– Milyennek látja most életét?
– Milyennek?
– …
– A szokásos. Nem panaszkodhatom. A munka… rendben, szokásos… anyagi gondom sincs…
– Barátok? Család?
– Igen. Nem.
– Kik a barátai?
– Nézzük csak… itt, a munkahelyen, hát… ott van… hát viszonylag mind ismerjük egymást. Meg az ingatlan.
– Úgy érti, ahol él?
– Igen. Szomszédok. Tudja.
– Nem, meséljen.
– Nincs mit mesélni rajta. Tudja. 
– Nem.
Minden erőmmel azon voltam, hogy be ne húzzak egyet a dokinak. Végül orrhangra váltottam, és jellegzetes, felfelé bicsakló fejmozdulatait utánoztam.
– Politikailag és érzelmileg korrekt, azonos állásponton vagyunk. Társadalmi szerződést kötünk, szinte nap nap után. Fejlett pszichológiai gondviseléssel vagyunk egymás iránt.
– Kérem. Az ön ideje.
– Na, látja, ezért szeretek havonta egyszer fellépcsőzni a gyár leglátványosabban kipofozott és rendben tartott szobájába, és részt venni ezeken a… kötelező látogatásokon. Magának, mint mindig, most is igaza van.
– Milyen környezetben nőtt fel?
– Tessék? 
– Még van negyvenkét percünk. Csevegjünk el rendesen, kérem. Csak hogy ide tehessek egy kis piros pipát. 

***

másnap(tegnap?):
Nagyanyó halálakor nem éreztem, nem láttam előre a történéseket. Gyerekszemmel talán halhatatlanságra ítéltem magam körül mindenkit. Nem foglalkoztam a halállal. Mikor valaki gyászolt, tudtam az etikettet: a fekete ruhát, a részvétet, az elvonulást. Láttam másokon. Éreztem, hogy árnyalatnyival szomorkásabb a levegő. Mégsem foglalkoztam vele. Láttam aztán, amint elviszik nagyanyót a szomszéd furgonján, ruhákkal, fogkefével, „mamaholmival”. Semmi jelentőséget nem tulajdonítottam neki.
Nagyanyó halott volt, és én másnap, képzeletem birodalmába merülve feküdtem a kanapén, háton, háttal a világnak. Kezeimet görcsbe rántva hallgattam a lépcső nyikorgását, apám lépteit ismertem fel a lassú, nehéz járásban. Végtagjaim ellazulva hullottak mellém, szemeimet lezártam: minden érzékszervemmel koncentrálnom kellett, hogy teljes mozdulatlanságban maradjak. Apám szelíden megrázott. „Ne játssz!”, hallottam. „Gyere!”
Buta gyerekjátéknak gondolta. De belegondolt mit csinálok? Egyetlen gondolat köré építettem játékomat: „Halott vagyok. Kipurcantam. Megmurdáltam.”, mosolyogtam belül.
Két perccel később a testvéreimmel közösen hallgattuk nagyanyánk halálhírét.

Elborzadva ül ez a szerencsétlen gyermek a szakadt kordbársony lepedőn. Szinte még látom. Kívülről, magamat. „Mit tettem? Mit tettem?”, cincogta belül a kis egérhang.

***

Egész nap erre vártam.
Most nemigen értem, miért. Nem tudom, mit utálok jobban, az ötemeletnyi lépcsőzést, vagy „gyanútlanul” leheveredni kedvenc kanapémra, aminek elvékonyodott műbőrborításán át finoman ülepembe fúrja magát egy kilazult rugó. Nap nap után.
A kávéfőző olyan pufogások közt leheli ki lelkét, mely egy múlt századi, lengyel rádióbemondó recsegő baritonját idézi, shakespeare-i drámaisággal övezve. Koniec.
Félig főzött feketével kuporodok vissza a már említett rugóra. Input. A tejet persze a lakótársam megitta. Esküszöm, reggel még hagytam benne egy gyűszűnyit. A tejes doboz hanyagul a szemét tetejére gyűrve, bizalmatlanul kacsintgatok körbe a galambszürke szobában. Már két éve béreljük. Én és jómagam.
Szóval nem értem, miért vártam úgy a hazaérkezést. Hogy átöleljem az otthon dohos, vagy éppen mentás szagát. Egyre megy, mindkettőt egyszerre ritkán érezni. Valójában ennél a korhadt ablakkeretekbe foglalt, recsegő, késett mechanizmusokkal megspékelt szépiánál kevésbé nevezhető otthonnak bármi, amiben eddig megfordultam. A legtöbb ember kivetíti belső világát maga köré. Minden apró dologba belelátja sorscsapásait, akár egy mécsestartó csavart nyakába, akár egy főzőlap elszíneződött cikkelyébe, de csupa ilyen kiegészítőt vásárolnak maguk köré. Nekem ez a ház így volt mindig. Nem szánok rá időt és erőt, hogy belevéssem minden részletét memóriámba, így is tökéletes lenyomata felfelé ívelő nyomoromnak. Mint egy western-kori csapszékről készült dagerrotípia. Egy elmosódott benyomás.
Bakelit szól: A Cry Baby. Talán én tettem föl, talán a szomszéd. Erzsó néha csakúgy átjár ide, minden előzőleges bejelentés nélkül, a lakások közt nyíló cselédajtók egyikén. Átjön, és ezt-azt átrendez, hogy a kedvemben járjon, vagy süt egy pitét, mákos-körtéset, esetleg feltesz egy fekete lemezt. Kettő közül választhat, az egyiken a Cry Baby van, a másik (valójában kettő magában) a The Wall. Sosem esett még választása az utóbbira, amit én elefántkönnyek közt vergődve veszek tudomásul. (Furcsa, hogy hithű keresztény létére, miért tukmál effajta zenét a falak közé. Reggelente néha hallom, ahogy zsoltárokat énekel.)
Azért néha jól esne.
Egyébként múlt tavasszal Erzsó éjszaka osont át hozzám. Betörőt fogott. Észrevette, ahogy a zárammal babrál. Nem tudom más hatvanegy éves, cukorbeteg anyóka mit csinál manapság éjjel kettőkor. Mindenesetre érte hálával tartozom. Ezeket a hihetetlen eseményeket naplóznom kéne, vagy valami. Fel is írom holnap az elejére, hogy KN. Ha megélem.

másnap:
Először is, ez nem napló. Van még bennem annyi emberi méltóság, hogy ne „Kedves Naplóm”-ozzak le egy özönvíz előtti vonalas füzetet. Márpedig, nem tartom fontosnak, mint sosem tartottam a dátumozást. Ezt a problémát egy rövid, ámde annál frappánsabb huszárvágással oldottam meg, nyelvünk egy kétélű, elengedhetetlen szavával.
Tehát túléltem.
-…
Magamat.
Tej még mindig nincs. Ahogy megértés sem. Nem tudom, miképp tódult nagyanya halálemléke ilyen plasztikus erővel tudatomba újra. Talán évek teltek el, hogy a sírját se látogattam. Persze, csak ezek a rövid esték maradtak nekem, vasrugóval és kényelemképzetekkel, Erzsó árnyékával és tej nélkül. Mehetnek a kifogások.
Miután eltemettük hetek kellettek, hogy visszarázódjak. Önhibáztatásom meddő és talán önző is volt. Öncélú, mindenképpen. Szerettem volna, ha észreveszik, mennyire szenvedek. De csak csendben. Talán ez a néhány hét még gyorsnak is mondható? Franc se lát bele tizenéves önmaga koponyájába, indíttatásaiba, önképébe.
Mindenesetre jött az álom. Pontosan emlékszem rá. Holdvilágos éjjel volt, ezüstös-kék fényekben fürdött a kert. Kívülről láttam a helyszínt, mégis talán a szobámban voltam. Előbb az ismerős érzés jelent meg. Majd nagyanyám életlen alakja. Egyből tudtam, hogy ő már nem lehet valódi, legalábbis élő, leszaladtam a lépcsőn, ki a kertbe. Apám is ott állt. Csak annyit mondott, ő is látta, ő is látta, itt volt. Az álomkép eltűnt, de éreztem még, ahogy nagyanya próbál hozzám érni. Közelebb férkőzni. 
Másnap reggel egyvalamit láttam álomfejtős gondolataim szövetébe hívezve: örömöt. 
Volt idő, amikor azt gondoltam, nagyanya elbúcsúzni jött hozzám. Esetleg bizonyosságot adni arról, hogy minden valami rendezettség vonalán halad, az élet is, aminek része a halál. Ez az idő nem is volt olyan régen.
Ma már tudom, ami van. Minden egybeesések és az emberi bizonytalanság által kirajzolt hitkép volt bennem. Tizenkét óra egy futószalag mellett és rájön az ember. A vágy világképe a vágyvilág képére manifesztálódik. Ennyi.

