Ha eszembe jut a néni, mindig odakapok a mutatóujjamhoz, mintha most vágná meg az üveg. Pedig nem most volt. Még szőke voltam, még Annácskának hívtak, még szerettem a piros, kopogós lakkcipőket. Még a mamánál töltöttem minden nyáron két hetet, tejfölös melegszendvicset ettünk reggelire, délután a parkba mentünk, meg egy kicsit a Böbe mama életét éltem, a lába alatt voltam, meg a keze alá dolgoztam, ahogy mondani szokta. Például elkísértem az ebéddel a szomszéd lakásba, én vittem a gesztenyepürét. Elővette a kulcsait, és kinyitotta a rácsokat, a második ajtó résnyire nyitva volt, Böbe mama bekopogott, de már mentünk is be, kitárva hagytuk az ajtót. Befogtam az orromat, és alig láttam a kinti fény után. Hunyorogva tapogattam az asztal után, Rakd le oda a tányért, próbáltam, tapogattam azt az odát. Az asztalon barna foltos barack volt, és fekete banán, Hát csak nem eszi meg a gyümölcsöt, hiába mondom, nem találta meg, mondtam, hogy ide tettem. Böbe mama fogta, és kidobta a szemétbe a gyümölcsöket, rám nézett, aztán megfogta barackos kezével a kezemet, amivel az orromat fogtam, és magával húzott a nagyszobába, Ez itt az unokám, Annácska, Meme néni, megismeri?, kérdezte Böbe mama, elengedte a kezemet, a tenyerünk kicsit összeragadt. Meme néni fehér hálóingben állt, méregetett, én pedig a ruhámba töröltem, diszkréten, a ragadós kezemet. Menj közelebb, Annácska, mutatkozz be, erre felemeltem a fejemet, odamentem a nénihez, ha muszáj, akkor muszáj. Horváth Anna vagyok, nyolc éves, második Á-s. A néni közelebb jött hozzám, és kezével megtapogatta a fejemet. Elvesztetted a fogaidat?, tudakolta a néni, akinek egy foga sem volt a szájában, mégis az én első két fogamat hiányolta. Kiestek, mondtam, Böbe mamára néztem, és elfintorodtam, hátha veszi a célzást, el kéne húzni, mert büdös a néni. Nem vette. Hoztunk ebédet Meme néni, mondta Böbe mama, tegye be a fogát, aztán kikísérte a konyhába a nénit, hogy megetesse. Bent maradtam, a mellettem lévő asztalon volt egy piros telefon, felvettem, haló, szóltam bele, haló, haló, és utánoztam anyát, forgattam a szemeimet, a derekamra tettem a kezemet, babráltam a telefonzsinórral. A kanapé melletti kisasztalon egy kék telefon csücsült, ez is régi volt, de annyira nem elhasznált, mint a másik, azon biztos többet beszélt a néni, emlékszem, ezt gondoltam. Ujjamat beleakasztottam a számokba, és forgattam kattanásig, vissza, és újra, négyes, hármas, egyes. Haló, haló, ha nem, hát nem, letettem.

Hogy a néni nem eszik, azt tudtam, vékony volt, látszott a bőrén, anyám mondta mindig, egyek sok barackot, az meglátszik a bőrön, az ő bőrén is látszott, nem csak barackot, semmit nem evett, kilátszottak a csontjai. Ezért lehettek a tányérok a kanapén, virágos csészék a könyvek mellett a polcon, baba a kávézóasztalon. Egy akasztós piros fésű lógott az ablak kilincsén, amikor ki akartam nyitni. A fésűhöz mégsem nyúltam hozzá, hosszú, fehér hajszálak lógtak ki belőle, olyan volt, mint a tóparton a fűzfák, ahogy lógtak, és simogatták a vizet. Csak ezek lógtak. Kész. Ennyi.

Arra gondoltam, emlékszem, mégsem tarthatom a végtelenségig befogva az orromat, már fárad a karom is. Megszokom a szagot úgyis, legalábbis azt mondják. Annácska, idehoznád azt a kardigánt, ott van a zöld telefon mellett, a fogason. Zöld telefon, hát még egy, meg egy fogas, meg egy barna kardigán. Böbe mama felsegítette a kardigánt a nénire, Nyisd ki a rácsot, Annácska. Sétáltunk a nénivel és Böbe mamával körbe-körbe az ötödiken, ők egymásba karoltak, én meg utánuk, erőpróbát tartottam, le merek-e nézni az udvarra. Le mertem. Háromszor is.

Délután otthon kártyáztunk, én meg csak a néni szobájára tudtam gondolni, ahol a lábam mindig beleakadt valamibe, belerúgtam, rátapostam, felborítottam valamit a földön. Böbe mama, a néni kiktől vár hívást, kérdeztem, Böbe mama keverte a kártyákat, ellapozta a hajtott csücskű disznót, kevés az esély a nyerésre, Hogy érted? Hát három telefonja is van, egy piros, egy kék és egy zöld. Felvettem őket, mindhárom zúgott. Nem tudja már ő sem, kicsikém, hogy kitől vár hívást, de azt tudja, hogy várja nagyon, hogy valaki fel fogja hívni, és akkor majd eszébe jut. De hát nem hívják, tudod, édesem, a családja már több éve Amerikába ment, Chicagóban, vagy hol élnek, engem egy héten egyszer felhívnak, de a Meme nénit, őt soha. Pár nappal később hívás jött Chicagóból, csendben kellett maradni, én meg se moccantam, még a levegőt is visszatartottam, csak néztem Böbe mamát, Igen, Nem tudom, Nem, dehogy, Persze, Hát fogyott, nem eszik.  

A néni szobája olyan volt, mint egy tönkrement, megromlott gyerekszoba. Azért nekem nagyon tetszett itt, a szag, meg úgy minden ellenére, jópofa hely volt, elkísértem Böbe mamát két hétig minden ebédnél, és amíg etette, a szobában mászkáltam. Megismerkedtem a fotelben ücsörgő kopasz babával, aki a kezében egy műanyag, rózsaszín fésűt tartott. A nagy, barna cserépben az asztal alatt nem föld volt, hanem őrölt kávé, tudom, mert megnyaltam, ahogy a homokot is, a játszótéren, fél pár cipőkben pedig föld, az egyikből valami zöld gaz bújt elő.

A néni napról napra kevésbé volt büdös, meg még szebb is lett, ha betette a fogát. Akkor már a szemét is láttam, nem csak a száját, a szemét, ami zöld volt, de nagyon. Azóta se láttam olyan szemeket, emlékszem, már akkor is tudtam, hogy ilyen zöldet nem fogok többet látni. Böbe mama nem látta a zöld szemét, csak az ebédet látta, amit csinált neki, a papucsát, aminek az egyik fele mindig elveszett a szobában, meg kellett keresni, most én voltam a papucs-felelős, meg a kardigánt látta, és néha talán a kezét, ahogy belebújtatta a kardigánujjba. Csak én láttam, meg persze a néni, hogy a képekről lemásznak a fekete-fehér emberek, és járkálnak a szobában, nézelődnek, hintáznak, labdáznak a néni körül, elfoglalják a helyét, kiverik a kezéből a kanalat, tele levessel, álldogálnak mosolyogva, még intenek is, mikor elmegyek.

Tudtad-e, hogy a fecskék mesélik el a reggelt? Én beszélek a nyelvükön, értem őket, tudod, mondanak sok mindent, jár a szájuk, nem mind lényeges, de vannak köztük lényegesek is, azokat persze nehéz megszűrni, tudod, hogy mi a lényeges, mert nekik be sem áll soha, de azért, hát, mondanak néha jót is, rosszat is, panaszkodósak ám, mindenre panaszkodnak. Maradjon már, Meme néni, ne tömje Annácska fejét ilyen csacsiságokkal, hát hogy mondhat ilyet, hogy beszélget a fecskékkel? Én azért mégiscsak elhittem, hogy a néni tényleg érti, mit mondanak a fecskék, én is értettem a kutyánk, Marci beszédét, meg a nagypapát, pedig hónapokig nem beszélt, azt hiszem, egy sakklépésen gondolkodott, mert a szomszéd megverte, életében először, értettem én őt is, pedig néma volt, tök néma.

