Miután a nagyszoba ajtajában váratlanul egymásba ütköztünk, nagybátyám szokás szerint megkérdezte, hogy megy a foci.

– Két éve nem játszom. Tudod, a műtét óta.

– Ja, tényleg… Már el is rajtoltak? – bökött a tévé felé. – Csak kiszaladtam a malacokhoz.

– És?

– Szépen nőnek. Most már semmi se fog történni…

– Úgyis elalszol.

Azt reméltem, ezzel le is zártuk a beszélgetést, Sanyi befekszik apu mellé a vendégágyra, én pedig kimehetek végre levegőzni. Hiába tártam ki az ablakokat sarkig, meg sem mozdult a zsírszag. A pacsuliszag viszont a fejemhez tapadt, és velem mozgott, mint valami muslincaraj. Kint talán lefújja rólam a szél, reméltem, bár olyan érzésem volt, hogy a hajamon keresztül az agyamba is becsorgott a kölni. Amúgy sem lehetett apuval egy szobában megmaradni, annyira horkolt. Talán csak Sanyi horkol még nála is jobban.

– Na és, munka van már?

– Még csak most fejeztem be a szakdolgozatomat.

– Ja, a Petőfi Sándor… és…

– Igen, képzeld… – hirtelen késztetést éreztem arra, hogy közös érdeklődésünket kihasználva elmondjam neki, hogy egy regényen gondolkodom, ami azzal kezdődik, hogy a levágott fejű Petőfi Sándor teste egy boszorkányhoz kerül, aki női fejet helyez rá, és eladja egy tatárnak, aki…

– Hát ezt is megértük. És a diplomaosztó buli? Majd az eljegyzéssel együtt?!

– Milyen eljegyzéssel?

– Hát az Andris meg a… mondjad már!

– Vinnie.

– Miféle név ez? A kutyámat se hívnám így, nemhogy a lányomat.

– Akkor hívd Malvinának. De azt utálja. Tudod, a nagymamája…

– Tudom. Hallod, kár a puccos névért, ha a grófkisasszonyból Jobbágy lány lesz.

– Nem hiszem… Mármint nem hiszem, hogy fölvenné a nevünket. Kimondani se tudja.

Igazából tudtam, hogy nem veszi föl a nevünket, de kímélni akartam Sanyit. A nevünk volt a gyengéje szegénynek.

– Hát jó – vágta rá –, de a fiai… vagyis a gyerekei Jobbágyok lesznek!

Jó lett volna a családunk elméletileg létező tagjai helyett a gyakorlatilag létezőkre terelni a szót, lehetőleg a jelenlévőkre, ha már szóba elegyedtünk. Csak meg kellett volna kérdeznem, hogy van. De Sanyi megelőzött.

– Na és – egy pillanatra megtorpant, aztán lehalkított hanggal folytatta – anyád hogy van?

– Kösz, jól. Tényleg. Üdvözöl mindenkit, neked pedig a jókívánságait küldi, csak elfelejtettem átadni.

Néhány pillanatra csönd lett, még apu horkolása is elnémult, csak az edénycsörömpölés hangjai szűrődtek ki a konyhából. Aztán fölbőgött egy motor, és apu is betársult, Sanyi pedig a végső kérdéssel rukkolt elő:

– Na és, hogy állsz a…

– Tök jól, már csak néhány tételt kell kidolgoznom, de bocs, épp indultam segíteni…

Mária két vájdling fölé hajolva mosogatott a konyhában. Az elöblögetett edények a konyhaasztalon vártak a törölgetésre. Ilyenkor már tiszta zsír a víz, alig van benne hab, a zavaros vízben kell kotorászni az evőeszközök után. Folyton elvágom a kezem, mert a mama kései nagyon élesek. Valahol ott volt köztük az is, amelyikkel a kakas nyakát vágta el Mária reggel.

– Miért nem vártál meg?

– Mindjárt kész vagyok. Menj, és nézd meg a malacokat. Nagyot nőttek.

– Jó, de…

– Menj csak.

