– Magdolnát!

Nem is értem, mi ez a tipizáló szarkazmus a pult(…) – alánézek, a pohár aljára, alá nézek, hogy értsem: félig tele, vagy lássam: akképp üres, hétköznapi(k)atlan! (…) – szóval a pultból. Bár érthetnéd, hogy miként tesz boldoggá az ambivalencia. Fújj, te hülye, kettős ambivalencia!

Sokadik a hirtelen feltörő érzéstől versenyt suhanó szemköppenet leszakadt arcomon. A széllel versenyt suhanó. Számban megegyezik rádöbbenéseimmel: Karinthy Frigyesnek igaza volt a H. G. Wellshez írott levele mottójában­*. Emelem poharam, gurítom kortyom torkomba bele, belembe le, s íme, a szituáció:

(férfi belép a számozott italbolt kapuján, roskadásig megpakolva az eladásra szánt portékával) Jólesőn, bár kárörvendéstől messze járva veszem tudomásul: természetesen most is, mint minden hasonló „málhásjelmezbe-bújáskor”, akad egy üveg, amelyet épp, hogy a két kisujjával tart, ameddig tud az ember, a szamár. Az ajtót kirúgni még kitudjuk, de magunk után húzni…

MAGDALÉNA: Öhm. Segítsek becsukni?

FÉRFI: Dehogy! Majd megoldom!

Magdaléna, a cseh pultos lány – orvostanhallgató, aki cseh- herélés helyet jött helyet cserélni magyar kollégájával, Magdolnával. A beszállító Férfi kijelentését, ha őszinte lehetek, szarrá kell röhögni. <Lehetek őszinte, ha kijelentését férfi beszállító(nak) a’röhögi szarrá>, aki nem Férfi. Nyilván Majd megoldomtam volna én is, csak a dehogyot hagytam volna el, mert az a szó fura…

A kettősség, ami igazán fura, ráadásul az egymást kizáró érzetek érzésétől érzékenyen érintve érzékenyülhetnék el, de nem teszem. Az idézett diskurza akkora gondolatkörmaratonokat bagatellizál mint a:

– *nők értik férfiakat. Nem. nők akarnak férfiakat. Nem csak érteni.

– férfiak értik nőket. Nem. férfiak akarnak nőket. Nem csak érteni.

Ez ugye egy. A kettő, hogy én ezt szeretem. Kettős ambivalencia. Fújj! Adjatok valami olajos magvat!

Magától értetődő, hogy magányom s sértett Nőm tettetett fölényét csupán a többször Fújjal illetett körmondatok okán érezhetem. Szóval ambivalencia.

ÍRÓ: Kikérem magamnak, ez nem mazochizmus.

OLVASÓ: -???

Egy szó, mint száz, ez az akarás-nemakarás olyan takarásba helyezi a viszonyrendszerek velejét, hogy az szinte kibelezhetetlen. Kibontom.

A segítő női szándékkal szembeni férfi büszkeség. Hál’ Istennek a legtöbbünk szereti a két eset valamelyikét helyesen életszerűen színre vinni, nemének igencsak megfeleltetve. Ez konfliktusfészek. Szeretem: mozgásban tart.

RANDOM HANG BALRÓL A FÉRFINEK: Bazdmeg!

FÉRFI: -??? (tudomást sem véve a neki szóló károgásról, hetykén, hetyegésre invitáló tekintettel mered Magdaléna kéjjel izzó aurájába)

MAGDALÉNA(elpirul, elrózsaszínül, jobb kis keze kis (k)mutatóujja jelentőségteljesen magára mutat. Mutatva magát ajánlja teljesen…

Hatodik fejezet

Melyben Gulliver megfigyelheti a művészek kerületét

A történelem leckék után kértem pár nap pihenőt, hogy naplómon dolgozhassak, a hallottakon gondolkodhassak. Amikor szóltam, hogy készen állok a tanulás folytatására, liftekkel átköltöztettek egy másik földalatti komplexumba. Bár életem során csomagom sokszor nem volt nagyobb két bőröndnél, költözésem ennél egyszerűbben sosem ment még: pusztán át kellett sétálnom. Mivel minden szoba ugyanazt nyújtja, felesleges lett volna bármit is magammal vinnem. Szinte észre sem vettem a cserét. Ami hiányzott pár napig, az az ismerős szag, ami az ember lakóhelyét körüllengi, és jelzi, hogy otthon van. De nemsokára ez is rendbe jött.

Szobacserém azért volt szükséges, mert új szintre emelkedett oktatásom: ezután is ablakokon át szemlélődhettem csupán, viszont nem iskolákat látogattam, hanem a kerületek életébe pillanthattam be! Mint megtudtam, a tizenhat éves emberek tizennyolc éves korukig ugyanígy vizsgálódnak, hogy biztosan eldönthessék, melyik kerületben akarnak élni. Persze utána dönthetnek bármikor másként, akár élhetnek mind a háromban is hagofiai életük során, de a robot szerint nagyon kevés példa van erre. Az iskolai előválasztás után többnyire már nincs változás a szemléletükben.

Mivel a világuk hatalmas, azt tanácsolták, ne cikázzak a kerületek között, hanem sorba töltsek el mindegyiknél annyi időt, amennyit jónak látok. Diákjaiknak általában ugyanezt javasolják. Hogy ne ütközzek a tanulókkal, s ezáltal ne fertőzzem meg elméjüket, kijelöltek nekem minden napra háromszor egy órát, amikor más nem tartózkodik az én környezetemben. Nagyon hálásnak mutattam magam, hogy végre ne csak lázadjak minden ellen, s elnyerjem szimpátiájukat és bizalmukat, de titokban nagyon csüggedt voltam, hogy véletlenül sem találkozhatok és beszélhetek hús-vér emberekkel. Ha akkor tudom, mennyire nem számít megítélésem az áthelyezésem szempontjából, biztosan megpróbálok átszökni a többi emberhez. Bár minden bizonnyal hamarabb elkaptak volna, minthogy kigondolom az akciót.

Mivel már nagyon szomjaztam az emberi kreativitást, a humort, a nevetést, először a művészek kerületébe óhajtottam menni. A kerület akkora volt, mint egy kisebb város. Ámulva jártam utcáik alatt, figyeltem a gépek irányította villamosaikat. Gyönyörű gépek voltak ezek, csupa szín, üdeség, áramvonalas idomok: nem hogy hazámban, de sehol a világon nem láttam ilyen csodás és hangtalan járműveket. Nagyon szerettem volna utazni rajtuk egyszer, de sajnos nem lehetett.

