Könyvtáros vagyok. A hét minden napján. Még vasárnap is.

         Hétfőn megöltem egy pókot. Véletlenül.

Julcsi odajött hozzám. Szerintem szintén véletlenül.

Ott álltunk az ötös és a hatos főosztály polcai melletti asztalnál, amelyen könyvek sorakoztak. Galileo Galilei műve, a Matematikai érvelések és bizonyítások volt legfelül. Arra kentem rá a pókot.

Julcsi azt mondta:

         – Le kellene menned a raktárba, ha van időd. Őrület, mi van itt fent, nem igaz?

         Nem válaszoltam. Nem is néztem rá.

         – Jövő kedden jön az az író, az a hogy is hívják – folytatta. – Nem tudom, Margiték mit esznek rajta, mert tudod, ilyen öreg, meg mindig, amikor jön, olyan bagószag lesz ott hátul, hogy mindig szellőztetni kell utána. Senkinek nincs olyan szaga. Szerintem szivarozik, vagy nem is tudom. Mi a fene az ott?

         A pók felé biccentett. Kidugtam a nyelvem egy pillanatra. A halott pók. Lábai szétterültek. Volt, amelyik leszakadt. A testéből kibújt a trutymó.

Egy nap belőlem is kibújik, gondoltam.

– Egy pók.

– Tudod, baromi sok pók van mostanában errefelé – mondta Julcsi, és közelebb húzódott, mintha valami titkot akarna elárulni. ­­­–  Akármelyik könyvet veszed le, jön utána a pókháló. Ha engem kérdezel, szerintem pihenj egy kicsit. Még nem is mentél el ebédre. Mennyi is az idő?

– Kettő lesz – mondtam.

– Kettő lesz. Na jó, mit mondjak, te aztán elvagy itt.

– Elvagyok – mondtam.

– Igen? És ez mégis mit jelentsen?

Vállat vontam.

– Miért kellek a raktárban? – kérdeztem.

– Jött egy vén fickó, egy csomó régi újságot fel kell hozni neki holnapra. Tibi bácsi azt se tudja, mi hol van. Nem értem, a Margit miért nem olyan embert küldött le oda, akinek van legalább egy hangyányi tapasztalata.

Eltűrt egy tincset a szeméből.

– Na jól van – mondta aztán. – Hagyjad ezt itt, menj el ebédelni, aztán siess a raktárba. Ezeket majd én elintézem.

Hát elmentem ebédelni. Oda, ahol adnak lángost.

Amikor megettem, azt mondtam a fickónak, hogy ez volt a legjobb lángos, amit valaha ettem. Megköszönte.

Ahogy sétáltam visszafelé, megláttam egy fiút. A padon ült és gitározott. Hosszú haja volt. Lassan pengette a húrokat, külön-külön.

Szomorú dalt játszott.

Aztán valaki meglökött.

– Nézzed már, hova mész, basszad meg.

Ránéztem. A fickónak alacsony homloka volt.

– Elnézést – mondtam neki.

A pengetés mellettem abbamaradt. A távolban gyerekek kiabáltak. Arrébb léptem, hogy kikerüljem azt, aki meglökött. Nem engedte. Odalépett elém.

– Mi az, hogy elnézést? – A fejével felfelé biccentett, miközben ezt mondta. Száját pedig lebiggyesztette. – Valami bajod van esetleg?

Tudtommal nem volt semmi bajom, ezért csak megráztam a fejemet.

– Válaszoljál rendesen, ha én kérdezlek, gyökér! – mondta erre.

Ekkor a zenész fiú felállt, és odasétált hozzánk. A gitárját a padon hagyta. Neki magas homloka volt. Azt kérdezte:

– Valami probléma van, Dancsó?

Az alacsony fickó felnézett a magasra. Mintha nem értette volna. Ezért a zenész elmagyarázta neki:

– Persze, hogy ismerlek. Ismerem a bátyádat is.  Ezen a környéken nem balhézhatsz. Ez itt Vertigó területe. Nem szereti a pattogást, ha érted, mire célzok.

Erre Dancsó hunyorgott, aztán belém jött megint, ahogy elsétált mellettem. Nem valami jó kedvvel.

– Hihetetlen, mennyi az izgága faszfej errefelé – ingatta a fejét a zenész, közben rágyújtott. Kifújta a füstöt, és a kezét nyújtotta. – Patrik vagyok.

Megmondtam neki én is a nevemet. Nem mintha számítana.

– Franc tudja, miért szóltam közbe – mondta. – Nekem ehhez semmi közöm, végül is. De nem szeretem, ha kötözködnek az emberrel. Tudod, elég szar volt nekem, amikor tizenhárom voltam, meg ilyesmi. Állandóan basztattak. Mindegy is.

Ekkor végre egyenesen rám nézett, mert addig csak körbe-körbe járatta a tekintetét. A legmeglepőbb az volt ebben, hogy a gitárjára egyszer sem nézett vissza, mintha tudta volna, hogy senki nem fogja onnan elvinni. És most rám nézett, pontosan oda, ahol én álltam.

– Tudod, a bátyját én látom el a cuccal. Feszültnek tűnsz.

– Nem vagyok – vontam vállat.

– De, de – mondta, és lassan szívott-fújt megint, miközben le sem vette rólam a szemét. Megnyalta a száját, és bólogatott. – Szerintem szétbasz az ideg. Látszik rajtad. Megijedtél a faszfejtől, mi?

– Nem, nem igazán.

– Totál be vagy szarva. – Megkocogtatta mutatóujjával a mellkasát. – Adrenalin, haver. Pörögsz, mint egy kolibri.

Elpillantottam a válla fölött, amerre éppen indulnom kellett volna már.

– Igazából, szerintem a kolibri nem is…

– El kellene lazulnod – emelte fel a kezét. – Tiszta ügy. Mennyi kéne, kettő?

– Kettő micsoda? – érdeklődtem.

– Két-gé. Kettővel kihúzod hétvégéig, ha csak neked lesz. Bár fasz tudja. Ahogy így rád nézek, én a helyedben felszívnék egy egész futballpályát. Jó fejnek tűnsz, neked most így először olcsó lenne.

– De micsoda? – fakadtam ki.

Erre furcsán nézett rám. Mintha én is furcsán néznék rá. Furcsa helyzet.

– Fű, te kretén. Gandzsa. Itt ülök egész nap, és nem tudom kinek elnyomni. Ezen a rohadék, szar helyen. Megyei könyvtár, meg a kis faszom. Legalább ennyit tegyél meg, ha kimentettem a seggedet.

Úgy éreztem, elszédülök.

