Címke: próza

Szilánkok

Irén csak ült a kanapén, háttal az ablaknak, és üres tekintettel meredt maga elé. Kívülről hangok hallatszottak be a lakásba, de a világért sem fordult volna meg. Próbált nem odafigyelni rájuk. Úgyis róla beszélnek. Róla. És nevetnek. Vagy szánakoznak. Egyik rosszabb, mint a másik. Jól tudta, mit mondanának neki: „Irénkém, borzalmasan nézel ki. Hiába, mi megmondtuk. De te mindig olyan makacs voltál. Hiba volt kiadni a szegény János útját. Látod, mihez vezetett! Látod!?” Vagy ami még rosszabb, nem szólnának, csak néznék. És a szemük… Nem, erre nem gondol.

Az ölében egy könyv feküdt, de nem foglalkozott vele. Egy ideje már az olvasás sem kötötte le. Igen, azóta… Hamarosan hat óra és jön Endre. De előtte még jól berúg a kocsmában. Hiába, itthon nem várja semmi, ez a büntetése mindazért, amit tett. Vele. És Marcikával. Irén nem főzött, nem takarított, ő maga is csak azt evett, amit talált a kamrában: egy bödön szilvalekváron élt már egy hete. Pénzük sosem volt, lassan már fel se tűnt neki a nélkülözés.

Néha János is elvonult az ablakuk előtt, a feleségével és a két fiával, úton a piacra, ilyenkor Irén a fülére tapasztotta a kezét, és úgy érezte, menten szétveti a harag, a keserűség. De még így is jól hallotta őket. Elővette a kisollóját, felhajtotta a szoknyáját, és az olló hegyét a combjába döfte. Amikor belenyilallt a fájdalom és meglátta a kis piros patakot, megkönnyebbült. Ez pedig az én büntetésem. És mellé még az egész élet, gondolta, majd a fülét hegyezte, de Jánosék már szerencsére elmentek. Ha látná, mi lett belőlem…

Szerencsére a temetésre nem jött el. Talán tapintatból. Mikor is volt? Te jó ég, már egy hónapja! De még mindig nem tudja elhinni. Nem, nem. Nem!

 – Anyu, gyere velem játszani! – kérte Marcika már századszorra.

– Kisfiam, főzök. Játssz egyedül! – morogta Irén, mert megint elúszott az ebéddel és azt se tudta, hol áll a feje. Most még Marcika is határozottan idegesítette.

– Kimehetek?

– Persze, bánom is én! – mondta az anyja, akarata ellenére kissé ingerülten. Marcika egy ideig csodálkozva nézett rá, nagy barna szemeivel, aztán kiszaladt az ajtón a kertbe, Irén pedig megkönnyebbülten felsóhajtott és folytatta az előkészületeket. Ha Marcika visszajön, majd sütök neki valami finomat, határozta el. Kissé feszült vagyok ma. De miért?.

 Hiszen olyan boldog volt, amikor Marcika megszületett! Akkor úgy érezte, végre van kiért élnie. Még Endre is mintha megszelídült volna a várandósság hetei alatt: kevesebbet ivott, és már nem járt el kártyázni. Házasságuk sosem volt annyira kiegyensúlyozott, mint az elmúlt öt évben, mióta a kisfiú is közöttük volt. Lassan Irén is kezdett kibékülni a sorsával.

Pedig hogy gyűlölte Endrét! Már amikor kimondta neki az igent a hivatalban, a két csöppet sem bizalomgerjesztő tanú (Endre ivócimborái) jelenlétében, akkor érezte, hogy hatalmas hibát követett el. De annyira dühös volt! Jánosra. A szüleire. Mindenkire. Nem értették meg. „Kislányom, ez még nem ok arra, hogy szakíts a vőlegényeddel. Mással is megtörtént már ilyen botlás.” Az anyja minduntalan ezt duruzsolta a fülébe. Valóban? Jánosról kiderül, hogy azt a züllött nőt látogatja titokban, ő pedig csak álljon mosolyogva, kezét János kezébe helyezve, szemérmesen lesütve a szemét?! „De kislányom, ez egy kisváros. Mit fognak szólni az emberek?” Tehát mindenki fontosabb, mint ő! Nem, ezt nem tűrheti!

Hozzá is ment az első jöttmenthez, hogy bosszút álljon a városon, a szülein és legfőképp, Jánoson. Nagy volt a botrány, Irén viszont hiába akarta élvezni a mártír szerepét, fordítva sült el a dolog: Jánost sajnálta mindenki.

Hamar kiderült, hogy Endre iszik, kártyázik, és hiányzik belőle a romantika. A szerelmes verseket is, amelyekkel Irén fejét akarta elcsavarni eleinte, egy régi Csokonai-kötetből ollózta össze, persze, a lány ezt nem akarta bevallani még magának sem. Pedig azt is jól tudta, hogy a virágcsokrokat a közeli parkból lopkodja össze, ünneplő öltönye láttán pedig, amiben eljött megkérni a kezét, ezt mondta az apja:

– Mint Szaros Pista Jézus napján.

Irén erre csak a száját rágta, és kiviharzott a szobából.

És bezzeg János megelégedett azzal, hogy menyasszonyának csak a kezét simogassa a park árnyas fái alatt! Endre viszont már az első éjjel lerántotta Irénről a hálóinget, erős kezével ledöntötte az ágyra, és mire a lányban tudatosult, mi történik, éles fájdalmat érzett az altestében, és már el is hálták a házasságot. Később Endre rászólt, hogy cserélje ki a lepedőt, mert csurom vér. Irén a továbbiakban megundorodott a házasélettől, de hiába próbálta fejfájásra hivatkozva elhárítani a férje közeledését, Endre nem ismert kibúvókat.

 Már majdnem elkészült az ebéd, amikor kintről hangos kiáltást hallott. Ledermedt és a fakanál kihullott a kezéből: hangosan koppant a konyha kövén. Marci! Villant át az agyán, és már tépte is fel az ajtót, kirohant a kertbe. De Marcit nem látta sehol. Hol lehet? Megvan, a kút! Istenem!

Odafutott, és áthajolt a káváján. Lebámult a mélybe, és mintha az egyik szögletben látott volna valamit.

– Marci! – sikoltotta, de nem jött válasz. – Marcikám!

 Az orvos később azt mondta, Marcika szerencsére nem szenvedett egy pillanatig sem, mert olyan szerencsétlenül esett, hogy azonnal kitörte a nyakát egy kiálló kőben. Irén csak nézte a kis testet, ami ott feküdt, kiterítve a földön, és nem voltak könnyei.

Anyu, gyere velem játszani!

Játssz egyedül!

Endre szánalmasan festett, mikor hazaért. A szomszédok szóltak neki, mi történt, és kétségbeesetten nyargalt haza a gyárból műszak közepén.

– Mi történt? Mi történt? Marci! – kiabálta már messziről. Mikor megpillantotta feleségét, aki némán térdelt a halott gyerek mellett, átkarolta a vállát. – Irénke! Irénke, mi történt?

De Irén nem szólt semmit, csak nézte a férjét szótlanul.

– Irénke, mondj már valamit! – Endre tehetetlenségében már sírt, mint egy gyerek. Irén csak nézte még egy darabig, majd ellökte magától.

– Te gyilkos! Megölted a fiunkat!

Endre értetlenül bámult rá, és szája széle remegett.

– Micsoda? Én… én nem…

Irén felpattant és a szeme szikrázott a dühtől.

– Dehogynem! Hányszor kértelek, hogy deszkázd be azt a kurva kutat! Hányszor?! Te ölted meg! Te! Te! – és már csépelte férjét, ahol érte, hiába próbáltak meg közbelépni a szomszédok. Végül a doktornak kellett beadnia egy nyugtatót, csak úgy tudták megfékezni.     A temetésen is úgy viselkedett, mint egy alvajáró: engedelmesen ment, amerre vezették, sírt, amikor kellett, amikor pedig a toron elébe raktak valamit, evett, ivott. Úgy fogadta a részvétnyilvánításokat, mint egy holdkóros, és láthatólag nem érdekelte semmi, még az sem, hogy Endre már a temetés hajnalán leitta magát, úgy kellett támogatni a gyászmenetben. Keservesen óbégatott, amikor pedig a koporsót leeresztették, bele akart ugrani a gödörbe. Irén nem szólt egy szót sem, ahogy a továbbiakban sem. Hiába ajánlották fel a szülei a segítségüket, hiába javasolták, hogy költözzön hozzájuk egy időre, vagy akár végleg, még a válását is segítik elintézni, a nő nem felelt, csak nézett maga elé.

A kulcs zörgött a zárban, megérkezett Endre. Irén megborzongott. Férje belépett, nem szólt semmit, csak körülnézett, majd átslattyogott a szobán, egyenesen a konyhába. Hallatszott, hogy italt tölt magának, majd nagyokat nyelve megissza.                                                           

– Irénke, meddig csináljuk még ezt? – kérdezte a konyhaajtóból. Irén nem felelt. Endre odalépett hozzá, és megállt előtte. – Irénke! Miért?

A felesége nem mondott semmit, csak felkelt, és elindult a konyha felé. Endre követte.          

– Irénke, miért büntetsz? Hát azt hiszed, nekem nincsenek érzéseim?!

Semmi válasz. Irén kihúzta a fiókot.                                                                                           

– Irénke! Én így nem bírok élni!

A nő szeme villant egyet, majd elővette a kenyérvágó kést, és beledöfte a férje mellkasába.   

– Akkor dögölj meg! – sziszegte. Endre csak bámult rá, elkerekedett szemmel, aztán hirtelen megváltozott a tekintete: elöntötte a harag. Nem törődött a késsel, sem a fájdalommal; kinyújtotta a kezét, és megragadta Irén nyakát. Felesége felnyögött, de nem szólt semmit. Egy darabig azzal viaskodott, hogy lefejtse magáról Endre kezét, ám férje nem hagyta magát: minél inkább érezte, hogy folyik el a vére és hagyja el az ereje, annál szorosabbra fonta az ujjait. Aztán Irén belátta, nincs értelme folytatni a harcot. Leengedte a kezét. Talán így lesz a legjobb, gondolta, mielőtt egy feneketlen, sötét szakadékba zuhant volna.

Állótömeg volt…

 

 

December közepén állótömeg volt a Madách színház előterében.

Apám vett jegyet az előadásra. Hiába kérleltem, nem akarta elmondani a címét, csak hogy valami vígjátékot remél. Délutántól készülődtünk. Felvetette velem a legelegánsabb ruhám, bár tudta, feszélyezve érzem magam az ilyen ünnepélyes viseletekben. Veszekedtünk is egy sort: őszerinte szükséges a mai világban megtartani ezeket a tradíciókat, egyszerűen így illik színházba menni és punktum. Mért foglalkozok én mindig a többiekkel? Nincs igaza, mert a szokások néha változnak… de nem volt apelláta, azt kellett felvennem, amit ő akart. Férfiasan szorosra kötötte a nyakkendőmet és indultunk.

A színház udvarán többen cigarettáztak, főleg korosabb emberek; a füst, amit kifújtak, sűrűn gomolygott, körbefogta őket – összemosta a hangokat a fényekkel, a várakozással teli szófoszlányokat a városi utcazajjal. Belépve olyan ember-kavalkádba ütköztünk, hogy csaknem azt hittük, Noé többezer-éves fedélzetére váltottunk jegyet: volt itt arab, kínai, fekete, fehér, szürke, a lehető legváltozatosabb viseletekben. Így még kényelmetlenebbül éreztem magam, szerettem volna hasonlítani arra a rövid ujjú pólóban és lyukacsos farmerben, keresztbefont kézzel, esetlenül álldogáló fiúra, ott a pénztárnál.

Késett a darab. Nem is keveset. Meg kellett várnunk az előző előadás végét, utána léphettünk be. Akik kijöttek, mind olyan cinkos tekintettel néztek ránk, mintha egy kísérlet részesei lennénk amerikai pszichológusok markában. Egy kopasz férfi meg is kérdezte egyiküket, hogy milyen volt a darab. – Kitűnő! – felelte – Meglepően jó! – különösképp hangsúlyozta a ’meglepő’ szót és titkos vigyorral az arcán továbbállt. Aztán elkértem apámtól a jegyet és mikor kezembe nyomta, megütköztem valamin. Hogy egy hosszú vékony vonal áll a cím helyén, amire írni kellene, akárcsak az aláírásoknál. Tehát ezért nem árulta el apám a címet, mert ő maga sem tudta. Ez jellemző!

 

Két táborra oszlott a közönség: egyiknek bal, másiknak jobb oldalra szólt a jegye. Mi a baloldali folyosóról közelítettünk. Jegykezelés után helyet foglaltunk egy fiatal, roppant rokonszenves pár mellett.

Miután mindenki elhelyezkedett, és megszűntek a kötelező köhögések, fészkelődések, vak sötétség borult ránk. Vastag, vörös függöny húzódott előttünk, ami néha megmozdult egy kicsit, gondolom a rendezgetések miatt. Aztán egy erélyes hang felszólított mindenkit nagy komolyan, hogy „Kérem, kapcsolják ki mobiltelefonjaikat, hamarosan kezdődik az előadás!”. Várakozó taps, feszült, előremeredt tekintetek, és a függöny méltóságteljes lassúsággal elhúzódott.

