becézgetés, takaróigazgatás stb.), gyöngéden kiráncigáljon az ágyból. Én viszont, ahelyett, hogy engedtem volna a mindennapos szelíd erőszaknak, a jobb karomat hátralendítettem, hagyjanak engem békén. Amikor a kézfejem az arcának ütődött, ijedten húztam vissza. Nem volt erős ütés, de hát a gesztus számít: megütöttem az anyámat. Kora reggel, első szóra, meg úgy egyáltalán. Ennél még az is jobb lett volna, ha meg sem moccanok, csak fekszem ott, mint egy darab fa. Jellemző: még fel sem ébredtem rendesen, máris hülyeséget csináltam.

            – Te megütöttél? – kérdezte anya. – Megütötted az anyádat – nyomatékosított –, mondd, te normális vagy? – szegezte nekem a megválaszolhatatlan kérdést, mire a nővérem két ásítás között megjegyezte, hogy nem, és ő ezt már mióta mondja. Közben én is felültem az ágyban, és sértődötten magyarázni kezdtem, hogy még félálomban voltam, és azért… hogy egyáltalán nem volt szándékos, csak úgy, ösztönösen… mert éppen rosszat álmodtam, és… és még jó, hogy nem akartam megütni, csak… és egyáltalán, hogy feltételezhet rólam ilyet, hogy én őt direkt…?! De mire igazán megsértődhettem volna, már egyedül voltam a szobában.

            Kihúztam néhány ruhadarabot a zongorán tornyosuló kupac aljából, a Jim Morrison-os póló még hétfőn volt rajtam, az apámtól csórt barna kötött pulcsi tegnapelőtt, eddig jó, a kordgatyámat viszont sehol sem találtam, pedig kétszer áttúrtam érte, aztán egy mozdulattal lesöpörtem a földre az egészet. Legszívesebben elbőgtem volna magam, de ilyesmit nem engedhet meg magának az ember kora reggel, mi marad akkor délutánra, úgyhogy inkább szétrugdostam, majd megtapostam a teljes ruhatáram. A szekrény tök üres volt, péntekre már minden, amit hajlandó voltam felvenni, sorra került egyszer, aztán hirtelen megláttam a szürke nadrágszárakat a szék lábainál, kilógtak a kapucnis pulóver alól.

            Befejeztem az öltözködést, aztán felnyaláboltam a ruhákat, és elindultam a fürdőszobába, a külső kényszer mellett a belsőnek is engedelmeskedve. De a fürdőszoba természetesen foglalt volt, nem is tudom, mit képzeltem. Kopogtam, csönd. Kopogtam megint, mire a nővérem kiszólt, hogy mi vaaaan?! – azzal a bájosnak nem nevezhető hanglejtéssel, amit kizárólag nekem tartogatott. Engedj be, mondtam. Mindjárt, jött a válasz mindjárt. Na erre a mindjárta éppen nem volt időm, mivel a nővérem minden reggel negyed órán át festette magát azzal a céllal, hogy úgy nézzen ki, mint aki nincs is kifestve, mivel a suliban tilos volt a smink. És ebből akkor még csak öt-hat perc telt el.

            – Sziszí, naaa! – én is tudtam elviselhetetlen lenni, hajaj, és még csak meg sem kellett erőltetni magam hozzá, így reggel, ha egyszer: – De Sziszi, kell!!!

            – Kuss már! Miért nem fekszel vissza az ágyba, és intézed el úgy, mint régen? Ja, bocs: nemrégen!!!

            – Hülyegyerek! – ezt már a fülembe ordította, ahogy elviharzott mellettem, mielőtt még bármit is szólhattam volna. Futtában az egyik szeme kifejezetten nagyobbnak tűnt, mint a másik, szóval tényleg csak a felénél járt.

            – Hülye kurva – mondtam már bent, de csak úgy magamnak, mert mostanában hosszú, hegyes körmei voltak, és a múltkor már felszántotta az arcom velük, amikor megpofozott, és másnap mindenki rajtam röhögött. (Én viszont úgy sípcsonton rúgtam, hogy két teljes hétig hanyagolnia kellett a nejlonharisnya hordását. Egy-egy.) És most úgy általában a verekedéshez sem volt kedvem, a rossz indítás után a legjobb volt, amit tehettem, ha meghúzom magam.

