Ridinek csak egyetlen baja volt, de az nagyon: egyszerűen nem tudta összeszedni magát. Aznap se, amikor először találkoztunk a Nextben. Ma már persze a lányok olcsó lebujokba járnak fényes nappal is: ülnek a Nextben, és sportfogadásokat kötnek, szombat délután háromkor a nap melege megolvasztja gondosan bealapozózott arcukat, és ők sört isznak hozzá.

-Ma üvegből – mondta Cinti, és elhelyezte kis retiküljét a fémasztal tetején.

-Egyet kell értenem.

A csapos egy nálunk alig idősebb lány volt, Barbi.

-A szokásos szombat délutáni kört?

-Nem – mondtam én Cinti helyett, mert ő nem akart megszólalni -, két üveget.

-Kettőt?

-Igen.

Barbi megvonta a vállát. Cinti azt suttogta Barbi után, hogy „hülye ribanc”, vagy valami ilyesmit.

-Látod, engem már észre se vesz.

Akkor tűnt fel a borostás képű, félkopasz fazon, aki pirosas, ábrándos foltokkal a szeme alatt bámult a söröskorsó mélyére, szinte mozdulatlanul.

Végül is Ridi volt az, aki először hívta fel a figyelmemet a Next név többértelműségére, a dohányzás mértéktelenségének jelentőségére, illetőleg az élet alapvető értelmetlenségére.

-Valaha tó volt itt – mondta Ridi titokzatosan, mint egy rég bevált, intellektuálisnak csalt csajozós szöveget -, látod? Arra, a fákon túl. De ma már csak utak vannak. Aszfalt mindenütt.

Tetszett a „mindenütt”, a „mindenhol” helyett: mintha egy régi regényből csalta volna elő.

-Két sör.

Kifizettem, Cinti meg olyanfajta lemondó pillantást vetett Ridi felé, mintha már nagyon régóta ismerné.

Ridi három éve járt ide rendszeresen, előtte csak péntek este nyolctól tízig, és szombaton bulik után hajnali háromkor jelent meg, hogy felverte az egész kocsmát, az összes alvó tulajt. Most szinte mindennap, munka vagy mi után, meg egyetem vagy mi után, szombatonként már délután kettőtől, aztán általában elkotródott valahova olyan hat-hét körül, hogy utána tiszteletkörét lejárva a belvárosban, visszatérjen kiindulási pontjához.

Nem tűnt hajléktalannak.

-Dehogy! A muterját ismerem – mondta Cinti, miközben egy barackot töltött nekem. – Teljesen normális nő, irodában dolgozik. Ridit is viszi néha, főleg nyáron, hogy legyen egy kis lóvéja elinni. Főleg whiskyzik a hülyegyerek – Cinti lemondó pillantással bökött Ridi helye felé -, és mindig lespannol valami öreg alkoholistával. De asszem tanul rendesen, már amennyire ennyi pia mellett lehet. Csak… történt vele pár dolog.

Kezdődött az álomnővel, mármint azzal, akivel Ridi elvesztette a szüzességét. A csaj édes, fiatal, hamvas, mosolygós: a tökéletes nő. Aranyos, főként, mivel Ridi nem mert volna bevállalni egy  dögös nőt, mert arra vigyázni kell nagyon. Lesz gyerek, meg minden, beszéltek róla, aztán egy decemberi napon elválnak egymástól: csókkal és reményekkel. Ridi hívja mobilon, az ki van kapcsolva. Négy óra múlva értesül, hogy a lányt halálra gázolták, nem sokkal azután, hogy ők elváltak egymástól.

Pár év eltelik, mire Ridi összeszedi magát, közben, mivel érzékeny lelkületű, rá se bír nézni másokra. Aztán végül enged: egy kacagó, fekete hajú, barnás bőrű olasznak, akit ránézésre képtelenség csak egy percig is birtokolni. De az olasz enged, kitünteti Ridit a figyelmével. Ridi is enged. Másfél év után értesül róla, hogy a csaj az utóbbi három hónap alatt Ridi szinte összes barátjával megkúratta magát.

-Már kicsit kínosan érzem magam – mondtam -, hogy csak hozzám beszélsz.

-Miért – nézett rám Ridi -, szerinted hányan vagytok?

Fel sem tűnt, hogy Cinti megint bent hagyott a szarban.

-Mindegy, a húgom elhúzott. Szóval miért is ülsz itt?

-És te? – kérdezte ő.

-Igazad van, de én kérdeztem előbb. Na mindegy is, nem az a lényeg, hogy ki, meg hogy, meg miért. Így is elég kínos, hogy egy egész generáció issza el azt a kevés lóvéját, ami van…

Majdnem éjfélig ott maradtunk, és beszélgettünk mindenféléről.

Másnap kora délután Ridi felhívott, hogy nincs-e kedvem kimenni a Nextbe.

Igent mondtam neki. Mindenre meghívott, és mindent elmondott, amit csak tudott. Akkor vettem észre azt a furcsa lányos pillantását, mintha már találkoztam volna vele valahol, aztán később, mikor vécére kellett mennem, a tükörben ismertem fel. A pillái, a mozdulatai, a tekintete. Minden olyan hátborzongatóan nőies volt.

Ridi másnap is felhívott, de nemet mondtam, mert dolgozni mentem. Akkor megsértődött, és azt hittem, végleg csalódott bennem. De ahelyett, hogy rám vágta volna a telefont, azt kérdezte, hogy szombaton ráérek-e esetleg. Azt mondtam, majd meglátom.

Már el is felejtettem, amikor péntek éjjel háromkor megcsörrent a telefonom.

-Helló, én vagyok. Akkor ma jó lesz, ahogy megbeszéltük, ugye? Pár óra múlva a Nextben. Csak aztán nehogy megtóóóója-lak, hehe.

Részeg volt. Reggel nem is emlékeztem rá. Délután hatkor épp egy barátnőmhöz készülődtem, amikor becsöngettek.

-Mehetünk – mondta Ridi. Tiszta, illatos póló volt rajta, csak az arcán maradt ott az a leborotválhatatlan, vastag borosta.

Magammal hívtam inkább, gondoltam, jó ötlet. Ridi körülbelül háromnegyed óra alatt belezúgott a barátnőmbe, és azóta nincs megállás.

