– Apádat egy hónapja kirúgták a gyárból – hallottam anyám rekedt, sírástól remegő hangját.

– Egy hónapja? De hát minden reggel elment itthonról, és csak késő délután jött haza, mit csinált akkor?

– Kérdezd meg tőle! Nekem is csak ma mondta meg. Fogalmam sincs, mi lesz. Az én fizetésemből nem tudunk megélni. Elküldték a munkaügyi hivatalba, azt mondták, ott kap segélyt addig is, amíg nem talál valami munkát, de nem akar menni.

Apám nem akar segélyt. Apám, aki gyerekkorától kezdve dolgozott, nem fog elmenni a munkaügyi hivatalba segélyért kuncsorogni. Tízévesen már a tűző napon hordta a téglát a kőműveseknek. Aztán esztergályosnak tanult. Brigádvezető volt a gyárban, többször „kiváló dolgozó”. Soha nem ártott senkinek. Most pedig kirúgták.

– Figyeljétek meg, nagy változások lesznek itt – mondogatta már egy ideje. – Jól tettem, hogy annak idején nem léptem be a pártba, pedig nagyon agitáltak! A Varró, meg a Tábori, ők a leginkább. De én megmondtam, hogy nem leszek spicli soha! A Varró azt mondta, a saját érdekemben tanácsolja, ne beszéljek így mások előtt. Sose lehet tudni, ki kinek a füle-farka.

Szerettem apám egyszerű, lényegre törő mondatait. Miután hazajött a munkából, gyakran filozofálgattunk együtt a nagyszobában, aláfestésként mindig a Kossuth Rádió szólt. Aztán elküldött tanulni.

– Menj, fiam, írd meg a leckédet, ne kelljen neked is gyárban dolgozni! – mondta a lányának. És a lánya visszabújt a kicsi szobájába, a könyvei közé. Anyám adminisztrátor volt, és ahogyan apám, ő is a szívén viselte a sorsomat. A fejükbe vették, hogy nekem mindenképpen egyetemre kell mennem. Jól tanultam, olvasni is szerettem, úgyhogy ezzel nem volt gond. A jogi pályát néztem ki magamnak.

– Ahogy a dolgok most állnak, még az is lehet, hogy nem ezt a rendszert kell majd kiszolgálnod. Mire végzel, egészen más lesz itt a harci helyzet – elemezte apám a történéseket, jól megérdemelt sörét kortyolgatva közben. Nem ivott sokat. Munka után egy üveg sör. Ez jelentette számára a kikapcsolódást. Meg az a két hét szabadság nyaranta, amit minden évben a Balatonon töltöttünk, anyám vállalatának szebb napokat látott üdülőjében. Ott csókolóztam először. Hogy is hívták a fiút? Karcsi, azt hiszem. Karcsiból annyira emlékszem, hogy úgy tapadt a számra, mint valami vákuum. Nyálas vákuum. Jó ideig nem is csókolóztam utána.

Amikor hallottuk, hogy a két dögöt – ahogy apám nevezte Ceausescuékat – kivégezték Romániában, már mi is egyre inkább hittük, amit oly vehemensen vetített előre.

– Elpusztult a két kutya, hogy az Isten verje meg őket, ott, a föld alatt is!

Még három évig dolgozott a gyárban. Aztán kirúgták. A Varró mondta meg neki, hogy nem tudják tovább foglalkoztatni.

– Az is lehet, Tónikám, hogy bezárják az egész gyárat – darálta Varró. – Egyelőre megpróbálunk csökkentett létszámmal dolgozni. Vannak itt olyanok, akiknek három-négy gyerekük van. Őket nem küldhetem el. Ugye, megérted?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Úgy mesélte valamivel később, hogy Varró egyszer sem nézett a szemébe, miközben kirúgta. Végig a karóráját bámulta.

– Gerinctelen spicli – sziszegte apám. – De majd megfizet. Jönnek az újak, aztán kipattintják őt is!

– Dehogy pattintják! – így anyám. – Kilenc élete van annak, mint a macskának, és mindig talpra esik! Nem fog az hiányt szenvedni soha semmiben! Feltalálja magát. Csak az olyanokat állítják félre, mint te.

A szüleim házassága legendásan jó volt. Őszintén és kitartóan szerették egymást. Minden hibájával, minden ügyefogyottságával együtt vállalták és elfogadták a másikat. Ezért nem értette anyám, miért nem mondta el neki apám rögtön, hogy már nincs munkahelye. Ehelyett minden áldott reggel felkelt, lezuhanyozott, felöltözött az előző este odakészített ruhájába, megitta a kávéját, és elment. Aztán a szokott időben hazajött.

Miután anyám, és én is megtudtuk, hogy a gyár többé már nem tart igényt apámra, megpróbáltunk mi munkát találni neki. Barátoknál, ismerősöknél kilincseltünk, mindhiába. Senki nem tudott segíteni.

– Esztergályos? Arra nincs szükség! – hallottuk a személytelen egyen-választ. – Ügynök, menedzser, az kell most! Iratkozzon be tanfolyamra, aztán meglátjuk!

Apám nem akart ügynök lenni. Nem akart bugyuta termékekkel házalni, nem akarta rábeszélni egyik ismerősét sem, hogy vegye-vigye, ami a készletben van.

– Menedzser? Az meg mi? – kérdezte hunyorítva, mintha erősen gondolkodna a szó jelentésén. – Rendes munka, amihez ember kell, nem volna?