Nem akartunk hinni a szemünknek. Ez valami vicc, vagy ennyire hülyének nézik az embert manapság? Ugyanis közvetlen előttünk a közönség másik csoportja tűnt föl, ugyanúgy, egymás fölötti sorokban ülve. Természetesen nekik meg mi voltunk a meglepetés.

Színpad itt nem volt, csak egy szűk tér a függöny helyének, és szemben a nézők. Vártunk egy keveset, nem történt semmi. Akkor egy fiatalember fölállt és bekiabálta, hogy: – Szerintem itt nekünk kell játszanunk. Ez a mai előadás!

Többen fütyültek, néhányan távoztak volna, nem akartak bohóckodni. De az ajtók nem nyíltak, kívülről pedig a jegykezelők bekiabálták, hogy még nem ért véget a darab és meglehetősen illetlen dolog lenne megzavarni a színészeket ajtónyitogatással. Megmondom őszintén, nem voltam feldobva, amúgy sem tudok improvizálni és kifejezetten zavart ez az öltöny és a fojtogató nyakkendő. Apámra néztem, ő lenézett rám; immár fél órája, hogy elkezdődött a sajátos ’előadás’. Szememmel intettem neki, hogy próbáljunk meg mi is kijutni; ő erre felállt, kőszoborként maga elé meredt költőien és patetikus hanglejtéssel a következőket szónokolta:

– Fiam. Mért csinálod ezt? Menekülni akarsz, mert kényelmetlenül érzed magad? Nem! Most az egyszer nem! Állj föl, légy férfi! Fogd azt a nőt ott melletted, és játsszatok! Játsszátok el, hogy szerelmesek vagytok, vagy, hogy barátok, ismerősök, ellenségek; játsszátok el, hogy haragban vagytok, hogy éheztek és nem tudtok mit kezdeni magatokkal, csak valamit játsszatok! Te meg kedves férj itt kettővel mellettünk, kérlek, bocsásd meg fiamnak, akármit csinál! Azért nem téged kérlek meg, mert olyan unalmas lenne: ti, mint férj és feleség… Ti úgyis játszotok eleget egymásnak, színpadon kívül.

Lámpalázas vagyok. Ezt apám pontosan tudta, és mégis ilyen helyzetbe hozott. Azon töprengtem, hogy most gyorsan, még mindennek a kezdetén betöröm az ajtót, kirohanok innen és leköpöm a szervezőket, de a taps a szemben ülőktől egyre harsányabbá vált, és a szégyentől való félelem erősebb volt bennem, mint a menekülés. „Na jó!”, gondoltam magamban, „Ha így akarod, hát legyen így!”

Kézen fogtam a lányt, és dühből középre rángattam, a függöny helyén lévő kis keskeny térre. A fehér és sárga fények hirtelen felgyúltak, fentről a szemünkbe világítottak.

– Te büdös szajha, te… Megcsalsz a férjeddel? (Nevetés és kisebb taps.) Beteg voltál, én elmentem messzire, hogy elhozzam neked a gyógyírt. Megtaláltam és eladtam az aranyórám, amit születésemkor kaptam öcsémtől! (Megint taps, ez jó.) Mégis eladtam, és több mint három kiló antidepresszánst hoztam neked, dacolva az áfával, a vámmal és az új adótörvénnyel! (Kis fújolás és fütty a jobb oldalról.) Erre te visszamész hozzá, saját koszos férjedhez? Mit köszönhetsz neki verésen, gúnyos szavakon, elvágyódó álmokon és kielégületlenségen kívül? Mondd mit? De itt lapít most ő is, ott ül a nyolcadik sor szélén. Jöjjön le vénember, védekezzen! Mégis, mit akar huszonévesektől, mért vette el, ha nem tudja megtartani és boldoggá tenni?

És felmutattam, egyenesen apámra, aki annyira akart ma játszani. Láthatóan meghökkent, ezt nem várta volna, kicsit bele is pirult. Szegény nő meg csak állt, rongybabaként, egyszer-egyszer felnézett tanácstalanul az igazi férjére, akinek szívébe túlságosan nem lophatta be magát előadásunk.

Apám akkor már kopasz volt, azaz csak egy keskeny sávban féloldalt maradt haja, mint a szerzeteseknek. Bajusza sűrű, fekete, tartása kicsit fáradt és mindehhez ötvenöt éves. Óvatosan lelépdelt a nőhöz, én meg vissza a helyemre. Furán mutattak így kéz a kézben, azzal a lánnyal.

– Igen, valóban követtem el hibákat, és kérlek, bocsáss meg. Valóban vertelek, bár annyi enyhítő körülményt hadd hozzak fel mentségemre, hogy nem puszta kézzel. (Kis mocorgás a közönség nőtagjai felől.) Viszont mindig jót akartam neked! Amikor elvettelek, azt hittem meghalok és te örökölhetsz mindent. Szomorú, tudom, de kérlek, ne haragudj ezért, hogy nem haltam meg. Nem így akartam. Tudod, azt hittem nincs tovább, utolsó erőmmel egybekeltem veled, te életet leheltél belém, én pedig átörökítettem rád – úgy tűnik – ragályos depressziómat. Váljunk el, ha akarod, de egy valamit még szeretnék kérni. (Hatásszünet.) Ne ehhez a szélhámoshoz menj! Hidd el, én ismerem őt jól, vele lakom és tudom, hogy milyen dolgai vannak. Későn kel, nem dolgozik, inkább henyél. Csak vágyakozik, és nem tesz semmit vágyai beteljesüléséért. Megkeseredik! Inkább nézd! Ott fönn a negyedik sor közepén ül egy jóvágású úriember! Meredt szemekkel, haragosan néz most ránk, de valójában egy érző lélek, kenyérre kenhető margarinszívvel! Menj hozzá! Ő jónak tűnik!

És rámutat szegény lány valódi férjére, majd leszólítja a ’színpadra’. Óriási taps és füttyvihar. A férj bosszúsan lejön a lányért és sietve távoznak a teremből. Érdekes módon az ajtó rendesen nyílik nekik.

Szerintem mi megtettük a magunkét. Ezután elindult egy újabb játék-hullám: egyszer az egyik, aztán a másik közönség játszott, felváltva, néha bevonva egymást is a játékba. Volt ott keserves sírás-rívás, túljátszás, ripacskodás, tragédia, komédia, szatírjáték, egyszóval minden, ami a népnek kell. És végül is jól éreztük magunkat azon az estén.

Amikor pedig meguntuk mindezt, kimentünk együtt a színház elé, sokatmondó vigyorral arcunkon. A következő előadás közönsége értetlenül nézett minket, de kicsit sem érdekelt. Állótömeg volt most is a Madách színház előterében.

Otthon majd a jegyre írok valami címet, a vonal fölé. Az előadás címét, jó frappánsat. Talán az első benyomás és az, hogy hova jutottunk belőle.

 

 

 

Palimpszeszt (Dragan Velikić: Asztrahánprém – részlet)

IX. fejezet

 

PALIMPSZESZT

 

1.

 

Urbinói tartózkodása végefelé Francesco elkezdett olaszul álmodni, pár évvel később pedig, a hendoni menedékén, tudata mélyéről angol, sőt orosz válaszok is jönnek. Már nem is marad egyszerűen Francesco, mert a törzsek ágazatai egymásba kuszálódtak, mint lenn a gyökerek. A lábuknál heverésző álomlátó madrigálokat énekelget. Az emlékképek egyiptomi rajzok módjára egymásba fordulnak, a jelenetek halovány hátterében egymásba áttűnő képek.

Stipanić doktor egykori diagnózisában a fiút, az ő tudta nélkül, a „látók” közé sorolta.

Gubbiói rettenetes álma, melyet követően a Selymes visszajáró látogatója lett Francesco Morosini álmainak, zavart keltett a családfa tekintetében. (Vagy a családfákéban?) Francesco előtt új területekre érez rá.

Az ősz abban az évben a nyár hosszú búcsúzása volt. Miután megebédelt, Francesco gyakran betért a kávézó kerthelyiségébe a Tasso közben, és a napsütéstől hunyorogva hallgatta a távoli lombkoronák hangjait, neszezését. Mikor pedig egy-két pillanatra kinyitotta a szemét, a ködlő dombok vonalát követte, amint hullámokat vetve ereszkednek alá a sárga Umbriába. Félálmában rég látott képek elevenedtek meg, de kissé másféle elrendezésben. Mert ahogyan a Trsatról lefelé ment a zegzugos lépcsősoron, a Rječina mellett a trieszti Szent Szpiridon kupoláira esett a pillantása. Mindenhová elkísérték a Rupeni panzióval átellenbeni park néma mellszobrai.

Francesco december közepén látogatott el utoljára a kávézó kertjébe, amikor már napjai Fiorellával megszámláltattak, és Ambrosio Frasino elküldte lelkesült jelentését a zürichi központba. Véget ért a nyugalmas év a városkában, amelyet kedveltek a pápák, hamarosan azokat az ismeretlen utakat követi, amelyek a függőkerteket kötik össze. Az Aphake szervezetének felépítése csak sejlett, mint felhő borította hegyvonulat. Fiorella már a múlté. Karácsony után elutazik Zürichbe, és az Aphake kiadványainak szerkesztőségi tagjaként rovatot kap Irodalomföldrajzi apróságok címmel.

A kaland kockázatosságát, amelybe gyermeteg módon belebonyolódott, Francesco arra a napra gondolva hessegeti el, amikor majd Dashiel Hammett vagy John Le Carré mintájára befűzi a fehér papírlapot az írógép hengerébe, és valami harmadik néven, azon a nyelven, amelyet híres példaképei használtak, kutakodni kezd a múltban.

Akárcsak írósága kalandjának kezdetén, még egy szürke újbelgrádi tömbház  egyik lakásában meghúzódva, Francescónak meggyőződése, hogy ami nem tartozik belső világunkhoz, az mind színpadi kulissza. Ezért hasonlítanak a Hotel Lux térképcsinálói mind, lehetnek bár megszállottak vagy szemfényvesztők, vakbuzgók vagy torzlelkűek, marionettbábokra. A tehetség csupán bámulatra méltó következetesség. Ama harmadik szem révén Francesco a lombozatot kémleli, a hangokra fülel. Az Aphake kertjén az ajtó megnyílik.

Francesco megdörgöli a homlokát. Lenyugszik a nap az Umbria felé elhullámzó dombok mögött. Még mindig ott az álom biztos vigasza.

Hanem egy 17. századi krónikaíró, Salieri atya ezt jegyezte le: „Mindennek, ami valóságosan megtörténik, a képzeletben van a nyitja.”

 

2.

 

Zürichbe megérkezvén 1985. január elején Francesco a Reitergasse 16.-ban talált lakást, egy olyanforma, a század elején épült polgári ház legfelső emeletén, amilyeneket szülőhelyén, Triesztben, Rijekában és Belgrádban láthatott.

Délelőttjei a szerkesztőségben teltek, a leveleket és a munkatársak írásait olvasta, délutánonként németórákat vett.

Hálószobája ablakából minden reggel megnézte a közeli park csupasz fáit. Sétálgatott a behavazott parkban, nedves padokra telepedve fújtatott, etette a mókusokat. A Reitergasse nem olyan széles és zajos, mint a Via Giulia, a parkban nincsenek néma szobrok, sem pedig hattyúk. Csak tiszta ösvények és padok.

A parkban tett mindennapi sétái alatt Francesco sorra vette a tényeket, amelyek oly világosan kijelölték élete menetét. Mert mi meglepő is lehetne abban az adatban, hogy 1985-ben egy januári napon egy utas érkezik vonattal Veronából a zürichi vasútállomásra, olasz útlevele Francesco Morosini névre szól? És a következő tényállás már azt rögzíti, hogy nevezett utazó lakást bérelt a Reitergasse 16. legfelső emeletén. A kétszobás lakás széles teraszáról csodaszép a kilátás. A terasz kialakítása és a beüvegezett verandaFrancescót az urbinói kávézó teraszára emlékezteti a Tasso közben, bár a korlát melletti hosszú virágtartókban itt csak fagyott föld van. Nincsenek dombok, magányos tűlevelűek és fagyalok. A magány íze mégis egyforma, akárhol van a rab.

Amikor április derekán megenyhült az idő, Francesco kitette a teraszra a fonott karosszéket, és estefelé abból szemlélgette a fák zöldellő lombjait meg a környező épületek háztetőit, hogy szemét lehunyva elkóboroljon a szárazföldnek azokon a sötét foltjain, amelyeket Ema lámpájának türkiz gömbjén látott. Álmos pillantása kioltotta az utcai világítást.

Erős hófúvással visszaköszönt a tél a naptár szeriti tavaszba. A karosszék kinn maradt a teraszon. Francesco úgy idézte maga elé a földgömb alakú lámp foltjait a hideg teraszon, ahogyan az újbelgrádi szobácska remetelakában vagy a Westwick Gardens 35.-ben tette.

Néhány héttel Zürichbe érkezése után Francesco megismerkedett az Aphake egyesület tanácsának tagjaival. Különösen Hilda kisasszony, a központ egyik titkárnője bájai varázsolták el. Ő a Reitergasse 12. alatt lakott. Carl Hartinger esténként gyakran meginvitálta Francescót. Amikor azonban Hilda is velük tartott, Carl tapintatosan visszahúzódott, magukra hagyva őket valamelyik étteremben vagy klubban.