-Tudod – mondja nekem a sörébe hajolva -, tisztára olyan, mint az exem.

Azt már nem firtatom, melyik?

Leteszem a retikülömet a fémasztal tetejére, és két egy sört rendelek, mert Cinti ma nem kísért el.

-Csak egyet? – kérdez vissza Barbi, és arcán titokzatos, gúnyos mosoly bujkál.

-Amúgy – mondja Barbi, és kinyitja nekem a sört -, nyugi, nem csak téged zaklat, ha ez megnyugtat. Szinte mindenkinek elmondja ezt az egészet, aztán hívogat mindenkit, hogy menjenek inni. Mindennap iszik. Csak egy partner kell neki, akivel ivás közben mindent elfelejthet.

-Neked is elmondta?

-Nekem nem – mondta Barbi, és megvonta a vállát. – Én nem vagyok kíváncsi senki szaros szennyesére, elég a magamé. Nekem ne pofázzon senki, én csak kiszolgálom a sört.

-Dehát mindenki neked pofáz – mondtam, és belekortyoltam a sörbe.

Barbi megint megvonta a vállát. – De én nem figyelek oda. Viszont ez… ez úgy beleissza, szó szerint, beleissza magát az ember agyába, hogy képtelenség kitörölni onnét. Olyan kurva negatív. Egy idő után majd észreveszed.

-Durva dolgok történtek vele – mondtam.

-Jó, de az élet akkor sem olyan szar, amilyennek ő be akarja állítani – mosolygott rám Barbi. – Majd észreveszed idővel. Csak nehogy késő legyen, szívem.

Nem mintha ez bármit is jelentett volna. Se a mosoly, se az, hogy szívemnek szólított, se az, hogy vedeltük a sört, és gyakorlatilag nem telt el nap, hogy ne a Nextben kötöttünk volna ki. Rövid, sör, rövid, sör. Sztori mindig volt, meg amit aztán el lehetett felejteni. Azon sem csodálkoztam, amikor egyik nap Ridi újra felbukkant. Csak úgy, minden előzmény nélkül.

-Azt mondtad rólam – mondta, és az asztalra csapta a poharát -, hogy egy idióta nyálas olaszfejű alkoholista vagyok!

Értetlenül pislogtam.

-Mikor mondtam volna ilyet?

-Ezt terjeszted rólam – mondta, és lehajtotta a fejét, és hirtelen olyan szomorú arcot vágott, hogy majdnem megsajnáltam.

Akkor is abszurd volt: Next, Ridi, Barbi, ezek a nevek, ez a hely, ez a pállott idő, mintha bekuporodott volna a sarokba megpenészedni és elhalni, hogy csak a poshadt állandóság és a kevertek szaga maradjon a levegőben terjengve meg bennünk. Mik ezek a nevek?

Felmerült bennem, hogy kinyomozzam. Mint egy olyan filmben, ahol apró jelek hívják fel magukra a figyelmet nem önmagukban, hanem azzal, amilyen konstellációban egymással állnak. Csak össze lehetne rakni valamit. Mit jelent, hogy Next? Hogy Ridi? Hogy Barbi? Legyenek inkább kis kezdőbetűvel: next, ridi, barbi…

-És ha ezt terjesztem, akkor mi van – mondtam, és megsimogattam Ridi hátát.

Ezek nem nevek, és semmit nem jelentenek, nem olyan nyilak, amik bárhová is mutatnak. Ez csak egy más életforma.

-Szóval vele is szétmentetek – állapítottam meg, mert ő nem felelt semmit. Valami könnyek gyűltek a szemébe.

Ridinek igazából ez az egy baja volt: hogy sosem tudta összeszedni magát. De arra való a sportfogadás szombat délelőttönként. Köré gyűltünk másnap páran, a lányok, akik ilyen helyeken töltik a szombatjaikat. Egy-két feles után láttam is az elaszott időt, a jobb sarokban volt, egész pontosan a tévétartó polc alatt közvetlenül. Kevert-szag terjengett a levegőben, mi meg sokat röhögtünk a semmin.

 

 

 

Ébredés

 

 

Naphosszat csak a szobájában gubbaszt. Ha nem muszáj, ki sem mozdul onnan. Minek? Úgyis csak atrocitások érik, valahányszor emberek közé merészkedik. Akkor a legjobb, ha nyári szünet van, és nem kell riogatnia senkit.

Vera csúnyának született. Ám ahogy teltek az évek, csak még csúnyább lett. Tizennégy éves korára előreugró fogsorával, turcsi, malacéhoz hasonlító orrával, elálló füleivel, esetlen tartásával, és vézna testével valóban ijesztő látványt nyújt. Hogy lesz így valaha szerelmes? Hogy fogja így bárki is szeretni? Hiszen ő maga is megretten a saját tükörképétől.

A szülei szánalommal vegyes félelemmel óvják. Félelemmel attól, hogy a bántó, megalázó megjegyzések, a gúnyos suttogások, az otromba bekiabálások soha nem múló sebekként tátongnak majd lányuk lelkén.

Vera szereti a szobája magányát, a nyitott ablakon át beáramló enyhe nyári szellő fuvallatát, az esőcseppek koccanását a párkányon, a szobán kívüli világ lüktetését.  Az ablakból figyelni mindezt, megnyugtató és biztonságos, hiszen így nem bánthatják, nem érhetnek el hozzá.

A pokol mindig akkor kezdődik, amikor beköszönt az új tanév. A hosszú nyári vakáció után őt senki nem üdvözli régi ismerősként, vele senki nem akarja megosztani az élményeit. Ha végigvonul a folyosón, üressé válik előtte az út. Léptei erőteljes koppanásai kétségbeesetten visszhangozzák a szívében burjánzó, egyre terebélyesedő fájdalmát, de senkit nem érdekel a nyomora.

– Tessék, ezt az ocsmány pofádért, te majom! – hallja valahonnan a közelből, majd egy pillanat múlva már érzi is az ütést, ami a vállát éri. Megszokott dolog ez. Nevezhetjük tanévkezdési ajándéknak.

