A Nap már az utolsókat nyalta az ég lakmuszpapírján, mielőtt az egész horizont teljesen belilult volna. A helység ablakában ide-odalibbent egy termetes árnyék. A test mögött világító apró lámpa fénye éppen át tudta ölelni az íróasztal lapját. Az előtte fel-lemasírozó alak egy pillanatra megállt az általa papírhordaléknak nevezett kézirat mellett, majd a szeme elé emelte a kupac aljáról kibányászott lapot. Tekintete a mondatai után loholt, majd eszébe jutott a tegnapi nap és a kabátjában lapuló összehajtogatott papír.

Nem kellett volna a Múzeum kertben vásárolt magvakat ott elszórnia. Zsebre vághatta volna, senki nem szólhatott volna egy szót sem, még Pásztor sem, hiszen kifizette a madáreleség-árusítónak a csomagot. Eltehette volna, vagy önthetett volna rájuk vizet, nézhette volna, ahogy kicsíráznak, majd ahogy üvegessé válnak. A lapot egymás utáni cirádák tarkították. Kissé dőlt, csipkézett tetejű szavak és írásjelek tülekedtek a mondat elejére, de a vonalak ívébe belerepült és belegabalyodott egy tintapaca. Átütötte a vékony anyagot, mindkét szél felé folyt. Ezért göngyölítette össze és tekert tölcsért belőle.

Most egy papírkúpot tett a fejére, mint a gyerek, aki az őserdőt felfedező tudós kalapjaként tekint az összetekert alkalmi fejfedőre. Ezért elhatározta, újra meg akarja tapasztalni a szelídítetlenül burjánzó növényzetet. Pár pillanat múlva már a lépcsőház korlátja rázkódott, ahogy elrobogott mellette, remélte, hogy még nyitva találja kertet.

Szerencséjére nyitva volt még és az eleséges asszonytól vásárolt szemeket a pacája, a betűi és mondatai közé szórta. Ezután csippentésenként szórta maga elé, a madarak lassan merészkedtek közelebb. Maszatos ujjai matattak újra és újra a tölcsér torkában. A papír bőségszaru öklendezte magából a madárparadicsom gyümölcseit, ahogy az ujj egyre mélyebbre fúrta magát benne. Az anyag meghódítója elérte az alsó gégefőt, a labirintusokat tenyésztő ujjbegy pedig végigsimította a rubinszínű felületet. A légcsőben vihar tombolt, a syrinx kamráiban szél sertepertélt, az idegennek tetsző test betüremkedése során kettejük nászából összefonódva kiszöktek a hívóhangok. Újra és újra robajlással érkeztek meg az egyszerű dallamok, amikre a madarak odafigyeltek.

Reggel állandó zajfelhő úszott a Nemzeti Múzeum kertjében. Trillák terjesztették koncentrikusan középpontjukat, követték a madarak reptét. A természet vissza akarta követelni, ami az övé volt. Szinkópák szántották fel a levegőt. A hangok területet követeltek, kisajátították a rügyező fákat, ráültek a tél utolsó csapásait magán viselő padokra, ütemtelenül pattogtak az ereszcsatornákban, majd mollról dúrra váltottak, amikor ismét szabadon voltak. A szélrózsa elvitte őket a vasrácsig, ott lebucskáztak a satnya fűbe, elgurultak a bokrok alá, a földhöz lapultak, végül ebben a magasságban maradva cirkálni kezdtek. Szimatolták az idegen hangzatokat.

            A testek, amelyekből útjukra indultak, továbbra is a csupasz ágakon gubbasztottak. Tollazatukat a tegnapi eső horpasztotta meg. A hímek nem voltak kíváncsiak a nőstényekre, mindössze a területüket felügyelték. Odalenn az avarban cikázó hangfajzatok új, eddig ismeretlen zörejre bukkantak. A pacsirták többször hívták vissza magukhoz őket, minduntalan arra jutottak, hogy a beazonosíthatatlan zajtömeg veszélyes.

A rikoltozás egész éjjel tartott, a betolakodó vagy betolakodók területszerzési szándékát elhárították. Új elképzelések kezdtek alakot ölteni a fák lakóiban: megszilárdítás, a visszatámadás lehetőségét egyelőre csak latolgatták. Az öt madár szétrebbent, a sötétben külön fákra telepedtek, ahonnan a hangvédelmi egységeiket irányíthatták. A hanglövöldözésnek a hajnal vetett véget, amikor a Múzeum körúton végigsétáló rendőr elhúzta gumibotját a rácsokon ezzel megtörve az összhangzatot, ami eddig a kertet jellemezte.

            Alig nyitotta ki az egyik bicegő, fehér pofaszakállú veterán a kaput, az író már a rács mellett türelmetlenkedett. Molnár meg akarta érteni ezt a bonyolult jelrendszert, amivel a pacsirták kiálltak a területükért és arra biztatták fajtársaikat, csatlakozzanak hozzájuk. A repkedés, az állandó madárhang-zavar, a levegőben bizonytalan röppályán alászálló piszok hozzájárultak ahhoz, hogy a fák alatt egyre kevesebben ültek le pihenni. Csak most vette észre a másik madárrajt, a verebekét. Be-berepült egy-egy példány a Muzi kertjébe. Csivitelés, csattogás, csettegés, majd ének és ellen-ének. Az öt pacsirta magasabbra szállt, mint az idegenek. Egy fáról leselkedtek, fejüket billegették, végül levitorláztak az invázió előőrséhez.

            Néhány veréb leszállt a földre, onnan hangoltak a védőkre. Egy kisebb méretű barna folt landolt hangos szárnycsattogással, majd énekelni kezdett. Kisvártatva egy óriási fütty hangzott, majd az öt pacsirta dala összetekeredett és szétzilálta az apró verébcsippanásokat. A lerombolt hangfalak mögött ott rejtőzködtek a csupasz vágyak: a diadal porában fürdőzés, ahogy a menádok tehették azon a hajnalon, hátrasandítás, hogy követ-e, akiért bármikor háborúba mennék és elcsalás, hiszen a területről elmondják, kié, ám ez mindössze jelentés a fejükben, amit meg kell változtatni. Kicsiny jelenések a tudásukban, amiért énekünk küzd addig, mígnem meghódítják a territóriumot.

            A verebek tovább repültek. Molnár figyelemmel kísérte a területért folytatott viaskodást. Egy kissé gyerekes, vélte először, majd kiterítette magában a hallottakat. Szemlélődött. Nézte a játszó gyerekeket, ahogy sorversennyel múlatják az időt, a golyózókat, ahogy üdvrivalgásban tört ki némelyik, amikor jól célzott és a karikázók karikájának egy pontját, amint visszaér ugyanarra a pontra. Majd feltápászkodott és elindult haza.

            Másnap megint visszatért, de már késő délelőtt volt. Egy kisebb pacsirta feküdt padja alatt. Felemelte, elővette a pacás papírt, amiből az előzőekben etette kis csapatát, és belefektette. Összeszorította a csomagot, hengergette a két tenyere közt, amíg a tinta, a vér, a belsőségek és a madárszar keveréke ki nem bukott belőle. A kismadár pokolra ment helyette, megmentette őt, hívóhangjával kicsalogatta a tudást. Figyelmeztette, ne nézzen hátra, miután alászállt, mesélt neki leendő utazásáról, végül hagyta kisétálni a múzeumkertből, hogy írja meg mindezt. A Muziba most már csak egyedül Pásztor járt.

 

 

(Illusztráció: Aini Tolonen)