            Öt perccel később, miközben a nővérem a másik szeme nagyításával foglalatoskodott, én a konyhaasztalnál ültem. Anya láthatóan még mindig duzzogott, jött-ment, pakolt, nem nézett rám, úgyhogy én sem strapáltam magam, inkább nekiálltam a reggelinek. A tányéromon, ahogy a nővéremén is, ott volt a szokásos három szelet kenyér levágva, a tányér mellett pedig a bögre körömvirágtea, amit már nem is utáltam, annyira megszoktam, illetve talán csak megszoktam, hogy utálom: mert az első korty után még mindig eltorzult az arcom, mint ahogyan annak idején, a legeslegelső korty után is, csak egy ideje már nem tettem hozzá hangosan, hogy fúj, de hát ez ocsmány! Először megkentem az egyik szeletet májassal, aztán elkezdtem enni, közben pedig a másik kettőből összedobtam a tízóraimat. Már hetek óta májas kenyeret reggeliztem, tízóraiztam, uzsonnáztam és vacsoráztam, mert a lehető legkevesebb erőkifejtést és időráfordítást igényelte az elkészítése. De vacsorára, ha már túl voltam a tanuláson, tettem rá két szelet sajtot meg három karika paprikát is.

            Már majdnem készen voltam, amikor belibbent a nővérem, kettévágta az egyik szelet kenyerét, és a nagyobbik felét a tányéromra tette. Nemrégen kitalálta, hogy neki vigyáznia kell az alakjára, de mivel anyának nem mondhatott ilyen hülyeséget, inkább azt adta be neki, hogy izgul az érettségi miatt (jó isten!), és reggel össze van szűkülve a gyomra, de egy fél szeletet azért még így is hajlandó volt magába erőltetni. A maradékot nekem adta, mondván, hogy én úgyis örömmel tömöm magam, pedig igazából nem szerettem enni, csak hát mindig éhes voltam. Anyát az is megnyugtatta, hogy a Sziszi velem ellentétben bőségesen megpakolt szendvicseket csomagolt magának. Pedig ha tudta volna, hogy miféle alkuk és más egyéb mocskos ügyletek cserealapját képezték azok a bőségesen megpakolt szendvicsek!

            Sziszi már a cipőjét húzta, amikor a kutya vadul ugatni kezdett, anya meg kirohant, hogy bezárja. Teljesen kiment a fejéből, hogy kihívta a… a szippantóst, fejeztem be a félbevágott mondatot, ideje volt. Remek, fintorgott a nővérem, egész nap pöcegödörszagom lesz, na én megvárom, amíg ezek elmennek. Hülyeség, mondtam, ennyi erővel a Ferivel pedig balhézni fog a felesége, hogy nőnél volt, csak mert elsuhantál mellette. Sziszi szemei erre még jobban elkerekedtek, egészen úgy festett, mint egy nagy baba. Bevallom, jól esett, hogy anya távollétében még odaszúrhattam neki egyet, bele egyenesen az émelyítő pacsulifelhő kellős közepébe. Azért az meglepett, hogy milyen vehemenciával vágta be maga után az ajtót, de pipacsvörös fülei arról árulkodtak, hogy valamibe megint sikerült beletenyerelnem. Kopp-kop-kopkopkop: rendkívül gyorsan távolodott, és akármi is volt a célja, biztosan nem feltűnés nélkül távozott; de hát az ilyesmi eleve lehetetlen, ha az ember a nagymama lánykori körömcipőit hordja, miközben mindenki más holdjárót vagy bakancsot vagy sportcipőt – kivéve persze az utánzókat, és ilyenekből is akadt bőven.