És ami a legfontosabb: emberek mindenütt! Gyönyörű, fiatal emberek! Boldogságomban kiabálni kezdtem, hátha meghallanak, de nem volt semmi reakció, csupán egy robot sietett hozzám, hogy elvigyen a kórházba, de elmagyaráztam neki, hogy pusztán boldog vagyok, és így fejezem ki. Erre megint felajánlotta, hogy meggyógyítják agyamat, de durván elutasítottam, és betettem a vezeték nélküli fülhallgatót, hogy értsem, amit odaát mondanak.

Az első, amit meghallottam, két eszményi szépségű nő beszélgetése volt. Zene volt füleimnek: csacsogtak! Semmiségekről, férfiakról, szerelemről, zenéről, költészetről. Bár nem szólhattam hozzájuk, szinte újjászülettem. Követni kezdtem őket, gondoltam, az első órámat rájuk áldozom. Egy kis, kávézószerű helyiségbe mentek be. Odabent valóban csak egy tér volt, ami a pult mellett tele volt székekkel, fotelekkel, ülőpárnákkal, a fal mentén asztalokkal. A hölgyek amint beléptek, elhallgattak, és helyet foglaltak egy-egy párnán, mivel már csak ott fértek el. Úgy két tucat modellszépségű ember ült bent. Megvallom, első reakcióm, mely ezeknek az embereknek a gyönyörűségére irányult, hamar változni kezdett: ez a sok kiváló ember együtt nyomasztóan kezdett hatni. Nem tudtam köztük legszebbet találni, vagy olyat, aki jobban tetszene, mint a másik. Megszokni őket teljesen sosem sikerült, elfogadni pedig nagyon sokáig tartott.

Ahogy kivettem, akik félkörben ültek, fiatalabbak voltak, s velük szemben pedig egy idősebb, talán negyvenhez közeli férfi trónolt. A vakító szerelemről beszélt, arról hogy mindenütt meg kell látnunk a csodát. Élveznünk kell a finom ételeket, meg kell érintenünk egymás arcát, bele kell olvadnunk egy lassú csókba. A többiek áhítattal hallgatták, lopva egymásra néztek, zavartan mosolygó lányok pillantottak magabiztos fiúkra és fordítva.

Amikor ez a mester-féle ember elhallgatott, egy nő felállt, és egy hosszú, talán ódához hasonlítható verset olvasott fel, melyben azt taglalta, hogy a tintahalkarikák elfogyasztása olyan élvezet számára, mint amikor elképzeli szerelmének lágy simítását a kézfején. Még diákkoromban nagy rajongója voltam a szerelmes verseknek, sok olyanért is lelkesedtem, mely nem volt mentes a giccstől, de ez hallgathatatlan volt, és erős hányingerrel kísért szédülés kerülgetett. Arra gondoltam, bizonyára még nagyon fiatal a lány, és talán csak most kezdte a verscsinálást, mert költészetnek ezt semmiképp nem tudtam nevezni. Meglepetésemre azonban a mű után tapsvihar, éljenzés tört ki! A középen ülő férfi felállva gratulált, és amint a hallgatóság elcsöndesedett, dicsérni kezdte a nagyszerű képeket, a ritmikát, az egyedi látásmódot, s további írásra buzdította a hölgyet.

A jelenet hasonló módon többször megismétlődött. Ezen a kifordított íróműhelyen csupa tehetségtelen, az irodalom barbárjának megfelelő ember olvasta fel kreálmányát, és mint egy vérfagyasztó horrorfilmben, mindenki gratulált hozzá.

Lassan lejárt az első órám, így hazatértem. Nem hagyott nyugodni a dolog, így kihasználva, hogy végre teljesen hozzáférhetek az Adatbázishoz, műveket kértem a hagofiai költészetből és prózából. Volt, amit pár sorig, volt, amit pár oldalig tudtam elviselni, a végére nem nagyon jutottam semminek. Minden a beteljesületlen szerelemről, a finom ételekről, az új cipőmodell kényelmességéről, a kabátok szövetének bőrhöz simulásáról szólt.

Ruházatuk egyébként különbözött az enyémtől.  Igazából különbözött minden ruha a másikétól. Öltözködésük lényege – megfigyelésem szerint – az volt, hogy ne hasonlítson a többiekére. Bár a legkényelmesebb ruhaneműkből válogathattak az Adatbázis menüjéből, úgy tűnt tökéletes nadrágjaikat, szoknyáikat szándékosan rongálják, belevágnak, beleszaggatnak, és gratulálnak egymásnak, ha ez jól sikerül. Eszembe jutottak otthoni koptatott farmerjaim, vagy a hajón szolgáló ismerősöm szaggatott nadrágja, de ezek ünnepi ruhának mondhatók azokhoz képest, amit ők műveltek.

Sokat jártam a művész kerület utcáit, épületeit. A lakóházakat leszámítva csupa kávézót és vendéglőt találtam, holott ételt és italt otthon is kaphattak, ugyanilyen mennyiségben. Ezért persze nem kárhoztattam őket, nagyon jól tudom, milyen unalmasak ezek a szobák, és mivel nem kerül semmibe az étterem sem, – hiszen mindenütt robotok szolgálnak ki –, hát miért ne lenne az ember mindig társaságban. Azonban, ami a legmegdöbbentőbb, alig láttam párokat! A másik boltféle, amiből rengeteg volt, az a virág-ajándék üzlet. Minden egyedül kóborló ember csokrokkal, bonbonnal, használhatatlan dísztárgyakkal mászkált. Ajándékokkal halmozták el szerelmüket, akik a legritkább esetben viszonozták ezt, akár egy randevúval, vagy legalább egy köszönömmel. Verseket, novellákat, regényeket írtak a választott nőnek, vagy férfinak, hogy meghódíthassák! Hazám női olvasói talán most elgondolkoznak azon, hogy ők megkapják-e a kellő odafigyelést, és nem cserélnék-e le párjukat egy ilyen költeménylovagért, de biztos vagyok benne, hogy futva rohannának haza egyetlen találkozó után.