– Hát, az a helyzet, most nincs pénzem – magyaráztam neki. – Csak annyit hoztam ki, amennyiből egy lángost megeszek és… hát van egy kis apróm, ha kellene, de…

– Jézusom, minek nézel te engem? – pöccintette el a cigarettáját Patrik. – Valamiféle koldusnak, vagy mi a szar? Olyannak, mint ezek, he? Mint a Dancsó-félék? Van egy cigid, mennyi az idő? He? Olyannak?

– Dehogy is, eszembe sem jutott – válaszoltam. – De most tényleg nem tudok, mennem kell… vissza kell mennem dolgozni.

Fejemmel a könyvtár felé biccentettem.

– Könyvtáros vagy? – kérdezte.

– Igen – mondtam. – A hét minden napján.

– Az kurva jó. Szeretek olvasni. Te miket olvasol?

Letöröltem egy csepp verítéket a homlokomról.

– Nem is tudom. Mostanában nincs sok időm… tudod.

– Aha, aha. – bólogatott. – Még ezt megbeszéljük, haver. Én itt leszek. Gondolom, nem jár el a pofád.

Nem értettem először, aztán felvilágosított:

– Fű, meg minden, a francba is.

– Ja, nem, nem – ráztam a fejem. – Nem jár el.

– Hát, ajánlom is – mondta. – Két gé, egy áráért. Első alkalmi kedvezmény. Ha meggondolnád magad. Haverom termeszti, minőségi.

Rábiccentettem és otthagytam. Mentem vissza dolgozni. Julcsiba ütköztem visszafelé.

– Jaj, te! – kiáltott fel, aztán elnevette magát. – Huh. Meleg van, mi?

Mutatóujjával kissé elhúzta a blúzát, és így még több látszott a melleiből.

– Ne felejtsd el a raktárt – mondta. – Itt fent elrendeztem mindent. Azt hallottam, az igazgató meg a gazdaságis gépe kipurcant, most erre mit mondasz?

– Igazából, semmit.

– Valamiféle vírust kaptak el, őrület. Nem is merek bejelentkezni fészre. Mi lesz, ha valaki ellopja a képeimet, meg minden?

A homlokomat ráncoltam, és próbáltam jelezni, hogy szeretnék továbbmenni. Amikor láttam, hogy választ vár, azt mondtam:

– Bárki letöltheti a képeket, amit felteszel, nem kell ahhoz feltörni semmit.

– Ó, tényleg, de hülye vagyok! – nevetett fel. – Hát de érted. Azért mégsem merek most a gép közelébe menni, a végén még csak elrontok én is valamit, aztán kapok a fejemre. De majd este beszélgethetünk, ha feljössz csetre.

– Igazából, a barátnőm szerintem korán le akar feküdni, szóval…

Erre nagyot bólintott, mint akinek most jut eszébe, hogy barátnőm is létezik. Mintha csak most írták volna bele a történetünkbe.

– Na jó, nem azért mondom ám, ne hidd, hogy én… mindegy, menj csak a raktárba, Tibi bácsi már tiszta ideg.

Leszaladtam hát a lépcsőn a raktárba, ahol nem volt már annyira meleg, mint ahogy odafent Julcsi szerint.

Tibi olyan volt, mint akit kivégzésre szólítottak. Évekig gondnok volt, úgy tűnt, ennyi idősen már nem tud megbirkózni az összetettebb feladatokkal. Nem értem, hogy vették fel ide.

– Figyelj, fogalmam sincs, mennyi itt az annyi – nyafogott. – Ezt az egészet úgy rendezték össze, hogy senki ne találja meg, mi hol van.

Fél perc alatt megtaláltam neki, amit keresett.

– Gyere, ülj le, segíts ezekkel is – mondta aztán. – Addig is beszélgetünk, ami csak jó.

Vállat vontam, és leültem. Pecsétet kellett belenyomnom a könyvekbe.

A pecséten az volt, hogy „ÁLLOMÁNYBÓL TÖRÖLVE”.

– Szerinted Julcsinál lenne esélye egy olyan magam fajta vén rókának? – kérdezte Tibi.

– Nem tudom.

Egy ideig hallgatott, aztán az asztalra csapott.

– Nácik, azt mondom. Ezek ott fent. Jézusom. Meg a sok cigány. Őrület, mi van itt.

Erre nem tudtam, mit mondani.

– Olyan szótlan-féle gyerek vagy te, mi? Fiatal vagy még, nem tudod, milyen kommunista világ van még mindig itt.

Tényleg nem tudtam. Pecsételtem tovább.

– Mármint… – Tibi közelebb hajolt, hogy ezt elmondja. – Múltkor jöttem a tanácsból. Ezek nem csinálnak semmit. Hiába mondja el ésszel az ember, nem értik, egyszerűen nem értik.

Én sem értettem. Aztán hirtelen úgy gondoltam, témát váltok:

– Figyeljen, Tibi bácsi…

– Tegezzél, az úristenedet, kollégák vagyunk.

– Mindig elfelejtem – mondtam. – Az érdekelne, hogy szívtál-e már füvet.

Erre abbahagyta a pecsételést, és rám szegezte a tekintetét.

– Hogy kábítószereztem-e, azt kérded? Hogy megszegtem a törvényt? Szerinted kommunista vagyok én is?

– Nem úgy értem, csak…

– Szerinted úgy nézek én, ki, mint egy drogfüggő? Mint egy börtöntöltelék?

– Egyáltalán nem, engem csak az érdekelt… de bocsánat, tényleg, nem úgy gondoltam…

– Az ilyen liberális gondolkodás. Attól megy tönkre ez az ország. Mert mindent megengednek mostanában ezeknek a fiataloknak. Ezek a kurva fiatalok meg el is hiszik, hogy mindent szabad, ezek a kurva fiatalok. Így gondolod, te is, mi?

– Igazából én is még csak huszon…

– Hát úgy nézek én ki, mint aki kábítószerfüggő? Mondjad meg most őszintén! A seregben is voltam. Meg önkénteskedtem a tűzoltóknál. Azok nem engedik meg az ilyesféle fegyelmezetlenséget. Hát szerinted lenne nekem munkám, ha állandóan csak az ivás meg a heroinozás, meg ezek mennének? Meg az a izé, amit a filmekben mutatnak. A metamfetamin. Volt valaki az utcánkban, akit azzal csuktak le.

Pecsételtem csendben. Rádöbbentem, nem kellett volna felhoznom a témát.

– Ki ne próbáljad az ilyen kokaint, te gyerek, mert ha megtudom…

Majdhogynem két árnyalatnyival vörösebb lett az arca, mint mikor ideértem.