– Nézd már, ez a csúnyaság még mindig itt van? Miért nem kéred át magad másik iskolába, hogy ott rontsd az átlagot? A szüleid is ennyire rondák, vagy csak te sikerültél ilyen borzalmasra? – hangos röhögés hallatszik, megspékelve egy-két büfögéssel, amolyan kísérő jelenségként, hiszen így annyira trendi. Ez Barabás, az osztály szépfiúja, minden lány imádja. Sisteregnek, mint a zárlatos konnektor, ha csak a közelükbe megy.  

– Elmúlik ez is. Csak végig kell mennem ezen az istenverte folyosón, be az osztályterembe, ott majd békén hagynak. Hátha lesz bent egy tanár is – gondolja Vera. És valóban ül bent egy tanár, ilyenkor valamivel elviselhetőbb a helyzet, nem merik hangosan pocskondiázni. – Gyáva szarok! – sziszegi magában.

Az egyik órán apró papírgalacsinokkal dobálják a hátát. A másikon a padtársa egy összehajtogatott levélkét csúsztat a zsebébe. Óvatosan nyitja ki, félve olvassa, mi áll benne. „A Vera soha az életben nem fog találni magának senkit! Írd alá, ha egyetértesz!”

Osztályfőnöki órán, valahányszor megmozdul, néhány marha, Barabás vezényletével, a szájával szellentést imitál. A tanár rájuk szól, hogy fejezzék már be, de ő sem képes eltitkolni, mennyire viszolyog a lánytól, a csúnyaságától.

Vége az első napnak. Vera kissé megkönnyebbülve, táskáját a vállára vetve, sietős léptekkel indul haza. Egy csapat az idióta Barabással az élén utána ered. Követik, és mihelyst beérik, zrikálni, lökdösni kezdik. – Csúnyaság, ocsmányság, borzalom! Csúnyaság, ocsmányság, borzalom! – skandálják vihogva. A lány érzi, ahogy arcát elönti a forróság.

– Hát ennek már soha nem lesz vége? – kérdi sírásra görbülő szájjal.  Barabás sleppje még hangosabban röhög. – Anyád nem sírt, amikor meglátott, te szerencsétlen? Kinek fogsz ezzel a fejjel kelleni? Ha-ha-ha! He-he-he! Ultragáz a pofád, ultragáz!

A járda szélén áll. Ha egyet előre lép, az már az úttest. Piros a lámpa. Jobbról egy kamion közeleg. Csak egy lépés. Egy lépés.

Vera úgy tűnik el a kamion alatt, mintha soha nem is lett volna. A sikertelen fékezés csikorgó, visító hangjain túl nincs már semmi, csak a mindenre és mindenkire sötét árnyékként telepedő csend…

 

Csatakosan ébred. – A francba, elkések! – kiabálja. Sietve dobja le magáról a takarót, hosszú lábaival berohan a fürdőszobába. Percek alatt letusol, fogat mos, majd belenéz a tükörbe. Csodaszép barna szemei, mint két dió, néznek vissza rá. Pisze orra, húsos szája egészen különleges bájt ad az arcának. Gyönyörű, hosszú barna haját lófarokba fogja, belebújik kedvenc farmerjába, és egy ujjatlan pólóba. Papucsot vesz, meleg van. A konyhában bekap egy szendvicset, aztán elindul. – De iszonyatosan rosszat álmodtam! – siklik át rajta, miközben a buszra várva begyűjti a szokásos napi fütty-csokrot és bókokat.

Az iskolába érve, a folyosón meglátja Barabást a haverjaival. Egy mangát nézegetnek, és az előttük elsétáló lányok fenekét, büfögve-röhögve-csettintgetve.

Vera egy pillanat alatt ott terem Barabás előtt, és jól irányzott mozdulattal lekever neki egy tekintélyes méretű pofont. A hülye gyerek a meglepetéstől nyikkanni se tud, csak áll, és bámul üveges szemekkel, mint aki sokkot kapott. Kis idő eltelik, mire felfogja, mi történt, és szóra nyitva a száját, még mindig ijedten rebegi:

– Ezt miért kaptam?

– Anyádért! – kiáltja Vera, és diadalittasan, fejét büszkén felszegve hagyja ott az elképedve ácsorgó Barabást, a bandájával együtt. 

 

 

Budapest, 2011. augusztus 06.                                       Zoltay Lívia  

 

         Bezeg már napok óta szédelgett, nehezen bírta a járási levegőt, zihálva futott a csővonat után, hányingere volt a tompa hajnali fényektől és a legváratlanabb helyzetekben kezdett dorombolni. Addig oldalgott, hörgött reggelente, hogy a környékbeliek végül együttes erővel hívták ki rá a csőszt.

         Bezeg először a csősz csüngő hasát vette észre, ott állt fölötte, egy apró szeizmográfot tartott Bezeg mellkasa fölé, a szeizmográf által felrajzolt ábra szerint ordas nagy rendetlenség volt Bezeg érrendszerében. Át kell nézni belülről is, ropogtatta fogsorát a csősz, tessék megfordulni!

         Bezegnek még annyi ideje se volt, hogy méltatlankodjon, a csősz már kapta is a vizsgálati lenférget, a féreg fejére applikálta az apró kamerát, és beeresztette Bezeg egyik testnyílásába.  Bezeg nem érzett semmit, néha valami csiklandást az érfalakon, ahogy a lenféreg átsuhant.

         Most a bal csípője táján mintha valami zavar támadt volna, a kivetítőn csak az látszott, hogy a lenféreg irtóztató sötétségbe került odabent, nem tud továbbmenni. Némi matatás után halvány fénypászma világította meg a lenféreg útjában álló akadályt: Bezeg érrendszerét kartondobozok zárták el, a lenféreg hiába tuszkolta, lökte azokat a kartondobozokat, meg se moccantak. 

         Már csak az a kérdés – morfondírozott a csősz –, hogy a szervezete hogyan reagál a törpepoloskákra, mert egy pár hétig át kell engedni a terepet néhány jól kiképzett példánynak, biztosítani a szabad ki-be járást legalább két testnyíláson, és betartani a tűzvédelmi előírásokat, hacsak nem akar végzetes komplikációkat.

         Bezeg nem akart semmilyen komplikációt, ettől még gyanakodva méregette a hat törpepoloskát, amint a testbehatolás előtti csuklógyakorlatot végezték a priccs szélén. 