Mielőtt nagyon szigorú lennék a helyi költészettel kapcsolatban, meg kell jegyezzem, festőik, dalnokaik, szobrászaik talán még rosszabbak voltak. Volt szerencsém festmény és szobor kiállítást egyaránt megtekinteni. A festmények két fő stílusban készültek: az egyiken női alak, vagy alakok feküdtek érzéki pózokban az egyen-szoba egyen-ágyán, a másik fajtán rózsaszín foltok, piros vonalak, fekete háromszögek sorakoztak, olyan címekkel, mint szerelem, szenvedély, vágy a kedves után és így tovább.

Egyik délután behívtam egy robotot, hogy vitázzon velem. „Hol van a költészetükből a téma?” Kérdeztem nyugalmat erőltetve magamra, mivel indulattal úgysem juthatok messzire. A gép nem értette, mire gondolok, kérte, pontosítsak. „Miért nem írnak másról, mint a szerelem, és az érzéki gyönyörök? Hol van a szenvedés, a fájdalom, a dráma, a halál?” „Ha fájdalmai vannak, vagy szenved valami miatt, szívesen elvégezzük a megfelelő agyműtéteket…” Ekkor elvesztettem nyugalmam álcáját, és ordítani kezdtem: „Nem akarom, hogy belőlem is ilyen élőhalottat csináljanak! Ez nem élet! Így nem lehet! Ezek nem művészek! Hogy merik így hívni magukat?” A robot válaszként lefogott, mire bejött egy társa és nyugtatót injekciózott a nyakamba. Amikor felébredtem, egyikük még az ágyamnál ült, s hogylétem felől érdeklődött. „Belenyúltak az agyamba?” „Azt kérte, ne tegyük. De, ha mégis óhajtja, bármikor…” „Nem kell, köszönöm.” Válaszoltam még mindig kábán. Megnyugodva, hogy nem lett nagyobb bajom, újra kérdéseim lettek: „Észrevettem, hogy mi mindig magázódunk, a többi emberrel meg tegeződnek. Miért?” „Így különböztetjük meg a gondolkodásában öregeket a fiataloktól.” Mégsem lettem jobban. Amennyire erőmből tellett, olyan durván küldtem el a robot, és átaludtam a nap további részét.

Úgy döntöttem, kerülöm a művészek zajos utcáit és kávézóit a továbbiakban. Míg ők használhatták a nagyszerű villamosaikat, én továbbra is liftekkel voltam kénytelen utazni. Egy nap, ahogy céltalanul adogattam meg az útirányokat, egy olyan részre érkeztem, amit eddig nem láttam. A giccsnek nyoma sem volt, sokkal kevesebb volt a szín, és nemesebbek a formák. Alig jártak az utcán, és bár ők is szépek voltak, látszott, már utolsó éveiket töltik itt. Később megtudtam, hogy feltevésem helyes, ők a korosodó nemzedék, és önként vonultak félre, hogy párt találjanak maguknak, mielőtt tovább mennek.

Nekik is voltak kávézóik, de sokkal patinásabb külsejűek. Egy ilyet még mindenképp látni akartam, mielőtt elköltözöm másik kerület megfigyelésére. Bent már csak műbőrfotelek voltak, s helyet foglalt benne festő, író, szobrász egyaránt. Eddig nem láttam senkinél dohányt, vagy alkoholt, de ők szinte kivétel nélkül, nő és férfi egyaránt pipáztak, cigarettáztak, és nemes színű töményeket kortyolgattak. Ruháik sokkal ápoltabbnak tűntek, s úgy vettem észre, mintha az egyediség helyett valami egyenruhafélét találtak volna ki, amely egy barna nadrágból, egy kockás felsőruházatból és egy szintén barna zakóból, vagy kabátból állt.

Alkotásaik felolvasása mellett sokat beszélgettek arról, vajon van-e élet a falon túl, mi vár ott rájuk igazából. Itt már láttam egymás kezét fogó párokat is, akik giccses plüssmacik nélkül szerettek egymásba. Sokkal szimpatikusabb volt ez a társaság, és azon merengtem, talán nem is olyan rossz, hogy az öregekhez soroltak a robotok. Ahogy figyeltem őket, egyszerre órájukra néztek, mind felkeltek, s vagy egy festményt, vagy egy szobrot, digitális jegyzetelőt, mindenki a maga művét fogta, és vinni kezdte. Persze követtem őket, és rövidesen egy hatalmas előadóterembe érkeztünk, ahol a korábban látott fiatalabb fiatalok ültek tömött sorokban körbe. A mesterek letették műveiket, és a tömeggel szemben egy nagy pódiumon foglaltak helyet. Az első felszólaló egy költő volt. Felolvasta versét, mely az utat felújító robot fején megcsillanó fényről szólt. Mesterkélt hasonlatok, mereven betartott ritmika jellemezte. Még az a lendület is eltűnt belőle, ami legalább a szerelmes íróműhelyeken hallott művekben olyan jellemző volt. Amikor befejezte a szavalást, és elhalkult a taps, nem ült le azonnal a helyére. Ránézett a festőre, réveteg, okító hangon mondani kezdte: „Ezt neked írtam, emlékül, amikor hat évvel ezelőtt az utcán megláttuk azt a robotot, amelyik munkálkodott, és te megjegyezted, hogy a fény úgy csillog rajta, mint halhús a villa hegyén.” Erre a festő nevetni kezdett, a közönség újabb, érzelemmentes vihogással kísért tapsolásba tört ki, s a költő végre leült.

A jelenet a festő válaszával folytatódott, aki leleplezte eddig eltakart képét, amin egy stilizált szoknyát fújt a szél, egy naturalistán megfestett meztelen nő kezei felé. „Ez a kép a két évvel ezelőtti szerelmedet ábrázolja, aki tavaly ment a falon túlra, de nekem előtte megsúgta, hogy a legszebb virágcsokrot te vetted neki egész lánykorában.” Mondta párás szemekkel az éljenző közönség elhallgatása után.

Az esemény végig arról szólt, hogy egymásnak ajánlgatták műveiket, a közönséget figyelembe sem vették, elégedetten dicsérték egymást, majd visszamentek a kávéházukba merengeni. Részükről a nap különbsége a többihez képest csupán annyi volt, hogy helyszínt változtattak, és a beszélgetést néha abba kellett hagyni a kötelező tapsok miatt. Kiábrándultan és fáradtan kértem a robotokat: szeretnék új kerületet megfigyelni.