***

Az új csodákat már csak az ilyen Erzsó-féle „szupernagyikkal” vehetjük számba. Körtés-mákos ízben.

másnap:
Pettyes bögre. Narancstea, kétszersült. Csücsöri száj, hasztalan kis fújások. Nyekergő hintaszék, a tea, mint tenger, vihar idején. Egy kockacukor vergődik a vitorla-vesztetten. A cserepes ajkak újabb szeleket indítanak, a hajó lebomlik, leül a tengerfenékre, sárgás kristályszemcsékben. Örvényt kelt a bögre fala, csuklóból induló, fegyelmezett ringatózás, nyikorgó hintaszék, az öregember pamutillatot áraszt, sápadt sárga keresztkötések, az illat fehér fényként gomolyog orrcimpába. A szék nyikorog, ásítás, majd cuppogó tengeráramlat indul a csücsöri-fok felé.
Így képzelem el. Valójában csak a narancsillat kúszik át a cselédajtó alatt, ami a 4/26-ba vezet, és lakat zárja. A nyikorgást is biztosan hallom. Őt ritkán látom, s talán ilyenkor is csak álmodom. Mégis, pontosan tudom, milyen a szemszíne, hányadán áll a kopaszodással és milyen ívek rajzolódnak ki ráncaiból az a bizonyos ásítás alkalmával.
Ugyanis van egy ikertestvére.
Együtt élnek, életük utolsó éveiben újra, mint gyermekként. Ez a másik sosem iszik narancsteát, és ki nem állhatja a pamut tapintását. Kevésbé pocakos és egyenes hátú. Karvalyorrára szemüveget biggyeszt. Minden nap látom, kinn áll a teraszon, vászon előtt, fest.
Két éve élek itt, és minden nap látom, hogy ugyanazt a képet megfesti, napról napra újra, elölről kezdi és megfesti fényképszerű részletességgel a szemközti ház szemközti emeletének negyedik és ötödik ablakát. Végig komor, precíz arccal bábáskodik képe felett, s ha elkészül koraeste, előkerül egy kisebb, elismerő mosoly, amivel a teremtő szemléli a kész művet.
Erzsó egyszer hagyott egy üzenetet a teraszon, aznap, mikor későig szemléltem a kisistent. Sárga post-it, ez állt rajta: „Már egy évtized óta.” Hát az öreglánynak, aki ninja módjára vadássza le a betörőket és betéve tudja a Zsoltárok Könyvét, már csak elhiszem. Ha valaha is megkérdeztem volna őt az ikerről, biztosabb lehetnék létezésében. De talán azért sem kérdem meg, mert eredendően bizonyos vagyok.

***

Most kilépek az erkélyre. Csípős az est, kora őszi illatok fogócskáznak a szélben. A festő most is az állványnál áll: az utolsó vonásokkal korrigál. Újra és újra ellenőriznie kell a realitás mértékeit. Ahogy észrevesz, titkaiba beengedőn, félig felém fordítja a képet. Mintha csak fényképet mutatna. A szomszéd ház téglafala vörösen ragyog a felhőktől csócsált fényben, az ablakokon behúzott, tarka függöny, az egyik mögé akasztva egy kék női kabátka. Többször láttam már ezt a kabátot így, a radiátor fölé lógatva, ismerem sárga-mályva virágmintáit, könnyed szabását. A mester mintha megérezné gondolataimat, és valamiféle zavartsággal felkapja szemöldökét, magához fordítja a festményt. Szeretnék szólni valamit. Megdicsérni, de olyan sután hangzanak kimondatlanul is a szavak. Szólni valamit, de már tudom, nem a szavak természetével van a probléma.

másnap:
Azokkal a megszokott, különös álomdarabokkal a szememben keltem, amit mindenki jól ismer. Néhány szuszogó érzés csupán, de azt nehéz kimosni a szemből. Belemélyedtem tükörmásom párnaráncos képébe, úgy próbáltam valamit is kiolvasni a fénytelen szemekből. Mindhiába.
A sok töprengés, valamint a nehezen induló pirítóssütő után életemben először, futva érkeztem a gyárba. Majdnem elkéstem. Ilyenkor még az előző este ütött munkadarabok robognak be hozzám, és ezek közt van a legtöbb selejt. Én még friss vagyok, de ezeket már fáradtan verték. Ez az időutazás egy gyakorlati módja. Olyan, mint mikor valami ismeretlen mélységből egy ismeretlen erő emlékeket szabadít fel, és újraéli az ember, a legteljesebb hitelességgel.
Szeretném megfejteni, mi ez az erő. És miért éppen most.

***

Hazafelé valami a mellkasomba kap. Futok. Hirtelen megértettem, csak egy percre, mit kellene mondanom Erzsónak, mit kellene mondanom a festőnek, a testvérének és talán magamnak is. A keresztutcából előbújik egy félszeg, girhes pitbull. Olyan sovány és olyan főként olyan félszeg, hogy a sietségben észre is csak akkor veszem, mikor összeakadó lábakkal pördülök meg fölötte és zuhanok a járdára. Vonyítva, farkát behúzva hátrál egy pincelejáró felé. Szeretnék rákiáltani, de csak egy eltorzult böfögés tör fel köhintés formájában. Sebes kezeimet előrenyújtom a napfény alá. Milyen régi, milyen elhasznált kezek. Rám férni egy szerviz. Aztán elkószál a fókuszpontom, ujjaim között a betonra, egy bőrnoteszt pillantok meg, szarvast ábrázoló nyomattal a fedőlapon. 
Ahogy belelapozok, felismerem az írást, sőt, a notesz hátuljában a cím is ott van, a Leltár utca 6, 4/26. (Mióta a lakók is kikoptak, mint az á-ról a szemközti utcán az ékezet, csak „tar” utcáztuk.) Rögtön feltűnik a cím alatt az aláírás. Más betűk, idegen, balra dőlő krikszkraksz.
Zsebre vágom és rohanok tovább, bár már csak az órát figyelve, hogy odaérjek a postára. Talán még őt is ott találom, mind ilyenkor járunk le a számlákkal.
A postán még hosszan kígyózik a sor. Mikor belépek, rögtön elfog a tömegutálat. Kiskori fóbia, cinizmusba bújtatva. Attól se lett jobb, de legalább elviselem. Kezeimet hetykén zsebembe mélyesztem, leszegett fejjel állok a sor végére.

– Mit akar?

Különös, mintha csak kényszerítette volna magát, hogy az írásképtől ilyen eltérő, zavart aláírással láthassa el műveit. Minek mímelni? És a képek a noteszban, skiccek, vázlatok, ablakok a vak-valóságra. Ablakok, melyeken sosem nézett ki. A művész, aki csak ránéz az ablakokra. Lefesti őket. Többnyire, nem is a sajátjait.

– Mit akar? Hallja? – rakoncátlan tincsei kibontakoznak finom kontyából, ahogy az ablak mögül a nyíláshoz hajol a nő. Mögöttem valaki köhécsel. A nő már nyitná száját, hogy még egyszer rám rivalljon.
Némán becsúsztatom a levelet. „Hogy maga milyen szép”, gondolnám, ha kevesebben lennénk a teremben. Talán meg is jegyezném.
Átnyújtom a zsebből, gondosan kiszámolt (előkapart) aprót, és azt suttogom negédesen: – Némber.

