Amikor Erzsébet asszony szétosztotta az összes kenyeret, nem maradt más a kötényében, csak néhány rézszínűre száradt rózsaszirom. Talán ezen kívül is akadt volna összecsomagolni való holmija, de nem látta értelmét cipelni. Egy szeles reggelen tehát a csillogó, törékeny szirmokkal, istenhozzád és útravaló eleség nélkül elindult a Vörös Hajú Hegyek irányába. És amikor megérkezett az őszi erdő szélén álló városba, még meg sem melegedett a helye, azonnal munkához látott: először is kemencét kell építeni, aztán ellátni a sebesülteket.

Schuster tanár úr is hasonlóképpen vetődött ide valamikor nagyon régen. Annyira régen, hogy mindenki azt gondolta: egyidős ezzel a hellyel, és életében nem járt soha messzebb a Vörös Hajú Hegyek gerincénél. Sőt, nem is lát tovább az ott tenyésző galagonyabokrok sáros tövénél. De ennyi idő sem volt elég ahhoz, hogy megtanulja csodálkozás nélkül tudomásul venni azt, amire annyit várt, hogy nemcsak lemondott már róla, hanem egészen el is felejtette, mi az.

Erzsébet asszony érkezésén – ami nem volt feltűnő, viszont visszafordíthatatlan következményekkel járt, akárcsak az első hajnali derengés – fölöttébb meglepődött, sőt kicsit zavarba is jött. Még a Paradicsomot is összecserélte a Purgatóriummal, és ilyen állapotban hagyta fel az olvasmányokat. Így aztán minden következő heti órája félresikerült (mármint szerinte), mert a diákok egészen más szövegrészt készítettek elő, mint amire ő gondolt. Elvégre nem mindegy, hogy hol tartanak: kinyílt-e már az a rózsa a történetben, vagy még nem. Gyorsan összefoglalta, amit a terv szerint olvasni kellett volna, és nem vette észre, hogy örül mindenki annak, amit – ilyen módon egészen véletlenül és úgymond fölöslegesen – olvasott.

„Szigorúan tilos kenyeret osztogatni a diákoknak” – ez meg micsoda szabály, gondolta zsörtölődve Schuster tanár úr. És ha ez úgyis tilos (az sajnos eszébe sem jutott volna, hogy ennek ellenére bármikor megtörténhet), akkor magyarázzon nekik rózsákról a bánat. Vagy részéről a szerencse, akár az öröm is, de ő ezzel befejezte. Szép mondatokat készített elő mindig: „A rózsa nem önmagától olyan, amilyennek mi látjuk. A szöveg teszi azzá a rózsát, ami.” Ilyeneket mondani bezzeg nem tilos! Mikor már évek óta nem látott egyetlen rózsát sem.

Ami szintén akármikor megtörténhet. És meg is történik, egy rózsa ugyanis nem fog azzal törődni, hogy a jó tanár úrnak éppen alkalmas-e a pillanat, vagy még mindig a Purgatórium utolsó énekénél tart, és nem látja a fáktól a Vörös Hajú Hegyek meztelen hátát. Minek tekintettel lenni az olvasmányaira, elvégre már úgyse tanít többet, hanem Erzsébet asszony kórházában dolgozik.

Mert sok a munka, és sok a beteg. Van, akinek a sebeikről más is eszébe jut, nemcsak a rózsák. Erzsébet asszony pedig még fiatal, és törékeny, és hamar elfárad. Ezért kell segíteni neki. Segíteni, az nem tilos! (Pontosabban arról nem tesz említést a szabályzat.) És követ kell hordani a Vörös Hajú Hegyek gyomrából, tűzgyújtót kell hasogatni, és mélyebb kutat kell ásni, mert Erzsébet asszonynak a vízhordásban és a hajladozásban folyton lecsúszik rezesen csillogó hajáról a fehér főkötő.

 

Tiefe Brunnen muss man graben,
wenn man klares Wasser will,
Rosenrot, oh, Rosenrot,
tiefe Wasser sind nicht still.

 

Erzsébet asszony kemencéjében reggelre odaégett az összes kenyér. Több füstje lévén, mint lángja, ezt még a rózsák rézzé változásánál is nehezebb lett volna eltitkolni. És Erzsébet asszonynak egyrészt mindegy volt, hogy kiderül-e, mert a betegei mellett eléggé megszokta már a szenet is, meg a forróságot is. Másrészt pedig – a nagy jövés-menésben észre se vette senki – másnapra hűlt helye maradt csak, a kórház lépcsőjén hagyta összecsomagolatlanul mind a huszonnégy évét, a főkötőjével együtt.

Schuster tanár úr nézte egy darabig, ahogy az ügyetlen nővérek és az önkéntes diákok elseprik a hamut, és várta, hogy hátha lesz még alatta parázs. Mert aki egyszer megégette a száját, az azután a hideget is összetéveszti az égő pokollal.

Elhatározta, hogy tovább fogja vájni és hordani a köveket a Vörös Hajú Hegyek testéből. A türelem rózsát terem, majd csak lesz valahogy. És amikor folytatta a munkát, csodálkozva vette észre, hogy sehol nem talál egyetlen szürke követ sem. Az összesnek kenyérszíne volt és borszíne, mintha Erzsébet asszony kemencéjében kiégetett téglákat hordozna magában a hegy. Ennek megörült. Talán soha többet nem lesz hideg a kórházban, ha ilyen kövekből építi újra. De nem is. Inkább épít valami szebbet, nem a betegeknek, hanem egyedül és csak Erzsébetnek. Egy gyönyörű házat rózsakövekből, ha esetleg egy napon visszajönne, és újra magára öltené mind a huszonnégy évét, talán főkötő nélkül. De azért azt is, a főkötőt is, gondosan félreteszi neki ebbe az új házba, hogy biztosan megtalálja majd, ha erre jár.

