„A proletárdiktatúra első embereként főhetett a feje”[1]

 

Kosztolányi azt írta róla, „repülőgépen menekült az országból.” Ez korán sincs így. Teljesen megalapozatlanok azok az elképzelések, miszerint kijutott volna Magyarország légteréből. Se gyalogosan, se autóval, de még állatok vontatta módon sem. Éppen a Hungária Nagyszállodából sietett kifelé, amikor megleptük. Lepofoztuk. Mikor már feküdt, Prónay egyik legénye kétszer úgy hasba rúgta, hogy vörösbegyeket öklendezett. A fiúk jót nevettek a tréfán, a felszálló madárkákra tüzet nyitottak. Mielőtt azonban a tetemek földet értek volna, mancsomba kaparintottam őket és visszatuszkoltam a halkan hörgő Kun Béla szájába. Végigsimítottam tar koponyáján, tapintószőreim elárulták, minden rendben van, aggodalomra semmi ok, csak egy kis rosszullét. Elvégre nem mindenkinek kelhet szárnyra a gyomortartalma, hogy hírül vigye a bajtársaknak, hozzanak még zserbót!
Jólnevelt bakák nyalábolták fel a pesti rögből az elalélt testet. A különítmény vezetője odalépett hozzá, majd megrázta, mint Krisztus a vargát. A népbiztos eszméleténél volt, bár hangot nem tudott kiadni. Csak a véres fogait csikorgatta, amelyek mögött egy raj madár raboskodott. Csivitelve koppantgattak a lekopott zománcra. A korábban Hollóházi porcelán szépségű mosolyáért körberajongott Kun szájürege egy több generációt kiszolgált éjjeli edényhez volt fogható. Talpra állították, kezét hátrakötötték, száját kipeckelték, ügyesen, mert egy toll sem csúszott ki és ügyelve, hogy véletlenül se nyeljen le egyetlen élő állatot. Orrlyukai kitágultak, bodorodott belőlük a lisztpor, orrszőrei bő terméssel kecsegtető búzatáblákként lengedeztek minden ki- és belélegzésnél. Ezt a ciroklábú férfit hosszan húzták magukkal a katonák, mire a felettesük rájuk förmedt, ugyan vágják már hátba ezt a szerencsétlen vöröst, úgy nyeklik-nyaklik minden irányba, holott csak balra kéne. Röhögtek és vitték. Elégedetten szemléltem a legéppuskázott Cserny-csoport tagjainak holttestét, ahogyan szépen kalangyába rakták őket a mi fiaink. Elsőrangú munkát végeztek!
Amint Budán kitették őt, levitettem a pincébe. Felajánlották, hogy leláncolják, én persze elutasítottam az erőszakot és azzal érveltem társaim előtt, hogy az étel és a Gourmand közt nincs helye durvaságnak. Kun figyelemre sem méltatta jelenlétemet, ekkorra már délibábokkal üzekedett, így leírhattam körülötte néhány kört. Szerettem volna hozzáérni, habár szükségtelen és káros lett volna, ha most játszani kezdek az étellel. Halkan doromboltam neki, hogy meg ne zavarjam fajtalankodó képzelgéseit. A vörös a döngölt földön rángott, ívelt mozdulatokkal próbáltam felébreszteni. Minél nagyobbat csaptam rá, annál kevésbé láttam a rezzenéseket a szemhéj alatt. Makacsul ellenállt nekem, abban reménykedhetett, hogy eljönnek érte és a százharminchárom napjuk folytatódik. Meneteltek előre, mindig előre, hogy a proletárok, ez a kisemmizett, irányíthatatlan és befolyásolható csőcselék, mondhassák meg ezentúl. Ugattak és vonyítottak, idepiszkítottak, mint veszett ebek. Kiengedtem a karmaimat. Kevés veszélyesebb helyzet fordul elő, mint amikor egy kutyának kivered a szemét és megtámad. Most nem fogok megelégedni csak az eltávolítással. Eljátszadozunk vele, majd fel fogjuk falni az urakkal, lakmározunk belőle: megkaparintottam a forradalom szemét.
Előbb azonban mégis megismertetem az Olvasót az alkalom súlyosságával, bemutatkozom, majd elmesélem ezt a fenséges tort, amelyet a Gellért szállóban ültünk, miután a válogatott vendégsereg megérkezett. Mindenki által ismert, hogy a Tanácsköztársaság egy szégyenfolt a magyar történelmen. Ennek ellenére arról már keveseknek van tudomása, hogy a pribékek, akik vezették, nem menekültek el az oroszokhoz vagy a sógorokhoz. Illetőleg, néhány kishal szökött csak ki a hálóból, de róluk talán a későbbiekben még lesz szó.
Bevonultunk néhányan és ott álltunk a megalázott Magyarország anyai teste felett, amin fiai tettek erőszakot. Figyeltük őket, ahogy olajos ujjbegyeik kutatón nyúltak a szentséges korpuszhoz. Kivártuk, hogy példásan büntethessünk, amíg a leperzselt szőrű kezek markoltak, inas, dagadó izmú karok húztak és vontak, tülekedtek a haldokló mater körül, hogy a saját szájukba tudjanak spriccelni. Muszklijaikon megcsillant az anyatej, hegyes nyelvükkel nyalogatták egymás szakállát. Mikor már úgy találták, elapadt nedve, bűzlőn hágtak rá készen a sokasodásra. Bécsben, a bankgassei rablás után, mindannyian készen álltunk az angyalcsinálásra. Szurony, géppuska és mindenki, aki a legitimációért szállt síkra.
Én, Kaczor Károly, szabadítottam meg a bécsi magyar követség gyülevész bandáját pénzétől. Ebből tudtunk erőt gyűjteni, hogy hű gyermeki daccal tudjunk szembeszállni a Tanácsköztársaság senkiházi gárdájával. Előtte még ki kellett harcolnom vezetői szerepemet csoportunkban. Vívói tudásom elegendő volt, hogy a velem packázókat rendre utasítsam, majd a bokszmeccsek is gyors győzelmemmel záródtak. Félelmében végül a teljes Antibolsevista Comité elismerte, az én döntésem lesz a mérvadó ezután. Meghajoltak, ahogyan feljebbvaló előtt illik. Karmaimmal lemetszettem róluk rémületüket; már csak két személytől tartottak: tőlem és Őfelségétől. Tettre kész voltam, vissza kellett szerezni, ami az ősi jog alapján megillet bennünket. El kellett vágni ezt a semmibe vezető vörös fonalat, majd felgombolyítani. Ismerve a Bécsben megjelent nagyságok szokásait, javaslatot tettem arra, hogy egy kiváló vacsorával megünnepelhetnénk a leendő budapesti sikereket. Elkerekedett szemmel hallgatták meglátásaimat arról, miként fogjuk csapdába csalni, majd elcsípni ezeket az erőszaktevőket, akik a legförtelmesebb bűnt követték el, amit magyar ember el tud követni. A golyót vagy kötelet mindenki elvetette, majd pár perc tanácskozás után fellebbentettem a fátylat az ötletemről, hogy együk meg őket. Semmi berzenkedés, semmi ódzkodás, egyetértésük jeleként egyként szólaltatták meg kristálypoharaikat. Amint visszatértem szobámba, a farkamat csóváltam örömömben és levertem az egyik vázát. A törött darabokat elkezdtem lökdösni. A hátamra hengeredtem majd bepöcköltem őket az ágy vagy a komód alá.
Ennyi úgy gondolom, elég lesz az előzményekről, és most visszatérek a Gellért szálló pincéjébe, ahol már megkezdtem az előkészületeket a Kun Bélai fogadásra. Tudtam, éheztetnem kell még a lakosságot, hogy nyomatékot adjak ennek a tettnek. A többi jómadarat már apróra metéltem a pincerendszer más helységeiben és tölteléket dagasztottam belőlük. Vártak és pácolódtak a főzőládán. Becsuktam az ajtót, nehogy bármelyik a felszabadulás penészes szelét érző vörösbegy szökni próbáljon. Megdögönyöztem a kis, köpcös testet. A sok guggolástól elgémberedett ínszövet, az elsorvadt izomkötegek rozsdásan engedelmeskedtek érintésemre.
– Ideje, hogy felkészítselek az utolsó, hosszú feladatodra!
– Mmmi? – nézett fel bágyadtan.
Telt-múlt az idő, míg végre a mieink tapodták a budapesti utcákat. Százával érkeztek farkaséhesen.
A kommunisták kiűzése és a főváros visszaszerzése közötti eltelt időszakban hizlaltam fel ezt az aszketikus életmódhoz szokott férfit. Zsíros, nehéz tésztákat sütöttem ki neki, szaftos marhapörkölteket tunkoltattam ki vele az utolsó zaftos kenyércsücsökig. Lókolbászokat nyeldekelt és libamájat falatozott minden reggel. Úgy hitte, már biztonságban van, Ausztriában az elvtársaival. Nem győzött álmélkodni a börtönkoszt nagyszerűségén, biztosra vette, hogy foglára titokban ugyancsak vörös lehet, ezért kapja ezt a fejedelmi kiszolgálást. A hadimilliomosok pénze kitartott még, így zavartalanul folytathattam a hízókúrát és közeledett a november.
Kun tovább terebélyesedett, belsője kiöblösödött és barlangszerűvé nőtt. Az étel által kivájt testüregekben már nem csak vörösbegyek építettek fészket, hoztak létre kolóniát, de a falatkánként lenyelt sorstársai is kezdtek alakot ölteni. Az apróra irdalt, majd pépessé emésztett emberi zagyvalék összeállt és húsmúmiaként kullogott a hasban lakó repkedő állatok után, hogy ő is ételhez juthasson. Boldogsággal töltött el minden alkalommal, amikor a népbiztos felnyögött, mert már egy darab sem ment le a torkán. A két mancsomat végighúztam a nyakán, mint a libáknak, hogy lentebb tuszkoljam az újabb harapásokat és összébb zsúfolódjanak odalenn. Aztán leszóltak a földszintről, hogy megjött. Megmosdottam. Nyelvemmel alaposan átszántottam bundámat minden egyes porszem után, nem voltam hajlandó ilyen slamposan megjelenni Őfelsége előtt. Puha talpamat még finomabb minőségű csizmába bújtattam, végigpillantottam magamon. Egy kifogástalan megjelenésű, hegyesre pödört bajszú, ízléses mennyiségű hajolajat használó arisztokrata nézett vissza rám. Köpenyem sarkát megfogva siettem a fogadásra. A szolgák már mindent elrendeztek, az ABC tagjai a fal mellett halkan beszélgettek, amikor beléptem. Mindenki hangosan üdvözölt, néhány, a bécsi távozásom óta újonnan csatlakozott csoport tagjai lapogatták a hátamat és szorították meg a mancsomat kézről kézre adva. Előbbi esetben mintha tudomást sem vettek volna arról, hogy egy macska áll velük szemben, akinek a legkevésbé sem tanácsos veregetni a hátát. Mindazonáltal a formalitások ilyentén való megsértésétől függetlenül, remek színben volt mindegyikük, dacára, hogy átvészelték a Nagy Háborút. Hallottam, ahogy a hasak megkordulnak és minden szem a cselédajtóra szegeződik. Tőlem nem kérdeztek semmit, bíztak főzőtudományomban. Kisvártatva négy fiatal férfi tolta be a kisült Kun Bélát.
Az arcok látványa leírhatatlan volt. Néhányan felvonítottak, ketten az asztalt verték, feldöntve poharat és sószórót. A velem szemben álló ismeretlen házaspár, a férfin tengerésztiszti egyenruha, a nőn ízléses báli ruha, ráomlott a még gőzölgő húshegyre, hogy villáikkal megmászhassák, késükkel megfarigcsálják és kanalukkal lyukat üthessenek a népbiztos hársfamézszínű hasfalába. Orrukat átjárta a több koszréteg alól felszabaduló szagfelhő. Öklendezni kezdtek, egyesek a lábuk közé hánytak. De ették, hiszen nyertek. A prominens vendégek habzsolták Kun puhított húsát, Szamuely-kolbásszal és Cserny-vérrel jól kisütve. Az ízletesebb részekért, mint a füle vagy a tokája, többen birokra keltek. A kiszabadult vörösbegyek szétrebbentek a hatalmas szobában. Egy kiscseléd futott be illetlenül, hogy kinyissa az ablakot. Legeltettem a szememet, szívemnek kedves volt ez a tusakodás a legyőzött ellenség felett.
– Éljen Magyarország! – emeltem köszöntőre poharamat egy érzékenyebb pillanatomban.
– Vivát! – zúgott a felelet.
Így vacsorázta meg az elit Kun Bélát.