Júniusban Hilda és Francesco pihenésre elutaztak a Garda-tóra. Mindketten áhítoztak a tó jeges vize után, amely megedzi a testet. Francesco  Meghitt pillanataik után sem beszélt Hildának az álmokról, amelyek üldözik. A Garda-tavi tizenöt napos nyaralás alatt összismerkedtek Henry Moll londono pszichiáterrel és a feleségével. Késő délután Moll asszony és Hilda gyakran portyáztak kettesben a nyaralóhely üzleteiben, Francesco ilyen alkalmakkor avatta be Moll doktort az álomlátásaiba.

Amikor pedig 1986 elején Francescót néhány napra Londonba viszi az útja, meglátogatja Moll doktort, és aláveti magát egy kezelésnek. A hozadéka túltesz azon, amit a Garda-tó jeges vize adott. A San Giusto lankáira költöztetve sušaki és belgrádi élményeinek egyike-másika elevenedett meg. De beletelik még néhány évbe, amíg Francesco a Swiss Cottage-on,  Moll doktor Fairfax Roud-i rendelőjének csendjében a pergamenje első rétegét lehántja.

Doktor Henry Moll egyedül élt a válás óta. Életvidám felesége váratlanul közölte, hogy elhagyja, mivel idillikus házasságuk nyolc éve sem volt rá elegendő, hogy méhének gyümölcse támadjon. Amihez pedig a férfierő a  Garda-tó jeges vizével, hangafűteákkal és aromatikus tinktúrákkal kiegészülve sem tudta hozzásegíteni, az beteljesült a futó kalandban egy londoni dzsesszzenésszel. Moll asszony Swiss Cottage előkelő környezetét Kensington bohémnegyedére cserélte.

Francesco Morosini időnként, ha Londonba vetődött, be-benézett lélekgyógyászához a Fairfax Roadon. Moll doktor pedig továbbra is Hendonban, egy ideggyógyászati szanatóriumban dolgozott annak tudatában, hogy sohasem lesz magánrendelője az elit Harley utcában.

Az életének ötödik évtizedébe lépő Henry Moll nem volt befutó ember.

 

3.

 

Néhány hüvelyknyi az Ema lámpáján kéklő tengerek és óceánok felületén, és körmünk ujjánál behajózunk a Rio dela Platába.BuenosAires, az ígéret földje, egy dél-amerikai Európa, ahol ezrernyi ezer kalandor és emigráns lel menedékre.

Belgranból, a rezidenciák és villák csöndes negyedéből aLa Platapartja mentén beérni a város szívébe, Retiróba. Az épületek lemetszett élűek. Azt tartja a fáma, a régi időkben a heves vérű argentínok már egy hirtelen árnyék láttán is kést rántottak. Nem csoda hát, ha azok, akik roszakat álmodnak, a háború után olyan városba települtek, ahol az árnyék lassan ér az ember előtt a lemetszett házsarokhoz.

Az az árny, amelyiknek nyomába szegődünk, hajón érkezett meg Portugáliából, 1949 elején, európai városokat érintő nagy kacskaringók után, háromszor is alakmást cserélve közben. Buenos Aires földjére a Szalonikiben, 1912-ben született Szpiridon Platonosz nevére szóló görög útlevéllel.

Argentínába megérkezvén Szpiridon egy ideig a kikötői negyed, Boca egy olcsó szálláshelyén húzódik meg. Az ötvenes évek közepén már az akkorra sikeres építési vállalkozóvá emelkedett senor Platonos luxuslakosztályt bérel a Santa Fe sugárúton, közel a botanikus kerthez.

A városnak parkokban bővelkedő terjedelmes negyede Palermo. Mikor az ideje engedi, senor Platonos hosszú sétákat tesz a Costa Nerón. Gyakran elmegy az állatkertbe. Különösen a tigrisek érdeklik. Csíkos bundájukat tanulmányozva megtalálja az olyannyira keresett ellazulást.

Senor Spiridon Platonos egyedül él, amikor pedig a hetvenes évek elejére megszedte magát, felhagy vállalkozásával, és a csendes, előkelő San Telmo negyedbe települ. De azért továbbra is eljár Palermóba, a parkokba.

Olyan emberpéldány Platonos úr, amilyenből ezerszámra találni az argentin fővárosban, s velük együtt egyszer Recoleta sírkertjében leli meg megérdemelt nyugalmát. Argentinként hal meg, utódok nélkül, nagy vagyont hagyva harmincéves feleségére. No de senor Platonos még virul, szerencsés választottja még csak ezután fogja megismerni az életerős öregembert egyikében Buenos Aires elit bordélyházainak. Spiridon kincsét egy lemetszett élű banképület széfje őrzi a Plaza San Martinon. Egy fémkazettában hozta magával Európából, kijátszva társát, akivel együtt indultak el Münchenből Brüsszelbe, ahol letétbe kellett volna helyezni a Balkánon szétszórt német „alvó ügynökök” listáját, több száz fényképet és fontos dossziék mikrofilmjeit. Sok évvel később a reggeli újságokat fellapozva Platonos elszörnyedve ismert rá a kazettában lapuló fényképekről az arcokra. Akik ledobták a gyűlölt uniformist, államférfiak lettek, nagykövetek, békekövetek az ENSZ-ben. A fémkazetta értéke a csillagokba ugrik, ahogyan oda tart az egykori nácik, kollaboránsok és kémek pályaíve is. Spiridon Platonost időnként megtalálják közvetítők. Akiket rossz álmok gyötörnek, megvásárolnak negatívokat és dossziékat. Vénségére senor Platonos szeretne megszabadulni az értékes kazetta maradékától.

A csúcsbűnözés világtérképén egy ilyen kazettának a lelőhelye kitüntetett pont. Különösen, hogyha magánszemély birtokában van.

Spiridon társa, Leon Corti, akit alig egy hónappal azután, hogy Brüsszelbe érkezik, likvidálnak majd, Marseille-t jelölte meg a kazettatolvaj úti céljaként. Annak az embernek, aki becsapta Cortit, elég ideje maradt, hogy átjutva a Pireneusokon Lisszabonba érjen, és miután átvedlett Szpiridon Platonosszá, 1948 karácsonya előtt elhagyja Európát.

Csendben siklanak a titkos szolgálatok gályái. Az „alvók” a telihold évét várják. A banketteken koccannak a poharak.

A szakadék szélét csak egy maszk mosolya jelzi.

A világot járják a Grált keresők.

Sűrű, tüzes bor töltődik át hordókból kancsókba, poharakba, kígyónyakú flaskákból a szomjas torkokba.

 

4.

 

Két év munka után az Aphake kiadványainak szerkesztőségében Francesco előtt feltünedeztek a szervezet körvonalai. A zürichi sétálók háterében létezett egy központ, adattár, amelyet természetkedvelők és természetjárók adalékai töltöttek fel. Különféle éghajlatok érzékeny vizslatói önkéntelenül egészen másféle adatokat is szolgáltattak. És pontosan azok képezték a kincset érő magot, a nyomok kimeríthetetlen forrását, akik nem látták át az Aphake szervezet titkos értelmét.

Francesco Morosini jelentős szerkesztője lett az Aphake kiadványainak. Sokan már a leendő tanácsost látták benne. Francesco nem mindenapi érzékenységet tanúsított a tekinetben, hogy az Aphake tagjainak ihletett hozzászólásiban különös támpontokra leljen. Noha a merész feltételezések és az olykor naiv kontrukciók az ő irodalmi vénájából fakadtak, az igazgatósági döntés úgy szólt, hogy kényesebb ügyekkel is megbízható.

Az Aphake szervezet tanácsa 1987 őszén véglegesítette a művelet tervét, ahogyan Carl Hartinger fejzte ki magát: egy „észbontó részleteket tartalmazó”, értékes fémkazetta átételéről. Az ő javaslata votl az is, hogy a kényes feladattal  Francesco Morosinit bízzák meg.

A kazetta Buenos Aires-illetőségű tulajdonosával lebonyolított tárgyalások végeztével Francesco Morosinit bevatták a részletekbe. Noha az elvi megállapodás megszületett, azért még játékban voltak más vetélytársak is, akik a kazetta birtokosának nem kínáltak többet, de módjukban állt az egész ügylet meghiúsítása.

Spiridon Platonos úr folyékonyan beszél angolul és olaszul, mondta Carl Hartinger. Előnyt élvezünk, mert nem akarjuk egyszerre hasznosítani annak a varázsszelencének a telejs tartalmát, ez pedig Platonos úrnak tökéletesen megfelel.

Mint ahogy a pitypangbóbiták repülnek szét minden irányban, úgy kerülnek szépen a piacra Spiridon kazettájának ritkaságai, jegyezte meg Max Elbert, a tanács elnöke. Mellesleg pedig Francesco a konkurenseink előtt teljesen ismeretlen.

Francesco Morosini 1988. március elején repült el a zürichi repülőtérről Buenos Airesbe. A Madridot érintő tizenkét órás út után a késő nyár fülledtsége fogadta. Palermo negyedben, a Plaza Italián, a Hotel Floridában szállt meg. Épp csak felfrissült kissé, nyomban feltárcsázta Spiridon Platonost. A kimért hang a bemutatkozás olasz nyelvű fordulatai után indítványozta, hogy angolul folytassák. A küldemény átvételének helyszíneként, ahogyan a kincseit Spiridon Platonos nevezte, az állatkertet javasolta.

Találkozzunk pontban tízkor az állatkert Plaza Italia felőli bejáratánál, mondta Platonos. Akkor nyit az intézmény, nincsen tömeg. Szereti az állatokat?

Nagyon, felelte Francesco.

Sárga zakó lesz rajtam és barna aktatáska lesz nálam.

Rendben, holnap tízkor.

Feltételezem, hogy azokat a gombokat kapom, amelyeket megrendeltem, mondta Platonos.

Pontosan, erősítette meg Francesco.

A „gombok” belülről plüssborítású kék dobozkában voltak: tíz értékes briliáns helyettesíti a zöldhasú bankókat.

Másnap pontban tízkor Francesco megérkezett az állatkert bejáratához a Plaza Italia felől. A jegykiadó mellett a padon elegáns öltözékű úriember ült, sárga zakóban, fehér pantallóban, sötét napszemüveget viselt. Újságjából fel-felpillantott a gyér járókelőkre. Mellette a padon kis, világosbarna bőrkoffer hevert. Amikor Francesco hozzálépett, mosolyt küldött felé.

Maga a zürichi ember, szólította meg, és komótosan felállva  kezét nyújtotta.

Hosszú ősz fürtjei fülére nőttek. Francesco hetven fölöttinek vélte. Magasan a homlokán a gyér hajzat alatt sötét folt volt kivehető.

Majd én váltok belépőt, mondta, és diszkréten a jobbjára tessékelte. Fogta a bőröndjét, és elindult a pénztár felé.

Kedvelem a botanikus kerteket meg az állatkerteket, mondta Platonos. Valah ezen a környéken laktam. Elmegyük a Darwin-tóhoz, megmutatom egy mesterséges szigeten a bizánci romokat. Itt minden mesterséges, kivéve az állatokat. Görög származásom folytán különösen érzékeny vagyok azokra a bizánci műromokra.

Francesco némán követte Spiridon Platonost. Egyik világtájból a másikba léptek. Csak a tigrisek ketrecéhez érve álltak meg. Spiridon indítványára egy magányos padra telepedtek, árnyékba.

Pompás jószágok, mondta Francesco a ketrecet méregetve, ahol a tigrisek lustálkodtak.

A koffer üres, mondta halkan Platonos. Látni szeretném a gombokat. Mert ha nem azok, amelyeket megrendeltem, nem szeretnék a küldeménnyel a kezemben visszamenni. Maga mégiscsak fiatalabb.

Francesco végighallgatta Platonost. Vászonzakója belső zsebéből szó nélkül  előhúzta a kis kék dobozt, és felnyitotta, mint valami kagylót. A plüssön megcsillantak a briliánsok. A bejárat felé kémlelődve Francesco csak egy nőt látott kisgyerekkel. Senki más nem volt a közelükben.

Spiridon Platonos közel hajolva pár pillanatigvizslatta a drágaköveket.

Rendben van, bólintott. Ma pontban ötkor itt leszek ezen a padon a küldeménnyel a kofferban. Most pedig elköszönhetünk. Én még egy kicsit maradok a tigrisek társaságában.

Francesco felállt, és visszament azon az úton, amelyen a padhoz eljutottak. Menet közben még egyszer megtapogatta a belső zsebét, hogy meggyőződjön róla, bepatentozta-e.

Az állatkertből távozva a Plaza Italián taxiba ült, és bevitette magát a város központjába. Teljes óra hosszat barangolt a Retiro sétálórészén. Megkereste a Maipu utcát, ahol Jorge Luis Borges élt. A Corientes sugárúton, egy kínai étteremben ebédelt. Nem nézett vissza a hotelbe. Délután négy órakor bement az állatkertbe a Plaza Italiánál. A fullasztó hőség miatt kevés volt a látogató. A Darwin-tóhoz érve letelepedett egy dús lombok alatt meghúzódó padra. És akkor feltünedeztek előtte belgrádi odisszeái, a Kalemegdan falai meg a Hadi sziget sötét csalitja. Felidéződött benne régi kalandja a kalemegdáni lankán elterülő állatkerttel, amikor az archívumban kezébe került az alapító levél, az adománytevők névsora, az ünnepi beszédek.