Munkája végeztén leült, nézte a kút vizét, és vöröses hajában – feltűnően, viszont következmények nélkül – megjelentek az első ősz szálak. És akkor hirtelen eszébe jutott, hogy mire várt annyi ideig ebben a városban, a Vörös Hajú Hegyek lábánál.

 

Sie will es und so ist es fein,
so war es und so wird es immer sein!
Sie will es und so ist es Brauch:
was sie will, bekommt sie auch.

               

Most övé az egész rézerdő, őszi levelei haján az első dérrel.     

 

Tüntetésre készülődünk.

   Az előtérben már javában épül az előzenekar birodalma: a dobok, a mikrofonok és a kábelek kusza szövevénye. A tribün körül szervezők és technikusok sürögnek. Valaki körbehordozza az újságírókat.

   – Tudja, nekünk nincs szükségünk transzparensekre – magyarázza. – Nézzen körül! Meg fogja érteni.

   A tribüntől balra a háttérben feltűnnek a tenger türkizkék hullámai és a part vörösbe hajló, aranysárga fövenye. Összeszorul a szívem a gyönyörűségtől. Hát ezért vagyok én itt, tör rám a felismerés. Gondolhattam volna!

   – Na, látja! Ezért tüntetünk! – mondja a szervező is. – Hogy mindez ne tűnjön el!

   – Nézze csak! – folytatja, és távolabbra mutat, oda, ahol a tengerből, mint egy megállíthatatlan áradat – mintha maga a tüntető tömeg közeledne –, vonulnak a partra sorra egymás után a színek. Álomvörös, vérfekete, viháncsárga, lustazöld, dolgoslila, hallgatagkék, angyalbarna, melegfehér… Mintha a Jóisten jókedvében színözönt bocsátott volna a világra.

   Boldogan és átszellemülten sodródom az árral a tribün felé. Értem már én is, miért nincs itt szükség transzparensekre!

   A hangszórók felől ekkor fülsiketítő recsegés-ropogás hallatszik. A tribün mellett jobbra egyenruhás alakok tűnnek fel. Az egyenruhájuk metálfeketén villog, mint a keményen edzett acél pengéje. Az arcuk viaszfehér. Kezükben szürke gumibot. Fenyegető lassúsággal közelednek.

   Hátrálni kezdünk. Vissza a tenger felé.

 

A préshenger dübörgő hangja az egész műhelyt betöltötte. A géppel szembe levő széken ülő férfi megrettenve figyelte a pillanatok alatt összelapított bádoglemezt. Önkéntelenül is összeszorította hátrakötözött ökleit, és amennyire a kötél engedte, összedörzsölte székhez rögzített lábait. A kék köpenyes fiatalember kikapcsolta a szerkezetet és maga elé emelte a pléhdarabot. Levette a falról az egyik kalapácsot, és gyengéden ráütött vele a lemezre. A vékony fém visszhangzó moraja kísértetiesen zúgott a hangos gépzaj elnémulása után.

– Imádom ezt a hangot… Mint amikor a szél keresztülfúj egy hosszú csövön. Te mit szólsz hozzá?

– Nem… Nem tudom. Uram, kérem, én…

– Mester!

– Igen… Igen, mester… Ez valami tévedés lehet. Miért… és mi szándékkal hurcolt ide?

A kék köpenyes mereven végigmérte foglyát, és egykedvűen újra megsuhintotta a horganylemezt.

– Mondhatnám, azért, hogy hangversenyt adjak neked, de ez nem felelne meg teljesen az igazságnak.

Az esztergapadra helyezte a kalapácsot és a rezgő pléhdarabot, és a satuhoz lépett. Egy fejszefejet erősített belé, és a reszelővel finoman élesíteni kezdte.

– Ha kiszabadításomért magas váltságdíjban reménykedik, akkor ki kell ábrándítanom, mert téves személyt rabolt el… Az én anyagi lehetőségeim nem akkorák, hogy…

– Ejtettem én egyetlen szót is ilyesmiről?!

– Nem, de…

– Hirtelen azt sem tudom, hogy élénknek vagy inkább sekélyesnek nevezném a képzelőerődet, de ha segít, megnyugtathatlak, hogy eszem ágában sincs egy megindító túszdráma negatív hőse lenni.

Abbahagyta a reszelést, és ujjaival óvatosan leellenőrizte a fejsze élét. Elégedetten bólogatva kivette a satuból a szerszámot, és a lekötözött férfihez lépett vele.

– Mit akar ezzel?!

– Megmutatom, mennyire éles. Akár még borotválkozni is lehetne vele.

Lassan végighúzta a fejsze élét a fogoly arcán.

– Kérem, ne, én… Segítség!!! Kérem, segítsen valaki!

A kék köpenyes dühösen pofon vágta, a fejszét a satuasztalra dobta és a szekrényből egy fúrógépet vett elő. Bedugta a csatlakozóba és a lekötözött férfi elé állt. Az illető szipogva figyelte, eleredt orrából egy vércsepp pottyant fehér ingére.

– Szeretném, hogy tudd: pincében vagyunk, mélyen a föld alatt, egy isten háta mögötti faluban, a világ végén. A szomszédok meghaltak, gyermekeik a városba költöztek. Nincs esély, hogy bárki is meghalljon, de ha mégis idegesíteni szeretnél óbégatásoddal, módomban áll változtatni azon.

Bekapcsolta a fúrógépet, és a férfi arca felé közelítette a vékony fúróhegyet.

– A technika csodája! Ötezer fordulat percenként! Néhány pillanat alatt áthatol a legkeményebb csonton is! Elhiszed?

– Igen… Elhiszem.

A kék köpenyes kikapcsolta a szerszámot és az asztalra tette. Lefújta a finom fémreszeléket az asztalról, és felült rá, szemtől szembe foglyával.

