Úgy jártam ott, akár egy idegen. Egy egész világot hoztam magammal a mindenség legjobb helyére. Öt sor bordós-barnás színű padsor a szurkolóknak, ugyanolyan színű, lerángatott kosárgyűrűk, háló nélkül, helyette félig leszakadt láncokkal, kaliforniafehér, sípcsontgyötrő betonplacc. A tornacsarnok oldala, mint egy hatalmas zarándokfal, a szünetben kiszökő dohányos hülyegyerekké, a visszajáró füveseké, meg azé, aki rádobálna, vagy passzolgatna, mert még csak egyedül van, mivel már lejött fél háromkor, hiába mondta neki az anyja, hogy még nem lesz lent senki a melegben, fecókát sem engedi még ki úgy sem a mamája, minek pörgök annyira, jövök rá én is, mikor izzadt seggemen ülök és két tenyeremen támaszkodom a betonon, erre, e kőkemény ellentartásra – éppen csak átfogható gyermekcsuklóm – felnőtt korára is emlékszik majd, az izgalom és az unalom határán töltött délutáni fetrengésekre. Eggyel odébb, és kicsit feljebb, megtalálható majd a másik pálya, aminek közepét kettétépte a fűgerinc, földhát, két végén pedig a legelkeserítőbb dolgok a világon, a háló nélküli kapufák, rajtuk használaton kívüli megpöndörített szegecsek, melyek most csak a bőr vétlen felszakítására alkalmasak, de hátha majd zozó elhozza a saját hálóját, mert ugye mégis az a lényeg, a kapu bárhol lehet, gól bárhova eshet, de ahogy egy csavarás mértani pontossággal végigszalad a kifeszített hálón, na, azért vannak a délutánok. A kapuk mögött a szélén, a labda benn- és megtartását szolgáló négy méter magas drótkerítések még tartanak, melyektől végülis olyan hangulatos volt mindig, mintha egy csapat lennénk igazi pályával, de az egész területet, a hatalmas udvart elzáró cölöpöket mögötte már kiszedték egy három méteres szakaszon, mert mindegy volt, hogy ott vannak-e vagy sem. Gondnoki bölcsesség ez, és most olyan, mintha nem is akarna senki sem jönni, talán háló sem volt soha azon a szomorú kapufán.

         A parkban mindenfelé szobrokat állítottak – az idő, meg a város – , de inkább kidobott fémeszközökre hasonlítanak, az egyik, mint egy rovar mintájára készült robot, berozsdásodott, törzse és mindent tagja meghajlott, megrogyva a már lekerült, talán ellopott egykori fej súlya alatt. De ez csak egy a többi közül, a többi mind leírhatatlan, a korlátlan elvonatkoztatás és a szemérmetlenül elvárt magas fokú megértés jelzőtárgyai, az alapításukat mutató táblák szerint egy-egy év csúszással készült objektumok, és sok van belőlük, többről nem is látszik, hogy szobor, csupán olyanok, mint funkciójukat vesztett valamik. Lehetne köztük szétégetett kuka is vagy akár elkorhadt, lefestett fa, megszámlálhatatlanok, elhagyottak, összezavarják az utazót, aki már nem tudja, mikor is érkezett meg. A városnak ez a része elnyeli az időt, erre fel kellett, hogy készüljek, furcsa érzésem valószínűleg annak következménye lehet, hogy fogalmam sincs, miféle erő uralkodik itt, nem ismerem ki magam, még ha ez volna az egyetlen menekülési lehetőség is, hogy én tulajdonképpen jól kéne, hogy ismerjem ezt a helyet.

         Mindeközben a hátam mögött, déli irányban egy valószínűleg régebbi változat rövid jelenete játszódik: a völgyben, a még murvás úton, a kényelmesen beszánkózható domboldalak között két gyerek tapossa combszakító erővel a bicajt, elől az egyik, mögötte a másik, aki a mellettük húzódó, kőkemény sprintjüket megkövetelő vízelvezető árok mögött lakik egy sorházkomplexum középső darabjában. Miután felérnek, körbehugyozzák a tujákat a ház előtt, bent nyilván bodzaszörpöt kérnek, de csak jaffa van akkor már, július végére, mindenkinek csak jaffája marad. A világ legszebb járdáinak környéke ez, de azt hiszem, erről csak én tudok. Arról viszont senki, hogy az ároknak valóban volt-e valaha szerepe, munkája, megtelt-e egyszer is vízzel, vagy csak annyira volt hivatott, hogy téli fagyáskor lehetetlenné tegye a domboldal felől lecsúszó, a padkán átugrató, ezt követően pedig az árokban landoló szánkózó kölyköknek a dombtetőre való visszajutást. Nem valószínű. Talán ez is afféle szobor. Megnézem most az árok mentén az első csatornát, ami a murvás út végén folytatja e rejtélyes kanálist. Egy-két labda, falevelek, ijesztő formájú szemetek, elhasznált kerékabroncs és néhány koton, játék- és rejtekhelytemető ez, látszik, hogy az alig tíz méteres lyuk közepéig senki nem mert bemenni, én is csak álmaimban láttam el odáig, hogy aztán merev fordulással és jegesre fagyott háttal kivágva egy ösztönös rohanást elmeneküljek onnan. A lépcső, mely innen bal felé vezet, mondjuk két-három emeletnyi magasságba, most éppen megfelel, jó lesz fentről figyelni az egészet, dombtető, onnan jobban látszódik a jellemzően kora délelőtti fényrendszer, hogy az egész valójában nem álom.

         A lépcsőn felérve panorámában kezdek látni, mindent egyszerre, délibábszerű nyüzsgést most a pályán, a rezgő homályban, a fal tövében játszó vizes-bizonytalan gyerekárnyakat, már egy másik idő ivadékait, a rengő, megzsákolt palánkot, mely talán örökké kileng, mint egy hosszú, keskeny eiffeltorony. A nézőpontok pillanatnyi összekeveredéséhez vezet minden előzmény hirtelen jött együttállása, hiába értesültem erről korábban is, hogy megeshet, hallom és látom mindazt, ami következik, mondjuk azt, ahogy a fiatal férfi sétál a fehér betonos úttest mellett a járdán, aztán a domb aljába épült ház nyíló ablakát, melyből elomló hajú, szőke lány visít ki évtizednyi lelkesedéssel és kiáltja most a férfi után az én nevemet, és fordulok is, itt belül érzem a meglepettséget és az örömöt, a hirtelen támadt emlékét ennek az arcnak, amely egykor a mindennapok közeli arca volt, majd teljesen eltűnt, és most újra támad, mintha maga is egy hely volna, mely ott hagyható és újra felfedezhető mindenféle felelősség vagy bármiféle komoly történés és jelentőség nélkül. Egy linda szőke arca ez a hely, amitől görcsbe ugrik a férfi mellkasa, hogy megtapasztalja, hiába az egy ősi mesének vagy valami irodalmi leleménynek gondolt évszázados bravúr és hagyomány, mi szerint a szívével érez az ember, és hogy az csak valami kitalált belső, a lélek helye, most mégis megbizonyosodik róla, hogy az idő rettentő lökete, egy emészthetetlen mennyiséggel támadó érzés valóban ott, a mellkas baloldali szorulása közben tapasztalható, amint a vérrel a lábujjaktól a térden és a gyomron át, az utolsó zsigerekből is felszakadva, a szívben mint megannyi esemény eredőjében és végpontjában is érezhetővé válik az életidő és élettér tengelyének elakadása. A tizenhat éves lány felbukkanása és megérzése lehetetlen, mert ő már nem tizenhat éves, soha nem is volt annyi, egy elmozdulás okán megszakadt és elraktározott idő hirtelen visszatérése okozza ennek illúzióját, s most újraindít mindent, ami kizökkent, a múlt megváltozatásának felelőssége ez, éppen az a következmény, melyre figyelmeztettek.