Úristen! Néhány lépést hátrálok, majd nekiütközöm a falnak és beverem a fejem. Azt hiszem, öklendeznem kell, és mire észbe kapok, már négykézláb vagyok, de nem jön ki semmi a torkomon. A szememet tágra nyitom, és nagyot kortyolok a szobában ragadt levegőből.

Nem tudom felfogni ezt az egészet. Minden olyan gyorsan történt. Soha nem jöttem ki jól az apámmal. Mindig rám támadt, ellenséges volt, és egy jó szava nem volt hozzám. De azért nem akartam megölni. Nem, biztos csak álmodom.

Az előbb idejött, láthatóan valamin felidegesítette magát, talán épp nem jött össze az este, vagy csak a tükörbe nézett és nem tudta elviselni, milyen ember is ő. Elkezdett lökdösni. Az arcán nem látszott düh, inkább csak szórakozás utáni vágy, és durva, állati kíváncsiság. A fejemre zúdított mindent. Én vagyok az oka, hogy anya itt hagyott bennünket, nem tudja, miért jöttem egyáltalán a világra. A város tele van hozzám hasonló szerencsétlenekkel, miért élősködöm még mindig a nyakán, ideje lenne eltűnnöm innen. Azt mondta, nagyot csalódott bennem, mint a fiában, de ami a legjobban zavarja, hogy még most se állok ki magamért, mint egy férfi. Gyere, üss meg kölyök. Te puhapöcsű puhány! Ne kímélj, mert én se foglak, és pofon vágott. Elterültem a földön.

A világ rákfenéje vagyok, mondta. A többi kölyökkel együtt, akik az utcát róják. Hát miért nem mész hozzájuk? A felnőtteket meg hagyjátok békén! Ekkor valami kattant bennem. Mint ahogy az óramutató kattan a csendes, hideg éjszakában. Szinte kívülről láttam, hogy a szemem vérben forog. Nem is értem, hogyan történhetett, de gyorsan a fiókhoz ugrottam és kirántottam az első éles tárgyat, ami a kezembe került: egy teljesen hétköznapi kenyérvágó kést, recés élűt. A hangomra már most nem emlékszem, az egész jelenet, mint a némafilm játszódott le előttem. Szinte transzban voltam. Kívülről érzékeltem, hogy a kezem megindul és belefúródik a meleg húsba, a bordák közt áthatolva egyenesen apám szívéig. Láttam a szemét, ahogy kihuny benne a fény. Mint egy robot, amit hirtelen kikapcsoltak, összeomlott. A kést kirántottam és elkezdett szivárogni a vér. Sok vér.

Néhány lépést hátráltam és összegörnyedtem. Még mindig itt vagyok, a fal mellett, a földön. Nem tudok felkelni. A gyomrom lüktet, nem tudom, hogy történhetett ez! Az egyik pillanatban, még teljesen a saját uralmam alatt voltam, aztán, mintha valami felrobbant volna. Itt fekszik előttem az apám, holtan. Soha nem szerettem, még csak nem is kedveltem. Mégis ő volt, akihez még ragaszkodhattam az életben. Nem mintha sok közös percem lett volna vele. Mindig sértegetett, egyfolytában azt mondta, anya miattam ment el örökre. Én vagyok a hibás, meg se kellett volna születnem. Összehúzom a lábaimat, és gubbasztok a sötétben.

Pedig azt hittem már minden megoldódik. Bár nem bírtuk elviselni egymást, azért megtaláltuk a megoldást: alig találkoztunk, pedig egy fedél alatt laktunk. Hosszú ideig bent volt a rádiónál, sokszor haza se jött, olyan is előfordult, hogy hetekig nem találkoztunk. Asszem rájött, hogy ez lesz a legjobb. Mindig hagyott itthon pénzt, hogy azért ne vesszek éhen, de igazából le se szart. Most meg egyszerűen felrúgta ezt a kis hallgatólag megállapodást, én meg … Istenem, még mindig nem tudom felfogni!

Próbálok lábra állni, de a csontjaim remegnek. Hevesen paskolom az izmaimat, a térkalácsomat, minden porcikámat, mire végre fel tudok állni, de majdnem vissza is hanyatlok, mikor apámra tekintek. Üres tekintet, mégis erre felé néz. A padlón a vér, mint valami kis patak, minden kis repedésnél irányt vált. Most mit tegyek?

Nem maradhatok itt. Az agresszív kiskorúakat nagyon szigorúan büntetik. Csak történeteket hallottam, de már attól is kiráz a hideg, hogy valami beteg gyerekvadász kezébe kerülhetek. Nem, nem maradhatok itt. El kell tűnnöm, minél előbb. De azért az apámat csak nem hagyhatom így itt heverni.

Mindig szerdánként jön hozzánk a takarító, hogy legalább egy kis rend legyen utánam, gondolom. Ha ezt így megtalálja, azonnal riasztja a hatóságokat, rosszabb esetben az információ elakad valamelyik telefonosnál, és nem a rendőrök, hanem rögtön a vadászok erednek a nyomomba. Valamit tennem kell, de mit? Hátulról óvatosan megragadom apámat. Nehezebbre számítottam, a testet viszonylag könnyen el tudom húzni a szobájáig. Talán a gardróbban ideiglenesen el tudom rejteni. Igen, valamivel kitámasztom, és az ajtajánál kitömöm ágyneművel. Talán így nem találják meg azonnal. A takarító nem szokott apámhoz bejárni, csak a nappalit, a konyhát, a vendégszobákat és a szobámat takarítja. Apa erre mindig kényes volt. Talán ez most hasznos lehet. Betuszkolom apámat a gardróbba, a falhoz próbálom támasztani, de csak nagy nehézségek árán marad a helyén. Ráfeszítem az ajtót.

A padlón borzalmas, rozsdaszínű vérfolt kúszik a konyhától a szobáig. Gyorsan előkeresem a felmosót, és megpróbálom eltüntetni a nyomokat. Még nem száradt meg a vér, mégis szinte hisztérikusan vakarom a padlóra folyt cseppeket. Amikor feltakarítóm a padlót, már csak a kés árulkodik a borzalmas tettemről. Még mindig nem hiszem el! Ezzel a késsel… nem értem. Én soha nem akartam bántani apát! Csak egy nyugodtabb életet akartam, de… Majdnem újra öklendezni kezdek, de erőt veszek magamon és megpróbálom elmosni a kést. Majd útközben eldobom valahol.