Egy ideig csendben pecsételgettünk tovább, végül valamivel nyugodtabban megszólalt:

– A marihuána. Az azért csak csínján, az úgy…

Elmélyülten bólogatott.

– Egyszer hozott a Ferkó. – Megrázta a fejét. – Hát semmit nem éreztem, nem tudom, miért vannak oda. De rászokni, soha. Ne is gondolj erre, fiam. Semmi jó nincsen benne.

– Túl van tárgyalva – mondtam neki.

Aztán percekkel később otthagytam, mentem vissza a kölcsönzői részlegbe.

Ledolgoztam a maradék időt. Mielőtt hazaindultam volna, odamentem Julcsihoz.

– Azt hiszem, szükségem van egy kis változásra – mondtam neki.

Feltekerte ujjára a hajtincsét, majd le is tekerte róla.

– Igazán? Miféle változásra?

– Nem is tudom – sóhajtottam. – Nem érzed úgy néha, hogy minden napod egyforma?

– Ki nem? – nevetgélt Julcsi.

– Arra gondoltam, talán olvasnom kellene. Tudod. Ha már könyvtáros vagyok.

– Igen, értem.

– Mert… ugye, ritkán olvasok. Bármit.

– Ó, értem én.

– Többnyire semmit. Soha semmit, inkább. Te pedig…

Julcsi tekintete felragyogott, vagy hogyan is mondják.

– Hogy ajánljak valami igazán jót? – Rám kacsintott. – Pont most végeztem egy nagyon jó kis könyvvel, melegen ajánlom.

Odatipegett a ruhatárhoz, benyúlt a táskájáért, és kivett egy könyvet. Ránéztem, megköszöntem, eltettem. El is felejtettem rögtön, mi volt az.

– Szerinted azok, akik olvasnak, gazdagabbnak látják a világot? – kérdeztem, miközben sétáltunk a könyvtártól a buszmegállóig.

– Nem is tudom – mondta. – Szerintem, aki olvas, többet álmodozik, és ez azzal jár, hogy többre is vágyik. Innen nézve sokkal szegényesebbnek tűnik majd a valóság, amiben élsz.

Vállat vontam.

– Ezt egy kicsit nehezen tudom elképzelni.

– Pont te beszélsz – húzta el a száját Julcsi. – Hiszen neked még barátnőd is van.

Aztán mégis elmosolyodott, és ez a mosoly beleragadt az emlékezetembe, egészen addig, amíg haza nem értem.

Otthon minden feltűnően csendes volt. Enni akartam, aztán a konyhában megtorpantam.

Egy fecnit raktak a hűtőre. Ez volt ráírva:

 

 

Nekem ez már nem megy. Hazaköltözök. És nem akarok visszajönni. Sajnálom, hogy így kell elmondanom, de te sose figyelsz, ha el akarok mondani valamit. A reakcióidtól kiráz a hideg. Ez fontos: ne keress!

                                                                                

 

         Aláírás, Reni.

Rövid gondolkodás után ezt a kis szövegdarabot úgy értelmeztem, hogy a barátnőm elhagyott.

Így múlt el a hétfő.

 

 

 

 

A könyv Facebook-oldala: http://www.facebook.com/nyolcasok

A szerző honlapja: http://www.balazsfarkas.com

(Repülő!)

Éppen akkor értem oda, amikor a Nagy ott járt, hogy a csoport létszáma tizenhárom, nem hiányzik senki, felmentést ne… ja de felmentést kér a Boldog, javított gyorsan. Ja de felmentést kér, ismételte meg a Herczeg, ja de miért kér felmentést a Boldog? Tán a fejecskéje fáj? Vagy a hasikája fáj? Vagy micsodája már megint??? A kis lelke, mi? Boldog! Tán csak nem hogy szomorúak a boldogok? Mert nem vigasztaltatnak meg, he? Nézze meg az ember!

            Néztem én, és láttam, hogy nincs jó kedvében a Herczeg, pedig idén még nem is kértem felmentést, csak egyszer, akkor is a térdem volt felhorzsolva, de tényleg, de ő láthatóan azt sem hitte el, és mégsem engedte meg, hogy megmutassam neki. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy anyád, de aztán csak annyit válaszoltam, hogy a torkom, az fáj. A hangom rekedtes volt, pont, mint egy hétpróbás szimulánsnak, pedig tényleg fájt. Akkor már minden fájt. Á, a torka, így a Herczeg, jól van, akkor pihenjen csak a kisasszony, kímélje a becses hangszalagjait, bár ez itt nem énekóra, itt kuss van, nem igaz? Néhányan röhögcséltek, de a kérdésre válaszul mindenki elhallgatott. Az a helyzet, folytatta a Herczeg, Boldog, de nem rám nézett, hanem a tornasoron futtatta végig a tekintetét, hogy ha nem kérsz ma felmentést, magam kértelek volna meg rá, hogy legyél kedves tartózkodni a tanórán való aktív részvételtől, ugyanis ma test-nevelés órát fogunk tartani, érted, test-nevelést, nem pedig holmi labdázást, egy kis lóti-futival, meg jó sok lazsálással, és semmi kedvem 10 perc után a mentőt hívni érted. Érted?

            Értettem. Még mindig nem rám nézett, hanem a tornasorra, és a tornasor kezdett rosszat sejteni. Pénteken a közmegegyezés szerint kosarazni szoktunk, most is mindenki erre számított, nem pedig test-nevelés órára. Ami a labdázást, a lóti-futit meg a lazsálást illeti, ilyenkor én a Kútásót szoktam fogni, ő meg engem, ami úgy néz ki, hogy le-föl sétálgatunk, tisztes távolból követve az egyes támadásokat, és közben megtárgyalunk ezt-azt. Olyan is volt már, hogy a Kútásó véletlenül kosarat dobott, én meg egyszer elvettem tőle a labdát, de aztán a Mohácsinak adtam, mert kérte, és a többiek majdnem megvertek. Nem volt valami nagy fair play ez a Mohácsi részéről egy rövidlátóval szemben, de a csapatom szerint én voltam a hülye, hiszen ők is integettek. Tényleg mindenki integetett, de én annak dobtam, aki a legközelebb volt, mert bár látni már nem láttam el odáig, dobni még csak-csak el tudtam. Többet inkább nem szereztem meg a labdát a Kútásótól.