Fél ötkor elindult a megbeszélt találkahely felé. A tigrisketrecek felé közeledve ott látta a padon senor Platonost. Szobormereven ült. Egyik kezét a világosbarna aktatáskán nyugtatta. Mihelyt megpillantotta Francescót, Spiridon feltette a szemüvegét és felálllt.

Most találkoztunk utoljára, mondta Platonos. A kofferben van minden.

Francesco a zakója belső zsebéből elővette a kis kék dobozt. Amint figyelmesen felnyitotta, a bársonyos párnán megvillantak a kincset érő kövek.

Platonos magához vette a dobozt, és a koffert letéve a padra elsietett az árnyékban hűsölő tigrisek ketrecétől korláttal elválasztott széles úton.

Francesco visszatért a szállodába. Telefonon repülőjegyet foglalt a másnap reggeli járatra. Felnyitotta az aktatáskát, és figyelmesen átnézte a lezáratlan dossziékat. A mikrofilmek szépen betárolva. Az egészet nagy gonddal átrakta a kis Samsonite kézikofferbe. Másnap délben landolt Madridban. Ugyanezzel a géppel utazott egy balkáni titkos szolgálat embere. Senor Platonos tekintélyes summáért kiadta a zürichi embert.

Két óra várakozás után a madraidi repülőtér tranzitosztályán Francesco átszáll a zürichi járatra. Az ügynök már készített néhány felvételt Francesco Morosiniről. És amikor a hangosbeszélő harmadszor szólítja a Zürichbe tartó utasokat, Francesco álomba merül, útban a palimpszeszt utolsó rétege felé.

A messzi Buenos Airesben, a tigrisketrec melletti padon ül senor Spiridon Platonos. Arca egy elégedett ember benyomását kelti. Tető alá került legfőbb építménye. Akiket rossz álmok üldöznek, nem keresik többé. Minden titkát magával viszi egyszer a sírba a Rekoletán. De még teli tüdővel szívja magába a botanikus kert illatos levegőjét minden reggel, amikor szemlét tart a tigrisek felett.

Kedvenc állatainak csíkos bundája láttán fátyolos lesz a tekintete Platonos úrnak, aki valaha a Giovanni Breiner névre hallgatott.

És a házsarkok Buenos Airesben le vannak metszve, az árnyak lassan közelítenek, mint az álmok. Tokjaikban pihennek a kések.

 

5.

 

 Borges a Képzelt lények könyve előszavában ezt jegyezte le: „A kisgyermek életében először megy állatkertbe. Az a gyermek lehet bárki közülünk, vagyis hát mi voltunk, csak már elfeledtük. A kertben – abban az rettenetes kertben – a gyernek élő állatokat lát, amelyeket soha azelőtt nem volt alkalma látni: jaguárokat, hiénákat, bölényeket, és ami még csodálatosabb, zsiráfokat. Életében először tapasztalja az állatvilág elképesztő változatosságát, és ez a látvány, amely nyugtalaníthatná vagy megijeszthetné, kedvére való; olyannyira kedvére való, hogy az állletkerti látogatások, legalábbis ez a látszat, az egyik gyermekkori kedvtelés… A mitológia kertjét oroszlánok helyett szfinxek, griffek és kentaurok népesítik be. Enek a másik kertnek a népessége alighanem számosabb az elsőnél, mivelhogy a csodalények csak kombinációi valóságos lények összetevőinek, és mert a párosítások lehetőségei jóformán kimeríthetetlenek.”

 

6.

 

Amikor Buenos Airesből visszatérve Francesco átadta az anyagot az Aphake szerkesztőségében, rávették, hogy rövid pihenőre menjen. Hilda ez idő tájt nagy gyengédséget tanúsított kedveséhez. Azt óhajtotta, hogy utazzzanak el a Garda-tóra. Vagy talán Caprira?

Egy este Hilda lakásán, a Raitergasse 12. alatt Francesco szeretője kényeztetésének adta át magát. Hilda tágas, fészek puhaságú, illatokkal terhes  nyoszolyája a szerelmi együttlét után feldobta az eszményi helyeket, amelyek látását mindketten áhították. Csendes beszélgetés végeztével éjfél után elaludtak. 

Francesco ismét repülőgépen.

A repülés hosszú órái belevésték szervezete pórusaiba a repülőgép remegését. Az illatosított, ideális páratartalmú légtér elernyeszti az izmokat. A hosszú közlekedő folyosó mélyén az ülések között egy ember bukkan fel sárga öltönyben, fekete szemüveggel az arcán. Kimért léptekkel közeleg, majd leül Francescóval szemközt, az átjáró másik oldalán.

A sárga öltönyös ember könyvecskét vesz elő a zsebéből, és lapozni kezdi. Mindegyik lapján fénykép, meg egy színes prémminta. Az ember különösen hosszasan fürkészi a tigrisbőr csíkos mintázatát. Hirtelen becsapja a könyvecskét, és odanyújtja Francescónak.

No fogja, mondja, kitűnő katalógus.

Köszönöm, válaszolja zavartan Francesco. Ön szőrmekereskedő?

Hát, úgy is mondhatnánk, mondja emyhe mosollyal.

Májfoltos keze vén markában ólomdarab fénylik. A sága ruhás ember egyetlen mozdulattal legöngyölíti a vékony huzalt, és meglengeti ingáját.

Francesco a katalógus vékony fedőlapját szorongatja, és rémületében le nem tudja venni a szemét a sötét szemüvegről. Az üveg mélyén olykor smaragdfény villan.

A Selymes, rebegi elhaló hangon Francesco.

Megöregedtem, mondja a Selymes. Már rám sem ismersz.

A Selymes feltápászkodik és gyors mozdulattal körbeveti a függőón zsinórját áldozata nyakán. Francescónak alig tud kipréselni egy sikoltást.

Hilda már felgyújtotta az éjjelilámpát, tenyerével törli le Francesco verejtékező homlokát.

Álmot láttál, mondja. Alig tudtalak felébreszteni.

Ez nem az én álmom, suttogja Francesco.

Hosszabb pihenőre megyünk. Valahova a tengerpartra.

Sehova nem megyünk mi, mondja Francesco. Oltsd el a lámpát.

Ez után az éjszaka után Francesco kerülte, hogy Hildánál éjszakázzon. A pihenőre vonatkozó javaslatát is visszautasította. Visszatért a szerkesztőségbe, és folytatta a munkát az Aphake-kiadványok új számán, amelyet Európa gyógyfürdőinek szenteltek.

Hilda estefelé makacsul látogatta Francescót. Március abban az évben nem látott havat, derüét volt és hideg. Francesco kabátba burkolózva ült a teraszon, és füstölt.

A Selymes pedig nyomban megjelent álmában, mihelyt elszunnyadt. Vigyorgott, és hátravetve hosszú, sima, most már ősz haját a Buenos Aires-i találkozásukat emlegette, amelynek kalmával a sötét szemüveg folytán nem ismerte fel.

Néhány hét kimerítő álmatlanság után Francesco titokban elutazott Zürichből. Lakásában az asztalon két levelet agyott: egyet Hildának, egyet az Aphake igazgatóságának. Azt üzente nekik, ne keressék, mindent a feledésre bízott.

Az üzenet olvastán Carl Hartinger elnevette magát.

A kamikaze megszületett, mondta a tanácselnök, Max Elbert.

Legelőször az orvosánál próbálkozunk, mondta Hartinger. Feltételezem, hogy Londonba repült.

Doktor Moll pedig már második éve remetéskedett házában a Swiss Cotagee-ben, a Fairfox Roudon. Magánrendelése a végét járta. A hendoni  kórházban dolgozott. Már az Arsenal meccseire se járt. Negyvenöt betelt évével a rá váró életet pusztaságnak látta. Amit a legutóbbi két év alatt feljegyzett naplójába, az mindennapi tennivalók egyhangú felsorolása volt. De azért úgy érezte, hogy az írás jót tesz az idegeinek. Megnyugtatta.

Április végén egy szombat reggel a Portman Hotelből telefonon jelentkezett doktor Mollnál régi páciense Francesco Morosini, és zaklatott hangon értesítette, hogy itt van, Londonban, az eset sürgős, menedéket keres.

Előző nap bizonyos Mayer úr Zürichből, aki Francesco gyámjaként mutatkozott be, tapintatosan értésére adta doktor Mollnak, hogy beteg unokaöccse esetleg segítségért fog folyamodni hozzá. A családnak egyébként tudomása van róla, hogy Francesco időnként megfordul doktor Moll rendelőjében. Mayer úr arra kérte a doktort, hogy adja meg a bankszámláját, és gondoskodjon róla, hogy Francesco egy időre menedéket találjon valamelyik alkalmas szanatóriumban. A többi ránk tartozik, fűzte hozzá bizalmas hangon Mayer a beszélgetésük végén.

Én nem vagyok Morosini, hebegte Francesco zaklatott hangon, egyfolytában reszketve Moll doktor rendelőjében, miután kora délután a Portman szállóból elment hozzá a Fairfax Roadra.

Nyugodjon meg, nyugodjon meg, ismételgette doktor Moll.

Én nem vagyok Francesco Morosini. Mindent úgy gondoltam ki. Én valaki más vagyok, doktor úr. Hosszú út vár ránk.

Az út arra való, hogy menjünk rajta, mondta doktor Moll.

1987 áprilisának utolsó szombatján elindult ezen a hosszú úton Francesco Morosini meg az orvos Henry Moll lelke könnyebbségére.

Morosini úr iszonyatos története az emberről, aki énjétől úgy meg akart szabadulni, mint ahogy letesszük a felöltőt, nyugtalanította doktor Mollt. Mert megsejtette, hogy zürichi gyámja nem véletlenül kötötte ki: Francescónak egy szót se. Moll tapasztalt szeme igen hamar felfedezte páciense masszív romjait, korábbi énjei egyik-másik rétegét. Francesco félelme a gyilkosoktól, aki biztosan érte jönnek, félreérthetetlenül jelezte, hogy a betegség elhatalmasodott.

Francesco Morosini nagy megkönnyebbüléssel fogadta Moll ajánlatát, hogy vonuljon egy időre magánszanatóriumba Hendonban, ahol szépen kikezelik. Megemlítette az orvosnak, hogy bizonyos pénzösszeget helyezett el a londoni Westminster bankbeli számláján. Abból akkor is fizetheti gyógykezelését, amikor megszűnik Francesco Morosini lenni.

 

7.

 

A hendoni magánszanatórium számlájára érkező szép summák különleges bánásmódot tettek lehetővé a védencnek, Francewsco Morosininak. És az átutalásokból jutott doktor Moll szmlájára is.

Francesco új életritmust vett fel. A reggelei sétákkal teltek el a kórház tágas parkjában. Mindig magánál tartot a füzetet, amelybe pillanatnyi megfigyeléseit rögzítette. Olykor rajzolt is bele ezt-azt. Szobájának sötétsárga függönyei zavarták reggeli álmát. Doktor Moll elrendelte, hogy cseréljék ki őket zöld vagy kék színűekre a páciens óhaja szerint.

Nincsenek kereskedők Friuliból, drága doktor úr, hajtogatta minden reggel Francesco. Morosinik sincsenek. Ez mind csak kísértet. Fredinandnak az a sofőrje is a Fažanai úton.

Amikor felhevült, Francesco olaszul szólalt meg. Doktor Moll felismert belevegyülve egy-egy lágy orosz szót is, susogót és meleget. De mind több volt közte valami érdes szláv nyelvből.

A zürichi gondnok időnként jelentkezett Moll lakáscímén, különös konspiratív kapcsolatot diktálva neki. Továbbra is nagy összegű átutalások érkeztek doktor Moll számlájára. Mayer úr a nyár végén felvetette, hogy ha a gyógykezelés nem hoz javulást, megpróbálkozhatnának egy svájci szanatóriummal. Henry Moll ellene vetette, hogy egyelőre korai lenne feladni.

A mindenható kémia lassan lehántotta Francesco énjének rétegeit.

Inventárium, inventárium – ez volt az új szó, amellyel minden reggel orvosát fogadta. Felütötte a füzetét, és strófákat olvasott fel belőle egy fanyar szláv nyelven, melyben torlódak a mássalhangzók. Azután, Moll aggodalmas ábrázata láttán nyomban angolr fordította őket.

Ősz elején doktor Moll módosított a terápián. Francesco szemlátomást lefogyott. Egy füzet már megtelt, azt átadta doktor Mollnak. Az angol nyelven telerótt lapok különös mesét tártak doktor Moll elé páciense énjének állítólagos átváltozásáról. Ámde Francesco Morosini egy egész kórusát visszhangozta a hangoknak, amelyek mind törékenyebb testéből törtek fel.