Gyorsan megpróbálok összepakolni. Próbálom csak a legfontosabb dolgokat magammal vinni. Egy közepes méretű Samsonite bőröndbe teszek váltásruhákat, egy kis kaját a hűtőből, ami nem romlandó, meg egy teli ásványvizes palackot. A mobiltelefonomat nem merem elhozni, bármikor be tudnák mérni, hol vagyok, még akkor is, ha kikapcsolom. Vagy repülőmódba teszem. A tévében láttam, hogy így is rátalálhatnak az emberre. A híradóban mutatták, vagy már nem tudom. Nem is lényeges. Inkább a régi discmanemet teszem el, még soha nem hagyott cserben, talán most is jól jön majd. Szerencsére a kedvenc zenéim lemezen is megvannak. A legtöbben manapság a jpop-rockot szeretik, de én még mindig a klasszikus rockra és a jazzre bukom.

Jut eszembe, valahol pénzt is kell találnom. Nem tudom, apa hol tarthatja a tárcáját, de nagyon remélem, hogy nem a zsebében volt. Megpróbálom átkutatni a kabátját, és meg is találom. Nem túl sok, pár tízezer forint de talán néhány napi szállásra elég lesz.

Elég fiatal vagyok, de sokak szerint már simán kinézek tizenöt-tizenhatnak is. Talán legjobb lesz, ha néhány ruhát is elhozok apa szekrényéből, könnyebben kapok szállást, ha felnőttesebb ruhákat hordok. Mindenképpen meg kell próbálnom kivenni egy szobát, itt nem maradhatok, ha itt bújok el valahová, abból semmi jó nem származhat. Se-perc alatt kiszagolnak a vadászok, aztán mehetek valamelyik nevelőintézetbe, ami rosszabb a pokolnál, de az is lehet, hogy halálra ítélnek. Valamelyik forgalmasabb csomóponton felkötnek, mondjuk a Deákon vagy Széll Kálmán téren, hogy elijesszék a gyerekbűnözőket. Nem mintha használna, legalábbis az esti híradó mindig azt harsogja, hogy a bűnözés csak nő, csak nő. Lehet igazuk van, pont most követtem el a legnagyobb bűnt, amit ember elkövethet.

Megpróbálok felhívni egy taxitársaságot, de a kezem nagyon remeg, mindig elütöm a gombokat. Végül inkább a gyaloglás mellett döntök. Meleg kabátot húzok, és sapkát veszek, kint ugyanis óriási pelyhekben szakad a hó. Még utoljára körülnézek a házban.

Az egész olyan, mintha semmi se történt volna. Minden szép tisztának tűnik. A padló fényes, a ház üres. Mindig ilyen szokott lenni, mikor egyedül vagyok itthon. És olyan elég gyakran van. Talán tényleg csak álmodtam az egészet. Lehet, nem is öltem meg apát. Csak hallucináltam. Azt hallottam, nem ritka, hogy egyes helyeken megfertőződik a víz, és az emberek mindenféléket látnak. De végül még sem merek benézni a gardróbba. Ha tévedek, ismét szembe kell néznem azokkal az élettelen, mégis kárörvendő szemekkel, és azt nem bírnám ki. Legjobb lesz, ha már most indulok.

Egy pillanatig tétovázok, ahogy a hideg kilincsre helyezem a kesztyűs kezemet, majd idegesen becsukom az ajtót és kilépek a nagy fehérségbe. Nagyon hideg van, a hó a csontomig hatol, nem tudom hová mehetnék.

2.

Bár már elállt a hóvihar, mégis nehezemre esik vezetni a felgyülemlett fehér szarban. A verda felbőg, ahogy megpróbálok kikecmeregni a latyakból, majd ráhajtok az útra. Varjú bambán nézi a nagy fehérséget, mint aki minimum most lát először havat. Ujjaival dobol a kesztyűtartón az I Shot the Sheriff dallamára, és nagy szerencséje van, hogy ezúttal nem próbálja meg elénekelni a refrént, mint a legutóbb. Varjú nem túl okos, de úgy tűnik azért tanulékony.

Sokan kérdezik, hogy ha ennyire baromállat, ennyire egy hülye, mégis miért ő a társam. Azaz igazság, hogy magam se tudom. Talán már megszoktam, talán szórakoztat a butaságával, nem tudom. Tényleg. Persze vitathatatlanul van tehetsége a vadászathoz. Senki se gondolná, de ez a nagydarab melák úgy fut a kölkök után, mint az agár. Magam se hittem, hogy ennyire gyors lehet egy ekkora hústorony, de hát a szemem nem hazudik. A szaglásáról ne is beszéljek! Hihetetlen a szagfelismerő képessége. Talán a kokain teszi, nem tudom, de valami istenadta tehetség. Szóval hasznos társ, mit szépítsek.

Lassan megérkezünk a Süveg utcához, ahonnan a bejelentést kaptam az egyik fedőcégtől. Gyakran alkalmazunk takarítókat, főleg elterelés vagy hullarejtés céljából, de az igen csak ritka, hogy egy mezei takarító tegyen bejelentést egy új prédáról. Olyan prédáról, amiről valószínű még a sünök se tudnak.

Lendületesen leparkolok, majd nyakon vágom Varjút, hogy megérkeztünk. Egy gyönyörű ház előtt állunk, igazi családi mesefészek. Kicsit irigykedem erre a csávóra, hiszen egy családi ház a város külső részén, hát nem semmi, de persze nincs mit irigyelni egy halott ember sorsán. A kontakt már várhatott minket, ugyanis mikor csöngetek, azonnal nyílik az ajtó.

– Jó napot, én Karvaly hadnagy vagyok, ő meg itt a társam, Varjú. Itt van a holttest?

Az öreg nő bólintott, majd rögtön egy markáns, férfias szobába vezetett minket. A fal levendula színű volt, melytől brutálisan elütött a gardróbból kilógó kicsavarodott test. A szürke padlószőnyegbe fekete vér ragadt. Kár érte.

– Hogyan talált rá?

– Tudják, már évek óta takarítom a Kafka házat, de…

– Lehetőleg rövidebben, értékes az időnk.

