Címke: próza

Kilencven

 // a Jéghegy trilógia 3. része //

 

Ketten vannak. Órák óta nem csinálnak mást, mint keringenek a város turistáktól nyüzsgő terein: a férfi fekete bőrkabátot visel, alatta khaki garbót és elegáns bakancsot. A nő ősztől idegen vékony, tarka ruhát vett magára, hosszú kendő nyakán, rikító vörös ajkáig feltekerve. Látszólag nem keresnek semmit, nem vásárlás címszóval barlangjukból előbújt helyiek, mégis ismerős nekik a környék. Többször körbejárnak a főtéren, aztán betérnek egy sétálóutcába, mások száradó ruhái alatt elvonulni. A keskeny utca újabb forgalmas csomópontba torkollik.
Szabálytalan embersorok kígyóznak mindenfele.
A nő olykor a férfiba karol. Nem néznek egymásra. Napszemüveget visel mindkettő, fülüket hatalmas fejhallgató takarja. Órák óta. Kettősüket teljesen elvágva a külvilágtól. A macskakövekre függesztett tekintetüket csak néha emelik el fel, de horizontjuk akkor sem hág magasabbra mint két lépcsőfok alkotta belépő egy kocsmába, vagy hogy meglássanak egy kirakat előtt fekvő hajléktalant.
A nő kényszeresen megnézi mindet, mint nyaralók külhonban sajátjaikat. Néhány évvel korábban egy volt közülük. Őt is talán ugyanígy megnézte néhány külhoni sajátja. Egy napon aztán odalépett hozzá a férfi. A nő öntudatlan feküdt a földön. Arra sem volt ereje, hogy felemelje a fejét. Csupán a bakancsot vette szemügyre. Díszes. Fényesre nyalt. Reflex-szerűen nyújtotta ki kezét némi apró reményében, bár jól tudta már, minél gazdagabb valaki, annál többet jelent neki a pénz. Tehát minél gazdagabb valaki, annál kevesebbet ad. Kezét visszahúzta a súly, amit a férfi helyezett bele: valami meleg. Egy bögre leves. A férfi megitatta – sosem felejti el annak a levesnek az ízét. Gombaleves. Akkor – kijózanodva a meddő gondolatlanságból – megnézhette már az arcot, és megismerte: egy volt közülük. Máskor borzas haja most jól fésült, arca borostátlan, új ruhát viselt. Megismerte, tehát hitetlenkedett néhány pillanatig. Megismerte a csillogást is a férfi szemében. Egy új csillag fénylik ilyen erőteljesen.
Sosem kérdezte meg a férfit, hogyan jutott pénzhez, hogyan változott meg az élete, vagy miért változtatta meg az övét. Először gyanakvásból, majd félelemből… majd a kettő hideg elegyéből. Később azért, mert egyáltalán nem számított. Szerette őt.
A nő kényszeresen megnéz tehát minden hajléktalant. Sosem ad: ez a férfi dolga. Sosem kérdőjelezte ezt meg. Még most sem, mikor, hónapok óta, ha oldalán volt, a férfi sosem tett semmiféle gesztust az utcán élők felé. Hűvös, korai ősz tartott feléjük.
Elhaladnak a cseresznyeárus bódéja mellett, némán üdvözlik egymást, egyetlen bólintás, sietős léptek tovább. El kell zárniuk magukat a külvilágtól. A cseresznyeárus mosolyog. Nem vesz észre semmit.
Továbbhaladnak, a nő a férfi karján csimpaszkodik most, mint aki nagyon retteg valamitől. Ez a kar nagyobb védelmet jelent, mint a kerítés, a falak, a tető éjjel a fejük felett.  A külvárosban élnek. Csakúgy, mint a cseresznyeárus. Nincs másuk, mint ez a biccentés. Minden nap egy biccentés, ami valamiképpen védelmezi őket a külvilágtól, de ami őszintén ennyit is tesz: nincs egymáson kívül senkink. Befordulnak a sarkon. Megugatja őket egy fekete kutya.
Újabb tér, elhaladnak néhány kergetőző gyerek között. A nő erősebben karol a férfiba. A macskaköveket nézi az is, a fekete napszemüvegen keresztül. Szeretne kikerülni innen. Nem is hallja a zenét, ami áthatolhatatlan falat hivatott képezni, de legalább a guruló almák és a hajléktalan zörgő bögréje, a modern városi nyomor nem sebzi minden érzékszervét.

– Manuel.
A nő megrázza a férfi vállát. A parkban ülnek, festetlen pad deformálja el hátsójukat.
Másodszor is megrázza a férfi vállát, mire az leveszi a fejhallgatót.
– Már itt kéne lennie, nem?
A férfi bólint. Már biztosan a városban van. Majd’ két hete, hogy nem hallották hírét.
– Talán meggondolta magát – fontolgatja a nő. – Nem értem, miért nem jelentkezik.
– Nem mi vagyunk az egyetlen ismerősei a városban – von vállat a férfi.
Ezen aztán elgondolkozik a nő. Sosem hallott róla, hogy ismerne bárkit rajtuk kívül. Biztosan tudná.
– Adj egy cigit.
Egy a nőnek, egy a férfinak.
Rágyújtanak.
– A füst olyan, akár ő. Éppoly tünékeny.
– Milyen költői lettél hirtelen – így a férfi. – Talán hagyd rá az irodalmat.
– Persze.
A nő mélyet szív, aztán a füstöt nézi.
A cigaretta már csonkig égett, a nő elnyomja, eldobja. A férfi felszedi, egy gyufásdobozba helyezi azt.
– Mondtam már, hogy ne csináld ezt – morogja.
– Hiányzik anyám – feleli a nő, meg sem hallva a másikat. – Hiányzik, basszus. – Valahogy mindig ő a az, aki könnyekkel bukkan elő emlékeiből, ha nem talál meg valamit vagy valakit.
– Ne sírj, na – próbál valamit kezdeni a férfi a helyzettel. Átkarolja a nőt. – Talán holnap megtaláljuk.
– De anyám miatt, a fenébe is…
– Ne sírj, na – ismétli Manuel. Enyhén megrázza a nőt. – Megvédi magát az utazó. Ha meg nem úgy volna, tudod… valaki mindig vigyáz ránk.
A nő értetlenül bámul a férfire. Szemei még mindig könnyekben áznak.
– Hagyjuk ezt a témát…
– Nem úgy! – A férfi gyengéden felnevet. A nő rögeszméje, hogy a férfinak rögeszméje az isten-téma. A megoldás mindenre. Az instant-megoldás, ahogy ő nevezné.
Újabb két szál cigarettát vesz elő, mindkettőt meggyújtva, majd egyiket átadja a nőnek.
– A sárkányokra gondoltam – fűzi tovább, s hangja a füsttel indul. – Szeretem azt a történetet. Kérlek, meséld el újra.
A nő hosszan nézi a füstöt, keresi a férfi hangjában a törést, de nem találja. Lágy hullámok viszik azt; erős szörfdeszkán úsztatják.