***

Soha nem tudtam elfogadni azt, hogy Horthy jelent meg a vacsorán és nem Őfelsége. Megbocsáthatatlan bűnnek tartottam, hogy mindannyiszor visszautasította a Magyarországra érkező király kérését. Útban voltam, hazamentem Gesztre. Csalódtam a kormányzóban és az egész parvenü korosztályban, aki elfelejtett mindent, ami valaha is naggyá tette királyságunkat. Hívtak, amikor egy régi, tanácsköztársaság korabeli kommunista került a kezük közé. Nem mentem. Azt üzenték, ekkor már kocsit is szalajtottak értem, velem akar beszélni. Rákérdeztem a leutazott középkorú tisztnél, kicsoda ez az ember. Azt felelte, olyan, mint én. Nem volt világos, mire célozgat, ezért rámorrantam, beszéljen tisztességesen, ahogyan magyar katonához illik. A férfi visszafojtotta a feltoluló könnyeit és lenyelte a torkában növő gombócot és kibökte: Hitből táplálkozó személy. Felkeltette a kíváncsiságomat az eset, azonban kommunistákkal értelmes ember nem elegyedik szóba. Ezért annyival bocsátottam útjára a hírnököt, küldjenek aktát, akkor esetleg megfontolom. Közben meghalt Őfelsége. Áldott legyen emléke!
Valószínűleg már akkor postára adták a dossziét, gondolva makacsságomra, amikor a látogató nálam járt. A kartoték pangott az ürességtől. Semmiféle olyan adatot nem tartalmazott, amiből arra tudtam volna következtetni, hogy találkoztunk már. Bár ha komi, akkor aligha. Elsüllyesztettem a fiókba.

***

Egy évtized is eltelt mire visszatért Magyarországra, mert kicserélték a szovjet fogságba esett magyar tisztekért. Ezt már ő üvöltötte az arcomba a kihallgatáson, mielőtt úgy szájon vágott, hogy elvesztettem az eszméletemet.

 

---

[1]  Fehér Béla – Szécsi Noémi: Hamisgulyás

 

 

 

(Illusztráció: Breon O’Casey)

Spitzer Rudolf sietősen érkezett meg a Műszínkör épületébe. A nyári melegből a faszerkezet hűvöse jól esett neki. Munkája végeztével, hazafelé menet elnézegette ezt a sokak által látogatott szórakozási formát, aminek május óta társulati tagja. Sokan megfordultak a vastag, világos barnára pácolt gerendák alatt, amik egy kupolában futottak össze. A vendégek a karzatról is nézhették az előadásokat, szünetekben vagy ha megunták a bohócok tréfáit, kisétálhattak az erkélyekre, ahonnan a fák lombjai felett megpillanthatták az Amerikai Park bejáratát. Többször zavarta meg a vurstli zsivalyát Bolond Laci, a Hőköm Színház kikiáltója, mert a Műszi főbejáratának nyeregtetején akart volna lovagolni. Ezekben az esetekben Bertalan, az ügyeletes lépett közbe és küldte vissza a szomszédba Lacit, hogy ott szédítse a kikapcsolódást keresőket.
Egyik este a két intézménytől valamivel távolabb Spitzer felfedezett egy, a gázlámpák által kevésbé megvilágított padsort. Ide nem ruganyos léptű férfiak és tipegő hölgyek jártak. Ők kalandvágyból szokták böngészni az apróhirdetéseket s ha egy kecsegtető jeligére bukkantak, azonnal tollat ragadnak, hogy átadják magukat a heves érdeklődésnek. Ennek a labirintusnak rendszerint a Városliget volt a kijárata a késő esti órákban, tudta meg a zongorista Bertalantól.
Spitzer lyukas cipője nyikorgott munkába menet, amikor egy hangosan zokogó férfire lett figyelmes, aki az egyik árnyas padon gunnyasztott. A kis termetű embernek hosszú ujjai voltak, s ahogy a zenész a közelébe ért, hangosat tüsszentett.
– ‘sundheit – kívánta alig hallhatóan Spitzer, ahogy elhaladt.
A fiatalember megtörölte az orrát zsebkendőjével, mintha elengedte volna a füle mellett Spitzer mondatát. A zongorista tovább folytatta volna az útját, azonban a fiatal férfi elkezdte kiönteni a lelkét neki:
– Kérem, én művész vagyok! Senki sem ért meg, nem méltányolnak, holott az egyik legfontosabb, ha nem az egyetlen fontos dolgot végzem a színházban! Szakmámban páratlanul ügyesen dolgozom.
– Ön színházi szabó? – csodálkozott Spitzer.
– Nem, hanem borbély.
Spitzer a kalapjához emelte volna a kezét, kezdte kényelmetlenül érezni magát, amikor a férfi hozzátette:
– Delikát borbély, csakis kisasszonyoknak.
Spitzer Bertalantól hallotta már korábban azt a szóbeszédet, hogy egyes állandó színházak olyan  embereket vettek fel dolgozni, akiknek a feladatai kétesen voltak megfogalmazva szerződéseikben. Egy színpadi munkás mesélte röhögve, hogy ő tudja az okát, miért alacsonyak és könnyed testfelépítésűek ezek a férfiak: mert azok nem jelentenek veszélyt a nőkre.
–Tetszik tudni – folytatta – ha bármelyikünkről akár csak egy pillanatra is lábra kap az, hogy nem jól végezzük a munkánkat, akkor jaj nekünk. Oda a hírnevünk, senki sem fog alkalmazni és tisztes megélhetés híján mehetünk, amerre látunk. Tilos innunk is, mert úgy tartják, hogy aki italos, annak remeg a keze és nekünk tartózkodunk kell mindenféle óvatlan mozdulattól. Mind az igazgató úr, mind a fräuleinok s ugyancsak a kuncsaftok háklisak erre. Ha már itt tartunk, engedje meg, hogy bemutatkozzam, Klein Manó
– Spitzer Rudolf, a Műszi zongoristája. Örvendek a szerencsének, de most azonnal tovább kell mennem, mert elkésem.
A fiatalember követte a Műsziig, majd kézszorítással búcsúzott tőle.

***

Hajnaltájt már csak néhány korhely horkantgatott taktusra a Kulacsban, amikor egy fiú cibálta meg Seress ingujját.
– Klein úr üzeni, hogy azonnal tessék a Király utcába sietni, mert nagyon beteg.
Seress először nem értette és rekedt hangon visszakérdezett, hogy mit akar a küldönc, amikor másodszorra hallhatta végig az üzenetet, döbbent rá, hogy Manó keveredhetett bajba. Hóna alá csapott egy új szöveget, amit pár nappal ezelőtt hozott neki egy újságíró azzal a kéréssel, hogy írjon rá zenét. „Szép, kétségtelenül szép volt, de vers és nem sláger”, de fittyet hányva a kihívásra, elvállalta.
Seress a sötét lépcsőházban botladozott felfelé. Az áporodottság és a hiány szaga tolakodott torkába, a cigaretta marta nyálkahártyája viszketett. Benyitott. Odabent a tetvek marta kar a lyukacsos lepedőn pihent, Manó szaggatottan lélegzett. Seress leült az összeeszkábált fekhely szélére, várta, hogy
a szünetből ismételten ritmus legyen. A beteg homlokára tette tenyerét, érezte a mögötte lüktető dúr akkordját, kitapintotta a dallam araszolgatását az ötvonalon felfelé. Manó felzokogott.
– Nagyon nagy bajban vagyok, Rudi!
– Miről beszélsz?
– Nem akartalak terhelni, de egyre több pénzre volt szükségem és emiatt eljártam műintézetekbe beretválni. Egyiküknek túl dús volt, megszaladt a beretva, mert erősebben húztam meg.
Elhallgatott. Zihált.
– Pedig soha nem követtem el hibát, mégis egy kis vérpaca jelent meg az ölében! A madám megfenyegetett, ha galibát okoztam, elintéztet, mert az a lány volt a leglátogatottabbja. Nem merek utcára lépni, mert úgy hallottam, elveszejtettem!
– ..?
– A barátságunkra kérlek, menekíts meg tőlük, nem akarok a kezük által meghalni!
– Engem mindenki ismer. Hogyan tudnék én neked menedéket nyújtani?
Seressnek is fülébe jutottak azok a pletykák, miként fejezik be életüket azok, akik akarva vagy akaratlanul keresztezik a nyilvánosházak tulajdonosainak elképzeléseit. Olyan búvóhelyet, ahol az alvilág nem éri utol már leépült barátját, nem tudott elképzeni Magyarországon, különösen Budapesten.
– Ha megfizetnéd…?
– Hogyan is tudnám? – nézett bűnbánóan Klein Manó.
– Valóban csak erről van szó? – kutatta Seress a másik tekintetét.
Klein nem válaszolt. Seress szétnézett a rendetlenségben, megtalálta munkaeszközeit, a rozsdás borotvára rászáradt néhány vércsepp.
Miért nem szóltál, hogy ilyen állapotú beretvával dolgozol?
– Nem tudtál volna…
– De igen, egy köszörültetés semmibe se fáj nekem.
– Néhány hete kell így dolgoznom.
– Drága barátom, hány nő tárta szét lábát, újabb vevőkört remélve tőled?
– Öt.
Dobogás és gajdolás hallatszódott fel a hajnali utcáról. Seress határozott és tudta, mit kell tennie. Ráhelyezte ujjait Klein bordáira, mint a zongora billentyűire és játszani kezdett. Először csak a kiérzett
ritmust kopogtatta, majd klimpírozás közben egy dallamot kezdett dúdolni.
– Emlékszel, a vurstliba, ahol egy ideig játszottam, sokszínű közönség járt. Egyik este, miután elpakoltunk, egy vándorcirkuszos asszony árult el nekem egy titkot. Idefigyelj, Spitzer Rudi, így beszélt, amiért ilyen szépen játsztál ma, mutatok valamit. Azt gondoltam, akar tőlem valamit, bár hozzám öregnek tűnt. Bevitt a ponyva alá. Azóta félek a saját zenémtől, mert tudom, mire képes. A zenémmel foglak kimenekíteni innen. Mindenedet átadom az örökkévalóságnak: ötvonal és azok pótvonalai lesznek az új valóságod.
Egymás mellett ültek, Seress bal keze Klein homlokán, jobbal a bordákat feszítő bőrt érintette. Manó
utolsó lélegzetvételekor kész volt a Szomorú vasárnap.