– Ki… Kicsoda maga?! És mit… mit akar tőlem?

– Maradjunk annyiban, hogy először is szeretnék egy kicsit közelebbről megismerkedni veled. Mit szólsz hozzá?

A lekötözött férfi nem szólt semmit. Szeme sarkából egy pillantást vetett fogva tartója borostás arcára, majd lesütötte tekintetét. A mennyezetről hosszú dróton lelógó villanyégő fénye a szemébe világított. A kék köpenyes felsóhajtott.

– Itt kezdődött minden. Ebben a műhelyben. Az öregem készített a számomra egy pihekönnyű kalapácsot. Amíg az utcabeli gyerekek a labdát kergették, vagy ügyetlenül összetákolt botjaikkal partizánosdit játszottak, addig én egész álló napon át a használt szögeket egyenesítgettem kedvenc játékszeremmel. Tízéves sem múltam, amikor apám rám bízta egy vaskapu-rámának a hegesztését. Emlékszem, rettentően büszke voltam magamra, amikor a megrendelő eljött a kapuért és megdicsérte az öregemet az elvégzett munkáért…

Zsebéből egy gyűrött cigarettásdobozt húzott elő, gyufát sercintett és rágyújtott.

– Kérsz egy szippantást?

A lekötözött férfi a feléje nyújtott cigarettára pillantott, és megrázta a fejét.

– Magától értetődő volt, hogy gépészeten folytatom tanulmányaimat. A hadsereg után apám azt szerette volna, ha hazajövök, és átveszem a műhelyt, de én inkább a várost és az egyetemet választottam. Óriási reményekkel indultam neki az életnek. Végeláthatatlan termelési csarnokokban üzemeltetett ultramodern gépszerkezetek tervrajzának elkészítéséről ábrándoztam…

Mélyet szívott a cigarettába.

– Van valahol konyakom. Kérsz?

A mögötte levő szekrényből egy majdnem teli üveget vett elő.

– Egy kortyot.

Köpenye aljában megtörölte a szerszámok között álló poharat, félig öntötte a szesszel és foglya szájához emelte. A férfi nagyot kortyolt az italból, majd összerándult arccal elfordította a fejét. A maradékot a kék köpenyes egy hajtásra felhörpintette.

– Százszázalékos spiritusz, de az a lényeg, hogy üt. Még egyet?

– Nem…

– Ahogy gondolod… Én iszok még egyet. Most rajtad a sor!

– Rajtam…?

– Mesélni!

– Nincs semmi mesélnivalóm.

– Mindenkinek van.

– Nézze, uram, engem…

– Mester!

– Elnézést, mester… Látja, engem sokan ismernek, ebben a pillanatban már biztosan keresnek is… Ha elenged, ígérem, hogy…

A közvetlenül a füle mellett elröpült és a háta mögötti falon ripityára tört pohár a lekötözött férfiba fojtotta a szavakat.

– Ne ígérj semmit, hanem mesélj magadról, különben előveszem a fúrógépet! Vagy előtte még a harapófogót!

– Én…

– És eszedbe ne jusson még egyszer, akár burkoltan is, fenyegetőzni, mert a satuba szorítom és szétroppantom a heréidet! Eléggé világos voltam?!

– I… igen.

– Akkor kezdj el mesélni! Már nagyon kíváncsi vagyok…

– Rend… rendben… Semmi különöset nem mondhatok a gyerekkoromról… Én is falun nevelkedtem. Édesapám iskolaigazgató volt, édesanyám pedig tanítónő. Emiatt a tanárok mindig előzékenyek voltak velem szemben…, tudja, hogy van…, a diákok körében azonban nem élveztem osztatlan népszerűséget. Sokan beképzelt strébernek tartottak, ezért kerültek, mások pedig éppen azért keresték a társaságomat, mert kádergyerek voltam. Egyik hozzáállást sem szerettem… Elnézést, kaphatok vizet?

A kék köpenyes ajkait harapdálva a szekrényből poharat vett elő. A műhely végében levő csapnál teletöltötte, és megitatta foglyát.

– Kö… köszönöm.

A kék köpenyes bólintott, és félretette a poharat.

– Alig… alig vártam, hogy kiszabaduljak abból a környezetből. Az egyetem megváltást jelentett. Végre velem foglalkoztak, nem pedig apám fiával… Feleségemmel is ott találkoztam. Mindketten közgazdaságot tanultunk, ugyanazon az évfolyamon. Már első évben összejöttünk… Kettesben beutaztuk az egész országot, sőt még a környezőket is. Én…

Hirtelen elcsuklott a hangja. Lecsapta a fejét és halkan felzokogott.

– Tovább mi történt?

– Munkába álltunk… Összeházasodtunk… Gyerekeink születtek…

– Ennyi?

A lekötözött férfi könnyezve fogva tartója szemébe nézett.

– Igen, ennyi! Árulja el, mi rosszat tettem én önnek, hogy elszakít a feleségemtől és a két kislányomtól?!

A kék köpenyes elmosolyodott, és a parázsló csikkel egy újabb cigarettára gyújtott.

– Nekem is volt feleségem. Akárcsak te a tiédet, én is az egyetemi évek alatt ismertem meg őt. Egy koncerten. Sose felejtem el, ahogyan fekete szerelésében, iszonyatosan kifestve, feltupírozott hajjal torkaszakadtából énekelte, hogy nem akar egyedül lenni, mert jönnek a krokodilusok… Irodalmat tanult. Híres író szeretett volna lenni. Akarod hallani az egyik művét? Akkor írta, amikor először itt járt. Az után, hogy az esztergapadon szerelmeskedtünk…

Az asztalfiókból egy kissé gyűrött papírt húzott elő.

– A mű címe Vasemberek orgiája.