         Jelenlétem, mely gyanakodásra adhatna okot, egyaránt indokolatlan és váratlan, mégsem tűnik fel senkinek, annak ellenére, hogy mindent a lehető legfeltűnőbben csinálok, szinte már belépek a tájba, akár egy képbe, kíváncsi vagyok mindenre, a jellegzetes lámpaoszlopokra és járdaszegélyekre, amire, jól tudom, egy itt lakó semmi esetre sem kíváncsi, nem érdekli, nem venné észre, ezért volnék én a tökéletes jelenlévő, aki szuggerálja a tájat, a házakat és a viszonyokat, rákérdez a járdák kanyarulatára, a játszóterek eltűnésére, mint aki egy másik szféra küldötte, én vagyok, aki meglátja, hogy milyen is ez a hely igazán, s ha volna figyelő, ha volna lehetőség a nézőpont hiteles elváltoztatására, egy távolodó plánra, esély nyílhatna ennek az egész fantasztikus idegenségnek a kifejezésére. Ehelyett nem marad más csak egy belső összeomlás, egy térdre borulás a magammal hozott idő előtt, mely velem volt mindig is, de csak itt és most tűnik fel, végzetesen és visszafordíthatatlanul megváltozatva ennek a környezetnek rendjét. Itt van ez a kanyar például, egy elágazás, éles szögben ketté válik a járda, baloldala enyhén lejt a pályák és a korábbi panoráma felé, jobb oldala árnyas utcába vezet, melyet négyemeletesek és további sorházak határolnak, egy utca, mely tulajdonképpen nem is az, nem egy utca, aminek van eleje és vége, hanem a lakótelep maga, mert kanyarog, több kereszteződés és kitérő, parkolók, meg újabb kanyarok után is ugyanazt a nevet viseli, és ebbe a kanyarba jártam bicajjal várni a telet, egy hidegrázós dallamot dúdolva, így tettem már szeptembertől, amikor először lehetett észrevenni, hogy az a nappali fény, már nem az a nappali fény, ami persze tűnhet átverésnek is, mert ha most akarom akkor egy másodperc alatt augusztussá teszem a szeptembert, és júliussá az augusztust és így tovább, és rájövök, hogy a mesterséges jelölők, a hónapok, a megnevezett pillanatok elrontják bennem az egészet, mert a hely, meg az út bejárása sokkal fontosabb, mint az idő, és a fény, ha úgy akarom, még sokáig megkereshető egy másik óraállásban, egy másik napszakban, de most ez az egész, ennek a kanyarnak a varázsa már nem érdekel. Mert már egy ideje más érdekel.

Valószínűsíthető ugyanakkor az is, hogy az agyam csak szortíroz, afféle térképet készít, esetleges a helyek fontossága, lehetséges, hogy mindig más lesz, amit érdekesnek tartok, mindig máshová dob majd ki az én személyes időm. A főszereplő most éppen linda arca, s ahogy rugdalom a labdát, hol a kapunak, hol pedig a bordós színű lelátónak pár méterrel mellé, hogy ne találjam el őt, ott ül és néz rám, mint aki vár valamit, én meg csak izzadok, és játszani akarok, de halasztok tanácstalanul, csak rugdosom a labdát látszólag unottan és nem bírom megérteni, hogy miért ő van ott, mikor ő csak egy tizenhat éves lány egy másik időből, akivel talán egy szót sem váltottam soha. A meglepetés teljesen egyoldalú, lindán semmi nem látszódik, linda egyszerűen csak egy szerepet tölt be, ő a szimbóluma egy hiánynak, amit úgy néz ki, bármivel betölthetek, de én most éppen vele töltöm be, csakis az ő arcát látom és közben mégiscsak értem, igaz lehet, hogy ez az arc csak egy nagyon erős szimbólum, ami magán túlra mutat. Mégis erejét abból nyeri, hogy éppen ez az arc mutatkozik előttem és nem egy másik, mert még ha magán túlra is mutat, és esetleg más is mutathatna arra a túlra, arra az időpanorámára, amire letekintettem az előbb, az Ő arcán kívül más nem lehetne ilyen erős jel.

         Érzem én, hogy hiába próbálom ezt bármihez is hasonlítani, és próbálnám meg bárkivel is megértetni, nincs itt senki rajtam kívül, aki a hasonlóságot ellenőrizné, vagy aki a helyzetemet megérthetné, hiszen ennek a fantasztikus utazásnak az egyetlen résztvevője és figyelője én vagyok. Ahogy végigsétálok a kedvenc járdáimon és ellenőrzöm a ma már egyáltalán nem divatos szőnyegporolók helyét, hogy még mindig alkalmasak lennének-e rá, hogy focikapuként üzemeljenek, el nem tudná képzelni bárki, aki szembejönne, hogy itt most valami komoly dolog történik. A buszok járnak ugyan, és látok az ablakok mögött homályos arcokat, de a tekintetük az ablakon belül marad, látszik a tág pupilláikból, hogy csak néznek, de nem látnak, látni egyedül én jöttem ide. Végigszagolnám az összes lépcsőházat, de egyet is elég, ezeknek négyemeleteseknek egyforma szaga van, szépek, kicsik, tele vannak növénnyel, mindenütt zöld minden, annyi fa van a környéken, hogy azt mondaná az ember, hogy ez egy fák közé épült elvarázsolt lakótelep, mint egy erdő fákkal és városi házakkal, elbeszélhetetlen komplexum, mégis mintha ezzel próbálkoznék. És keresem linda árnyékát, ami nem olyan igazi árnyék, ami attól létezik, hogy a kiterjedő test felfog valamennyit a fényből, hanem inkább árny, egy haloványabb, fakóbb, kevésbé élénk, de azért még éppen észrevehetően színes és valódi változata egy nőnek, akit szeretnék most a valóságba átemelni, aki szeretném, ha tapintható volna.

         Eldöntöttem, hogy a padokon alszom, a pálya nappal felvett hője majd meleget sugároz éjjel, s legalább kipróbálhatom, amit mindig is akartam, hogy éjszaka kint legyek és csak figyeljem ezt a környezetet, ahogy a szélben picit lengedeznek a gyűrűkön a láncok, amihez fogható megoldást még sehol máshol nem láttam, és addig kell ezt megtennem, míg le nem cserélik a palánkokat, a rozsdásodó tartóállványt, és lefestik a kapukat, és pótolják a kerítést, amíg újra nem betonozzák az egészet, míg a drótkerítést be nem foltozzák, vagy valami, és végül át nem nevezik megint ezt az épületet, ahogy egyszer már megtették. Talán, ha itt elalszom, nagyszerűt fogok álmodni, esetleg az éj közepén linda is megérkezik és ideül mellém, talán rágyújt, vagy a hajamba túr, vagy dob egyet a labdával, de az is igen valószínű, hogy megjelenik a gondnok és elküld a picsába, mint a visszajáró drogosokat, s az elbeszélése ennek az utazásnak már nem lehetne ugyanaz, mert ennek ugye csak én vagyok az egyetlen szereplője és figyelője, és akkor már betöltődne valami más.

 

 

 

 

– Neve?

– Olga Tyomakova

– Született?

– 1934. október másodikán, Moszkvában. Még mindig.

– Tudja miért hoztuk be?

– Amiért már háromszor a hónapban. Most kiről akarnak infót? Nyaketyinről, Kukarovról, vagy a borscsom receptje kell a főfelügyelőnek?

Már nem először kapott el az a kínos érzés, hogy kinevessem a tisztet, aki Tyoma mamát hallgatta ki. Egy hét sem telt el az utolsó beszélgetésük óta, a mamlasz Jankov pedig semmiből sem tanult. Tyoma mamát nem lehet csak úgy kikérdezni. Úgy kell az idős hölgyhöz hozzáállni, mint egy üveg vodkához. Kellő tisztelettel, megbecsüléssel elfogadni olyannak, amilyen és gyorsan túl lenni a találkozáson, mert az sokszor keserű lehet. Jankovnak ez már a negyedik pohárkája a koros italból, de még mindig nem tudja ügyesen kezelni. Az asszonyka lehet akármilyen keserű, mégis fontos számunkra. Egy kocsmát, meg egy apró szeszfőzdét vezet a hátsó kertjében, amiknek az ügyeit a gyerkőcei, valamint jól megtermett unokái intézik. Pontosabban, akit kell, megvernek, megkínoznak, vagy elkísérik Tyoma mamámhoz, aki halálosan egyedi borscs-receptjével kínálja a szerencsést. Ennyi infó elég is lenne ahhoz, hogy a komplett bagázst eltegyük a hűvösre, de valljuk be, vannak olyan dolgok, amikkel kapcsolatban, szemet kell hunyni. Ez az ügy, ilyen.