 ***

Seress büszkén jelentette be a vers szerzőjének, Jávor László újságírónak: elkészült a Szomorú vasárnap. Sokáig csend övezte a dalt, majd egy hétfői napon jött a hír: egy kiscseléd lúgkövet ivott és teteme mellett a dal kottáját találta a rendőrség. A dalt felelősségét firtató kolumnák, magukat a szerzőket támadó cikkek és a halálhírek sokasodtak. Seress egyre gyakrabban ütött mellé, mert érezte, hogy Klein Manó vágyai, bolyongásai és útkeresése az életben majd az ötvonalon olyan, új hangjegyeket írtak az ő kottájába, amiket már nem tud lejátszani.

Illusztráció: Remedios Varo

 

 

A Nap már az utolsókat nyalta az ég lakmuszpapírján, mielőtt az egész horizont teljesen belilult volna. A helység ablakában ide-odalibbent egy termetes árnyék. A test mögött világító apró lámpa fénye éppen át tudta ölelni az íróasztal lapját. Az előtte fel-lemasírozó alak egy pillanatra megállt az általa papírhordaléknak nevezett kézirat mellett, majd a szeme elé emelte a kupac aljáról kibányászott lapot. Tekintete a mondatai után loholt, majd eszébe jutott a tegnapi nap és a kabátjában lapuló összehajtogatott papír.

Nem kellett volna a Múzeum kertben vásárolt magvakat ott elszórnia. Zsebre vághatta volna, senki nem szólhatott volna egy szót sem, még Pásztor sem, hiszen kifizette a madáreleség-árusítónak a csomagot. Eltehette volna, vagy önthetett volna rájuk vizet, nézhette volna, ahogy kicsíráznak, majd ahogy üvegessé válnak. A lapot egymás utáni cirádák tarkították. Kissé dőlt, csipkézett tetejű szavak és írásjelek tülekedtek a mondat elejére, de a vonalak ívébe belerepült és belegabalyodott egy tintapaca. Átütötte a vékony anyagot, mindkét szél felé folyt. Ezért göngyölítette össze és tekert tölcsért belőle.

Most egy papírkúpot tett a fejére, mint a gyerek, aki az őserdőt felfedező tudós kalapjaként tekint az összetekert alkalmi fejfedőre. Ezért elhatározta, újra meg akarja tapasztalni a szelídítetlenül burjánzó növényzetet. Pár pillanat múlva már a lépcsőház korlátja rázkódott, ahogy elrobogott mellette, remélte, hogy még nyitva találja kertet.

Szerencséjére nyitva volt még és az eleséges asszonytól vásárolt szemeket a pacája, a betűi és mondatai közé szórta. Ezután csippentésenként szórta maga elé, a madarak lassan merészkedtek közelebb. Maszatos ujjai matattak újra és újra a tölcsér torkában. A papír bőségszaru öklendezte magából a madárparadicsom gyümölcseit, ahogy az ujj egyre mélyebbre fúrta magát benne. Az anyag meghódítója elérte az alsó gégefőt, a labirintusokat tenyésztő ujjbegy pedig végigsimította a rubinszínű felületet. A légcsőben vihar tombolt, a syrinx kamráiban szél sertepertélt, az idegennek tetsző test betüremkedése során kettejük nászából összefonódva kiszöktek a hívóhangok. Újra és újra robajlással érkeztek meg az egyszerű dallamok, amikre a madarak odafigyeltek.

Reggel állandó zajfelhő úszott a Nemzeti Múzeum kertjében. Trillák terjesztették koncentrikusan középpontjukat, követték a madarak reptét. A természet vissza akarta követelni, ami az övé volt. Szinkópák szántották fel a levegőt. A hangok területet követeltek, kisajátították a rügyező fákat, ráültek a tél utolsó csapásait magán viselő padokra, ütemtelenül pattogtak az ereszcsatornákban, majd mollról dúrra váltottak, amikor ismét szabadon voltak. A szélrózsa elvitte őket a vasrácsig, ott lebucskáztak a satnya fűbe, elgurultak a bokrok alá, a földhöz lapultak, végül ebben a magasságban maradva cirkálni kezdtek. Szimatolták az idegen hangzatokat.

            A testek, amelyekből útjukra indultak, továbbra is a csupasz ágakon gubbasztottak. Tollazatukat a tegnapi eső horpasztotta meg. A hímek nem voltak kíváncsiak a nőstényekre, mindössze a területüket felügyelték. Odalenn az avarban cikázó hangfajzatok új, eddig ismeretlen zörejre bukkantak. A pacsirták többször hívták vissza magukhoz őket, minduntalan arra jutottak, hogy a beazonosíthatatlan zajtömeg veszélyes.

A rikoltozás egész éjjel tartott, a betolakodó vagy betolakodók területszerzési szándékát elhárították. Új elképzelések kezdtek alakot ölteni a fák lakóiban: megszilárdítás, a visszatámadás lehetőségét egyelőre csak latolgatták. Az öt madár szétrebbent, a sötétben külön fákra telepedtek, ahonnan a hangvédelmi egységeiket irányíthatták. A hanglövöldözésnek a hajnal vetett véget, amikor a Múzeum körúton végigsétáló rendőr elhúzta gumibotját a rácsokon ezzel megtörve az összhangzatot, ami eddig a kertet jellemezte.

            Alig nyitotta ki az egyik bicegő, fehér pofaszakállú veterán a kaput, az író már a rács mellett türelmetlenkedett. Molnár meg akarta érteni ezt a bonyolult jelrendszert, amivel a pacsirták kiálltak a területükért és arra biztatták fajtársaikat, csatlakozzanak hozzájuk. A repkedés, az állandó madárhang-zavar, a levegőben bizonytalan röppályán alászálló piszok hozzájárultak ahhoz, hogy a fák alatt egyre kevesebben ültek le pihenni. Csak most vette észre a másik madárrajt, a verebekét. Be-berepült egy-egy példány a Muzi kertjébe. Csivitelés, csattogás, csettegés, majd ének és ellen-ének. Az öt pacsirta magasabbra szállt, mint az idegenek. Egy fáról leselkedtek, fejüket billegették, végül levitorláztak az invázió előőrséhez.

            Néhány veréb leszállt a földre, onnan hangoltak a védőkre. Egy kisebb méretű barna folt landolt hangos szárnycsattogással, majd énekelni kezdett. Kisvártatva egy óriási fütty hangzott, majd az öt pacsirta dala összetekeredett és szétzilálta az apró verébcsippanásokat. A lerombolt hangfalak mögött ott rejtőzködtek a csupasz vágyak: a diadal porában fürdőzés, ahogy a menádok tehették azon a hajnalon, hátrasandítás, hogy követ-e, akiért bármikor háborúba mennék és elcsalás, hiszen a területről elmondják, kié, ám ez mindössze jelentés a fejükben, amit meg kell változtatni. Kicsiny jelenések a tudásukban, amiért énekünk küzd addig, mígnem meghódítják a territóriumot.

            A verebek tovább repültek. Molnár figyelemmel kísérte a területért folytatott viaskodást. Egy kissé gyerekes, vélte először, majd kiterítette magában a hallottakat. Szemlélődött. Nézte a játszó gyerekeket, ahogy sorversennyel múlatják az időt, a golyózókat, ahogy üdvrivalgásban tört ki némelyik, amikor jól célzott és a karikázók karikájának egy pontját, amint visszaér ugyanarra a pontra. Majd feltápászkodott és elindult haza.

            Másnap megint visszatért, de már késő délelőtt volt. Egy kisebb pacsirta feküdt padja alatt. Felemelte, elővette a pacás papírt, amiből az előzőekben etette kis csapatát, és belefektette. Összeszorította a csomagot, hengergette a két tenyere közt, amíg a tinta, a vér, a belsőségek és a madárszar keveréke ki nem bukott belőle. A kismadár pokolra ment helyette, megmentette őt, hívóhangjával kicsalogatta a tudást. Figyelmeztette, ne nézzen hátra, miután alászállt, mesélt neki leendő utazásáról, végül hagyta kisétálni a múzeumkertből, hogy írja meg mindezt. A Muziba most már csak egyedül Pásztor járt.

 

 

(Illusztráció: Aini Tolonen)

Éjibáb körberajzolt házai

            Elnyújtott mozdulatokkal tápászkodott fel ágyából. Lustán végigvakarta teste porcikáit, majd jobb lábát letéve a padlóra ülő helyzetbe tornázta magát, végül fel is állt. A bal lába egy dobbanással ért a padlóra. Ásított. A háztetőt géppuskasorozat-szerűen lődözték odafentről. A felébredt morgott valamit kénszínű gyér kecskeszakállába, majd kibicegett a budai hegy lankáján fekvő házának fürdőszobájába. Billegő járásáról már messziről megismerték az éjszakai buszról, ahogy közeledett a Lidérc köz irányából az Irhás árki megálló felé. Eleinte persze faggatták, árulja el, mi történt a lábával, de már egy ideje mindenki mélyen hallgat róla. Inkább egymásnak adják szájról-szája az éjszakaisok a történetet, miként őrült meg az az özvegyasszony, akinek olyan bőre volt, mint az út a határban s akivel a Lidérc közi minden buszozáskor hosszasan beszélgetett. Azóta nem törődnek többet vele, csak mint a többi, rendes utassal. Kifésülte szemébe lógó szalmaszőke tincsét, fogat mosott, leöblítette a tartályból a vizet, majd magára rángatta ruháit, felhörpintette tegnapi kávéját.