Megköszörülte a torkát, és olvasni kezdett.

„Szeretkezni a fémmel.

A frigyrügy bugyraiban csordogáló enyvtől kifordult szeméremajkak közé csúsztatni a nikkelezett vascsövet, hatalmas kalapácsokkal ripacsos tölcsérré formált bádoglemezbe taszigálni az émelyítő izgalomtól érpattanásig duzzadt hímtagot. Felkaszabolni az ütőeret az ágyék táján, higanycseppekkel dúsítani a véredényeket, majd biztosítótűvel elzárni a csapot. Felhasítani a bőrt a testen, s rég kiégett motorokat és rozsdás szögeket illeszteni az eleven húsba.

Fájdalomtól kidülledt szemmel szeretkezni a fémmel.

Forró csókoktól ragyogóra fényesített vasrudakkal kalimpálni a családi házak intim szobáiban elhelyezett radiátorok bordázatán, metropoliszok lepukkadt külvárosaiban létesült tömbépületek patkányszagú pincéiben letört repülőszárnyakkal, gőzmozdonykéményekkel és csónakpropellerekkel csörömpöltetni a táv-hővezetéket, autogén hegesztővel horpasztani posztmodern művészi remekekké a kiüresített pléhdobozokat, rekedten visító fúrógéppel támadni rá az autópályákon száguldó személygépkocsikra.

Gépjárművek füstpárájában szeretkezni a fémmel.

Az indusztriális zene dübörgő ritmusára és a vas andalító dallamára, ökölbeszorított mágnesekkel láncolni magunkhoz acélszívünk választottjait. Egymás karjaiba zuhanni, a mérhetetlen boldogságtól gépfegyvereket ropogtatni, töltényhüvelyeket dugni fel szeretteink piszkavassal és drótkefével fertőtlenített végbélnyílásába, széttárt lábak közé illeszteni a vágytól felizzott hús-olaj és fém-vér szerkentyűket, életet lehelni a lüktető gépezetbe.

Futószalagon szeretkezni a fémmel.

Hibrid robotokká nyilvánítani felebarátainkat. Szöges drótot húzni köréjük és eltorzított géphangon hirdetni nekik az igét, az ipari alkímia négy evangéliumát: az arany-, az ezüst-, a réz- és a króm-sacrát. Boncasztalokra fektetve elaltatni őket, fejükbe szilícium-csipet, mellkasukba pedig alumínium-lelket operálni be. Teremtőképességet plántálni tudatukba, ajzószerekkel ébreszteni fel őket a mesterséges kómából, majd kiszolgálni magunkat szabad akaratuknak.

Szeretkezni a fémmel.”

Elhallgatott. Elnyomta az ujjai között csonkig égett cigarettát, meghúzta a konyakos üveget, és idegesen a hajába túrt.

– És… mi történt… vele?

– Elment. És a gyereket is elvitte…

– De… Majd visszajön! Nekünk is volt az asszonnyal nehéz időszakunk, de helyrehoztuk. Elmentünk nyaralni! Vagy síelni! Több időt fordítottunk egymásra, és… aztán valahogy minden jobb lett…

A kék köpenyes előrehajolt, egészen a lekötözött férfi képébe.

– Marhára megható a pszichologizálásod, de ha másfél évig egy kibaszott vasat sem kapsz a munkádért, akkor kurvára nehéz újrahódítási szándékkal welness-hétvégére vinni az asszonyt, és miután a gennyes bank elviszi a fejed fölül a lakásodat, meg is érted, hogy elhagy…

– Én… Igazán sajnálom, de…

– Az egészben az a legbosszantóbb, hogy annak, aki igazgatóként rengeteg munkát, magas fizetéseket és a gyár felvirágoztatását ígérte, hitelfelvételre biztatva dolgozóit, a vállalat csődbemenetelekor a haja szála sem görbült… Legfeljebb szakmai kudarcának enyhítésére bankigazgató nejével látogatást tett valamelyik élményfürdőben. Visszatértekor pedig a neoliberális fundamentalizmus szabad piacának összeomlására fogta a történteket.

– Nézze… Mindig mindent el lehet rendezni…

– Úgy bizony!

A kék köpenyes az imént felolvasott szöveget egy csavarhúzóval a falra szögezte.

– Egy kritikus egyszer azt mondta a feleségemnek, hogy művei nem eléggé plasztikusak, túlságosan elvontak. Sajnálom, hogy nem láthatja, mekkorát tévedett…

– Uram, kérem…

– Mester! Hányszor kell még megismételnem?!

– Igen… Úgy van… Mester… Nézze…

Figyelembe sem véve a lekötözött férfi rimánkodását a kék köpenyes egymás után bekapcsolta a préshengert, az esztergapadot és a csiszológépet, a műhelyben iszonyatos zaj keletkezett. Borostás állát vakargatva a falra kitűzött papír elé állt.

– Lássuk csak, mit is ír… ripacsos tölcsérré formált bádoglemezbe taszigálni a hímtagot… rozsdás szögeket illeszteni az eleven húsba… drótkefével fertőtlenített végbélnyílás… Izgalmasnak tűnik.

Felemelte az asztalról a fúrógépet, és mosolyogva végignézett mocorogni kezdő foglyán.

– Kérem! Ne… ne tegyen olyat, amit később megbánna…

– Azt már megtettem… Most csak visszaélek az így elnyert szabadságommal…

A sikolyt elnyelte a gépzaj.