Egy talált társ leválasztása

 

Azt fogják majd gondolni, hogy nincs jobb dolgom, ráérek egész nap ilyenekkel foglalkozni és válogatni, a jól eltervezett megjelenést követően pedig a figyelem örömmámorában fürödve a teljesség nyugalmával dőlök hátra párnázott karosszékemben, kockázatmentessé alakított életteremben, egy szobában, ahonnan minden veszélyforrást eltávolítottam és melyen kívülre sosem merészkedtem. Még ha erről volna szó, hogy egyszerű jeleket sugároznék a virtuális térbe, ha valóban annyi volna a szándékom, hogy pusztán látszódjak, feszültségek, elektromos igenek és nemek közé kényszerítve egy állapotot, eljuttatni a megjelenésig, eljuttatni a másikig, figyelmet és megértést követelve, még ha csak erről volna szó, az odafigyelésről, hogy elnyerjem, elszívjam az életerőt kábeleken át a te lelkedből, monitorfüggő barátom, hogy uralomra jussak a kibertérben, sokkal többről van itt szó, ezért nem is érdemli e kicsinyes megközelítést, nem igényel ekkora átgondolást, egy ártatlan zene megosztása veled, a helyeselő tekintetek és lelkiismeretesen hallgató fülek elnyerése, szóra sem érdemes.

         Kilépve egy gondolati létesítményből, jelek és iránymutatások egyszerre megvilágító és eltávolító erejű struktúrájából az utcára, rettentő sárga vonatok közé, a közömbös gondatlanság lefegyverző, irritáló nyugalmatlanságába, maga az életveszély, háborús övezet a húgyos indifferens járda, a két sínpálya közötti senkiföldje, e lélekvesztőn áthaladva semmiség összemérve ezt, a külső fenyegetést, a kilépésből eredő ösztönös éberséget azzal gyomorban és mellkas alatt felhalmozódott súllyal, amit a teljesség megpillantása és megérzése hátra hagyott, igazán semmiség. Egy magát ölelő, önnönmagába tekeredő, egyetlen egy lábon lassan ereszkedő és összerogyó meztelen férfi képe az oktogon közepén – még ez sem éri el azt a tökéletes képet, ami megmutatná mekkora kockázatot vállaltam, hogy szóba álltam veled, kedves olvasóm és kedves te. Sokkal nagyobb a felelősség és a feladat annál, hogy megszán-e egy isten, hogy felkapnak-e téged, süllyedő férfi, a trombitás hírnökök, apokalipszised angyalai, mert éppen az istened az, aki sírva könyörög, hogy gondolj rá, mikor felszállsz mindennapi sárga vonatodra, mikor elfogyasztod rendszeres mérgeid és vitaminjaid, ő nélküled igazán semmi, ott lebeg a lét határán, uralom és bukás között, képzeld ezt a mizériát, képzeld el vérfagyasztó kételyét, kötődését hozzád, hogy mennyire szeretne lenni a te másikad, mennyire szeretné, ha ő lehetne orvosságod és függőséged, ha ő lehetne szemeden a megnyugtató fátyol, úgy, de úgy megjutalmazna, ha nem hagynád magad az oktogon közepén már az emésztőbe süllyedni.

         Elkerülve tekinteteket, melyekből csak tárgylétedre következtetnél, arra, hogy nem különbözöl egy villamosszekrénytől, fejedre csapod a csuklyát, mely az orrodig ér, ha nem figyelnél ez például a veszted is okozhatná, mint egy orkán erejű refrén a zebránál, és nekiindulsz gyalogolni, neki a jótékony távolságnak, hogy a tér–idő–kifáradás együttállására hivatkozva kitakarítsd fejedből gondolati építményed összeomlásának nyugtalanságát, a kockázatvállalás bátor magányát magadra véve, és istened nyomába eredve eljutsz a Dunáig. A vizet irigyled, hogyan képes rá, hogy mindig más és mégis egy, hordja a szart, hordja a palackot az üzenettel, egyszerre hullámsír és elixír, elbírja a cápát és a szexelő párt a bícsen, megoldja, hogy ne találkozz egyikkel se lehetőleg, tisztítja szennyes bolygód, összefogva ősellenségével, a napfénnyel biztosítja neked, hogy felépíthesd gondolati építményed. Még a Dunát is irigyled, pedig a Duna a legszomorúbb és a leginkább tiéd, ott folyt körülötted, mindig figyelt, mikor az első csajt a partra vitted, halkabbra vette a csobogást, elszedte a lámpafény egy részét is, hogy nektek jó legyen, télen befagyott, hogy ezt is lásd, és visszaverte szánalmas januári fotonjaid. Eszedbe jut, hogy mindig középre tartasz, eszedbe jut, hogy le kellene térdelni, és hagyni hogy valami szétszaggasson, mert épülni csak utána tudsz, arra gondolsz, hogy az újraegyesülés a szétszaggattatáson át vezet. Ezzel mentegeted magad, míg kezdesz már valóban elfáradni az egésztől. Felkínáltad magad a semminek.