          

 

A törpepoloskák őrmestere imádta a rendet. Apró rohamsisakját le nem vette volna, olyan jól illett neki, abban evett, aludt, abban párosodott.  Mikor megbízták a Bezeg érrendszerében kialakult dugulás megszüntetésével, először alapos terepszemlét tartott. Megvizsgálta az emésztőcsatornákat, légcsöveket, bejárta a gyomor legmélyebb bugyrait, és arra a következtetésre jutott, hogy teljes körű felújításra, mi több, átalakításra lesz szükség.

A vaskos, bolyhos nyelőcső tisztításával alvállalkozóként két lompos farkú cickányt bíztak meg, Bezeg évek óta nem kacarászott és öklendezett annyit, mint abban a két napban, amíg a cickányok ki nem takarították a nyelőcsöveit. A gyomor mélyén lerakódott szőrszálakból, galacsinból, celluxból, mindenféle rongycafatokból kialakult göböket lángszóróval pörkölték apróvá, így már könnyűszerrel távoztak a végbélnyíláson.

Az egyetlen komolyabb fennakadást a vastagbél kanyarulatába fészkelt darazsak okozták, az őrmester már az első napon is csak a rohamsisakjának köszönhette, hogy a feldühödött darázsnémberek nem döfték agyon. Az átalakítás során egy kisebb csapat közelítette meg a darazsak bázisát, a fészekben csak két fejletlen csimpóca húzta meg magát, azokat könnyűszerrel csapták agyon, leverték a fészket, a bélfalat újravakolták.

Másnap azonban újra ott voltak a darazsak, és most kis híján odavesztek a poloskák. Az őrmester által elrendelt újabb terepszemle során felfedezték, hogy a gyomorfalon ismeretlen körülmények között keletkezett nyíláson közlekednek a darazsak, Bezeg hiába győzködte az őrmestert, hogy az a nyílásnak látszó mélyedés az ő saját köldöke, megvárták, amíg a darazsak kiröppentek Bezegből, és cementtel, mésszel tömték el a nyílást.  

A többhetes munkafolyamat befejeztével kisebb ünnepség keretein belül adták át Bezeg felújított szervezetét, két szakértő rövid szteppszámmal mulattatta az egybegyűlteket, a felügyelő unokahúga genyőtelepényt szolgált fel, általános volt a jóérzés.

Bezeg köldökét feszegette a szikkadó malter, gyomra alig tágult, a fényesre sikált nyelőcsöveken úgy száguldott végig egy-egy falat, hogy alig érzékelte testében a genyőtelepényt, az máris távozott belőle. Csak akkor érzett némi megkönnyebbülést, amikor alkonyattájt óvatos zümmögést érzékelt a vastagbél irányából.  

 

 

Több mint egy hét telt el, mire rászántam magamat, hogy elszívjam életem első marihuánás cigarettáját.

         Nem akartam ezt munka előtt megtenni, mert benne van a szabályzatban, hogy nem szabad. Szóval előtte azért bementem dolgozni, ahogy szoktam.

         Miközben pakoltam a könyveket, megöltem egy pókot.

         Szándékosan.

         Arra gondoltam, hogy ezért talán rossz ember vagyok. Arra gondoltam, hogy a pók soha nem gondolta volna, hogy így végzi. Csak sétál fel a polcon és hirtelen kilapítja a Pseudo-Antisthenés.

         Tessék, ennyit ér az élet. Még elbúcsúzni sem volt ideje a többi póktól.

         Aztán kimentem a ruhatárba. Julcsi odajött hozzám. Szerintem szintén szándékosan.

         Kivettem a táskámból a könyvét.

         – Visszahoztam a Lét elviselhetetlen szörnyűségét – mondtam neki.

         Julcsi felvonta az egyik szemöldökét. Nem tudom, hogy csinálta.

– Könnyűségét – mondta.

         Lenéztem a könyvre.

– Ja, igen… persze. Bocsánat. De nem hiszem, hogy…

         Visszaadtam a könyvet.

– Úgy érzed, nem neked való? – érdeklődött Julcsi.

         – Nem is tudom. Talán előbb valamiféle egyszerűbbel kellene kezdenem. Olyasmivel, amit sokan szeretnek, meg könnyű olvasni.

– Mondjuk a Harry Potter?

Elgondolkodtam rajta. Ismerős volt a név.

– Nem abból lesz valamikor film a mozikban? – kérdeztem.

– Most megy a nyolcadik. A hét per kettő.

– Ahha – bólogattam. – Akkor olvassam el azt?

         Julcsi nem válaszolt, csak furcsa arckifejezést vett fel. Nem értettem. A beszélgetésünk, úgy tűnik, kifutott, mint a tej.

         – Amúgy… te olvasott vagy – szólaltam meg aztán.

         Láthatóan tetszett neki, hogy ezt mondtam, mert elmosolyodott és egy kicsit hátradőlt, hogy nagyobbnak tűnjön a melle.

         – Igen.

         – Mit ért ez a Kundera az alatt, hogy a „lét elviselhetetlen könnyűsége”? Úgy értem, hogy ha valami könnyű, az nem jó dolog?

         Julcsi eltűrt egy tincset a szeméből, és mintha kicsit jobban örült volna.

         – Jaaaj, hát tudod, hogy van ez. Te sosem voltál úgy, hogy nem tudod, mihez kezdj jó dolgodban? Hogy már megőrülsz attól, hogy rájössz, mindened megvan, és amire vágysz, az már csak luxus?

         – Nem tudom, hogy van ez.

         – Azért, na – kacsintott Julcsi. – Te is szeretnél néha valami őrültséget csinálni. Valami illetlent? Ha már eleged van a semmittevésből.

         Közelebb került hozzám, de észre sem vettem, hogy csinálta.

– Valami disznóságot – tette hozzá suttogva.

Elgondolkodtam, majd feleltem:

– Egyszer a gimiben megittam két liter Trombi Dumbit fogadásból. Arra voltak kíváncsiak, kihányom-e.

Julcsi hátrébb lépett, és megint eltűrte azt a tincset, amit egyszer már eltűrt, de a nagy ide-oda mozgolódásban visszarakoncátlankodott.

– Nem egészen ilyesmire gondoltam – mondta. Sietősen körülnézett. – Legjobb lenne, ha ezt nem itt és most beszélnénk meg. Még elkaplak!

Kacsintott, és elszaladt. Jött a Margit, ugye.