            Herczeg azt is közölte még, hogy ezentúl minden hónapban tartunk legalább egy normális test-nevelés órát, és akinek ez nem tetszik, az nyugodtan kérhet felmentést, nekem mindjárt fel is ajánlotta az összes soron következőre, pedig meg sem mukkantam. Aztán kiléptetett minden második embert, és kiküldte őket a szertárba medicinlabdáért, majd pedig mindenféle válogatott borzalom következett: volt sánta róka, négyütemű fekvőtámasz meg lépcsőzés, ahová engem is kihajtott, és odaállított ahhoz az oszlophoz, hogy számoljam a megtett köröket, de hogy kíméljem a torkomat, nem bekiabálnom, hanem mutatnom kellett, és még így is aggódott, nehogy meghúzzam az ujjamat a végén, mert az nyilván nagy tragédia lenne nekem, vigyorgott. Aztán újra bementünk, és előkerültek a kötelek is a bordásfal mögül, meg a zsámolyok, zárásul pedig következett a mélypont, a tűz, víz, repülő. Aki elrontotta, annak ki kellett állnia, és akár erejük fogytán, akár készakarva, a többség gyorsan kihullott, hamarosan már csak hárman ugráltak lihegve. Akkor a Herczeg belefújt a sípjába, Jóború 2, Mózes, Petike, sorolta a talpon maradtakat, majd elküldte őket zuhanyozni, a többieknek meg három kör békaügetést rendelt levezetőnek. Erre a Joború 1, aki csak egy pillanattal hamarabb dőlt ki, mint a 2, nem bírt magával, és felnyögött, hogy ez nem igazság, és a Laczkó már túl későn rúgta bokán, mert a Herczeg felhorkant, hogy valóban, úgyhogy legyen négy; és ha még egy nyikkanást hallani, akkor öt. Hajrá, aki készen van, leléphet.

            – Csak okosan, a segédem mindent lát! – és a sípot letette a padra, hogy csak úgy koppant, részéről lezárva ezzel a testnevelésórát, majd felém fordult, és nyájasan megkérdezte, hogy jobban vagyok-e. Mondtam, nem. Erre ő, hogy látszik rajtam, elég pocsékul nézek ki. Mondtam, tudom. Nem úgy érti, mondta, hanem úgy, hogy látszik, hogy valami bajom van; ő végig figyelt engem, és még mindig ugyanúgy nézek ki, mint amikor bejöttem: hullasápadt arc, vérvörös fülek, higgyem el, ez nem normális. Elhittem. Javasolta, hogy menjek el orvoshoz, ő majd szól a Szentmiklósinénak. Most-most, mire várok. És menjek szépen haza, és pihenjem ki magam. És néha kocogjak a nővéremmel, az jót fog tenni. És ne szívjak mellre mindent, és ha most rossz is, azért még olyan is lesz majd, hogy jó, neki elhihetem. Jó. És köszönöm. Csókolom.

            Mire kicsöngettek, már az utcán, mire be, a rendelőben voltam. Körülöttem üvöltő csecsemők és gyerekek és anyukák, nagy részük alig valamivel idősebb a nővéremnél, de a szemük fele akkorának tűnt, mint az övé, a szájuk kicserepesedett, és a hajuk sem volt különb állapotban, mint az enyém. Ott volt köztük a Feri felesége; ő is eléggé rosszul nézett ki, és nemcsak a Sziszivel vagy a korábbi önmagával összehasonlítva, hanem úgy általában is. Így utólag elég nehéz megmagyarázni, hogy miért ültem ott egy órát a taknyos bőgőmasinák között egy hülye igazolás miatt abban az állapotban, alighanem képtelen voltam felállni, de aztán egy kisfiú lehányta a cipőmet, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy kimozdítson a holtpontról. Amíg lemostam a vécében, egyúttal levakarva róla a friss festés nagy részét, szólítottak, de helyettem a hányós kisgyerekkel mentek be, aztán mire kijöttem, egy nő már ott állt szorosan az ajtónál, hogy ő csak gyógyszerért jött, a következő meg csak injekcióra, az pedig soron kívüli, ha nem tudnám, én meg inkább nem álltam le vitatkozni, féltem, hogy egy tanítási napon belül másodszor is megütnék egy édesanyát, azt pedig már nehéz lenne kimagyarázni. Aztán már csak a Feri felesége volt hátra, meg a kislánya, őket meg nem tudom, miért, de előre engedtem, igazán nem vártam köszönetet érte.

            Dél körül aztán bejutottam, a doktor néni pedig nagyon meglepődött, hogy itt lát, és hogy jó ég, mekkorát nőttem. Egészen elérzékenyült. Végre valaki, aki nem taknyoz össze, gondolhatta, és én igyekeztem megfelelni ennek a kimondatlan elvárásnak. Bár az elmúlt évben biztosan nem nőttem egy centit sem, ráhagytam, lehet, hogy azóta nem is jártam nála, különben is, már régen tudtam, hogy ezt a nagyotnövést ahelyett mondják, hogy nahát mennyit híztál, és milyen pattanásos lettél – bár erre is volt példa. Hogy akkor mondjam el, mi fáj, kért, miután arra a kérdésre, hogy mi újság a suliban, nem reagáltam. Akkor nyeltem egyet, a torkod, ugye, kérdezte, én pedig bólogattam, és hogy mondjak egy nagy Á-t, hát mondtam, ő meg hümmögött, hogy végül is egy kicsit piros, most menjek szépen haza, és feküdjek le, szedjek C-vitamint, mára ad igazolást, ha holnapra rosszabb lesz, jöjjek vissza, ha jobb, talán néha eljárhatnék kocogni a nővéremmel, az biztosan jót fog tenni. Higgyem el, ha most rossz is, hamarosan jobb lesz, csak fel a fejjel. Jó, mondtam, és köszönöm. Csókolom!

            Naná, hogy jobb lesz, gondoltam, és mire hazaértem, azt is kitaláltam, hogy fogom csinálni. A kutyát kiengedtem, de amikor rám ugrott, odébb rúgtam, és eltökélten továbbmentem. Kinyitottam a konyhaajtót, aztán elvettem az asztalról a konyhakést, és végigmentem az apa szobáján, aztán át a folyosón, aztán az anyáén, be a miénkbe, és ledobtam a táskát a földre, aztán a kabátomat is, és letérdeltem a szőnyegre, oda, ahová besütött a nap, mint valami rivaldafény, és felhúztam a pulcsim bal ujját, és nekiálltam. Jó sokáig csináltam, egyre vörösebb lett a bőröm, én pedig egyre dühösebb, végül beláttam, hogy nagyon hülye vagyok. Felpattantam, és kirohantam, de a folyosón egyszer csak apába ütköztem, még jó, hogy fel nem nyársaltam.