A fotocella épp végzi mögöttem a dolgát, mikor megpillantom a könnyű kék kabátkát. A nő alatta egészen megható: gyermekarcú, időtlen tekintet, törékeny árva, kíváncsi és mégis unott mimika. Hirtelen érthető életcéllá válik előttem minden a világon. Leginkább az, hogy valaki egy életen át ugyanazt az ablakpárt fesse meg.
Nap nap után.
Ahogy visszarántom a fotocellát, a gondos mozdulatban biztos kézzel elejtem a noteszt.
Futok, rohanok, ahogy csak erőmből telik.

***

A lépcsőházból észreveszem, hogy a lakásajtó tárva-nyitva. Hármasával szedem a lépcsőket. Látom, ahogy Erzsó becsukja maga mögött a nagyszoba ajtaját. A konyhából süteményillat ömlik felém. Szinte megrohamoz az új recept, semmi kétség. Egy szeletet kanyarítok a késsel és tányérra helyezem. Átlavírozok a nagyszobán. Látom Erzsó árnyát még, ahogy kizárja a cselédajtó. Csodaajtó.
Forog a feketelemez.
Janis Joplin szétárad a lakásban és megérinti a tárgyakat. Egy pillanatra kilesek az ablakon, de a festőt nem találom odakint. A narancsillat átkúszik a cselédajtón és letelepszik mellettem, amíg belesüppedek a fotelbe.
Már alig érzem.
Visszaömlik belém. Mit akartam mondani? Erzsó az, aki miatt újraéltem ezeket a perceket. Eddig nem is vettem észre, de Erzsó arcéle kimondottan nagyanyót idézi, jobban mondva: ugyanaz az arcél. Ősz fürtjeit is hasonlóan rendezi el reggelente, a süteményekhez is hasonló őserővel lát neki. Csoda. Csodaajtó. És még valami: ugyanúgy egyedül van. Ugyanolyan kíméletlen magányban. Akárcsak én. Akárcsak a festő. Nem kérdés, mennyire szükségünk van ezekre az apróbb-nagyobb egymásra kacsintásokra, ütközésekre.
És ez a pillanat a legkedvesebb számomra: amikor Erzsó újra és újra felteszi a lemezt. Ezt a lemezt. Nem is tudom már, mi van a másikon.
Halk, de tiszta kacagás üti meg feleimet. Maradék erőmet összeszedve az ablakhoz támolygok. Átlesve, a festő erkélyén szárad a könnyű, virágmintás kék kabátka. Magamba szívom az esőszagot.
Vajon mikor érkezett? Melyik sarkon előzött meg? – Az esőre gondolok, vagy talán a nőre.
Visszatántorgok a kanapéhoz, majd az ágyhoz. Kezeimet száraz fejtetőmön összekulcsolva, kábán zuhanok rá.

A tű lefut a bakelit szélén.

 

Augusztus vége felé átmentek a város másik negyedébe. Bútort és könyvespolcot készültek vásárolni, lehetőleg a tanév beköszönte előtt. A városrész, amikor ide, a királynők emlékének közelébe költözött, egyik kedvenc helye volt régi házaival, templomával, Halottmosónak titulált, gyors fröccsözésre, üvegből való sörivásra igen alkalmas talponállójával. A helyi járatú buszok éjjeli pihenőhelye is itt a közelben volt. A legkorábbi munkahelyének kis nyomdájáról nem is beszélve, ahová az irodai ügyintézéssel együtt járó vakaródzásokat, pletykálkodásokat, kávézásokat  megunva gyakran, szinte másnaponként,  látogatott el. Egészen más vágású emberek dolgoztak itt, éltek a közelben, vagy jártak be a bakonyi falvak valamelyikéből. A bakonyi mészkövek szélvásta, régi síremlékeiből még néhány felejtődött a nyomda mögött, csontokat is vetett ki a föld, ez a rész elég elhanyagoltnak látszott, mint minden, ami nem mutogatnivaló volt a várost járó turistáknak. A Tizenháromváros, életkorát tekintve nem maradt el az idegenforgalmi Veszprém (királynéi város) egyéb részeitől, sőt, némelyiknél régebbi, de ez már a helytörténészek, levéltárosok, meg annak a néhány történelem szakos tanárnak a dolga (Tikitaki felesége is közéjük tartozott), akik iskolákban az ifjúság épülésén fáradoznak. Polcboltot találtak, nem is régen nyílhatott meg, új áruik már a hangszerváltás minőségi és árbeli változásait tükrözték. Vásároltak polcokat Tóni és a lányok szobájába is. Miközben cipekedtek, valaki rájuk köszönt. Kati volt, Ilona egyik kolleganője. Szia! Nem is tudtam, hogy errefelé laktok, állt meg kis beszélgetésre a felesége. A férfi álldogált darabig a polcokkal, polctartókkal. Jött egy busz. Fölüljön? Elmosolyodott képzelt csínytevésén. Nagyot néznének, amikor hűlt helyét találnák. Pedig ezek a fém konzolok dögnehezek. A busz várakozott, villogtatta a stoplámpáit, ő egyedül volt a megállóban, sután álldogált a ködben, ez a köd is érthetetlen így augusztus közepe után, hirtelen is érkezett, borzongatta is. Amikor kifelé jöttek még hőség és egy felhő nem sok, annyi sem volt az égen. Csak a hegyek felett lebegett kis pára. A papok pincéje mellett vitt el az útjuk. A felesége belekarolt, tudta, ismerte mértéktelen, rossz, vagy csak férfias szokását, hogy – nem tud egy decinél megállni.

Aki ezt leírja, számít arra, hogy pontosan értsék, korrektül kapcsolják össze írásjeleit szavakká, szavait mondatokká.

Nemzedéke háborúban, háborús idegzettel, reflexekkel és fizikummal, lelkileg és szellemileg mindenféle hátránnyal, kudarcokkal béklyózva született, érte meg első esztendeit. Ráadásul – politikai propaganda – még csak rá sem ébredhetett bajaira, mert hurrá. Hurrá az apák széttépázott, fronton odaveszett, minden módon megszégyenített nemzedékére. Hurrá a gumipitypangra. Hurrá a vas és acél országára. Hurrá a belügyminiszter bíróság elé állítására és felakasztására. Hurrá a kukoricaföldek helyére telepített gyapotcserjékre. Hurrá a Hanság lecsapolására! Hurrá a magyar hadifoglyok keleti táborokból való haza engedésére. (Az utolsó ilyen, már néma, hurrá Evelin nagyapját fogadta 1983-ban.) Még a papok pincéje előtt érezte felesége karját karjába fűződni, s bár esze ágában sem volt inni a papok borából, ahogy mostanában mondaná, ha élne, illetve földi dimenziókban tartózkodna: vérnyomása kicsit felszökött. Kivonta karját az asszony karjából, maradtak, ahogy eddig sétálgatni szoktak: kisujjukat kisujjukkal összeakasztva.