Megvontam a vállam, és kimentem. Mária ismer engem, és meg is van a véleménye: a gerincén, a bordáin, a lapockáin, a vállán láttam a megvetést remegni, ami nem nekem szólt – minket Andrissal a maga módján szeret –, hanem anyámnak, akinek kétszer is megadatott a gyermekáldás, de a nevelésünket teljesen elfuserálta (hogy a házasság szentségének lábbal tiprásáról ne is beszéljünk).

Szívesen megnéztem volna a kismalacokat, de attól féltem, hogy az ól környékén patkányok lehetnek. Más lett volna, ha itt van Andris, vagyis Andris és Vinnie, és együtt megyünk hátra, neveket adunk a malacoknak, és megtippeljük, melyiknek hogy alakul az élete. Ráadásul Piros is nagyon hiányzott. Nélküle végképp lehangolóan üresnek és idegennek tűnt az udvar. Végül ő is a kert végébe került, az orgonabokor alá, mint a kiskutyái az évek során, nem őrzi többé a házat éjjel, miután tízszer körbenyargalta az udvart – mintha csak megérezte volna, hogy mindennek vége, hiszen Gondos Ricsi, akit gyerekkoromban a hibás gyereknek hívtak, jó ritmusérzékkel már másnap ajánlatot tett, hogy a mamát bevitték a kórházba. Sanyi szerint megfontolandó ajánlatot, a Kusza Kati házát sokkal olcsóbban szerezte meg, mondjuk az annyit is ért.

Hirtelen olyan érzésem volt, mintha magam is egy idegen portán ődöngnék komoly szándékkal: lebiggyesztett ajakkal veszem szemügyre a részleteket, keresem a fogódzót az alkudozáshoz – van bőven. Persze elképzeléseim is vannak, de azért ne lássák az arcomon a háziak, milyen remek kis nyári lakot képzelek a vályogházuk helyére. Az istálló helyén szaletli lesz, hátrébb, az ólak helyén szauna. A diófa alá mehet a jakuzzi, a trágyadomb meg a budi környéke ideális helyszín egy kis tónak sziklakerttel. Azokat a bokrokat ott hátul kiszedjük, valahol grillezni is kell.

Néhány pillanatra szinte sajnáltam, hogy nincs pénzem. Nekem is lettek volna ötleteim arra, hogyan lehetne átalakítani a Jobbágy portát. Perspektíva nélkül viszont nem tudtam mit kezdeni magammal a kiürült és leromlott udvaron, ahol csak a vadul burjánzó orgona volt a régi, ezért úgy döntöttem, kimegyek a faluba – csak úgy, nézelődni. Előtte még tettem egy kitérőt a budihoz, mert nem akartam visszamenni a házba. Bent nem mertem levegőt venni, és folyton a legyeket kellett hajkurásznom, nehogy az arcomra üljenek. A kerti csapnál persze nem volt szappan, de az kevésbé zavart. Csak sétálni indultam, nem vendégségbe.

Szerencsére egy lélek sem mutatkozott az utcán. Annyira nem ismertem már senkit, hogy mindenkinek köszönni kellett volna. Különben pont olyan volt minden, mint régen, csak valahogy aszottabb. Még két perce se voltam kint, máris homok sercegett a fogaim közt, és biztos voltam benne, hogy a kulcscsontomnál összegyűlt verejtéktócsa mostanra híg sár. A Gondtalan viszont nyitva volt, bár mozgást arra sem láttam. Mintha hangok szűrődtek volna ki, de nem motorzaj, hanem nyögések. Je t’aime, sóhajtozták odabent, én pedig spontánul eljátszottam, hogy egy musicalben vagyok. Kénytelen voltam a női és a férfi szerepet is magamra vállalni, de így is sikerült beleélni magam a jelenetbe. Közben egy pillanatra sem vettem le a szemem a kocsma bejáratáról, nehogy valaki hirtelen kilépjen. Az ajtó előtti színes műanyag szalagok olykor meg-megrezzentek, ilyenkor vissza kellett ugranom az unottan sétálgató unoka szerepébe. Aztán mégsem jött ki senki. Végül annyira közel merészkedtem, hogy két elkoszolódott szalag között mintha megláttam volna valakit a pulton matatni.