         Nem tudni feltárták-e már, hogy miként a remegés hidegben azért történik, azért rángat kétszázvalahány izmod, hogy ki ne hűljön a tested, így gondoskodik rólad kiterjedt univerzumod, feltárták-e már, hogy a sírás is, ha belegondolunk, önvédelem, remegtet, ráz, nyomorgat kétszázvalahány izmod, hogy úgy elfáradj, hogy semmiképp ne gondolj többet elhagyott végtagodra, rád, te kedves, elhagyott végtag, hogy ne gondolj többet semmire, a sós fejváladék kimarja a szemed, az izzadság lehűti a tested, mindig naprakész alkarod és vádlid kienged, megszűnik a tartásod, a csendes remegésből üres, álomtalan álomba jutsz. Közben marad annyi lélekjelenléted, annyit meghagy neked féléber kötődéstől bedrogozott tudatod, hogy felismerd ezt a pillanatot, mert ez a legnyugodtabb, legtökéletesebb emberi állapot, mert senkinek a tekintete nem érdekel, az sem, hogy lemeztelenítenek-e, a guggoló férfi képe, kedvenc önsajnáló profilképed lehetősége elpárolog, nem hiányzik semmi, nem törődsz a figyelemmel, a csuklyát az arcodba húzod, betűröd az állad alá, csak befelé figyelsz, és egyetlen egy tény marad neked, a saját magad tekintete, ahogy az számon kérőn haragszik rád, mert egy másik emberrel felezted el magad, önmagad szétszaggatott egészét, nem létező felét gondolati építményed pótlásával hitegetted, azt hitted, hogy bármi más elég lehet, ami nem te vagy. Sétád végére belátod, nincs más biztos, csak, hogy folydogálhatsz, mint a Duna, sodorsz és sodródsz, egy öntudatos kis atom vagy, örülj, hogy létezel, hogy lényegi részecskéidnek valaki alágyújtott. Eltűntetni az életedből valaminek az állandóságát – a legsúlyosabb filozófiai állapot.

Azt gondolod, reméled, hogy a kiegészülés és szétszaggatás sétája most véget ér, elég volt kitörni, eltűntetve-észrevetetni magad, elhiteted magaddal, hogy legalább leikszeltél, de valójában az történik, ami mindig is történik, hogy rád nehezedik egy állapottá szilárdult érzés, gondolattá merevedik egy állapot, és magyarázni kezded magadnak, hogy mekkora hülye voltál az előbb, nevetsz magadon, ahogy másokra is nevettél biztonságos szobádból, alaposan megindokolt gondolati építményedből, idealista váradból, és már kezded is elfelejteni, hogy minden igazi kérdés valójában létkérdés, ezért roppansz meg az akadályoktól és menekülsz az erdőbe vagy hídra megnyugodni, már el is felejtenéd, hogy ezt nem felejtheted el, mert újra sor kerül rá, mégis el kell tőle tekinteni, hogy továbbmehess, hogy mások szemével figyelve újra megalázd magad, és elbújj egy fa mögött abban a bizonyos utcában, ahol lakik a te illékony másikad, szurkolsz neki, hogy elűzze démonjait, a dél-európai cserediákot, akit gyűlölnöd kellene, és képtelen vagy eldönteni, hogy kinek kedvezzél, ki a gyenge, hogy legyőzted-e a legnagyobb bénaságodat, eldobtad-e drogodat, elvágtad-e azt a tenyérmetsző kötelet, ami még mindig lóg a harmadik emeleti ablakból. De nem mész, nem menekülsz, mert hiába ugrál és tombol körülötted a földmélyi kanális összes kénszagú teremtménye, mutogatnak rád és röhögnek, kigúnyolnak, te még mindig arra a függőre szegezed a tekintetedet, mert még mindig ott lóg, az ablak félig nyitvamarad, esetleg még nincs minden veszve, erre gondolsz, ezzel mented ki magad a hangosodó, örvénylő tüzes röhögések zajában, sétálsz nyugodtan és elviseled ezt a metafizikai gúnyt. Sétálok közöttük nyugodtan, és szégyenkezem, hogy azt hittem legyőztem az életet, hogy a szoba nyugalmas, teljesen üres fehér falai között elegendő lesz felrántani egy izgalmas kis lakásmitológiát, hogy távol maradni a megoldás, és elég egy zene meg egy videó keltette öröm és nevetés, hogy a társas figyelmet is megszerezzem, elorozzam, kivonjam a réz és –alumíniumtekervények beláthatatlan összefüggéseiből.

Hazajöttelek téged lezuhanyozni, kedves te, mint egy másnapos fejfájást, a tegnapi öröm helye ma a lélek dehidratációja, az elhagyott végtag helyén nyomul a fantomfájdalom.

        

 

 

 

Tengerköpeny

// a Jéghegy trilógia 2. része //

 

Lány a tenger köpenyén. Mintha ágyon, paplanon hasalna.