A néni dolgai közül a kicsi, kék kézitükör tetszett a legjobban, olyan kék volt, mint a nagypapa szeme. Meg az a jó tükör volt, a néni sosem nézett bele, biztos el is felejtette, hogy ilyen szép tükre van. Emlékszem, már csak két napig maradtam Böbe mamánál, elhoztam a tükröt, eldugtam az ágy alá, majd hazaviszem. Este odajött hozzám Böbe mama, és megkérdezte, nem láttam-e a Meme néni tükrét, azt a kéket, mert Meme néni meg van esküdve, hogy azt valaki elvitte. Merthogy az a tükör titkokat tud, elfeledett arcokat mutat, ha magad elé tartod, az a tükör emlékezik, megjegyez mindenkit, aki már egyszer belenézett. Én nem láttam azt a tükröt, válaszoltam Böbe mamának, és visszafogtam a szememet, hogy ne tévedjen az ágy alá, és Böbe mama szeme ne kövesse.

Böbe mama még az orvost is kihívta a nénihez, annyira nem volt jól, zaklatottan járkált körbe-körbe, kereste azt a kék tükröt, ami olyan kék, mint a nagypapa szeme. Böbe mama meggyőződése volt, hogy elpakolta valahová, akkora kupleráj van abban a lakásban, nem csodálja, hogy eltűnnek a dolgok. Későn ment el az orvos, már régen csukott szemmel feküdtem az ágyban, és arra gondoltam, emlékszem, aludnom kéne, hogy holnap legyen. Vissza akartam adni a tükröt, elrejteni az egyik fiókban, de féltem, ha belenéz a néni, az én arcomat mutatná. Elővettem a tükröt az ágy alól, az üveg megvágta a mutatóujjamat, törött volt. Emlékszem, nagyon megijesztett ez a törött tükör, tudtam, hogy nem adhatom vissza, végérvényesen, visszacsinálhatatlanul elloptam. Gondolkodtam, mit adhatnék helyette, de nem volt semmim, ami kellhetett volna a néninek, nem tudom visszaadni se az arcokat a tükörből, se a kéket, se semmit.

Kopogott a cipőm a lépcsőkön, ahogy lefelé futottam a lépcsőházban, le a földszintre, az udvarra, óvatosan, hogy a zsebemben az üveg ne vágja szét a ruhámat, ne vágja meg még jobban a kezemet. Lent hatalmas kőcserépben föld volt, virág, növény nélkül, csak föld, oda ástam el a tükröt, mert arra gondoltam, így mégiscsak házon belül marad, és ha már nem találja a néni, azért érezze, hogy nincs olyan messze, még mindig közelebb van, mint Amerika. 

 

 

A próbálkozások, vagyis a megfogalmazásra, azaz az írásra tett kísérletek után, melyek mind kifulladtak egy-egy – néha lendületes, megrázó és kielégítő – beszélgetésben, a dolog kibeszélésében, a kvázi megkönnyebbülésben, hogy ebben az értelemben tehát a dolog mégis égetően fontos, ebből következően valóban létezik, szükségszerű megoldása is ismert, ha az maga valamint kiterjedt összefüggésrendszere bővebben nem is kifejthető – hiszen az általa létrehozott és képviselt problematika éppen abban áll, hogy a dolog állandó mozgásban, alakulásban és „megbeszélésben” van, ezért egyértelműen rögzíthetetlen -, nem is fölfogható és ezért valójában leírhatatlan is, eljött végre a csönd, a semmitnemmondani akarattalan hallgatás, melyben a dolog maga is felszívódott, talán már korábban eliminálódott a párbeszédekben, a vitákban, a megbeszélésekben, a különféle értelmezések során, darabjaira hullott, megült a különböző kontextusok réseiben, molekuláris szinten működött csak tovább, hazahordták zakójuk gallérján, körmük alatt vagy húgyfoltos alsójukon a vitapartnerek, hordják azóta is, szerte a világban, amerre járnak, egymás bőrére kenik, benne van a nyálukban, a levesükben, a véráramuk keringeti, néha áthatol a szíven is, de mindez már valóban csöndben és észrevétlenül zajlik, valahogy úgy, ahogy az embernek álmában áll meg a szíve.

 

Ez egészen elementáris.

 

Nem is gondoltam volna, hogy ennyire egyszerű. Semmit nem mondani. Megoldás. Minden kényszer nélkül kussolni, mintha csak egy másik számrendszerben számolna az ember, amit a többiek nem értenek, amivel nem is kalkulálnak, hiszen számukra az egy a legkisebb szám, a milliárdot kimondani pedig olyan nekik, mintha képzeletben – legalábbis, de néha egészen praktikusan – felnégyelhetnének valakit, akinek látása undorral tölti el őket és borzongva, öklendezve húzódnak el mellőle, még ama felnégyelés közben is öklendeznek – képzeletben – és védőruhát és alkalmas eszközt, motoros fűrészt vagy nagy tűzerejű gépkarabélyt használnak, precízen és pontosan, amilyen adekvátan tudnak kombinálni az egymilliárddal is – képzeletben -, és közben nem is veszik észre, hogy mekkora a csönd.

 

Kurva nagy.

 

Egymilliárdan vannak. Vagy többen. Egymilliárdan kimennek a térre. Egymilliárdan felmennek a hegyre. Elmennek Mekkába. Elmennek Jeruzsálembe. Ez már négy milliárd. Sokan vannak. És egyre többen mennek ki a térre, fel a hegyre, el Mekkába, el Jeruzsálembe. Egyre. Többen. Valószínűleg az a dolog mozgat minket, miszerint fel kell hívnunk a többiek figyelmét, hogy az a dolog nem halasztható tovább, azonnali hatállyal megoldást kell találni rá, hogy mindenki megismerje és megértse ontológiáját és feltételezhető következményeit, melyek végzetesek is lehetnek, ha a dologról továbbra sem veszünk tudomást, elfordítjuk a fejünk és a legjobb esetben – képzeletben és öklendezve – csak felnégyelünk, hovatovább felkilencedelünk, felezredelünk és felmilliomodolunk, mindez együtt is kevés a dolog érdekében, sokkal többre volna szükség, miközben azonban tisztán látszik, hogy maga a dolog nem vesz róluk tudomást, elfordítja a fejét és egyáltalán nem éredekli az ontológiánk, valamint várható következményeink. Ebből persze az következne, hogy a dolog volna maga a csend. Tévedés.

 

De erről nem mondhatok többet.

 

(A dolog menthetetlenül elaprózta magát. A dolgot magát kéne megygyőzni arról, hogy tarthatatlanul sokan van. Kicsit túlbeszélt minket. Túltárgyalt. Bő lére eresztett. Aztán meg hányaveti. És lusta. Nem tud magával mit kezdeni. Célképzet nélküli. Igazán megállhatna a saját két lábán. Felnőhetne végre.)

 

És ez az egész rózsaszín papíron.

 

A reggeli félhomályban nézve, tekintettel az alig derengő fényre, egy könnyű, szatén alsó is lehetne akár, amit lezser és nemtörődöm mozdulattal dobott válla fölött hátra az ágyból a nő vetkőzés közben, miközben már alaposan benne voltak a dologban, és aztán ott is felejtette az eksztázis után, meztelen seggére húzta fel a farmert, azt hitte kézirat, nem a bugyija, van, aki rózsaszín papírra ír, ha furcsa is, hát nem nyúlt utána, egyébként is kedvelte, amikor a nadrág varrása bevágott alul és közvetlenül érte a vagina érzékeny felületét, hát már ezért is megéri bugyi nélkül menni haza, gondolta – képzeletben -, de minden hiába, az a rózsaszín, kissé gyűrt, letépett szélű folt nem női alsónemű volt, hanem egy levél, nem is volt nővel már két hete, még csak nem is beszélt nővel, pláne olyannal, aki ebben a hidegben meztelen pinával indulna haza.

 

Az írott szó törékeny önvédelmi fegyver.

 

Ellenben hatásos öngyilok. Ha az ember a leírtat maga ellen fordítja – és miért ne tené, kérdem én -, nincs is más dolga tovább, a felhasított, amúgy is hártyavékony öntudat gyorsan kivérzik, s már az első bemetszésnél bomlani kezd. Jól tudta ezt ő is. Amikor a levelet megírta, persze magának, a szeszek, édességek, csókok és egyéb kemikáliák okozta bódulat dacára is pontosan tudta, hogy amit cselekszik, kész őrület. Miért? Tragikus események beláthatatlan sora követi majd egymást, mely történések felett minden uralmat elvesztett már akkor, amikor a dologba belefogott, s nem hogy beavatkozási lehetősége nincsen, de immár rálátása sem, a járvány természetéhez hasonlóan kiszámíthatatlanná vált a jövő, mely fraktálszerűen szaporodó agacskákra szakadt, s leginkább egy berepedt üveghez hasonlatos, mely ököllel betört átlátszó, de cserepekre hullott felület alatt egy kisszériás – aránylag értékes – rézkarc látható, mint valami fundamentum, valami emlék vagy a Tízparancsolat, ami a beszakadt üveg mögött részleteiben, megtépve bár, de némiképp – nagy vonalakban – még felismerhető.