Ez nem zavarta abban, s talán ez idézte elő mostani, polcbolt előtti találkozásukat itt a Tizenháromvárosban, hogy Kati eszébe ne jusson. Kati és egy május végi délelőtt. Errefelé csavarogtak a lánnyal, csak valamivel följebb, az akácos és a virágzó orgonák szegélyezte dűlőúton. A madárhangoktól, az akác- és orgonaillattól mámorosak voltak. A szerelemtől nemkülönben, sőt főleg attól. Kell-e mondani, hol kerestek és találtak a domb megmászása után alkalmas pihenőhelyet. Először egy elhagyott padon, amely a gazzal benőtt, iszonyatosan elhanyagolt, régi zsidótemető szélénél árválkodott. Kibontották a lány születésnapjára vásárolt körtepálinkát. Később Kati lekéretőzött a szagosbükkönybe a kőkemény padról. Mivel a kő-alkalmatosság csupán ülésre szolgált. A föld porhanyós volt, zölddel és lila virágokkal bódította őket. A lány combját megfogta néhány, csípője által összezúzott korai dió magzatvize. A pesti buszt már nem érte el a férfi.  Mikor kibódultak egymásból. Miért is akart Pestre menni? A busznál vett a lánynak egy Mozgó Világot. És miért is akart akkor, néhány év múlva, télen Pécsre menni? A lány már régen férjnél volt, megvolt az első gyerek is, Kati pedig le Baranyába, a pécsi tanárképző főiskolára járt. A távolsági járaton egymással szemben ültek és olvastak. Lepsény, de meglehet Tamási után megfelezte vele vajas-kolbászos-tojásos szendvicsét. Testvériesen, mondta, és kékesszürke szemét a férfiéba mélyesztette. Sok értelme ennek sem volt, jelek, jelek, akár egy zsákutca jele a 6-os főút mentén. És köd akkor is, szemerkélő, hideg köd, ami Pécsig velük tartott. Elfelejtette a pécsi utazás célját. Most a kezével támasztott csomag szétcsúszott. Elszakadt az egyik polcköteg műanyag zsinórja, veszkődött vele. Végre búcsúzkodni kezdett a két asszony. Miközben összekötik a polcokat, Katiról és a férjéről mesél Ilona, de nem fejezi be, mert érkezik egy 3-as busz. Fölszállnak, még visszaintegetnek Katinak. Amikor a viadukton átmennek, elcsodálkozik. Nem látni, csak sejteni az állatkert bejáratát az egyre zsírosabb  ködtől.

 

SZOMORÚSÁGUNK ELŐKÉSZÜLETEIT VÉGEZNI

 

Három napja szakad a hó, valahol a gyermekkor sűrűjében közeledik a Jézuska.  Nem késlekedhetünk tovább, indulnunk kell a családi sírhoz. Összegörnyedve lépkedünk a vastag hóesésben, igyekszünk nem tempót téveszteni. Rábízzuk magunkat a régi ösztönökre. Könnyű a levegő fölöttünk, egyre csak havazik, mint tavaly is tette. Kihaltak az utcák, se híre, se hamva senkinek. Némán hasítjuk magunk előtt az utat. Személyes lehetőségeinket latolgatjuk.  Befelé beszélünk.

 

Jó lenne tudnom, hogy mire gondol.

 

Vajon a drámai szakadékra élet és halál között?

 

A temetőbe menet a hallgatásunk mégiscsak mond egymásnak valamit. Ünnep idején járunk, a jászol illata betölti a délutánt. Vagy inkább egy falusi szalmazsáké.

 

Békésnek látszunk a nagy hóesésben, de most mintha nem is a saját   városunkban járnánk, minden olyan magára hagyott körülöttünk. A hópelyheket is mintha Isten lehelné oda az arcunkhoz.

 

Nehéz összhangot találni ezzel a helyzettel.

Már nem húz védőszárnyai alá a gyermekkor.

A hótól félig lesöpört járdák síkosak, óvatosnak kell lennünk. A lépteinket ki kell számítanunk. A bazaltkockák összeillesztései durvák, hegyesen kiállnak. Erősen figyelünk. Összeszűkült szemmel nézünk a lábunk elé. Hiába takarítják le rendes időközönként a havat, a hópelyhek hamar belepik újra.  Az úttesten keskeny keréknyomok csíkjai látszanak. Néhány autót igyekeztek kimenekíteni a hó alól, sikertelenül. A legtöbbjüket azonban sorsukra hagyták a tulajdonosaik. Ez a véget nem érő hóesés engedékennyé tesz. A kerteket is hó béleli a házak mögött. Kutyáknak nyoma sincs, ők az ólaikba kucorodtak. Valahol tüzeléshez fát hasogatnak, csizmák toporgása hallatszik.

Ragaszkodunk ehhez az úthoz. Nem intézhetjük el a Karácsonyt a temető nélkül.

A kórházi kápolna előtt jegesre fagyott a járda, mert a szél kifújta a havat előle a térre, egészen a Szentháromság-szobor derékmagas vaskerítéséig. A kápolna beékelődik a kórház udvarába. A betegeknek külön bejáratot véstek oda a falba. A kicsinyke kápolnában mondanak misét a temetések előtt a család halottaiért. Messzire innen, mint egy elhaló lélegzetvétel, megcsendül egy harang. 

Árvaság. Elesettség.

A macskaköveken opálos fény csillog, tejüveg-körték világítanak az utcai lámpákban. Aztán mintha hirtelen elpattannának, körben örömtelenül elszürkül minden.

Kifárad a szívünk, hallgatni kell.

Megmakacsolta magát az idő, három napja egyfolytában szakad a hó, nincs előtte akadály. A temető ismerős kovácsoltvas kapuja félig tárva, a havat két-oldalra tolták az útból, de a hó folyamatosan vastagszik, és rövid időn belül újabb buckát állít majd a bejárathoz. Elindulunk a Hidegházhoz vezető gyalogúton. Végigmegyünk rajta. Csend van, és üresség. Elhalványodott nyomok vezetnek odáig; ma már jártak mások itt előttünk. A fejfák között barázdát taposunk a tiszta hólepelbe a sírkőig. Csak így lehet odajutni. Ezek a nyomok vezetnek. A szomorúságot, melyet a Hidegház jelenléte máskor megkívánna tőlünk, most nem érzékeljük. Egyetlen hangos szó nélkül takarítjuk le a havat a gondjainkra bízott sírról; a keretet a tenyerünkkel söpörjük körbe, lábunkkal az oldalt odatapadt hódarabokat dögönyözzük szét és toljuk távolabbra. A gyors és sietős mozgástól kimelegszünk, de nem állunk meg, nincs pihenés, nem tartunk szünetet. Érezzük egymás leheletét. Meglátom a Bátyám bepárásodott szemüvegét a kalapja alatt.

Hátunkban valahol messze tompa moraj, az ágakról leszakadó hó súlya emészti a csöndet a temetőfalon túl.

Még hosszú ideig nem zárul le semmi előttünk. A sors repedései nem tágulnak, nem vastagszanak meg. De tudjuk, hogy minden nappal fogy az időnk; addig is hallgatásba burkolódzunk. Ennyit tehetünk. Kivárunk. Mint akik biztosak a dolgukban.

       Kijárunk a sírhoz, szomorúságunk előkészületeit végezni.

Anyánk még él, bekészített kávéfőzővel vár. A nagyszoba függönye mögül időnként kiles a hóesésbe, hogy vigyázzon ránk.

Amikor meglát minket, leveszi a kötényét.

Siet ajtót nyitni.

 

 

 

       A FELEJTÉS PROVOKÁCIÓJA        

 

 

Magunkénak éreztük az októberi napokat, és fáradhatatlanul róttuk az utat keresztül-kasul a városon. Olykor szóba elegyedtünk az ismerősökkel, pontosabban a Bátyám ismerőseivel; a hátam mögött hagyott három Budapesten eltöltött évtized szinte mindenkit elsodort mellőlem a szülővárosomban. Új barátokra meg, legalábbis a kanizsaiak szerint, nem tesz szert az ember egy bizonyos életkor után. Udvariasságból néhány mondat erejéig én is bekapcsolódtam a beszélgetésekbe, de aztán távolabb húzódtam, hogy ne zavargalódjak. A kölcsönös üdvözlések után a szokásos témákra terjedtek ki ezek a röpke délutáni eszmecserék; aggódás a betegségek miatt, vagy éppen öröm, ha valakit pirospozsgás jókedvében láttak valamerre. A tréfás ugratások se maradtak el, és ki-ki a vérmérséklete szerint magyarázta az aznapi városi eseményeket, és pletykákat. Majd egy pajkos vállra csapás, vagy fickós kézszorítás után Isten hírével mindenki ment a maga dolga után.