Szia, szólt ki hirtelen fölegyenesedve. Összerezzentem, mint akit rajtakaptak. A mellkasomban nyilallást éreztem, de nem törődtem vele, beléptem. A félhomályban elszédültem, meg kellett kapaszkodnom egy széktámlában. Minden rendben?, kérdezte a lány. Megnyugtattam, hogy igen, és elindultam a pulthoz, közben a fényviszonyokról, a melegről, a porról, a páratartalomról, a fronthatásról és az ünnepi ebédről magyaráztam. Még kettőt sem léptem, máris ráismertem, pedig a haja teljesen más volt. Kivasalta vagy kihúzta, és befestette barnára, de ő volt az, ebben egy pillanatig sem kételkedtem, ahogyan abban sem, hogy nem ismert meg. Végül is tizenkét-tizenhárom éves korunk óta nem láttuk egymást. Időközben megnövesztettem a hajam, és ember lett belőlem.

Miután befejeztem a mondókámat, megkérdezte, mit kérek. Kávét kértem, és amíg el volt foglalva, szemérmetlenül megbámultam. Próbáltam visszaképzelni rá azt a vörös loboncot, amit annyiszor fésülgettem az ujjaimmal. Akkoriban azzal sokkoltam anyut, hogy fodrász akarok lenni, pedig más hajához hozzá se nyúltam volna. Amint visszafordult, elkaptam a tekintetemet, és tettetett szórakozottsággal körülnéztem. Úgy tűnt, a hely semmit sem változott, csak ő volt benne új. És persze Piaf. Éppen belekezdett a Ne me quitte pas-ba, amikor a kávé kifolyt.

Hirtelen zavarni kezdett, hogy nem mostam kezet. Olyan érzésem volt, mintha ezzel ő is tisztában volna, de tapintatosan szemet hunyna fölötte. Megkérdeztem, hol van a mosdó. Az udvar végében, mondta, mire kinyögtem, hogy csak kezet szeretnék mosni. És még azt is hozzátettem, hogy szappannal, amit rögtön meg is bántam. Erre adott egy flakon folyékony szappant, és közölte, hogy a csapot a budi mellett találom, a szappant pedig hozzam vissza. Nem volt egyértelmű, hogy haragszik-e vagy sem, de megnyugtató volt arra gondolni, hogy csak egy hülye vendég vagyok a szemében, nem az egykori játszótársa, akit majd’ tizenöt éve nem látott.

Kint mintha még melegebb és párásabb lett volna az idő, alig kaptam levegőt. Amíg végigmentem az elgazosodott tekepálya mellett a hatalmas fűben, aminek az illata verte a kölnit, megpróbáltam felidézni az első találkozásunkat, de akárhogy igyekeztem, csak nem sikerült. Úgy tűnik, fölülírták azok a szombat délutánok, amiket a játszótéren töltöttünk, amíg Andris Atival csavargott. A kiürült homokozó szélén ülve órákon keresztül hallgattam csapongó meséit a képzeletbeli párizsi divatszalonjáról, közben a legújabb rajzait nézegettem, vagy valamelyik miniatűr ruhakölteményt csodáltam meg Baldie-n, a kopasz Barbie-n, akit próbababának használt. Csak egy évvel volt idősebb nálam, de ez az egy év háromnak látszott. Már voltak mellei, és néha úgy tűnt, mintha ezek a mellek saját akarattal rendelkeznének. Rémisztőnek tartottam, hogy mindenre fittyet hánynak, és igyekeztem kizárni őket a tudatomból: Lia csak nyaktól fölfelé létezett a világomban. De a bátyáméban nyilvánvalóan nem, különben biztosan nem maradt volna ott a játszótéren aznap délután azzal az átlátszó ürüggyel, hogy szeretné megnézni Lia rajzait. Sunyi módon rögtön meg is szabadult tőlem, elszalajtott, hogy hozzak cseresznyét a Gondos néni háza elől, pedig tudta jól, hogy utálok lopni.