– Kitalálom, a következő kérdés az lesz, hogy ki vette el a szüzességem – elégedetlenkedő hangja a fél őrsöt bejárta az idős néninek, mégis, a legtöbben úgy folytatták munkájukat, mint eddig. Ez a hang már megszokott volt errefelé.

– Asszonyom, fogja vissza magát! Tudja, kivel beszél? – Itt már éreztem, hogy magas a labda. Ezt egy kezdő pingpongozó is lecsapja.

– Egy zsiráffal, akit egyenruhába öltöztettek? – Ott az egy pont. A támadás valamilyen szinten jogos volt, hiszen Jankov a maga két méterével és tíz centijével kimagaslott a rendőrség kötelékéből. Ezen kívül, semmi mással.

            Jankov már kezdett vörösödni, szóval jobbnak látszott, ha csatlakozom a beszélgetésbe. Elsétáltam az asztalomhoz, majd zsebre tettem két szál cigit, meg Jaromir bátyám betonfalat is áttépő magyar pálinkájából. Ez volt az utolsó üveg, amit elhozott, mielőtt áthelyezték. Azt mondta, hogy becsüljem meg. Most talán jól fog jönni.

– Szép napot, Tyoma mama! – léptem be a kis terembe, amit már bejárt a feszültség és Jankov izzadtságának a szaga.

– Szevasz fiacskám! Hogy vagy?

– Köszönöm, voltam már jobban is. És maga?

– Itt van ez a bal-here, aki még mindig ugyanazokat kérdezi, mint múltkor. Nem hiszem el, hogy ennyiből még nem tudták lefülelni azokat a majmokat?

Jankov ebben a pillanatban már az asztalt is ráborította volna Tyoma mamára, ha nem nyújtottam volna felé az első szál cigarettát.

– Menj ki cimbora, innentől átveszem. – Jankovnak sem kellett több, hiszen alig várta a pillanatot, hogy valakinek lepasszolhassa a nénit.

– Puhapöcs – búcsúzott tőle Tyoma mama.

– De kérem, Tyoma mama! Lassan kiakaszt minden embert, aki arra vállalkozik, hogy kegyeddel beszélgessen.  

– Édesem, rajtad kívül itt nincsenek sokan, akik sorba álltak akkor, amikor az észt osztogatták.

– Nagyon kedvesnek tetszik lenni. Esetleg egy kis kerítésszaggatót?

– Ne sérts meg fiam. Kicsit?

A hölgy nem vetette meg az italt. Véleménye szerint, kis mértékben gyógyszer volt, nagy mértékben orvosság. Negyven százalék alatt meg víz. Kitöltöttem két pohárkával, az egyiket pedig elé toltam.

– Ez mi?

– Pálinka. Magyar.

– A hétszázát. Ionovtól kaptam utoljára ilyet. Hanyas?

– Olyan 50 körül van. – persze, nem az évjárata érdekelte.

Az áttetsző lötty lecsúszott, megrendítve az egész testemet. Jaromir nem hazudott. Ez még egy edzett oroszt is meg tud ütni. Tyoma mama is egy erős grimasszal ismerte el a magyaros ízeket, majd rám nézett.

– Na, neked beszélek. Miről akarsz tudni?

– Bertenin. Mondd magának ez a név valamit?

– Hogyne. Egy kis stílű fickó, aki az USA-ba készül.

– Miért akar átköltözni?

– Hát, tudod, Samsonov meg a madarai azt csiripelték, hogy Jevgenyevéken…

– A piacos Jevgenyev?

– Az ám! Szóval, a piacos cimboráin keresztül el akar jutni a finn határig, onnan meg a skandinávokon át, nyugatra. A franciáktól meg irány az USA. Holnap akar indulni, hajnal négy körül. Akkor jönnek be a kamionok a friss áruval. A vissza-fuvarral meg irány a határ felé.

Nem ez az első próbálkozás. Egy piti orosz elindul az Amerikai Egyesült Államokba, hogy elhagyja a boldog kommunizmust. A vörös lobogót leváltja, vörös-fehér csíkosra, meg egy pár csillagra. Csak a kis hülye, nem veszi észre, hogy a vörös ott van minden zászlóban. Ahogy az élet lehet szar, itt is és ott is.

– Miért ilyen fontos nektek ez? – Kérdezősködött az asszonyka.

– Tudja, Tyoma mama, ez a világ már nem olyan, mint régen. Az embereket behülyítették, hogy a Szovjet Unión kívül a teljes szabadság várja őket. Meg kell győzni őket, hogy itt szabadabbak.

– Fiam, tudod te mi a szabadság?

– Talán…

– Van ott az a szobor, az amerikai. A Szabadság-szobor. – vágott bele a szavamba – Egy asszony, aki tart egy könyvet, meg tüzet. Na, ez vagyok én. Én vagyok az orosz szabadság szobra. A szabadság pedig megvehető. Az amcsiknak is valaki megcsinálta azt a szobrot, nem? Nézz rám! Ittunk egy kis pálinkát, elmondtam pár infót az emigrálni készülőkről, aztán távozom, mint a szabad madár. A szabadság egy nagy piac, ahol, ha fizetsz, nem kell izgulnod. Az oldalak pedig, néha változnak. Hol eladó vagy, hol pedig vevő.

            Felettébb filozofikus asszony volt Tyoma mama. A szeszfőzés előtt, amikor még Olga Gabulova néven volt ismert, az apja mellett ismerte meg az alvilágot, valamint az ész hatalmát. Tanár volt az öreg Gabulov, akit még a Csekások is elismertek, a maga korában. Nem volt nagy ember, de a tudását megbecsülték. A megbecsültség viszont félelmet generál, a félelem erőszakot, az erőszak pedig egy lövés nyomát a tarkójába. A tudás hatalom volt, amiből megvette szabadságát, de életét nem tudta megvédeni. Lánya ezután hozzáment Tyomakovhoz, aki a Szpartak pálya melletti kocsma vezetője volt, hála egy régi cimborájának a klubból. Jól ment az üzlet, hiszen a héten legalább három alkalommal kapni is lehetett ott valamit. Főleg vodkát. A pia meg, jól fogy az ilyen hideg országokban, úgyhogy az emberek gyakran megfordultak Tyomakovéknál. Egy nap feltűnt az az ember is, aki Maria Gabulovából árvát csinált. A kocsmában ismerték a férfit, sokat meséltek róla Tyoma mamának. Nem sokkal később, Semsonovot, a gyilkost besózott sebekkel egy gyár pincéjében találták meg, „свобода” (szabadság) felirattal a mellkasán.

Az emberek történetei és pletykái ott voltak a kocsmáros, majd a kocsmárosné kezében, akik ezt kedvükre használták és osztották meg a megfelelő emberekkel, megvéve ezzel a saját szabadságukat.

– Mára vége?

– Azt hiszem igen, Tyoma mama. Tehát, holnap, hajnal négy a piactéren?

– Pontosan. A halasoknál kezdenek a fuvarosok, tuti ott lesznek ők is.

– Köszönöm.

– Hazafelé ugorj be, csinálok egy kis húslevest! Hiszen, az én szoljankámnál nincs jobb, tudod!

– Milyennek látja most életét?
– Milyennek?
– …
– A szokásos. Nem panaszkodhatom. A munka… rendben, szokásos… anyagi gondom sincs…
– Barátok? Család?
– Igen. Nem.
– Kik a barátai?
– Nézzük csak… itt, a munkahelyen, hát… ott van… hát viszonylag mind ismerjük egymást. Meg az ingatlan.
– Úgy érti, ahol él?
– Igen. Szomszédok. Tudja.
– Nem, meséljen.
– Nincs mit mesélni rajta. Tudja. 
– Nem.
Minden erőmmel azon voltam, hogy be ne húzzak egyet a dokinak. Végül orrhangra váltottam, és jellegzetes, felfelé bicsakló fejmozdulatait utánoztam.
– Politikailag és érzelmileg korrekt, azonos állásponton vagyunk. Társadalmi szerződést kötünk, szinte nap nap után. Fejlett pszichológiai gondviseléssel vagyunk egymás iránt.
– Kérem. Az ön ideje.
– Na, látja, ezért szeretek havonta egyszer fellépcsőzni a gyár leglátványosabban kipofozott és rendben tartott szobájába, és részt venni ezeken a… kötelező látogatásokon. Magának, mint mindig, most is igaza van.
– Milyen környezetben nőtt fel?
– Tessék? 
– Még van negyvenkét percünk. Csevegjünk el rendesen, kérem. Csak hogy ide tehessek egy kis piros pipát. 