 

Bátyám erőre kapott ezektől az aprócska közjátékoktól. Nem is palástolta az elégedettségét, noha az önelégültség távol állt a jellemétől. Az azonban láthatóan jóleső érzéssel töltötte el, hogy szeretik a saját városából való emberek.

 

Hát kik is szerethetnék mások, ha nem ők?

 

Kicsit csípett az idő, de még nem éreztük kellemetlennek a levegőt. Az eső valahogy mindig elkerülte ezeket a napokat, és a Nap korongja is átbújt a felhők mögül, rendre kisütött, ha nem is fényesen vagy melegen. A körülmények ideálisak voltak ahhoz, hogy ezeken a véget nem érő sétákon megfeledkezve az apró köznapi teendőkről, igyekezzünk megbirkózni közös múltunk egy-egy fölsejlő darabjával.

 

“Vajon, meddig még?”

 

Ezzel a tilalmas kérdéssel Anyánk halála után sem számoltunk igazán, még ha tudtuk is, hogy már más senki nincs előttünk a sírhoz vezető úton a családból. Ma sem tekintem ezt a felejtés provokációjának, és nem sejtek valamiféle megoldásra váró rejtélyt benne, amelyre föl kellett volna akkor figyelnem. Az emlékezés nem arra való, hogy igazoljon korábbi eseményeket, amelyet a magunk védelmére állítunk aztán hadrendbe.

 

Estefelé jártunk. Már kihallatszott az ismerős kutyaugatás a kertek mélyéről. A régi Fabik Károly utcában egy hajladozó alak a lehullott gyümölcsöket gyűjtötte vödörbe, kopogott az edény fala. Elkapta a tekintetünket, ahogy a zaj irányába pillantottunk.

 

A fény kezdte elveszíteni maradék erejét.

 

Föltámadt a szél. A megmaradt leveleket kezdte söpörni.

 

Imbolygóvá vált kissé a reszketeg bokroktól a vasúti árok szegélye, amerre az út vezetett. Valamikor nagyon régen, még a háborús sérülések helyreállításakor, Öregapám is ásót és csákányt fogott a kezébe, hogy mielőbb begyógyuljanak a város sebei. A házakat csúnya bombatalálatok érték, negyvenöt telén és koratavaszán, egész utcasorok dőltek romba, megrongálódott a temetői híd, bombatölcsérek éktelenkedtek mindenfelé. A front megérkezésekor hatalmas pusztítás söpört végig Kanizsán. “Minden nap olyan hosszúra nyúlt – mesélte a Nagyanyám –, mintha véget sem akart volna érni. Vér szivárgott a füstszínű falakból, az omladékok alól emberi végtagok meredeztek ki. A borzalomra senkinek sem volt kész terve. Temettünk, és reménykedtünk. Az időn kívül éltünk. Szörnyű dolgot tett velünk a világ. Nélkülöztünk. De a félelemnél nem volt rosszabb semmi.”

 

A kórház utolsó barakkjának vonalában lámpa gyulladt, olyan, amilyen a műtőkben szokott, hideg, derengő, halotti fény.

 

Ez az ellenséges fény mindig ránkijesztett.

 

A Bátyám beidegzett mozdulattal lehajtotta, majd elfordította a fejét. Kereste, hogy hová nézhessen. A túlparti jegenyék mögött laposan elnyuló terület húzódott, amelyen betakarítottak már. Fekete, csupasz árnyékokat láttunk mozogni a távoli fázós ágak között. Egyik-másik fát egészen a törzsig visszavágták, és ezeken a közökön jó messzire ki lehetett látni a riadt határba. A letarolt föld hullámos emelkedővé vált a látóhatáron, varjak terített asztalává.

 

A táj mégis olyan lágynak látszott, mintha a kedvünkért puha faliszőnyegről elevenedett volna meg.

 

A kórház szép stílusú, kétemeletes pavilonjaihoz közelítve kitört ki rajtunk a pánik, amit csak nagy nehézség árán tudtunk valahogy megfékezni. Egy villanásnyi idő alatt kiszáradt a szánk, és belénknyilalt a félelem, hogy azon a kerítésen belül tör ránk majd a végzet, és a szenvedés is ott fog csírázni és kiterebélyesedni a testünkben öregkorunkra. Viseljük az utolsó pillanatig majd az idő csúfos hegeit, amelyekről ki tudná megmondani, hogy elmúlnak-e halálunk óráján?

 

És onnan visznek ki majd minket a „temetői áruval” a Hidegház falai közé.

 

Lehet, hogy mégis azoknak van igazuk, akik hisznek abban, hogy az összes utat megrajzolták az Égiek előttünk, és azokról nincs letérés a földi pályán.

 

A Bátyám októberben született, Mérleg havában, de a csillagjegy a legszélén, huszadikán. Ez az életvitelében és a döntéseiben is meglátszott. Az első megérzéseire hagyatkozva minden számítgatás távolt állt a jellemétől. Sohasem kettőzte meg a lépéseit. Nem tett úgy, „mintha”. Utóbb se vont vissza egyetlen szót sem, ha kimondott valamit.  Ez jeladás volt a számomra is.

 

A mi októberi sétáink a születésnapi beszélgetések ünnepi formáját öltötték  magukra napokon keresztül a városban azután, hogy leszálltam a pesti buszról a régi 7-es műútnál kialakított megállóban, ahol ő várt, fagyoskodva a városszéli szőlőhegyekről lezúduló szélben, vagy valamelyik gesztenyefa alá húzódva, ha hideg eső permetezte vigasztalanul a világot. De a legvadabb időjárás is végül mindig megemberelte magát az érkezésemkor, legalábbis mi ebben a hiszemben néztünk a közös napok elébe.

 

Hogy tetézzem az októberi hónap jelentőségét a Bátyám előtt, Bohumil Hrabal cseh író felöltőjéről kezdtem el mesélni. 1984. októberében egy hónapot töltöttem Prágában irodalmi ösztöndíjasként. A város és a Moldva fölött Gustav Hušak pártfőtitkár, a megszálló szovjet hatalom helytartója székelt, de Prága akkor is az egyik legizgalmasabb európai főváros volt; számomra Kafka és Hašek bolyongó árnyaival kocsmákban, kávéházakban. És ez a Prága volt Bohumil Hrabalé is. Söröztem az Arany Tigrisben, emlékezetes napon, október 23-án. Utóbb tudtam meg, hogy Václav Havel akkor éppen rabkoszton tengette életét

 

A belügyminisztérium szürke, idomtalan belvárosi épülettömbje mellett többször is elgyalogoltam.

 

„A könyvüzletek előtt végeláthatatlan emberszalag kígyózott, sokan székekkel és hálózsákokkal fölszerelkezve már az éjszakai órákban elfoglalták a bejárat előtti járdát. Ha a szóbeszédnek hinni lehet, a nyitásra megérkezik Hrabal új könyve a nyomdából. Ólomszínű az idő, a száraz őszi Ég színtelen lepedőt terít a kialvatlan arcokra. Azon a napon, 1984 október huszonharmadikán. nyugodt este köszöntött Prágára. Szél se rebbent, a csillagok éppen csak készülődni kezdtek a háztetők fölött. Árnyak vonultak a Károly-hídon keresztül. Gondoktól elnehezült arcok siettek szapora léptekkel a folyó két partja felé. Kerülték egymás tekintetét; a város kőcsipkés látványába is csak néhány őgyelgő turista merült el. Egy kedélyes társaság a híd korlátjának dőlve bámulta a susogó vizet lent a sötétben. Nézelődéseim közben jobbára nappal jártam a városnak ezen a varázslatos részén. Nehezemre esett a tájékozódás; az Óváros girbegurba sikátorai elnyelték az utcai lámpák szeszélyes pislogását. Időbe telt, amíg megtaláltam a Husova utcát az ékességével, a messzi földön híres Arany Tigrissel. A kocsmahelyiségben testes, jóízűen beszélgető férfiak ültek két sorban, egymással szemközt a hosszú asztaloknál. Ezekből több is volt. Az egyik pad végénél szorítottak helyet nekem. Minden porcikámmal azon voltam, hogy belekóstolljak ebbe az estébe.  Emlékszem, hogy a kövezeten kiterjedt vizes nyomok csillantak meg, nemrég törölhették föl a padlót.  Ajtócsapkodás hallatszott mindenfelől: pincérek futkorásztak jól megrakott tálcáikkal. A közönség nagy iramot diktált, egyre csak ürültek a korsók és a hamutálak. Az átható füstben és meleg párába minden mozdulatomra ügyelni kellett. Akit lestem, a kedd estéket rendszerint ebben a kocsmában töltötte el. A harmadik csapolást ittam, amikor megjött. Szemvillanásnyi időbe se telt, hogy áthaladt a zajos helyiségen a mosdókra nyíló szűk folyosóval szemközti kicsinyke terembe; ott az egyik sarokba ékelt padnál leült.  Háromnegyedes, kék felöltője szinte beleúszott a levegőbe. Pepin-bácsi vonulhatott így a koraesti szürkületben a sörgyár udvarán keresztül, amikor a kávéházi kisasszonyokhoz igyekezett, hogy megjátssza valamelyik szisztémáját, amivel az osztrák vitéz újból győzelmet arathatott.“