 

Ő öklözött bele.

 

Tisztára, mint a jazz. Színtiszta improvizáció, hiába nem tudja európai ember megtanulni az improvizáció játékszabályait, kötelmeit, retteg a kényszerűségtől, ezért a szabad mozgást is meg kell terveznie, de e tervezettségben sem képes kimondani szabadságának határait, egyszerűen továbbépít, lebont, ráemel, rávakol, még a mészárlásokat is meg kell konstruálnia. Bizonyos kultúrákban az ember egy vérhassal könnyedebben mozog, mint itt a demokráciával.

 

Te, lehet, hogy ez mégis egy bugyi…

 

Nem tudni, hogyan került elő, de a végzetes dolgok eredete megismerhetetlen – lám, már nem “kurzívolja” a dolgot, ez vajon most jót vagy rosszat jelent? -, mint a balsejtelem, mely szintén az ismeretlenből szivárog elő, és elönt, akár a kéjgáz, határozottan légnemű a félelem és rózsaszín, nem fekete, nem is szürke, mint az öltönye, ami ott lóg a rokkant szekrény ajtajára akasztva, az ablakkal szemben a reggeli fényben.

 

Fel kéne öltözni.

 

Írni kéne. Megírni azt a dolgot. Kávét főzni. Valakit megbántani. Talán ez a dolgunk. Rávilágítani mások hibáira. A termék maga a hiány: sebészi produktum, az emberből kimetszett titok. Mindenkinek van valami titka. Amit érez, tud, de képtelen elmondani. A megfogalmazástól gyógyulást remélünk, de sejtjük, ha magunkkal igazán őszinték vagyunk, hogy a leírt csak a titok egyik lehetséges megnyilvánulását mutatja be, s milliárd alakváltozásra képes egyetlen mondat artikulált felmondása alatt. Rettentő elszántnak kell lenni ahhoz, hogy a feltárás legalább valamely részeredményre vezessen, a vizsgálat rögzíteni tudjon akárcsak egy lehetséges formai megnyilatkozást. Szakbarbárság. Vakbuzgóság. Szent őrület. Szex.

 

Kifinomult szellemek nehezebben élveznek el.

 

Az összpontosítás hamar elfárasztotta, a kávé lefőtt, az ablak bepárásodott. A dolgok nehezen változnak. Végre kezdett magához térni, kilépni a kontextusból, leült, a csészét bal tenyerére tette, jobbjával cigarettát kotort a dobozból, a szájába vette, öngyújtót keresett a fotel mellett roskadozó, négy éve saját maga által összeszerelt meglehetősen divatos, natúrpácolású svéd komód tetején, a cigarettához emelte és rágyújtott, nézve a maga elé tartott kávé finom szálakban kibomló gőzeit, mint egy nő haja, gondolta közben, odalátta a két szemét, dióbarnák voltak és ábrándosan-nedvesen az állandó gyönyör és élvek sós vizeiben lebegtek, mintha mindig az altestén járna a keze, és sosem tudna koncentrálni semmire, ami nem a kielégülés, az állandó határsértés, dezertálás a valóságból, bárhol, ágyban, kávéházban vagy egy színház második sorában a nézők között, folytonosan és befejezetlenül, öntudatlanul remegő szájszélébe harapna, és mindig azt mondaná, hogy ahhh…

 

Ahhh! Persze nem minden megvetés nélkül.

 

A nők alkalmasak arra, hogy helyes irányba tereljék a dolgokat. A férfi mindenképpen szembesül azzal, hogy élete, amit a nő előtt élt értelmetlen, üres és felesleges, amely felismeréssel sosem volt baja, a tájékozott ember nem tulajdonít fontosságot saját sorsa alakulásának, tisztában van vele, hogy bármikor kiéghet egy izzó, elfogyhat a kávé, véget érhet egy igen kedves és mulatságos filmsorozat – búcsút intenek egymásnak rajongott zenekarunk tagjai -, azon viszont meghökkent, hogy a nő járásához igyekezett hozzáigazítani lépéseit, mintha maga is az értelemre várna, azaz valamiféle képzett rendre, ismétlődésekre, az elméleti képzés után némi gyakorlatra a mindennapokban, sőt úgy tűnt, egész korábbi élete alatt csak erre várt, hogy valaki metrumot adjon az álmainak, mint valami metronóm szoknyában, klikk-klakk, a kopogó tűsarkak mértéket mutassanak a jobbára mocskos, néha egészen megdöbbentően aljas képzelgéseinek, célt adjanak az önzésnek is, miszerint nem mulatságból öl, hazudik, hanem mert családja van, amire – képzeletben – ráteríti individuumát, mint valami plédet a nőre a televízió előtt, hogy meg ne fázzon, betakarja abba a rendbe, melyet a nőnek köszön, s amiért a nő hálásan elismeri, hogy remek ember, jobbat nem is találhatott volna, még akkor sem, ha néha pornót néz az interneten, és bár pontosan tudja, hogy az a pléd egyfajta szövetmintája csak a férfiegónak, azok az álmok, amikből a férfi megfonta, pléddé csomózta egész nő-előtti életét, nem értek véget vele, legfejlebb anyagiasultak – mondjuk kiteríthetőek vagy kiteregethetőek-, mérhetők és osztályozottak lettek, eszközszerűen alkalmazhatók, elfogadja ezt a csiri-csáré szertartásosságot – micsoda kompakt kis kiegyezés! – ahogy a mézeskalács szívet – aminek küllemét, állagát, színét de még ízét is utálják a férfiak – a búcsúban.

 

A nő él. A férfi képzeleg.

 

Belekortyolt. A férfi sosem bújna a saját plédje alá. Be se takarózik. Jobb dolga van. Képzelgése folytonos, házasságban vagy magányosan, s nem is érti, hogy a nő álomodása megszűnt vele, realizálódott minden fantáziakép, bevanvásárolva, megvanfőzve, kivanmosva, egy állandóan sistergő üzemi konyha az élet, amiben nem lehet álmodozni, esetleg – képzeletben – összevetni a valamikor volt, valaha álmodottat a megtapasztalttal, mely látható és tapintható való voltaképpen nem létezik, maga a képzelet, ráadásul örökös fortyogásban, valamiféle állandóan változó és formából formába öntött massza, ama dolog – legyen bár bármi is – folytonosan kialakuló képe, mely kép sosem szivárog elő éles és kontúros formában a hívóból, ahogy fotográfiák esetében ez igen jól működik, hiszen működése folytonosságán van a hangsúly, nem eredményein, ez maga a férfi, a labor vagy a laborálás megszakíthatatlan folyamatainak szépen és összefoglalva körbeírt, definitív lényege. (Meg néha egy mammut vagy brilliáns.)

 

Nem is tudom, melyikünk üzemibb konyha az üzeminél?

 

Hát ezért nem lehet nője neki sem, jobbára elképzeli, megbeszéli a dolgot, miközben pontosan tudja, hogy ezáltal despiritualizálja a dolgot magát, ahogy a munkahelyén a feladatait, melyek így leválnak róla, nők és munkaügyek, semmi köze hozzájuk tovább, innentől kezdve minden kizárólag elintézhető, de sem befejezni – lsd. kivanmosva – sem elképzeli nem lehet, elrongyolódik és visszakerül a por köforgásába, szétesik, ahogy egy rossz minőségű kamerával készített fénykép, érdekes, gondolta akkor, letéve a csészét a konyhakredencre, a finom, apró részletek a digitális képeken felnagyítva nagyobb négyzetekre hullanak, merő kubizmus, Picasso megőrült volna az eljárásért, bármilyen kézenfekvő is az az állítás, hogy az ilyen megoldásoknak a tömegkultúrában a helye, ellenben szembetűnő, hogy egy negatív esetében a túlnagyított képen porrá hullik a téma, szemcsék milliárdjai – ! – vibrálnak az ember szeme előtt, semmi euklédeszi geometria nem mutatkozik, s ez a homály inkább férfias, ez az őrület erősen maszkulin és kozmikus.