***

másnap(tegnap?):
Nagyanyó halálakor nem éreztem, nem láttam előre a történéseket. Gyerekszemmel talán halhatatlanságra ítéltem magam körül mindenkit. Nem foglalkoztam a halállal. Mikor valaki gyászolt, tudtam az etikettet: a fekete ruhát, a részvétet, az elvonulást. Láttam másokon. Éreztem, hogy árnyalatnyival szomorkásabb a levegő. Mégsem foglalkoztam vele. Láttam aztán, amint elviszik nagyanyót a szomszéd furgonján, ruhákkal, fogkefével, „mamaholmival”. Semmi jelentőséget nem tulajdonítottam neki.
Nagyanyó halott volt, és én másnap, képzeletem birodalmába merülve feküdtem a kanapén, háton, háttal a világnak. Kezeimet görcsbe rántva hallgattam a lépcső nyikorgását, apám lépteit ismertem fel a lassú, nehéz járásban. Végtagjaim ellazulva hullottak mellém, szemeimet lezártam: minden érzékszervemmel koncentrálnom kellett, hogy teljes mozdulatlanságban maradjak. Apám szelíden megrázott. „Ne játssz!”, hallottam. „Gyere!”
Buta gyerekjátéknak gondolta. De belegondolt mit csinálok? Egyetlen gondolat köré építettem játékomat: „Halott vagyok. Kipurcantam. Megmurdáltam.”, mosolyogtam belül.
Két perccel később a testvéreimmel közösen hallgattuk nagyanyánk halálhírét.

Elborzadva ül ez a szerencsétlen gyermek a szakadt kordbársony lepedőn. Szinte még látom. Kívülről, magamat. „Mit tettem? Mit tettem?”, cincogta belül a kis egérhang.

***

Egész nap erre vártam.
Most nemigen értem, miért. Nem tudom, mit utálok jobban, az ötemeletnyi lépcsőzést, vagy „gyanútlanul” leheveredni kedvenc kanapémra, aminek elvékonyodott műbőrborításán át finoman ülepembe fúrja magát egy kilazult rugó. Nap nap után.
A kávéfőző olyan pufogások közt leheli ki lelkét, mely egy múlt századi, lengyel rádióbemondó recsegő baritonját idézi, shakespeare-i drámaisággal övezve. Koniec.
Félig főzött feketével kuporodok vissza a már említett rugóra. Input. A tejet persze a lakótársam megitta. Esküszöm, reggel még hagytam benne egy gyűszűnyit. A tejes doboz hanyagul a szemét tetejére gyűrve, bizalmatlanul kacsintgatok körbe a galambszürke szobában. Már két éve béreljük. Én és jómagam.
Szóval nem értem, miért vártam úgy a hazaérkezést. Hogy átöleljem az otthon dohos, vagy éppen mentás szagát. Egyre megy, mindkettőt egyszerre ritkán érezni. Valójában ennél a korhadt ablakkeretekbe foglalt, recsegő, késett mechanizmusokkal megspékelt szépiánál kevésbé nevezhető otthonnak bármi, amiben eddig megfordultam. A legtöbb ember kivetíti belső világát maga köré. Minden apró dologba belelátja sorscsapásait, akár egy mécsestartó csavart nyakába, akár egy főzőlap elszíneződött cikkelyébe, de csupa ilyen kiegészítőt vásárolnak maguk köré. Nekem ez a ház így volt mindig. Nem szánok rá időt és erőt, hogy belevéssem minden részletét memóriámba, így is tökéletes lenyomata felfelé ívelő nyomoromnak. Mint egy western-kori csapszékről készült dagerrotípia. Egy elmosódott benyomás.
Bakelit szól: A Cry Baby. Talán én tettem föl, talán a szomszéd. Erzsó néha csakúgy átjár ide, minden előzőleges bejelentés nélkül, a lakások közt nyíló cselédajtók egyikén. Átjön, és ezt-azt átrendez, hogy a kedvemben járjon, vagy süt egy pitét, mákos-körtéset, esetleg feltesz egy fekete lemezt. Kettő közül választhat, az egyiken a Cry Baby van, a másik (valójában kettő magában) a The Wall. Sosem esett még választása az utóbbira, amit én elefántkönnyek közt vergődve veszek tudomásul. (Furcsa, hogy hithű keresztény létére, miért tukmál effajta zenét a falak közé. Reggelente néha hallom, ahogy zsoltárokat énekel.)
Azért néha jól esne.
Egyébként múlt tavasszal Erzsó éjszaka osont át hozzám. Betörőt fogott. Észrevette, ahogy a zárammal babrál. Nem tudom más hatvanegy éves, cukorbeteg anyóka mit csinál manapság éjjel kettőkor. Mindenesetre érte hálával tartozom. Ezeket a hihetetlen eseményeket naplóznom kéne, vagy valami. Fel is írom holnap az elejére, hogy KN. Ha megélem.

másnap:
Először is, ez nem napló. Van még bennem annyi emberi méltóság, hogy ne „Kedves Naplóm”-ozzak le egy özönvíz előtti vonalas füzetet. Márpedig, nem tartom fontosnak, mint sosem tartottam a dátumozást. Ezt a problémát egy rövid, ámde annál frappánsabb huszárvágással oldottam meg, nyelvünk egy kétélű, elengedhetetlen szavával.
Tehát túléltem.
-…
Magamat.
Tej még mindig nincs. Ahogy megértés sem. Nem tudom, miképp tódult nagyanya halálemléke ilyen plasztikus erővel tudatomba újra. Talán évek teltek el, hogy a sírját se látogattam. Persze, csak ezek a rövid esték maradtak nekem, vasrugóval és kényelemképzetekkel, Erzsó árnyékával és tej nélkül. Mehetnek a kifogások.
Miután eltemettük hetek kellettek, hogy visszarázódjak. Önhibáztatásom meddő és talán önző is volt. Öncélú, mindenképpen. Szerettem volna, ha észreveszik, mennyire szenvedek. De csak csendben. Talán ez a néhány hét még gyorsnak is mondható? Franc se lát bele tizenéves önmaga koponyájába, indíttatásaiba, önképébe.
Mindenesetre jött az álom. Pontosan emlékszem rá. Holdvilágos éjjel volt, ezüstös-kék fényekben fürdött a kert. Kívülről láttam a helyszínt, mégis talán a szobámban voltam. Előbb az ismerős érzés jelent meg. Majd nagyanyám életlen alakja. Egyből tudtam, hogy ő már nem lehet valódi, legalábbis élő, leszaladtam a lépcsőn, ki a kertbe. Apám is ott állt. Csak annyit mondott, ő is látta, ő is látta, itt volt. Az álomkép eltűnt, de éreztem még, ahogy nagyanya próbál hozzám érni. Közelebb férkőzni. 
Másnap reggel egyvalamit láttam álomfejtős gondolataim szövetébe hívezve: örömöt. 
Volt idő, amikor azt gondoltam, nagyanya elbúcsúzni jött hozzám. Esetleg bizonyosságot adni arról, hogy minden valami rendezettség vonalán halad, az élet is, aminek része a halál. Ez az idő nem is volt olyan régen.
Ma már tudom, ami van. Minden egybeesések és az emberi bizonytalanság által kirajzolt hitkép volt bennem. Tizenkét óra egy futószalag mellett és rájön az ember. A vágy világképe a vágyvilág képére manifesztálódik. Ennyi.