 

Amikor idáig jutottam a történet szövésében, Bátyám félbeszakított: „Szépen mondtad eddig! Tényleg ez történt, vagy még ezt-azt hozzáteszel a mondókádhoz, hogy legyen eleje meg vége, és hogy a kedvembe járj, mert tudod, hogy szeretem, ha beszélsz hozzám, és nemcsak a gyerekkorunkról?”

 

„Tényleg így esett ez az Arany Tigrisben”, tettem hozzá, és jó erősen megnyomtam a szavakat, hogy ezzel is időt nyerjek. Bátyám tapasztalt ember lévén, nem feszegette a kérdést; tudta, hogy minden kitalált mese felér a valósággal, ezért nem kell mindenáron bolygatni az összes részletét, ha amúgy az igazságot ki lehet hámozni belőle.

 

Kisvártatva, a biztonság kedvéért, azért belekezdtem egy eredeti Hrabal-novellába is. Élet szmoking nélkül. Tetszetős a címe. Vártam a hatást. A nymburki reálgimnáziumi évekből való történet az írónak arra a korai, ócsudó életszakaszára esik, amikor „a tartós tudatlanság üvegharangja vette körül”, ahogyan ezzel a szép metaforával körülírta az érzéseit. Rossz tanuló, osztályról-osztályra bukdácsol. Számára az iskola pokoli gyötrelmek okozója volt. Érettségire szmokingot varratak neki a szülei, és mint kiderült, egyedül neki volt ez a flancos ruhája. Ez végképp ledarálta az önérzetét! A többiek a féltve őrzött vasárnapi ruhájukat viselték! Nem tellett másra. Képzeld csak el! Ő, az égetni való diák ellenben szmokingban virított!  Volt mit szégyellnie!

 

“Pedig az életet tényleg csak szmoking nélkül érdemes élni! – vágta rá a Bátyám, és törölt egyet szemüvege lencséjén.

 

Jellegzetes mozdulata volt ez.

 

Bizonyos megkönnyebbülést leplezett vele.   

 

(Részletek a készülő, a prae.hu-nál megjelenő regényből)

(Tűz!)

Reggel, mint mindig, arra ébredtem, hogy anya felhúzta a redőnyt, jó reggelt kívánt, és mindjárt körülöttem matatott, hogy a szokásos praktikáival megtévesztve (puszi, simogatás, becézgetés, takaróigazgatás stb.), gyöngéden kiráncigáljon az ágyból. Én viszont, ahelyett, hogy engedtem volna a mindennapos szelíd erőszaknak, a jobb karomat hátralendítettem, hagyjanak engem békén. Amikor a kézfejem az arcának ütődött, ijedten húztam vissza. Nem volt erős ütés, de hát a gesztus számít: megütöttem az anyámat. Kora reggel, első szóra, meg úgy egyáltalán. Ennél még az is jobb lett volna, ha meg sem moccanok, csak fekszem ott, mint egy darab fa. Jellemző: még fel sem ébredtem rendesen, máris hülyeséget csináltam.

            – Te megütöttél? – kérdezte anya. – Megütötted az anyádat – nyomatékosított –, mondd, te normális vagy? – szegezte nekem a megválaszolhatatlan kérdést, mire a nővérem két ásítás között megjegyezte, hogy nem, és ő ezt már mióta mondja. Közben én is felültem az ágyban, és sértődötten magyarázni kezdtem, hogy még félálomban voltam, és azért… hogy egyáltalán nem volt szándékos, csak úgy, ösztönösen… mert éppen rosszat álmodtam, és… és még jó, hogy nem akartam megütni, csak… és egyáltalán, hogy feltételezhet rólam ilyet, hogy én őt direkt…?! De mire igazán megsértődhettem volna, már egyedül voltam a szobában.

            Kihúztam néhány ruhadarabot a zongorán tornyosuló kupac aljából, a Jim Morrison-os póló még hétfőn volt rajtam, az apámtól csórt barna kötött pulcsi tegnapelőtt, eddig jó, a kordgatyámat viszont sehol sem találtam, pedig kétszer áttúrtam érte, aztán egy mozdulattal lesöpörtem a földre az egészet. Legszívesebben elbőgtem volna magam, de ilyesmit nem engedhet meg magának az ember kora reggel, mi marad akkor délutánra, úgyhogy inkább szétrugdostam, majd megtapostam a teljes ruhatáram. A szekrény tök üres volt, péntekre már minden, amit hajlandó voltam felvenni, sorra került egyszer, aztán hirtelen megláttam a szürke nadrágszárakat a szék lábainál, kilógtak a kapucnis pulóver alól.

            Befejeztem az öltözködést, aztán felnyaláboltam a ruhákat, és elindultam a fürdőszobába, a külső kényszer mellett a belsőnek is engedelmeskedve. De a fürdőszoba természetesen foglalt volt, nem is tudom, mit képzeltem. Kopogtam, csönd. Kopogtam megint, mire a nővérem kiszólt, hogy mi vaaaan?! – azzal a bájosnak nem nevezhető hanglejtéssel, amit kizárólag nekem tartogatott. Engedj be, mondtam. Mindjárt, jött a válasz mindjárt. Na erre a mindjárta éppen nem volt időm, mivel a nővérem minden reggel negyed órán át festette magát azzal a céllal, hogy úgy nézzen ki, mint aki nincs is kifestve, mivel a suliban tilos volt a smink. És ebből akkor még csak öt-hat perc telt el.

            – Sziszí, naaa! – én is tudtam elviselhetetlen lenni, hajaj, és még csak meg sem kellett erőltetni magam hozzá, így reggel, ha egyszer: – De Sziszi, kell!!!

            – Kuss már! Miért nem fekszel vissza az ágyba, és intézed el úgy, mint régen? Ja, bocs: nemrégen!!!

            – Hülyegyerek! – ezt már a fülembe ordította, ahogy elviharzott mellettem, mielőtt még bármit is szólhattam volna. Futtában az egyik szeme kifejezetten nagyobbnak tűnt, mint a másik, szóval tényleg csak a felénél járt.

            – Hülye kurva – mondtam már bent, de csak úgy magamnak, mert mostanában hosszú, hegyes körmei voltak, és a múltkor már felszántotta az arcom velük, amikor megpofozott, és másnap mindenki rajtam röhögött. (Én viszont úgy sípcsonton rúgtam, hogy két teljes hétig hanyagolnia kellett a nejlonharisnya hordását. Egy-egy.) És most úgy általában a verekedéshez sem volt kedvem, a rossz indítás után a legjobb volt, amit tehettem, ha meghúzom magam.