            Sziszi tehát mégsem várta meg, hogy elmenjen a szippantós kocsi, arról nem is beszélve, hogy én is elkészüljek. De a szag biztosan nem akaszkodott bele szép hajába, hacsak a Feri meg nem locsolta egy kicsit, de miért tett volna ilyet? Öt perc múlva, amikor elindultam, már sehol sem voltak; csak az a szag terjengett még mindig odakint, miután kiszabadult az emésztőgödörből, mint valami palackba zárt szellem. Talán a ködbe ragadt bele, mert még az utca végéről is érezni lehetett. Ha mint a mesében: a hiúságára apellálva rá tudtam volna venni, hogy bújjon szépen vissza, és aztán rácsaptam volna a csatornafedelet, talán kizsarolhattam volna belőle ezt-azt a szabadságért cserébe; de úgy megörültem a ködnek, hogy nem is foglalkoztam többet a bűzzel.

            Jó volt abban a ködben, jó volt végre egyedül lenni benne, legalább az a hét és fél perc a suliig az enyém volt. Jó volt abba a puha, homályos ködbe burkolózni, jó volt nem látni, hová tartok, és mi van körülöttem, és ha mégis kívánhattam volna egyet a pöcegödör szellemétől, csak úgy, a két szép szememért, és mert eleve jó fej voltam vele, talán az lett volna a kívánságom, hogy soha többé ne oszoljon fel, inkább sűrűsödjön össze még jobban, tömörüljön körém, és maradjon mindig velem a köd. Most már akár sírhattam is volna, de a ködszitálástól valósággal megkönnyebbültem. Úgy éreztem, valaki odafönt éppen úgy van az egésszel, mint én most idelent, de az érdekelt volna azért, hogy ő vajon kibe lehet reménytelenül szerelmes, és egyáltalán minek?

            Jó volt végre a mindent elhalványító napvilág nélkül. Ezért szerettem az éjszakát is, mert tudtam, hogy az az igazság, amit olyankor látok; de ha behunytam a szemem, sőt már be sem kellett hunynom, ugyanaz történt, mint nappal: nem volt menekvés, rögtön felragyogott előttem az az arc, az ő arca, és mindent elhalványított odabent, de még idekint is! És akkor is úgy láttam magam előtt, a ködben, mint az álmomban, abban a szörnyű-gyönyörű álomban, de a képek elfolytak, sehogy sem álltak össze, csak az a sötét függöny maradt meg, ahogy lassan elhúzom, és aztán az arca, az a halvány, de tündöklő arc, és azok a finom, de éles vonások és azok az izgága fürtök az aranyrojtos párnán, körös-körül pedig az áthatolhatatlan sötét… és végül a sikoly, az én kétségbeesett, néma sikolyom. Az érzések viszont ébren is kísértettek, és valóságosak voltak, mint a körmöm alá betokozódott a tüske; vagy talán még innen vittem őket oda, és nem onnan ide – a félelmet, hogy egészen biztosan elveszítem, és aztán az iszonyt, hogy ezt tette magával, és a bűntudatot, hogy nem akadályoztam meg? Hogy nem mondtam meg neki, hogy szeretem?! És a fájdalmat, hogy ez már helyrehozhatatlan, és a mindennél erősebb szégyent, hogy egy szót sem szólhattam, és egy szót sem szólhatok, hiszen ez titok, erről senki sem tudhat, ez a szívembe ölt titok, amiről hallgatni kell, és még sírni sem szabad…? Miatta nekem még sírni sem szabad, csak ha senki sem lát, mert a végén még rájönnének… és az nem lehet. Az nem.

            Megkondult a toronyóra, és abban a pillanatban átsötétlett a ködön a hatalmas épület. Szaporázni kezdtem a lépteimet, és közben azt ismételgettem magamban, hogy ez csak egy hülye álom, és kész, semmi sem történt, és nem is fog történni semmi, ahogyan tegnap, úgy ma sem, és holnap sem, és senki sem halt meg, és senki sem sejt semmit, csak múlna már el, most meg hirtelen ezt kívántam, múlna már el ez az egy éve tartó ködszitálás bennem! Élje világát, bánom is én, csak másszon ki végre belőlem, tűnjön el végre a szemem elől, ha lehunyom, a csillagjaimat akarom vissza, és a világot és magamat, csak tudnám, ki az…

 

(Víz!)