Tizenpár napja nem látta a szüleit.
Hiány, megremegteti a gyomrot, szorongatja a tüdőt. De nem, most másra kell koncentrálni. Főleg a tüdő az, ami nem szoronghat.
Alatta deszka. Kinyújtotta karjait és evezni kezdett. Karmunkájával vésztartalékait használta fel. Ha a kitartás tejeszacskó, hát ő most az alsó csücskéből próbálta kiszippantani a maradékot, ha voltál gyerek tudod milyen nehéz is az a zacskó megdöntése nélkül, de ő most nem dönthette meg, nem foglalkozhatott a nehézséggel. Nem lehet jelen egyszerre a hasonlat világában és itt, a tenger köpenyén. Jobb kimondatlanul hagyni, belül is, fél gondolatok szintjén, hogy pengeélen kell evezni. Evezni a hullámok felé, beljebb, észlelni a kedvező lökést; ez számított most. A tenger mélykék volt, néhány vékony felhő árnyéka alatt. Úgy hullámzott, mintha lomha sárkánykígyók tekergőznének köpenye alatt.
Emlékezett anyja meséire, melyek a sárkányokról szóltak, akik a tenger alatt élnek. A tenger megvédi őket, mondta az anya. Ezek a sárkányok nem támadtak meg hajókat, nem gyújtottak fel kikötővárosokat. Ezek a sárkányok veszélyes, partközeli lényekre vadásztak, olyasfélékre, melyek a strandozókat, vagy a halászokat nyomtalanul tüntetik el. Sőt: szörfösöket. Olyasfélékre, melyekről még a mesék se szívesen tettek említést. Sokszemű, hosszú csápú lények, külsejükben többször rovarra, vagy madárra hasonlítanak inkább mint halakra. Fekete tollú, éles csőrű, csáprágókkal vadászni induló szörnyetegek. Ezektől a lényektől nem félt már a lány, először a sárkányok, aztán az idő végett, ami lassan nővé formálta. Amikor a hullámok ilyenformán viselkedtek, különösképp megnyugodott. Nem gondolta többé, hogy anyja sárkányai megvédhetik már, hiszen nem maradhat mesék, hasonlatok és metaforák világában az ember örökre. Mégis megnyugodott.
Tovább evezett, szívében mesés sárkányokkal, amikor meglátta: az egyik hullám tökéletes lökésben haladt a part irányába. Tudta, ha elég ügyes, fél percen belül keresztezik egymás útját. Gyorsított kartempóján, a hullámot folyamatosan szeme célkeresztjében tartva.  Sikerül, sóhajtotta vidáman egy hang a fejében.
Feltérdelt, majd felállt a deszkán. A szél sókristályokat préselt homlokára. Fürtjeit egymásra fésülte és összetapasztotta a tengerpára. Érzékszervei a hullám köré fonódtak. Rögtön ráeszmélt, hogy a tökéletes hullám csöppet sem tökéletes. Számára nem. Alábecsülte a hullám erejét, ami már most nagyobbnak tűnt, mint amit elérni remélt; és tovább duzzadt. Nincs visszaút, meg kell csinálni.
A levegő sós és édes volt. Szerette ezt az illatot. Elég volt egyetlen szippantás, hogy bátorsága visszatérjen. Elég volt egyetlen szippantás, hogy felelevenedjen egy emlék, tudattalanul, éppen csak a pillanat töredékéig, egy emlék anyjáról, aki sárkányokat rajzol a part homokjába, miközben mesél.
„A sárkányoknak Poszeidón adta a beszéd, és vele egyetemben a tudás képességét. Terüknek a végtelen tengereket jelölte ki, ahol meglelhetik az időt elmélkedéseikhez. Poszeidón tudta, hogy ha nem okítja őket példázatokkal és kihívásokkal, a tenger csendjében megtalálják a bölcsességet. Csupán idő kérdése. Idő és tér, pontosabban. Poszeidón tudta, ha megtalálják a bölcsességet, tudni fogják, az életet mire használják, amit tőle kaptak. Tudni fogják, hogy a kisebb halak azért élnek, hogy ők táplálkozhassanak. De senkinek nincs joga többet elvenni, mint amire szüksége van. És aki nem tiszteli az élet láncát, aki az idő múlatására, kedvtelésből pusztít, az nem csak boldogtalan marad, de fájdalmat és félelmet olt a szívekbe. Tisztelni kell a gyengébbet, még ha zsákmányod is. Ezért hát a sárkányok tudták, Poszeidón azért teremtette őket, hogy segítsenek a gyengébbeken, és elpusztítsák a szívtelen szörnyetegeket.”
Hallotta anyja hangját, látta magát kívülről, ahogy elkerekedett szemekkel néz anyját, a sárkányokat, a tengert. Látta magát, ahogy nevetve beszalad a hullámok közé. Első alkalommal tette ezt önként.
Mindez a pillanat töredéke, ami éppen elég ahhoz, hogy elveszítse a kontrollt a deszkán, gondolatain, fókuszán, megbillenjen alatta a deszka az egyik irányba, majd a másikba – újabb tört idő -, finoman sokkolva lábizmait. Az elektromos áram az idegeken. Hajtűkanyar a reflexek előtt. Libabőr a vállakon. A szívverés kihagy. Öklelés a gyomor tájékán. Egyetlen, hirtelen belégzésre sem elegendő idő, miközben az ég záródó kagylója rázuhan.

Robajlás.
Vákuumzaj.
A pórusok összeszűkülnek.
Körülölelte a sós víz, de másodpecekig ájult volt, nem fogta fel, mi is történt.
Aztán felnyitotta a szemét. A pánik lett volna az utolsó, ami eluralkodik rajta.
Látta a tengert.
A tenger gyomrát.
A sárkányokat.

Jéghegycsúcs

// a Jéghegy trilógia 1. része //

 

Nem vagyok többé önmagam. A hajam többé nem sötétbarna, bőröm nem fehér, szemem nem kék. Magyar sem vagyok. Tucat se, szabad se vagyok. Utazó vagyok, aki nincs úton. Nem vagyok fia anyámnak és testvére bátyáimnak, húgomnak, se kávéfüggő, se alkotó, se pusztító, se a reggeli fényben vakoskodó, se éjszakában futni vágyó, se libabőrös néhány jazz-taktustól, se fapofájú, se biciklis, se gyalogos, se lefekvő, se elhagyó, se induló, se bábművész, se író, vagy bármi, ami voltam.
Inkább állatnak érzem magam szótlan zarándoklatomon, meddőn magamba szívva a fél világot, városok, házak, romok, kövek, bogarak, porszemek és baktériumok jéghegy-csúcsát. A kisujjam körmén elfér minden, amire most emlékszem, és biztosan tudom, elég egy éles célszerszám, hogy ezt a kisujjat eltávolítsam.
A köröm meg különben is lenő, néhány nyisszantás – szűz az ujjhegy.
Állat vagyok a világ klisé-dzsungelében; nézhetek bárhova, milliószor ismételt történeteket látok. Elég egy emberekkel teli köztér képe, hogy élet-étvágyam lecsillapodjon és elég egy idegen hajszál a kávézó asztalán, hogy irritáltságom a csúcsra hágjon. Jéghegy-csúcsra.