***

Az új csodákat már csak az ilyen Erzsó-féle „szupernagyikkal” vehetjük számba. Körtés-mákos ízben.

másnap:
Pettyes bögre. Narancstea, kétszersült. Csücsöri száj, hasztalan kis fújások. Nyekergő hintaszék, a tea, mint tenger, vihar idején. Egy kockacukor vergődik a vitorla-vesztetten. A cserepes ajkak újabb szeleket indítanak, a hajó lebomlik, leül a tengerfenékre, sárgás kristályszemcsékben. Örvényt kelt a bögre fala, csuklóból induló, fegyelmezett ringatózás, nyikorgó hintaszék, az öregember pamutillatot áraszt, sápadt sárga keresztkötések, az illat fehér fényként gomolyog orrcimpába. A szék nyikorog, ásítás, majd cuppogó tengeráramlat indul a csücsöri-fok felé.
Így képzelem el. Valójában csak a narancsillat kúszik át a cselédajtó alatt, ami a 4/26-ba vezet, és lakat zárja. A nyikorgást is biztosan hallom. Őt ritkán látom, s talán ilyenkor is csak álmodom. Mégis, pontosan tudom, milyen a szemszíne, hányadán áll a kopaszodással és milyen ívek rajzolódnak ki ráncaiból az a bizonyos ásítás alkalmával.
Ugyanis van egy ikertestvére.
Együtt élnek, életük utolsó éveiben újra, mint gyermekként. Ez a másik sosem iszik narancsteát, és ki nem állhatja a pamut tapintását. Kevésbé pocakos és egyenes hátú. Karvalyorrára szemüveget biggyeszt. Minden nap látom, kinn áll a teraszon, vászon előtt, fest.
Két éve élek itt, és minden nap látom, hogy ugyanazt a képet megfesti, napról napra újra, elölről kezdi és megfesti fényképszerű részletességgel a szemközti ház szemközti emeletének negyedik és ötödik ablakát. Végig komor, precíz arccal bábáskodik képe felett, s ha elkészül koraeste, előkerül egy kisebb, elismerő mosoly, amivel a teremtő szemléli a kész művet.
Erzsó egyszer hagyott egy üzenetet a teraszon, aznap, mikor későig szemléltem a kisistent. Sárga post-it, ez állt rajta: „Már egy évtized óta.” Hát az öreglánynak, aki ninja módjára vadássza le a betörőket és betéve tudja a Zsoltárok Könyvét, már csak elhiszem. Ha valaha is megkérdeztem volna őt az ikerről, biztosabb lehetnék létezésében. De talán azért sem kérdem meg, mert eredendően bizonyos vagyok.

***

Most kilépek az erkélyre. Csípős az est, kora őszi illatok fogócskáznak a szélben. A festő most is az állványnál áll: az utolsó vonásokkal korrigál. Újra és újra ellenőriznie kell a realitás mértékeit. Ahogy észrevesz, titkaiba beengedőn, félig felém fordítja a képet. Mintha csak fényképet mutatna. A szomszéd ház téglafala vörösen ragyog a felhőktől csócsált fényben, az ablakokon behúzott, tarka függöny, az egyik mögé akasztva egy kék női kabátka. Többször láttam már ezt a kabátot így, a radiátor fölé lógatva, ismerem sárga-mályva virágmintáit, könnyed szabását. A mester mintha megérezné gondolataimat, és valamiféle zavartsággal felkapja szemöldökét, magához fordítja a festményt. Szeretnék szólni valamit. Megdicsérni, de olyan sután hangzanak kimondatlanul is a szavak. Szólni valamit, de már tudom, nem a szavak természetével van a probléma.

másnap:
Azokkal a megszokott, különös álomdarabokkal a szememben keltem, amit mindenki jól ismer. Néhány szuszogó érzés csupán, de azt nehéz kimosni a szemből. Belemélyedtem tükörmásom párnaráncos képébe, úgy próbáltam valamit is kiolvasni a fénytelen szemekből. Mindhiába.
A sok töprengés, valamint a nehezen induló pirítóssütő után életemben először, futva érkeztem a gyárba. Majdnem elkéstem. Ilyenkor még az előző este ütött munkadarabok robognak be hozzám, és ezek közt van a legtöbb selejt. Én még friss vagyok, de ezeket már fáradtan verték. Ez az időutazás egy gyakorlati módja. Olyan, mint mikor valami ismeretlen mélységből egy ismeretlen erő emlékeket szabadít fel, és újraéli az ember, a legteljesebb hitelességgel.
Szeretném megfejteni, mi ez az erő. És miért éppen most.

***

Hazafelé valami a mellkasomba kap. Futok. Hirtelen megértettem, csak egy percre, mit kellene mondanom Erzsónak, mit kellene mondanom a festőnek, a testvérének és talán magamnak is. A keresztutcából előbújik egy félszeg, girhes pitbull. Olyan sovány és olyan főként olyan félszeg, hogy a sietségben észre is csak akkor veszem, mikor összeakadó lábakkal pördülök meg fölötte és zuhanok a járdára. Vonyítva, farkát behúzva hátrál egy pincelejáró felé. Szeretnék rákiáltani, de csak egy eltorzult böfögés tör fel köhintés formájában. Sebes kezeimet előrenyújtom a napfény alá. Milyen régi, milyen elhasznált kezek. Rám férni egy szerviz. Aztán elkószál a fókuszpontom, ujjaim között a betonra, egy bőrnoteszt pillantok meg, szarvast ábrázoló nyomattal a fedőlapon. 
Ahogy belelapozok, felismerem az írást, sőt, a notesz hátuljában a cím is ott van, a Leltár utca 6, 4/26. (Mióta a lakók is kikoptak, mint az á-ról a szemközti utcán az ékezet, csak „tar” utcáztuk.) Rögtön feltűnik a cím alatt az aláírás. Más betűk, idegen, balra dőlő krikszkraksz.
Zsebre vágom és rohanok tovább, bár már csak az órát figyelve, hogy odaérjek a postára. Talán még őt is ott találom, mind ilyenkor járunk le a számlákkal.
A postán még hosszan kígyózik a sor. Mikor belépek, rögtön elfog a tömegutálat. Kiskori fóbia, cinizmusba bújtatva. Attól se lett jobb, de legalább elviselem. Kezeimet hetykén zsebembe mélyesztem, leszegett fejjel állok a sor végére.

– Mit akar?

Különös, mintha csak kényszerítette volna magát, hogy az írásképtől ilyen eltérő, zavart aláírással láthassa el műveit. Minek mímelni? És a képek a noteszban, skiccek, vázlatok, ablakok a vak-valóságra. Ablakok, melyeken sosem nézett ki. A művész, aki csak ránéz az ablakokra. Lefesti őket. Többnyire, nem is a sajátjait.

– Mit akar? Hallja? – rakoncátlan tincsei kibontakoznak finom kontyából, ahogy az ablak mögül a nyíláshoz hajol a nő. Mögöttem valaki köhécsel. A nő már nyitná száját, hogy még egyszer rám rivalljon.
Némán becsúsztatom a levelet. „Hogy maga milyen szép”, gondolnám, ha kevesebben lennénk a teremben. Talán meg is jegyezném.
Átnyújtom a zsebből, gondosan kiszámolt (előkapart) aprót, és azt suttogom negédesen: – Némber.

A fotocella épp végzi mögöttem a dolgát, mikor megpillantom a könnyű kék kabátkát. A nő alatta egészen megható: gyermekarcú, időtlen tekintet, törékeny árva, kíváncsi és mégis unott mimika. Hirtelen érthető életcéllá válik előttem minden a világon. Leginkább az, hogy valaki egy életen át ugyanazt az ablakpárt fesse meg.
Nap nap után.
Ahogy visszarántom a fotocellát, a gondos mozdulatban biztos kézzel elejtem a noteszt.
Futok, rohanok, ahogy csak erőmből telik.

***

A lépcsőházból észreveszem, hogy a lakásajtó tárva-nyitva. Hármasával szedem a lépcsőket. Látom, ahogy Erzsó becsukja maga mögött a nagyszoba ajtaját. A konyhából süteményillat ömlik felém. Szinte megrohamoz az új recept, semmi kétség. Egy szeletet kanyarítok a késsel és tányérra helyezem. Átlavírozok a nagyszobán. Látom Erzsó árnyát még, ahogy kizárja a cselédajtó. Csodaajtó.
Forog a feketelemez.
Janis Joplin szétárad a lakásban és megérinti a tárgyakat. Egy pillanatra kilesek az ablakon, de a festőt nem találom odakint. A narancsillat átkúszik a cselédajtón és letelepszik mellettem, amíg belesüppedek a fotelbe.
Már alig érzem.
Visszaömlik belém. Mit akartam mondani? Erzsó az, aki miatt újraéltem ezeket a perceket. Eddig nem is vettem észre, de Erzsó arcéle kimondottan nagyanyót idézi, jobban mondva: ugyanaz az arcél. Ősz fürtjeit is hasonlóan rendezi el reggelente, a süteményekhez is hasonló őserővel lát neki. Csoda. Csodaajtó. És még valami: ugyanúgy egyedül van. Ugyanolyan kíméletlen magányban. Akárcsak én. Akárcsak a festő. Nem kérdés, mennyire szükségünk van ezekre az apróbb-nagyobb egymásra kacsintásokra, ütközésekre.
És ez a pillanat a legkedvesebb számomra: amikor Erzsó újra és újra felteszi a lemezt. Ezt a lemezt. Nem is tudom már, mi van a másikon.
Halk, de tiszta kacagás üti meg feleimet. Maradék erőmet összeszedve az ablakhoz támolygok. Átlesve, a festő erkélyén szárad a könnyű, virágmintás kék kabátka. Magamba szívom az esőszagot.
Vajon mikor érkezett? Melyik sarkon előzött meg? – Az esőre gondolok, vagy talán a nőre.
Visszatántorgok a kanapéhoz, majd az ágyhoz. Kezeimet száraz fejtetőmön összekulcsolva, kábán zuhanok rá.