            Te meg mit csinálsz itt, kérdezte, és a kést nézte a kezemben, mire én belekezdtem, hogy az úgy volt, hogy a Herczeg elküldött az orvoshoz, mert szarul voltam, az orvos meg haza, és mivel anya csak egy után jön, vágni akartam magamnak egy szelet kenyeret, de akkor meg eszembe jutott hirtelen valami, és beszaladtam, a TV miatt volt, be akartam kapcsolni, hogy legyen zene, és ennyi. És csend volt, egy légy zümmögött csak bele a magyarázkodásba, hát ezek sosem döglenek meg? Aztán meg hallottam, hogy jön valaki, és megijedtem, pontosítottam még. Aha, mondta apa, hát akkor ha beteg vagy, feküdj le, de előtte tekerd fel a fűtést, egy jégverem ez a ház, meg lehet itt fagyni, mondta még, most rohannom kell, csak hazaugrottam valamiért.

            Jó, mondtam, és kikísértem az ajtóig. A szél belekapott a körtefa lehullott leveleiből összehúzott kupacba, nézd, mondta apa, aranysárkány, és rám mosolygott, hát nem szép, kérdezte még, és elment. De, tényleg szép a kertünk az őszi napsütésben, gondoltam, hát akkor gereblyézd is össze újra, amit a szél most szétfújt, és holnap égesd el, addigra talán kiszárad, és közben gondolj a bogarakra, akik benne égnek, és integettem még neki, hátha visszanéz, de nem. Úgyhogy most már egyenesen a fürdőbe mentem, és átkutattam minden zsebet, de már nem bírtam tovább, és sírva fakadtam, hogy egy kurva penge sincs ebben a rohadt házban, csak villanyborotva, meg epilátor, meg kisolló, talán a szemöldököm kéne leborotválni, de inkább beszaladtam a jéghideg szobába, és leroskadtam a szőnyegre, arra a meleg napfoltra a közepén, és csak sírtam, amíg csak bírtam, és csak sírtam, és sírtam.

            Aztán visszamentem a fürdőbe, hogy megmossam az arcom. Kifújtam az orrom is, a zsepi tiszta vér lett, szóval van még remény, gondoltam, csak lógatni kell a fejemet, estére talán elvérzek. De már csak fél óra, jutott eszembe rögtön, és anya hazaér, és mire ezt kigondoltam, már be is hegedt a seb. Visszamentem szépen a szobába, és elővettem a fiókom mélyéről a vastag spirált, amire megtévesztésül azt írtam, hogy Gyakorlófüzet. Nem baj, gondoltam, ha senki sem szeret, legalább van miről verset írni, ez a lényeg, és már írtam is a címet, Csillagködben, és aztán a verset, hogy kibe szerelmes reménytelenül az, aki odafönt van, és egyáltalán minek.

            Gyorsan kész lettem vele, és akkor elolvastam újra, és egészen jó lett, csak egy szót kellett kihúzni, kettőt lecserélni és a végére még egy sort beletenni. És bekapcsoltam a magnót, és énekeltem, hogy nagyon szép, a haja lobog, és feltekertem a hangerőt, aztán a fűtést, és felültem a kályhára, és néztem, ahogy a kismadarak a kertben kaparásznak. És aztán kibújt a nagy fekete kandúr balról, a meggyfa alól, mellén a fehér folttal, jött puhán lépkedve, bajsza megremegett. A szívem majd kiugrott, úgy szurkoltam, de éppen a legjobb résznél bejött anya, töviről-hegyire kifaggatott, pedig már régen tudott mindent, és az ágyba parancsolt. Hozott C-vitamint meg körömvirágteát, aztán kiment, én pedig végre elgondolkodhattam rajta, hogy hétfőtől kezdve minek járok iskolába, de mielőtt még bármit is kitalálhattam volna, elaludtam, és álmomban futottam, és nagyon szép voltam, és a hajam lobogott, és sikerült végre a fektetett dobás is, és mire felébredtem, fent voltak a csillagok az égen, szép volt. 

Gondolataiba merülve gyalogolt végig a Liffey partján. Már sötét volt, a vízen sárgás foltokban csillant vissza a város. Csak a pubokból hallatszott ki a szokásos kocsmazaj. Szerette ezeket a tavaszi estéket, a folyó felett beúszott Dublinba a tenger sós, nedves illata. Ujjai a zsebében egy öngyújtót forgattak. Talán előző este rakta el véletlenül. A csaj egy zsúfolt tetőtéri lakásban lakott a túlparton. Dús vörös haj, fehér bőr, halvány szeplők. Az egyik kocsmában szedte össze és dicséretesen hamar kötöttek ki a lakásán. Cseszettül jól smárolt. Végignézte, ahogy elgurul mellette egy szakadt Merci, megigazította a haját és elnevezte a lányt Gingernek. Ezzel csak az volt a baj, hogy Írországban rohadt gyakori a vörös haj, és már legalább nyolc Ginger volt a telefonjában, sorszámozva, az egyikhez még helyet is kötött: Ginger 3 a pubból. De melyikből?

Megállt, nézte egy kicsit a folyót, rágyújtott. Nagyon szerette a várost,egy ideje viszont nem találta a helyét. Állandóan mehetnékje volt, amivel kezdett a haverjai agyára menni. A csajok már nem mozgatták meg a fantáziáját úgy, mint két éve. Bulik helyett értelmetlen lerészegedések voltak. A banda jól ment, a munkái jól fizettek, valami mégsem volt kerek. Majd elmúlik, gondolta, és tovább sétált. A Parliament Streetnél jobbra fordult, és néhány méter után megállt egy omladozó vakolatú kapualjnál. Az ajtó nehezen nyílt. Lábával tolta be, aztán hangosan csapódott be mögötte. Tornacipője csoszogott a lépcsőfokokon, visszhangzott a csendben. Sült csirkeszaga töltötte be a lépcsőházat. Megkordult a gyomra, egésznap nem evett. Belépett a lakásba, felakasztotta a dzsekijét, kulcsát ledobta az asztalra a pizzásdoboz mellé. Felnyitotta a tetejét, maradt még két erősen száradásnak indult szelet. A sonka szélei már barnásra oxidálódtak, a sajt egybefüggő gumiréteggé aszalódott. A kopott kanapéra dobta magát, maga mellé tette a dobozt. Csócsálta a pizzát, váltogatta a csatornákat, aztán megállt egy régi angol sorozatnál. Könyvesbolt, másnapos szakadt fickó hajtja ki a vevőit és egy bolondnak magyaráz. Erről eszébe jutott, a Kerouac regény. Az előző próbán odaígérte Kierannak. A pizza szélét visszadobta a dobozba és feltápászkodott, hogy megkeresse a könyvet. Akkor olvasta, amikor Dublinba költözött. Tehát valahol nagyon mélyről, kétévnyi könyv, ruha és mindenféle kacat alól kell kibányásznia.