A csapból undorító, rozsdás víz folyt, de azért aládugtam a kezem. Nem a színe vagy a szaga, hanem a langyossága volt gusztustalan. Ilyen rozsdavörös haja volt Atinak, kicsit sötétebb, mint a húgának, és nem olyan göndör, csak hullámos. Most is látom magam előtt, pedig ritkán találkoztunk, és akkor sem szólt hozzám soha. Féltem a nézésétől és a ferde mosolyától, csak lopva mertem rásandítani. Mindenfélét mondtak róla, hogy állatokat kínoz, bemegy az udvarokra, és haszontalan dolgokat ellop, még a tarló fölgyújtását is ráfogták. Akkor bezzeg hogy földerült az arca, amikor a cseresznyével visszaértem! Hirtelen nem is értettem, hogy került oda. Vigyorogva közölte, hogy ha még egyszer meglátja Andrist a húga közelében, bemászik hozzánk éjjel, és őt megfojtja, velem, a kis csipasszal pedig azt fogja csinálni. Annyira megrémültem, hogy még a tekintetemet sem tudtam elkapni, csak álltam ott földbe gyökerezett lábbal, amíg a bátyám el nem rángatott. A lopott cseresznye szétszóródott a földön, ahogy megrántotta a kezem.

Nem mentünk többé a játszótérre, hirtelen túl öregek lettünk hozzá, túl sok fontos dolgunk lett, pedig nem sokkal később lehetett, hogy Ati a csatornába fulladt. Azt mondták, részegen belecsúszott, és nem tudott kiúszni. Otthon, a vacsoraasztalnál mondta el apu, biztosan azt is hozzáfűzte, hogy ő megmondta előre. Azonnal felálltam, és otthagytam az asztalt. A szobámból hallottam, ahogy anyu kiabál vele, hogy igazán több esze lehetne, érzékeny korba értem, nem tűnt fel neki?! Andrissal soha többé nem beszéltünk a Vörös ikrekről, mintha nem is ismertük volna őket. Akkor se mondtunk semmit, amikor megtaláltuk a borítékot a kapura tűzve, rajta a nevemmel. Egy rólam készült portré volt benne, amit korábban nem akart odaadni Lia, hiába könyörögtem. Kislány, a fülén cseresznyével, ezt a címet adta neki. A kép jobb alsó sarkába valaki azt írta piros tollal: LOVE, mellé három bénácska szívet rajzolt. Nem tudom, mi lett a rajzzal, talán rögtön kidobtuk. Így is évekig kivertem a hisztit, ha nagy ritkán ott aludtunk, és az ablakot nyitva akarták hagyni éjszakára. Bárki bemászhat, bizonygattam, csak egy darab húst kell dobnia Pirosnak, tőletek úgyse kap soha. Azt te csak szeretnéd, mondta Sanyi, és jót röhögött.

Ahogy visszaértem, az első gondolatom az volt, hogy most azonnal le kéne lépni. De mi legyen a szappannal? Mindegy, gyorsan megiszom a kávét és megyek. Bent a Je ne regrette rien szólt. Rádiónak vagy más zenelejátszónak nyomát sem láttam, úgy tűnt, a falakból bömböl a zene. Visszaadtam a szappant, és bedobtam a kávém. Megint belenyilallt a mellkasomba, közben furcsa morajlást hallottam. Dörög, állapította meg Lia közönyös arccal, nemsokára vihar lesz. Semmi jelét nem láttam a készülő viharnak, de nem vitatkoztam, örültem, hogy a fura hang nem belőlem jön. Fizetni akartam és menni, de hirtelen rájöttem, hogy nincs nálam pénz. Mindkét lábszáramon egyszerre csurgott végig a verejték. Csiklandozott, de ez rosszfajta csiklandás volt, mintha légy mászott volna rajtam. Éppen azon gondolkodtam a szandálból kikandikáló retkes lábujjaimat nézegetve, hogyan hozzam szóba a dolgot, amikor Lia megkérdezte, nincs-e nálam tampon. Nincs, mondtam, de hazaszaladok és hozok, öt perc. Ne fáradjak, válaszolta, csak a biztonság kedvéért kérdezte, ha esetleg leszakadna az ég, és itt ragadnánk, mert ha a Gondos Ricsi meccset néz, az sem tűnik fel neki, ha eljön a világvége.