      Gondosan elővette táskáját, egyesével előhalászta a lúdtojás nagyságú krétákat. Szemrevételezte, majd elővigyázatosan visszacsúsztatta őket a helyükre. A bakancsáért indult, lépése puhán érkezett és hangosan koppant. Valahol az előszobában rúghatta le magáról kora reggel, ahogy hazajött. Ha olyan rendet tartott volna a lakásban, amilyet a táskájában, éjjelente jóval hamarabb elindulhatott volna, megúszta volna a loholást. A kopott rongyszőnyegen hevert az egyik pár. Kevésbé volt kitaposva, mint párja. Amióta elvitte az ortopéd műszerészhez, azóta mintha nem ragaszkodna az egyik fél a másikhoz, félt volna tőle. Azelőtt együtt tűntek el a kifakult falvédő mögött, bújtak meg az újrafestésre váró hokedli alatt. Neki mégis nagyobb volt az öröme, amikor rájött, hogy járás közben többé nem huppan vissza úgy a talajra, mint annak előtte, mikor még a lábbeli két fele a csintalan testvérpár benyomását keltették. Vállára tette a táska szíját, maga köré kanyarintotta esőkabátját, kiemelte a kulcsokat a kosárból, majd kilépett a házból.

            Éjfél elmúlt, tíz perce van, hogy elérje a járatot. Lassan csorgott le a vízzel a meredek utcán, aztán már ki kellett lépnie, hogy időre odaérjen. Felmutatta a bérletet, majd bentebb nyomakodott az éjszakai járat élősködőinek szorosra záródott csoportosulásába. Fiatal emberek magukba roskadva tespedtek az üléseken, süketen és vakon, néhányan egymásba kapaszkodva ringatóztak, ahogy a jármű fordult, egy-egy lány felsikkantott, amikor a helyzet és a kanyar élessé vált. Kedd éjjel, szinte senki sem szedte össze még magát az éjszakai műszakra, kivéve a tömegközlekedés dolgozói. A Várnegyedbe tartott, azonban úgy érezte, feleslegesen igyekszik, hiszen ömlik a víz, így akármennyi hókuszpókuszt is elkövet annak érdekében, hogy maradásra bírja az általa felrajzolt krétavonalakat, a természet erősebb lesz, elmossa a körberajzolás nyomát.

            Jóval korábban más tette ki elfoglaltságának nagyobbik felét. Háborúk, lázadások és nyugtalanság kerítették hatalmukba az embereket, így esténként mindig volt kinél tanyázzon, amikor álomra hajtották fejüket, ő akkor jött csak elemébe. Nem törődött azzal senki sem, hogy nyomokat hagy maga után, még az urak is tisztában voltak azzal, hogy habár úgy tűnt, a mocsarak, ligetek manói, lidércei, tündérei örökre elmenekültek élőhelyükről, az korán sem jelentette azt, hogy ne érezték volna magukénak az új területet, ami előttük állt: a városok útvesztőit. Az előző században lassan megnyugvást talált minden háborgó, kóborló és hőzöngő, kit így, kit úgy nyugtattak meg, tehát más munkakör után kellett néznie. Előtte viszont hosszú pihenőre visszatért a hegy lankáján kialakított bodegájába, ami miatt évtizedekkel később a Lidérc köz nevet kapta az utca. Újbóli munkába állása után, a Földhivatal Történelmi Ügyosztályára került. Feladatkörébe tartozott az épületek vizsgálata, ellenőrzése, esetenként szóra bírása. Hiába küldték ki terepre, miután besötétedett, otrombán látta el azt, amit rábíztak, így a folyamatos panaszáradat után be kellett mennie a Történelmi Ügyosztály vezetőjéhez.

            Felettesének amellett érvelt, hogy ő ehhez nem ért, évszázadokon át zavartalanul mozoghatott a színfalak mögött, miért kell neki kilépni onnan s látvánnyá tennie magát. Különösen az irritálta, hogy miután káprázat mivoltát leparancsolták róla, állandó látnivalóvá kellett hogy váljon s mindezt tetézte, hogy az emberek épületeivel kell ezután foglalkoznia. Elege volt a graffitikből, a sgraffitókból, a homlokzatfestésekből, az oromzatfestésből és a stukkókból. Úgy érezte, az emberek megállás nélkül bontják, különösen itt, az állandóság ábrázatát, nem érdemes neki az örökvalóságba átmenteni azokat a történeteket, amikkel az egyes házak bírnak. Ha annyira meg akarják őket tudni, őrizzék meg az állagukat, zsolozsmázta, ahogy egy hetilap oldalán elcsípte a látszólagos megoldást szorult helyzetéből. Az ügyosztályvezető néma maradt. Csámcsogott egy ideig az elhangzottakon, majd védelmébe vette az új programot, amiben a helyek történetét rögzítik, rámutatva arra, hogy a zeitgeist nemcsak az emberek elmondásaiból eredhet, hanem a civilizáció más sarkaiból is, például  építményeiből. Ezen elképzelést éltette, amit támogatni kell minden egyébbel ellentétben. Munkatársa tehetetlenül széttárta a karját, savanyúan mosolygott, rájőve, hogy a közigazgatás egyes pontjai, kirekesztve az időből, meg tudják őrizni jellemzőiket, amiket néhányan megbízhatónak neveznek. Biccentett, majd főnöke hangos hápogásától kísérve elhagyta a vasalt ajtajú szobát, az irattartó polcot, a súlyos barna tölgyfaasztalt és a kulcsra záródó szekrényt.

            A berzenkedésnek évek óta vége. Olyan együttérzést kezdett táplálni a falak iránt, ami a sokat láttottak sajátja. Munkája során eleinte a kréta eltörött, mert izgatottságában túl szorosan szorította a markában, az újabb körvonalat már nagyobb körültekintéssel húzta. Tisztában volt a körvonal szükségességével, mert az Ügyosztály veszélyesnek nyilvánította a házak szóra bírását hangfogó nélkül. A rendőrség a holttesteket utoljára rajzolja körbe, addig ő először végzi ezt a kijelölt házak körül, míg előbbi esetben már nincs életjel, utóbbinál csak akkor kezdenek beindulni a jelzések, hogy az élet princípiuma megjelent. Legtöbbjük, miután a körberajzolás véget ért s oldalukra felkerültek az első szócsalogatók, hogy tovább meséljenek, ne legyenek szófukarok, szóra is kapott. Ez természetszerűleg attól is függött, melyiküket mikor húzták fel. Akadtak cserfesek, esetleg hosszas monológokba bonyolódók, voltak pergő, gyors mondatokban kérdésekre válaszolók, néha némák maradtak, és se szép szóra, se cirkuszból ellesett vadállatokat irányító parancsokra nem voltak hajlandóak megnyilvánulni. A homlokzatok homlokegyenest más véleménnyel voltak egy-egy eseményről, amelynek szem – és fültanúja voltak, ki tudja hogy mikor, mint az emberek, akik meg akarták örökíteni mindezt.

           A Ferenciek terén szállt le az éjszakairól. Be kellett várnia a 990-est. Soha nem volt oda az esőért. Nehezebb volt lángra lobbantania a maga irányába valakit, ha zuhogott. Néhány megálló múlva már végezheti azt, amiért kiküldték. A buszmegálló mögé lábalt, még húsz perce volt a csatlakozásra. Az ortopéd cipős lábát behajlította, ne tűnjön fel a félrészegen ődöngő kötözködésre váróknak, hogy ő más, mint a többi, éjszakában mozgó. Tarháltak volna tőle cigit, aprót és zsebkendőt, de a kérdezőkre rá se nézett, így néhány bizonytalan mondat után magára hagyták. Az előtte tornyosuló épületmatuzsálemek szmogszakállát figyelte. Érezte könyörgésüket a szappan és a borotva után. Fülébe kúszott a fajansz mantikór bömbölése, a falból kiszakadni vágyó majolika nők és férfiak jaja. A kandelláberek fényforrását nem koronázta glória, szórt fényüket át- meg átszitálta az eső. Dudálás, kiabálás és szitkozódás. Egy újabb járat gurult be a buszöbölbe, emberek tolongtak, nyelték utolsó falatjait az előbb vásárolt gyrosuknak, sörök ciccentek, majd a sokadalom felpréselődött. A számára nem is volt kíváncsi, tudta, nem az övé. Ahogy elcsípte a kacajt, vihogást, tanácstalanságot majd az évődést, ami átfordult baszogatásba, rádöbbent, mennyire hiányzik neki az álmok világa, különösen, ha egy ilyen falka csitrit bolondíthatna meg. Egyikük tekintetét elkapta, ahogy végigméri, majd felnyihog, végül kuncogások közepette ecseteli barátnőinek szánalmát iránta. Csengett-bongott a düh, forrt benne az indulat. Bár hosszadalmas volt, kiváltképp miután már nem lehetett az, aki volt, de megtanulta, hogy uralkodjon magán. Azonban az efféle viselkedéssel szemben továbbra sem tudott mit kezdeni.

             A 990-es csikorgósat fékezett, utasai összekoccantak a Nagyboldogasszony-főplébániatemplom magasságában. Ülőhelyet keresett, lecsapta magáról a vizet, emiatt hangosan káromkodtak mellette. A Duna feketéllő tömegét figyelte, a budai partba vájt alagutat, amit csak a Pest felől közeledő vehet észre. Magasan állhat odabenn a vízszint, vélte. Gyuri most hallgat.

            A kanyarban a támfalon megpillantotta a tabáni tűz emléktábláját, mosolya szétszaladt szakállába. Felrémlett a falucska, ahová nem járt rikkancs, hanem fülről fülre vándorolt a hír, miután kikötött a ladikokkal, ahol minden őszön bognárok fütyülése tűzte ki, mikortól készülődhetnek a szüretre, ahol az időtlen éjjeli séták s pincelejáró-kopogtatások mindennapos részei voltak a városrésznek. Míg álltak a nádfedeles házak, odamehetett be, ahová csak kedve szottyant. Egy hosszabbra nyúlt, lopótökkel való játékos este után, reggel kullogott csak haza. Szédelgett, darvadozott végül kikötött az égetésre váró hordók között. Akkoriban egyszerűbb módszerek kínálkoztak arra, hogy könnyítsen magán, az angol vécét hírből sem ismerték, a hordóknál alkalmasabb helyet aligha találhatott volna végtermékei nyugvóhelyéül, így felkuporodott az egyikre, várva, hogy a bor által felzavart gyomortartalom kihajózzon testének kikötőjéből. Hangosakat szellentett, apró tűzszikrákat szórt, végül elaludt. A hordó belseje lángra kapott. Az égéstermékek tüzet szítottak, mire azonban egy fiatal bognár odaért, már javában falta a környező tetőket. A tettes leszédült a magasból, tovább horpasztott. Másnap hajnalban ébredt csak fel, fázni kezdett, a rásimuló hamuréteg nem védte meg a kora őszi harmattól. A futótűzként terjedő esetből okulva kevesebben végezték dolgukat hordókba, ezzel is elősegítve, hogy a palackok alján kevesebb seprő legyen, másrészt új erőre kaptak a venyigék a megújult vulkanikus talajú hegyoldalban a szabadtéri ürítés áldásos hatásaként. Az emberek mindig másként adják tovább, mint volt.