– Lazsálsz, mi? – szólt rám. – Az, hogy még a gyakornoki idődet töltöd, nem jelenti azt, hogy csak itt lébecolhatsz kint.

– Nem is lébecolok, csak…

– És még felesel is, beszarás! – kiáltott fel Margit. – Nem is tudom, hogy sikerült ide bekerülnöd.

Nem várt választ, mert azonnal továbbment, de még egy viszonylag egyszerű, de sokat jelentő mozdulattal jelezte, hogy menjek vissza dolgozni.

Visszamentem.

Amikor vége volt a munkaidőnek, azonnal összepakoltam, és úgy elindultam, hogy Julcsi se tudott elkapni.

Kifelé összefutottam Patrikkal.

– Na, baszatta a cucc? – kacsintgatott.

Megragadtam, és arrébb húztam, ezen aztán jól meglepődött, de szerintem én is.

– Még nem csináltam vele semmit. Meg kell mutatnod, hogyan kell.

Az elkerekedő szeme emlékeztetett az elmúlt hét eseményeire: akárhányszor nekiálltam kicsomagolni az anyagot, mindig hiányzott valami. Cigarettapapír. Aztán azt néztem, túl kevés az anyag egy cigarettához, és eltöprengtem, hogy vajon tesznek-e hozzá mást is. Kiderült, hogy rendes dohányt.

Elolvastam az interneten.

Csak ezen a napon jutottam el odáig, hogy tudjam, hogyan is kellene, de most, hogy összefutottam Patrikkal, egyszerűbbnek láttam őt megkérni.

– Mit, nem tudod, hogy kell megtekerni? – kérdezte.

– Hát nem tekergetni akarom, hanem elszívni.

Erre valamiért elnevette magát.

– Baszkikám. Ha ezt előbb mondod, úgy adom. Készen, felrolnizva, mint egy török szőnyeg. Miért nem szóltál?

Vállat vontam.

– Akkor segítesz?

         Zsebre tette a kezét, körülnézett, majd biccentett a fejével, hogy kövessem.

         – Leugrunk ide a parkba – magyarázta. – Eltolunk egyet, aztán lehet, jönnek a haverok, meg hoznak pár tyúkot is. Ahogy elnézlek, az is rád férne.

– Nem vagyok éhes – mondtam. – A társaságot se nagyon szeretem, igazából.

Egy ideig úgy sétáltunk egymás mellett, hogy hosszan bámult rám, aztán sóhajtott és azt mondta:

– Ha már az éhségnél tartunk…

– Ó igen, a marihuána-használat egyik jellemző következménye a megnövekedett éhség, melynek hatására a használó gyakrabban és többet étkezik a számára szokásosnál.

– Haver, mi a f…

– Wikipedia.

Patrik a fejét rázta.

– Neked sürgősen fel kell szívnod ezt a szart.

Egy sötét parkban kötöttünk ki, de mielőtt beléptünk volna, a közeli villanyoszlopnál megálltam, mert felraktak rá egy hirdetést.

Családi ház eladó a kertvárosban, telefonszám a letéphető fecniken.

Letéptem egyet.

– Tip? – kérdezte Patrik.

– Magamtól – mondtam neki. – Gyűjtöm az ilyen telefonszámokat.

– Hogyhogy gyűjtöd a telefonszámokat? Erre való a telefonkönyv.

Megráztam a fejem.

– Csak amelyeket így írnak ki, fecnire, amit le lehet tépni. És akkor nem tépem le, ha már csak egy van, ez amolyan szabály.

– Te tudod. – Odanyúlt, ő is letépett egyet. – De kelleni fog egy a cigihez.

Erre mondjuk nem is gondoltam, de bólintottam és követtem.

Jó mélyre mentünk, ahol senki sem jár. Valami erdő szélén lehettünk. Találtunk egy régi padot, ami fel volt gyújtva, félig. Félig még megmaradt, ezért le tudtunk rá ülni.

– Amúgy cigizel? – kérdezte Patrik.

– Nem. Egyszer kipróbáltam, nem volt valami jó.

– Tolj el egyet. – Megkínált. – Szokjad csak. Ne szerencsétlenkedj itt nekem a lényeggel.

Ő is bekapott egyet, egy másikat meg elkezdett szétcincálni.

Hát rágyújtottunk. Nem köhögtem annyit, mint vártam. Intett, és kellett egy pillanat, hogy leessen: a füvemet akarja. Odaadtam neki.

Figyeltem, miféle kifinomult, bonyolult mozdulatokkal alkotja meg a cigarettát Patrik. Kettőt is csinált. A maradék füvet visszaadta.

– A következő lesz – mondta. – Elnyomjuk az egyiket, aztán pihenésképpen egy sima cigi. Aztán kicsit várunk és jöhet a következő.

Miközben szívtuk, életre szóló tanácsokkal látott el.

– Piciket, piciket, sssz-há… sssz-há.

Amikor megvolt ez a fajta cigi, meg az a sima fajta cigi, meg aztán még egy, az az ez a fajta cigi, vagy hogyan is van, kicsit belezavarodtam, szóval amikor elszívtunk mindent, amit el lehetett szívni, akkor Patrik elkezdte nyomkodni a telefonját és zenét varázsolt elő belőle.

Szerintem valamiféle indiai rapzene lehetett.

– Durva jó, mi? – kérdezte.

Ezt még el kellett döntenem. Próbáltam felfedezni bármiféle változást, de nem sikerült. Észrevettem, hogy már nem nagyon érdekel, hogy összegyűjtök-e harminc fecnit harminc nap alatt, és azt is, hogy kezdek álmosodni.

Esetleg az lehetett az érdekes, hogy lenyűgözőnek találtam a két szemközti fa közötti tér strukturális elrendezését.

– Jövő héten el kell jönnöd Ecuadorba – mondta Patrik.

Erre nem tudtam, mit felelni.

– Haveromnak születésnapja lesz. Csütörtökön. Ráérsz?

– Én ráérek – mondtam. – Hol van Ecuador?

– Az Ecuador egy hely a városban – mutatott valamerre. – Partizóna. Café Ecuador. Ahogy nézem, itt ma már semmi nem lesz. Pedig szoktak lenni. A picsába, ember. Le kell jönnöd. Szükséged van arra, hogy kimozdulj.

