Ollók,

Szeretett levágni magáról ezt-azt: tekergő szálakat, körmöt, mindent, ami visszanő; árcédulától, pótgombtól kisebb lelkesedéssel szabadult, nem tartoztak komolyan hozzá, nem is nőttek vissza. Kis, piros nyelű ollóját használta ezekre a műveletekre, más, nem ennyire szép csipeszek és reszelők mellett tartotta egy cipzáras, sárga, nagyon is bőrt idéző tasakban, lehetőleg közel a keze ügyéhez. Ragaszkodott hozzá, akárcsak az emlékhez, amiben kapta. Az olló állta az idő próbáját: megvolt. Amikor nagy, színes kislányt rajzolt, vagy karkötőnek keresett megfelelő zsinórt, ahogy a körmeit festegetni kezdte.  Akkor is ott volt, amikor fényképezni kezdett, első, kevésbé sikerült képeinek visszatérő modellje lett, és akkor is a táskájában lapult, amikor Francit megismerte. Nem csorbult, nem fogyott el az éle.

A legjobban Francit szerette fényképezni, különösen, ha a férfit ez idegesítette: most tényleg ne, nem látod, mit csinálok?! Szerette ezt az arcát rajtakapni, nem számított, a képről a test, vagy mi marad le. A szemek dülledtek, a szemöldökök felcsúsztak, a homlok plasztikusan ráncos lett, az orrlyukak tágultak, a száj nyílt. Milyen, amikor bosszús, amikor értetlen, amikor erőlködik, amikor csodálkozik, amikor elélvez, amikor megőrül, amikor elhülyül, amikor a halála pillanatában.
Magával is próbálkozott, lehangoló eredménnyel. A kép nem adott semmit. Nem mintha egy nem létező önmagát várta volna viszontlátni a képen. Az igazság az, nem tudta, mit vár. Lehettek ravasz beállítások vagy vaktában elnyomott képek, egyszerűen csak használhatatlanok voltak, mintha lenne valami, amit nem vehetne észre, amit ő csinál, nem akarja, de mindig sikerülne kijátszania a gépet. Nem tudott, mit kezdeni velük, hiába, Franci nem értette, szerinte nagyszerű önarcképek lettek, viszont a róla készülteket, ha tehetné, szíve szerint cafatokra tépné.
Franci azért sem értette, mert azt gondolta, azok az idők elmúltak.
Amikor Klárát megismerte, a lány mérhetetlenül szomorú volt, mint akit levedlettek. Ezzel együtt a szomorúsága kétségkívül jól állt, vonzóvá és megközelíthetetlenné tette, lerítt róla: nagy a baj. Könnyek nem áztatták, festék nem folyt; mint egy akkoriban vonzó szócikk, mutatott mélabút, melankóliát, saját, egyre bizonytalanabb és letörtebb variánsait, nyilvánvalóvá téve: ezeken kívül nincs helye másnak bent. A fürkészők méregették, nem nagyon próbálkoztak, nem pazarolták rá az időt, volt, aki egyszerű technikának nézte és kinevette. Mint ilyen esetben elvétve, olyan is van, aki valami mást lát, fantáziát, hogy megéri; ajánlatot szomorúságra, amit érzékeny férfiként megold, a szomorúságot eloszlatja, és a szomorúság helyét magával tölti be.
Francit lepte meg a legjobban, mennyire könnyen ment minden, alig néhány hónap után jegyben jártak. Klára szomorúsága, mintha nem is lett volna, nem is hiányozhatott. Arca kisimult, nyáron kiderült, ha sokat van napon, szeplős lesz.
A lány hamarosan átköltözött Francihoz, és mivel ott volt kert, és Klára mindig is kutyát szeretett volna, kiválasztottak és hazavittek egy kölyköt, hogy ez is valóra váljon.
Amikor Klárát a fényképezés kezdte érdekelni, Franci támogatta benne, meglepte Klárát egy komoly géppel, és már maga is alig tudta azt a boldogságot elképzelni, amit Klára öröme fölött érzett.
Egy másik olló Ranka születésénél jut kisebb szerephez: Franci kezéből látszik ki.
Franci mindvégig bent volt, a szülésnek háttal ült, felesége kezét fogta, azt sem tudta, ki szorít jobban kit. A férfi vágta el a köldökzsinórt, ami sokkal vékonyabb volt, mint azt gondolta előzőleg. Nézte Rankát, aki csupa haj, nedves és kék és vörös volt, és egyre követhetetlenebb. Nem ájult el, de a következő, amire emlékezhetett, hogy már kint van a folyosón, percek óta az üres tenyereit nézi.
Vannak képek a kórházról, kórteremről, amiket Franci csinált; fényképezte a lányát, a lányát a feleségével, a feleségét, aki mintha teltebb és érettebb, vagy legalábbis fáradtabb lenne, ajándékcsokrokat, gyümölcsöket, csokoládékat, más kismamákat, nővéreket.
Ranka közben megtanul járni, beszélni, cipőfűzőt kötni, nyújtózkodni, mindent elég jól érteni. Az anyja már negyven kiló híján semmi sem. Az anyját senki, a szomszédok, a barátnői, de még ő sem tudja szomorú helyzetbe hozni.
Miért nem látunk ki az ablakon, anya?
Mert túl sokat lehelünk, kicsim. – ez látszik jól egy téli képen.
Következő olló megint az első olló lenne, ami nem kerül elő.
Anya és lánya kint ücsörögnek a fűben egy pléden, Cukor a lábuknál fekszik, néha beleszimatol a levegőbe. Klára régi képeket magyaráz Rankának, és az egyiken valami felbosszantja. A képen madarak is vannak. Az anyja kaparja, abba sem hagyja, nem is veszi észre, hogy verebek, gólyák, vörösbegyek, varjak, amiket csak Ranka felismer, hullani kezdenek fákról, vezetékekről, a háztetőről.