            Öt perccel később, miközben a nővérem a másik szeme nagyításával foglalatoskodott, én a konyhaasztalnál ültem. Anya láthatóan még mindig duzzogott, jött-ment, pakolt, nem nézett rám, úgyhogy én sem strapáltam magam, inkább nekiálltam a reggelinek. A tányéromon, ahogy a nővéremén is, ott volt a szokásos három szelet kenyér levágva, a tányér mellett pedig a bögre körömvirágtea, amit már nem is utáltam, annyira megszoktam, illetve talán csak megszoktam, hogy utálom: mert az első korty után még mindig eltorzult az arcom, mint ahogyan annak idején, a legeslegelső korty után is, csak egy ideje már nem tettem hozzá hangosan, hogy fúj, de hát ez ocsmány! Először megkentem az egyik szeletet májassal, aztán elkezdtem enni, közben pedig a másik kettőből összedobtam a tízóraimat. Már hetek óta májas kenyeret reggeliztem, tízóraiztam, uzsonnáztam és vacsoráztam, mert a lehető legkevesebb erőkifejtést és időráfordítást igényelte az elkészítése. De vacsorára, ha már túl voltam a tanuláson, tettem rá két szelet sajtot meg három karika paprikát is.

            Már majdnem készen voltam, amikor belibbent a nővérem, kettévágta az egyik szelet kenyerét, és a nagyobbik felét a tányéromra tette. Nemrégen kitalálta, hogy neki vigyáznia kell az alakjára, de mivel anyának nem mondhatott ilyen hülyeséget, inkább azt adta be neki, hogy izgul az érettségi miatt (jó isten!), és reggel össze van szűkülve a gyomra, de egy fél szeletet azért még így is hajlandó volt magába erőltetni. A maradékot nekem adta, mondván, hogy én úgyis örömmel tömöm magam, pedig igazából nem szerettem enni, csak hát mindig éhes voltam. Anyát az is megnyugtatta, hogy a Sziszi velem ellentétben bőségesen megpakolt szendvicseket csomagolt magának. Pedig ha tudta volna, hogy miféle alkuk és más egyéb mocskos ügyletek cserealapját képezték azok a bőségesen megpakolt szendvicsek!

            Sziszi már a cipőjét húzta, amikor a kutya vadul ugatni kezdett, anya meg kirohant, hogy bezárja. Teljesen kiment a fejéből, hogy kihívta a… a szippantóst, fejeztem be a félbevágott mondatot, ideje volt. Remek, fintorgott a nővérem, egész nap pöcegödörszagom lesz, na én megvárom, amíg ezek elmennek. Hülyeség, mondtam, ennyi erővel a Ferivel pedig balhézni fog a felesége, hogy nőnél volt, csak mert elsuhantál mellette. Sziszi szemei erre még jobban elkerekedtek, egészen úgy festett, mint egy nagy baba. Bevallom, jól esett, hogy anya távollétében még odaszúrhattam neki egyet, bele egyenesen az émelyítő pacsulifelhő kellős közepébe. Azért az meglepett, hogy milyen vehemenciával vágta be maga után az ajtót, de pipacsvörös fülei arról árulkodtak, hogy valamibe megint sikerült beletenyerelnem. Kopp-kop-kopkopkop: rendkívül gyorsan távolodott, és akármi is volt a célja, biztosan nem feltűnés nélkül távozott; de hát az ilyesmi eleve lehetetlen, ha az ember a nagymama lánykori körömcipőit hordja, miközben mindenki más holdjárót vagy bakancsot vagy sportcipőt – kivéve persze az utánzókat, és ilyenekből is akadt bőven.

            Sziszi tehát mégsem várta meg, hogy elmenjen a szippantós kocsi, arról nem is beszélve, hogy én is elkészüljek. De a szag biztosan nem akaszkodott bele szép hajába, hacsak a Feri meg nem locsolta egy kicsit, de miért tett volna ilyet? Öt perc múlva, amikor elindultam, már sehol sem voltak; csak az a szag terjengett még mindig odakint, miután kiszabadult az emésztőgödörből, mint valami palackba zárt szellem. Talán a ködbe ragadt bele, mert még az utca végéről is érezni lehetett. Ha mint a mesében: a hiúságára apellálva rá tudtam volna venni, hogy bújjon szépen vissza, és aztán rácsaptam volna a csatornafedelet, talán kizsarolhattam volna belőle ezt-azt a szabadságért cserébe; de úgy megörültem a ködnek, hogy nem is foglalkoztam többet a bűzzel.

            Jó volt abban a ködben, jó volt végre egyedül lenni benne, legalább az a hét és fél perc a suliig az enyém volt. Jó volt abba a puha, homályos ködbe burkolózni, jó volt nem látni, hová tartok, és mi van körülöttem, és ha mégis kívánhattam volna egyet a pöcegödör szellemétől, csak úgy, a két szép szememért, és mert eleve jó fej voltam vele, talán az lett volna a kívánságom, hogy soha többé ne oszoljon fel, inkább sűrűsödjön össze még jobban, tömörüljön körém, és maradjon mindig velem a köd. Most már akár sírhattam is volna, de a ködszitálástól valósággal megkönnyebbültem. Úgy éreztem, valaki odafönt éppen úgy van az egésszel, mint én most idelent, de az érdekelt volna azért, hogy ő vajon kibe lehet reménytelenül szerelmes, és egyáltalán minek?

            Jó volt végre a mindent elhalványító napvilág nélkül. Ezért szerettem az éjszakát is, mert tudtam, hogy az az igazság, amit olyankor látok; de ha behunytam a szemem, sőt már be sem kellett hunynom, ugyanaz történt, mint nappal: nem volt menekvés, rögtön felragyogott előttem az az arc, az ő arca, és mindent elhalványított odabent, de még idekint is! És akkor is úgy láttam magam előtt, a ködben, mint az álmomban, abban a szörnyű-gyönyörű álomban, de a képek elfolytak, sehogy sem álltak össze, csak az a sötét függöny maradt meg, ahogy lassan elhúzom, és aztán az arca, az a halvány, de tündöklő arc, és azok a finom, de éles vonások és azok az izgága fürtök az aranyrojtos párnán, körös-körül pedig az áthatolhatatlan sötét… és végül a sikoly, az én kétségbeesett, néma sikolyom. Az érzések viszont ébren is kísértettek, és valóságosak voltak, mint a körmöm alá betokozódott a tüske; vagy talán még innen vittem őket oda, és nem onnan ide – a félelmet, hogy egészen biztosan elveszítem, és aztán az iszonyt, hogy ezt tette magával, és a bűntudatot, hogy nem akadályoztam meg? Hogy nem mondtam meg neki, hogy szeretem?! És a fájdalmat, hogy ez már helyrehozhatatlan, és a mindennél erősebb szégyent, hogy egy szót sem szólhattam, és egy szót sem szólhatok, hiszen ez titok, erről senki sem tudhat, ez a szívembe ölt titok, amiről hallgatni kell, és még sírni sem szabad…? Miatta nekem még sírni sem szabad, csak ha senki sem lát, mert a végén még rájönnének… és az nem lehet. Az nem.

            Megkondult a toronyóra, és abban a pillanatban átsötétlett a ködön a hatalmas épület. Szaporázni kezdtem a lépteimet, és közben azt ismételgettem magamban, hogy ez csak egy hülye álom, és kész, semmi sem történt, és nem is fog történni semmi, ahogyan tegnap, úgy ma sem, és holnap sem, és senki sem halt meg, és senki sem sejt semmit, csak múlna már el, most meg hirtelen ezt kívántam, múlna már el ez az egy éve tartó ködszitálás bennem! Élje világát, bánom is én, csak másszon ki végre belőlem, tűnjön el végre a szemem elől, ha lehunyom, a csillagjaimat akarom vissza, és a világot és magamat, csak tudnám, ki az…

 

(Víz!)