A tű lefut a bakelit szélén.

 

Augusztus vége felé átmentek a város másik negyedébe. Bútort és könyvespolcot készültek vásárolni, lehetőleg a tanév beköszönte előtt. A városrész, amikor ide, a királynők emlékének közelébe költözött, egyik kedvenc helye volt régi házaival, templomával, Halottmosónak titulált, gyors fröccsözésre, üvegből való sörivásra igen alkalmas talponállójával. A helyi járatú buszok éjjeli pihenőhelye is itt a közelben volt. A legkorábbi munkahelyének kis nyomdájáról nem is beszélve, ahová az irodai ügyintézéssel együtt járó vakaródzásokat, pletykálkodásokat, kávézásokat  megunva gyakran, szinte másnaponként,  látogatott el. Egészen más vágású emberek dolgoztak itt, éltek a közelben, vagy jártak be a bakonyi falvak valamelyikéből. A bakonyi mészkövek szélvásta, régi síremlékeiből még néhány felejtődött a nyomda mögött, csontokat is vetett ki a föld, ez a rész elég elhanyagoltnak látszott, mint minden, ami nem mutogatnivaló volt a várost járó turistáknak. A Tizenháromváros, életkorát tekintve nem maradt el az idegenforgalmi Veszprém (királynéi város) egyéb részeitől, sőt, némelyiknél régebbi, de ez már a helytörténészek, levéltárosok, meg annak a néhány történelem szakos tanárnak a dolga (Tikitaki felesége is közéjük tartozott), akik iskolákban az ifjúság épülésén fáradoznak. Polcboltot találtak, nem is régen nyílhatott meg, új áruik már a hangszerváltás minőségi és árbeli változásait tükrözték. Vásároltak polcokat Tóni és a lányok szobájába is. Miközben cipekedtek, valaki rájuk köszönt. Kati volt, Ilona egyik kolleganője. Szia! Nem is tudtam, hogy errefelé laktok, állt meg kis beszélgetésre a felesége. A férfi álldogált darabig a polcokkal, polctartókkal. Jött egy busz. Fölüljön? Elmosolyodott képzelt csínytevésén. Nagyot néznének, amikor hűlt helyét találnák. Pedig ezek a fém konzolok dögnehezek. A busz várakozott, villogtatta a stoplámpáit, ő egyedül volt a megállóban, sután álldogált a ködben, ez a köd is érthetetlen így augusztus közepe után, hirtelen is érkezett, borzongatta is. Amikor kifelé jöttek még hőség és egy felhő nem sok, annyi sem volt az égen. Csak a hegyek felett lebegett kis pára. A papok pincéje mellett vitt el az útjuk. A felesége belekarolt, tudta, ismerte mértéktelen, rossz, vagy csak férfias szokását, hogy – nem tud egy decinél megállni.

Aki ezt leírja, számít arra, hogy pontosan értsék, korrektül kapcsolják össze írásjeleit szavakká, szavait mondatokká.

Nemzedéke háborúban, háborús idegzettel, reflexekkel és fizikummal, lelkileg és szellemileg mindenféle hátránnyal, kudarcokkal béklyózva született, érte meg első esztendeit. Ráadásul – politikai propaganda – még csak rá sem ébredhetett bajaira, mert hurrá. Hurrá az apák széttépázott, fronton odaveszett, minden módon megszégyenített nemzedékére. Hurrá a gumipitypangra. Hurrá a vas és acél országára. Hurrá a belügyminiszter bíróság elé állítására és felakasztására. Hurrá a kukoricaföldek helyére telepített gyapotcserjékre. Hurrá a Hanság lecsapolására! Hurrá a magyar hadifoglyok keleti táborokból való haza engedésére. (Az utolsó ilyen, már néma, hurrá Evelin nagyapját fogadta 1983-ban.) Még a papok pincéje előtt érezte felesége karját karjába fűződni, s bár esze ágában sem volt inni a papok borából, ahogy mostanában mondaná, ha élne, illetve földi dimenziókban tartózkodna: vérnyomása kicsit felszökött. Kivonta karját az asszony karjából, maradtak, ahogy eddig sétálgatni szoktak: kisujjukat kisujjukkal összeakasztva.

Ez nem zavarta abban, s talán ez idézte elő mostani, polcbolt előtti találkozásukat itt a Tizenháromvárosban, hogy Kati eszébe ne jusson. Kati és egy május végi délelőtt. Errefelé csavarogtak a lánnyal, csak valamivel följebb, az akácos és a virágzó orgonák szegélyezte dűlőúton. A madárhangoktól, az akác- és orgonaillattól mámorosak voltak. A szerelemtől nemkülönben, sőt főleg attól. Kell-e mondani, hol kerestek és találtak a domb megmászása után alkalmas pihenőhelyet. Először egy elhagyott padon, amely a gazzal benőtt, iszonyatosan elhanyagolt, régi zsidótemető szélénél árválkodott. Kibontották a lány születésnapjára vásárolt körtepálinkát. Később Kati lekéretőzött a szagosbükkönybe a kőkemény padról. Mivel a kő-alkalmatosság csupán ülésre szolgált. A föld porhanyós volt, zölddel és lila virágokkal bódította őket. A lány combját megfogta néhány, csípője által összezúzott korai dió magzatvize. A pesti buszt már nem érte el a férfi.  Mikor kibódultak egymásból. Miért is akart Pestre menni? A busznál vett a lánynak egy Mozgó Világot. És miért is akart akkor, néhány év múlva, télen Pécsre menni? A lány már régen férjnél volt, megvolt az első gyerek is, Kati pedig le Baranyába, a pécsi tanárképző főiskolára járt. A távolsági járaton egymással szemben ültek és olvastak. Lepsény, de meglehet Tamási után megfelezte vele vajas-kolbászos-tojásos szendvicsét. Testvériesen, mondta, és kékesszürke szemét a férfiéba mélyesztette. Sok értelme ennek sem volt, jelek, jelek, akár egy zsákutca jele a 6-os főút mentén. És köd akkor is, szemerkélő, hideg köd, ami Pécsig velük tartott. Elfelejtette a pécsi utazás célját. Most a kezével támasztott csomag szétcsúszott. Elszakadt az egyik polcköteg műanyag zsinórja, veszkődött vele. Végre búcsúzkodni kezdett a két asszony. Miközben összekötik a polcokat, Katiról és a férjéről mesél Ilona, de nem fejezi be, mert érkezik egy 3-as busz. Fölszállnak, még visszaintegetnek Katinak. Amikor a viadukton átmennek, elcsodálkozik. Nem látni, csak sejteni az állatkert bejáratát az egyre zsírosabb  ködtől.

 

SZOMORÚSÁGUNK ELŐKÉSZÜLETEIT VÉGEZNI

 

Három napja szakad a hó, valahol a gyermekkor sűrűjében közeledik a Jézuska.  Nem késlekedhetünk tovább, indulnunk kell a családi sírhoz. Összegörnyedve lépkedünk a vastag hóesésben, igyekszünk nem tempót téveszteni. Rábízzuk magunkat a régi ösztönökre. Könnyű a levegő fölöttünk, egyre csak havazik, mint tavaly is tette. Kihaltak az utcák, se híre, se hamva senkinek. Némán hasítjuk magunk előtt az utat. Személyes lehetőségeinket latolgatjuk.  Befelé beszélünk.

 

Jó lenne tudnom, hogy mire gondol.

 

Vajon a drámai szakadékra élet és halál között?