Nem volt. A gyárak egymás után zártak be. Varrót is kitették. De Varró – ahogy anyám megjósolta – nem esett kétségbe. Alapított egy céget. Hogy honnan volt rá pénze? Apám szerint összelopkodta, összeprivatizálta magának. Mások szerint örökölt. De a lényeg, hogy Varró már, mint cégtulajdonos hajtotta fel egyik megbízást a másik után. Áttette a székhelyét az építőiparba. Összeállt egy építészmérnökkel, és rövid időn belül virágzó vállalkozást működtetett. Rettentő gyorsan hozzáigazodott az újfajta dörgéshez. Egy napon megkereste apámat. Talán a szánalom hajtotta, vagy csak jót akart.

– Tónikám – mondta. – Lenne nálam neked való munka. Te valamikor dolgoztál kőművesekkel, igaz?

– Igaz – vetette oda apám.

– Hát most az építkezéseken elkélne a jó munkaerő.

– Aztán mit építetek?

– Irodákat. Szép, nagy irodákat. Mint amiket a nyugati filmekben látsz.

– Aha – így apám. – Hát tudod, én sosem voltam az a nagy moziba járó. Meg aztán, amióta kitettél a gyárból, nincs is miből moziba menni.

Varró elszégyellte magát. Varró, akinek – legalábbis mi úgy hittük – nincs lelkiismerete, olyan piros lett, mint egy túlérett paradicsom.

– Csak azt tettem, amire utasítottak. Látod, aztán engem is kirúgtak, és bezárt a gyár. Élni kell, Tónikám. Boldogulni kell.

Anyám aprósüteménnyel kínálta Varrót, aztán a szobaajtó mögött hallgatózott. Összekucorodva várta, mit felel apám. De nem volt rá szükség, hogy sokáig ott kuksoljon, mivel apám néhány perc múlva magából kikelve, őrjöngve dobta ki Varrót a lakásból. Anyám nem akart hinni a szemének. Soha még ilyennek nem látta apámat.

– Nekem nem kell könyöradomány! – sziszegte, s az indulattól kidülledtek az erek a nyakán.

 

 

 

 

– Tónikám, az Isten szerelmére! Hát idejön ez az ember, segíteni akar neked, te meg elküldöd? Nem érted, hogy nem vagyunk olyan helyzetben, hogy válogass? Hónapok óta nincs munkád, a segélyért meg nem mész el, a gyereknek tanulnia kell, az én fizetésem nem elég arra, hogy megéljünk! – kántálta anyám fejhangon. Akkor szokott így, énekelve beszélni, amikor nagy baj van. Hát, most volt.

– Nekem ne akarjon segíteni az ilyen! Gondolt volna rám, amikor kivágott! Akkor bezzeg nem ajánlott másik munkát, még arra sem volt képes, hogy a szemembe nézzen, a sunyi féreg! – üvöltötte apám, aztán fogta a kabátját, és kiviharzott a lakásból.

Késő este jött haza. Olyan részeg volt, hogy a lábán alig tudott megállni. Ruhástól zuhant be az ágyba, és úgy horkolt, hogy még a földszinten is hallották.

Egyre többször itta le magát. Hogy miből telt rá neki? Rájárt a kosztpénzre, amit anyám minden hónap elején szépen borítékba rakott, s ha ügyesen gazdálkodott, a szerény összeg kitartott végig. Most már nem tartott ki. Apám úgy a seggére vert a boríték tartalmának, hogy huszadikán már nem volt pénzünk ételre. Anyám abból varázsolt, amit otthon talált. Jöttek az újabb és újabb variációk egy, legfeljebb két témára. Krumplifőzelék, krumplileves, hagymás tört krumpli, petrezselymes krumpli, krumplilángos. És kelkáposzta-főzelék, káposztaleves, paradicsomos káposzta, káposztás tészta.

Apám idővel, amikor a kosztpénz sem volt elég neki (pontosabban az a része, amit anyám nem dugott el előle), kezdte eladogatni a dolgainkat. Először a kakukkos órát adta el, amit még anyám anyjától kaptak, az esküvőjük után. Aztán túladott az ajándékba kapott étkészleten. Még csak ezüst sem volt, nem tudom, kinek kellhetett, de eltűnt. Anyámnak volt egy irhabundája. Lába kélt annak is. Végül jöttek az ékszerek. Anyám aprócska arany fülbevalója, a nyaklánca, amit apámtól kapott, és a jegygyűrű. Ez volt az utolsó csepp. Amikor anyám nem találta a gyűrűt, olyan sírógörcsöt kapott, hogy orvost kellett hívnom hozzá.

Megpróbáltam én beszélni az öreggel.

– Apa – kezdtem óvatosan. – Nem jó ez így. Te nem ilyen vagy.

– Hát milyen vagyok? – az arca vöröslött a hónapok óta tartó piálástól, és fel is püffedt. Kezdtek rajta megmutatkozni az alkoholizmus semmivel össze nem téveszthető jelei, melyek, mint bőrébe égett stigmák, tanúkként hirdették egyre romló állapotát.

– Az egyik osztálytársam apja kiskereskedő. Szívesen alkalmazna. Árut kellene hordani, rendezni a pultot. Zöldség-gyümölcs boltról lenne szó.

– Nem leszek senkinek a csicskása! Főleg nem szánalomból! – kiabálta.