Henry Moll doktor pedig, ahogyan elmélyedt Francesco Morosini esetében, mind jobban elnyomta felesége tolakodó hangját, amelyre reggelente felébredt. Hónapok óta nem jelentkezett. Moll egy kollégája Hendonból valamelyik West Kensington-i dzsesszklubban látta eredeti frizurával, ami egészen megfiatalította.

Egy este Mayer úr Zürichből jövő szívélyes hangja világosan értésére adta doktor Mollnak, hogy számlájának feltöltése a leendő felejtés ára.

A felejtésé?, kérdezte zavartan Henry Moll. Miféle felejtésé?

Francesco feledéséé, mondta Mayer. Ön gondoskodni fog róla, hogy mindent elfeledjen. Ez nem okozhat nagy gondot.

Francesco pedig azon az őszön az utolsó pitypangokat tépegette le e kórház rétjein. Már nem üldözték álmok. Az erős nyugtatóktól tizenkét órákat aludt. Még egy kis füzete megtelt különféle nyelvű bejegyzésekkel. Továbbra is e szavakkal fogadta minden reggel doktor Mollt: Inventárium, inventárium…

Mennyi felmenő, tűnődött Henry Moll, ahányszor csak szétterítette Francesco rajzát a családfákról, amelyeket folyton kipótolt.

Francesco megkövesült tekintettel követte doktor Moll minden mozdulatát. És amikor az orvos hangosan felovasta valamelyik aláhúzott szót a füzetből, a páciens összehúzta szemét és belefogott a mesélésbe.

Egyszer Francesco névre hallgatott, és gyermek volt. A városi parkbeli ismerősei suttogására fülelt, akik az ápolt növényzet hűvösében a fogékony járókelőkre bízták titkaikat.

Doktor Moll sohasem járt Triesztben, de a páciensével folytatott beszélgetések alapján nagyon határozottan kirajzolódtak előtte a város körvonalai.

Inventárium, harsogta Francesco, és német szavakat halmozva Rudolf Grabnerként beszélt magáról. Holmiféle szörnyalakokat kísérgetett szállodákba és vonatokon, folyvást láthatatlan pitypangokat fújdogálva. Azután pedig, szemmelláthatóan lecsillapulva, kopár, sík vidék felett lebegett, messzi, áttetsző, kék hegyekre meredve. Hajósok álmatag hangjaira fülelt. Vlagyimirnak mondta magát.

Egyazon szél járja át a szálodákat, temetőket, strandokat, mondta elgondolkodva.

Doktor Moll tudta, hogy ezzel a szóval lezárul a történet. Majd csak másnap fogja talán folytatni Francesco raktárjainak leltározását.

Idővel, amikor páciensét mindig azon a néven szólította meg, amelyet az a származási ábra valamelyik ágára költözve magára aggatott, Henry Mollnak sikerült sokkal többet megtudnia.

Könnyek? Könnykristályok, olvasta ki a füzetben a szót doktor Moll.

Kis borostyánok, felelte készségesen Francesco. Viaszos rögök a tenyérben, amelyek megkeményednek, és ragcsos nyomot hagynak. Gyermekkoromban féltem a borbélytól.

A borbélytól?

Adamić, mosolyodott el rejtélyesen Francesco. Inesa sokat tudott róla. Emlékszem, a berni erdőt jártuk, ott mesélte el egyszer ezt a gyönyörű szép történetet.

Frissiben érkezett vissza Rijekából, folyttta rövid szünet után, Moll doktoron keresztül valahova, olyan messeségbe meredve, amit csak ő lát. Európában dúlt a háború. Mit el nem követtek ellenünk a mensevikek, sóhajtotta. Adamić bosszúját idéztem a fejükre.

Doktor Moll figyelmesen nézett páciense szembogarába.

Inesa azt mesélte, abban a kvarnerói városban a XVIII. században élt egy kereskedő, bizonyos Simeon Adamić, aki olyannyira meggazdagodott a dohányon, hogy irigykedő polgártársai száján misztikus történetek fonódtak alakja köré. Állítólag a birtokán, ahol régészeti leleteket tártak fel, kincsekre is leltek. Találtattak tizennégyen tanúk, akik eskü alatt vallották, hogy Simeon Adamić rátette a kezét a kincsre. Börtönbe vetették. De maga a császár rendelte el szabadon bocsátását. Hamarosan hosszú palotát emelt a Riječina partján tizennégy ablakkal, amelyek alá kis fülkékbe a tizennégy hamis tanú fejét vésette kőből. Éveken át díszelegtek Adamić házának falán a fejek, miközben az eredetijük megszégyenülten kullogott a városban. Régóta azt szeretném megtenni, drága doktor úr, amit ez az Adamić tett. Csak épp akkkora épületet nincs módomban emelni.

Rozmaringillat, mondta átszellemülten Francesco.

Rozmaring?

Olyan erősen illatozik, mint a füstölt hal, vagy a tömjén.

És fejét hátracsapva Francesco komor melódiát énekelgetett. Lassú órák, urnák, rémek – hangzott a dal.

Egy évvel azután, hogy bevonult a hendoni szabatóriumba, Francesco Morosini a sűrűn teleírt harmadik füzetet is doktor Mollra bízta. A doktor még egy névre bukkant, amelyet páciense visszatérően használ. Marko volt ez a név. És ahogy hónapokkal korábban, a hosszú szeánszok alatt kirajzolódott Trieszt, most még varázslatosabban bontakozott ki előtte a két folyó városa, az egzotikus Belgrád. Doktor Moll nehezen találta fel magát a szerb szavak zuhatagában.

Május volt már, amikor jelentkezett zürichi gondnoka, Mayer úr, és közölte doktor Mollal, hogy a hó végén eljön védencéért. A család úgy döntött, hogy Francescót egy alpesi szanatóriumban helyezi el. Doktor Moll dolga az, hogy felkészítse Francescót az útra.

A következő két hétben az erős gyógyszerek kifehérítették Francesco tudatát. 1988 májusának utolsó napján Francescp Morosini gyámja kíséretében elhagyta hendoni azilumát. Doktor Henry Moll a rendelő ablakából nézte a taxi fekete kupoláját, amint a völgyben távolodik az autóút csomópontja felé véve az irányt. Asztalán négy sűrűn teleírt füzetben ott hevertek páciense, Morosini feljegyzései.

Nyár elején Henrty Moll a szanatórium igazgatóságának bejelentette távozási szándékát. Magánpraxist akar folytatni. Pár nappal a kórházból vló távozása előtt doktor Moll mindenféle papírok közt rátelált Francesco Morosini egy rövid versére. Első két sora cirillbetűs volt, de  további hetet Moll el tudta olvasni.

Késő délután földalattival Swiss Cottage-be visszautazva Hendonból Henry Moll már ki tudja, hanyadszor futott át a kifogástalan angolsággal szövegezett sorokon:

 

Pannóniába belevesztek az ősök –

szűcsök, szatócsok, pórok.

Egy írnok kidönti a tintát

a kövér libák fehér tollára,

és aztán elnyeli smaragd vize a folyónak:

a Korana, a Jeniszej, a Rio dela Plata,

Trsatról hosszút visz lefelé.

 

8.

 

1988 szeptember első napjaiban a svéd Esspresen és Aftonblader bűnügyi rovatai közölték egy török származású jugoszláv emigráns, svéd állampolgár halálhírét. A tragikus esemény Stockholm Gamla Stan negyedében, a Chaos vendéglőben játszódott le. Augusztus 31-én késő este egy azonosítatlan személy pisztolylövéseket adott le egy szeparé három vendégére és kioltotta kettejük életét. A lövöldözőt szívtájékon érte egyike a két lövésnek, amellyel a harmadik vendég viszonpozta a támadást. A gyilkos kilétét nem tudták kideríteni. Nem voltak nála sem dokumentumok, sem pénz. Csak egy első osztályra szóló hajójegy a zsebében a Jan Mayen Koppenhága és Malmö közötti kompjáratára.

 

Bognár Antal fordítása

Gépfekete

 

Deplat volt a neve. Ez senkit se érdekel.
Sortörés, majd kihúzzuk.
Deplat volt a neve, ami feltehetőleg érdekes név. Bár ő maga nem volt az. Szar.
Sortörés, majd kihúzzuk.
Deplat volt a neve, és a tulajdon testvéreit is megfőzte volna egy nagy tál olajban, ha ezzel értelmet ad az életének. Deplat volt, és kisasszonynak szólították egyszer. Deplat, egy fenét kisasszony, kurva ez inkább, mint kisasszony, rohadt gyümölcse egy egészséges fának, rohadt?, rohadt!, mit gondol, erre neveltem én?, kisasszonyozza inkább a jó édes anyját, kérem, a viszont látásra!, mi lesz a fánk..? Mondtak róla szépeket, ha kevesen hallották, szám szerint egy mondott róla ilyet, mi ez, férfi, de csak nem lopta be magát a család szívébe azzal, hogy fánkot is hozott. Baszd meg a fánkodat!, a viszont látásra. Deplat volt a neve, és szerette ő az apját, egyszer, ártatlanságból, naivitásból, amíg az körbe nem hordozta a városon, mint Jézust kereszten, hogy isten bocsásson meg. Mert az apa, ezért a kisbetűs istenért meg nem bocsát, az szentírás. Nem mintha élne még. Anyával a szüreti mulatság utolsó napját használták fel, hogy haláluknak drámaibb hatást szerezzenek. Megrendezték, előre eltervezték, hogy basszák meg! Vágyták a halált, az utolsó kenetet, szorgos, hitbuzgalomtól dicső, mindig ünnepi életük koronájaként!… Golgotai őskereszteken feszülni. Úgy találták meg őket, bár karukat csak az a csökönyös, csakazértis-természet görcsölte a szőlőtőkék keresztjeire. A dimben-dombon, fenn a hegyen… az egyiknek olyan arca volt, mint szentképen pózolna, a másik csukott szemmel harapott saját ajkába, aszalódtak a napon, néhány üres borosüveg őrizte nászukat, meztelenek voltak és az alkohol úgy ütött át fehér bőrükön, mint egy fénykép az időn, egy fénykép húsz évvel később, egy fénykép ötven évvel később, egy fénykép talán még korábbról. Óarany, enyhén giccses keretekben. Mind óarany, vagy talán csak utánzat, de hogy imádta mindkettő az óaranyat, meg a giccset! Rongyrázós, Krisztus-félő nép, heveny Ábrahám-komplexussal, vitték a gyereket a hegyre, de csak ezt az egyet, ez úgyis elcseszett, a legkisebb királylány. Lány ő. Kisasszony ő. Kurva ő. Felvitték a hegyre, mosolyogva, késsel a rejtett, hipózott kezükben…
Sortörés, beüt az ideg, sortörés, csöng a gépezet, üti a csengettyűt, mint a barom, Deplat volt a neve, sortörés, sortörés,
mondom sortörés.
Deplat kihúzza finoman a papírt az gépből, gondosan ügyelve, hogy mielőtt galacsinná transzmutálná, egyetlen kínos ránc ne essen a fehér papíron.
– Baszd meg a tabula rasát!
Hangja sikamlós jégáram, összetöri a falon lógó, óarany képkeretek közé zárt üveglapokat. Családi katalógus. Síkba zárt lelkek.
A képeket figyeli, résszemekkel, gyűlölködve. Deplat már öreg, tehát olyasfajta résszemek ezek, melyek fényt nem engednek, és kisszázezer vékony, rianás-szerű ránc fut végig vonalaik körül. Valahol a rianások alján tűz lobban az indulattól, melyet ezek a képek – múlt ködén keresztülbújtatott, pléhpofájú szépiák – szítanak. Kék lánggal égő, hideg tűz ez.
Különben nem úgy értették ám ők… csak jót akartak, a legjobbat. Óvó, szülői jó pátoszok és méregzöld iskola-egyenruha, bentlakásos… minden szülő jót akart, aki valaha is oda küldte a csemetét. Haló, haló, mondja, mi a gondja?, szőnyegbombázás…, igen, szörnyű idők ezek, a szüleid kipurcantak, a bátyáidat elvitték katonának, akár túl is élhetik, de ez az utolsó bombázás…, nem leszarom én azt?, na de úgy, jó kislány leszel még. Talán nem pont így mondta, kedves apáca volt, mindig elrejtett egy kék masnit a hajában, és kapafogaival földet lehetett volna művelni, a nádpálcát is csak megszokásból használta. De szó szót követett, és két héttel a szülő után, a testvérek is elmentek, a Mennyek Országa tudja már magáénak őket, az isten szólította magához őket, pföjj, hülye picsa, vigyázol a szádra?, gyerek vagyok, majd maga vigyáz… szóval teltek a napok, elvitt mindent a szeretetéhség, meg a háború, bár arra is tanították, hogy az egyre megy. Ugyanaz a kettő, sóhajt.
Még jó, hogy most az apáca se látja gondolatait. Gondolatban, direkt leírni istent így, kis i-vel, talán még nagyobb bűn, mint papíron. Sőt. Ez az i, mintha kisebb lenne a megszokottnál: isten.
Deplat furcsa fél mosollyal szűri meg az emlékeket, és leoldozza tekintetét a képekről. Egy légy zörget halkan a szoba egyetlen fényforrása, egy múlt századi lámpás körül. Molylepke is lehetne, talán. – de nem ezek a kicsi szárnyak, nem rejthetnek akármit. Talánokat. Deplat gondosan felrázza a Morteint, mielőtt beviszi a gyilkos felhő-fújást. Hamar azon kapja magát, hogy fel-alá járkál a házban, otthagyva az özönvíz előtti, fekete írógépet, gépírót, zümmögni, magában. Vén-árva lábai felviszik az emeletre nyúló csigalépcsőn, automatikusa vetkőztetik le az aszott, pergamen karok, ahogy megáll a fürdőszoba előtt. Ruháit az ajtó melletti széke hagyja. Belép a gőzbe.
Valaki vizet engedett, amíg ő a gép előtt dolgozott. Valaki forró vizet engedett, valaki vezeti őt, valaki taszigálja. Kellemetlen illata van a víznek, bálnazsír-szappan és klórszag türemkedik a víztükörből ki. Úgy emelkedik ez alá Deplat, akár ólomkatona, a forró víz pedig óvatosan meghajlítja hátívén, elnyújtva az öreg, haszontalan testet a zománc felszínén. Deplat igyekszik önmagát keresni a párán keresztül, a kád szélén álló apró, kerek tükörben. Ez volt az egyetlen dolog, amit szívesen tartott meg fiatalkorából, ez az egyszerű, fakeretes, dísztelen talpas tükör, amin áttekintve sosem látott többet magából, mint ami még megártana. De vízharmat tenyészett a tükrön most, és különben is: a felhőn át csak egy ovális bizonytalanságra húzta tekintetét.
Deplat most leszarja. Pont így mondja, gondolatban, olyan halkan, hogy az apró betűs isten meg ne hallja: leszarom. Két kezét végignyújtja a kád peremén, és amennyire ez lehetséges, az alaksorból felhangzó gramofon taktusait kezdi dobolni ujjaival. Valaki felhúzta ezt az özönvíz előtti gramofont, valaki ráhelyezett egy bakelitet, Brahms-t. Ez a hangverseny is megnyugtató és szép, azokra az időkre emlékezteti Deplat-t, melyeket sosem élhetett meg. Amelyekben elutaztak Kavrakozból, ő és a férfi akinek már nevére sem emlékszik. Szőlőt vettek és vidéken rendezkedtek be, kellemes, hűvös kőházban, tiszta vizű kútból húzta fel terhessége előtt a vizet minden reggel. Bájos gyermeke később más bájos, tiszta lelkű és pompásan öltöztetett, veszélytelen falusi kölykökkel játszott együtt délután, és ült délelőtt abban az apró iskolában, amelybe vele együtt húszan se jártak. Ahonnan később férjét is kiválasztotta magának, többször, Pierre, Boris, Pierre. Amíg ő elment a malomba őröltetni, melyben a gondok pókhálóit minden tavasszal lefújta egy langyos szél, vagy letörölte a férj gondos keze. Leszaladt a szomszédokhoz, és tapasztalatokat cseréltek a termésről, a zöldségeskertről, vagy csak lefetyeltek.
Brahms, te isten.
Kár, hogy valaki nem húzza fel újra, vagy húzta volna fel jobban a gramofont, mert a hangverseny vége előtt basszusba váltanak a hegedűk és, mint leprás csillagkép hullik szét a zongorajáték, esik fekete és fehér, súlyos ütemcsillagokra, szalad szét a tölcséren mind, hogy aztán egy ingerszegény, ív nélküli ugrásban hulljon az alagsor gránitköveire és ott kihunyjon.
Deplat szemében ekkor kitisztul a csillagköd, és zavartan matatnak kezei, végig a hideg kád élén. Hová tűnt Brahms, hová tűnt a forróság? A tükrön még mindig van egy vékonyka párakendő, amitől Deplat képtelen meglátni saját tehetetlenségét, a tehetetlenségben kifordítottságát. A kifordítottságban tehetetlenségét. Ujjai ütemtelenül tapogatják végig redős, tág bőrét, amire már nem tapad víz, a kád alját, amin még néhány vízcsepp kergetőzik a lefolyó felé. Értetlenül mered maga elé.
– Baszd meg a tabula rasát, baszd meg Brahmsot, bazd meg az… – összeszorítja apró, pasztellszürke műfogsorát. Azt mégsem lehet. Nem lehet kimondani… azt mégsem… Miért ne lehetne? Miért kell minden szabad gesztus előtt mélyen a vérgyökerekbe nézni, és hajdan lobogó, most őrlángon égő lelkemet a családi rítusnak elégségesen kiszolgálni? Holott ez a gesztus, ez az aktus lenne hosszú ideje az első próbálkozás… az első ösztönös, zsigeri sóhajtás, ami a valódi én-porcikákban rugdalózik, és feltörve válhatna valódi, őszinte ordítássá… Hiszen… Hiszen valahol kell lennie ebben a testben egy kék masninak, csak akkorának, hogy nagyon keresni kelljen, de ha megtalálod, kimondhatod a nevét. Valahol lennie kell ebben a testben egy masninak, amit kibonthatsz.