A Padam, padam-ot túlkiabálva kénytelen voltam bevallani, hogy nemcsak tampon, de pénz sincs nálam, mert csak úgy elindultam sétálni, aztán meg csak úgy bekukkantottam ide, és csak úgy rendeltem egy kávét, szóval mindenképpen haza kell mennem. Arra gondoltam, hogy a hitelesség kedvéért föl kéne fednem a kilétemet. Semmiképpen ne menjek, mondta Lia, amikor annyira örül, hogy annyi év után újra lát, bár hallani azért mindig hall rólunk, mert a mamámat ki szokta kérdezi, ha tojásért megy. Az a minimum, hogy a kávéra a vendége voltam. Próbáltam úgy csinálni, mint aki egyáltalán nincs meglepve, és a rend kedvéért vonakodni kezdtem, de Lia közbeszólt, hogy ha rajta múlik, ki se nyit ma, csak fogadtak a Ricsivel, hogy lesz-e egyáltalán vendég, amit ugyan elveszített, bár ha nem sért meg, én nem is számítok igazi, teljes értékű vendégnek, hiszen magam mondtam, hogy csak véletlenül jöttem be, igaz, ő személy szerint nem hisz a véletlenekben, ha viszont már itt vagyok, igyunk valamit a régi idők emlékére. Neki ez lesz az első, tette hozzá olyan hangsúllyal, mintha szégyellné. Jó, mondtam bizonytalanul, mert aggasztott, hogy mi van, ha tényleg leszakad az ég, és itt ragadunk, amikor hazafelé a kórházba is be kell menni. Szegény mama! Most már biztos voltam benne, hogy a Sanyiéknál köt ki, és Liáé lesz a Jobbágy porta.

Éreztem, hogy elvörösödöm, de a pult alól előkerült pálinkához jó arcot vágtam. Töltött, koccintottunk. Gyorsan lehúztam, nehogy bármit is mondjon. A szesz végigégette a nyelőcsövemet, amint leért, erős nyilallást éreztem. A láthatatlan zenegép a Lolitá-t kezdte játszani, az undortól összerázkódtam. Nekem ez volt az első, mondta Lia, olyan bizonytalan hangsúllyal, mintha kérdezné. Nem értettem, mit akar ezzel megint. Jelentőségteljesen fölemelte a poharát, mintha valami különlegesség lenne. Megijedni sem volt időm, már töltötte is a másodikat. Az utolsó értelmes gondolatom az volt, hogy nem értem, miért csinálom ezt. Három hónap önmegtartóztatás ment fuccsba, csak mert ijedtemben elfelejtettem, hogy absztinens vagyok.

Még mindig Csipinek hívnak?, kérdezte mintegy mellékesen. Bizonyos körökben igen, válaszoltam. Őt aztán tényleg mindennek hívták már, mondta, például vörös kurvának is, de mostanában leginkább Katinak hívják a nevelőanyja után, mintha a lerohadt háza meg az adósságai meg az alkoholista híre mellett ezt is megörökölte volna attól a nőtől, aki világ életében csak elvett tőle. Mégis hálás annak a doktornőnek, akitől az idióta nevét kapta, amit senki se képes megjegyezni a faluban. Más nevet el se tudna képzelni, még ha soha senki se hívja így, mert a hivatalos ügyeket a Ricsi intézi, pedig nem is házasok, csak bejegyzett élettársak.