Én apámat akkor, azon az estén láttam utoljára. Legalábbis azt, ami még megmaradt belőle. Mert akit utána láttam, az már nem ő volt. Keveset beszéltünk. A napok egyszínű sivárságába anyám és én is belefásultunk. Én a felvételire próbáltam készülni, anyám dolgozott. Apám ivott. Ha nem ült otthon, nyugodtabb volt a légkör. Ha hazajött, kiordított magából mindent. Szidta a régi rendszert, az újat, szidta Varrót, a mocskos kommunistából lett dörzsölt kapitalistát, az osztálytársam apját, aki felvette volna magához, és minket is. Mindennapossá váltak a cirkuszok. A szomszédok a rendőrséggel fenyegetőztek. Anyám úgy járkált, mint valami kísértet. Lábujjhegyen szelte a lépcsőket reggelente, és este is, nem akarta, hogy észrevegyék.

 

 

 

 

 

 

 

 

Egyik délután, ahogy a házunk elé értem, láttam, hogy az öreg ott fekszik a padon. A feje alatt két papír-dobozosüdítő volt, azokat használta párnának. Az ingje félig kigombolva, mellkasán apró, őszülő szőrszálak csillogtak a kora tavaszi napsütésben. Olyan békésen feküdt ott, mint egy kisgyerek, aki elvesztette a kulcsát, és elaludt, miközben a szüleire várt. Bár minden okom meg lett volna rá, mégsem tudtam haragudni apámra. Gyengéden megráztam a vállát, hátha felébred. Egyenletes hortyogása abba is maradt, ahogy hozzáértem, rögtön kinyitotta a szemét.

– A kurva életbe! – mondta. – Elhagytam a kulcsot!

Régebben, amikor még nem ivott, nem beszélt ilyen csúnyán. Régebben.

Hazaérve megkérdezte, van –e valami ebédre. Mondtam, hogy tökfőzelék.

– Majd én megmelegítem. Ülj le! – szóltam rá.

– Nem kell! Megmelegítem én! Ennyire még képes vagyok! Ennyit még meg tudok csinálni, a büdös francba!

Oda akart menni a hűtőhöz, hogy kivegye a tökfőzeléket, de én megelőztem.

– Ülj már le, apa, egy-két perc, és kész!

Leült végre. Rám nézett. Erőteljesen sárguló szeme fehérjében apró piros erecskék lüktettek. Csendben várta, hogy megmelegedjen a tűzhelyen az ebéd.

– Sajnálom – szólalt meg hirtelen. S akkor, egy pillanatra megint olyan volt, mint régen. Amikor a szobában filozofálgattunk, háttérzajnak meg szólt a Kossuth Rádió.

– Vidd be a szobába! Ott szeretném megenni. Á, hagyd, majd beviszem én! – dünnyögte, azzal felállt, és dülöngélve ugyan, de odasomfordált a tűzhelyhez. Nem akartam már vitatkozni vele. Kiszedtem a lábosból a főzeléket egy tányérra, és odaadtam neki. Megfogta, és elindult befelé. Éppen kenyeret készültem szelni, amikor egy hatalmas csattanást hallottam, majd még egyet. Berohantam a szobába. Apám ott feküdt a földön, az asztal mellett mozdulatlanul, plafonra meredő, üveges szemekkel. Az asztal sarka véres volt. Körülötte mindenütt tökfőzelék-darabkák, beterítették a ruháját, a padlót, a bútorokat, még a függönyt is. Lehajoltam hozzá. Akkor láttam, hogy a fejéből ömlik a vér.

 

Lilla mindig is arról fantáziált, hogy megerőszakolja egy titokzatos, jóképű idegen. Megismerkedik vele egy kávézóban, az utcán vagy házibuliban, hazaviszi, csak egy italra, természetesen. Aztán jól megbassza. Látta maga előtt a jelenetet, ahogyan a férfi nekivágja az ajtónak és lefogja a kezeit. Beszívja Lilla illatát a haja tövénél, miközben a tarkójánál megragadja, és letépi a felesleges ruhadarabokat. Odadobja az ágyra, majd mindenféle előkészület nélkül beteszi a farkát. Már a gondolattól, hogy valaki ilyen dominánsan beléhatol átázott a bugyija. Nem bírt magával. Persze Lilla más dolgokra is vágyott, nagyon is, hiszen kifejezetten érzékeny lélek volt. Egy olyan férfit képzelt el maga mellé, aki szerelmet vall neki, akire lehet számítani, és mindenben megértik egymást. Egy igazi lelki társat szeretett volna. A hálószobában mégse fantáziált ilyesmiről. Ott csak egy erős férfinek volt hely, olyannak, aki elveszi, amit akar. Az erőszakolás azonban csak fantázia maradt, amíg meg nem ismerkedett Tamással.

Tamás sikeres író volt, legalább két-három regény boldog szerzője. Egy üzleti megbeszélésen találkoztak Lillával, akinek azonnal megakadt a szeme rajta. Magas volt, atléta termetű, és tipikus erőszakoló feje volt, mint minden kortárs írónak. Magától értetődően még aznap éjjel Tamás lakásán kötöttek ki, és Lilla nem csalódott. A férfi tudta mit akar, nagyon határozott volt, ő pedig adhatta a kis ártatlant. Bár a ruhákat nem szaggatta le róla, a lány bugyiját sikeresen letépte egyetlen mozdulattal. Egyébként Tamás elárulta a nagy titkot, szóval ha érdekli az olvasót, most leírom. Igazság szerint, ha nem, akkor is. Tehát a bugyiletépés művészetének titka, hogy határozottan átfogjuk a bugyit az elejénél, kézfejünk a nő vénuszdombját érinti, majd egy csavaró mozdulattal megtekerjük és kifejezetten erős mozdulattal oldalirányba rántjuk. Ilyen módon látványosan és fájdalommentesen eltávolíthatjuk a bugyit. Hol is tartottam? Ja igen, Tamás éppen betette a farkát.

