Bíbor aranyszínű karján megcsillant a lemenő Nap sugara, ahogy a sétálóutca alattuk lassan kiürült. Szél csattogtatta a zászlókat a kifeszített damilon. Felnőttek és gyerekek zsúfolódtak össze a téren, hogy megtekintsék a tüzijátékot. Kisebb gyerekek anyjuk karjaiban aludtak, a nagyobbak türelmetlenségükben toporogtak, erre-arra nézelődtek vagy kezüknél fogva húzták szüleiket, közelebb a sétálóutca kijáratához, ahol jobban lehet látni a sárga, fehér, kék, zöld és piros színű csóvákat, ahogy pörögve szétoszolnak majd az éjjeli égbolton. Galambok repkedtek a sokaság feje felett, a verebek már ott ugráltak a csoportok körül, hogy az elszórt morzsákat felcsipegessék vagy megugatva rebbenjenek el, ha egy kutya úgy találja, nincs szükségük erre az éjjeli eleségre. A szemetesekből kibuggyanó szemét láttán a köztisztaság ügyeletesei karba tett kézzel várták, hogy véget érjen az utcai bámulás, hogy aztán minél gyorsabban végezhessenek, minekutána nyugovóra tért mindenki. Egyedül kettőnket nem érdekelt a látványosság. Nem osztottuk a felcsigázott érdeklődést, a várakozás túlfeszített pillanatait. Nem volt rá szükségünk. Itt lakunk elmondhatatlan ideje.

Miután mindenki elvonult, ott maradtunk a nyitott, hideg térben. Hallanunk kellene mindent, azonban Bíbor nem jött rá, hogyan tudnánk megszabadulni az átok alól. Nincs tücsökciripelés, nem hallok bagolyhuhogást, nem motoz vad a berekben, hiányzik Bíbor lélegzetvétele. Tulajdonképpen egyedül lógok itt, Bíbor pedig a sarkon túl, mégis úgy motyogok magamban mindenki felett, mintha hallaná, sőt felelni is tudna. Bízom Bíborban. Ha összeölelkeztünk, a világ nem fért át köztünk.

Elegem van ebből a bizonytalan függésből. Az emberek egyszer ilyenek, másszor olyanok, értelmét vesztette minden szavam, nincs ami megvédene a többiektől. Egy nesz nem sok, annyi sem kúszik fel ide. Az örökös és megbonthatatlan látvány előttem olyan, mint az a mondat, amit először tanítottak meg. Úgy hangzik, mintha lenne árnyéka, holott nincs. Az ostobáknak ígérget, a tanulékonyokkal elhitet, hogy van előrébb. Minden a hangokon múlik. Ha hallják, hisznek. Akár az én mondatomat, akár másét. A siketségben elveszítik ezt s az nem enged lennem. Az égbolt sötéte lehetett  ilyen távoli, mint ez itt előttem. Álmodni sem tudom a megoldást, Kötöny volt álompásztorom, de már nem létezik. Ahogyan én sem.

Az éjjeli világítás pár pillanat alatt felpattan az izzóban, madarak felszállnak a kandeláberekre, macskák osonnának utánuk. A távolodó tömeg mormogását felkapja a szél, játszik vele, majd végiggörgeti az üres sétálóutcán. Csoszogás, sistergés, csilingelés, zakatolás, sóhajtás, orrfújás, szellentés, ásítás, torokköszörülés, szipogás, cipősarok kopogás, hangvisszaverődés összegömbölyödik a szél markában, ahogy ellopja a térről elcsorgó sokadalomtól, hogy csendben tudjanak hazamenni. A zajok hangos hangkásaként fortyognak, kilövellve néha egy elnyomott beszélgetésfoszlányt. Az éjjel lehűti a zörejmasszát. Halkan sziszeg a valóság potmétere, a mutató fel-le cikkan, leír egy kört. Egy arc jelenik meg közvetlenül a fénycsóva alatt, de nem lehet kivenni a vonásokat. Mindössze egy mosoly gurul szét az arcán, mint megannyi üveggolyó, amikor felnézve a sarkon meglátja a két bukottat. Egy állkapocscsont, tetején girbe-gurba fekete szőrszálak merednek előre, egy orr. Szőrők lógnak alá a megsatnyult bajuszra. Arcára lövészárkokat ásott az idő. Szájához emeli a kezért, kürtőt formál, hangja, mint a kavicsok egymáshoz ütődése:

– Pancimanci, Panci-manci, Pan-ci-man-ci!

Az ismételgetésbe bele-belecsúszik az ütemtelen röhögés hangszerkezete. Hurkaival, nyársaival darabokat tép le kiáramolva a tüdőből. A szélbe kilökött hanghullámok fehér pamacsokká tekerednek, szállingóznak a sétálóutca felett, mint a nyárfa termése. A csend megtekerte hüvelykszorítóját, beszorítva ezzel az ugráló hangjait a damilok választóvonala alá. Odafenn a siketség tapasztja kezét a függőkre.

Kötöny fékezi magában a magányt. Bíbor jár a fejében. Felidézi magában a hamisan csengett szavakat, a tekintetek eltéphetetlen csomóit, az anyajegyek körgyűrűit. Ujjával végiggyalogol Bíbor ütőerén, a lány fúj, ahogy a felületek lassú ütemben érintkeznek. Apró pihék hajlonganak, az ujjbegyek hegye a Nap, keresik fényét, melegét. A testen nincs csapásirány, mégis lefedi a férfi tenyerének ponyvája. Alatta simul és türemkedik ki minden. Így sóhajt Bíbor. A lány nem Hold, ezt tudja. Aranyba foglak fürdetni, fuvolázta a lánynak egyszer, mikor arról faggatta, hogy mit tenne vele, ha gazdag lenne.