Épp csak fél perccel az Ágota előtt értem fel, amit többen láthatóan nehezményeztek, mert arra számítottak, hogy majd leírják rólam a leckét. Az órát most is énekléssel kezdtük, ugyanis az volt az új szokásunk, hogy addig nyúztuk, amíg végül be nem adta a derekát: így a győzködéssel, meg az énekléssel is telt egy kicsit az idő, ami neki is, nekünk is jó volt. Nekem viszont még ez is olyan elviselhetetlennek tűnt akkor, attól a dedós daltól a döglött kakasról csak még szomorúbb lettem, pedig vidáman zengett a kánon, csak úgy ordított mindenki, hadd hallják a szomszéd teremben is, milyen jól kezdődik a németóra nálunk. De aztán ennek is vége lett, meg a ráadásnak is, és akkor jött az, hogy vegyük elő a munkafüzetet, nyissuk ki a házi feladatnál, aztán valahogy pont úgy ültünk, hogy minden harmadik embernek kész volt, és így mindenkinek volt kiről lenéznie, mire rákerült a sor. És akkor nézzük a következő feladatot, és néztük, de közben meg mindenki egyfolytában pofázott, mert még egy hülye is ki tudja számolni, hogy akkor övé lesz, teszem azt, a g) feladat, addig is valamivel el kell ütnie az időt, nehogy még az üsse el, darálja be, nyomorítsa meg a végén.

            Aztán az óra felénél váratlanul felgyorsultak az események, az Ágotára ugyanis rájött az öt perc, és szétültetett minket, mert ez a két dolog ment neki a legjobban: kéretni magát, aztán na gut!, eljátszani, hogy micsoda jó fej, majd pedig halálosan megsértődni azon, hogy mi viszont milyen kis hálátlan patkányok vagyunk, és aljas eszközökkel bosszút állni, amiért unjuk. Úgyhogy röpdolgozatot írtunk, de előtte még meghallgattuk a fogadkozását, hogy ezentúl majd minden órát feleléssel, nem ám dalolászással kezdünk. Aha, volt már erről szó egy párszor. Egy kis sunyiságért azért az Ágotának sem kellett a szomszédba menni, mert ahhoz képest, hogy a minősíthetetlen viselkedésünkkel indokolta a dolgozatíratást, volt nála tizenegy darab fénymásolt feladatsor az utolsó két óra nyelvtani anyagából, ezen meg akkor mi sértődtünk meg, mert mi sem voltunk jobbak nála egy fokkal sem, mert minek. Részemről nem is annyira bántam az egészet, legalább addig is csendben volt, kivéve, amikor azért pattogott, hogy ne lessünk, meg ne puskázzunk, meg ne súgjunk, de azt legalább magyarul, de azért jó arcot csak nem vágtam hozzá.

            A szünetben nekiálltam a szendvicsemnek, és kitettem az asztalra a matekfüzetemet, csak hozzám ne szóljon senki. Közben azt figyeltem, hogy mi zajlik odalent. A köd felszakadozott, így láthattam, hogy ki megy be a boltba, és ki jön ki onnan, ki száll le a buszról, és ki száll fel rá, ki biciklizik el balra, ki jobbra, és ki hugyozik a sétánynak hátat fordítva, de velem szemközt egy fűzfánál. (Egy öregember, éppen olyan barna kordbársonykabátban, mint ami a dédnagyapámé volt, de már az enyém.) Leginkább azt lestem, ki cigizik a bolt mögött. Ő nem volt ott, és megint jött az a rossz érzés a gyomromból felfelé, mint egy nagy buborék vagy egy béka, ez jutott eszembe, fullasztó volt, és az utolsó pár falat egyáltalán nem is csúszott már, betettem inkább a padba a maradékot a többi, száraz kenyérvégeket rejtő szalvétagalacsin közé.