A hőség megremegteti a levegőt, ablakom előtti elvonulásában. Talán nem is vonul, talán áll, gondolom, de néhány póznára tűzött zászló tüntetőleg hullámokat vet szemközt. Kibírhatatlan.

Lent állok a téren, középen: olcsó placebo a gyomornak; nézem a lépteket, minden lépés valahogy más, idegen, a lábak gazdája világként viseli lépteit. Viccel? Miközben próbálja magát végképp elzárni ettől a külső őrülettől, lépésről lépésre üvölti világgá személyes drámáját. Mimika meg grimasz se kell. Nem viccel. Elég néhány lépés. Ruha-teszi-az-embert-ego paradoxon. Rajtam fekete a flaneling, a húsom belül rózsaszín. Nehezen leplezem.
– Éhes vagy? – hallom balról.
Persze, hogy éhes vagyok, ha a kérdés nekem szól.
Mosolyra még nem futja, körbenézek, a hang gazdája a remegő levegőbe tért. Érzem, kiül minden érzelem az arcomra, de nem tudom behatárolni, melyik szemöldököm húzódik fel, mosoly-e vagy vicsorgás gyúrja át arcomat. Jönnek a sablonos képek, amibe bárki beleunna, a fogócskázó gyerekek, az egymás szemébe néző idegenek, akik valamit megtalálnak a másodperc töredékére, majd továbbindulnak, egy nő elejt egy kosár almát, egy öregember motoszkál a zebrán, segélykérőn tekint körbe, de senki nem segít. Guruló almák. Egy férfibe belekaroló nő. Cigis dobozzal focizó fiatalok, fekete kutya csahol, biciklit póznához rögzítő kezek, földtől elrugaszkodó lábfejek, füstfelhőt hányó száj, lehunyt szemek, egy köldök kitakarása, dacos hajlású kar a zsebben, mobiltelefonba irányzott panasz, egy napszemüveg felhelyezése, pörgő szoknya, egy hisztérikusan zokogó kislány, a koldus zörgő bögréje, az utcaseprő berregteti a gépet, pocsolya felszínén forgó olajfolt-galaxis, fekete kutya csahol, egy félszeg mosoly.
Megáll előttem az a fekete kutya. Gépiesen kinyújtom a kezemet, hogy megismerje a szagomat. Felnyüszít, elszalad.
– Jóllaktam, Mami. – Elégedett, szőke hang, hiába keresem gazdáját.

Visszabaktatni egy kávé mellé és kitépni magamból a szavakat.
Mégsem leszek más, mégsem leszek kevésbé állat.
Nem látom azt, amit ők sem látnak: mire fekszenek fel a hullámok? Van-e jéghegy a csúcs alatt?

Talán jelentkeznem kellene náluk. Talán segítenének. Hiszen megígértem. Tizenpár napja küldtem utoljára egy e-mait, akkor még vártam ezt a pillanatot. Újra látott sosem-volt barátok. Távolról mindent könnyebb átölelni.
Felnyitom a laptopot, hogy pontot tegyek a végére. A pont előtt persze még befigyel néhány felkiáltójel. Eléjük még szűkre szabott hosszban betűket, vesszőket, kettőspontokat és gondolat- vagy kérdőjeleket halmozok.
Esetleg sárkányokat, sosem tudhatod.

Sérgio Sant’Anna: Értekezés a módszerről

Az illető, aki felvette őt minimálbérért, azt mondta, hogy hálát adhat, hisz a munkanélküliség egyre terjed. Olyasvalaki volt, aki előszeretettel használ efféle, szótárból vett szavakat, melyekről azt gondolta, méltóságot és ékesszólást kölcsönöznek beszédének, jóllehet elméje nem tudta kézzelfoghatóvá tenni ezeket az elvont főneveket. Hatalom és fontosság viszont olyan kiváltságok voltak, melyeket beosztásával együtt magára öltött, ahogy ott ült nyakkendőben szónokolva, miközben az előtte sorakozó emberek hallgatagon ácsorogtak, legfeljebb néhány szótagból álló választ mormoltak, mint „igen uram” vagy „nem uram”, ha valami rossz szokásról faggatta őket, például a részegeskedésről.

Ha hallgatósága kicsikét is műveltebb volna, részletesebben kitérne az ország gondjaira is, mely a nép elmaradottságának, a politikusok becstelenségének és hozzá nem értésének köszönhető, amit súlyosbít az állam túlzott mérete. Otthona biztonságában olyan okokra is rámutatna, mint az éghajlati adottságok, a hazájukból száműzöttek által végbevitt gyarmatosítás vagy a fajok keveredése.