 

Hiszen ez nyilvánvaló!

 

A nap már erősen sütött, ezért be kellett a függönyt húzni. Az a dolog elkerülhetetlenné teszi a szembesülést. (A jófrancba! Mondd már el, mi az a dolog!!!) Nem lehet nem beszélni a mélyszegénységről, a termőföldről, a kihaló nyelvekről, a világvégéről, a fociról, a nőről, közös dolgainkról. Nem hagyhatjuk figelmen kívül, hogy a dolog természetéből adódóan akkor is létezik, ha mi sem ellene sem érte semmit nem teszünk. Pontosan tudta, hogy kár volt megneveznie – képzeletben -, hogy mi minden lehet, mert a dolog lényege éppen abban áll, hogy bármi lehet, illetve bárminek az összessége és összefüggésrendszere, értékelve elválasztva és megkülönböztetve összefoglalva, ahogy az archaikus analógiás logika működött még a dialektika előtt. A lét legnemesebb kérdései…

 

Párlatok.

 

Na igen, ritkán fordult elő vele, hogy már reggel megkívánja a szeszt, de most pontosan így esett, hát visszament a konyhába, és töltött egy fél Unicumot. Érdekes. Tegnap este még – amikor az a rózsaszín izé, aminek sem eredetét, sem mibenlétét (bugyi vagy levél) nem tudta meghatározni, az asztalára került – arra jutott, hogy a legjobb semmit nem mondani, s most, mintha e bölcs belátás, mint a köd, elpárolgott volna, éppen annak a dolognak körbeírása, meghatározás izgatja s teszi határtalanul bőbeszédűvé, mely dolog szétszóratását – megfogalmazhatatlanságát immár a képzeletben is – bebizonyította, elfogadta, abban megnyugodott, amikor álomra hajtotta a fejét.

 

Nő és az igazság.

 

Ez a kettő üldöz elavás után, ébredve, részegen. Megszerezni, s akarattalanul birtokolni. Hogy észre se vegyék, tulajdonolni mégis egy életen át, a hozzájuk fűződő viszonyunk pontosítása nélkül, néha még valódi közösséget sem vállalva velük, leszívni, kifújni, elengedni, mint a cigarettafüstöt, mégis fürdőzve, lebegve benne, ahogy most ő is az ablak előtt, rákönyökölve a radiátorra, nyeglén és bódultan, mint egy kamasz, mint egy kialakulatlan egyén, aki nem tudja még, hogy a valóság zajlik, mi csak követjük az eseményeket, egymás történéseit, az első lépésünk is mindig csak második valaki más első lépése után, jobb is lenne lemaradni néha, megállni, nem reagálni semmire, noha az is maga a forradalom, a tetemrehívás, a „válasznélkülhagyás”, a transzparens elvonulás, saját bölcsességünk, belátásunk és mértékletességünk tornamutatványa.

 

Zárlat az agyban.

 

Hát elnyomta a cigit, a csikket kidobta az ablakon, és elolvasta azt a levelet az íróasztalon, felvette, sorról-sorra olvasta el, amiután megdöbbeve széttárta kezeit, mert pontosan az volt megírva benne, amit eddig ezen az ólomnehéz reggelen megélt szűk szobájába zárva, másnaposan és álmosan, minden mondat, mintha csak most írta volna meg, miután már megtörténtek a dolgok, pedig még tegnap éjjel, és részegen… Talán épp ennek kellett csak kiderülnie.

 

Világvége december 21.

 

Most konolyan? A kérdések láncolata – ahogy az atomok molekulákká – kijelentéssé áll össze, sok kérdés: nagy felkiáltás, gondolta, és remegett a keze.

 

Hát akkor vége. Bugyi vagy levél…?

 

A dolog lényege nem más, mint mindazon fogalmak, esetek, tettek, dolgok összetett sokasága, amit elhallgatunk, amik nem történtek meg soha, de ami – ahogy a kettőből a három keletkezik, látható és láthatatlan, hatalmas és semmiség között – folytonosan kialakul, és válik valamivé, amiről nem lehet már „semmitsemmondani”, ahogy eltervezte reggel, mert az maga a mondás, amiben megmutatkoznak (a hajtókákról, ajkakról, töltéskavicsról, az elfekvő hajléktalan gennyes sebéből, a lebombázott házak romjai alatt utoljára felköhögő haldoklók hajáról, egy húszezresről, egy – aránylag jó árban eladható – rézkarcról, milliárdokról sem összepipettázhatóan) az élő és valós igazság momentumai, a lényeg, ami olyan – képzeletben – mint egy másnapos reggel, s amiben nem eldönthető, hogy mely részlet felejtődött el – volt – előbb, ahogy minőségbéli különbségek léteznek persze, de sürgősségük tekintetében egyaránt fontosak s egy rendszer alkatrészei, amint nem lehet bizton kijelenteni, hogy egy gépkocsi inkább a motor vagy inkább a karosszéria okán lehet-e gépkocsi, pedig tudjuk, hogy előbbivel nyilvánvalóan bármi inkább lehet autó, mint utóbbival.

 

Kurva életbe! Ennyit a világvégéről. A szabadság bebetonozása diktatúrához vezet.

 

Valóban ennyi az élet. Hogy megtudja, levél vagy rózsaszín bugyi… Hogy kié lehetett volna egy rózsaszín bugyi az íróasztalon, ha lett volna – volt-e – olyan, aki vetkőzés közben hátradobja legömbölyödő válla felett, s aztán fáradt kielégüléssel anélkül induljon haza ebben a hidegben, ezek jártak a fejében, ahogy a levelet – s egyúttal a női alsóról való szorgalmas fantáziálgatásait is – az asztalra ejtette, majd magára öltve kabátját, fütyörészve kilépett a lépcsőházba, hogy elinduljon megkeresni azt, akié lehetne, ha volna ilyen – a milliárd között képzeletben -, ezen elhatározásával tragikus események beláthatatlan sorát indítva el, mely történések felett minden uralmat elvesztette már akkor, amikor a dologba belefogott, s nem hogy beavatkozási lehetősége nincsen, de immár rálátása sem, a járvány természetéhez hasonlóan kiszámíthatatlanná vált a jövő, mely fraktálszerűen szaporodó agacskákra szakadt, s leginkább egy berepedt üveghez hasonlatos, de mindez már csöndben és észrevétlenül zajlik majd, valahogy úgy, ahogy az embernek álmában megáll a szíve.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

         Először mindenkit gyűlöltem, aztán már mindenkit kívántam, mindegy milyen nemű, kortól függetlenül, a pelyhes kisfiút, az aszott, félholt özvegyekig mindenkit, ugyanúgy. Nem hatott meg a fiatal lányok kulcscsontjának mélysége, feleségem hatalmas mellei, melyekre még fiatalon oly nagyokat élveztem, sem az igazán érett ötvenévesek sem, akik keményített ruhájukkal egy dióra hasonlítottak, hisz más dolguk sem volt, mint enni, barnulni séta közben és öregedni. Ruhájukat széttéptem csontos markommal, bőrük olyan erős volt és elhasznált, mint magon a hártya, de tudtam, az alatt valahol fehér édes hús van, mit jó, ha megkeserít az a hártya. Őket is megerőszakoltam, illetve, nem engedték, akarták. Jobb lett volna, ha ellenkeznek, akkor legalább az én bűnöm, de a fájó, hogy nem lehettem egyedül, akarták. Mindenki és mindig, mindenhol. Én pedig nem válogattam, mert nagyon éhes voltam. Mindent felzabáltam.

         Mielőtt az egész elkezdődött, egyszer öt napra elvesztem az erdőben. Elfogyott a türelmem, nem bírtam tovább az éhezést, mindent összeettem, amit találtam, nyersen és piszkos-mocskosan, szőrösen, pikkelyesen, tollasan, undorítóan, pedig otthon még a gyümölcsöt is mindig megmostam, mielőtt megettem. Öt nap után megmérgezve hazataláltam, s mindent kihánytam, egy hétig alig ettem, aztán olyan éhes voltam, hogy megint csak zabáltam, semmi sem tudta csillapítani az étvágyamat, majd megint kiokádtam mindent… Tönkrement a gyomrom, nem maradt meg bennem semmi és éheztem, újra és újra teletömtem azt a hatalmas bőrzacskót odabenn, ami valaha a gyomrom volt.