– Szóval mikor ma reggel jöttem takarítani, ugye minden szerdán… szóval az ajtót nyitva találtam. Furcsálltam is, hiszen az úr mindig gondosan, kétszer fordítja el a zárat, az úrfi meg mindenben követi az úr szokásait… szóval ma mikor megérkeztem, és elfordítottam a kilincset, azonnal nyílt a zár. Beléptem, de semmi nem tűnt fel így elsőre. Talán egy kicsivel kevesebb mosogatnivaló és szennyes ruha volt, de nem is gondoltam volna… amikor az úrfi szobájába léptem, kezdtem gyanakodni, ugyanis annyi szép ruhája van az úrfinak, most meg mintha üres lett volna a szekrény. Körül is néztem a házban, és az úr szobája előtt valami borzalmas bűz csapta meg az orromat. Megpróbáltam benyitni és legnagyobb meglepetésemre nyitva volt az ajtó, ami szinte soha nem esett meg azelőtt. Kafka úr mindig nagyon körültekintő ez ügyben, utálja, ha a magánszférájába… már az úrfit is elverte párszor emiatt. Azonnal éreztem, hogy valami nincs rendben, orrfacsaró bűz csapta meg az orrom, és mikor kinyitottam a gardróbajtót, hát… látják, nem? Borzalmas! Hová fajul még ez a világ! Ha egy olyan tisztességes férfit, mint Kafka úr… el se tudom képzelni.

– Nyugodjon meg, asszonyom. Elkapjuk a pré… az elkövetőt. Nem igaz, Varjú?

– De, főnök, naná, a főnöknek mindig igaza van.

– Kérhetnénk valamit, amin rajta van a fiú szaga? Valami ruha lenne a legjobb.

– Nem tudom, hogy az úrfi hagyott-e itt valamit, de mindjárt megnézem.

Mikor végre feltotyogott az emeletre, közelebbről is megvizsgáltam a hullát. Középkorú férfi, hatalmas, nyílt sebbel a mellkasán, a penge egyenesen a szívet érte. Legalább nem szenvedett sokat. A pofám leszakad, ezek a mai kölkök nem szaroznak. Egyetlen, pontos döféssel. Hihetetlen!

– Ezt nézd meg, Varjú!

– Húú! – füttyentett. – Biztos olyan erővel döfte meg, hogy a szegény flótás a gardróbban landolt!

– Ne légy hülye! A konyhából vonszolta ide. Te nem látod? Ja, persze, neked nincs szemprotézised. Tudod, Varjú, a tapasztalat, a tapasztalat.

Persze nem éppen kellemes tapasztalat, de hagyjuk is ezt. Tisztán látható, hogy a testet utólag vonszolták ide, a konyha irányából, valószínű a gyilkos fegyver is valamelyik konyhai kés lesz. Varjúval át is megyünk, hátha rátalálunk a fegyverre, azonban erre kevés esélyt látok. A préda nyilvánvalóan magával vitte a kést. Vagy azért, hogy megszabaduljon tőle, vagy pusztán önvédelmi szándékból. Végül is a szúrásból ítélve elég jól érthet a használatához, nem lepődnék meg, ha már előtte is ölt volna. Mindenképp le kell futtatnom az adatbázisunkban.

– Csak ezt találtam. Egy mosatlan trikó, talán edzéshez használta…

– Tökéletes. Minél használtabb, annál jobb. Készülj Varjú, valóságos illatorgiában lehet majd részed. Mit is mondott, hogy hívják a fiút?

– Kafka Tamás. A kis Tomi. Olyan rendes srácnak…

– Nyugodjon meg, asszonyom, biztos vagyok benne, hogy hamarosan elkapjuk. Csak nem hagyhatjuk, hogy ilyenek kószáljanak Budapest utcáin. Szociopaták és tömeggyilkosok. De aggodalomra semmi ok. Eddig, amire rárepültem, mindig a karmaim közt végezte.

– Rárepült? Karvaly úr, biztos, hogy maguk a rendőrségtől vannak?

– Száz százalék asszonyom. Most pedig ha megengedi, tájékoztatnánk a központot a helyzetről. Nyilván megérti.

– Hát persze, hát persze.

Majdnem meg is feledkeztem róla, hogy a kontaktjaink legtöbbje nem is tudja, hogy a vadászoknak dolgoznak. Ez a rendszer már csak ilyen. A leghasznosabban a munkát úgy végzi el az ember, hogy nem is tud a munkájáról. Varjú aztán igazán szerencsés ez ügyben, nem fenyegeti a veszély, hogy bármit is tudna, bármiről is. De ez az ügy, az új préda… érdekesnek tűnik. Tényleg biztos vagyok benne, hogy elkapjuk. És nagyon remélem, hogy nem lesz könnyű dolgunk, mint ahogy a nagy ragadozók, én is szeretem az előjátékot. Talán meg kéne kérnem Varjút, hogy írja meg a kalandjaimat. Mint Dr. Watson Sherlock Holmes eseteit. Persze van itt egy bökkenő: egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy Varjú egyáltalán tud írni.

(Illusztráció: Angelo Musco)

Bújj bújj zöld ág, zöld levelecske, nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta! Rajta, rajta, beszakadt a pajta, bent maradt a macska. – Na, kábé ennyire emlékszem abból a mondókából, szóval én nyertem, mondtam, és kivettem a kezéből a borosüveget. Ez neked mindig olyan fontos volt, válaszolta, és hanyatt feküdt a fűben. Egy csillagot sem látok, tette hozzá kis idő múlva, felült és körbenézett. Túl sok a fény. Hülye ötlet volt a Margit-sziget, még hogy látni lehet innen a csillaghullást. Kivette kezemből a bort és meghúzta. Akkor menjünk fel a tizedikre, a Máténál van a kulcs. Fogtuk a bort és az üres sörösdobozokat, elindultunk. Emlékszel, mikor azt kívántam, bárcsak meghalnál, Ede? Aha, emlékszem.

Ede tizenhárom hónappal volt idősebb nálam, és úgy hasonlított anyára, mintha csak belőle lenne, mintha egyedül csinálta volna, anya kötötte volna őt abból a rengeteg fonálból, ami a szekrényben volt. Anya imád kötni, halkan ütődnek egymáshoz kezében a kötőtűk. Pulóvert köt, meg sálat, kardigánt, még táskát is, Edének például, mikor megszületett, rózsaszín sapkát. Még a kezük is egyforma volt. Anyának három anyajegy van a kézfején, háromszög alakban, és Edének is, pont ugyanott, csak anyának a balon, Edének a jobbon. Azért, hogy tudjuk így fogni egymás kezét, mikor megyünk, mondta neki mindig Ede, amikor elsétáltunk a boltig, vagy a mamáékhoz.