Barta a maga negyven évével, átlagos megjelenésével azon férfiak táborát gyarapította, akik még mindig az anyjukkal élnek. Pedig hordott a hátán a Föld nálánál sokkalta kellemetlenebb külsejű embereket is, no és ostobának sem volt éppen mondható, mégis, párválasztás dolgában nem állt túl jól a szénája. Édesanyja, akivel hosszú évek óta osztozott az apró, kétszobás lakótelepi lakáson, gyakran mondogatta, hogy már csak egyetlen vágya van az életben, mégpedig az, hogy fia asszonyt hozzon végre a házhoz. Az ok, ami miatt hősünk a hosszú évek alatt sem talált magához illő társat, igen prózai, egyszersmind komikus volt: Barta, ha izgatott, vagy ideges volt, szellentett. Valahányszor randevúzott egy hölggyel, reményei tüstént szertefoszlottak, amint elszellentette magát. A nők, ahogy meghallották, majd néhány másodperc múlva megérezték Barta szellentését, hanyatt-homlok menekültek előle. Tudta jól, hogy ez olyasmi, ami nem illendő, legfőképp nem az első találkozáskor, de nem tudott ellene tenni semmit, a hang és a szag oly hamar lerombolta nehezen felépített nimbuszát, hogy onnan már nem volt többé visszaút. A végeérhetetlennek tűnő, magányos évek alatt emberünk megjárt jó néhány pszichológust, akikkel együtt próbálták meg kibogozni ennek a folyton visszatérő malőrnek a lehetséges lelki okait, ám ezek a boncolgatások sem vezettek eredményre. Idővel beletörődött, hogy végleg egyedül marad, hiszen melyik nő viselné el, hogy mindjárt az elején ekkora ízelítőt kapjon udvarlója bélműködésének intenzitásából? Édesanyja persze ismerte az okot, amely drága fiát szomorú magányra kárhoztatta, titkon mégis reménykedett, hátha összehozza a sors valakivel, aki majd így is elviseli. De teltek, múltak az évek, s nem változott semmi. Maradtak a szellentések, s velük együtt a magány is. Ám valami aprócska optimizmus mégiscsak szorulhatott Bartába, mert kudarcai ellenére rendületlenül randevúzott tovább. Egy alkalommal még egy hatalmas pofont is kapott egyik áldozatától, hiába próbálta elmagyarázni, hogy ez olyasmi, ami fölött nincs hatalma, s amin épp ezért nem is tud változtatni. Egy langyos, őszi délutánon hősünk a sokadik találkozójára igyekezett, szívében a reménnyel, hogy ezúttal talán szerencséje lesz, s nem szellenti el magát rögtön az elején. A hölgy, akivel már egy ideje levelezgetett, és fényképet is cserélt, csinos volt, ápolt, éppen az ő zsánere. Láthatóan ő is szimpatikus volt neki, hiszen mosolyogva közelített. Kezet fogtak, bemutatkoztak egymásnak, s Barta átnyújtott egy szál vörös rózsát reménybeli kedvesének. A nő meghatódott erre a gesztusra, s már éppen szólni akart, amikor meghallotta a semmivel össze nem téveszthető hangot, majd rögtön utána megérezte a szagot is. Hősünk tudta, e pillanatban megint vesztett, mert bárhogy próbált, nem tudott uralkodni magán, s a szomorú felismerés akaratlanul is arra indította, hogy megeresszen egy újabb sorozatot. A nő, aki eddig türtőztette magát – talán azt hitte, rosszul hall, és a csatornából áradó bűzt érzi -, most elfintorította az arcát, majd az orra elé kapta a kezét, s olyan elképedt ábrázattal nézett a szerencsétlen férfira, hogy az, ha tehette volna, menten elsüllyed szégyenében. Ez a vég, gondolta, s már éppen azon volt, hogy valamiféle gyors menekülési útvonalat keressen, és úgy iszkoljon el rémtette helyszínéről, mintha soha ott sem lett volna, amikor valaki akkorát szellentett, amekkorát még ő maga sem soha. A szag pedig, ami mindezt kísérte, olyan erőteljes volt, hogy Barta megtántorodott. Vajon ki lehetett ez? – kérdezte motyogva, ám a következő pillanatban a nő arca felderült, és nevetve mondta: – Azt hittem, soha az életben nem találom meg a páromat! Gyöngyöző kacaja betöltötte a teret, s Barta felismerte, hogy méltó társra lelt. Elégedettségét rögvest meg is toldotta egy újabb szellentéssel, de olyannal, amely újdonsült kedvesének is becsületére vált volna.

 

– Jó napot! Melindához jöttem!

– Kerülni beljebb. Épp zuhanyozni – terelt beljebb a mandulaszemű asszonyka. Egy egyszerű, nyolcadik kerületi panel volt, ahol a bordély működött, kiszolgálva az éhezőket. Nem hittem volna, hogy eljutok egyszer arra a pontra, hogy ilyen helyre jöjjek– Menni be a szoba! Lány jön mindjárt.

Alig volt nagyobb két lépésnél a szoba szélessége, amit a hosszúsága is csak egy lépésnyivel toldott meg. Benne az ágy, amin többé-kevésbé friss ágynemű fogadott, meg egy nagy adag óvszer, síkosító és egyéb olyan dolgok, amikkel eljátszhatnánk. Az árban benne van.

– Üdvözlöm, Melinda vagyok. – a magyart törő keleti asszonyka után, legkevésbé sem számítottam arra, hogy egy ilyen lány fogad. Bár, a netes hirdetésben ő volt a képen, ezt is csak egy reklámfogásnak tudtam be. Azt hittem, majd meg kell hallgatnom a szabadkozást, hogy „a képen másképp sütött a nap és ezért nem vagyok olyan”, vagy ilyesmi. Egy tökéletes alakú, barna hajú, zöld szemű szépség állt előttem, kék köntösben, arra várva, hogy lefeküdjünk.

– Szia. András vagyok.

– Egy kicsit meglepettnek tűnik.

– Tegezz, kérlek…és, igen, egy kicsit meglepett, hogy te tényleg…szóval, itt vagy.