         Azért mondom el mindezt, mert ugyanígy érzek, csak mégis más. Mert másmilyen testiségről van szó. Nem tudok megelégedni… Elélvezni azt el tudok, pont ez az, ami nem elég. Először tartottam magam, mint akkor az erdőben, majd amikor már nem ment, mint egy állat, úgy hágtam meg valakit, ahogy találtam: részegen, az árokparton. Egy fiatal lány volt, először rúghatott be annyira, hogy a nevét se tudja megmondani, nem mintha érdekelt volna. Nem is érdekelt, nem is kérdeztem. Amikor befejeztem, annyit ki tudott nyögni száján, ami hányástól fehérlett: – Végre. – Nem tudtam mire vélni, de féltem, elrohantam. Kiment belőlem, ami feszített, egy pár napig azt hittem újra minden rendben, azt hittem boldog vagyok, de nem. Ha odanyúltam, már nem volt elég, egy idő után már fájt, kínoztam magam. Nem sokat vártam, újra az árokparton voltam, egyedül. – Ha meglátok valakit, mögé lopózom és leütöm egy kővel, aztán felhajtom a szoknyáját és megint nem lesz baj, a másik meg úgysem fog emlékezni semmire, biztos elcsúszott és beverte a fejét. – Nem így volt. Az máskor volt.

         Megláttam egy lányt, nála is üveg, rázkódott. Azt hittem magában nevet, mert nem tud egy lábon megállni. Ment a víz felé, aztán felzokogott. Sírt végig, ment a víznek, szerelmi bánat. Megálltam és szégyenteljes gondolat jutott az eszembe – Megvárom, míg kicsit vízbe fúl, majd kihúzom, megteszem amit akarok s a parton hagyom. Ő is jól járt, én is. Majd józanon nem akar meghalni és egyenesen járhatok én is – de hanyagoltam inkább. Többet lökök, mint ahány alatt a víz feljönne a tüdejéből, aztán felismerne. Ilyenek jutottak az eszembe és ez elborzasztott – mégsem véltem magam undorítónak! Szánalmas féregnek talán? Talán; az is megy és csinálja a dolgát, de nem zavarja, ha nézik…

         Halkan a lány mögött lépkedtem, mire az megfordult, megcsókolt, a földre rántott és sírva a fülembe nyöszörögte, hogy csináljam vele azt, mert akarja, mert úgysem ismer, csak látásból. Ha nem kérte volna, akkor se csináltam volna mást, már elhatároztam magam. Ott hágtam meg a parton, halkan és nehezen. A térdem sebes lett, a mellein még percek múlva is látszódtak a kavics nyomai, amikor hasra fordítottam s lenyomtam a földre. Lihegve feküdtünk egymás mellett, mondani akart valamit, de nem érdekelt. Gyorsan felálltam és menni akartam, mire visszarántott és elmondta azt, ami kikívánkozott belőle: Őt a vőlegénye megcsalta, a víznek akart menni, de meglátott és megtette azt, amire valójában végig gondolt míg az öngyilkosság lehetőségével foglalkozott. Nem köszönt meg semmit, de megesküdött rá, hogy nem fogja bántani magát. Én azt se bántam volna, őszintén szólva nem érdekelt, a holtak nem beszélnek, nekem ez jó. Már épp beléptem volna a fák közé mikor megint megszólított: Holnap is itt lesz és vár. – Nem akarok gondolkozni semmin, ki akarok lépni a testemből, úgy akarok meghalni, hogy többször megtörténhessen. – Még öt napon keresztül találkoztunk. Pár óráig egymással voltunk, nem beszéltünk.

         Aztán a hatodik napon nem jött, más volt ott, a testvére. Azt mondta, éjszaka, amikor alszom, átjön, megkötöz és rám ül, ha nem teszem máris a magamévá. Tudott mindenről, ha nem fekszem össze vele azonnal, mindenkinek elmondja, hogy hűtlen vagyok, hogy a nővérével és vele is együtt voltam, megerőszakoltam őket! Nem szeretem a hazugságokat. Kívántam és lefogtam, benne voltam. Még szűz volt, vérzett. Sírt és kacagott, hogy még egyszer!

         Másnap nem mentem el, a gyerek belázasodott. Simogattam és borogattam a fejét, a testét. Másnap, hétfőn először voltam két nővel együtt életemben, a testvérekkel. Kedden jött még egy férfi, a felesége megcsalta a nővér férjével. Négyen voltunk. Szerdán már hozzáértem a férfihoz is, később hánytam, rosszul lettem, két napig ágyban feküdtem, a feleségemnek azt hazudtam rosszat ehettem. Látta, hogy véres a nadrágom, de nem kérdezett semmit, ápolt. Mi nem érintkeztünk akkor valamiért régóta, nem beszéltünk róla, csendben léteztünk egymás mellett és nem volt gond. Szombaton elmentem sétálni, öt-hat embert láttam meztelenül a fák között, nem mertem odamenni. A lányommal otthon maradtam és tanultunk, nagyon közvetlen lett miután kiment belőle a láz, folyamatosan ölelgetett és úgy láttam jobban szeret, mint valaha.

 

         Új hét indult és egyre furcsább. Munka közben, beszélgetésekkor mindenki feszélyezett volt, mindenki sietni akart haza: lenne már vége a napnak, a feleség, meg a gyerek. Akkor értettem meg talán. A feleségek az erdőben voltak a parton, hisz ott voltam én is, le is feküdtem néhányukkal. Nem beszéltünk a mindennapokról, senkit sem érdekelt a másik feleslegesnek tűnő élete. Azt reméltem a társaság másik fele is ezt csinálja, kéne csinálnia… akkor senki sem maradna egyedül.

         Egyre többen lettünk és egyre jobban egyedül éreztem magam; szilánknak, töredéknek valami nagy egészben; ecsetvonásnak a festményen a kiragadott pillanatról, ami tobzódó testeket mutat egy hatalmas orgián, minek minden részlete az aktusról szól, de soha senkiről.

         Meguntam, pedig éhes voltam. Elvenni akartam, gyakni, hágni, elázni, kaszálni. Magányos voltam. Mindenkit akartam; egyedül; minden egyes embert, nemtől, kortól függetlenül. A találkozók helyett elkezdtem egyedül kóborolni – minden nap. Jártam az erdőt s minden emberség kiveszett belőlem. Lőttem egy nyulat, még rúgott, nem tudtam megállni, nem én, én öltem meg: enyém. Kellett és elvettem. Undorító vagyok, de az állatok nem beszélnek, ők nem olyanok. Nem tudom mit akartam, utólag összezavarodom. A többiek csak basztak, mint a nyulak s egymás között nem titkolóztak. Csak a párjuk előtt, akik a másik csoport tagjaival basztak, mint a nyulak… Nem értek én semmit! Titkolózás? …a másik nem megalázásának a vágya és sajátunk halálra alázása a szabadság nevében! Undorító minden és fáj és viszket tőle a bőröm, undorodom, mert én kezdtem, én voltam ez első, majd a második, a harmadik, negyedik fél mindenféle felosztásban, mikor lényegtelen ki vagyok; pedig éppen magamért kezdődött el minden!

         Mindenki egyenes labirintusában halad – elvakultak! – teljesen vakok lettek, nem is állatok, csak férgeknél is férgebb férgek, csúsznak-másznak előre s közben meg-megállnak, hogy végezzék a dolgukat, de nem is szaporodnak, nincs semmi céljuk – nálam is hitványabbak… Azt hitték megszabadultak mindentől, mitől csak egyenesen érdemes menni, hogy ne tegyenek többet. A teremtés pillanata mikor minden el fog kezdődni, csupán azért volt, hogy megvilágítsa a semmit, lássuk semmink sincs és ebben a tisztánlátásban éljünk tovább, míg meg nem döglünk, ebben a tudatban, hogy semmit sem teremthetünk. Kiégtek, s nézték a fényességet. Itt tévedtek el ők és itt tévelyedtem el én, aki továbbra is a szürkületben tapogatózom. Bizonyosságot keresek arra, ami van, de most már tudom, hogy amit megfogtam, azt másnak képzeltem el.