 

A temetőbe menet a hallgatásunk mégiscsak mond egymásnak valamit. Ünnep idején járunk, a jászol illata betölti a délutánt. Vagy inkább egy falusi szalmazsáké.

 

Békésnek látszunk a nagy hóesésben, de most mintha nem is a saját   városunkban járnánk, minden olyan magára hagyott körülöttünk. A hópelyheket is mintha Isten lehelné oda az arcunkhoz.

 

Nehéz összhangot találni ezzel a helyzettel.

Már nem húz védőszárnyai alá a gyermekkor.

A hótól félig lesöpört járdák síkosak, óvatosnak kell lennünk. A lépteinket ki kell számítanunk. A bazaltkockák összeillesztései durvák, hegyesen kiállnak. Erősen figyelünk. Összeszűkült szemmel nézünk a lábunk elé. Hiába takarítják le rendes időközönként a havat, a hópelyhek hamar belepik újra.  Az úttesten keskeny keréknyomok csíkjai látszanak. Néhány autót igyekeztek kimenekíteni a hó alól, sikertelenül. A legtöbbjüket azonban sorsukra hagyták a tulajdonosaik. Ez a véget nem érő hóesés engedékennyé tesz. A kerteket is hó béleli a házak mögött. Kutyáknak nyoma sincs, ők az ólaikba kucorodtak. Valahol tüzeléshez fát hasogatnak, csizmák toporgása hallatszik.

Ragaszkodunk ehhez az úthoz. Nem intézhetjük el a Karácsonyt a temető nélkül.

A kórházi kápolna előtt jegesre fagyott a járda, mert a szél kifújta a havat előle a térre, egészen a Szentháromság-szobor derékmagas vaskerítéséig. A kápolna beékelődik a kórház udvarába. A betegeknek külön bejáratot véstek oda a falba. A kicsinyke kápolnában mondanak misét a temetések előtt a család halottaiért. Messzire innen, mint egy elhaló lélegzetvétel, megcsendül egy harang. 

Árvaság. Elesettség.

A macskaköveken opálos fény csillog, tejüveg-körték világítanak az utcai lámpákban. Aztán mintha hirtelen elpattannának, körben örömtelenül elszürkül minden.

Kifárad a szívünk, hallgatni kell.

Megmakacsolta magát az idő, három napja egyfolytában szakad a hó, nincs előtte akadály. A temető ismerős kovácsoltvas kapuja félig tárva, a havat két-oldalra tolták az útból, de a hó folyamatosan vastagszik, és rövid időn belül újabb buckát állít majd a bejárathoz. Elindulunk a Hidegházhoz vezető gyalogúton. Végigmegyünk rajta. Csend van, és üresség. Elhalványodott nyomok vezetnek odáig; ma már jártak mások itt előttünk. A fejfák között barázdát taposunk a tiszta hólepelbe a sírkőig. Csak így lehet odajutni. Ezek a nyomok vezetnek. A szomorúságot, melyet a Hidegház jelenléte máskor megkívánna tőlünk, most nem érzékeljük. Egyetlen hangos szó nélkül takarítjuk le a havat a gondjainkra bízott sírról; a keretet a tenyerünkkel söpörjük körbe, lábunkkal az oldalt odatapadt hódarabokat dögönyözzük szét és toljuk távolabbra. A gyors és sietős mozgástól kimelegszünk, de nem állunk meg, nincs pihenés, nem tartunk szünetet. Érezzük egymás leheletét. Meglátom a Bátyám bepárásodott szemüvegét a kalapja alatt.

Hátunkban valahol messze tompa moraj, az ágakról leszakadó hó súlya emészti a csöndet a temetőfalon túl.

Még hosszú ideig nem zárul le semmi előttünk. A sors repedései nem tágulnak, nem vastagszanak meg. De tudjuk, hogy minden nappal fogy az időnk; addig is hallgatásba burkolódzunk. Ennyit tehetünk. Kivárunk. Mint akik biztosak a dolgukban.

       Kijárunk a sírhoz, szomorúságunk előkészületeit végezni.

Anyánk még él, bekészített kávéfőzővel vár. A nagyszoba függönye mögül időnként kiles a hóesésbe, hogy vigyázzon ránk.

Amikor meglát minket, leveszi a kötényét.

Siet ajtót nyitni.

 

 

 

       A FELEJTÉS PROVOKÁCIÓJA        

 

 

Magunkénak éreztük az októberi napokat, és fáradhatatlanul róttuk az utat keresztül-kasul a városon. Olykor szóba elegyedtünk az ismerősökkel, pontosabban a Bátyám ismerőseivel; a hátam mögött hagyott három Budapesten eltöltött évtized szinte mindenkit elsodort mellőlem a szülővárosomban. Új barátokra meg, legalábbis a kanizsaiak szerint, nem tesz szert az ember egy bizonyos életkor után. Udvariasságból néhány mondat erejéig én is bekapcsolódtam a beszélgetésekbe, de aztán távolabb húzódtam, hogy ne zavargalódjak. A kölcsönös üdvözlések után a szokásos témákra terjedtek ki ezek a röpke délutáni eszmecserék; aggódás a betegségek miatt, vagy éppen öröm, ha valakit pirospozsgás jókedvében láttak valamerre. A tréfás ugratások se maradtak el, és ki-ki a vérmérséklete szerint magyarázta az aznapi városi eseményeket, és pletykákat. Majd egy pajkos vállra csapás, vagy fickós kézszorítás után Isten hírével mindenki ment a maga dolga után.

 

Bátyám erőre kapott ezektől az aprócska közjátékoktól. Nem is palástolta az elégedettségét, noha az önelégültség távol állt a jellemétől. Az azonban láthatóan jóleső érzéssel töltötte el, hogy szeretik a saját városából való emberek.

 

Hát kik is szerethetnék mások, ha nem ők?

 

Kicsit csípett az idő, de még nem éreztük kellemetlennek a levegőt. Az eső valahogy mindig elkerülte ezeket a napokat, és a Nap korongja is átbújt a felhők mögül, rendre kisütött, ha nem is fényesen vagy melegen. A körülmények ideálisak voltak ahhoz, hogy ezeken a véget nem érő sétákon megfeledkezve az apró köznapi teendőkről, igyekezzünk megbirkózni közös múltunk egy-egy fölsejlő darabjával.

 

“Vajon, meddig még?”

 

Ezzel a tilalmas kérdéssel Anyánk halála után sem számoltunk igazán, még ha tudtuk is, hogy már más senki nincs előttünk a sírhoz vezető úton a családból. Ma sem tekintem ezt a felejtés provokációjának, és nem sejtek valamiféle megoldásra váró rejtélyt benne, amelyre föl kellett volna akkor figyelnem. Az emlékezés nem arra való, hogy igazoljon korábbi eseményeket, amelyet a magunk védelmére állítunk aztán hadrendbe.

 

Estefelé jártunk. Már kihallatszott az ismerős kutyaugatás a kertek mélyéről. A régi Fabik Károly utcában egy hajladozó alak a lehullott gyümölcsöket gyűjtötte vödörbe, kopogott az edény fala. Elkapta a tekintetünket, ahogy a zaj irányába pillantottunk.

 

A fény kezdte elveszíteni maradék erejét.

 

Föltámadt a szél. A megmaradt leveleket kezdte söpörni.

 

Imbolygóvá vált kissé a reszketeg bokroktól a vasúti árok szegélye, amerre az út vezetett. Valamikor nagyon régen, még a háborús sérülések helyreállításakor, Öregapám is ásót és csákányt fogott a kezébe, hogy mielőbb begyógyuljanak a város sebei. A házakat csúnya bombatalálatok érték, negyvenöt telén és koratavaszán, egész utcasorok dőltek romba, megrongálódott a temetői híd, bombatölcsérek éktelenkedtek mindenfelé. A front megérkezésekor hatalmas pusztítás söpört végig Kanizsán. “Minden nap olyan hosszúra nyúlt – mesélte a Nagyanyám –, mintha véget sem akart volna érni. Vér szivárgott a füstszínű falakból, az omladékok alól emberi végtagok meredeztek ki. A borzalomra senkinek sem volt kész terve. Temettünk, és reménykedtünk. Az időn kívül éltünk. Szörnyű dolgot tett velünk a világ. Nélkülöztünk. De a félelemnél nem volt rosszabb semmi.”

 

A kórház utolsó barakkjának vonalában lámpa gyulladt, olyan, amilyen a műtőkben szokott, hideg, derengő, halotti fény.