– Nem te vagy az első, aki kamu-hirdetésre számított – olyan természetességgel és lágysággal mondta, mintha nem tudná, hogy miért fogom átnyújtani a pénzt, fél órával később neki. Mintha csak a közértben találkoznánk. Rám mosolygott, majd közelebb lépett hozzám. Szinte kérdés nélkül kezdte kicsatolni az övemet, mire hátrébb léptem.

– Várj egy kicsit.

– Valami gond van?

– Csak, egy kicsit hihetetlen. Te tényleg? Szóval, tényleg tizenkilenc éves vagy?

– Ahogy mondod.

– És, mégis miért csinálod ezt?

Látszott rajta, hogy nem én vagyok az első, aki megkérdezi és az is, hogy sokkal nagyobb kín volt neki erről beszélni, minthogy lefeküdjön egy nála húsz évvel idősebb férfival. Akár az apja is lehetnék.

– Mert más nincs, csak ez.

– Mi az, hogy nincs?

– Tudod, nem mindenkinek adatik meg a lehetőség, hogy iskolába járhasson, hogy azt tegye az életben, amit akar, és, hogy kurvákra költse a pénzét.

– Én csak… – habogtam. Talán jobban tenném, ha hagynám a dolgot. Csak egy harminc perces kör lett volna, amiről senki nem tud, erre megbántom azt is, aki kérdés nélkül átadta volna magát.

– Hagyjuk, elnézést. Egy kicsit rosszul érint ez a téma. – közben a kis asztalhoz lépett, ami az ágy mellett volt, rajta a síkosítóval. A kezébe vette és birizgálni kezdte a csüngő feliratot. 

– Nem, én sajnálom. A te életed. Én nem szólhatok bele, nem vagyok az…

– Tölthetek valamit? – úgy kérdezte, mintha nem tiportam volna egy perccel ez előtt a lelkébe. Vajon mindig ez történik? Csak vált egyet?

– Hát, ittam már egy Unicumot, mielőtt eljöttem.

– Miért pont azt? Nem evés előtt szokás?

– Tudod, a többit nem igazán szeretem.

– Értem. Én amúgy sörös vagyok. Nem a legnőiesebb, de ez van.

– Az sem rossz. Meleg, nyári napokon főleg.

– Nem szeretnéd, hogy hozzáfogjunk?

– Öhm, most még… – nehéz volt befejezni a mondatomat, miközben újra az övemmel szórakozott, de végül sikerült kinyögnöm – szóval mit szoktál még csinálni?

– Nem kötelező ám beszélgetni. Én nem az a lány vagyok, akit puccos helyre kell vinni, hogy lefektethesd. Tudom, hogy a pasik, akik idejönnek csak csöcsöket meg egy pinát látnak bennem, nem többet. Nyugodj meg.

– Te ezt nem érted.

– Ugyan mit? – Ott ült az ágyon, és olyan szemekkel nézett rám, mintha ez teljesen normális lenne. Szinte még gyerek. És én ezzel a gyerekkel… – Bejött, Mia néninek odaadta a pénzt és megkap engem. Mi más van még?

– Én nem ezt látom. – szinte kitört belőlem az üvöltés. Egy ismeretlennel üvöltöztem. Azzal, aki a testével vígasztalt volna, mégis képtelen voltam hozzányúlni. – a lányom lehetnél, basszameg. Annyi idős lehetne, mint te!

Síri csend lett. Mind a ketten csak néztünk magunk elé. Pár pillanat, vagy pár perc volt, nem tudom. A szomszéd szobából nyögés és dörömbölés hallatszott, valamint a magyart csak tördelő, mandulaszemű asszonyka léptei a folyosón, ahogy a következő kuncsaftot kísérte fel.  Kopogós, fapapucsa úgy kongott az csendben, mint egy óra kattogása. Majd vett egy nagy levegőt és csak ennyit mondott:

– Bár segíthetnék, de én csak egy kurva vagyok.

 

Sztori: A Sörkapitány kiragadott a tömegből és játékra invitált. Húsz nyelvtörőt kellett elmondanom, hét perc alatt. Hiba esetén, egy fél deci bort kellett innom. Hat deci borral és 6 perc 57 másodperccel később megnyertem a játékot, valamint meglett a bátorságom, hogy a pocakos, lófarkas fickótól is kérjek négy szót. Az kellő férfiasság és alkoholfok pedig ezt a négy szót szülte. 

Ugyanolyan szerdának indult, mint bármelyik másik. Még a másnapos fejfájás is a szokásos volt. Alig három órája feküdtem le, mikor jelzett az ébresztőórám, amit fájdalmas, bálnák párzási énekére hasonlító bőgéssel nyomtam ki. Megdörzsöltem a szemeimet, majd óvatosan, hogy Kittit fel ne ébresszem, kimásztam az ágyból. A konyhába botorkáltam, majd feltettem a kávét főni. Szerettem hajnalban kelni, ilyenkor éreztem kellő ihletet a munkához. Csend az egész lakásban, még nem kalapálnak odalent a köcsög munkások, szóval ilyenkor tudtam igazán az írásra koncentrálni. A kávé után kedvem támadt rágyújtani, de csak egy üres doboz Camelt találtam a kabátzsebemben, valószínű a tegnap esti duhajkodásban szívtam el az összeset. Így történt, hogy nem sokkal hat után kiléptem a lakásból, és elindultam a legközelebbi trafikba egy kék Camelért. Pontosan négy perc múlva elütött egy mikrobusz és meghaltam.