            A vár sziluettjét már lehetett látni. Zökkentek egyet, ahogy felkanyarodtak a hegyre. A Dísz teret kivilágították. Tárnok utca 14, pillantottam a telefonra. Közben persze esik ez a kurva eső. Rohadtul jó lenne, ha nem olyan időben kellene dolgoznom, amikor szemerkél, szitál, csepereg vagy ömlik valami a fejemre, hanem tiszta az idő, legfeljebb köd van. Még két lépés és elhagyom azt a szoci épületet, legalábbis az interaktív térkép ezt mutatja. Ott a zebra, szerencse, hogy esik, ide sem merészkedik senki. Elsétált a ház előtt, majd letette táskáját a kövezetre. A picsáért nem szólnak, hogy itt nem lehet átmenni csak úgy a másik utcára, mormolta miután meglátta az egymáshoz búvó házfalakat. Egy krétát vett magához, hegyét az ujjához nyomta. A front közepére állt, szemben velem az étterem bejárata, jobbra tőle a száztizennégyes házszám. Itt egy párocskára rádőlt a mestergerenda. Mosolyogva hajoltam le, majd a járdakövekhez nyomva a krétát balra indultam. Arrébb intettem a falat, azonban füle botját sem mozgatta. A víz és a csatornára érkező lövések kezdtek nyomasztóvá válni, így a szófogadatlan falra rajzoltam egy kört. A ház azonnal rázendített, hogy mit képzelek én, éjnek idején ideállítok, és zargatom az öreget. A piszlicsáré nyavalygással nem jutunk előbbre, tehát, vagy arrébb hordja magát vagy holnap érkezik egy végzés, miszerint lakhatatlan. Az épület átgondolhatta, a front bal oldala elvált szomszédjától. Az ügyosztály dolgozója pedig bebicegett a senkifalának hűlt helyére. A rajzeszköz néhány vonala halványabb lett, miután visszaértem a frontra. Az összekötő vonalat még nem húztam be. Lehajoltam, majd levetettem a bakancsot, bár nem fűlött hozzá a fogam. Próbált már valaki alulról is és felülről is szárazra törölni egy lópatkót?! Kihúztam az egyik patkószeget, a körön belülre dobtam. Leguggoltam, majd megnyomtam a tetejét, a kört bezártam.

            A ház mintha hatalmasat sóhajtott volna.

• Folyjon a szó belőled!

Ott szobroztam már másfél órája az eresz alatt, amikor lenéztem és eszembe jutott, hogy ha a patkószög egyenes lesz, az épület minden tudását elmesélte. Telefon pittyent, üzenet. Kiss János altábornagy, ennyi állt benne. Ismerősnek tűnt a cím, de nem jutott eszembe, mi miatt és mikor jártam ott utoljára. A vonalat jobbára lemosta az eső, néhol bakancsával kente el, hátrahagyván, mint rakoncátlan várbeli gyerekek rajzolgatását a kövezeten, indult tovább. A városi közlekedési társaság honlapja nem sok információt nyújtott azzal kapcsolatban, miként tudok eljutni oda. Így ügettem le a hegyről, majd fel a hegynek. Amint bekanyarodtam az utcába, megütötte fülemet a kurblis vészjelző. Eszembe jutott a repülő zserbó és Cserny szájpadlásához csattanó nyelve, amint esténként arról magyaráz a cigarettája mögül, hogy miért jó az, amit csinálnak. Végül üzletet ajánlott, melyben én is, s ő is jól járhatunk.

            Kiabáláshoz szokott hangja furcsán cirógató volt, amikor lehalkította: Elvtársam, az ellenforradalmat el kell tiprani, a proletárdiktatúrában résztvevőket meg kell rostálni, hogy az akaratukban gyengéket el tudjuk távolítani. Hiába véres mindannyiuk keze, hiába fogjuk keményen a gyeplőt, az ellenség már közöttünk bomlaszt! Éppen emiatt elvtársam, arra kérlek, az éjjel menj végig mindenkin, ülj mindenkinek a mellére s jelentsd nekem azokat, akik felnyögtek. Mert azok idegennek érzik magukat a proletárdiktatúrában, nem érzik át a kommunizmus erejét, nem feltétlen és elkötelezett hívei a pártnak. Még ólálkodnak bennük vágyak, olyan vágyak, amikkel lépre lehet csalni őket, hiába tudásuk és elköteleződésük. Köpönyegforgató kisszívűek! Ahogy figyeltem Cserny szavalatát, az jutott eszembe, hogyha ezek az emberek tovább maradnak hatalmon, úgy sanyarú sors vár reánk. Így visszaemlékezve roppantul hülyén beszéltem akkoriban.

• Mit ajánlasz cserébe? Mit nyerek én ezzel?

Valószínű, hogy csak hirtelenjében rögtönözte a kémkedés ezen formáját, azonban belegondolva és összevetve azokkal, amikről korábban szónokolt, zseniál volt a maga formájában. Majdnem a tenyerébe csaptam, azonban megvártam a feleletet. Mióta vágysz arra, hogy összetörd a bordáikat? Hogy hörgésük, sípolásuk megtöltse körülötted a levegőt? Hogy valóban te lehess az Ördög? Velük megteheted. Megengedem. Egyet meg kellett, hogy hagyjak, tudtak alkudozni. Nem félsz alkut kötni az Ördöggel? Cserny nagyobb vörös ördög nálam, esett le a húszfillér. Bólintottam.

            A terrorlegényeken kívül voltak még néhányan a pincében, azokkal nem törődtem. Hiába volt július vége, kései sötétedés, kijárási tilalom volt érvényben, a posztosok óránként váltották egymást, Cserny íróasztala mögött körmölt valamit. Néhányan földre szórt szalmán nyújtották ki magukat vagy subába tekeredve a falnak fordulva aludtak. Éjfél körül Cserny intett, hogy kezdjek már hozzá. Kérésének súlyt adjon, óvatosan a pisztolyához nyúlt. Gyorsan végeztem a közelemben fekvőkkel, egy fiatalabb kinézetű maga alá nedvedzett, egy pedig nehezebben kezdte venni a levegőt, a többieknek azonban csak a szemhéjuk remegett meg. Az éjszaka további részében senki sem mukkant meg.

            Másnap éjjel Cserny kérdezősködött, bár jobbára látta, ki hogyan reagált rám. A fiút nem láttam a belső udvarban, a másik, akinek lelassult a lélegzése, ott feküdt, ahol tegnap. A főparancsnok hunyorgott. Miután ráültem, benyúltam a bőre alá ott, ahol már nem éreztem keményet. Nem akartam összetörni ezt a madárkalickát, ami az állandó verdeső kis lényt védi, hanem egyenként kitépni a rácsokat, hogy utána roppantsam össze a ketreclakót. Mintha ágakat törtem volna víz alatt, a férfi nem ébredt fel. Pofon vágtam.

• Kelj fel, elvtárs! Itt vannak az ellenforradalmárok!

Üvöltöttem, de csak a megfigyelő Cserny hallotta. Hitte, hogy a következő éjjelen elintézem a pincében alvókat, mert rákaptam az ölésre. A bordákat egyesével kitéptem a helyükről, mint újonnan ültetett fákat. A szegycsont lecsupaszítva nyúlt a hús semmijébe, csak én gubbasztottam rajta könyökig véres kézzel. A szív még dobogott, összekente a katona egyenruháját. Cserny lehunyta a szemét s a kurblis vészjelző hangja is elhalkult. A többiek történetéért jöttem.

            Mielőtt a második patkószeget is a helyére toltam volna, újabb üzenet érkezett. Margit körút 71. Három óra negyvennégy perc. El fog kopni a kréta, megbolondultak ezek. Mikor fogja ezt a temérdek anyagot feldolgozni? A falnak támaszkodott. A szél kutyapiszkot cirógatott. Néhány lépésnyire az Alkotás utcán az éjszakai buszok dübörögtek el, talán a 908-as, jutott eszébe. Magára rántotta bakancsát, kilencet ugorva jutott le a Királyhágó utcáig. Részleteket pötyögött mobiljába, mialatt próbált az emberi látás holtterében poroszkálni, de ha valaki közel haladt el mellette derengést vehetett volna észre rajta.

            Orrukat lógató, egyedül ballagó emberek után akart settenkedni. Amint megneszelnék, feléje fújnának azzal a lehetetlen szagú, paprikát csak nyomokban tartalmazó spray-vel, s ha egy mélyebb lélegzettel elfújná, akkor már rónák is a telefonba a 112-t. Rohadt egy világ, tért vissza a jelenbe, hogy nem lehet a másik vágyait, érzelmeit és érzéseit megcsapolni, mesterségesen kielégíteni. Persze, nem mesterségesként kellene magamra gondolnom, nem is pótlékként, hanem életízesítőként.

            A földszinten fodrász, távolabb egy kerékpárbolt. A szürke tömbház első emeletének egyik lakásában valaki égve felejtette a villanyt. A pinceablakokon apró kocogtatások adták tudtomra, élnek még odalenn. Minden igyekezetük ellenére, hogy távol tartsák fajtánkat a zsidó lélektől, idejártunk mulatni. Csordultig voltak a szabadság vágyával, őreik, akik be-beugrottak macerálni őket, frusztáltan méricskélték a vörös hajú lányokat. Néhányan úgy gondoltunk ezekre a szerencsétlenekre, mint az ínyencek a teknőslevesre, a Prošekre vagy az Aszúra. Hosszas ízlelgetés után, megjárattuk szánkban a férfiak lepárlott vágyait, élvetegen és lassan, mint mikor az öregek a szemüket forgatták a rés mögött Zsuzsánna testének látványára. Csontok zörögtek, ruhák szakadtak, egyetlen nő sem fialt egy árva hangot sem. Mi pedig csapra vertük őket, a szánk egyik végéből undort, a másikból vágyat töröltünk le. Vigadtunk, éjjeleket mulattunk át, egymás hátát lapogatva, húzzattuk, míg fény nem derült arra, hogy a bakák fajtalankodnak. Háború, vérrontás és járvány esetén mindannyiunk néhány számmal nagyobb ruhában járt.

************************************

            Világosodik, ideje hazamenni. A holnapi napom rámegy mindannak a dekódolására, amit összegyűjtöttem ma. Nem, mégsem megyek haza, hanem inkább az Erzsébet hídhoz, vendégeskedni akarok.