Arra gondoltam, neki van rá szüksége, de aztán azt mondtam:

– Rendben van. Ha akarod, elmegyek.

Erre elvigyorodott, megütögette a vállamat.

– Ez a beszéd, haver.

Végül is elmentünk onnan. Kétféle irányba mentünk, ő erre, én meg arra.

Elsétáltam egy könyvesbolt mellett, láttam, hogy nyitva van. Visszasétáltam a bejárathoz és bementem.

Megnézegettem egy csomó könyvet. Furcsa volt, hogy nincs bennük pecsét, meg minden. Újak voltak. A tapintásuk fantasztikus. A betűk csak úgy vibráltak a szemem előtt.

Eljutottam végül egy olyan részre, ahol nagyon színes borítójú kötetek sorakoztak. Köztük rengeteg Harry Potter, egész tornyokban álltak.

– Segíthetek? – kérdezte egy nő.

Fiatal nő. Inkább lány. Mint én. Mármint én fiú vagyok, de olyasmi lehetett korban, mint én.

– El akarom olvasni a Harry Pottert! – mondtam neki akkora eltökéltséggel, hogy el is bizonytalanodott tőle.

– Talán rosszul van, nem kér egy pohár vizet? – kérdezte aztán.

– Hogyhogy?

– Kicsit sápadtnak tűnik. A szeme…

Erre elpirult, majd suttogóra vette:

– Jézusom, ember, te be vagy szakadva.

– Miért, mert el akarom olvasni a Harry Pottert?

Erre nevetgélni kezdett.

– Na, de tényleg, segíthetek?

Lenéztem a könyvekre.

„HARRY POTTER ÉS A TŰZ SERLEGE”. „HARRY POTTER ÉS AZ AZKABANI FOGOLY.” „HARRY POTTER ÉS A HALÁL EREKLYÉI”.

– Hogyan vannak ezek sorban?

Rám nézett.

– Te tényleg komolyan gondolod! – Csettintett a nyelvével. – A bölcsek köve. Az az első. Szerintem nagyon jó kis könyvek.

Le is hajolt érte nekem, és átadta. Nekem.

– Csak nehogy ilyen állapotban kezdd olvasni, mert a végén kiugrasz az ablakon egy seprűvel – mondta. – Még sosem láttalak itt.

– Ha tudom, hogy ilyen kedvesek az eladók, minden nap ide jövök – feleltem.

Milyen innovatív vagyok ma!, gondoltam. Össze tudnék szerelni egy hatalmas hajómakettet is! Ezt fogom csinálni! Bemegyek a játékboltba és veszek egy hajómakettet!

– Hahó! – szólt rám a lány.

– Öm, tessék?

– Azt mondtam, nagyon aranyos tőled, hogy ezt mondod.

Összezavarodtam.

– Mármint egy makett? Szerintem semmiség. – Felemeltem a könyvet. – Hol tudok fizetni?

Mosolygott, megmutatta, fizettem, kimentem.

Hazafelé letéptem az összes fecnit, ami az utamba került, még azokat is, amiket egyszer már leszedtem, és azokat is, amelyeken már csak egy darab volt.

A hajómakettemet elfelejtettem.

Messziről megéreztem a gyros illatát, és amikor odaértem az árushoz, kérnem kellett egyet. Szerintem ilyen gyorsan nem ettem meg még gyrost. Illetve, életemben először ettem, mert annak idején Reni úgy gondolta, hogy nem engedhetem meg magamnak. Megettem, és kértem még egyet. Azt nem ettem meg olyan gyorsan, inkább kiélveztem.

Annyira jó volt.

Így a minden napos bevásárlásomat is kihagytam. Előtte pedig nem busszal mentem haza. Észre sem vettem, már otthon is voltam.

Fogtam a maradék füvet, zacskóval együtt, bedobtam a vécébe és lehúztam, mint a filmekben.

Ekkora felesleges pénzkidobást ilyen értelmetlen, semmire sem való hülyeségre, hát ilyet még nem láttam.

Hátradőltem a kedvenc fotelemben, és olvasni kezdtem a Harry Pottert. Addig fel sem keltem, amíg végig nem olvastam.

Így múlt el a szerda.

 

 

 

A könyv Facebook-oldala: http://www.facebook.com/nyolcasok

A szerző honlapja: http://www.balazsfarkas.com

 

 

Eljött az a kedd, amikor az az író tartott előadást. Akinek nem bírtam megjegyezni a nevét.

         Julcsi odajött hozzám néhány órával előtte. Ott álltam a nyolcas főosztály polcai között, és raktam fel a könyveket, szóval alig vettem észre, hogy engem néz.

         – Jól vagy, szívem? – kérdezte.

Visszanéztem rá.

– Hát… miért ne lennék?

– Tudom, hogy nehezen viseled a szakítást – magyarázta. – Nem kell úgy tenned, mintha nem viselnéd nehezen. Nem kell játszanod az erőset. Nekem nyugodtan elmondhatod, ha bánatos vagy.

– Nem is tudom. Ez az egész a múlt héten volt, szóval…

– Akarod, hogy főzzek neked egy jó teát? – lépett közelebb. – Hivatalosan még pár percig tart az ebédszünet, ha gondolod, lefuthatok egy Tavaszi Remény cseresznyeteáért.

– Julcsi… július eleje van.

– Hány cukorral kéred?

– Nem kérek teát, köszönöm szépen.

Erre elhallgattunk, én pedig jobb híján folytattam a könyvek pakolgatását. Julcsi meg csak állt ott és nézett engem.

– És? Milyen?

– Mármint mi milyen? – kérdeztem.

– Hát a könyv, amit adtam.

Eltartott egy ideig, amíg felidéztem, hogy Julcsi mikor is adott nekem könyvet, végül leesett. Nyolc nappal korábban.

– Nem, még nem volt alkalmam olvasni.

Julcsi a fejét ingatta.

– Na igen, a szakítás mellett… de figyelj, szerintem ez a könyv abszolúte segítene átvészelni ezt a nehéz időszakot.

– Abszolúte? – kérdeztem vissza, mert nem értettem a szót.

– Abszolúte.

Az órámra pillantottam.

         – Mikor jön ez az író?

         – Később – mondta Julcsi. – Még van addig három óra.

         – El kell mennem gyorsan a bankba. Szerinted szóljak a Margitnak?