Hát mit mondjak, kurvára nem így képzeltem el a saját halálomat. Az én generációmnak, azoknak, akik a Gyűrűk urán meg a Harry Potteren, meg a sok hollywoodi szaron nevelkedtek, teljesen más koncepciója van a tisztességes halálról. Például. A hős elállja az orkok útját, és barátait védelmezve feláldozza magát a nagyobb cél érdekében. A kiválasztott szembeszáll a zsarnokokkal, majd saját élete árán felszabadítja az egész emberiséget. És lássuk csak, nekem mi jutott? Huszadrangú íróként egy buli másnapján kilépek a lakásom ajtaján, nem kevésbé nemes cél érdekében, mint hogy cigarettát vegyek az egyik nemzeti dohányboltban. Mivel sietni akarok, átszaladok a 47-es villamos megállójába, ám az úttest közepén elgázol egy kisbusz, és ott helyben szörnyethalok. Most meg itt ülök az egyik felhőn, és hárfázgatok, mint a Tom és Jerry sorozat egyik pórul járt szereplője.

Persze most jöhetne a klasszikus közhely, hogy mikor láttam a mikrobuszt, lepergett előttem életem filmje, aztán minden sötét lett, fény az alagút végén, és hasonló baromságok. A nagy szart! Az utolsó pillanatban, mikor érzékeltem a közelgő veszélyforrást, egy nagyot káromkodtam, majd ösztönösen ugrani próbáltam, mint akinek van még esélye kikerülni a kikerülhetetlent. És ugrottam, de még milyen magasra! Elég magasra, hogy a busz elhúzzon alattam! Csak repültem, egyre feljebb, a legnagyobb ugrás volt, amire egy ember képes lehet. Már a kezeim közt éreztem a piros, hajnali felhőpamacsokat, és zsebemben a Guinness rekordot érő pénzjutalmat, mikor rájöttem, hogy a testemet odalent felejtettem.

Csúnyán elkapott. Innen fentről nem sok látszik abból, ami egykor voltam. Egy nagy piros paca. Egy festéknyom az élet palettáján. Hát erről ennyit, gondolom a szájon át történő lélegeztetés itt már kizárt. Menthetetlen a helyzet. A környéken nagy a riadalom, úgy tűnik lassan el is kerítik a sávot, ahol az eset megtörtént. Igazság szerint csak a sofőrt sajnálom, tényleg nem az ő hibája volt, hogy nem néztem szét rendesen. Most meg mehet majd pszichiáterhez is, azért egy ilyen élmény elég kemény lehet. Ha tehetném, hagynék rá meg az orvosi költségeire egy kis pénzt a végrendeletemben, de egyrészt most már késő, másrészt, egy árva vasam sincs.

Kicsit lejjebb ereszkedem a felhőről. Úgy tűnik kísértet lettem, hiszen most a semmiben lebegek. Kinyújtom a karjaimat, ránézek a kezemre, ugyanolyan, mint azelőtt. Még a ruha is ugyanaz rajtam, amiben elindultam: hasított bőrdzseki, fekete ing, a lábam is ugyanabban a kopott farmernadrágban kalimpál. Meg tudom fogni a saját kezemet, teljesen olyan érzés, mint húsvér koromban. Gondolom az élőkhöz nem érhetek, ki is próbálom gyorsan az egyik járókellőn. A kezem simán átsiklik rajta, nem lát, nem hal, hát igen, filmes közhely, de úgy tűnik ez tényleg így van. Elkezdek ismét emelkedni, kipróbálom mekkora sebességgel tudok egyik helyről a másikra repülni. Mondjuk innen a Fehérvári útról az Örs vezér terére. Hopp. Hiszen már itt is vagyok! Semmi repülés, egyszerűen rá gondoltam, és itt vagyok. Elképesztő.

Emlékszem mennyit hülyültünk itt a srácokkal. Nyaranta mikulássapkával a fejünkön szedtünk fel itt a lányokat, aztán rögtön vittük is őket az Ikeába villámrandizni. Nem kellett nagyon túlbonyolítani a dolgokat, a végén már sportot űztünk abból, hogy milyen hülye, teljesen értelmetlen szöveggel szedjük össze őket. Ha-ha, az volt ám az aranykor. Emlékszem, akkoriban hetente többször is eljártunk terepezni, mindig volt valaki, akinek kedve volt egy kis vadászathoz, ha csörgött a telefonom, már mentem is. Hát igen, azért még se volt unalmas az élet.

Az lesz a legjobb, ha visszanézek a lakásba, Kitti már biztosan felkelt, és nem tudja mire vélni, hogy eltűntem. Hát nem éppen. Még mindig húzza a lóbőrt. Nem semmi. Mondjuk, nem hibáztatom, elég későn feküdtünk le, ma talán órája sincs az egyetemen, ki szeretné aludni magát a szentem. Odalépek az ágyamhoz, és kezemmel finoman végigsimítom a homlokát, közben, ahogy sejtettem, a kezem átsiklik a kipirult bőrén. Elmosolyodom, ahogy ránézek. Nem olyan régi az ismeretségünk, tulajdonképpen csak négy-öt hete, hogy leszólítottam az Aréna előtt. Épp a trolijára várt, ahogy én is.

Pár nappal utána már az ágyamban volt. Soha nem felejtem el, ahogyan a forró testét kifejtettem a ruhából, majd nekiszorítottam a falnak, mint valami ragadozó a zsákmányát. A szívverése felgyorsult, mélyeket sóhajtott, ahogy a számmal haladtam a nyakától lefelé a csípője irányába. Nem sietve semmivel, csak élveztem a bőrét, az apró kis szőrszálakat a teste felületén, a puha combját. Lassan lehúztam a bugyiját, ami már csurom víz volt. Reszketett a teste, ahogyan a kezemmel finoman a puncijához értem. Tudtam, hogy azonnal befogadná a farkamat, még se akartam elsietni a dolgot, valami sokkal jobb járt a fejemben. Becsúsztattam a mutatóujjamat a hüvelyébe:

− Nagyon szűk a puncid.