            Mivel matekóra jött, és nem töri vagy föci vagy biosz, sajnos vissza kellett fordulnom egyenesbe. Sorba oldottuk meg az izgalmasabbnál izgalmasabb példákat, egyszer még a táblánál is jártam, meg súgnom is kellett, de közben azért egy-egy tippelős játékot is beiktattunk néha a Pánkóval meg a Petikével, hogy történjen valami. Ezt úgy csináltuk, hogy amikor fellapoztuk a feladatgyűjteményt a Nyű által megnevezett sorszámú feladatnál, rögtön első blikkre, gondolkodás nélkül be kellett mondania mindenkinek, hány betűből áll a szöveg. Miután felírtuk a számokat, megszámoltuk (a feladat száma és a pont utána nem ért, de azután minden egyes betű, írásjel, műveleti jel és számjegy egészen a következő feladat sorszámáig), és akinek a tippje a legközelebb állt a megoldáshoz, az nyert. Ha kicsi volt a különbség, lehetett óvni és újraszámlálást kérni. Szóval becsültünk, számláltunk, kivontunk, sorba rendeztünk: vagyis matekoztunk, és én rendszerint veszítettem, de nem bántam.

            Amint kicsöngettek, indultam volna a büfébe gesztenyepüréért. A nagyszünet ugyanis kiváló alkalomnak tűnt, hogy a dolgok végére járjak. Mivel nem volt nálam elég pénz, megkérdeztem a többieket, hogy hozzak-e valakinek valamit. Nem akartam mindjárt kölcsön kérni. De mivel senki sem kért semmit, végül csak odamentem a Szőkéhez, és másnapig kértem tőle egy ötvenest. A Szőkére ezen a téren mindig lehetett számítani, és talán ő is úgy volt ezzel, hogy a Boldogra ezen a téren mindig lehet számítani. Mármint a lejmolás terén, mert néha a kajáját is elkértem, ha úgy látszott, hogy a negyedik szendviccsel már nem bír, és akkor megúszhattam a pitizést a Sziszinél.

            Alig léptem ki az osztályból, hirtelen, de csak egy pillanatra megtört a lendületem, és sóbálvánnyá meredtem, és lepörgött előttem az életem, ami pontosan három képkockából állt, de hogy mik voltak azok, arra már nem emlékszem, miután a lépcső tetejéről megláttam, hogy ott áll lent, az egyik oszlopnál, háttal nekem és szemben a Tamás Gittával, azzal az elsős lánnyal, aki nem jött el a gólyabálba. Akire azt mondták a negyedikesek, hogy jó, akkor majd megkapja a maga különavatását. Úgy tűnik, megkapta: vele szemben állt, és ő a jobb kezét a Gitta bal vállára tette, és egészen közel hajolt hozzá, és a fülébe súgott valamit, és nevettek, és ugyanolyan volt a hajuk, nem lehetett látni, hogy hol kezdődik az egyik, és hol ér véget a másik, és a bal kezét pedig a farzsebébe süllyesztette, és nevettek, és az arcát nem láttam, mert a Tamás Gittával szemben állt, nekem háttal. Belül sem láttam már, belül éjszaka volt, felhős-csillagtalan. Ha ez az a bizonyos különavatás… gondoltam, de persze tudtam, hogy ez nem az a bizonyos, tudtam, olyan biztosan, mint az álmomban, mi az igazság. Az ilyet mindig lehet tudni.

            És lassan elindultam lefelé, és csak a lépcsőfokokat néztem, minden egyes lépcsőfokot, nehogy elvétsem, és hasra essek, és mindenki engem nézzen, és beálltam a sorba, és nem is bántam, hogy olyan hosszú az a sor, és éreztem, hogy izzik a fülem, és mire elindultam vissza, már nem voltak ott. A többiek meg már jöttek lefelé a tesicuccukkal, és úgy néztek rám, mint akik mindent tudnak, de én nem foglalkoztam velük, hanem fölmentem az üres terembe, és a gesztenyepürét bevágtam a kukába, pedig a falra kellett volna, vagy a táblára, vagy a tanárira, vagy ki az utcára, vagy a saját képembe, és akkor legalább sírhattam volna végre, de nem lehetett, még mindig nem lehetett, miatta nekem nem. Leültem, és elővettem a körzőm, és tovább mélyítettem a bevésést a padomon, de aztán jöttek a harmadikosok, akiknek ott volt órájuk, és becsöngettek, és akkor én is lementem a többiek után a tornaterembe.