Sok szempontból jelentős este volt ez Lillának. Nem csak élete leghosszabb, egybenyúló orgazmusát élte át, de az affér folyamán teherbe is esett. Bár alapjáraton nem terveztek komoly kapcsolatot, és sokat vitatkoztak, hogy megtartsák-e a gyereket, Tamás végül úgy döntött, ideje megtapasztalnia az apaság örömeit. Teljesen megváltozott, az őrült, szenvedélyes íróból igazi nyugodt férfiemberré vált! Csak a hálószobában maradt meg vadállatnak, Lilla nagy örömére. A gyerek december végére volt kiírva. Tamás végig mellette maradt, fogta a kezét a vajúdás alatt, szóval igazán romantikusan viselkedett. Egyébként gyorsan lefutott az ellés, pár óra múlva Lilla megszülte egészséges kölyökkutyáját, akit ott helyben Brutusként anyakönyveztek.

Tamás élete legboldogabb időszakát élte. Brutus igazi apás fiú volt, mindig körülötte sertepertélt, eljártak labdázni, mindenben szót fogadott a falkavezérnek. Már egészen korán, 9 hetesen, szobatisztaságra nevelték, büszkék is voltak, elújságolták az egész rokonságnak! Nevelési problémák egyáltalán nem jelentkeztek az általános iskoláig, ahol Brutus rendszeresen megette a házi feladatát, amit a tanárok nem néztek jó szemmel. A sok beírás miatt Lilla gyakran vitába keveredett a fiával, ám nem tudta jobb belátásra kényszeríteni. Egyik délután addig lovagolt a témán, míg Brutus megelégelte, és a lecke helyett Lillát ette meg inkább uzsonnára. Tamás a munkából hazaérve nem lepődött meg a dolgon különösebben, vacsorázni a KFC-be vitte kisfiát. Ezután újra boldog periódus következett az életükben, ám néhány hónap múlva sintérek jelentek meg a házuknál. A kigyúrt férfiak hivatalosnak látszó papírokat lóbáltak és ketrecbe zárták Brutust, mondván, el kell altatni, hiszen veszélyes a társadalomra. Tamás nem értette mi ez a hacacáré, egy kis hirtelen felindulásból elkövetett falás még nem a világ vége, de a sintérek hajthatatlanok voltak. Ekkor látta utoljára édes gyermekét. Hosszú gyászidőszak következett, hetekig csak ivott és a közös emlékeiken merengett. Végül nagy nehezen túltette magát a tragédián, és elkezdett dolgozni a harmadik vagy negyedik regényén, ami később a Libri top 10-es eladási listáján is szép eredményt ért el. Mint mondják, ami nem öl meg, az megerősít.

 

És megakad a szemem egy cikken, a képen ott van ő. A haja sűrű és fekete, a szeme tele fénnyel. Három vagy négy éve történt, a teraszon álltam a túlmelegített kávémmal és egy szál piros marlboróval, és hirtelen tudtam, hogy szerelmes vagyok. Az a tavaszi reggel volt, amikor már a nyár ígéretét hordja a szél. De nem mondtam el neki. Elmúlt, mielőtt elmondhattam volna.

Talán még az akkori törzshelyemre is elmentünk együtt fröccsöt vagy kávét inni a filozófushoz. A filozófus törékeny ujjai között mindig cigaretta égett és általában csak annyit mondott: fáradtnak tűnsz. Volt benne valami a felszín alatt, amit soha nem mutatott, és tudni akartam, pontosan mi az, mert éreztem, hogy bennem is megvan ugyanez – és sosem mutatom.

Három hétig tartott. Aztán egy belvárosi ház kivilágítatlan gangján azt mondtam neki, hogy többet nem akarlak látni és kinyomtam a telefont. A házban egy csomó külföldi egyetemista ünnepelte a kedd estét, és engem nem is hívtak, csak a Bálintot, aki az előző héten eladott nekik valamennyi füvet. Bálinttal gyakran játszottuk azt, hogy együtt vagyunk. Néha minden előzmény nélkül megfogta a kezem, mintha próbálgatná, hogy milyen is lehet egy lánnyal. Aznap éjjel egy darabig szótlanul sétáltunk át a Margit-hídon. Akkor könyörögtem neki először, hogy menjen rehabra. A kisfiú mosolygott az arcáról, akit tetten értek valami apróságon, amiről igazán nem tehet. Megrázta a vállig érő szőke haját, és énekelni kezdett. És csak lépkedett mellettem tovább a táncoló járásával.

Az egyik nap lyukasórám volt megint, de amikor a szokásos időben a kávézóba értem a fröccs ízével a számban, a filozófus sehol se volt. Állítólag a barátnője vágta le a kötélről. Bálintot pedig két évvel később láttam utoljára. Másfél órát késett, éppen elindultam, mire a megállóba ért. Amikor kattant a csuklóján a bilincs, már a hatvanegyes villamosról bámultam a hűvösvölgyi úti fákat azzal a gyomorszorító érzéssel, hogy többet nem találkozunk.

 

Amikor Erzsébet asszony szétosztotta az összes kenyeret, nem maradt más a kötényében, csak néhány rézszínűre száradt rózsaszirom. Talán ezen kívül is akadt volna összecsomagolni való holmija, de nem látta értelmét cipelni. Egy szeles reggelen tehát a csillogó, törékeny szirmokkal, istenhozzád és útravaló eleség nélkül elindult a Vörös Hajú Hegyek irányába. És amikor megérkezett az őszi erdő szélén álló városba, még meg sem melegedett a helye, azonnal munkához látott: először is kemencét kell építeni, aztán ellátni a sebesülteket.