(Illusztráció: Paul Klee)

Elnyújtott mozdulatokkal tápászkodott fel ágyából. Lustán végigvakarta teste porcikáit, majd jobb lábát letéve a padlóra ülő helyzetbe tornázta magát, végül fel is állt. A bal lába egy dobbanással ért a padlóra. Ásított. A háztetőt géppuskasorozat-szerűen lődözték odafentről. A felébredt morgott valamit kénszínű gyér kecskeszakállába, majd kibicegett a budai hegy lankáján fekvő házának fürdőszobájába. Billegő járásáról már messziről megismerték az éjszakai buszról, ahogy közeledett a Lidérc köz irányából az Irhás árki megálló felé. Eleinte persze faggatták, árulja el, mi történt a lábával, de már egy ideje mindenki mélyen hallgat róla. Inkább egymásnak adják szájról-szája az éjszakaisok a történetet, miként őrült meg az az özvegyasszony, akinek olyan bőre volt, mint az út a határban s akivel a Lidérc közi minden buszozáskor hosszasan beszélgetett. Azóta nem törődnek többet vele, csak mint a többi, rendes utassal. Kifésülte szemébe lógó szalmaszőke tincsét, fogat mosott, leöblítette a tartályból a vizet, majd magára rángatta ruháit, felhörpintette tegnapi kávéját.    Gondosan elővette táskáját, egyesével előhalászta a lúdtojás nagyságú krétákat. Szemrevételezte, majd elővigyázatosan visszacsúsztatta őket a helyükre. A bakancsáért indult, lépése puhán érkezett és hangosan koppant. Valahol az előszobában rúghatta le magáról kora reggel, ahogy hazajött. Ha olyan rendet tartott volna a lakásban, amilyet a táskájában, éjjelente jóval hamarabb elindulhatott volna, megúszta volna a loholást. A kopott rongyszőnyegen hevert az egyik pár. Kevésbé volt kitaposva, mint párja. Amióta elvitte az ortopéd műszerészhez, azóta mintha nem ragaszkodna az egyik fél a másikhoz, félt volna tőle. Azelőtt együtt tűntek el a kifakult falvédő mögött, bújtak meg az újrafestésre váró hokedli alatt. Neki mégis nagyobb volt az öröme, amikor rájött, hogy járás közben többé nem huppan vissza úgy a talajra, mint annak előtte, mikor még a lábbeli két fele a csintalan testvérpár benyomását keltették. Vállára tette a táska szíját, maga köré kanyarintotta esőkabátját, kiemelte a kulcsokat a kosárból, majd kilépett a házból.
Éjfél elmúlt, tíz perce van, hogy elérje a járatot. Lassan csorgott le a vízzel a meredek utcán, aztán már ki kellett lépnie, hogy időre odaérjen. Felmutatta a bérletet, majd bentebb nyomakodott az éjszakai járat élősködőinek szorosra záródott csoportosulásába. Fiatal emberek magukba roskadva tespedtek az üléseken, süketen és vakon, néhányan egymásba kapaszkodva ringatóztak, ahogy a jármű fordult, egy-egy lány felsikkantott, amikor a helyzet és a kanyar élessé vált. Kedd éjjel, szinte senki sem szedte össze még magát az éjszakai műszakra, kivéve a tömegközlekedés dolgozói. A Várnegyedbe tartott, azonban úgy érezte, feleslegesen igyekszik, hiszen ömlik a víz, így akármennyi hókuszpókuszt is elkövet annak érdekében, hogy maradásra bírja az általa felrajzolt krétavonalakat, a természet erősebb lesz, elmossa a körberajzolás nyomát.
Jóval korábban más tette ki elfoglaltságának nagyobbik felét. Háborúk, lázadások és nyugtalanság kerítették hatalmukba az embereket, így esténként mindig volt kinél tanyázzon, amikor álomra hajtották fejüket, ő akkor jött csak elemébe. Nem törődött azzal senki sem, hogy nyomokat hagy maga után, még az urak is tisztában voltak azzal, hogy habár úgy tűnt, a mocsarak, ligetek manói, lidércei, tündérei örökre elmenekültek élőhelyükről, az korán sem jelentette azt, hogy ne érezték volna magukénak az új területet, ami előttük állt: a városok útvesztőit. Az előző században lassan megnyugvást talált minden háborgó, kóborló és hőzöngő, kit így, kit úgy nyugtattak meg, tehát más munkakör után kellett néznie. Előtte viszont hosszú pihenőre visszatért a hegy lankáján kialakított bodegájába, ami miatt évtizedekkel később a Lidérc köz nevet kapta az utca. Újbóli munkába állása után, a Földhivatal Történelmi Ügyosztályára került. Feladatkörébe tartozott az épületek vizsgálata, ellenőrzése, esetenként szóra bírása. Hiába küldték ki terepre, miután besötétedett, otrombán látta el azt, amit rábíztak, így a folyamatos panaszáradat után be kellett mennie a Történelmi Ügyosztály vezetőjéhez.
Felettesének amellett érvelt, hogy ő ehhez nem ért, évszázadokon át zavartalanul mozoghatott a színfalak mögött, miért kell neki kilépni onnan s látvánnyá tennie magát. Különösen az irritálta, hogy miután káprázat mivoltát leparancsolták róla, állandó látnivalóvá kellett hogy váljon s mindezt tetézte, hogy az emberek épületeivel kell ezután foglalkoznia. Elege volt a graffitikből, a sgraffitókból, a homlokzatfestésekből, az oromzatfestésből és a stukkókból. Úgy érezte, az emberek megállás nélkül bontják, különösen itt, az állandóság ábrázatát, nem érdemes neki az örökvalóságba átmenteni azokat a történeteket, amikkel az egyes házak bírnak. Ha annyira meg akarják őket tudni, őrizzék meg az állagukat, zsolozsmázta, ahogy egy hetilap oldalán elcsípte a látszólagos megoldást szorult helyzetéből. Az ügyosztályvezető néma maradt. Csámcsogott egy ideig az elhangzottakon, majd védelmébe vette az új programot, amiben a helyek történetét rögzítik, rámutatva arra, hogy a zeitgeist nemcsak az emberek elmondásaiból eredhet, hanem a civilizáció más sarkaiból is, például  építményeiből. Ezen elképzelést éltette, amit támogatni kell minden egyébbel ellentétben. Munkatársa tehetetlenül széttárta a karját, savanyúan mosolygott, rájőve, hogy a közigazgatás egyes pontjai, kirekesztve az időből, meg tudják őrizni jellemzőiket, amiket néhányan megbízhatónak neveznek. Biccentett, majd főnöke hangos hápogásától kísérve elhagyta a vasalt ajtajú szobát, az irattartó polcot, a súlyos barna tölgyfaasztalt és a kulcsra záródó szekrényt.
A berzenkedésnek évek óta vége. Olyan együttérzést kezdett táplálni a falak iránt, ami a sokat láttottak sajátja. Munkája során eleinte a kréta eltörött, mert izgatottságában túl szorosan szorította a markában, az újabb körvonalat már nagyobb körültekintéssel húzta. Tisztában volt a körvonal szükségességével, mert az Ügyosztály veszélyesnek nyilvánította a házak szóra bírását hangfogó nélkül. A rendőrség a holttesteket utoljára rajzolja körbe, addig ő először végzi ezt a kijelölt házak körül, míg előbbi esetben már nincs életjel, utóbbinál csak akkor kezdenek beindulni a jelzések, hogy az élet princípiuma megjelent. Legtöbbjük, miután a körberajzolás véget ért s oldalukra felkerültek az első szócsalogatók, hogy tovább meséljenek, ne legyenek szófukarok, szóra is kapott. Ez természetszerűleg attól is függött, melyiküket mikor húzták fel. Akadtak cserfesek, esetleg hosszas monológokba bonyolódók, voltak pergő, gyors mondatokban kérdésekre válaszolók, néha némák maradtak, és se szép szóra, se cirkuszból ellesett vadállatokat irányító parancsokra nem voltak hajlandóak megnyilvánulni. A homlokzatok homlokegyenest más véleménnyel voltak egy-egy eseményről, amelynek szem – és fültanúja voltak, ki tudja hogy mikor, mint az emberek, akik meg akarták örökíteni mindezt.
A Ferenciek terén szállt le az éjszakairól. Be kellett várnia a 990-est. Soha nem volt oda az esőért. Nehezebb volt lángra lobbantania a maga irányába valakit, ha zuhogott. Néhány megálló múlva már végezheti azt, amiért kiküldték. A buszmegálló mögé lábalt, még húsz perce volt a csatlakozásra. Az ortopéd cipős lábát behajlította, ne tűnjön fel a félrészegen ődöngő kötözködésre váróknak, hogy ő más, mint a többi, éjszakában mozgó. Tarháltak volna tőle cigit, aprót és zsebkendőt, de a kérdezőkre rá se nézett, így néhány bizonytalan mondat után magára hagyták. Az előtte tornyosuló épületmatuzsálemek szmogszakállát figyelte. Érezte könyörgésüket a szappan és a borotva után. Fülébe kúszott a fajansz mantikór bömbölése, a falból kiszakadni vágyó majolika nők és férfiak jaja. A kandelláberek fényforrását nem koronázta glória, szórt fényüket át- meg átszitálta az eső. Dudálás, kiabálás és szitkozódás. Egy újabb járat gurult be a buszöbölbe, emberek tolongtak, nyelték utolsó falatjait az előbb vásárolt gyrosuknak, sörök ciccentek, majd a sokadalom felpréselődött. A számára nem is volt kíváncsi, tudta, nem az övé. Ahogy elcsípte a kacajt, vihogást, tanácstalanságot majd az évődést, ami átfordult baszogatásba, rádöbbent, mennyire hiányzik neki az álmok világa, különösen, ha egy ilyen falka csitrit bolondíthatna meg. Egyikük tekintetét elkapta, ahogy végigméri, majd felnyihog, végül kuncogások közepette ecseteli barátnőinek szánalmát iránta. Csengett-bongott a düh, forrt benne az indulat. Bár hosszadalmas volt, kiváltképp miután már nem lehetett az, aki volt, de megtanulta, hogy uralkodjon magán. Azonban az efféle viselkedéssel szemben továbbra sem tudott mit kezdeni.
A 990-es csikorgósat fékezett, utasai összekoccantak a Nagyboldogasszony-főplébániatemplom magasságában. Ülőhelyet keresett, lecsapta magáról a vizet, emiatt hangosan káromkodtak mellette. A Duna feketéllő tömegét figyelte, a budai partba vájt alagutat, amit csak a Pest felől közeledő vehet észre. Magasan állhat odabenn a vízszint, vélte. Gyuri most hallgat.        A kanyarban a támfalon megpillantotta a tabáni tűz emléktábláját, mosolya szétszaladt szakállába. Felrémlett a falucska, ahová nem járt rikkancs, hanem fülről fülre vándorolt a hír, miután kikötött a ladikokkal, ahol minden őszön bognárok fütyülése tűzte ki, mikortól készülődhetnek a szüretre, ahol az időtlen éjjeli séták s pincelejáró-kopogtatások mindennapos részei voltak a városrésznek. Míg álltak a nádfedeles házak, odamehetett be, ahová csak kedve szottyant. Egy hosszabbra nyúlt, lopótökkel való játékos este után, reggel kullogott csak haza. Szédelgett, darvadozott végül kikötött az égetésre váró hordók között. Akkoriban egyszerűbb módszerek kínálkoztak arra, hogy könnyítsen magán, az angol vécét hírből sem ismerték, a hordóknál alkalmasabb helyet aligha találhatott volna végtermékei nyugvóhelyéül, így felkuporodott az egyikre, várva, hogy a bor által felzavart gyomortartalom kihajózzon testének kikötőjéből. Hangosakat szellentett, apró tűzszikrákat szórt, végül elaludt. A hordó belseje lángra kapott. Az égéstermékek tüzet szítottak, mire azonban egy fiatal bognár odaért, már javában falta a környező tetőket. A tettes leszédült a magasból, tovább horpasztott. Másnap hajnalban ébredt csak fel, fázni kezdett, a rásimuló hamuréteg nem védte meg a kora őszi harmattól. A futótűzként terjedő esetből okulva kevesebben végezték dolgukat hordókba, ezzel is elősegítve, hogy a palackok alján kevesebb seprő legyen, másrészt új erőre kaptak a venyigék a megújult vulkanikus talajú hegyoldalban a szabadtéri ürítés áldásos hatásaként. Az emberek mindig másként adják tovább, mint volt.
A vár sziluettjét már lehetett látni. Zökkentek egyet, ahogy felkanyarodtak a hegyre. A Dísz teret kivilágították. Tárnok utca 14, pillantottam a telefonra. Közben persze esik ez a kurva eső. Rohadtul jó lenne, ha nem olyan időben kellene dolgoznom, amikor szemerkél, szitál, csepereg vagy ömlik valami a fejemre, hanem tiszta az idő, legfeljebb köd van. Még két lépés és elhagyom azt a szoci épületet, legalábbis az interaktív térkép ezt mutatja. Ott a zebra, szerencse, hogy esik, ide sem merészkedik senki. Elsétált a ház előtt, majd letette táskáját a kövezetre. A picsáért nem szólnak, hogy itt nem lehet átmenni csak úgy a másik utcára, mormolta miután meglátta az egymáshoz búvó házfalakat. Egy krétát vett magához, hegyét az ujjához nyomta. A front közepére állt, szemben velem az étterem bejárata, jobbra tőle a száztizennégyes házszám. Itt egy párocskára rádőlt a mestergerenda. Mosolyogva hajoltam le, majd a járdakövekhez nyomva a krétát balra indultam. Arrébb intettem a falat, azonban füle botját sem mozgatta. A víz és a csatornára érkező lövések kezdtek nyomasztóvá válni, így a szófogadatlan falra rajzoltam egy kört. A ház azonnal rázendített, hogy mit képzelek én, éjnek idején ideállítok, és zargatom az öreget. A piszlicsáré nyavalygással nem jutunk előbbre, tehát, vagy arrébb hordja magát vagy holnap érkezik egy végzés, miszerint lakhatatlan. Az épület átgondolhatta, a front bal oldala elvált szomszédjától. Az ügyosztály dolgozója pedig bebicegett a senkifalának hűlt helyére. A rajzeszköz néhány vonala halványabb lett, miután visszaértem a frontra. Az összekötő vonalat még nem húztam be. Lehajoltam, majd levetettem a bakancsot, bár nem fűlött hozzá a fogam. Próbált már valaki alulról is és felülről is szárazra törölni egy lópatkót?! Kihúztam az egyik patkószeget, a körön belülre dobtam. Leguggoltam, majd megnyomtam a tetejét, a kört bezártam.

