„A proletárdiktatúra első embereként főhetett a feje”[1]
Kosztolányi azt írta róla, „repülőgépen menekült az országból.” Ez korán sincs így. Teljesen megalapozatlanok azok az elképzelések, miszerint kijutott volna Magyarország légteréből. Se gyalogosan, se autóval, de még állatok vontatta módon sem. Éppen a Hungária Nagyszállodából sietett kifelé, amikor megleptük. Lepofoztuk. Mikor már feküdt, Prónay egyik legénye kétszer úgy hasba rúgta, hogy vörösbegyeket öklendezett. A fiúk jót nevettek a tréfán, a felszálló madárkákra tüzet nyitottak. Mielőtt azonban a tetemek földet értek volna, mancsomba kaparintottam őket és visszatuszkoltam a halkan hörgő Kun Béla szájába. Végigsimítottam tar koponyáján, tapintószőreim elárulták, minden rendben van, aggodalomra semmi ok, csak egy kis rosszullét. Elvégre nem mindenkinek kelhet szárnyra a gyomortartalma, hogy hírül vigye a bajtársaknak, hozzanak még zserbót!
Jólnevelt bakák nyalábolták fel a pesti rögből az elalélt testet. A különítmény vezetője odalépett hozzá, majd megrázta, mint Krisztus a vargát. A népbiztos eszméleténél volt, bár hangot nem tudott kiadni. Csak a véres fogait csikorgatta, amelyek mögött egy raj madár raboskodott. Csivitelve koppantgattak a lekopott zománcra. A korábban Hollóházi porcelán szépségű mosolyáért körberajongott Kun szájürege egy több generációt kiszolgált éjjeli edényhez volt fogható. Talpra állították, kezét hátrakötötték, száját kipeckelték, ügyesen, mert egy toll sem csúszott ki és ügyelve, hogy véletlenül se nyeljen le egyetlen élő állatot. Orrlyukai kitágultak, bodorodott belőlük a lisztpor, orrszőrei bő terméssel kecsegtető búzatáblákként lengedeztek minden ki- és belélegzésnél. Ezt a ciroklábú férfit hosszan húzták magukkal a katonák, mire a felettesük rájuk förmedt, ugyan vágják már hátba ezt a szerencsétlen vöröst, úgy nyeklik-nyaklik minden irányba, holott csak balra kéne. Röhögtek és vitték. Elégedetten szemléltem a legéppuskázott Cserny-csoport tagjainak holttestét, ahogyan szépen kalangyába rakták őket a mi fiaink. Elsőrangú munkát végeztek!
Amint Budán kitették őt, levitettem a pincébe. Felajánlották, hogy leláncolják, én persze elutasítottam az erőszakot és azzal érveltem társaim előtt, hogy az étel és a Gourmand közt nincs helye durvaságnak. Kun figyelemre sem méltatta jelenlétemet, ekkorra már délibábokkal üzekedett, így leírhattam körülötte néhány kört. Szerettem volna hozzáérni, habár szükségtelen és káros lett volna, ha most játszani kezdek az étellel. Halkan doromboltam neki, hogy meg ne zavarjam fajtalankodó képzelgéseit. A vörös a döngölt földön rángott, ívelt mozdulatokkal próbáltam felébreszteni. Minél nagyobbat csaptam rá, annál kevésbé láttam a rezzenéseket a szemhéj alatt. Makacsul ellenállt nekem, abban reménykedhetett, hogy eljönnek érte és a százharminchárom napjuk folytatódik. Meneteltek előre, mindig előre, hogy a proletárok, ez a kisemmizett, irányíthatatlan és befolyásolható csőcselék, mondhassák meg ezentúl. Ugattak és vonyítottak, idepiszkítottak, mint veszett ebek. Kiengedtem a karmaimat. Kevés veszélyesebb helyzet fordul elő, mint amikor egy kutyának kivered a szemét és megtámad. Most nem fogok megelégedni csak az eltávolítással. Eljátszadozunk vele, majd fel fogjuk falni az urakkal, lakmározunk belőle: megkaparintottam a forradalom szemét.
Előbb azonban mégis megismertetem az Olvasót az alkalom súlyosságával, bemutatkozom, majd elmesélem ezt a fenséges tort, amelyet a Gellért szállóban ültünk, miután a válogatott vendégsereg megérkezett. Mindenki által ismert, hogy a Tanácsköztársaság egy szégyenfolt a magyar történelmen. Ennek ellenére arról már keveseknek van tudomása, hogy a pribékek, akik vezették, nem menekültek el az oroszokhoz vagy a sógorokhoz. Illetőleg, néhány kishal szökött csak ki a hálóból, de róluk talán a későbbiekben még lesz szó.