Schuster tanár úr is hasonlóképpen vetődött ide valamikor nagyon régen. Annyira régen, hogy mindenki azt gondolta: egyidős ezzel a hellyel, és életében nem járt soha messzebb a Vörös Hajú Hegyek gerincénél. Sőt, nem is lát tovább az ott tenyésző galagonyabokrok sáros tövénél. De ennyi idő sem volt elég ahhoz, hogy megtanulja csodálkozás nélkül tudomásul venni azt, amire annyit várt, hogy nemcsak lemondott már róla, hanem egészen el is felejtette, mi az.

Erzsébet asszony érkezésén – ami nem volt feltűnő, viszont visszafordíthatatlan következményekkel járt, akárcsak az első hajnali derengés – fölöttébb meglepődött, sőt kicsit zavarba is jött. Még a Paradicsomot is összecserélte a Purgatóriummal, és ilyen állapotban hagyta fel az olvasmányokat. Így aztán minden következő heti órája félresikerült (mármint szerinte), mert a diákok egészen más szövegrészt készítettek elő, mint amire ő gondolt. Elvégre nem mindegy, hogy hol tartanak: kinyílt-e már az a rózsa a történetben, vagy még nem. Gyorsan összefoglalta, amit a terv szerint olvasni kellett volna, és nem vette észre, hogy örül mindenki annak, amit – ilyen módon egészen véletlenül és úgymond fölöslegesen – olvasott.

„Szigorúan tilos kenyeret osztogatni a diákoknak” – ez meg micsoda szabály, gondolta zsörtölődve Schuster tanár úr. És ha ez úgyis tilos (az sajnos eszébe sem jutott volna, hogy ennek ellenére bármikor megtörténhet), akkor magyarázzon nekik rózsákról a bánat. Vagy részéről a szerencse, akár az öröm is, de ő ezzel befejezte. Szép mondatokat készített elő mindig: „A rózsa nem önmagától olyan, amilyennek mi látjuk. A szöveg teszi azzá a rózsát, ami.” Ilyeneket mondani bezzeg nem tilos! Mikor már évek óta nem látott egyetlen rózsát sem.

Ami szintén akármikor megtörténhet. És meg is történik, egy rózsa ugyanis nem fog azzal törődni, hogy a jó tanár úrnak éppen alkalmas-e a pillanat, vagy még mindig a Purgatórium utolsó énekénél tart, és nem látja a fáktól a Vörös Hajú Hegyek meztelen hátát. Minek tekintettel lenni az olvasmányaira, elvégre már úgyse tanít többet, hanem Erzsébet asszony kórházában dolgozik.

Mert sok a munka, és sok a beteg. Van, akinek a sebeikről más is eszébe jut, nemcsak a rózsák. Erzsébet asszony pedig még fiatal, és törékeny, és hamar elfárad. Ezért kell segíteni neki. Segíteni, az nem tilos! (Pontosabban arról nem tesz említést a szabályzat.) És követ kell hordani a Vörös Hajú Hegyek gyomrából, tűzgyújtót kell hasogatni, és mélyebb kutat kell ásni, mert Erzsébet asszonynak a vízhordásban és a hajladozásban folyton lecsúszik rezesen csillogó hajáról a fehér főkötő.

 

Tiefe Brunnen muss man graben,
wenn man klares Wasser will,
Rosenrot, oh, Rosenrot,
tiefe Wasser sind nicht still.

 

Erzsébet asszony kemencéjében reggelre odaégett az összes kenyér. Több füstje lévén, mint lángja, ezt még a rózsák rézzé változásánál is nehezebb lett volna eltitkolni. És Erzsébet asszonynak egyrészt mindegy volt, hogy kiderül-e, mert a betegei mellett eléggé megszokta már a szenet is, meg a forróságot is. Másrészt pedig – a nagy jövés-menésben észre se vette senki – másnapra hűlt helye maradt csak, a kórház lépcsőjén hagyta összecsomagolatlanul mind a huszonnégy évét, a főkötőjével együtt.

Schuster tanár úr nézte egy darabig, ahogy az ügyetlen nővérek és az önkéntes diákok elseprik a hamut, és várta, hogy hátha lesz még alatta parázs. Mert aki egyszer megégette a száját, az azután a hideget is összetéveszti az égő pokollal.

Elhatározta, hogy tovább fogja vájni és hordani a köveket a Vörös Hajú Hegyek testéből. A türelem rózsát terem, majd csak lesz valahogy. És amikor folytatta a munkát, csodálkozva vette észre, hogy sehol nem talál egyetlen szürke követ sem. Az összesnek kenyérszíne volt és borszíne, mintha Erzsébet asszony kemencéjében kiégetett téglákat hordozna magában a hegy. Ennek megörült. Talán soha többet nem lesz hideg a kórházban, ha ilyen kövekből építi újra. De nem is. Inkább épít valami szebbet, nem a betegeknek, hanem egyedül és csak Erzsébetnek. Egy gyönyörű házat rózsakövekből, ha esetleg egy napon visszajönne, és újra magára öltené mind a huszonnégy évét, talán főkötő nélkül. De azért azt is, a főkötőt is, gondosan félreteszi neki ebbe az új házba, hogy biztosan megtalálja majd, ha erre jár.

Munkája végeztén leült, nézte a kút vizét, és vöröses hajában – feltűnően, viszont következmények nélkül – megjelentek az első ősz szálak. És akkor hirtelen eszébe jutott, hogy mire várt annyi ideig ebben a városban, a Vörös Hajú Hegyek lábánál.