         Julcsi legyintett.

         – Hagyjad csak. Túl elfoglalt az öreglány.

         Hát hagytam. Elindultam kifelé, nem is néztem vissza, mit csinál Julcsi. Azt hiszem, egészen addig figyelt, amíg ki nem léptem az ajtón.

         Kivettem a havi fizetésem egyötödét a bankból, pontosabban a pénztárból. Mondta a nő, hogy használjam az automatát, én meg mondtam neki, hogy elveszítettem a kártyámat. Erre ő azt mondta, hogy csináltatnom kell újat. Erre én azt mondtam neki, hogy nincs rá időm.

         Ezután Patrikhoz mentem. Megint ott ücsörgött a könyvtár mellett egy padon és gitározott.

         – Most van egy kevés pénzem – mondtam neki. – Sajnálom, hogy csak most, de…

         – Haver – mondta Patrik. – Nyugi. Nem kell sohasem kapkodni. Az a te bajod, hogy kapkodsz, meg ideges vagy. Ezért van erre szükséged.

         Nem értettem vele egyet.

         – Igazad lehet – mondtam. – Adj… adj két gét.

         Apró zacskót vett elő, és a kezembe nyomta. Még csak körül sem nézett.

         – Nyugodtan megvizsgálhatod, megszagolhatod, csinálhatsz, amit akarsz, de a legbölcsebb az lenne, ha gyorsan zsebre raknád. – Patrik megütögette a padot maga mellett. – Ülj le, aztán állj fel, mintha nem is adnál nekem semmit.  De azért remélem, tudod, mennyit nem kell nekem adnod.

         Leültem mellé, odacsúsztattam neki a pénzt.

         – És nem szoktak elkapni? – kérdeztem.     

         – Szerinted itt üldögélnék akkor? – kérdezett vissza.

         Erre már nem tudtam, mit mondani.

– Hát rendben, mennem is kell – szólaltam meg alig fél perc múlva.

         – Köszöntem.

         Amikor visszatértem, Margit fogadott.

         – Tudod, örülnék, ha nem szaladgálnál el csak úgy, engedély nélkül – mondta, és megigazgatta a szemüvegét.

         – Bocsánat, én csak ide…

         – Most az mindegy, hogy hova mentél, meg mennyi időre – emelte fel az ujját Margit, ami azt jelentette: jobban teszem, ha meg sem szólalok, amíg nem kapok rá engedélyt. – A lényeg, hogy tudjam, hol vagy, és hogy tudjam, hogy elmentél. Mit gondolsz, mennyi ideig szaladgáltam fel-le, amíg kerestelek? Le kellett volna fénymásolni néhány cikket. Senki más nem ért rá. Szerinted ez elfogadható viselkedés?

         – Julcsi azt mondta, nem lesz gond, ha kiugrok levenni egy kis pénzt.

         – Szóval Julcsi azt mondta! – csattant fel Margit. – És ha Julcsi azt mondja, akkor te meg kiugrasz az ablakon. Ha a Julcsi azt mondja, beleugrasz a kútba, aztán meg kimászol, és még egyszer beleugrasz, hátha rosszul csináltad.

         – Én nem ezt mondtam, én csak…

         – Tudom ám, mi folyik itt. – Összevonta a szemöldökét, összeszorította a száját, és suttogóra fogta a beszédét. Igazából, nem is tudtam, hogy lehet suttogva is kiabálni. – Ez egy könyvtár! Nem bordélyház! Azt, hogy ti ott fajtalankodtok a polcok mögött, nem vagyok köteles elviselni!

         – Nem is… izé… nem is… fajtalanodunk.

         – Rajtad tartom a szememet! – dörrent rám.

         Erre elvonult, de valóban rajtam tartotta a szemét.

         Majdnem nekiment az ajtónak.

A következő néhány órában, ahogy rakosgattam a könyveket, és kiszolgáltam az olvasókat, azon gondolkodtam, hogy vajon miért vettem meg a füvet, és hogy lehet-e érezni a szagát onnan a zsebemből.

         Aztán arra is gondoltam, tényleg hiányzik-e a barátnőm, vagyis a volt barátnőm. Elég sokáig gondolkoztam ezen.

         Végül arra jutottam, hogy a gondolkodástól megfájdul az ember feje.

Gyorsan lepergett az idő, mire eljött a záróra, és elkezdődött az író felolvasása.

         Vendégünk nem volt kimondottan magas, inkább csak olyan öreg, és cigarettaszag áradt belőle, pont úgy, ahogy azt Julcsi megmondta.

         Úgy kezdődött, hogy feltette a szemüvegét, kinyitotta a könyvét és felolvasott egy fejezetet. Az első mondat után elveszítettem a fonalat. Persze, az is lehet, hogy az első mondat felénél, mivel az is eltartott egy percig.

         Aztán ránézett a közönségére: négy-öt hasonlóan öreg férfira, ugyanennyi öreg nőre, meg egy kötött pulóveres, vastag szemüveges, korpás hajú fiatalemberre. Meg ránk, könyvtárosokra.

         – Ezt a regényt közel négy hónap alatt írtam, de legalább negyven éve érlelődött bennem – mondta, és levette a szemüvegét. – Kinevethetnek, mert vékony könyv. Nem is túlságosan összetett. Tudják… a fájdalom.

         Erre mindenki bólogatni kezdett. Mindenki tudta a fájdalmat.

Én például nem tudtam.

– A fájdalom akadályozott meg abban, hogy a témához nyúljak – folytatta, és közben simogatta a könyvét. – Az emlékek furcsák, eltemethetjük őket hosszú évekre. Azt hinnénk, vége. Azt hittem én is, hogy tényszerűen kezelhetem a dolgot. De amikor írni kezdtem, az emlékek fájdalmassá váltak.

         Még úgy tíz percig beszélt a fájdalomról, anélkül, hogy tudtam volna róla, hogy mire is utal. Talán többet kellene olvasnom, gondoltam.

         Aztán az olvasók kérdezhettek, az író pedig megtehette, hogy nem válaszol.

         – Nagyon megindító volt, ahogy az egyik korábbi regénye, a Szardellaélet lapjain az emberi értékek elkorcsosulásáról és az emberi kapcsolatok kiüresedéséről írt – szólalt meg Margit. – Az érdekelne, hogy ma mennyivel látja rosszabbnak a helyzetet, mint akkor?