Elővett egy sört a hűtőből, kinyitotta, a kupakot odahajította a túltömött kukára. A tetejéről leugrottak a zsebkendőgalacsinok. Nagyot húzott az üvegből, végignézett a nappalin. Megsárgult tapéta, giccses csendéletek a falon és lepukkant bútorok. A polcok tömve az előző lakótó rongyosra olvasott sci-fijeivel. A fal mentén és a kanapé mögött könyvtornyok, beléjük ékelődött zenei magazinok. A lakásnak enyhe könyvtárszaga volt, keverve a kanapé alá bemászó zoknikéval. Egyetlen növény volt az egész lakásban, egy fuldokló aloe vera, az ujját kenegette vele, ha a gitár húrjai letépték a bőrét. Félt, hogy kiszárad, ezért folyton túlöntözte. Volt egy kicsi kandalló is, gázzal működött, télen imádták a csajok. Hangulatos lakás. A fürdőszoba csempéjére száradt ismeretlen eredetű koszt úgy tűntette el, hogy teleragasztgatta újságokból kivágott cikkekkel, zenészek fotóival és koncertjegyekkel. Reggelente szívesen olvasgatta a vécén ülve. Egy hálószoba is tartozott a lakáshoz, amiben a másfél személyes ágyon és egy komódon kívül semmi nem fért el. Csak akkor aludt ott, ha felhozott valakit. Bírta azt a szétült kanapét.

Merre lehet az a könyv?Az ablak alatti könyvkupaccal kezdte, valószínűleg az halmozódott oda a legrégebben. Reklámújságok, szórólapok alól bukkant fel az NME 2010. februári száma, tele volt Marina and the Diamonds debütáló albumával. Érdekes lemez volt, a Mowgli’s Roadot szerette róla, Tibi gyakran játszotta a Fészekben a szerdai rock diszkókon, de hamar kikopott. Félredobta, beleivott a sörébe, és tovább ásott. Felváltva jött egy-egy vámpíros és zombis DVD réteg, pár római korban játszódó ponyva, még több zenei újság.

Sóhajtott, átfordult a következő stóchoz. Nagyrészük az ír történelemmel foglalkozott erősen radikális nézőpontból. Rátalált az egyik kedvencére, gael mondák bőrkötésben 1952-ből. Egy belfasti bolhapiacon találta, meglepően áron alul. Itt sem találta. Az elhagyatottság angyalainak első, csak Amerikában megjelent kiadása, benne egy olyan utószóval, ami a későbbiekből kimaradt. Kieran nagy rajongója volt Kerouac regényeinek.

A harmadik halom leginkább ír undergrond zenei magazinokból állt. Mikor ideköltözött, a legigénytelenebbeket is összevásárolta, kiolvasta az utolsó betűig, hogy képben legyen. Találomra belelapozott néhányba. A legtöbb bandára már nem emlékezett, eltűntek a süllyesztőben. Néhánnyal viszont dolgozott együtt a stúdióban.

Újabb regények jöttek, jó részükről megfeledkezett. Már majdnem a kupac aljánál járt, amikor meglátta az ismerős piros borítót. Közelebb emelte. Igen, emlékezett a csúnya grafikára az elején. Tipikus 60-as évekbeli amerikai dizájn. Egyszínű borító, robosztus tipográfia. Kinyitotta, hogy felelevenítse a történetet. A tömény kiábrándultságot, ami áthatja az egészet. Hasonló keserűséget érzett ő is, mikor olvasta. Átpörgette a lapokat, a könyv egy pontra ugrott, ahol benne maradt valami. Egy polaroid kép. Kivette. A fény felé tartotta, hogy jobban lássa, ráncolta hozzá a homlokát. Egymásba gubancolódott, szétcsúszott arcok, széles vigyor. Ahogy nézegette, minden eszébe jutott arról az estéről. Kemény buli volt. Az egyik legjobb koncertjük Tibivel, aki a képen egy random lányt ölelgetett. Közvetlenül mellettük állt ő is Szofival. Mennyire szexi volt aznap este abban a szoknyában! Megfeledkezett erről a képről, miután kiolvasta a könyvet, de most visszajött ugyanaz az érzés, mint akkor. Szabadság utáni vágy, bűntudat, keserűség, hiány. Sokáig ült ott törökülésben, nézte a képet.

Felkelt. Kinyitott még egy sört, és visszavetődött a kanapéra. Maga mellé rakta a könyvet, tetején a fotóval, és üres tekintettel bámulta a tévé színesen villódzó képét. Kavarogtak a gondolatai, az agya zsibbadt. Egyre lejjebb csúszott, már majdnem vízszintesben volt. Hajnalban rántotta le a fáradtság, elaludt ruhástul, cipőben. 

 

Úgy jártam ott, akár egy idegen. Egy egész világot hoztam magammal a mindenség legjobb helyére. Öt sor bordós-barnás színű padsor a szurkolóknak, ugyanolyan színű, lerángatott kosárgyűrűk, háló nélkül, helyette félig leszakadt láncokkal, kaliforniafehér, sípcsontgyötrő betonplacc. A tornacsarnok oldala, mint egy hatalmas zarándokfal, a szünetben kiszökő dohányos hülyegyerekké, a visszajáró füveseké, meg azé, aki rádobálna, vagy passzolgatna, mert még csak egyedül van, mivel már lejött fél háromkor, hiába mondta neki az anyja, hogy még nem lesz lent senki a melegben, fecókát sem engedi még ki úgy sem a mamája, minek pörgök annyira, jövök rá én is, mikor izzadt seggemen ülök és két tenyeremen támaszkodom a betonon, erre, e kőkemény ellentartásra – éppen csak átfogható gyermekcsuklóm – felnőtt korára is emlékszik majd, az izgalom és az unalom határán töltött délutáni fetrengésekre. Eggyel odébb, és kicsit feljebb, megtalálható majd a másik pálya, aminek közepét kettétépte a fűgerinc, földhát, két végén pedig a legelkeserítőbb dolgok a világon, a háló nélküli kapufák, rajtuk használaton kívüli megpöndörített szegecsek, melyek most csak a bőr vétlen felszakítására alkalmasak, de hátha majd zozó elhozza a saját hálóját, mert ugye mégis az a lényeg, a kapu bárhol lehet, gól bárhova eshet, de ahogy egy csavarás mértani pontossággal végigszalad a kifeszített hálón, na, azért vannak a délutánok. A kapuk mögött a szélén, a labda benn- és megtartását szolgáló négy méter magas drótkerítések még tartanak, melyektől végülis olyan hangulatos volt mindig, mintha egy csapat lennénk igazi pályával, de az egész területet, a hatalmas udvart elzáró cölöpöket mögötte már kiszedték egy három méteres szakaszon, mert mindegy volt, hogy ott vannak-e vagy sem. Gondnoki bölcsesség ez, és most olyan, mintha nem is akarna senki sem jönni, talán háló sem volt soha azon a szomorú kapufán.