 

Sie will es und so ist es fein,
so war es und so wird es immer sein!
Sie will es und so ist es Brauch:
was sie will, bekommt sie auch.

               

Most övé az egész rézerdő, őszi levelei haján az első dérrel.     

 

Tüntetésre készülődünk.

   Az előtérben már javában épül az előzenekar birodalma: a dobok, a mikrofonok és a kábelek kusza szövevénye. A tribün körül szervezők és technikusok sürögnek. Valaki körbehordozza az újságírókat.

   – Tudja, nekünk nincs szükségünk transzparensekre – magyarázza. – Nézzen körül! Meg fogja érteni.

   A tribüntől balra a háttérben feltűnnek a tenger türkizkék hullámai és a part vörösbe hajló, aranysárga fövenye. Összeszorul a szívem a gyönyörűségtől. Hát ezért vagyok én itt, tör rám a felismerés. Gondolhattam volna!

   – Na, látja! Ezért tüntetünk! – mondja a szervező is. – Hogy mindez ne tűnjön el!

   – Nézze csak! – folytatja, és távolabbra mutat, oda, ahol a tengerből, mint egy megállíthatatlan áradat – mintha maga a tüntető tömeg közeledne –, vonulnak a partra sorra egymás után a színek. Álomvörös, vérfekete, viháncsárga, lustazöld, dolgoslila, hallgatagkék, angyalbarna, melegfehér… Mintha a Jóisten jókedvében színözönt bocsátott volna a világra.

   Boldogan és átszellemülten sodródom az árral a tribün felé. Értem már én is, miért nincs itt szükség transzparensekre!

   A hangszórók felől ekkor fülsiketítő recsegés-ropogás hallatszik. A tribün mellett jobbra egyenruhás alakok tűnnek fel. Az egyenruhájuk metálfeketén villog, mint a keményen edzett acél pengéje. Az arcuk viaszfehér. Kezükben szürke gumibot. Fenyegető lassúsággal közelednek.

   Hátrálni kezdünk. Vissza a tenger felé.

 

A préshenger dübörgő hangja az egész műhelyt betöltötte. A géppel szembe levő széken ülő férfi megrettenve figyelte a pillanatok alatt összelapított bádoglemezt. Önkéntelenül is összeszorította hátrakötözött ökleit, és amennyire a kötél engedte, összedörzsölte székhez rögzített lábait. A kék köpenyes fiatalember kikapcsolta a szerkezetet és maga elé emelte a pléhdarabot. Levette a falról az egyik kalapácsot, és gyengéden ráütött vele a lemezre. A vékony fém visszhangzó moraja kísértetiesen zúgott a hangos gépzaj elnémulása után.

– Imádom ezt a hangot… Mint amikor a szél keresztülfúj egy hosszú csövön. Te mit szólsz hozzá?

– Nem… Nem tudom. Uram, kérem, én…

– Mester!

– Igen… Igen, mester… Ez valami tévedés lehet. Miért… és mi szándékkal hurcolt ide?

A kék köpenyes mereven végigmérte foglyát, és egykedvűen újra megsuhintotta a horganylemezt.

– Mondhatnám, azért, hogy hangversenyt adjak neked, de ez nem felelne meg teljesen az igazságnak.

Az esztergapadra helyezte a kalapácsot és a rezgő pléhdarabot, és a satuhoz lépett. Egy fejszefejet erősített belé, és a reszelővel finoman élesíteni kezdte.

– Ha kiszabadításomért magas váltságdíjban reménykedik, akkor ki kell ábrándítanom, mert téves személyt rabolt el… Az én anyagi lehetőségeim nem akkorák, hogy…

– Ejtettem én egyetlen szót is ilyesmiről?!

– Nem, de…

– Hirtelen azt sem tudom, hogy élénknek vagy inkább sekélyesnek nevezném a képzelőerődet, de ha segít, megnyugtathatlak, hogy eszem ágában sincs egy megindító túszdráma negatív hőse lenni.

Abbahagyta a reszelést, és ujjaival óvatosan leellenőrizte a fejsze élét. Elégedetten bólogatva kivette a satuból a szerszámot, és a lekötözött férfihez lépett vele.

– Mit akar ezzel?!

– Megmutatom, mennyire éles. Akár még borotválkozni is lehetne vele.

Lassan végighúzta a fejsze élét a fogoly arcán.

– Kérem, ne, én… Segítség!!! Kérem, segítsen valaki!

A kék köpenyes dühösen pofon vágta, a fejszét a satuasztalra dobta és a szekrényből egy fúrógépet vett elő. Bedugta a csatlakozóba és a lekötözött férfi elé állt. Az illető szipogva figyelte, eleredt orrából egy vércsepp pottyant fehér ingére.

– Szeretném, hogy tudd: pincében vagyunk, mélyen a föld alatt, egy isten háta mögötti faluban, a világ végén. A szomszédok meghaltak, gyermekeik a városba költöztek. Nincs esély, hogy bárki is meghalljon, de ha mégis idegesíteni szeretnél óbégatásoddal, módomban áll változtatni azon.

Bekapcsolta a fúrógépet, és a férfi arca felé közelítette a vékony fúróhegyet.

– A technika csodája! Ötezer fordulat percenként! Néhány pillanat alatt áthatol a legkeményebb csonton is! Elhiszed?

– Igen… Elhiszem.

A kék köpenyes kikapcsolta a szerszámot és az asztalra tette. Lefújta a finom fémreszeléket az asztalról, és felült rá, szemtől szembe foglyával.