Bíbor vívódott annak gondolatával, hogy valaha is megszabadulnak-e innen. Csak előre nézhet. Nem tűnődött a múltbéli szabadságon, mintha délibáb lett volna, a befejezetlen fonásokon, kibomlott magától a szoros szőttes.

************************************

– Ingyom bingyom táliber tutáliber máliber! – énekelte a szőke kislány, miközben ugrándozott.

– Kati, gyere Kati!

A mézcsepp végiggördült a sétálóutcán, elfutott.

************************************

Eddig beszélhettek, most már nem. Bíbor nagyon jól tudja, hogy kit kell keresni. Lát, de nem hall, ezért nem hisz. Nem fog letelni az idejük. A tűz mögé nem bújom többé. A pattogó tűzrevaló, a füst illata, a barlang visszhangja, a szürkés-kék égbolt a megbizhatatlanságukra emlékeztet. Sokáig szöszöltem, hogy visszatérjek a valóságba, de való igaz, hogy ez az esti műszak, ahogyan az emberek nevezik, nem az igazi. Érezni akarom a valódi világosságot, nem akarok többet a félhomályban botorkálni. Azt akarom, hogy mások is megértsenek, hogy halljanak, hogy a történetemet elmondhassam valakiknek. Ugyanúgy fogoly vagyok, mint azelőtt. Az átok nem teljesedett be. Kettejük élete valóban megállt, az enyém a csatornarendszer vak szuszogásában botorkál előre. Gyáva ahhoz, hogy visszaforduljon, retteg attól, hogy megálljon, fél attól, hogy meggondolatlanul törjön előre. Megtalálhattam volna a módját, hogy eltegyem őket láb alól. Csak a feltételeket nem közöltem Kötönnyel. „Ha szerződést kötsz, ügyelj a kondíciókra”, csíptem el egyszer egy beszélgetésmorzsát. Nem tettem, így most a hátralevő időben tengek-lengek fel s alá. Bárcsak egy gyerek figyelné a lépteimet, követne, bújna a cipőmbe, emelné lábát az első lépésre, hogy utánam eredjen, mert én lennék az apja.

            A valóság ott zajlott az orruk előtt, mégsem velük történt. El volt rejtve egy függönnyel, amin nem tudták átdugni a fejüket. Mint mikor a mutatványosok a faluban jártak, jutott Kötöny eszébe. Itt ketten alkotják a közönséget. Hóeséskor az utca öreg lakói hamut szórtak az útra. Sisteregve hűlt néhány szem még izzó parázs a hóban.

************************************

Bíbor meghallotta saját szívverését.

************************************

 Zaj szinusza és koszinusza robogott a térben egytől mínusz egyig. Az ötvonalon túlnyúló, pótvonalakat követelő morajlások és sírások felrohanása és leesése a zörej görbéin. Saját szívverésének  hangja átboxolta magát Bíborhoz. Ütemtelenül dobogott, a lány a hiányzó ritmust odaképzelte, hogy ne essen pánikba. Él! Talán Kötöny is él. Szabadulni fog. A felelőst keresi. A leskelődőt. A hangfalatok lassan töltötték meg gyomrát. Éhesen szűkölt, hogy mindent hallhasson végre. Habzsolt, várt, habzsolt, várt.

Miután az emberfolyam különböző mellékágakon lefolyt, Pancimanci előmászott csatornából. A hangok függvényei meredekebbé váltak, Bíbor fülét többször ütötte meg szívverésének monotonitása. Pancimanci torkaszakadtából kezdte üvölteni a nevét. Nia, cin, camp, nicpa, nicma, cancan, pi, mi, picnic, aman, impi, mica, can, nip, pin, an, pic, panic, inn, cam. A szavak megidéződtek Bíbor fejében, azonban hatástalanok maradtak. Az átok lassan oldódott ki az agy ezen rétegéből, a jelentések nem képződtek még meg. A korrodálódott beszédközpont lassan kezdte eggyéfércelni a szótagokat. Panc, ic, man. Ez sem az. A zaj továbbra is megakadályozta, hogy megértse az egyetlen szót, az alatta toporzékoló alak nevét, szabadulásának a kulcsát. Az összement véglény az öklét rázta az égre, mikor Bíbor mechanikusan kattogó gondolatgépe kiköhögte a szót, Pancimanci.

Bíborról lehámlott az arannyal körbefuttatott réteg, függesztékei leengedték őt a földre. Karmazsin haja körülötte örvénylett, újra és újra sikoltotta a nevet:

– Pancimanci, Pancimanci, Pancimanci!

A manó az első szólításra szurokká csomósodott. Bíbor a havas utcakőre érkezett, bucskázott egyet a mesterséges fényben, majd megtántorodott. Elesett, teljes testében lüktetni kezdett. Hasa vérzett, piroslott az öv. Egy rőt szál szállingózott le a havas latyakba. Felette szétrobbant Kötöny. Bíbor a sebéhez nyúlt. Megértette, szerelmük záloga, az öv, leírta a kört.

 

Előzmények:

http://tiszatajonline.hu/?p=20842
http://tiszatajonline.hu/?p=20842

Illusztráció: Remedios Varo