            A magánkezdeményezés megtestesítője volt, középvezetői beosztásban, aki úgy gondolta, hogy bár keveset keres, jók a kilátásai, hogy néhány fokkal feljebb kapaszkodjon, feltéve ha rendíthetetlen és makacsul keményszívű marad. Ráadásul a Pánamerikai nevet az ő szemében a nemzetköziség légköre lengte körül, noha az nem volt egyéb, mint egy alattomos érzés, mely valójában azt az embert is megfertőzte ott, a párkányon, a feliratos egyenruhában, mely számára valami kevéssé érthető dolgot jelentett, amit éppen ezért tisztelt, valami Brazíliában népszerű sporttal kapcsolatos dolgot. Kétségkívül valami magasztos dolgot, olyannyira, hogy kereken megtiltották nekik, hogy munkaidőn kívül hordják az egyenruhát, nehogy beszennyezzék a nevet azzal, hogy abban ülnek kocsmában, köztéri padokon vagy a park gyepén. Annak, hogy az éjszakát a két utóbb említett hely valamelyikén töltse, megvolt az az előnye, hogy ha nem megy haza, nem kell részt vennie mindabban, ami feleségével és három gyermekével otthon, az éléskamra előtt fogadná – ahogyan azt a néhány egymásra helyezett, teljesen üres ládát nevezték. Nem mintha ez járt volna a fejében, mialatt a párkány felé tartott, épp ellenkezőleg: amint kitette a lábát hazulról, megfeledkezett az otthoni problémákról. Tudta, hogy az asszonyok valóságos csodákra képesek, például tojást vagy lisztet kérni a szomszédasszonytól hozomra, de ha egy férfi ott lenne a közelben, az egész panaszáradat őrá zúdulna. Legalábbis ő így gondolta, amikor épp ilyesmin tűnődött. Ilyen félelmek egyébként csak mintegy látens módon szunnyadtak benne ott, a párkányon – valami jóleső hiányként – és nem is jutottak volna az eszébe a tőlük való szabadulás lehetőségével egyetemben, ha a lent álló emberek kórusban kiabálását nem értelmezi úgy, hogy leugrásra buzdítják.

            Nem mintha hajlandó lett volna engedni a felszólításnak, ez nyilvánvaló; csupán meghökkenve kissé, sőt talán elbűvölten ráébredt, hogy ez ésszerű lehetőség egy olyan ember számára, mint ő, aki bár nehézségekkel küzd, mégis ura minden egyes mozdulatának. Ez nem várt szabadsággal és megkönnyebbüléssel ajándékozta meg, hisz egy vékonyka hajszálnyira van tőle az emberi nem közös célja: megszabadulni a szenvedéstől.

            Jogosan vetődik fel a félelem kérdésköre. Vagyis hogy nem félt-e ott, a mélység fölött. Ám nem szabad elfelejteni, hozzá volt szokva, hogy veszélyes helyeken tartózkodjon. Másnak az ő helyében talán fájt volna, hogy a jelenlévőket mily kevéssé érdekli az élete. De amint azt láttuk, ő maga se igen törődött vele, hasonlóan egy sokadik mellékszereplőhöz, akit szinte észre se lehet venni a sokszólamú darabban. Ennélfogva annak a lehetősége se kristályosodott ki benne, hogy természetes és jogi személyekre támadva, fegyvert ragadva hívja ki a sorsot, habár, mint bárki másnál, ez az ő fejében is megfordult olykor-olykor… Továbbá ott voltak ebben a jelenetben azok, akik nézőközönségként a hírnév legalacsonyabb fokán álltak, valamint ő maga, aki, ha ez a reggel csupán egyike lenne azoknak a reggeleknek, amikor céltalanul bolyong, nos, akkor ő is elhelyezkedett volna a nézőtéren, hogy elüsse az időt, de csak csendben, mert cselekedeteiben mértéktartó és szerény volt. Akkor, ott nem érzett keserűséget, sőt tudta anélkül, hogy tudatosult volna benne, hogy az ilyen jelenetekben mindig vannak olyan szereplők, példának okáért asszonyok (néha már a gyertya is ott lapul a retiküljükben), akik kétségbeesve takarják el arcukat, miközben olyasféle drámai szólamok hagyják el ajkukat, mint „az Isten szerelmére, ne!” vagy valami ehhez hasonló, és olyanok is, akik kihívnák a rendőröket vagy a tűzoltókat, mint ahogy éppen ebben a pillanatban ért oda a tűzoltó-parancsnokság járműve. Tekintély- és törvénytisztelő ember volt, és ettől a tisztelettől, sőt talán félelemtől vezérelve azon nyomban felkászálódott, hogy újból nekilásson az ablakok pucolásának, amikor a várakozás csendjét egy lentről jövő kiáltás törte meg, ami aztán morajlásba csapott át, amint rájöttek, hogy csak egy munkáját végző ember az, még ha olyan veszélyes körülmények között is, ami kockázatról, tettrekészségről, szélsőséges érzelmekről, bátorságról tanúskodott. Ez a felzúdulás már tényleg fájt neki, hisz az iménti kiáltások hasonlatosak voltak a közönség légtornász iránti lelkesedéséhez, aki mintha hirtelen elvétette volna a mozdulatot. Kezében a kefe és a rongy, lába előtt a vödör, ismét megfordult a nézőtér felé, egy kis lépést tett előre, hogy tisztán hallja, ahogy azt kiabálják neki: „ugorj le”, ugorj le”.

 

Szelényi Zsolt fordítása

A Halál szerelmes lesz

Halál a föld gyomrában lakik, olyan mélyen, ahová már barlang sem érhet le. Itt sötét van, de kellemes meleg, és a Halál odújában – ami roppant otthonos – vidám tűz pattog a kandallóban, fénye táncol a sötét falakon. Bár egyedül van, sosem érezte magát magányosnak, munkája miatt naponta rengeteg emberrel találkozik, ha pedig végre akad egy kis szabadideje, boldogan dől hátra a kényelmes foteljében és könyvet olvas, de gyakran főz, azt is nagyon szereti. Csak hát sokszor ég oda az étel, ha dolgoznia kell. A falon van egy hatalmas monitor, ami csipog, ha dolog van, megmutatja hol és kit kell elkísérnie az ajtóhoz. Olyan régóta csinálja már ezt, hogy nem is emlékszik, hogyan kezdte el és miért. Mindenesetre elvan vele, csak hát szörnyű érzés, hogy utálják az emberek. Pedig nem akar ő rosszat, csak a munkáját végzi. Különben is, a tragikus nem is az ajtó, ahova viszi őket, hanem a föld maga, ami az ő kis lakásához képest nagyon hideg tud lenni, sálat kell kötnie, ha dolgozni megy, néha még kesztyűt is húz. Hazaérve ezeket csak úgy mellesleg a koszos zoknik mellé hajítja a sarokba.