Je m’apelle Athalie, mondta hirtelen olyan pátosszal, mint régen, amikor a hintában ültünk. Eszembe jutott, hogy a bátyja rendszerint Análkának meg Talicskának csúfolta, és elszégyelltem magam. Kérdezni akartam valamit, de visszanyeltem. Tényleg indulni kellett.

Ez a második volt, és egyben az utolsó, suttogta, és földhöz vágta a poharát, de az nem tört el, csak kárörvendőn pattogott a kövön. A gyomrom görcsölni kezdett, összegörnyedtem. Legszívesebben lefeküdtem volna a kőre, hátha akkor értem jönnek, hordágyra tesznek, és kivisznek innen. Paroles, paroles, recsegte a láthatatlan rádió. Teljes szívemből kívántam, hogy hallgasson el, mire hatalmas csattanás hallatszott, amit halk sistergés követett. Pár pillanatra csönd lett. Fölegyenesedtem, és Atália szemébe néztem. Mintha csak erre várt volna, mondott valamit, de olyan halkan, hogy először nem is értettem, aztán rájöttem, hogy franciául karattyol, vagyis azon a nyelven, ami hasonlít a franciára, sőt francia szavakat és kifejezéseket is tartalmaz, mégsem az, hanem az ő saját nyelve, amit egyszer nekem is megtanított, de miután megtanultam franciául, elfelejtettem. Semmit sem értettem az egészből, mégis valami furcsa melegség öntött el, és már indultam volna felé, amikor hirtelen közénk libbent egy emberfej nagyságú tűzgömb, én pedig azzal a mozdulattal hátrálni kezdtem, közben integettem, hogy jöjjön ő is, de ő csak állt ott, és halandzsázott tovább, mintha nem is látna. Oda kellett volna mennem, hogy kirángassam a pult mögül, de a lábam magától lépdelt hátrafelé, miközben Atália hajtincsei a szemem láttára göndörödtek és vörösödtek vissza, mintha lángra kaptak volna, míg ő ragyogó arccal, elragadtatottan hadovált tovább, kezét kitárta a tűzgolyó felé. Szakadt rólam a víz, a frissen epilált lábamon a kitépett szőrtüszők helye úgy sajgott, mintha minden pillanatban újra és újra kitépték volna őket, és a mellkasomban olyan erős lett a szorítás, hogy alig bírtam mozogni, de egy pillanatra sem álltam meg, egyre csak hátráltam, amíg neki nem mentem valaminek. Ijedtemben oldalra kaptam a tekintetem: a kocsma faláról riadt grimaszba merevedett arc nézett rám egy unikumos üveg mellől, másra nem emlékszem.

Arra ocsúdtam, hogy valaki ráz és ordít, és vizet permetez az arcomra, körülöttem égett szag terjeng, amitől köhögnöm kell. Ahogy kinyitottam a szemem, egy férfi vonagló arcát láttam ijesztően közelről, az orrunk szinte összeért. Hol van… az… A… ti, lihegte. A hangja elfulladt a sírástól, de fél karjával is szorosan tartott, hiába tekeregtem, hiába próbáltam minden erőmmel szabadulni, Gondos Ricsi nem eresztett, könnyei záporoztak az arcomra, szörnyen csiklandoztak. Csak akkor engedett el, amikor rátüsszentettem, és lehuppant mellém a földre. Végre fölülhettem. Néhány asztal és szék fölborult, a pultot fedő lambérián egy kör alakú égésnyom látszott, amúgy minden a régi volt a Gondtalanban, végül még a nagydarab kocsmáros is megkerült, ha fehér atléta helyett ing volt is rajta fekete nyakkendővel. Fölálltam, és köszönés nélkül kimentem. Hirtelen eszembe jutott, hogy eredetileg azért fordultam be a Gondosék utcájába, hogy megnézzem, megvan-e még a játszótér a végén, ami már akkor sem volt meg igazából, amikor még odajártunk.

(Részlet a “Megint elkalandoztál” című novelláskötetből.)

A kötet letölthető:

A kép forrása: jatekmuzeum.blog.hu