            A ház mintha hatalmasat sóhajtott volna.

• Folyjon a szó belőled!

Ott szobroztam már másfél órája az eresz alatt, amikor lenéztem és eszembe jutott, hogy ha a patkószög egyenes lesz, az épület minden tudását elmesélte. Telefon pittyent, üzenet. Kiss János altábornagy, ennyi állt benne. Ismerősnek tűnt a cím, de nem jutott eszembe, mi miatt és mikor jártam ott utoljára. A vonalat jobbára lemosta az eső, néhol bakancsával kente el, hátrahagyván, mint rakoncátlan várbeli gyerekek rajzolgatását a kövezeten, indult tovább. A városi közlekedési társaság honlapja nem sok információt nyújtott azzal kapcsolatban, miként tudok eljutni oda. Így ügettem le a hegyről, majd fel a hegynek. Amint bekanyarodtam az utcába, megütötte fülemet a kurblis vészjelző. Eszembe jutott a repülő zserbó és Cserny szájpadlásához csattanó nyelve, amint esténként arról magyaráz a cigarettája mögül, hogy miért jó az, amit csinálnak. Végül üzletet ajánlott, melyben én is, s ő is jól járhatunk.
Kiabáláshoz szokott hangja furcsán cirógató volt, amikor lehalkította: Elvtársam, az ellenforradalmat el kell tiprani, a proletárdiktatúrában résztvevőket meg kell rostálni, hogy az akaratukban gyengéket el tudjuk távolítani. Hiába véres mindannyiuk keze, hiába fogjuk keményen a gyeplőt, az ellenség már közöttünk bomlaszt! Éppen emiatt elvtársam, arra kérlek, az éjjel menj végig mindenkin, ülj mindenkinek a mellére s jelentsd nekem azokat, akik felnyögtek. Mert azok idegennek érzik magukat a proletárdiktatúrában, nem érzik át a kommunizmus erejét, nem feltétlen és elkötelezett hívei a pártnak. Még ólálkodnak bennük vágyak, olyan vágyak, amikkel lépre lehet csalni őket, hiába tudásuk és elköteleződésük. Köpönyegforgató kisszívűek! Ahogy figyeltem Cserny szavalatát, az jutott eszembe, hogyha ezek az emberek tovább maradnak hatalmon, úgy sanyarú sors vár reánk. Így visszaemlékezve roppantul hülyén beszéltem akkoriban.

• Mit ajánlasz cserébe? Mit nyerek én ezzel?

Valószínű, hogy csak hirtelenjében rögtönözte a kémkedés ezen formáját, azonban belegondolva és összevetve azokkal, amikről korábban szónokolt, zseniál volt a maga formájában. Majdnem a tenyerébe csaptam, azonban megvártam a feleletet. Mióta vágysz arra, hogy összetörd a bordáikat? Hogy hörgésük, sípolásuk megtöltse körülötted a levegőt? Hogy valóban te lehess az Ördög? Velük megteheted. Megengedem. Egyet meg kellett, hogy hagyjak, tudtak alkudozni. Nem félsz alkut kötni az Ördöggel? Cserny nagyobb vörös ördög nálam, esett le a húszfillér. Bólintottam.
A terrorlegényeken kívül voltak még néhányan a pincében, azokkal nem törődtem. Hiába volt július vége, kései sötétedés, kijárási tilalom volt érvényben, a posztosok óránként váltották egymást, Cserny íróasztala mögött körmölt valamit. Néhányan földre szórt szalmán nyújtották ki magukat vagy subába tekeredve a falnak fordulva aludtak. Éjfél körül Cserny intett, hogy kezdjek már hozzá. Kérésének súlyt adjon, óvatosan a pisztolyához nyúlt. Gyorsan végeztem a közelemben fekvőkkel, egy fiatalabb kinézetű maga alá nedvedzett, egy pedig nehezebben kezdte venni a levegőt, a többieknek azonban csak a szemhéjuk remegett meg. Az éjszaka további részében senki sem mukkant meg.        Másnap éjjel Cserny kérdezősködött, bár jobbára látta, ki hogyan reagált rám. A fiút nem láttam a belső udvarban, a másik, akinek lelassult a lélegzése, ott feküdt, ahol tegnap. A főparancsnok hunyorgott. Miután ráültem, benyúltam a bőre alá ott, ahol már nem éreztem keményet. Nem akartam összetörni ezt a madárkalickát, ami az állandó verdeső kis lényt védi, hanem egyenként kitépni a rácsokat, hogy utána roppantsam össze a ketreclakót. Mintha ágakat törtem volna víz alatt, a férfi nem ébredt fel. Pofon vágtam.

• Kelj fel, elvtárs! Itt vannak az ellenforradalmárok!

Üvöltöttem, de csak a megfigyelő Cserny hallotta. Hitte, hogy a következő éjjelen elintézem a pincében alvókat, mert rákaptam az ölésre. A bordákat egyesével kitéptem a helyükről, mint újonnan ültetett fákat. A szegycsont lecsupaszítva nyúlt a hús semmijébe, csak én gubbasztottam rajta könyökig véres kézzel. A szív még dobogott, összekente a katona egyenruháját. Cserny lehunyta a szemét s a kurblis vészjelző hangja is elhalkult. A többiek történetéért jöttem.
Mielőtt a második patkószeget is a helyére toltam volna, újabb üzenet érkezett. Margit körút 71. Három óra negyvennégy perc. El fog kopni a kréta, megbolondultak ezek. Mikor fogja ezt a temérdek anyagot feldolgozni? A falnak támaszkodott. A szél kutyapiszkot cirógatott. Néhány lépésnyire az Alkotás utcán az éjszakai buszok dübörögtek el, talán a 908-as, jutott eszébe. Magára rántotta bakancsát, kilencet ugorva jutott le a Királyhágó utcáig. Részleteket pötyögött mobiljába, mialatt próbált az emberi látás holtterében poroszkálni, de ha valaki közel haladt el mellette derengést vehetett volna észre rajta.
Orrukat lógató, egyedül ballagó emberek után akart settenkedni. Amint megneszelnék, feléje fújnának azzal a lehetetlen szagú, paprikát csak nyomokban tartalmazó spray-vel, s ha egy mélyebb lélegzettel elfújná, akkor már rónák is a telefonba a 112-t. Rohadt egy világ, tért vissza a jelenbe, hogy nem lehet a másik vágyait, érzelmeit és érzéseit megcsapolni, mesterségesen kielégíteni. Persze, nem mesterségesként kellene magamra gondolnom, nem is pótlékként, hanem életízesítőként.
A földszinten fodrász, távolabb egy kerékpárbolt. A szürke tömbház első emeletének egyik lakásában valaki égve felejtette a villanyt. A pinceablakokon apró kocogtatások adták tudtomra, élnek még odalenn. Minden igyekezetük ellenére, hogy távol tartsák fajtánkat a zsidó lélektől, idejártunk mulatni. Csordultig voltak a szabadság vágyával, őreik, akik be-beugrottak macerálni őket, frusztáltan méricskélték a vörös hajú lányokat. Néhányan úgy gondoltunk ezekre a szerencsétlenekre, mint az ínyencek a teknőslevesre, a Prošekre vagy az Aszúra. Hosszas ízlelgetés után, megjárattuk szánkban a férfiak lepárlott vágyait, élvetegen és lassan, mint mikor az öregek a szemüket forgatták a rés mögött Zsuzsánna testének látványára. Csontok zörögtek, ruhák szakadtak, egyetlen nő sem fialt egy árva hangot sem. Mi pedig csapra vertük őket, a szánk egyik végéből undort, a másikból vágyat töröltünk le. Vigadtunk, éjjeleket mulattunk át, egymás hátát lapogatva, húzzattuk, míg fény nem derült arra, hogy a bakák fajtalankodnak. Háború, vérrontás és járvány esetén mindannyiunk néhány számmal nagyobb ruhában járt.