         A parkban mindenfelé szobrokat állítottak – az idő, meg a város – , de inkább kidobott fémeszközökre hasonlítanak, az egyik, mint egy rovar mintájára készült robot, berozsdásodott, törzse és mindent tagja meghajlott, megrogyva a már lekerült, talán ellopott egykori fej súlya alatt. De ez csak egy a többi közül, a többi mind leírhatatlan, a korlátlan elvonatkoztatás és a szemérmetlenül elvárt magas fokú megértés jelzőtárgyai, az alapításukat mutató táblák szerint egy-egy év csúszással készült objektumok, és sok van belőlük, többről nem is látszik, hogy szobor, csupán olyanok, mint funkciójukat vesztett valamik. Lehetne köztük szétégetett kuka is vagy akár elkorhadt, lefestett fa, megszámlálhatatlanok, elhagyottak, összezavarják az utazót, aki már nem tudja, mikor is érkezett meg. A városnak ez a része elnyeli az időt, erre fel kellett, hogy készüljek, furcsa érzésem valószínűleg annak következménye lehet, hogy fogalmam sincs, miféle erő uralkodik itt, nem ismerem ki magam, még ha ez volna az egyetlen menekülési lehetőség is, hogy én tulajdonképpen jól kéne, hogy ismerjem ezt a helyet.

         Mindeközben a hátam mögött, déli irányban egy valószínűleg régebbi változat rövid jelenete játszódik: a völgyben, a még murvás úton, a kényelmesen beszánkózható domboldalak között két gyerek tapossa combszakító erővel a bicajt, elől az egyik, mögötte a másik, aki a mellettük húzódó, kőkemény sprintjüket megkövetelő vízelvezető árok mögött lakik egy sorházkomplexum középső darabjában. Miután felérnek, körbehugyozzák a tujákat a ház előtt, bent nyilván bodzaszörpöt kérnek, de csak jaffa van akkor már, július végére, mindenkinek csak jaffája marad. A világ legszebb járdáinak környéke ez, de azt hiszem, erről csak én tudok. Arról viszont senki, hogy az ároknak valóban volt-e valaha szerepe, munkája, megtelt-e egyszer is vízzel, vagy csak annyira volt hivatott, hogy téli fagyáskor lehetetlenné tegye a domboldal felől lecsúszó, a padkán átugrató, ezt követően pedig az árokban landoló szánkózó kölyköknek a dombtetőre való visszajutást. Nem valószínű. Talán ez is afféle szobor. Megnézem most az árok mentén az első csatornát, ami a murvás út végén folytatja e rejtélyes kanálist. Egy-két labda, falevelek, ijesztő formájú szemetek, elhasznált kerékabroncs és néhány koton, játék- és rejtekhelytemető ez, látszik, hogy az alig tíz méteres lyuk közepéig senki nem mert bemenni, én is csak álmaimban láttam el odáig, hogy aztán merev fordulással és jegesre fagyott háttal kivágva egy ösztönös rohanást elmeneküljek onnan. A lépcső, mely innen bal felé vezet, mondjuk két-három emeletnyi magasságba, most éppen megfelel, jó lesz fentről figyelni az egészet, dombtető, onnan jobban látszódik a jellemzően kora délelőtti fényrendszer, hogy az egész valójában nem álom.

         A lépcsőn felérve panorámában kezdek látni, mindent egyszerre, délibábszerű nyüzsgést most a pályán, a rezgő homályban, a fal tövében játszó vizes-bizonytalan gyerekárnyakat, már egy másik idő ivadékait, a rengő, megzsákolt palánkot, mely talán örökké kileng, mint egy hosszú, keskeny eiffeltorony. A nézőpontok pillanatnyi összekeveredéséhez vezet minden előzmény hirtelen jött együttállása, hiába értesültem erről korábban is, hogy megeshet, hallom és látom mindazt, ami következik, mondjuk azt, ahogy a fiatal férfi sétál a fehér betonos úttest mellett a járdán, aztán a domb aljába épült ház nyíló ablakát, melyből elomló hajú, szőke lány visít ki évtizednyi lelkesedéssel és kiáltja most a férfi után az én nevemet, és fordulok is, itt belül érzem a meglepettséget és az örömöt, a hirtelen támadt emlékét ennek az arcnak, amely egykor a mindennapok közeli arca volt, majd teljesen eltűnt, és most újra támad, mintha maga is egy hely volna, mely ott hagyható és újra felfedezhető mindenféle felelősség vagy bármiféle komoly történés és jelentőség nélkül. Egy linda szőke arca ez a hely, amitől görcsbe ugrik a férfi mellkasa, hogy megtapasztalja, hiába az egy ősi mesének vagy valami irodalmi leleménynek gondolt évszázados bravúr és hagyomány, mi szerint a szívével érez az ember, és hogy az csak valami kitalált belső, a lélek helye, most mégis megbizonyosodik róla, hogy az idő rettentő lökete, egy emészthetetlen mennyiséggel támadó érzés valóban ott, a mellkas baloldali szorulása közben tapasztalható, amint a vérrel a lábujjaktól a térden és a gyomron át, az utolsó zsigerekből is felszakadva, a szívben mint megannyi esemény eredőjében és végpontjában is érezhetővé válik az életidő és élettér tengelyének elakadása. A tizenhat éves lány felbukkanása és megérzése lehetetlen, mert ő már nem tizenhat éves, soha nem is volt annyi, egy elmozdulás okán megszakadt és elraktározott idő hirtelen visszatérése okozza ennek illúzióját, s most újraindít mindent, ami kizökkent, a múlt megváltozatásának felelőssége ez, éppen az a következmény, melyre figyelmeztettek.