Én a családból nem hasonlítok senkire. Nagyanyám odahozta apa egyik gyerekkori képét a kiságyhoz, és összehasonlított minket, ezt mesélik mindig, nevetve. Sokszor mondják azt is, engem Ede tanított meg járni, sokáig csak szájtátva néztem, ahogy körbe-körbe megy a szobában, aztán utánoztam, de ez már csak így van, ha idősebb testvére van az embernek, nem kell kiakadni.

Fekete-fehér, igen-nem, mit vettél a pénzeden?

Felmentünk a Mátéhoz, tele volt a lakás. Leültünk a nappali szőnyegére, ittuk a bort. Semmi se lesz köztünk. Se ruha, se levegő, lehelte valaki hátulról a nyakamba. Te hülye vagy, Máté, nagyon be vagy állva, mi? Máté megrázta a fejét, és kiment rágyújtani az erkélyre. Körbenéztem, a kanapén Eszter dumált egy sráccal, Gergő meg, a pasija, az erkélyen itta a pálinkát. Eszter sosem volt egyedül, egyik pasi után szünet nélkül jött a másik, egyszer meg is jegyezte, neki mindig van, akinek éjszaka becsúsztathatja kezét a combja közé. Te is ilyen voltál, Ede, vagyis lettél volna. Akinek mindig van valakije, és sosem magányos. Máté elég részeg, tettem hozzá kis idő múlva, szerintem elvihetjük a kulcsot, nem fogja észrevenni. Borra sör, meggyötör. Sörre bor, mindenkor.

Ede megy előre, a bokáját figyelem, ahogy megyünk fel a lépcsőn. Emlékszem, amikor először vette fel azt a piros kopogós cipőt, feltörte mindkét sarkát. Otthon sem akarta levenni, kopogott a parkettán. Miután kinőtte, megkaptam én, de akkor már Ede szinte teljesen elnyűtte. De hát beszél, mondtam anyának, és mutattam, hogy van egy lyuk a nagylábujjamnál. Nem kaptam végül kopogós cipőt, Nincsen pénzünk most erre, mondta anya. Ede igazi lány volt, hosszú, sötétbarna hajával, engem pedig mindig fiúnak néztek. Kevés hajam volt, ezért anya levágta a nullásgéppel, hogy megerősödjön. Többször is lenyírta a fejemet, a gép a tarkómnál és a fülem mögött tépte a hajamat. Ilyenkor Ede odajött, megsimogatta a fejemet, Milyen helyes kis fiú vagy, mondta, amiből mindig verekedés lett, mert én meg leediteztem. Apa egyik kollégája a munkahelyi húsvétkor azt mondta Edének, milyen ügyes kisöccse van, mert az egyik fán megtaláltam az óriásnyuszit. De hát én lány vagyok, mondtam, ő meg, Biztos? Ne hazudozz, fiú vagy!, mondta Ede, és megcsípte a karomat.

Megérkeztünk, kinyitottuk a rácsot és kiléptünk a tetőre. Nem volt korlát, besétáltunk középre. Látni lehetett az egész kerületet, hanyatt feküdtünk és néztük a csillagokat. Ha felemeled a lábad, olyan, mintha az égen járnál, mondta Ede, és mindkét lábát felemelte, mintha gyertyát akart volna csinálni. Tényleg, feleltem, lábaimmal lépkedtem a csillagok között, próbáltam lerúgni egyet, de nem sikerült. Kábé tíz darab csillagot látok, mondtam csalódottan, mert a szomszédos házak fénye eltakarta őket. Ja, ez sem jött be, válaszolta Ede, és felállt. Lementünk a lakásba, hogy igyunk valamit, bezártuk a tetőre vezető lépcső rácsait, aztán visszatettük a kulcsot az asztalra. Hajtogassunk repülőt, vetette fel Ede, Hajtogassunk!, mondtam én is, Mármint mit, kérdezte az egyik srác. Hajtogassunk repülőt és versenyezzünk, kié megy messzebbre. Máté, van papírod? Elővett párat, és elkezdtünk hajtogatni, aztán kiálltunk az erkélyre, eldobtuk a repülőket, a mienk az ábécé tetején landolt.

Edével megbeszéltük, hogy kimegyünk éjszakaival a telekre. Csak fél óra, és elég távol van a várostól, hogy hullócsillagot láthassunk. Gyerekkorunkban minden nyarat ott töltöttünk, négy tó mellett kis faházak sorakoztak, a mamáéknak is volt ott nyaralójuk, a hármas tó mellett. Fogtunk egy üveg bort, két doboz sört, és elindultunk.

Csip csip csóka, vak varjúcska, komámasszony kéreti a szekerét, nem adhatom oda, tyúkok ülnek rajta, hess, hess, hess!

Edével egész nap kint voltunk az udvaron, vittük az ugrókötelet és a hullahopp karikát. Vittünk színes krétát, és rajzoltunk a betonra, házat, benne konyhát, nappalit, hálószobát, külön vécét és fürdőszobát, virágot, kis asztalt, napocskás takarót, ablakpárkányt, végül már a nadrágunk, a térdünk és a kezünk is tiszta kréta volt. Ede bekopogott, aztán bejött a házamba, leült a kanapéra, és krétájával kisatírozta a cserepes virágomat. Hé, kiáltottam fel, de ő elővett a zsebéből egy marék füvet és egy szál kutyatejet. Tessék, olyat nem rajzolhatsz, amit találhatunk, legyél praktikusabb, mondta, és kiment az ajtón, kezét hátradobta, mintha meglökött volna valamit. Te csak ne csapkodd az én ajtómat!, kiabáltam utána.

Bújj bújj zöld ág, zöld levelecske….

Emlékszel, mikor a Bolond Bélának pipacsot kerestünk a patak mellett? Emlékszem hát! A Bolond Béla azt mondta, keressünk neki kék pipacsot. De hát olyan nincs is, mondtuk Edével szinte egyszerre. Dehogynem, csak ritka. De hát, én még négylevelű lóherét sem találok soha, tiltakoztam, és a földet bámultam, épp elszaladt a cipőm előtt egy krumplibogár. Gyere, válaszolta, és elvitt a ház mögé, Ede jött utánunk. Ameddig csak elláttam, zöld lóherékkel volt tele a domboldal. Itt biztos fogsz találni, mondta, ha meg nem, akkor hagyd a kék pipacsot is. Kettőt is találtam, ezért elindultunk Edével kék pipacsot keresni. Letépkedtük a fejeket, és kibontottuk őket, piros, rózsaszín, fehér, de kéket nem találtunk, pedig vacsoráig kerestük.