Deplat két perccel később újra fel alá járkál. Leviszi a test a lépcsőn, leviszi az ész is, a lélek, vagy mifene, vissza a gyűlölt képekhez, a gép elé. Leül, majd feláll, újra járkál inkább, gondolni sem bír erre az átkozott, fekete masinára, erre zümmögő-zörgő-csengő-kattogó pokolra, benne a mindig újrafűzött fehér papírra. Felírja nevét, a regény címét, a név a cím, a cím a név, egy élet pont elég, hogy kitöltsön néhány kibaszott, fehér papírt. Ír majd Brahmsról, a férfiról, képekről a falon, szülői házról és szeretetről, átvirrasztott, boldog hétfő estékről… kedd estékről, és szerda estékről, szerda na meg a péntek, de a csütörtököt ki ne felejtsük, akkor jöttek ám az igazi, moziból és kocsmából hazahozott vidám pofonok és égő arccsontok, aztán meg mindjárt ott a hétvége. Mit csináljon egy jó szülő, ha nem a legkisebb királylányt neveli, akkor is, már ha viselkedett vasárnap a templomban, rendesen, hiszen milyen sorsa számít, ha még a nagybetűs Kurva Istenit se képes viselkedni a templomban, nem elég alázatos ez a pirospozsgás arc. Ne merészeljen szebbekre számítani, mint a fakanál, vagy a feltekert kulcscsomó a jó, kérges munkásember kezén, hát nehéz az élete a jó apádnak, de te sem könnyíted meg!…
Jó agglét ez, jó agglét, szép meg nem élt életem volt,
sortörés,
soha meg nem írt regény felé címet tenni, isten engem úgyse…
sortörés, legyen meg a te akaratod,
sortörés, tudta volna Deplat, milyen íze van a Morteinnek, mégis, erős asszony, remek akarattal, görcsösen szorongatta, amíg a flakon teljes tartalma át nem vándorolt, erős, remek testébe, hogy repítse vissza azokba a meg nem élt időkbe. A lélek (vagy mi) pedig a csillagok része lehet egyszer, az alagsorban, esetleg űrszemét, a lényeg, hogy fekete, egyszerű, szemnek-könnyű háttér legyen mögötte, képek és keretek nélkül, sortörés, sortörés,
mondom sortörés, ámen.

Repül a, repül a…

 

– Na, tűnj a francba! Kopj le az anyámról, te féreg!

Balláéknál megint áll a bál, és a távfűtésnek hála, nem csak hallom, hanem értem is minden szavukat. Van, amikor vicces, ahogy a nagy Balla ordibál az anyja barátjával, de momentán éjjel fél tizenkettő van, és holnap korán kellene kelnem.

Hárman laknak az alattam lévő garzonban: nagy Balla, kis Balla, meg az anyjuk, időnként kiegészülve annak leírhatatlanul tirpák barátjával, Dezsővel. Ez a nagy magyar valóság, hogy hárman (olykor négyen) nyomják huszonhét négyzetméteren, nem is értem, hogy tudnak ezek magánéletet élni. Nem akarom védeni a nagy Ballát, mert arra nincs mentség, ha valaki folyton üvöltözik, de így, hogy gyakorlatilag egymás szájába lóg a lábuk, nem csodálom, hogy összezörrennek néha. Legutóbb, amikor buli volt (én már csak így hívom), Dezső még a szokottnál is hamarabb az ajtón kívülre került, és hiába toporgott a lépcsőházban, a csengőt nyomkodva órákon át (tudom, mert kilestem), nagy Balla nem engedte vissza.

Valahányszor látom az anyját, ahogy reggelente lábujjhegyen szeli a lépcsőket (azt hiszi, így nem veszik észre), iszonyú röhöghetnékem támad, és alig bírom visszatartani. Ugyanakkor igen erőteljes szánalmat is érzek iránta, mert nem hiszem, hogy ezt érdemli. Amióta Dezső, a tirpák belépett az életébe, ennek a nőnek úgy megszaporodtak a ráncai, mintha tíz évig megállás nélkül napozott volna.

– Vágd már ki ezt a majmot! – suttogom megint, a kétszáznyolcvanadik balhé után, a párnát a fejemre húzva. Korábban próbálkoztam azzal, hogy lementem hozzájuk, és szépen szóltam nekik, hagyják már abba a cirkuszt, mert aludni szeretnék, ahogy a többi lakó is. Ilyenkor legtöbbször nagy Balla nyitott ajtót, és készségesen megígérte, hogy befejezik a veszekedést. Aztán persze minden ugyanúgy folytatódott tovább, ahogy eddig. Ha Dezsőt nem ette ide a fene, akkor egész elviselhető volt a légkör. Egyértelmű, hogy ő jelentette a probléma gyökerét, leszámítva a szűkös körülményeket.

– Takarodj innen, te ingyenélő! Minek járkálsz ide? Csak kihasználod az anyámat! – süvölti nagy Balla. – Mi közöd hozzá? Te sem vagy különb! Mióta nincs munkád? – replikázik Dezső. – Most fejeztem be a szakmunkást, te agyatlan, milyen munkáról beszélsz? Ősztől dolgozom!

Érdekes módon a kisebbik Ballának szinte soha nem lehet a hangját sem hallani, pedig biztos, hogy ő is megsínyli ezt az áldatlan helyzetet. Az anyjával együtt, némaságba burkolózva, leszegett fejjel jár ő is, mintha nem is létezne. Dezső és nagy Balla viaskodása úgy dördül bele a tompa éjszakába, mint egy hirtelen kitörő, és egyre hevesebbé váló vihar.

– Kisfiam, kisfiam, legyen eszed, ne csináld! – kántálja Balla mama, s én, felbuzdulva a felismerésen, hogy anyukának is van hangja, kimegyek a folyosóra. Ha már aludni nem tudok, legalább a műsor legyen érdekes. A következő pillanatban kivágódik a Balla-birodalom ajtaja, és megjelenik nagy Balla, kezében egy televízióval. Alig bírja el a meglehetősen nagy, és nyilván nehéz, régi típusú készüléket. Egyik oldalával a lépcsőház falának dőlve, óvatosan egyensúlyozva indul el a lépcsőkön lefelé. Dezső végig mögötte van, a kezeit tördeli aggódó ábrázattal. Anya és kis Balla az ajtóban állnak, fejüket szokás szerint leszegve.

– Mit csinálsz azzal a tévével, te állat? – sziszegi tirpák Dezső, dühtől vöröslő arccal. Megállítani nem meri a fiút, mert ahhoz gyáva, így csak sunyi rókaként kerülgeti idétlenül.

– Kidobom a francba a hülye tévédet, te marha! – prüszköli a fiú.

– Nehogy már! Nehogy kidobjad már! – könyörög Dezső. S ekkor, mintha valamiféle csodában reménykedne, kimondja a szerinte bűvös szavakat, amelyek majd biztosan megállítják a felbőszült, kontrollját vesztett nagy Ballát:

– Videoton Color Star tévé!

Ebben a pillanatban néma csend ereszkedik az egész lépcsőházra, egy pisszenést sem hallani. Rajtam kívül már egész szép kis csoport verődött össze a folyosón, kíváncsian várva, hogy vajon mi fog történni. Balla fújtatva áll, ránéz tirpák Dezsőre, majd odadöcög a korláthoz, és ledobja a készüléket. Hatalmas csattanás hallatszik, a tévé ripityára törve, több száz, de lehet, hogy több ezer darabban landol a földön.

– Tessék, itt a Color Star-od! – lihegi, és diadalittasan indul vissza, a lakásuk felé. Dezső meg csak áll, a fejét vakargatva.

– Most miből vegyek új tévét? – kérdi, és óvatosan körülnéz, hátha sikerül a történtek után némi együttérzést kicsikarnia a lakókból. Ám a nézősereg percek alatt eltűnik a bezárt ajtók mögé, magára hagyva a tétován ácsorgó Dezsőt.

 

Másik szoba

 

 

 

 

Kedd volt, az általános iskola első évének nyári szünete.

Este, mielőtt édesanyja és édesapja mosolyogva ránézett, hogy a mosollyal emlékeztessék, ideje lefeküdni, mert tizenegy óra is elmúlt már, arra kérte szüleit, kísérjék szobájába, takarják be ők lefekvés előtt, hiába nagy már, ma fél a sötéttől, nem akar ágyba fekvés előtt villanyt oltani, és lefekvés után sem akar kimozdulni a takaró alól, mert a kapcsolót csak úgy érhetné el, ha paplanja alól kibújna, miután ágyára és magára terítette, vagy ha sötétben tapogatózva próbálna takaróját megkeresni, ami még a korábbi elképzelésnél is rosszabb lenne, mert jóval később engedné, hogy körülfogja a levasalt huzat illatos szövete. Takarjatok be, mondta inkább.