 

         A parton sétáltam, ahol a nővérrel találkoztam. Megint ott volt egy lány. Szürkült, csak nagyjából tudtam kivenni az alakját, szoknyája ráncos volt és piszkos. Felvettem egy követ, szinte mögé menekültem, mintha el akarnék bújni magam elől, mielőtt meglátnám zilált, elállatiasodott arcom a szintén zavargó víz sodrásában. Leütöttem és azzal a mozdulattal hajtottam is fel a szoknyáját, melyet a fejére terítettem, nem akartam tudni kicsoda. Az enyém lett. Háromszor mentem el benne, felőlem teherbe is eshetett, soha többé nem látom – azt gondoltam – úgyis elmegyek, itt hagyok mindent, örökre.

         Hazamentem és megmosakodtam. A feleségem idegesen töltötte a tálba a vizet, megkérdeztem mi baja. A lányunknak már itthon kéne lennie, besötétedett és még mindig nem érkezett meg. Hol van? – már kiabáltam. Rájöttem, míg mindenki az erdőkben paráználkodik, addig a gyerekekre senki sem vigyáz. A kamaszodó fiúk is otthon voltak még ekkor, segítettek a ház körül.

         Az iskola felé rohantam, ahol fiúk sírtak kigombolt nadrággal. Örömükben sírtak, mint én egyszer, akkor. Megragadtam az egyiket, rángattam, ahogy bírtam, de ő csak az égre nézett és nevetett, közben merevedése lett, azt kiáltozta: – Megtettük és most már magunk vagyunk! – Kérdésemre; hol van? – Remélem víznek megy, hátha megtisztul, úgyis újra bemocskoljuk, ha nem akarja… – ezt válaszolta.

         A part. A hasán feküdt, szoknya a fején. Üvöltöttem és öklömmel ütöttem a köveket, összeroskadtam, nem tudtam felállni, mert valamit tennem kellett. Valamit tennem kellett végre, végre éreztem a lábaimat, a düh gyorsan megáradt és elárasztott, majd peremig süllyedt, az ölembe fogtam és hazavittem.

 

         Levetkőztettük, megmostuk a testét, lefektettük, alig élt, nem csodálkoztam semmin. Szótlanul ültünk egymással szemben a feleségemmel, mire bevallotta, hogy megcsalt, mikor elvesztem az erdőben. Elmondta, mert rosszabb már nem lehetett. Nem tudtam jobban összetörni, széthullottam, elhullottam, mint állat az erdőben, elhullott bennem az ember, valahol a sűrűben.

         Felgyújtottam a templomot. Messziről látta mindenki és rohant vissza az erdőből a faluba. Szedett-vedettek, látszott, úgy kapták magukra a ruhát. Csak nézték, nem is próbálták eloltani, csak nézték. Nem azért, mert nem tudták megmenteni, azért, mert valami leomlott, megszűnt, eltűnt, füstté vált. Meleg volt és fülledt, mint szex után a konyhában, főleg fülledt, és én elmondtam mindent, amit itt elmondtam. Isten, ha volt, látott és szánt és kitagadott, a templomába úgyse tudtam volna már elbújni, nem is akartam, nem érdekelt az életem. A szedett-vedettek nem ismerték fel magukat, kitaszítottak, mert megerőszakoltam a lányom miután leütöttem, aztán ott hagytam. Én voltam a bűnös, mert nem hittem abban, amiben ők igen. Senki voltam kívül, belül.

 

         (A feleség kilépett a tömegből és egy fejszével a férjét megölte.)

 

 

 

 

 

 

 

Farkas Kristóf, 2012, Bp. 

A pengék tisztítása az erdei királyok szerint a gyengeség jele. Azt mondják, a vér az igazság színe, a jog pecsétje és az adósság megfizetésének valutája. Lefordítva: viseljük becsülettel.

Aztán felhívtam a figyelmet a fertőzésekre és a szagra. Rövid tanakodás után beleegyeztek, hogy lemenjek a kaszakútba takarítani. Azt nem engedték, hogy rágyújtsak a közelében, de már nem veszem észre az ilyesmit, a fivérek szava (állításuk szerint) mindig is szent és ésszerű volt.

Amíg el nem kapták őket, jut eszembe.

Hetente pucoltam ki a lyukat, az épen maradt testek nagy részét eltemettem, a többit a kutyáknak adtam, és nem sajnáltam tőlük. Tudom, hogy a fivérek módszerei az ésszerűség határait feszegették, de az alapelv soha nem változik, és meggyőződésem, hogy egy nap rá fog döbbenni a világ erre az alapvető igazságra: hiába élnek egyesek gazdagon, kényelemben, ha nem figyelnek azokra, akik nem ilyen szerencsések.

Mégis rágyújtok, mélyen leszívom a füstöt, lehunyom a szemem, mielőtt bezárom az egész kócerájt. Apám régi pipája füstöt ereszt, a füst történeteket mesél. Töprengek.

Hullt ránk a szar évtizedeken, évszázadokon át, kisanyáim, mindannyian vérrel és arannyal fizettünk olyanoknak, akiknek mozdulniuk sem kellett semmiért, és mindennek tetejébe a lányaink és asszonyaink fizették a legszörnyűbb árat. Csak úgy lehet egyenlőség, ha így teszünk mi is.

Még egy test, az utolsó. A nap fényében a vér olyan, akár a nyálka, a ragasztó: tapadnak a koponyához a falevelek. A kaszák sorban hevernek az avaron.

Szinte még össze lehet rakni a lányt, hiába tépték meg a fivérek, még rajta van az a gazdag gönce. Apám szavai jutnak eszembe, hogy a nőgyűlölet a leggyalázatosabb bűn, amit férfiember elkövethet, mert nem a tettekkel kezdődik, hanem egy gondolattal, egy hamis gondolattal, egy megmerevedő szerszámmal, fiacskám, aztán csak azt veszed észre, hogy mindent gyűlölsz, ami nem te vagy. És az csakis a te hibád.

Megnyalom a számat.

Engem ez az egész nem érdekel. Hogy a fivérek azt támadták, ami a legjobban fájt a nemességnek, az nem az én dolgom. Nőket öltek halomra, a gyűlölt gazdagok leányait: legyen pótolhatatlan a veszteség és húsba hatoló a fájdalom, azoknak is, akik a kútba kerülnek, azoknak is, akik gyászolni maradnak. Így van ez rendjén.

Ások. Egész éjjel, ha kell. Bezárom a házat. Itt nekem már nincs dolgom, már nincs többé feljebbvalóm, aki az életem megmentése jogán parancsolgathat.

A füst most rossz ízű. Eloltom a pipát.

De a bosszú, imígy gondolom, a bosszú még hátravan.

Jönnek, hallom én. Aki túlélte, meg az egész bagázs. Még felgányolok ezt-azt, aztán ideje elbújni. S talán átöltözni.

Valami ünnepibe, ha már ekkora hepajt csapnak, jut eszembe. Néha kinézek, aztán látom, hogy csináltak a kútra nagy sírhantot a holtak emlékére. A királykisasszonynak odaadták a palotát, meg azt a fecsegő tollpárnát.

Valami ünnepibe öltözni – amennyire tőlem telik: szerényen – kifizetődő. Ahogy megtámaszkodni egy fa törzsénél, az is. Aztán egy pillanatra, de csak egy pillanatra megijeszteni ezt az egyedül kószáló kisasszonykát.

Aztán mosolyogni, félszegen.

– Szegény vándorlegény vagyok. Nem akartam ijedtséget. Ne tessék már haragudni.

Így köszöntöm. Ő a tekintetének ragyogásával hálálja meg.

Nem egészen néhány nap és kimondja egy tiltott találkozásunkon, ahogy meztelenül fekszik a fövenyen:

– Ásó, kapa, s nagyharang válasszon el minket!

Biccentek.

– Úgy legyen.

Egészen figyelemre méltó, hogy ismeri a gondolkodásmódomat, hogyan próbál hatni erre az érzékeny lélekre, a negyedik erdei kiskirály alapvető érzéseire. Szép emlékek. Apám hangja, füstje. Régi mesékben mondogatta így: ásó, kapa, nagyharang.

Talán épp ezért lesz minden a legnagyobb rendben.

Ezek a kedvenc szerszámaim.

  

Interjú a szerzővel:

 

1. Mi volt az, vagy volt-e döntő mozzanat az életedben, ami írásra késztetett? Van-e esetleg egy kiemelt emléked ezzel kapcsolatban?