         – Igen – mondta az író. – Érdekes jelenség, mármint az, ahogy az emberek magukra maradtak ebben a posztindusztriális, hálózatias világban, ahogy fiatal költőtársunk fájdalmas soraiban is megírta.

         A vastag szemüveges fiatalemberre mutatott, ő pedig szigorúan biccentett.

         – Tudnunk kell, hogy prioritásaink excesszív bomlása az egy nemzeten belüli kulturális értékek diszkrepanciáinak eredménye. Most még inkább lehetséges, hogy valaki egy képregényt, vagy egy videojátékot Tolsztoj nagyregényeivel egy lapon emlegessen, és jelzem, ezzel semmi gond nincsen, mindaddig, míg az értékítélet közös jelrendszerben, elfogadható érvek felhasználásával történik. De egy ilyen, szétmorzsolódott, szubkultúrákra tagolódott világban egy közös nyelv és kulturális eszmerendszer felállítása, finoman szólva képtelenség. Nem találjuk meg a közös hangot a másikkal, mert annyi impulzus ér minket nap mint nap.

         Folytatta még negyed óráig, de nem válaszolta meg, hogy mennyivel látja most rosszabbnak a helyzetet, mint akkor. Persze, nem zavart, mert a kérdést sem értettem.

         Aztán a vége felé a hangulat változott, bort szolgáltak fel, amiért nem kellett fizetni.

         Odamentem egy pohárért, az író pedig megszólított.

         – Feltűnően csendes volt ma este, fiatalember – mosolygott. – De azért láttam, hogy szívesen mondana valamit. Vagy rosszul láttam?

         Vállat vontam.

         – Nem értek én az irodalomhoz – magyaráztam.

         – Ugyan már, pont egy könyvtáros ne értene hozzá?

         – Biztos furcsán hangzik – mondtam, és egy pillanatra elgondolkoztam. – Tudja, a diszkrepanciák.

         Erre értően bólogatott. Ő tudta a diszkrepanciákat.

         – A lényegre tapintottunk akkor. – Megütögette a vállamat, és arrébb ment, hogy megegye az összes csokis nápolyit.

         Valahogy elmúlt ez az este is.

Aztán, mint mindig, a könyvtárosoknak kellett feltakarítani az egészet.

         Julcsival sétáltunk megint a buszra.

         – Aztán mit csinálsz ma este? – kérdezte. – Abban a nagy lakásban, egyedül?

         – Semmit – mondtam.

         Arra gondoltam, kipróbálom ezt a füvezés-dolgot. De még nem voltam benne biztos, hogy készen állok rá.

         – Ha esetleg szükséged van valakire, aki segít az otthoni teendőkben, nyugodtan szólj, nekem van egy kis szabad időm mindig. Persze, ma nem, mivel…

         – Már késő van.

         – Sokáig húzódott ez a…

         – Igen. Nem, nem gond. Szólok, ha valamire szükségem lesz. – Megköszörültem a torkomat. – Tudom, hogy rád számíthatok.

         – Hogyne – felelte ő. – Rám bármikor számíthatsz.

         A buszon csendben ültem, néha hozzányúltam a zsebemhez, amiben a két gé volt.

         Amikor leszálltam, elmentem egy villanyoszlop mellett, amelyre egy hirdetést ragasztottak.

         Megtorpantam és megnéztem magamnak.

         Egy kutya tűnt el, írták a papíron, egy négy, esetleg öt éves corgi, aki a képről bánatosan nézett rám.

A becsületes megtalálónak annyi pénzt ajánlottak fel, amennyi a havi fizetésemnek az egynegyede volt.

A lap alját bevagdosták, hogy lehessen tépni telefonszám-fecniket. Letéptem az egyik telefonszám-fecnit, és zsebre tettem.

Mielőtt hazaindultam volna, bementem a boltba. Vettem tojást, sonkát, sajtot, meg kenyeret. Kifelé menet nekiütköztem valakinek.

– Mégis mi faszt képzelsz, baromarcú? – kiáltott rám.

Felismertem, az a Dancsó nevű kötekedős fickó volt. Amikor ő is felismert, összeszűkült a szeme, és csak ennyit mondott, mielőtt továbbment:

– Vigyázhatnál jobban is.

Hazafelé azon töprengtem, mit kereshetett ezen a környéken.

Amikor hazaértem, leültem a kedvenc fotelembe. Előtte az asztalkán ott volt a könyv, amit Julcsi adott.

Ránéztem. Az volt ráírva nagy betűkkel, hogy „KUNDERA”. Alatta meg, hogy „A lét elviselhetetlen könnyűsége”.

Kinyitottam, és olvasni kezdtem.

 

 

Az örök visszatérés gondolata rejtélyes, és Nietzsche zavarba ejtette vele a többi filozófust: micsoda képtelen gondolat, hogy amit már átéltünk, egyszer ugyanúgy megismétlődhet, és hogy ez az ismétlés is ismétlődhet a végtelenségig. Mit akar mondani ez a zavaros mítosz?

       Az örök visszatérés mítosza per negationem azt mondja, hogy az élet, mely egyszer s mindenkorra eltűnik, s mely nem tér vissza, árnyékhoz hasonlít, nincs súlya, eleve halott, és ha ez az élet szörnyű, gyönyörű, magasztos volt, e szörnyűség, szépség vagy magasztosság nem jelent semmit.

 

 

         Abbahagytam az olvasást. Becsuktam a könyvet.

         Nem értettem belőle egy szót se. Mi az a per negationem? Talán utána kellene néznem. Vagy annak, hogy mi az a Nietzsche.

         Azt sem igazán értettem, mi az a magasztos. Talán nem jelent semmit. Talán mindent jelent.

         Félredobtam Kundera regényét. Miről akart ez szólni?

         Sóhajtottam, kinyújtottam a lábamat. Ropogott mindenem.

         Aztán kimentem a konyhába. Csináltam két bundáskenyeret, aztán közéjük raktam sok sajtot meg sonkát.

         Elég jól jóllaktam, mielőtt lefeküdtem.

         Így múlt el a kedd.

 

 

 

A könyv Facebook-oldala: http://www.facebook.com/nyolcasok

A szerző honlapja: http://www.balazsfarkas.com