Édesanyja szerdánként mosta az ágyneműket, ilyenkor végigsétált házuk két hálószobáján, s ha még aludt, felkeltette. Először mindig redőnyt vonva próbálkozott, hátha a hangoktól megébred, akkor nem kell odamennie és kezével lökdösnie, kelj fel kislányom!, az ébresztést elvégzi helyette a csattanó redőnytok és a súrlódó gurtni zaja; mert ha hozzáér és meglöki – hiszen az éjszakán át mozdulatlan test minden érintést lökésként él meg –, tenyerével nem csak a rózsaszín húsba mélyed bele, hanem az álomba is, ami még lányában motoszkál; s ehhez nem akart hozzányúlni. Majd a redőny, gondolta, miután a szobába lépett, s magába gyűjtötte az éjszakán át szuszogó test illatát; ebből az illatból izzadság, vegyszerek és fogak közt maradt ételdarabok több órányi bomlását szagolta ki, szerette belélegezni ezt a testes, ragadós párlatot, mely sűrűbb volt a levegőnél, és mely minden alkalommal az ajtó elé tapasztotta. Az ébresztés rítusában éppen ezért kettős játékot játszott, vigyázott, nehogy az ajtóba csavart sarokvas nyikorgása megébressze lányát, s hogy a fény se kelthesse fel, az ajtó előtti keskeny folyosón sem kapcsolt villanyt, így állt meg a küszöbön, itt várta, hogy az elhasznált levegő felé áramoljon; mert azonnal nem tudott volna benyitni, nem tudta volna elviselni, ha az illat rögtön körülfogja, szoknia kellett hozzá. Néhány szuszogó mellmozgás után lépett csak beljebb, az ajtót óvatosan behajtotta, megállt a sötét szoba közepén, figyelt és hallgatott. Hallgatta a szuszogást. A gégéből kiáramló, néha kaparósnak tetsző hang nyugalmat csepegtetett a szoba illatába, nehezen érthető módon ki is egészítette, s már el sem tudta képzelni a szerdai ébresztést e nélkül, kellett neki, megbékélt tőle. Csend, gondolta, s ez lett számára a csendesség, lányának illata és szuszogó torokhangja, ahogy a lány mellől hallgatja, hátat fordítva az ágynak, mert az illat még mindig túlságosan erős volt, kiáramlását még mindig szoknia kellett. Perceket töltött így, mire meg mert fordulni, addigra szemei hozzászoktak a sötéthez és úgy érezte, puha tenyerek fedik le testének felületét, érintve kényeztetik, de nem mozdulnak, csak tudatják, körülötte vannak, szeretik. Voltaképpen ez volt a játék másik fele; hogy a békéltető tenyereket minél tovább magán tartsa, érezze, ahogy a tenyérlapok mozdulatlanul meleget sugároznak, őt gyógyítják; ezt az akaratot azonban kevés ideig tudta kitartani, szerette volna, de aztán magát fosztotta meg tőle, haragból, ma nincs rá joga!, erre gondolt és mozdult volna, mégsem lépett a redőny felé. Megvárta, míg a gondolat elkergeti a kezeket, s mivel vágyát egy pillanatra haraggal keverte, azt is tudta, ettől a mérgezéstől a meleg nemsokára hűlni kezd, lánya illatának és álomzajának varázsa pillanatok múlva szertefoszlik, az illatból szag lesz, a szuszogásból horkolás. Mégis, lányát nem akarta kirántani az álomból, talán azt éli meg odabent, amit ő, ettől nem akarja megfosztani, noha fel kell ébresztenie, mert az ágyneműket csak szerdán tudja kimosni, máskor nem lehet, kedd éjszaka piszkos lesz, reggel pedig mosni kell; így is foltos maradhat. Kezével azonban nem mert hozzáérni, lelkiismerete tiltotta, hogy álmából kilökje, hiába lett az illatból szag, a szuszogásból horkolás, gondolkodásával egyezkedve az ébresztéshez más módszert kellett keresnie, az erősen megrántott hevedert, és a redőnytokba csapódó ütközőket. Így keltette reggel, szerdánként lányát, s mire a redőnylapok a sínen megmozdultak, megfeledkezett korábbi képzelgéséről, a tenyerek elmozdultak testéről, a reggelt reggelnek érezte, s már csak az járt az eszében, mosnia kell, piszkos az ágynemű, s már száját is ki merte nyitni, jó reggelt, ki az ágyból!, szólt oda az alvónak, aki hunyorogva először a fal felé fordult, nem akart még felkelni, nem aludt jól.

Édesapja takarta be, anyja az ajtóból figyelte őket, s csak akkor ment oda megcsókolni, mikor a férfi megigazította a huzatot, ne legyen ferde, igazodjon a hónaljhoz és a kulcscsonthoz, s hogy a takaróból éppen annyi lógjon le a hónaljrésznél, mint lábfejnél. E nélkül – ha hatéves lányuk arra kéri őket, kísérjék lefeküdni – az apa el sem tudott volna aludni; tiltakozott benne a megszokás a szimmetria éjszakai megbomlása ellen. Anélkül nem lehet aludni, mondta magában. Naponta még elviselte, meg is feledkezett róla, de voltak gondolatok, melyek éjszaka előjöttek – máskor nem jutottak eszébe, élhetett nélkülük, nem zavarták fel mindennapjaiból –, s ha nem adott nekik igazat, nem elégítette ki elvárásaikat, megharagudott magára. Nyugtalan lett. A nyugtalanság pedig vitte volna tovább, dühössé válik, haragossá; ezt nem akarta, aznap nem akarta. Megigazította a takarót, jó éjszakát kívánt, jó éjt!, mondta az asszony is, s homlokon csókolta lányukat, aludj jól, tette még hozzá, majd leoltotta a lámpát, becsukta az ajtót. A sötétben a lány oldalra fordult, háton nem tudott aludni, s egyik lábát mellkasáig húzta; így hamarabb elalszik, gondolta.

Fejét a párnájára hajtotta, talán negyedszerre. Nem emlékezett, nem számolta. Szemeit már akkor lehunyta, mikor a lámpa fénye kialudt, s szülei kimentek a szobájából, nem tudta, mennyi idő telhetett el azóta, időérzéke elvesztette fogását a valóságon, lába sem volt már mellkasáig húzva. Ezt az emléket viszont biztosnak érezte. Csak ami utána történt, azt nem tudta visszaidézni, szemei csukva voltak, ez is eszébe jutott, mert elaludni mindig így próbált, csukva maradtok!, mondta magában, s néha hunyorgott is, ilyenkor szemöldökei között a bőr összefutott, és egy idegszál jobb szemének sarkában remegni kezdett. Elalszok, erre is gondolt, de akkor már egyáltalán nem tudta, mióta lehet az ágyban, elalszol!, mondta magának megint, s meg akarta mozdítani kezét, mert vállának kényelmetlen volt a jobb fülére tapasztott kézfeje, inkább a párnát használná, de nem mozdult, s nem értette, miért nem mozdul, ha mozdulni akar. Alszom, mondta magának, s aztán újra, már kérdezve, alszom?, mert ezt nem tudta sehogy összeegyeztetni az alvással, ha alszik, legfeljebb azt kellene tudnia, álmot lát, most viszont nem peregnek előtte nappali történések képsorai, sötét körülötte minden, ez lehet a szobája, de ha minden sötét és semmi sem álom, miért nem tud mozdulni. Keze mindenesetre nem mozdult, de fájdalmat sem érzett, noha tudta, bizonyára elzsibbadt fejének súlyától. Gondolatainak nem volt térfogata, és ettől összezavarodott, mert elképzeléseit nem tudta testéhez csatolni, mintha lebegne, mintha kiemelték volna alóla a tömegvonzást. Ettől viszont fellélegzett; hogy lebeg. Már nem akart azzal törődni, álmodik-e vagy ébren van, állapotába beleegyezett, bármi történhet, nem fogja zavarni, hiszen mégis csak kellemes így, fájdalmat sem érez, keze sem zsibbad, miért ellenkezne.

Mikor megnyugvása kiteljesedett, gondolatait képes lett életének eseményei felé fordítani, előhívhatott korábbi történeteket, újranézhette őket és már nem csak saját hangját hallotta, képeket is látott, s ez ismerősebb terület volt. Álmodott, biztos volt benne. Az álom képei közé azonban odamerevedett az elalvás folyama, hogy akkor miként aludt el, miért nem tudott mozdulni, és hogy valóban az ő teste volt-e az, ami felett lebegett, vagy valaki másé. Nyugodt volt, nyugodtágából kiérzett valami kétséget, ki az a másik és mit csinál?, kérdezte magától, hunyorított a sötétben, erre jól emlékezett, később nem tudott mozdulni, de egy idő után ez sem zavarta, így aludt el; de hogy ki fölött lebegett, arra nem tudott válaszolni, talán a másik szobában volt, talán anyáék fölött; s mikorra előhívhatta korábbi történeteket, már nem érzett senkit maga körül, tudta, álmaihoz szabad kezet kapott.

Nyári szünet második hete volt, úgy döntött, ezt láttatja magával először, barátnői náluk játszanak, a hátsó udvarban hintáznak, édesapja nem sokkal korábban kötözött a fára egy elhasznált kerékgumit, ezen lökdösik egymást, szülei nem figyelnek, ilyenkor lehet erősebben is. Aztán a játszótéren, néhány nappal korábban. Nyakláncaikat, hajcsatukat és ruhadarabjaikat rejtik el egymás elől, ezeket kell megkeresniük, s aki a legtöbbet találja, győz; tárgyaiknak egyenként semmi értéke nincs, egyetlen nyaklánc nem ér többet egy elfeketedett csatnál, vagy elkoptatott derékövnél, több kell belőle, s aki a legtöbbet találja, egyet megtarthat; amit kiválaszt. Csalni nem próbáltak, nem leskelődtek, játék előtt egy kupacba hordták holmijukat, megszámolták, s utána háromfelé osztották, tulajdonosoktól függetlenül. Ha játék végeztével a győztes úgy döntött, láncot akar, nem ellenkeztek, senki nem ellenkezett; másnap úgyis vissza kellett adnia, ez volt a szabály, s ennyivel a játékban mégis képviselve volt a félelem, egy napig ugyanis fürdésnél, pizsamában, vagy reggeli öltözésnél rejteni kellett a nyak környékét, nehogy a szülők észrevegyék, hiányzik onnét valami. A félelemmel a vesztes számára a játék hossza is megnyúlt, de az együttlétek komolysága is megcsappant, mert egyetlen napig kellett csak elviselni a veszteséget; ahogy a győzelem sem tarthatott tovább, s ezt mindannyian sajnálták. Inkább a hintában lesz, házuk hátsó udvarán, így döntött álmában, mert nemsokára a játszótérre ér a fiú, ezt nem akarta azonnal, nem akarta időrendjében, s ezen elmosolyodott, hogy mindezt élvezi, hiszen amit vár, elodázza maga elől, s a várakozás örömmel tölti el. Éppen magasra emelkedik a hinta, s ahogy ívkörében felfelé halad, lábait kinyújtja, igyekszik testtartásával is rásegíteni a felfelé suhanó mozgásra. A félkör legfelső pontján előre nyomja mindkét lábfejét, ezzel nagyobb sebességet tud kicsikarni barátnői erőkifejtéséből, így teszi bele az őt lökő kezek lendítésébe saját akaratát; mikor a mozgás megindul visszafelé, fordított játékba kezd, összehúzódik, hogy a hinta lengésének háta mögé vezető útvonalán is magasra repülhessen. Félúton azonban, ott, ahol a játékot együttes elhatározásból megindították, térdeit túlságosan leengedi, nem húzza vissza teljesen, s ez elég ahhoz, hogy sarkai végigkotorják a fa tövének kaviccsal felszórt környékét; a kavicsok változatos gömb, kocka és sokszög formái mérsékelik a talajban megakadt sarokcsont fájdalmát, csúsztatják tovább, de az egyik feldudorodott gyökérszárban elakad az ingamozgás; ekkor eszébe jut, hiszen mindig erről a pontról kezdik a hintázást, lehet benne lábbal kapaszkodni, s így rá lehet segíteni az első lökésre. Mégis megfeledkezett róla. A hirtelen fékezésben hallja csontjának koppanását, de a csont nem fáj, a bőr súrlódásán enyhít cipőjének sarka és zoknijának anyaga, szájának szélét viszont belecsapja a gumit felülről rögzítő kötélcsomóba; s ez fájdalmas. A játszótéren félrevonul egy fa mögé, melyet szélről egy bokor takar, itt próbálja levenni atlétáját, ne lássa senki, s itt próbálja kigombolni nyakláncát is. Álmában örül, hogy hamarosan újra láthatja a fiút. A nyaklánc kapcsát könnyen megnyitja, de mikor meglátja az utca túloldalán sétáló fiút, nem veszi le azonnal pólóját, még nem jött el az idő, mert ahhoz, hogy atlétáját magáról levehesse, és barátnőinek felajánlhassa, félmeztelenre kell vetkőznie, nincsen rá más mód. Ezzel viszont kivárná a fiút, mikor odanéz, hogy láthasson testéből valamit, ahogy tegnap és azelőtt is látott, legyen kettejük között újra játék az ő meztelensége. Szája rácsapódik a vastag kötélből font csomóra, a himbálózó mozgás abbamarad, ösztönből nyalja meg ajkait, ellenőrizze valóban vérzik-e, vagy csak az ütés miatt torlódott fel bőre alatt a vér. Sós ízt érez, barátnői mellé lépnek, hangtalanul nézik, arra várnak, kezdjen el sírni, kapjon kezeivel szájához, maradjon csendben, nevessen fel, de legfőként arra, hogy ne rajtuk múljon, miként viszonyulnak a balesethez, az első mozdulatot ne nekik kelljen megtenniük. Nem szól semmit, ezt is látja álmában, hiszen megérdemli!, erre gondol, látja a fiút is, ahogy odalép hozzá, segít levenni vékony atlétáját, minél előbb láthassa meztelen hasát, fedetlen mellkasát, megérdemled!, mondja magának a hintán, de még mindig nem szól, a fiú tenyerével hozzáér mellkasához, még soha nem érintették ott meg, a fiú egyszer sem mert közelebb jönni, mindig az utca túlsó felén maradt, onnan figyelte, mutasson magából, amennyit jónak tart. Az érintéstől mindketten megrémülnek, nem tudják, így kell-e egyáltalán, ez a rémület azonban közöttük marad, nem tudnak tenni ellene. Megrekednek egymás mozdulatában. Lassan érezni kezdi a lüktető fájdalmat szája szélén, mintha zsibbadna és szúrna egyszerre, álmában is érzi már, a fájdalom egyre inkább terjedni kezd, már nem csak szájában, nyakában is jelen van, aztán a vállában, fáj a válla, elgémberedett a nyaka; ha most mozdulni tudna, másik oldalára feküdne, és akkor valóban megmozdul, figyeli, amint remegve széthullik az álomkép, sötét van körülötte, de azt is tudja, nem az álom sötétjét látja; ébren van. Szobájában még szülei kapcsolták le a villanyt.