Döntő mozzanat nem hiszem, hogy volt. Testvérek és többnyire apa nélkül nőttem fel. Az ember ilyen helyzetben előbb-utóbb összetalálkozik a fikcióval, ami kitölti a hiányokat. Egy idő után talán jobban is ismertem azt a változatos mozaikvilágot, mint az igazit. Ehhez értettem a legjobban, és én ezt elfogadtam. Vannak olyan apróbb mérföldkövek az életemben, amelyek mindig egy lépéssel közelebb vittek az írósághoz (egy könyv, egy film, egy lelkiállapot), de ezek azóta már szintén csak mesék.

 

2. Mik a terveid a jövőre nézve? Szerinted mi a fontosabb: a népszerűség, a medialitás vagy az “igazi értékek”, amik tovább öröklődhetnek az utókornak?

Ha csak az irodalomra korlátozódó terveimet nézzük, a válasz rendkívül egyszerű: továbbra is írni, rendszeresen és változatosan. Mint jelenlegi “láthatóságom” mutatja, új játékos vagyok a pályán, ezért értelemszerűen még keresem az olvasókat és a megjelenést. De ha az irodalmi közéletbe való beilleszkedésről (szereplésről?) van szó, nagyon vonakodó tudok lenni. A népszerűség jutalom, nem célkitűzés, nem azzal kell foglalkoznom. Az irodalom kihívása hatalmas, az elképzelések megvalósítása pedig mindig sikerélmény. A szavak játszóterén nincs lehetetlen, ezért olyan vonzó. És igen, eljuthat a mű egy olyan pontra, ahol elkezd több lenni, mint ami, egyesek nekik tetsző értékekre találhatnak benne, de efelett senkinek nincs hatalma. S hogy mi ebben az összetett tevékenységben fontos, vagy sem, erről csak a tapasztaltabb szerzők tudnak érdemben nyilatkozni. Még én is keresem a választ.

 

3. Szerinted mi a jelentősége a (szép)irodalomnak korunkban? Mennyire népszerű, mennyire terjeszthető?

Valljuk be: az irodalom egy a sok közül. Valószínűleg az a gyerek, aki a leghátsó sorban ül és nem nagyon hallani a hangját. Persze, tudja magáról, hogy egy nap majd megváltja a világot. Ha elég sokáig vár. Feltehetik ezt a kérdést egy irodalmárnak: nyilvánvalóan azt válaszolja, hogy az irodalom a legjelentősebb, nem lehet nélküle lélegezni sem. De naivitás azt hinni, hogy az emberek többsége is így gondolkozik, még ha illendőségből azt is mondják: az irodalom fontos. Az inkább a kérdés, milyen többletszerepük lesz az íróknak ebben a korban; erről már vannak elképzeléseim. Ami az olvasói kultúrát illeti, már évtizedek óta emlegetik a hanyatlását, és főleg itthon látszik, hogy az olvasók nem tudják eltartani az írókat. Rengeteg jó könyv van a könyvesboltok polcain, de még a kitartó olvasók sem tudnak ennyit elbírni. Nagyon nehéz dolguk van az íróknak, ha a népszerűség a céljuk. De általában jobban tudják, mire vállalkoznak, és hogy miért vállalkoznak rá. Ebből a szempontból pedig egyáltalán nem rossz a helyzet. Ranganathan törvényeinek utópiája, hogy minden könyvnek akad olvasója, s minden olvasónak jut hozzá illő könyv. Ennél több talán nem is kell.

Tizenkettedik fejezet

Melyben kiderül, mi lett a művész kerület egykori lakóival. Részvétel egy estélyen. A könyvkiadás szabályai. Részlet abból, hogyan alakul az irodalmi kánon.

 

Hős miniszternek lenni nem volt megerőltető feladat. Valójában az a fajta munka volt, amit pont nekem találtak ki, leszámítva az ideológiai hátteret, mely amiatt persze nap, mint nap nehéz volt aranyszegélyű, ember nagyságú tükrömbe belenéznem.

Első feladatom rögtön a beiktatási beszédem megírása volt. Megszabták, hogy maximum három perc lehet, mivel a tömeg nem nagyon szerette a hosszú monológokat. Fejlett retorikámnak köszönhetően egy valóban hatásos szöveget tudtam kitalálni, amelyet rögtön el is kért a párt főtitkára tanulmányozásra. Többnyire a hősöknek az egykori művész kerületbeliek írják meg mondanivalójukat, de esetemben szabad kezet adtak. Ennek oka roppant egyszerű: élettapasztalataim, bölcsésztanulmányaim, olvasottságom, és az hogy nem egy lélekszegény világban nevelkedtem, magasan mindenki fölé helyeztek ezen a téren.

Az emberek egyből szívükbe fogadtak. Mint hamarosan kiderült, első feladataim egyike, hogy semmiségnek tűnő kívánságokat teljesítsek, mint a nép szócsöve és segítője. Valójában nekem csak meg kellett hallgatnom a kéréseket, amelyek vagy levélben, vagy az utcán megszólítva értek el hozzám. Ezeket tovább adtam saját titkáromnak, aki átolvasta az összeset, kiválasztott havonta ötöt, és szólt az illetékeseknek, hogy teljesítsék. Ezek eredményeit aztán rövid interjúkkal mellékelve közölte a pártlap. Olyan kéréseknek tettem így eleget, mint hogy adják vissza egy szegény asszony férjének a munkáját, vagy hadd kapjon új cipőt egy utcaseprő. Egyik legbizarrabb mindközül az volt, amikor egy nő felkeresett irodámban, ahová csak nagyon nehezen engedték be, megmutatta a nyolc pöttyöt a bokáján, és kérte, hogy fizessük ki a temetését, mert nem maradt senkije, és nem szeretne egy jeltelen gödörben nyugodni. Hősségem tehát többnyire nem az én érdemem volt: egy arc voltam, akit imádni lehetett, és aki majdnem olyan híres, mint azok, akiket hazai nyelven sztároknak hívnánk.

A tehetségesebb művészkerület-béliek, akik alkalmazkodni tudtak az új körülményekhez Elkörben, szintén könnyen anyagi javakhoz juthattak. Egy részük az újságírásban és a pártbeszédek megírásának titokzatos világában helyezkedett el, ők azonban szinte mind névtelenek, de a Párt által jól megfizetett emberek voltak, legtöbbjük a közelemben lakott, s a gyakori interjúk miatt sűrűn látogattak. Nyitott könyvként kellett élnem: szenzáció volt, hogy odahaza feleségem neveli a gyermekemet, hogy verseket írok, pedig felsőbb iskolákat is végeztem, hogy pár nélkül vagyok Elkörben (mely miatt naponta kaptam leveleket özvegy nőktől) és persze, hogy láttam a Csodafegyvert (nem láttam), ami hamarosan elkészül. Minden hír, ami velem foglalkozott, címlapon foglalt helyet, míg a rablásokról, éhínségről szóló jelentések apró cikkekként bújtak meg hatalmas arcképem alatt.

A művészek másik tehetősebb rétege, a sztárok, akikkel szintén nagyon hamar volt szerencsém közelebbről megismerkedni. A cikk után, mely szerint verseket írok, azonnal meghívást kaptam egy estélyre, melyre mindenki hivatalos volt, aki számít felsőbb művészkörökben. Külön erre az alkalomra a párt varratott nekem egy elegáns öltönyt, sőt még egy fodrászt is átküldtek, hiszen ritka alkalom, hogy saját emberüket bejuttathatják egy ilyen eseményre úgy, hogy álcáznia sem kell magát.

Válogatott előkelőségek között forogtam, és elköri tartózkodásom alatt először egy korty alkoholt is kaptam. Megállítottam egy pincért megkérdezni, miért nem ihatok ilyet máshol, mert az ízét kiválónak találtam, leginkább talán a mi whiskey-nkhez hasonlított. Udvariasan elmondta, hogy az alkohol tiltva van Elkörben, mert az csak rontja a józan ítélőképességet, és a robotok csak azért adják, hogy minél könnyebben kontrollálni tudjanak minket. Ezért nem lehet sehol alkoholt vagy drogot kapni. Egyedül a vezető művészeknek utalnak ki egy meghatározott mennyiséget, mert elfogadott tény, hogy a művészi ihletéshez szükséges a delíriumos tapasztalat. Mint pártvezérnek azonban nem javasolja, hogy sokat lássanak italozni, mert a közvélemény szemében erősen csorbulhat a tekintélyem.