 

Ez az ellenséges fény mindig ránkijesztett.

 

A Bátyám beidegzett mozdulattal lehajtotta, majd elfordította a fejét. Kereste, hogy hová nézhessen. A túlparti jegenyék mögött laposan elnyuló terület húzódott, amelyen betakarítottak már. Fekete, csupasz árnyékokat láttunk mozogni a távoli fázós ágak között. Egyik-másik fát egészen a törzsig visszavágták, és ezeken a közökön jó messzire ki lehetett látni a riadt határba. A letarolt föld hullámos emelkedővé vált a látóhatáron, varjak terített asztalává.

 

A táj mégis olyan lágynak látszott, mintha a kedvünkért puha faliszőnyegről elevenedett volna meg.

 

A kórház szép stílusú, kétemeletes pavilonjaihoz közelítve kitört ki rajtunk a pánik, amit csak nagy nehézség árán tudtunk valahogy megfékezni. Egy villanásnyi idő alatt kiszáradt a szánk, és belénknyilalt a félelem, hogy azon a kerítésen belül tör ránk majd a végzet, és a szenvedés is ott fog csírázni és kiterebélyesedni a testünkben öregkorunkra. Viseljük az utolsó pillanatig majd az idő csúfos hegeit, amelyekről ki tudná megmondani, hogy elmúlnak-e halálunk óráján?

 

És onnan visznek ki majd minket a „temetői áruval” a Hidegház falai közé.

 

Lehet, hogy mégis azoknak van igazuk, akik hisznek abban, hogy az összes utat megrajzolták az Égiek előttünk, és azokról nincs letérés a földi pályán.

 

A Bátyám októberben született, Mérleg havában, de a csillagjegy a legszélén, huszadikán. Ez az életvitelében és a döntéseiben is meglátszott. Az első megérzéseire hagyatkozva minden számítgatás távolt állt a jellemétől. Sohasem kettőzte meg a lépéseit. Nem tett úgy, „mintha”. Utóbb se vont vissza egyetlen szót sem, ha kimondott valamit.  Ez jeladás volt a számomra is.

 

A mi októberi sétáink a születésnapi beszélgetések ünnepi formáját öltötték  magukra napokon keresztül a városban azután, hogy leszálltam a pesti buszról a régi 7-es műútnál kialakított megállóban, ahol ő várt, fagyoskodva a városszéli szőlőhegyekről lezúduló szélben, vagy valamelyik gesztenyefa alá húzódva, ha hideg eső permetezte vigasztalanul a világot. De a legvadabb időjárás is végül mindig megemberelte magát az érkezésemkor, legalábbis mi ebben a hiszemben néztünk a közös napok elébe.

 

Hogy tetézzem az októberi hónap jelentőségét a Bátyám előtt, Bohumil Hrabal cseh író felöltőjéről kezdtem el mesélni. 1984. októberében egy hónapot töltöttem Prágában irodalmi ösztöndíjasként. A város és a Moldva fölött Gustav Hušak pártfőtitkár, a megszálló szovjet hatalom helytartója székelt, de Prága akkor is az egyik legizgalmasabb európai főváros volt; számomra Kafka és Hašek bolyongó árnyaival kocsmákban, kávéházakban. És ez a Prága volt Bohumil Hrabalé is. Söröztem az Arany Tigrisben, emlékezetes napon, október 23-án. Utóbb tudtam meg, hogy Václav Havel akkor éppen rabkoszton tengette életét

 

A belügyminisztérium szürke, idomtalan belvárosi épülettömbje mellett többször is elgyalogoltam.

 

„A könyvüzletek előtt végeláthatatlan emberszalag kígyózott, sokan székekkel és hálózsákokkal fölszerelkezve már az éjszakai órákban elfoglalták a bejárat előtti járdát. Ha a szóbeszédnek hinni lehet, a nyitásra megérkezik Hrabal új könyve a nyomdából. Ólomszínű az idő, a száraz őszi Ég színtelen lepedőt terít a kialvatlan arcokra. Azon a napon, 1984 október huszonharmadikán. nyugodt este köszöntött Prágára. Szél se rebbent, a csillagok éppen csak készülődni kezdtek a háztetők fölött. Árnyak vonultak a Károly-hídon keresztül. Gondoktól elnehezült arcok siettek szapora léptekkel a folyó két partja felé. Kerülték egymás tekintetét; a város kőcsipkés látványába is csak néhány őgyelgő turista merült el. Egy kedélyes társaság a híd korlátjának dőlve bámulta a susogó vizet lent a sötétben. Nézelődéseim közben jobbára nappal jártam a városnak ezen a varázslatos részén. Nehezemre esett a tájékozódás; az Óváros girbegurba sikátorai elnyelték az utcai lámpák szeszélyes pislogását. Időbe telt, amíg megtaláltam a Husova utcát az ékességével, a messzi földön híres Arany Tigrissel. A kocsmahelyiségben testes, jóízűen beszélgető férfiak ültek két sorban, egymással szemközt a hosszú asztaloknál. Ezekből több is volt. Az egyik pad végénél szorítottak helyet nekem. Minden porcikámmal azon voltam, hogy belekóstolljak ebbe az estébe.  Emlékszem, hogy a kövezeten kiterjedt vizes nyomok csillantak meg, nemrég törölhették föl a padlót.  Ajtócsapkodás hallatszott mindenfelől: pincérek futkorásztak jól megrakott tálcáikkal. A közönség nagy iramot diktált, egyre csak ürültek a korsók és a hamutálak. Az átható füstben és meleg párába minden mozdulatomra ügyelni kellett. Akit lestem, a kedd estéket rendszerint ebben a kocsmában töltötte el. A harmadik csapolást ittam, amikor megjött. Szemvillanásnyi időbe se telt, hogy áthaladt a zajos helyiségen a mosdókra nyíló szűk folyosóval szemközti kicsinyke terembe; ott az egyik sarokba ékelt padnál leült.  Háromnegyedes, kék felöltője szinte beleúszott a levegőbe. Pepin-bácsi vonulhatott így a koraesti szürkületben a sörgyár udvarán keresztül, amikor a kávéházi kisasszonyokhoz igyekezett, hogy megjátssza valamelyik szisztémáját, amivel az osztrák vitéz újból győzelmet arathatott.“

 

Amikor idáig jutottam a történet szövésében, Bátyám félbeszakított: „Szépen mondtad eddig! Tényleg ez történt, vagy még ezt-azt hozzáteszel a mondókádhoz, hogy legyen eleje meg vége, és hogy a kedvembe járj, mert tudod, hogy szeretem, ha beszélsz hozzám, és nemcsak a gyerekkorunkról?”

 

„Tényleg így esett ez az Arany Tigrisben”, tettem hozzá, és jó erősen megnyomtam a szavakat, hogy ezzel is időt nyerjek. Bátyám tapasztalt ember lévén, nem feszegette a kérdést; tudta, hogy minden kitalált mese felér a valósággal, ezért nem kell mindenáron bolygatni az összes részletét, ha amúgy az igazságot ki lehet hámozni belőle.

 

Kisvártatva, a biztonság kedvéért, azért belekezdtem egy eredeti Hrabal-novellába is. Élet szmoking nélkül. Tetszetős a címe. Vártam a hatást. A nymburki reálgimnáziumi évekből való történet az írónak arra a korai, ócsudó életszakaszára esik, amikor „a tartós tudatlanság üvegharangja vette körül”, ahogyan ezzel a szép metaforával körülírta az érzéseit. Rossz tanuló, osztályról-osztályra bukdácsol. Számára az iskola pokoli gyötrelmek okozója volt. Érettségire szmokingot varratak neki a szülei, és mint kiderült, egyedül neki volt ez a flancos ruhája. Ez végképp ledarálta az önérzetét! A többiek a féltve őrzött vasárnapi ruhájukat viselték! Nem tellett másra. Képzeld csak el! Ő, az égetni való diák ellenben szmokingban virított!  Volt mit szégyellnie!

 

“Pedig az életet tényleg csak szmoking nélkül érdemes élni! – vágta rá a Bátyám, és törölt egyet szemüvege lencséjén.

 

Jellegzetes mozdulata volt ez.

 

Bizonyos megkönnyebbülést leplezett vele.   

 

(Részletek a készülő, a prae.hu-nál megjelenő regényből)