Ahogy megpróbált felülni ágyában, először kezeivel igyekezett megtámaszkodni, de jobb karját nem érezte, bal keze pedig gyenge volt, hogy megtartsa felsőtestét, nem tudott teljes súlyával ránehezedni. Visszahuppant, hogy múljon el a zsibbadás. Néhány percig úgy tűnt, mintha egyetlen karja lenne, vagy mintha jobb karjában összekeveredtek volna csontjai, válla és könyöke helyet cseréltek volna, ilyet érzett már korábban, nem félt tőle. Várnia kell és elmúlik, mondta magában, aztán felkelhet és villanyt kapcsolhat. Másik kezével megdörzsölte szemeit, körmével kikotorta a szemsarkokban megrekedt csipát. Jobb karjánál azonban sürgetőbbnek tűnt hólyagjának nyomása, az álom utáni percben még nem érezte, egyetlen tapasztalata a végtaghiány volt, most viszont, hogy teste alkalmazkodni kezdett az ébrenléthez, a köldök alatti teltségérzet siettetni akarta az érzéstelenített végtag gyógyulását; háton fekve megkísérelte lendületből megmozdítani elzsibbadt izmait, rángatózott néhányszor, ettől azonban hólyagjában megmozdult a vizelet, amitől még kiáltóbbnak tűnt a teljes ébredés. Nem tehetett mást, ki kellett várnia. Először villanyt gyújt majd, a kapcsoló néhány lépésre van ágyának végétől, óvatosan kinyitja ajtaját, érdemesebb lesz nyitva hagyni, így csak egyszer kell zajongani, az ajtó előtti keskeny folyosón igyekszik hangtalanul végigosonni, nehogy szüleit felverje a lépcső melletti hálószobában, s itt, a hálószoba ajtajával szemben, belép a mosdóba; így tervezte. Az inger elhatalmasodásával azonban nem volt képes tovább gondolni, miként oldja meg a mosdó ajtajának nyikorgását, miként öblíti ki hangzavar nélkül a vécécsészét, s hogyan leplezi el vizeletének a csésze falán megtörő, majd a vécé vízfelületén felhabosodó csobogását. Nem is akart erre gondolni, képzeletével előre sietett a megkönnyebbülésig, ahogy a nyomás csökkenni fog testében; kezét már visszakapta, hunyorgott, hogy szemeit fokozatosan szoktassa a fényhez. Nem oltotta el a lámpát, mikor kilépett szobájából, az ajtót olyan szélesre tárta, hogy oldalazva éppen kiférjen rajta, ne ragyogjon ki minden fény a folyosóra, szabályozhatóvá válhasson a sötét terület világossága. A világosságba azonban beleragyogott szüleinek ajtókerete, látta, ahogy a küszöb és a szemöldökfa környékéről sárgás fény vetül a szemben lévő fürdőszoba ajtajára; ekkor jutottak el füléig a zajok is.

Először a súrlódás hangja, valami nyikorgásé, melyről nem lehetett megállapítani, honnét származik. Visszanézett a szobájába, mintha a látás segítene feltárni a hangforrást, de ott minden csendesnek tűnt, a fürdőszobában lehet valaki, gondolta, és nem tudta eldönteni, mitévő legyen, féljen és visszarohanjon, rántsa magára a lepedőt, esetleg óvatosan surranjon vissza és úgy takarózzon be, vagy lépdeljen tovább, nézze meg, ki lehet odabenn. Hólyagja egyre sürgette. Visszanyúlt ajtajáig, lökött rajta, hogy több világosságot kapjon a folyosó; a gondolattól, hogy félelmet nem érez, és elmélkedik azon, mitévő legyen, megtántorodott, s úgy tűnt, ebből a merev testtartásból nehezebb előrelépni, mintha rettegne; rettegésnél azon töprengene, mennyire fél az ismeretlentől, mely maga felé vonzza, tárja fel, mi lehet, most azonban csak a vonzást tapasztalta, ami a félelem érzése nélkül inkább kíváncsivá tette. Kihallgatná, mi lehet a zaj, lássa a forrását. Végül ezért tudott elsétálni a fürdőig. Az ajtó melletti kapcsolót a legkisebb hanggal nyomta meg, nehogy szülei kihallják a műanyag kattanását, a zaj azonban beleveszett a nyekkenő, nyikorgó hangzavarba, mely sokkal erősebbnek tetszett, mint szobája bejáratánál; már csak a kilincset kellett lenyomnia, akkor viszont eszébe jutott, ugyan miért hiszi, hogy mindez a fürdőből származik, hiszen itt, szülei hálószobájának és a fürdőnek félútján egyáltalán nem eldönthető, melyik irányba kell fülelnie. A bizonytalansgtól fogant izgalom elfeledetette vizelési ingerét, szüleihez kell benyitnia, mondta magának, villanyuk is ég, miért gondolta, hogy a fürdőben zajong valaki. Szemét a kulcslukra tapasztotta, de semmit nem látott, ott felejtették a kulcsot, aztán fülét nyomta oda, igen, innét jönnek a hangok. Lekapcsolta a fürdővilágítást, mert az ajtókból kitüremkedő fények erősítették egymást, inkább ne legyenek, ne leplezzék le; a kilincs hangja beleolvadt a szobából jövő hangokba, az ajtó megnyílott, de recsegéséből nem hallott semmit, legalább is nem tudta elkülöníteni a bentiektől, s ez ugyanazt jelentette, nincs hangjuk a befelé mozduló sarokpántoknak. Fejét előredöntötte, belásson a szoba sárgásan megvilágított területére, lássa, mi történik odabenn.

Édesapja és édesanyja ágyukban feküdtek, bőrüket deréktól felfelé fénnyel vonta be a felkapcsolt olvasólámpa, tényleg hangoskodnak, gondolta, mikor édesanyja apjának hátába karmolt, testéből azonban alig látott valamit, apjából is csak gerincének meggörbült vonalát, néhány izzadságcseppet, melyek tarkójáról csípője felé indultak. Látott már ilyesmit tévében, újságban, el is képzelte korábban, de még soha nem látta ilyen közvetlenül. Apja kimérten mozgott, anyjának csak könyökét, felkarját látta, a felkar néha kinyújtózott, a derekat elleplező takaró alá nyúlt, a férfi ilyenkor felnyögött, anyja kézfeje kidomborította a huzat összegyűrt anyagát, másodperc múlva eltűnt, semmi nyomát nem látta; apja jól hallhatóan élvezte, ami odalenn történik, anyja is belenyögött mozdulataiba, de nem tudta, vajon azért, mert zsibbadnak izmai a kifacsart testhelyzetben, vagy mert élvezi férjének ütemes lökéseit. Ebben a testtartásban nem ismerte szüleit, az alakok ugyan emlékeztettek rájuk, de hangjukat, nyögésüket nem tudta szájukra képzelni, mintha másokból jönnének, ismeretlenekből; szülei vannak ott, ezzel nem vitatkozott, ők mozognak, vagyis apja mozog leginkább, az ütem is felgyorsul, a hangok viszont mások hangjai. Az ismeretlenségtől megkönnyebbült, lesheti őket, nem lesz baj. Apja fenekéről lecsúszott a lepedő, látta anyja ujjait farpofái között, ahogy az ütemmel összejátszva belefúrnak testnyílásába, anyja ölét viszont még mindig takarta a férfi széles dereka, arra gondolt, mindebben van valami szabályszerűség, kiszámítottság. Az egyenletes, percenkét ütemesen lassuló és gyorsuló mozgás hatása alól azonban nem tudta kivonni magát, vizelési ingerét másként kezdte érezni, nem bánta volna, ha szülei ajtaja előtt engedi el magát, csurogjon a küszöbre, s aztán innét folyjon végig a járólapon, tegye hozzá aktusukhoz saját testének megkönnyebbülését. Kezével is megindult hólyagja felé, simogatni kezdte hasát, akarta a hangot, akarta a melegséget, mégsem tudott vizelni, valami elzárta benne. Apja rászorította magát anyjára, bőrük között csak izzadtságnak maradt hely, később háta alá nyúlt, megfordította, fordulásuk közben megnézhette anyja fedetlen testét, mellének és csípőjének meztelen formáját, s kifigyelhette, ahogy a megváltozott testtartás csúcspontján apja férfitagja mozogni kezd benne. Anyja ekkor fordult hátra. Vizeletét már húgycsövének végében érezte, akkor viszont össze kellett rántania, az arctól megijedt, ismerőssége megzavarta, anyja tekintete elsuhant előtte, talán az asszony is észrevette, nem tudta, de az ellibbenő vonásoktól összerezzent, mosdóba sem megy ki, ha nem bírja, ágyba vizel majd, bepisilek, nem érdekel. A látvány megkomponált mechanikájában mégsem történt változás, a mozgás ismét apjáé volt, alulról felfelé, nem vehettek észre, anya nem vett észre, de nem tudta tovább nézni őket, nem bírt el az érzéssel, hogy szüleit látja. Egy pillanatra megremegtek térdei, szemeit behunyta, lélegzete is szaporább lett, már nem hólyagjában, lábai között érezte a melegséget, gondolatai odaszorultak, mintha lüktető testnyílásból állna minden porcikája, síkos bőrfelületből. Gondolatait próbálta visszatéríteni távolodó öntudata felé, ne lába között időzzenek, ne most, hogy szülei előtte hemperegnek, a fiú érintését akarta visszaidézni, ahogy kezével melléhez ér, a tapintásban azonban nem volt elég melegség, nem tudta izgalmát belehelyezni. Túl kevés volt belőle. Ha nem ijednek meg egymás félelmétől, talán sikerül. Mikor szemeit kinyitotta, féltékenyen nézett az egymáson vonagló szülőkre, félelem nélküli közvetlenségüket ő is akarta, végül az irigység érzete lett az, amivel lüktető ágyékát nyugtatni tudta, ez vezette vissza eszméletéhez. Már kevésbé lihegett, s vizelni sem akart. Szobájába szeretett volna visszamenni, lefeküdne. Nem baj, ha bevizel. Az ágyon még megérezheti otthagyott testmelegét, visszafeküdhet bele, s ez mindenképpen ismerős érzés, álmosító. Szülei szobaajtaját nem csukta be, végül is, mondta magában, az ablakok közötti huzat is kinyithatta, s ha így történt volna, akkor sem veszik észre.

Anyja szerdánként korán ébresztette, s ez nyári szünetben különösen zavaró volt. Iskola idején nem bánta, mire az asszony huzatolni kezdett, már nem volt otthon. Most azonban a szokásosnál is jobban sietett, tudta, hiába szárad rá kétféle ember kétféle váladéka a lepedőre, a ragadós anyagokból a takarókra is kerül, s ez nem olyan szag, mely egykönnyen elpárolog, nem, nem olyan, ott marad jó ideig. Ezért együttléteik másnapján igyekezett gyorsan összefogni a foltos ágyneműket, s ha már mosott, lánya huzatjait is közéjük tette, így volt gazdaságosabb. Nem szeretett pazarolni.