Az est fénypontjaként egy házaspár játszott négykezest valami billentyűs hangszeren. Meghatóan váltották egymást a drámai futamok a katartikusan boldogokkal. Olyan régen hallottam élő koncertet, hogy apró könnyek jelentek meg a szemem sarkában. Hős miniszterként nem volt nehéz elintézzem, hogy félrehívassam a tehetséges párt az asztalomhoz. A hivatalommal járó beszédstílusba hamar beletanultam, így egész természetesnek gondoltam megszólalásomat: „Gratulálni szeretnék a játékotokhoz. Azt hiszem, az egész Párt nevében beszélhetek, amikor azt mondom, ehhez foghatót nem nagyon hallani Elkörben.” Ám erre a nő idegesen férjére nézett: „Mondja meg, kedvesem, mit reagáljak erre? A miniszter úr sérteget minket!” Erre a férfi dühösen kontrázott: „Bizonyára nem értékeli a munkánkat, vagy csak azt hiszi, mindent lehet! De azt is el tudom képzelni, hogy a Párt nevében dölyfösködik!” Nem tudtam, mit rontottam el. A pár hátat fordított, és távozott. Hatalmas botrány kezdett kerekedni, amely hála szavaimnak, már a Pártot is érintette. Az előző pincér sietett megmentésemre: „Nagyon óvatlan vagy, miniszter úr. Egy ilyen rangú művészt nem szabad tegezni. Ők az egyetlen rétege Elkörnek, akik megkövetelik a magázást. Gyorsan kérj tőlük bocsánatot, hivatkozz tudatlanságodra, hátha még elsimítható az ügy.” Megköszöntem a jó tanácsot, és jókora borravalót nyomtam az ingzsebébe. Saját méltóságomat feledve futottam a kialakult művészklikkhez, mely engem és a Csoda Pártot becsmérelte. „Ne haragudjanak, kérem. Nem voltam tisztában a helyi szokással, ily előkelő körben még nem mozoghattam, mint ma este. A Pártban elfelejtettek felvilágosítani, és biztosíthatom önöket, a legcsekélyebb rossz szándék sem volt bennem az imént.” Szavaim nyugtatólag hatottak, bár a Párt elfelejtett tájékoztatóját a házaspár szándékosnak minősítette. Legalább engem felmentettek a vádak alól, és tovább élvezhettem e különös estélyt.

A szobrászok és a festők igazi remekeket állítottak ki. Beszélni akartam velük, de az alkohol mámorában olyannyira elúsztak már, hogy ez lehetetlennek bizonyult. Asztalához hívott viszont a költők géniuszának tartott férfi, aki felolvasta nekem legújabb versét, s véleményemet várta. „Én csak amatőr műkedvelő vagyok.” Kezdtem szerényen, de megfelelve az igazságnak. „De a verse valódi érzelmeket mozgatott meg bennem, a költői képek nagyon hatásosak, és a szójáték a vers közepén több mint figyelemre méltó.” Heves bólogatás közepette válaszolt: „Teljesen egyet értek, ez egy zseniális mű. Figyelted a ritmikát? A gúnyos csavart, amelyet belettem a költemény utolsó strófájába? Vagy nem vetted észre? Nem hibáztatlak. Azt csak az igazán művelt közönségnek szántam, akik olvasták egyik kedves elődöm művét, amelyet százharminc éve írt. E nélkül a vers érthetetlen is, azt hiszem, így a hozzászólásod valójában csak üres fecsegés volt.” Ámultam a válaszán. „De nekem tényleg tetszett a vers.” Közöltem nyomatékosan. „Persze, hogyne, de kérlek, ne tartsuk fel tovább egymást, vannak igazi műértők is a társaságban.” Azzal elsétált, otthagyva engem,  a műveletlennek titulált minisztert. Elkörben a művészek bármit kimondhatnak. Voltak erről perek, de azzal érveltek az alkotók, hogy nekik bármely mondata pusztán fikció, metafora, amely sokszor pusztán félreértett, és a kritika csupán metaforikus irónia, tehát dicséret. Ezzel aztán senki nem mert vitába szállni, és inkább békén hagyták őket. Ezt tettem én is, és keserű szájízzel hazavitettem magam. A másnapi újságban szerencsére nem jelent meg semmi kompromittáló sem rólam, sem a pártomról…

 Az elit művészeket elhagyva, akikkel a sajtó folyton foglalkozott, akik néha leereszkedve a tömeghez kötetet adtak ki, vagy koncertet adtak, kiállításokat rendeztek, le is mondtam arról, hogy normális alkotóval találkozhassam. Jól is tettem, viszont találkoztam pár emberrel, akik sokkal szimpatikusabban tértek el a rendes emberektől.

Egyik délelőtt épp nem volt jobb dolgom, így titkáromnak segítettem átnézni a havi beérkező levéladagomat. Eleinte nagyon meg volt lepve, hogy ilyenekkel foglalkozom, de később aztán megszokta, hogy pozíciómhoz mérten alantas munkára is pazarlom időmet. Az egyik levélben arra kért emberek egy kis csoportja (tízen írták alá), hogy adassam ki műveiket egy antológiában. Kértem egy irodalmi szakértőt, hogy fussa át a levelet: egyikük sem volt az elköri kánon tagja. Összeszedtem titkáromat, egy digitális nyomdászt és egy kritikust, beültünk autómba és a feladó címére hajtottunk.

Tíz megtört arcú, sovány, rosszul öltözött szerzőt találtunk, nőt és férfit vegyesen. Nagyon megdöbbentek, amikor megláttak, egyből teával kínáltak és maguk közé ültettek. Tanulva hibámból, óvatosan szólítottam meg egyiküket: „Elolvastam a levelüket. Megtenné, hogy pár írását elolvasásra bocsájtaná?” Erre a férfi felnevetett. „Nem vagyok én akkora művész, hogy magázz miniszter úr! Én csak magamnak írogattam eddig, de pár barátommal szeretnénk, ha a közönség is megismerhetne minket.” Tetszett a hozzáállása, és a kezembe adott kéziratokat ott helyben elkezdtem olvasni a férfi kopott digitális jegyzetelőjén. Embereimnek nem adtam oda, sejtettem, mit szólnának hozzá, inkább elküldtem őket, hozzanak főtt ételt ezeknek a szegény embereknek. Ahogy beszélgettünk két mű között, megtudtam, hogy nem nagyon tudnak dolgozni, mert általában lefoglalja őket a szellemi munka. Látásmódjuk viszont nagyon különbözik a közízléstől, elméjüket túl depressziósnak, betegnek tartják. Vannak, akik örömmel olvasnák az írásaikat, de ők jobbára nem is tudnak e csapat létezéséről. Nagy nehézségek árán feltöltötték a könyvet az Adatbázisra, de az pont azok emberek körében nem hozzáférhető, akik a közönséget alkotnák. Ezért lenne szükség a digitális jegyzetelőn való megjelenésre.

Ahogy elolvastam a kapott anyagot, azonnal láttam, hogy remekművekkel állok szemben. Amikor visszatértek embereim, utasítottam a nyomdászt, hogy kezdje el az előkészületeket, titkárom feladatul kapta, hogy segítse, amiben kell, és a kritikust megkértem, hogy írjon egy olyan előszót, amely megfelel mindannyiunk ízlésének, beleértve az övét is.

A könyv három hónapon belül siker lett, a művész elit nem kis döbbenetére, és haragjára. Naponta kaptam tőlük ócsároló leveleket, fenyegető üzeneteket, amelyeket nevetve dobtam a szemetesvödrömbe. Egy nap aztán maga a pártom alelnöke írt, pár sort csupán: „Nem hivatalosan gratulálok a Csoda Párt nevében, amiért elegánsan megleckéztette a művészeket. Természetesen a kiadványt a Párt semmilyen hivatalos formában nem támogatja tovább, a boltokban lévő maradék példányokat pedig az írók szövetségének nyomására bezúzatjuk.” Számoltam valami hasonló reakcióval. Több mint a semmi, gondoltam, és elküldtem titkáromat, hogy vegyen meg annyi példányt a boltokból, amennyit csak megmaradt fizetésem feléből tud, és ossza szét őket véletlenszerűen a segítséget kérők között. Egy példányt persze megtartottam magamnak, és házi könyvtáramban őrzöm a mai napig. Hogy megóvjam a károktól, inkább meg sem mutatom senkinek.

tovább: http://ujnautilus.info/hagofia-13-fejezet/