Bevonultunk néhányan és ott álltunk a megalázott Magyarország anyai teste felett, amin fiai tettek erőszakot. Figyeltük őket, ahogy olajos ujjbegyeik kutatón nyúltak a szentséges korpuszhoz. Kivártuk, hogy példásan büntethessünk, amíg a leperzselt szőrű kezek markoltak, inas, dagadó izmú karok húztak és vontak, tülekedtek a haldokló mater körül, hogy a saját szájukba tudjanak spriccelni. Muszklijaikon megcsillant az anyatej, hegyes nyelvükkel nyalogatták egymás szakállát. Mikor már úgy találták, elapadt nedve, bűzlőn hágtak rá készen a sokasodásra. Bécsben, a bankgassei rablás után, mindannyian készen álltunk az angyalcsinálásra. Szurony, géppuska és mindenki, aki a legitimációért szállt síkra.
Én, Kaczor Károly, szabadítottam meg a bécsi magyar követség gyülevész bandáját pénzétől. Ebből tudtunk erőt gyűjteni, hogy hű gyermeki daccal tudjunk szembeszállni a Tanácsköztársaság senkiházi gárdájával. Előtte még ki kellett harcolnom vezetői szerepemet csoportunkban. Vívói tudásom elegendő volt, hogy a velem packázókat rendre utasítsam, majd a bokszmeccsek is gyors győzelmemmel záródtak. Félelmében végül a teljes Antibolsevista Comité elismerte, az én döntésem lesz a mérvadó ezután. Meghajoltak, ahogyan feljebbvaló előtt illik. Karmaimmal lemetszettem róluk rémületüket; már csak két személytől tartottak: tőlem és Őfelségétől. Tettre kész voltam, vissza kellett szerezni, ami az ősi jog alapján megillet bennünket. El kellett vágni ezt a semmibe vezető vörös fonalat, majd felgombolyítani. Ismerve a Bécsben megjelent nagyságok szokásait, javaslatot tettem arra, hogy egy kiváló vacsorával megünnepelhetnénk a leendő budapesti sikereket. Elkerekedett szemmel hallgatták meglátásaimat arról, miként fogjuk csapdába csalni, majd elcsípni ezeket az erőszaktevőket, akik a legförtelmesebb bűnt követték el, amit magyar ember el tud követni. A golyót vagy kötelet mindenki elvetette, majd pár perc tanácskozás után fellebbentettem a fátylat az ötletemről, hogy együk meg őket. Semmi berzenkedés, semmi ódzkodás, egyetértésük jeleként egyként szólaltatták meg kristálypoharaikat. Amint visszatértem szobámba, a farkamat csóváltam örömömben és levertem az egyik vázát. A törött darabokat elkezdtem lökdösni. A hátamra hengeredtem majd bepöcköltem őket az ágy vagy a komód alá.
Ennyi úgy gondolom, elég lesz az előzményekről, és most visszatérek a Gellért szálló pincéjébe, ahol már megkezdtem az előkészületeket a Kun Bélai fogadásra. Tudtam, éheztetnem kell még a lakosságot, hogy nyomatékot adjak ennek a tettnek. A többi jómadarat már apróra metéltem a pincerendszer más helységeiben és tölteléket dagasztottam belőlük. Vártak és pácolódtak a főzőládán. Becsuktam az ajtót, nehogy bármelyik a felszabadulás penészes szelét érző vörösbegy szökni próbáljon. Megdögönyöztem a kis, köpcös testet. A sok guggolástól elgémberedett ínszövet, az elsorvadt izomkötegek rozsdásan engedelmeskedtek érintésemre.
– Ideje, hogy felkészítselek az utolsó, hosszú feladatodra!
– Mmmi? – nézett fel bágyadtan.
Telt-múlt az idő, míg végre a mieink tapodták a budapesti utcákat. Százával érkeztek farkaséhesen.
A kommunisták kiűzése és a főváros visszaszerzése közötti eltelt időszakban hizlaltam fel ezt az aszketikus életmódhoz szokott férfit. Zsíros, nehéz tésztákat sütöttem ki neki, szaftos marhapörkölteket tunkoltattam ki vele az utolsó zaftos kenyércsücsökig. Lókolbászokat nyeldekelt és libamájat falatozott minden reggel. Úgy hitte, már biztonságban van, Ausztriában az elvtársaival. Nem győzött álmélkodni a börtönkoszt nagyszerűségén, biztosra vette, hogy foglára titokban ugyancsak vörös lehet, ezért kapja ezt a fejedelmi kiszolgálást. A hadimilliomosok pénze kitartott még, így zavartalanul folytathattam a hízókúrát és közeledett a november.