                Mindenki hallott már Haláról. Ő az a vendég, akit senki sem vár vagy lát szívesen. Egyedül az öngyilkosok, de őket meg Halál nem állhatja, be nem tervezett munka…      Említettem már, hogy Halál szeret olvasni. A könyveket mindig az ügyfeleitől szerzi, azaz elcseni, ha van rá lehetősége. Mindig csak egyet, de az idők során szép nagy könyvtár halmozódott fel nála. Válogatás nélkül mindenen átrágja magát, ami csak a keze ügyébe kerül. Különösen szereti azokat a regényeket, írásokat, amik róla szólnak, mert az emberek rengeteg badarságot tudnak összehordani tudatlanságukban. Nem is érti, mit foglalkoznak vele annyit, ahelyett, hogy az életükre koncentrálnának. Aztán amikor annak vége lesz, jön a nyavalygás, hogy jaj, mennyi mindent nem tettek még meg.

                Halál az emberek világát leginkább csak a könyveikből ismeri, mert egy-egy pillanatnál többet sosem tölt ott. Sokat agyalt azon, ha ideje engedte, hogy miért olyan nehéz a legtöbb embernek az elszakadás az élettől. Egy alkalommal, amikor már megint az odaégett disznótorost vakargatta az edény aljáról, elege lett, és elhatározta, hogy lazít egy kicsit, félreteszi a munkáját, felmegy a földre és megnézi, hogy is van ez vele meg az emberekkel. A nagy elhatározásban elhajította a tepsit és azonnal sálat is kötött.

 

                Egy forgalmas utca kellős közepén találta magát. Az emberek siettek körülötte jobbra-balra, ügyet sem vetve arra, hogy ő ott áll. Figyelte őket, a legtöbben nem törődtek egymással, csak mentek a maguk feje után, fontoskodó vagy gondterhelt ábrázattal. Nem messze volt egy park, ott már csak néhány idősebb ember sétálgatott ráérősen vagy padon ücsörögtek, ide tért be. Ősz volt éppen, sárguló levelek hulltak a fákról, a nap melegen sütött. Néhányan kutyát sétáltattak, a réten botokat dobáltak, a jószágok meg lobogó füllel szaladtak vissza minden alkalommal az ágakkal.

                Kiérve a parkból a következő sarkon éppen két autó dudálva koccant össze, és a sofőrök átkozódva pattantak ki az autóból, mutogattak egymásnak. Ez cseppet sem zavarta a sarki újságost, aki unottan lapozgatott egy képes magazint. Járta a várost, benézett boltokba, éttermekbe, fodrászhoz, ahol az ajtóban majdnem fellökte egy vidáman kirontó szőke nő. Volt a cipésznél és virágosnál, benézett kocsmákba és bárokba, iskolákba, játéktermekbe, még az állatkertbe is elment. Látott embereket magányosan kószálni és nagy társaságban elütni az időt. Hajnaltájt pedig hulla fáradtan huppant le a parkban egy padra. Kimerítette a sok mászkálás, a rengeteg új élmény és a kukkolás. Az emberek ugyanis nem láthatták őt.

                Elbambult. A szívbajt hozta rá egy lány, aki ledobta magátmellé a padra. Durcásan nézett maga elé, az arca nyúzott volt. Halál végig nézett rajta: a lány nagyon csinos volt. Nagy papírpohárból ivott illatos kávét és csak bámult maga elé. Egy idő után felpattant és sietős léptekkel elindult, Halál pedig gondolkodás nélkül követte, hogy miért, azt maga sem tudta. Csak jól esett neki nézni a lányt. Néhány utcasarok után egy nagy vörös téglás tömbházhoz értek, a kapuban megálltak, a lány a kulcs után matatott a táskája mélyén. Miközben a liftben álltak, a lány a plafont bámulta, Halál pedig a lányt.

                 Felértek, a lány kinyitotta az ajtót. A lakásban mindenfelé ruhák, cipők, tányérok hevertek a padlón szanaszét, az asztalon félig megevett hamburgerből meredt néhány csikk a plafon felé. A konyhapultot bögrék kávé-karikái tarkították. A falakon pöndörödött szélű fotók; nyaralások, barátok, bulik, egy macska. Miközben Halál a képeket nézegette, a lány ledobta ruháit és bebújt hatalmas paplanja alá, el is aludt egyből. Halál figyelte őt egy kis ideig, aztán odalépett a könyvespolchoz és alaposan szemügyre vette. Egyetlen ismerős írót talált, le is kapta gyorsan, szerette Agatha Christie krimijeit, főleg amiben az a pocakos fura nyomózó van, a neve nem jutott eszébe. Leült az ágy mellé a fal tövébe és kinyitotta a regényt.

 

                Napok teltek el, és Halál maradt a lánnyal. Vele volt, ha aludt, ha dolgozott, ha tévét nézett, még akkor is, ha kiment a mosdóba. Különösen szerette figyelni azt, amikor levitte a szemetet vagy fogat mosott, mert olyankor látszott az arcán, hogy a gondolatai teljesen máshol járnak. Halál teljesen el is felejtkezett arról, hogy mit is keres a földön és, hogy valójában ő csak szabadságon van, mígnem egyik este a tévé előtt ültek, éppen a híradó ment. Halál a képernyő helyett szokás szerint a lány arcát fürkészte, de felkapta a fejét egy hírre: az emberiség történetében először fordul elő, hogy senki sem halt meg napok óta, emberek hiába ugrálnak háztetőkről, alapos csonttöréssel megússzák a dolgot. Erről hirtelen eszébe jutott, hogy neki valójában dolgoznia is kéne, mielőtt még túl sok munka felhalmozódna. Mégis, valahogy sehogy sem tudott elindulni. De pár nappal később már annyira hosszú lett a listája, amilyen még háborúk alatt is csak egyszer fordult elő, Halál kicsit meg is ijedt, azonnal haza is ment.