         Jelenlétem, mely gyanakodásra adhatna okot, egyaránt indokolatlan és váratlan, mégsem tűnik fel senkinek, annak ellenére, hogy mindent a lehető legfeltűnőbben csinálok, szinte már belépek a tájba, akár egy képbe, kíváncsi vagyok mindenre, a jellegzetes lámpaoszlopokra és járdaszegélyekre, amire, jól tudom, egy itt lakó semmi esetre sem kíváncsi, nem érdekli, nem venné észre, ezért volnék én a tökéletes jelenlévő, aki szuggerálja a tájat, a házakat és a viszonyokat, rákérdez a járdák kanyarulatára, a játszóterek eltűnésére, mint aki egy másik szféra küldötte, én vagyok, aki meglátja, hogy milyen is ez a hely igazán, s ha volna figyelő, ha volna lehetőség a nézőpont hiteles elváltoztatására, egy távolodó plánra, esély nyílhatna ennek az egész fantasztikus idegenségnek a kifejezésére. Ehelyett nem marad más csak egy belső összeomlás, egy térdre borulás a magammal hozott idő előtt, mely velem volt mindig is, de csak itt és most tűnik fel, végzetesen és visszafordíthatatlanul megváltozatva ennek a környezetnek rendjét. Itt van ez a kanyar például, egy elágazás, éles szögben ketté válik a járda, baloldala enyhén lejt a pályák és a korábbi panoráma felé, jobb oldala árnyas utcába vezet, melyet négyemeletesek és további sorházak határolnak, egy utca, mely tulajdonképpen nem is az, nem egy utca, aminek van eleje és vége, hanem a lakótelep maga, mert kanyarog, több kereszteződés és kitérő, parkolók, meg újabb kanyarok után is ugyanazt a nevet viseli, és ebbe a kanyarba jártam bicajjal várni a telet, egy hidegrázós dallamot dúdolva, így tettem már szeptembertől, amikor először lehetett észrevenni, hogy az a nappali fény, már nem az a nappali fény, ami persze tűnhet átverésnek is, mert ha most akarom akkor egy másodperc alatt augusztussá teszem a szeptembert, és júliussá az augusztust és így tovább, és rájövök, hogy a mesterséges jelölők, a hónapok, a megnevezett pillanatok elrontják bennem az egészet, mert a hely, meg az út bejárása sokkal fontosabb, mint az idő, és a fény, ha úgy akarom, még sokáig megkereshető egy másik óraállásban, egy másik napszakban, de most ez az egész, ennek a kanyarnak a varázsa már nem érdekel. Mert már egy ideje más érdekel.

Valószínűsíthető ugyanakkor az is, hogy az agyam csak szortíroz, afféle térképet készít, esetleges a helyek fontossága, lehetséges, hogy mindig más lesz, amit érdekesnek tartok, mindig máshová dob majd ki az én személyes időm. A főszereplő most éppen linda arca, s ahogy rugdalom a labdát, hol a kapunak, hol pedig a bordós színű lelátónak pár méterrel mellé, hogy ne találjam el őt, ott ül és néz rám, mint aki vár valamit, én meg csak izzadok, és játszani akarok, de halasztok tanácstalanul, csak rugdosom a labdát látszólag unottan és nem bírom megérteni, hogy miért ő van ott, mikor ő csak egy tizenhat éves lány egy másik időből, akivel talán egy szót sem váltottam soha. A meglepetés teljesen egyoldalú, lindán semmi nem látszódik, linda egyszerűen csak egy szerepet tölt be, ő a szimbóluma egy hiánynak, amit úgy néz ki, bármivel betölthetek, de én most éppen vele töltöm be, csakis az ő arcát látom és közben mégiscsak értem, igaz lehet, hogy ez az arc csak egy nagyon erős szimbólum, ami magán túlra mutat. Mégis erejét abból nyeri, hogy éppen ez az arc mutatkozik előttem és nem egy másik, mert még ha magán túlra is mutat, és esetleg más is mutathatna arra a túlra, arra az időpanorámára, amire letekintettem az előbb, az Ő arcán kívül más nem lehetne ilyen erős jel.

         Érzem én, hogy hiába próbálom ezt bármihez is hasonlítani, és próbálnám meg bárkivel is megértetni, nincs itt senki rajtam kívül, aki a hasonlóságot ellenőrizné, vagy aki a helyzetemet megérthetné, hiszen ennek a fantasztikus utazásnak az egyetlen résztvevője és figyelője én vagyok. Ahogy végigsétálok a kedvenc járdáimon és ellenőrzöm a ma már egyáltalán nem divatos szőnyegporolók helyét, hogy még mindig alkalmasak lennének-e rá, hogy focikapuként üzemeljenek, el nem tudná képzelni bárki, aki szembejönne, hogy itt most valami komoly dolog történik. A buszok járnak ugyan, és látok az ablakok mögött homályos arcokat, de a tekintetük az ablakon belül marad, látszik a tág pupilláikból, hogy csak néznek, de nem látnak, látni egyedül én jöttem ide. Végigszagolnám az összes lépcsőházat, de egyet is elég, ezeknek négyemeleteseknek egyforma szaga van, szépek, kicsik, tele vannak növénnyel, mindenütt zöld minden, annyi fa van a környéken, hogy azt mondaná az ember, hogy ez egy fák közé épült elvarázsolt lakótelep, mint egy erdő fákkal és városi házakkal, elbeszélhetetlen komplexum, mégis mintha ezzel próbálkoznék. És keresem linda árnyékát, ami nem olyan igazi árnyék, ami attól létezik, hogy a kiterjedő test felfog valamennyit a fényből, hanem inkább árny, egy haloványabb, fakóbb, kevésbé élénk, de azért még éppen észrevehetően színes és valódi változata egy nőnek, akit szeretnék most a valóságba átemelni, aki szeretném, ha tapintható volna.

         Eldöntöttem, hogy a padokon alszom, a pálya nappal felvett hője majd meleget sugároz éjjel, s legalább kipróbálhatom, amit mindig is akartam, hogy éjszaka kint legyek és csak figyeljem ezt a környezetet, ahogy a szélben picit lengedeznek a gyűrűkön a láncok, amihez fogható megoldást még sehol máshol nem láttam, és addig kell ezt megtennem, míg le nem cserélik a palánkokat, a rozsdásodó tartóállványt, és lefestik a kapukat, és pótolják a kerítést, amíg újra nem betonozzák az egészet, míg a drótkerítést be nem foltozzák, vagy valami, és végül át nem nevezik megint ezt az épületet, ahogy egyszer már megtették. Talán, ha itt elalszom, nagyszerűt fogok álmodni, esetleg az éj közepén linda is megérkezik és ideül mellém, talán rágyújt, vagy a hajamba túr, vagy dob egyet a labdával, de az is igen valószínű, hogy megjelenik a gondnok és elküld a picsába, mint a visszajáró drogosokat, s az elbeszélése ennek az utazásnak már nem lehetne ugyanaz, mert ennek ugye csak én vagyok az egyetlen szereplője és figyelője, és akkor már betöltődne valami más.