Épp csak fél perccel az Ágota előtt értem fel, amit többen láthatóan nehezményeztek, mert arra számítottak, hogy majd leírják rólam a leckét. Az órát most is énekléssel kezdtük, ugyanis az volt az új szokásunk, hogy addig nyúztuk, amíg végül be nem adta a derekát: így a győzködéssel, meg az énekléssel is telt egy kicsit az idő, ami neki is, nekünk is jó volt. Nekem viszont még ez is olyan elviselhetetlennek tűnt akkor, attól a dedós daltól a döglött kakasról csak még szomorúbb lettem, pedig vidáman zengett a kánon, csak úgy ordított mindenki, hadd hallják a szomszéd teremben is, milyen jól kezdődik a németóra nálunk. De aztán ennek is vége lett, meg a ráadásnak is, és akkor jött az, hogy vegyük elő a munkafüzetet, nyissuk ki a házi feladatnál, aztán valahogy pont úgy ültünk, hogy minden harmadik embernek kész volt, és így mindenkinek volt kiről lenéznie, mire rákerült a sor. És akkor nézzük a következő feladatot, és néztük, de közben meg mindenki egyfolytában pofázott, mert még egy hülye is ki tudja számolni, hogy akkor övé lesz, teszem azt, a g) feladat, addig is valamivel el kell ütnie az időt, nehogy még az üsse el, darálja be, nyomorítsa meg a végén.

            Aztán az óra felénél váratlanul felgyorsultak az események, az Ágotára ugyanis rájött az öt perc, és szétültetett minket, mert ez a két dolog ment neki a legjobban: kéretni magát, aztán na gut!, eljátszani, hogy micsoda jó fej, majd pedig halálosan megsértődni azon, hogy mi viszont milyen kis hálátlan patkányok vagyunk, és aljas eszközökkel bosszút állni, amiért unjuk. Úgyhogy röpdolgozatot írtunk, de előtte még meghallgattuk a fogadkozását, hogy ezentúl majd minden órát feleléssel, nem ám dalolászással kezdünk. Aha, volt már erről szó egy párszor. Egy kis sunyiságért azért az Ágotának sem kellett a szomszédba menni, mert ahhoz képest, hogy a minősíthetetlen viselkedésünkkel indokolta a dolgozatíratást, volt nála tizenegy darab fénymásolt feladatsor az utolsó két óra nyelvtani anyagából, ezen meg akkor mi sértődtünk meg, mert mi sem voltunk jobbak nála egy fokkal sem, mert minek. Részemről nem is annyira bántam az egészet, legalább addig is csendben volt, kivéve, amikor azért pattogott, hogy ne lessünk, meg ne puskázzunk, meg ne súgjunk, de azt legalább magyarul, de azért jó arcot csak nem vágtam hozzá.

            A szünetben nekiálltam a szendvicsemnek, és kitettem az asztalra a matekfüzetemet, csak hozzám ne szóljon senki. Közben azt figyeltem, hogy mi zajlik odalent. A köd felszakadozott, így láthattam, hogy ki megy be a boltba, és ki jön ki onnan, ki száll le a buszról, és ki száll fel rá, ki biciklizik el balra, ki jobbra, és ki hugyozik a sétánynak hátat fordítva, de velem szemközt egy fűzfánál. (Egy öregember, éppen olyan barna kordbársonykabátban, mint ami a dédnagyapámé volt, de már az enyém.) Leginkább azt lestem, ki cigizik a bolt mögött. Ő nem volt ott, és megint jött az a rossz érzés a gyomromból felfelé, mint egy nagy buborék vagy egy béka, ez jutott eszembe, fullasztó volt, és az utolsó pár falat egyáltalán nem is csúszott már, betettem inkább a padba a maradékot a többi, száraz kenyérvégeket rejtő szalvétagalacsin közé.

            Mivel matekóra jött, és nem töri vagy föci vagy biosz, sajnos vissza kellett fordulnom egyenesbe. Sorba oldottuk meg az izgalmasabbnál izgalmasabb példákat, egyszer még a táblánál is jártam, meg súgnom is kellett, de közben azért egy-egy tippelős játékot is beiktattunk néha a Pánkóval meg a Petikével, hogy történjen valami. Ezt úgy csináltuk, hogy amikor fellapoztuk a feladatgyűjteményt a Nyű által megnevezett sorszámú feladatnál, rögtön első blikkre, gondolkodás nélkül be kellett mondania mindenkinek, hány betűből áll a szöveg. Miután felírtuk a számokat, megszámoltuk (a feladat száma és a pont utána nem ért, de azután minden egyes betű, írásjel, műveleti jel és számjegy egészen a következő feladat sorszámáig), és akinek a tippje a legközelebb állt a megoldáshoz, az nyert. Ha kicsi volt a különbség, lehetett óvni és újraszámlálást kérni. Szóval becsültünk, számláltunk, kivontunk, sorba rendeztünk: vagyis matekoztunk, és én rendszerint veszítettem, de nem bántam.

            Amint kicsöngettek, indultam volna a büfébe gesztenyepüréért. A nagyszünet ugyanis kiváló alkalomnak tűnt, hogy a dolgok végére járjak. Mivel nem volt nálam elég pénz, megkérdeztem a többieket, hogy hozzak-e valakinek valamit. Nem akartam mindjárt kölcsön kérni. De mivel senki sem kért semmit, végül csak odamentem a Szőkéhez, és másnapig kértem tőle egy ötvenest. A Szőkére ezen a téren mindig lehetett számítani, és talán ő is úgy volt ezzel, hogy a Boldogra ezen a téren mindig lehet számítani. Mármint a lejmolás terén, mert néha a kajáját is elkértem, ha úgy látszott, hogy a negyedik szendviccsel már nem bír, és akkor megúszhattam a pitizést a Sziszinél.

            Alig léptem ki az osztályból, hirtelen, de csak egy pillanatra megtört a lendületem, és sóbálvánnyá meredtem, és lepörgött előttem az életem, ami pontosan három képkockából állt, de hogy mik voltak azok, arra már nem emlékszem, miután a lépcső tetejéről megláttam, hogy ott áll lent, az egyik oszlopnál, háttal nekem és szemben a Tamás Gittával, azzal az elsős lánnyal, aki nem jött el a gólyabálba. Akire azt mondták a negyedikesek, hogy jó, akkor majd megkapja a maga különavatását. Úgy tűnik, megkapta: vele szemben állt, és ő a jobb kezét a Gitta bal vállára tette, és egészen közel hajolt hozzá, és a fülébe súgott valamit, és nevettek, és ugyanolyan volt a hajuk, nem lehetett látni, hogy hol kezdődik az egyik, és hol ér véget a másik, és a bal kezét pedig a farzsebébe süllyesztette, és nevettek, és az arcát nem láttam, mert a Tamás Gittával szemben állt, nekem háttal. Belül sem láttam már, belül éjszaka volt, felhős-csillagtalan. Ha ez az a bizonyos különavatás… gondoltam, de persze tudtam, hogy ez nem az a bizonyos, tudtam, olyan biztosan, mint az álmomban, mi az igazság. Az ilyet mindig lehet tudni.

            És lassan elindultam lefelé, és csak a lépcsőfokokat néztem, minden egyes lépcsőfokot, nehogy elvétsem, és hasra essek, és mindenki engem nézzen, és beálltam a sorba, és nem is bántam, hogy olyan hosszú az a sor, és éreztem, hogy izzik a fülem, és mire elindultam vissza, már nem voltak ott. A többiek meg már jöttek lefelé a tesicuccukkal, és úgy néztek rám, mint akik mindent tudnak, de én nem foglalkoztam velük, hanem fölmentem az üres terembe, és a gesztenyepürét bevágtam a kukába, pedig a falra kellett volna, vagy a táblára, vagy a tanárira, vagy ki az utcára, vagy a saját képembe, és akkor legalább sírhattam volna végre, de nem lehetett, még mindig nem lehetett, miatta nekem nem. Leültem, és elővettem a körzőm, és tovább mélyítettem a bevésést a padomon, de aztán jöttek a harmadikosok, akiknek ott volt órájuk, és becsöngettek, és akkor én is lementem a többiek után a tornaterembe.