– Ki… Kicsoda maga?! És mit… mit akar tőlem?

– Maradjunk annyiban, hogy először is szeretnék egy kicsit közelebbről megismerkedni veled. Mit szólsz hozzá?

A lekötözött férfi nem szólt semmit. Szeme sarkából egy pillantást vetett fogva tartója borostás arcára, majd lesütötte tekintetét. A mennyezetről hosszú dróton lelógó villanyégő fénye a szemébe világított. A kék köpenyes felsóhajtott.

– Itt kezdődött minden. Ebben a műhelyben. Az öregem készített a számomra egy pihekönnyű kalapácsot. Amíg az utcabeli gyerekek a labdát kergették, vagy ügyetlenül összetákolt botjaikkal partizánosdit játszottak, addig én egész álló napon át a használt szögeket egyenesítgettem kedvenc játékszeremmel. Tízéves sem múltam, amikor apám rám bízta egy vaskapu-rámának a hegesztését. Emlékszem, rettentően büszke voltam magamra, amikor a megrendelő eljött a kapuért és megdicsérte az öregemet az elvégzett munkáért…

Zsebéből egy gyűrött cigarettásdobozt húzott elő, gyufát sercintett és rágyújtott.

– Kérsz egy szippantást?

A lekötözött férfi a feléje nyújtott cigarettára pillantott, és megrázta a fejét.

– Magától értetődő volt, hogy gépészeten folytatom tanulmányaimat. A hadsereg után apám azt szerette volna, ha hazajövök, és átveszem a műhelyt, de én inkább a várost és az egyetemet választottam. Óriási reményekkel indultam neki az életnek. Végeláthatatlan termelési csarnokokban üzemeltetett ultramodern gépszerkezetek tervrajzának elkészítéséről ábrándoztam…

Mélyet szívott a cigarettába.

– Van valahol konyakom. Kérsz?

A mögötte levő szekrényből egy majdnem teli üveget vett elő.

– Egy kortyot.

Köpenye aljában megtörölte a szerszámok között álló poharat, félig öntötte a szesszel és foglya szájához emelte. A férfi nagyot kortyolt az italból, majd összerándult arccal elfordította a fejét. A maradékot a kék köpenyes egy hajtásra felhörpintette.

– Százszázalékos spiritusz, de az a lényeg, hogy üt. Még egyet?

– Nem…

– Ahogy gondolod… Én iszok még egyet. Most rajtad a sor!

– Rajtam…?

– Mesélni!

– Nincs semmi mesélnivalóm.

– Mindenkinek van.

– Nézze, uram, engem…

– Mester!

– Elnézést, mester… Látja, engem sokan ismernek, ebben a pillanatban már biztosan keresnek is… Ha elenged, ígérem, hogy…

A közvetlenül a füle mellett elröpült és a háta mögötti falon ripityára tört pohár a lekötözött férfiba fojtotta a szavakat.

– Ne ígérj semmit, hanem mesélj magadról, különben előveszem a fúrógépet! Vagy előtte még a harapófogót!

– Én…

– És eszedbe ne jusson még egyszer, akár burkoltan is, fenyegetőzni, mert a satuba szorítom és szétroppantom a heréidet! Eléggé világos voltam?!

– I… igen.

– Akkor kezdj el mesélni! Már nagyon kíváncsi vagyok…

– Rend… rendben… Semmi különöset nem mondhatok a gyerekkoromról… Én is falun nevelkedtem. Édesapám iskolaigazgató volt, édesanyám pedig tanítónő. Emiatt a tanárok mindig előzékenyek voltak velem szemben…, tudja, hogy van…, a diákok körében azonban nem élveztem osztatlan népszerűséget. Sokan beképzelt strébernek tartottak, ezért kerültek, mások pedig éppen azért keresték a társaságomat, mert kádergyerek voltam. Egyik hozzáállást sem szerettem… Elnézést, kaphatok vizet?

A kék köpenyes ajkait harapdálva a szekrényből poharat vett elő. A műhely végében levő csapnál teletöltötte, és megitatta foglyát.

– Kö… köszönöm.

A kék köpenyes bólintott, és félretette a poharat.

– Alig… alig vártam, hogy kiszabaduljak abból a környezetből. Az egyetem megváltást jelentett. Végre velem foglalkoztak, nem pedig apám fiával… Feleségemmel is ott találkoztam. Mindketten közgazdaságot tanultunk, ugyanazon az évfolyamon. Már első évben összejöttünk… Kettesben beutaztuk az egész országot, sőt még a környezőket is. Én…

Hirtelen elcsuklott a hangja. Lecsapta a fejét és halkan felzokogott.

– Tovább mi történt?

– Munkába álltunk… Összeházasodtunk… Gyerekeink születtek…

– Ennyi?

A lekötözött férfi könnyezve fogva tartója szemébe nézett.

– Igen, ennyi! Árulja el, mi rosszat tettem én önnek, hogy elszakít a feleségemtől és a két kislányomtól?!

A kék köpenyes elmosolyodott, és a parázsló csikkel egy újabb cigarettára gyújtott.

– Nekem is volt feleségem. Akárcsak te a tiédet, én is az egyetemi évek alatt ismertem meg őt. Egy koncerten. Sose felejtem el, ahogyan fekete szerelésében, iszonyatosan kifestve, feltupírozott hajjal torkaszakadtából énekelte, hogy nem akar egyedül lenni, mert jönnek a krokodilusok… Irodalmat tanult. Híres író szeretett volna lenni. Akarod hallani az egyik művét? Akkor írta, amikor először itt járt. Az után, hogy az esztergapadon szerelmeskedtünk…

Az asztalfiókból egy kissé gyűrött papírt húzott elő.