Nem mehettek oda többet, mondta anya, amikor megtudta, hol jártunk. De miért nem?, kérdeztem, hiszen szabadon voltunk engedve, a telek környékén, a tavaknál arra mehettünk, amerre csak akartunk, de fürödni nem volt szabad, csak horgászni. Mert azt mondtam, az az ember nem beszámítható. Néztünk a mamára, aki csendben fejtette a borsót a holnapi ebédhez, csak lassan ingatta a fejét ide-oda. A Béla ártalmatlan bolond, motyogta. A Bolond Béla negyven-ötven körül lehetett, minden húsvétkor eljött, és meglocsolta a mamát, tejet kért és ivott a papával, vitt el halat az anyjának, aki külön, a házuk hátsó részében lakott. Edével egyszer mentünk be hozzá, Béla azt mondta, látni szeretne minket. Én kilenc voltam akkor, Ede meg tíz, Mámi meg hetven lehetett, mégis ugyanakkora volt, mint mi, meggyűrt, sárgás ruhában ült egy virágmintás kanapén. Közelebb mentünk, kezet fogtunk vele, két arcunkat hozzáérintettük az övéhez, megszúrt az arcán lévő szemölcsből kiálló szőrszál. Egy foga volt alul, nem értettem, hogy tud beszélni, de mégsem okozott ez neki gondot, valami Annamariról beszélt, aki elvitte az óráját.

Lánc, lánc, eszterlánc, eszterlánci cérna, cérna volna, selyem volna, mégis kifordulna. Pénz volna karika, forduljon ki Marika, Marikának lánca.

Másnap délelőtt láttuk a Bolond Bélát, a házunk mögött ment el, intett is nekünk, a kék pipacsról kérdezett, de nem tudtunk válaszolni, mert anya megjelent a kertben, Jó napot, Béla, mondta, ő meg visszaintett neki és továbbment. Ebéd után Ede félrehúzott, Menjünk fel a Bélához! De hát anya megtiltotta. Nem tudja meg, gyere már, csak nem beijedtél? Különben is el kell mondanunk neki, hogy nincsen kék pipacs a tavaknál. Gyere már, nem fogok egész nap rád várni! Nem is tudom, mondtam, de tudtam, hogy elmegyek vele. Felmentünk a kapuhoz, Ág, a kutya, ugatott minket, ahogy minden arrajárót szokott. Nem találtunk kék pipacsot, pedig kerestük egész nap, mi megmondtuk, hogy nem fogunk találni, jelentette Ede, és kiszórt a nadrágja zsebéből néhány piros és fehér szirmot. Nem találtatok? Ejj, biztos rossz helyen kerestetek, na sebaj, végigmért minket, és felmutatott az istálló felé, Akkor gyertek. Utánamentünk, kinyitotta a fa ajtót, és kiengedett egy fekete kecskét, kicsi szarva volt, utána pedig Jolit, a bocit is kivezette. A kecskét együtt vittük Edével felfelé, simogattuk Jolit, és a kezünkből etettük őket, elment az egész délután. Már sötétedett, amikor hallottuk, hogy anya kiabál a kapu előtt. Lerohantunk, kézen ragadott minket, Bélának felkiabált, sajnálja, hogy a lányai egész nap a nyakán lógtak, és elhúzott minket, miközben hallottuk Bélát, Dehogy, nem, nem zavartak, én meg néztem a kezem, zöld volt a földön csúszkálástól. Hogy néztek ki, és ez a szag, gyerekek, megmondtam, hogy nem jöhettek ide, nem megmondtam? Nagyot csalódtam bennetek, mégis, mit gondoltatok, nagyon kikaptok! De anya, Timi mondta, ő mondta, hogy menjünk, én meg tudtam, hogy menni fog, nélkülem is, tudod milyen, anya, nem fogad szót soha. Hogy én?, kiáltottam fel, kitéptem magam anya kezéből, és nekiugrottam Edének, Hazudsz!, miért kell hazudni? Anya szétválasztott minket nagy nehezen, Edének vérzett a szája, sírt. Mi ütött beléd, nem hiszem el, hogy viselkedsz, szidott le anya. Otthon bevitte a házba, én meg kiültem a padra, ahol a csillagokat szoktuk nézni betakarózva. Most nem volt takaró, Edének felrepedt a szája, körülötte sürgölődött mindenki, az eget bámultam, a sok ezer csillagot, amikor egy hosszú, fényes csík jelent meg, és el is tűnt azonnal. Bárcsak Ede meghalna, kívántam a hullócsillagtól, aztán kijött értem a mama, hogy bevigyen. Egy hét múlva már haza is jöttünk, a nyári szünet utolsó napjai voltak, Edét pedig a házunk előtti úttesten elütötték, és a kórházban meghalt.

Őszi éjjel, izzik a galagonya, izzik a galagonya ruhája. Zúg a tüske, szél szalad ide-oda, reszket a galagonya magába…

Itt vagyunk, mondtam Edének, már távolodott az éjszakai zúgása. Sétáltunk a tavak mellett, szedtem a pipacsok fejét, bontottam őket, Ha piros, akkor bort kell inni, ha fehér, akkor sört, mondtam Edének, piros pipacsot találtam, meghúztam a bort. Leültünk a tó mellett, eszembe jutott, amikor a mamánál ettük a betűlevest, én Edének kiválogattam az e, ő meg nekem a t betűket. Felnéztem, az ég világoskék volt, és egyre világosabb lett, Ede, emlékszel, a takaróinknak pont ilyen színe volt, sárga csillagok voltak rajta, Ede, emlékszel, hogy ősz környékén milyen hűvös volt a szobában, bebújtunk a takaró alá, de nem tudtunk felmelegedni, átmentem a te ágyadba, összedugtuk a hideg lábfejünket. Már látszott a dombok mögött a nap teteje, eltűnt az összes csillag. Nem kívánhatok, Ede, mondtam, hátradőltem, és elővettem a zsebemből egy szál cigit. Ha az ember egyedül van, nincs jobb, mint rágyújtani, mondta mindig apa.

Bújj, bújj, zöld ág…