Kun tovább terebélyesedett, belsője kiöblösödött és barlangszerűvé nőtt. Az étel által kivájt testüregekben már nem csak vörösbegyek építettek fészket, hoztak létre kolóniát, de a falatkánként lenyelt sorstársai is kezdtek alakot ölteni. Az apróra irdalt, majd pépessé emésztett emberi zagyvalék összeállt és húsmúmiaként kullogott a hasban lakó repkedő állatok után, hogy ő is ételhez juthasson. Boldogsággal töltött el minden alkalommal, amikor a népbiztos felnyögött, mert már egy darab sem ment le a torkán. A két mancsomat végighúztam a nyakán, mint a libáknak, hogy lentebb tuszkoljam az újabb harapásokat és összébb zsúfolódjanak odalenn. Aztán leszóltak a földszintről, hogy megjött. Megmosdottam. Nyelvemmel alaposan átszántottam bundámat minden egyes porszem után, nem voltam hajlandó ilyen slamposan megjelenni Őfelsége előtt. Puha talpamat még finomabb minőségű csizmába bújtattam, végigpillantottam magamon. Egy kifogástalan megjelenésű, hegyesre pödört bajszú, ízléses mennyiségű hajolajat használó arisztokrata nézett vissza rám. Köpenyem sarkát megfogva siettem a fogadásra. A szolgák már mindent elrendeztek, az ABC tagjai a fal mellett halkan beszélgettek, amikor beléptem. Mindenki hangosan üdvözölt, néhány, a bécsi távozásom óta újonnan csatlakozott csoport tagjai lapogatták a hátamat és szorították meg a mancsomat kézről kézre adva. Előbbi esetben mintha tudomást sem vettek volna arról, hogy egy macska áll velük szemben, akinek a legkevésbé sem tanácsos veregetni a hátát. Mindazonáltal a formalitások ilyentén való megsértésétől függetlenül, remek színben volt mindegyikük, dacára, hogy átvészelték a Nagy Háborút. Hallottam, ahogy a hasak megkordulnak és minden szem a cselédajtóra szegeződik. Tőlem nem kérdeztek semmit, bíztak főzőtudományomban. Kisvártatva négy fiatal férfi tolta be a kisült Kun Bélát.
Az arcok látványa leírhatatlan volt. Néhányan felvonítottak, ketten az asztalt verték, feldöntve poharat és sószórót. A velem szemben álló ismeretlen házaspár, a férfin tengerésztiszti egyenruha, a nőn ízléses báli ruha, ráomlott a még gőzölgő húshegyre, hogy villáikkal megmászhassák, késükkel megfarigcsálják és kanalukkal lyukat üthessenek a népbiztos hársfamézszínű hasfalába. Orrukat átjárta a több koszréteg alól felszabaduló szagfelhő. Öklendezni kezdtek, egyesek a lábuk közé hánytak. De ették, hiszen nyertek. A prominens vendégek habzsolták Kun puhított húsát, Szamuely-kolbásszal és Cserny-vérrel jól kisütve. Az ízletesebb részekért, mint a füle vagy a tokája, többen birokra keltek. A kiszabadult vörösbegyek szétrebbentek a hatalmas szobában. Egy kiscseléd futott be illetlenül, hogy kinyissa az ablakot. Legeltettem a szememet, szívemnek kedves volt ez a tusakodás a legyőzött ellenség felett.
– Éljen Magyarország! – emeltem köszöntőre poharamat egy érzékenyebb pillanatomban.
– Vivát! – zúgott a felelet.
Így vacsorázta meg az elit Kun Bélát.
***
Soha nem tudtam elfogadni azt, hogy Horthy jelent meg a vacsorán és nem Őfelsége. Megbocsáthatatlan bűnnek tartottam, hogy mindannyiszor visszautasította a Magyarországra érkező király kérését. Útban voltam, hazamentem Gesztre. Csalódtam a kormányzóban és az egész parvenü korosztályban, aki elfelejtett mindent, ami valaha is naggyá tette királyságunkat. Hívtak, amikor egy régi, tanácsköztársaság korabeli kommunista került a kezük közé. Nem mentem. Azt üzenték, ekkor már kocsit is szalajtottak értem, velem akar beszélni. Rákérdeztem a leutazott középkorú tisztnél, kicsoda ez az ember. Azt felelte, olyan, mint én. Nem volt világos, mire célozgat, ezért rámorrantam, beszéljen tisztességesen, ahogyan magyar katonához illik. A férfi visszafojtotta a feltoluló könnyeit és lenyelte a torkában növő gombócot és kibökte: Hitből táplálkozó személy. Felkeltette a kíváncsiságomat az eset, azonban kommunistákkal értelmes ember nem elegyedik szóba. Ezért annyival bocsátottam útjára a hírnököt, küldjenek aktát, akkor esetleg megfontolom. Közben meghalt Őfelsége. Áldott legyen emléke!
Valószínűleg már akkor postára adták a dossziét, gondolva makacsságomra, amikor a látogató nálam járt. A kartoték pangott az ürességtől. Semmiféle olyan adatot nem tartalmazott, amiből arra tudtam volna következtetni, hogy találkoztunk már. Bár ha komi, akkor aligha. Elsüllyesztettem a fiókba.
***
Egy évtized is eltelt mire visszatért Magyarországra, mert kicserélték a szovjet fogságba esett magyar tisztekért. Ezt már ő üvöltötte az arcomba a kihallgatáson, mielőtt úgy szájon vágott, hogy elvesztettem az eszméletemet.
[1] Fehér Béla – Szécsi Noémi: Hamisgulyás
(Illusztráció: Breon O’Casey)