– A mű címe Vasemberek orgiája.

Megköszörülte a torkát, és olvasni kezdett.

„Szeretkezni a fémmel.

A frigyrügy bugyraiban csordogáló enyvtől kifordult szeméremajkak közé csúsztatni a nikkelezett vascsövet, hatalmas kalapácsokkal ripacsos tölcsérré formált bádoglemezbe taszigálni az émelyítő izgalomtól érpattanásig duzzadt hímtagot. Felkaszabolni az ütőeret az ágyék táján, higanycseppekkel dúsítani a véredényeket, majd biztosítótűvel elzárni a csapot. Felhasítani a bőrt a testen, s rég kiégett motorokat és rozsdás szögeket illeszteni az eleven húsba.

Fájdalomtól kidülledt szemmel szeretkezni a fémmel.

Forró csókoktól ragyogóra fényesített vasrudakkal kalimpálni a családi házak intim szobáiban elhelyezett radiátorok bordázatán, metropoliszok lepukkadt külvárosaiban létesült tömbépületek patkányszagú pincéiben letört repülőszárnyakkal, gőzmozdonykéményekkel és csónakpropellerekkel csörömpöltetni a táv-hővezetéket, autogén hegesztővel horpasztani posztmodern művészi remekekké a kiüresített pléhdobozokat, rekedten visító fúrógéppel támadni rá az autópályákon száguldó személygépkocsikra.

Gépjárművek füstpárájában szeretkezni a fémmel.

Az indusztriális zene dübörgő ritmusára és a vas andalító dallamára, ökölbeszorított mágnesekkel láncolni magunkhoz acélszívünk választottjait. Egymás karjaiba zuhanni, a mérhetetlen boldogságtól gépfegyvereket ropogtatni, töltényhüvelyeket dugni fel szeretteink piszkavassal és drótkefével fertőtlenített végbélnyílásába, széttárt lábak közé illeszteni a vágytól felizzott hús-olaj és fém-vér szerkentyűket, életet lehelni a lüktető gépezetbe.

Futószalagon szeretkezni a fémmel.

Hibrid robotokká nyilvánítani felebarátainkat. Szöges drótot húzni köréjük és eltorzított géphangon hirdetni nekik az igét, az ipari alkímia négy evangéliumát: az arany-, az ezüst-, a réz- és a króm-sacrát. Boncasztalokra fektetve elaltatni őket, fejükbe szilícium-csipet, mellkasukba pedig alumínium-lelket operálni be. Teremtőképességet plántálni tudatukba, ajzószerekkel ébreszteni fel őket a mesterséges kómából, majd kiszolgálni magunkat szabad akaratuknak.

Szeretkezni a fémmel.”

Elhallgatott. Elnyomta az ujjai között csonkig égett cigarettát, meghúzta a konyakos üveget, és idegesen a hajába túrt.

– És… mi történt… vele?

– Elment. És a gyereket is elvitte…

– De… Majd visszajön! Nekünk is volt az asszonnyal nehéz időszakunk, de helyrehoztuk. Elmentünk nyaralni! Vagy síelni! Több időt fordítottunk egymásra, és… aztán valahogy minden jobb lett…

A kék köpenyes előrehajolt, egészen a lekötözött férfi képébe.

– Marhára megható a pszichologizálásod, de ha másfél évig egy kibaszott vasat sem kapsz a munkádért, akkor kurvára nehéz újrahódítási szándékkal welness-hétvégére vinni az asszonyt, és miután a gennyes bank elviszi a fejed fölül a lakásodat, meg is érted, hogy elhagy…

– Én… Igazán sajnálom, de…

– Az egészben az a legbosszantóbb, hogy annak, aki igazgatóként rengeteg munkát, magas fizetéseket és a gyár felvirágoztatását ígérte, hitelfelvételre biztatva dolgozóit, a vállalat csődbemenetelekor a haja szála sem görbült… Legfeljebb szakmai kudarcának enyhítésére bankigazgató nejével látogatást tett valamelyik élményfürdőben. Visszatértekor pedig a neoliberális fundamentalizmus szabad piacának összeomlására fogta a történteket.

– Nézze… Mindig mindent el lehet rendezni…

– Úgy bizony!

A kék köpenyes az imént felolvasott szöveget egy csavarhúzóval a falra szögezte.

– Egy kritikus egyszer azt mondta a feleségemnek, hogy művei nem eléggé plasztikusak, túlságosan elvontak. Sajnálom, hogy nem láthatja, mekkorát tévedett…

– Uram, kérem…

– Mester! Hányszor kell még megismételnem?!

– Igen… Úgy van… Mester… Nézze…

Figyelembe sem véve a lekötözött férfi rimánkodását a kék köpenyes egymás után bekapcsolta a préshengert, az esztergapadot és a csiszológépet, a műhelyben iszonyatos zaj keletkezett. Borostás állát vakargatva a falra kitűzött papír elé állt.

– Lássuk csak, mit is ír… ripacsos tölcsérré formált bádoglemezbe taszigálni a hímtagot… rozsdás szögeket illeszteni az eleven húsba… drótkefével fertőtlenített végbélnyílás… Izgalmasnak tűnik.

Felemelte az asztalról a fúrógépet, és mosolyogva végignézett mocorogni kezdő foglyán.

– Kérem! Ne… ne tegyen olyat, amit később megbánna…

– Azt már megtettem… Most csak visszaélek az így elnyert szabadságommal…

A sikolyt elnyelte a gépzaj.