************************************

Világosodik, ideje hazamenni. A holnapi napom rámegy mindannak a dekódolására, amit összegyűjtöttem ma. Nem, mégsem megyek haza, hanem inkább az Erzsébet hídhoz, vendégeskedni akarok.

 

Bíbor aranyszínű karján megcsillant a lemenő Nap sugara, ahogy a sétálóutca alattuk lassan kiürült. Szél csattogtatta a zászlókat a kifeszített damilon. Felnőttek és gyerekek zsúfolódtak össze a téren, hogy megtekintsék a tüzijátékot. Kisebb gyerekek anyjuk karjaiban aludtak, a nagyobbak türelmetlenségükben toporogtak, erre-arra nézelődtek vagy kezüknél fogva húzták szüleiket, közelebb a sétálóutca kijáratához, ahol jobban lehet látni a sárga, fehér, kék, zöld és piros színű csóvákat, ahogy pörögve szétoszolnak majd az éjjeli égbolton. Galambok repkedtek a sokaság feje felett, a verebek már ott ugráltak a csoportok körül, hogy az elszórt morzsákat felcsipegessék vagy megugatva rebbenjenek el, ha egy kutya úgy találja, nincs szükségük erre az éjjeli eleségre. A szemetesekből kibuggyanó szemét láttán a köztisztaság ügyeletesei karba tett kézzel várták, hogy véget érjen az utcai bámulás, hogy aztán minél gyorsabban végezhessenek, minekutána nyugovóra tért mindenki. Egyedül kettőnket nem érdekelt a látványosság. Nem osztottuk a felcsigázott érdeklődést, a várakozás túlfeszített pillanatait. Nem volt rá szükségünk. Itt lakunk elmondhatatlan ideje.

Miután mindenki elvonult, ott maradtunk a nyitott, hideg térben. Hallanunk kellene mindent, azonban Bíbor nem jött rá, hogyan tudnánk megszabadulni az átok alól. Nincs tücsökciripelés, nem hallok bagolyhuhogást, nem motoz vad a berekben, hiányzik Bíbor lélegzetvétele. Tulajdonképpen egyedül lógok itt, Bíbor pedig a sarkon túl, mégis úgy motyogok magamban mindenki felett, mintha hallaná, sőt felelni is tudna. Bízom Bíborban. Ha összeölelkeztünk, a világ nem fért át köztünk.

Elegem van ebből a bizonytalan függésből. Az emberek egyszer ilyenek, másszor olyanok, értelmét vesztette minden szavam, nincs ami megvédene a többiektől. Egy nesz nem sok, annyi sem kúszik fel ide. Az örökös és megbonthatatlan látvány előttem olyan, mint az a mondat, amit először tanítottak meg. Úgy hangzik, mintha lenne árnyéka, holott nincs. Az ostobáknak ígérget, a tanulékonyokkal elhitet, hogy van előrébb. Minden a hangokon múlik. Ha hallják, hisznek. Akár az én mondatomat, akár másét. A siketségben elveszítik ezt s az nem enged lennem. Az égbolt sötéte lehetett  ilyen távoli, mint ez itt előttem. Álmodni sem tudom a megoldást, Kötöny volt álompásztorom, de már nem létezik. Ahogyan én sem.

Az éjjeli világítás pár pillanat alatt felpattan az izzóban, madarak felszállnak a kandeláberekre, macskák osonnának utánuk. A távolodó tömeg mormogását felkapja a szél, játszik vele, majd végiggörgeti az üres sétálóutcán. Csoszogás, sistergés, csilingelés, zakatolás, sóhajtás, orrfújás, szellentés, ásítás, torokköszörülés, szipogás, cipősarok kopogás, hangvisszaverődés összegömbölyödik a szél markában, ahogy ellopja a térről elcsorgó sokadalomtól, hogy csendben tudjanak hazamenni. A zajok hangos hangkásaként fortyognak, kilövellve néha egy elnyomott beszélgetésfoszlányt. Az éjjel lehűti a zörejmasszát. Halkan sziszeg a valóság potmétere, a mutató fel-le cikkan, leír egy kört. Egy arc jelenik meg közvetlenül a fénycsóva alatt, de nem lehet kivenni a vonásokat. Mindössze egy mosoly gurul szét az arcán, mint megannyi üveggolyó, amikor felnézve a sarkon meglátja a két bukottat. Egy állkapocscsont, tetején girbe-gurba fekete szőrszálak merednek előre, egy orr. Szőrők lógnak alá a megsatnyult bajuszra. Arcára lövészárkokat ásott az idő. Szájához emeli a kezért, kürtőt formál, hangja, mint a kavicsok egymáshoz ütődése:

– Pancimanci, Panci-manci, Pan-ci-man-ci!

Az ismételgetésbe bele-belecsúszik az ütemtelen röhögés hangszerkezete. Hurkaival, nyársaival darabokat tép le kiáramolva a tüdőből. A szélbe kilökött hanghullámok fehér pamacsokká tekerednek, szállingóznak a sétálóutca felett, mint a nyárfa termése. A csend megtekerte hüvelykszorítóját, beszorítva ezzel az ugráló hangjait a damilok választóvonala alá. Odafenn a siketség tapasztja kezét a függőkre.

Kötöny fékezi magában a magányt. Bíbor jár a fejében. Felidézi magában a hamisan csengett szavakat, a tekintetek eltéphetetlen csomóit, az anyajegyek körgyűrűit. Ujjával végiggyalogol Bíbor ütőerén, a lány fúj, ahogy a felületek lassú ütemben érintkeznek. Apró pihék hajlonganak, az ujjbegyek hegye a Nap, keresik fényét, melegét. A testen nincs csapásirány, mégis lefedi a férfi tenyerének ponyvája. Alatta simul és türemkedik ki minden. Így sóhajt Bíbor. A lány nem Hold, ezt tudja. Aranyba foglak fürdetni, fuvolázta a lánynak egyszer, mikor arról faggatta, hogy mit tenne vele, ha gazdag lenne.

Bíbor vívódott annak gondolatával, hogy valaha is megszabadulnak-e innen. Csak előre nézhet. Nem tűnődött a múltbéli szabadságon, mintha délibáb lett volna, a befejezetlen fonásokon, kibomlott magától a szoros szőttes.

************************************

– Ingyom bingyom táliber tutáliber máliber! – énekelte a szőke kislány, miközben ugrándozott.

– Kati, gyere Kati!

A mézcsepp végiggördült a sétálóutcán, elfutott.

************************************

Eddig beszélhettek, most már nem. Bíbor nagyon jól tudja, hogy kit kell keresni. Lát, de nem hall, ezért nem hisz. Nem fog letelni az idejük. A tűz mögé nem bújom többé. A pattogó tűzrevaló, a füst illata, a barlang visszhangja, a szürkés-kék égbolt a megbizhatatlanságukra emlékeztet. Sokáig szöszöltem, hogy visszatérjek a valóságba, de való igaz, hogy ez az esti műszak, ahogyan az emberek nevezik, nem az igazi. Érezni akarom a valódi világosságot, nem akarok többet a félhomályban botorkálni. Azt akarom, hogy mások is megértsenek, hogy halljanak, hogy a történetemet elmondhassam valakiknek. Ugyanúgy fogoly vagyok, mint azelőtt. Az átok nem teljesedett be. Kettejük élete valóban megállt, az enyém a csatornarendszer vak szuszogásában botorkál előre. Gyáva ahhoz, hogy visszaforduljon, retteg attól, hogy megálljon, fél attól, hogy meggondolatlanul törjön előre. Megtalálhattam volna a módját, hogy eltegyem őket láb alól. Csak a feltételeket nem közöltem Kötönnyel. „Ha szerződést kötsz, ügyelj a kondíciókra”, csíptem el egyszer egy beszélgetésmorzsát. Nem tettem, így most a hátralevő időben tengek-lengek fel s alá. Bárcsak egy gyerek figyelné a lépteimet, követne, bújna a cipőmbe, emelné lábát az első lépésre, hogy utánam eredjen, mert én lennék az apja.

            A valóság ott zajlott az orruk előtt, mégsem velük történt. El volt rejtve egy függönnyel, amin nem tudták átdugni a fejüket. Mint mikor a mutatványosok a faluban jártak, jutott Kötöny eszébe. Itt ketten alkotják a közönséget. Hóeséskor az utca öreg lakói hamut szórtak az útra. Sisteregve hűlt néhány szem még izzó parázs a hóban.

************************************

Bíbor meghallotta saját szívverését.

************************************

 Zaj szinusza és koszinusza robogott a térben egytől mínusz egyig. Az ötvonalon túlnyúló, pótvonalakat követelő morajlások és sírások felrohanása és leesése a zörej görbéin. Saját szívverésének  hangja átboxolta magát Bíborhoz. Ütemtelenül dobogott, a lány a hiányzó ritmust odaképzelte, hogy ne essen pánikba. Él! Talán Kötöny is él. Szabadulni fog. A felelőst keresi. A leskelődőt. A hangfalatok lassan töltötték meg gyomrát. Éhesen szűkölt, hogy mindent hallhasson végre. Habzsolt, várt, habzsolt, várt.

Miután az emberfolyam különböző mellékágakon lefolyt, Pancimanci előmászott csatornából. A hangok függvényei meredekebbé váltak, Bíbor fülét többször ütötte meg szívverésének monotonitása. Pancimanci torkaszakadtából kezdte üvölteni a nevét. Nia, cin, camp, nicpa, nicma, cancan, pi, mi, picnic, aman, impi, mica, can, nip, pin, an, pic, panic, inn, cam. A szavak megidéződtek Bíbor fejében, azonban hatástalanok maradtak. Az átok lassan oldódott ki az agy ezen rétegéből, a jelentések nem képződtek még meg. A korrodálódott beszédközpont lassan kezdte eggyéfércelni a szótagokat. Panc, ic, man. Ez sem az. A zaj továbbra is megakadályozta, hogy megértse az egyetlen szót, az alatta toporzékoló alak nevét, szabadulásának a kulcsát. Az összement véglény az öklét rázta az égre, mikor Bíbor mechanikusan kattogó gondolatgépe kiköhögte a szót, Pancimanci.

Bíborról lehámlott az arannyal körbefuttatott réteg, függesztékei leengedték őt a földre. Karmazsin haja körülötte örvénylett, újra és újra sikoltotta a nevet:

– Pancimanci, Pancimanci, Pancimanci!

A manó az első szólításra szurokká csomósodott. Bíbor a havas utcakőre érkezett, bucskázott egyet a mesterséges fényben, majd megtántorodott. Elesett, teljes testében lüktetni kezdett. Hasa vérzett, piroslott az öv. Egy rőt szál szállingózott le a havas latyakba. Felette szétrobbant Kötöny. Bíbor a sebéhez nyúlt. Megértette, szerelmük záloga, az öv, leírta a kört.

 

Előzmények:

http://tiszatajonline.hu/?p=20842
http://tiszatajonline.hu/?p=20842

Illusztráció: Remedios Varo