Elkezdtem kinyalni, mire halk sóhajok hagyták el a száját. A szemébe néztem, és ismét beléhatoltam az ujjammal.

− Túl szűk vagy, Kitti, biztos vagyok benne, hogy sosem voltál még férfival.

Természetesen tudtam, hogy nem szűz már, még se ellenkezett. Belement a szerepjátékba. Tovább szívtam, nyaltam a csiklóját, míg úgy reszketett a teste, mint a nyárfalevél. Megcsókoltam, hogy érezze a saját nedvét, majd a farkamat lassan a puncijához dörzsöltem. Mélyen, szívbemarkolóan felnyögött.

− Rossz, amit csinálunk. Nem vehetem el én a szüzességedet! Vissza kell fognunk magunkat! − mondtam, és közben a makkomat becsúsztattam a puncijába, Apró, finom mozdulatokat tettem, de nem hatoltam belé teljesen. Nagyon lassú, finom mozdulatokat végeztem, mint mikor az ember nem akar fájdalmat okozni a szerelmének.

− Kérlek, dugj meg, veled akarom elveszíteni a szüzességem!

− Azt akarod, hogy elvegyem a szüzességedet?

− Igen! − nyögte teljesen megvadulva a sekély lökéseimtől, mire kihúztam a farkamat, majd egy határozott mozdulattal teljes egészében betettem. Szorosan átöleltem, ahogy ívben megfeszült a teste, majd hagytam lenyugodni. Reszketett és pityergett a karjaimban. Az első behatolástól elélvezett.

Ahogy erre az emlékképre gondolok, Kitti a kezével lassan masszírozza a punciját. Különös. Úgy tűnik a gondolataimmal sikerült valahogy kommunikálnom vele, felizgattam álmában, ahogy a valóság és a képzelet határmezsgyéjén egyensúlyozott. Nincs teljesen ébren, de szorgosan járnak az ujjai, és halkan sóhajtozik. Egy-két lépést hátrálok, csak figyelem, ahogyan magán dolgozik. Álmodj szépeket Kitti, sajnos ébredéskor nem tudom megígérni, hogy minden ugyanilyen szép lesz!

Átrepülök a hálószobám falán, ki az utcára. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy meglátogatom a többi szeretőmet is (Erikát, a házas üzletasszonyt, Rékát, a berlini légiutas-kísérőt, vagy Hannát, a volt osztálytársamat) de végül elvetem az ötletet. Inkább a legjobb barátomat, Dávidot, keresem fel, és nagyon remélem, hogy őt nem hokizás közben találom meg. Valahogy ezt az élményt még holtan se kívánom magamnak.

Bár ő is alszik, nála meg sem próbálkozom az érintéses gondolatátvitellel, nehogy véletlen valami baromságot sugalljak neki, ki tudja, mikre lehet használni ezeket a kísértet képességeket! Inkább körbenézek a szobában, hátha találok másik módot az üzenetküldésnek. Hülyeségnek tűnik, de odaállok a tévé mögé és belenyúlok a készülékbe. Erre a tévé azonnal bekapcsol és elkezd üvölteni a Music Channel. Dávid egy szál gatyában kiugrik az ágyból, majd ijedtében felbukik az éjjeliszekrényben, ha-ha! Ne haragudj!

− Hogy a …!

Dávid kikapcsolja a tévét, mire én azonnal visszakapcsolom.

− Hát én biztos, hogy álmodom, bassza meg! − nyöszörgi.

Szeretnék elbúcsúzni a legjobb barátomtól, hiszen családom volt a családom helyett. Az utóbbi pár évben gyakorlatilag az egyetlen, akire számíthattam. Kár, hogy nem tudok illőbben elbúcsúzni, de hát ez van. Kapcsolgatok a csatornák között, mire rájövök, hogy néhány műsorból össze tudok mosni szavakat, ha jó ritmusban kapcsolom át az adást.

− Viszlát, klikk, Barátom, klikk!

Nagyokat pislog, nem hiszem, hogy felfogta volna. Néhányszor megismétlem az üzenetet különféle csatornákon, hogy biztosra menjek. Gondolkozom egy ideig, hogy mit mondhatnék még, de nem jut eszembe semmi más. Azért megpróbálom összemixelni a „Szórjátok szét a hamvaimat az Atlanti óceán vagy a Góbi sivatag felett!” tartalmú üzenetet, de nem találok természetfilm csatornákat, így meg vagyok lőve. Hát akkor erről ennyit.

Visszamegyek a lakásom elé, és látom, hogy kólával öntik fel a 47-es villamosmegálló melletti útszakaszt. Úgy néz ki, valakit elüthettek a reggel, hiszen még néhol vérfoltos az aszfalt. Az autók torlódnak, gondolom, sokan késni fognak ma a munkából. Már csak azt kellene kiderítenem, hogy én mit keresek még itt?

Nem ide tartozom. Már rég az ítélőszék előtt lenne a helyem, valahol a Mennyország kapujában. Akkor mégis mit keresek még itt? Lehet Szent Péter kiugrott a mosdóba, és addig szünetel az ügyfélfogadás? Öt perc és jövök! Az ujjaimra nézek, amik most valahogy halványabbnak tűnnek, mint korábban. Majdnem, hogy átlátszók. Bár úgy érzem mehetnék bármerre, Egyiptomban teremhetnék egy szempillantás alatt (hogy én mennyire vágytam annak idején Egyiptomba!), vagy elugorhatnék Japánba meztelen iskolás lányokat kukkolni, még se teszem. Valahogy úgy érzem, itt kell maradnom, ennél az útkereszteződésnél, a 47-es villamosmegállóval szemben, és várni. Hogy mire? Talán megvárni, hogy valaki rágyújtson mellettem, pont ezen a sarkon pont egy kék Camelre. Hiszen úgy megkívántam annak idején!