                Ahogy meglátta a listát, ami olyan hosszú volt, hogy perceken keresztül csak pörgött lefelé a monitoron, majdnem agyvérzést kapott. Sietni akart vissza a lányhoz, úgyhogy a sálat le sem vette magáról, csak rohangászott a lista és a föld között, mint a mérgezett egér. A sokadik névnél a térkép ismerős környékre irányította. Körbenézett az utcán, éppen a lány lakásától néhány méterre állt. Remélte, hogy a lány esetleg erre sétál, de nem volt ideje ezen gondolkozni.

                Körbenézett, hogy kiért is jöhetett ide, akkor látta meg a sarkon a betört szélvédőjű autót és a mentősöket. Bassza meg, megint egy baleset… – mormogta magában. Odament, próbálta úgy intézni, hogy ne nagyon lássa a szerencsétlent, akit elütöttek, de hát muszáj volt megfognia a kezét, és elkísérnie az ajtóig, ami éppen kezdett előtűnni néhány méterrel arrébb.

               A látvány, ami fogadta annyira lesokkolta, hogy egy pillanatra beleszédült. A lány feküdt ott. Ruhája csupa vér, törött combcsontja kiállt a nadrágja alól. Nehezen lélegzett. Arca torz volt a fájdalomtól.Halál ott állt felette és bámulta, ahogy az orvosok próbálják elállítani a sebeiből ömlő vért. A lány kinyitotta a szemét. Üres tekintettel nézett az égre, majd a pillantása szép lassan Halálra vándorolt és megállapodott rajta. Elkomorult az arca.

                Halál szembenézett vele. Sosem érzett még ilyet; a gyomra összeugrott, és mintha jeges vízzel öntötték volna nyakon. Tipródott. Fel-alá kezdett járkálni vagy hol egyik, hol másik lábára állt. Tehetetlen volt. És nem értette. Nem értett semmit. Hosszú percek teltek el így. A lány végig követte a szemével, de nem szólt. Halálnak nem volt választása, teljesítenie kell a kötelességét, de most először dacosan próbált ellenállni, mintha az élete múlna rajta. Aztán a lány megszólalt. Nagyon halkan, inkább csak tátogott.

– Nagyon fáj… kérlek segíts!

Halál ránézett. Üres volt belülről. Nem gondolkozott. Gépiesen megfogta a lány kezét és felsegítette. Ez volt a kötelessége, hát tette. Kinyitotta az ajtót. A lány elindult, de a küszöbön még megtorpant. Hátranézett, és csak annyit suttogott: köszönöm. 

 

Talán egy egész nap is eltelt, míg Hálál az utcákon bolyongott. Nem érdekelte senki és semmi. Soha nem érzett ilyesmit ezelőtt. Olyan fájdalom járta át minden porcikáját, amibe azt hitte, beleroppan.

Egyszer csak egy másik furcsa dolog történt vele: könnyek szöktek a szemébe, térdre rogyott és zokogni kezdett, rázta a hisztérikus sírás és a könnyek megállíthatatlanul futottak le az arcán. Aztán hirtelen beléhasított a felismerés; ezt érezhetik az öngyilkosok is. Hogy már nincs értelme semminek. Csak az elviselhetetlen fájdalom van, amitől nem tud szabadulni. És hirtelen megértette: ezt ő okozta saját magának. Ő tűntette el a lányt a föld színéről. Ha nem nyit neki ajtót… Legszívesebben szemen köpte volna saját magát. Hát ezt érzik az emberek, amikor eljövök valakiért? Ezért gyűlölnek ennyire! Olyat veszek el tőlük, amit senki nem adhat vissza! Soha többet nem akarok ilyet tenni! Felmondok!

Mint egy eszelős, felpattant és rohant. Aztán megtorpant. Az ajtó kellett neki. Kimegy rajta és minden megoldódik. Olyan erősen koncentrált, ahogy csak bírt, hogy elővarázsolja az ajtót, de az sehogy sem akart megjelenni. Először kétségbe esett, de aztán rájött: valaminek történnie kell ahhoz, hogy az ajtó megjelenjen. Gondolkozott. Próbálta felidézni, hogyan is szokás ezt. Először az jutott eszébe, hogy vannak, akik felvágják az ereiket, de ahhoz kád kell meg penge és minden csupa vér. Szoktak mérget vagy gyógyszereket bevenni – az meg gusztustalan: a fejek lilák, hányásban fekszenek, ezt mégsem. Hasonló okokból elvetette a pisztoly és az akasztás ötletét is. Körbenézett, hogy mihez kezdhetne még. Nem messze volt egy toronyház. Felment a legfelső emeletre. Kimászott a tetőre és megállt a párkánynál, hogy lenézzen. Szörnyen magasan volt. Az emberek apró hangyáknak látszottak odalent. Nem sokáig ácsorgott, fejest ugrott a semmibe. Csak zuhant és zuhant, mintha a végtelenbe esne, aztán egyszerre csak vége lett. Hangosan csattant az aszfalton.

Pár pillanat múlva tért magához. Nem érzett már semmit, minden fájdalom megszűnt. Körülötte néma volt a világ, mintha üvegburát tettek volna fölé. Óvatosan felemelte a fejét és körülnézett. Igen, az ajtó pedig szép lassan kezdett körvonalazódni alig pár lépés távolságra. Halál megnyugodott. Vége mindennek. Már csak át kell lépnie a küszöbön. De ahogy fel akart kelni, nem tudott megmozdulni. Bár könnyűnek érezte a testét, valójában a kezei és lábai nem mozdultak. Újra megpróbált feltápászkodni, de sehogy sem sikerült. Próbálgatta újra és újra, egyre kétségbeesettebben és elszántabban, de eredménytelenül. Rádöbbent, hogy kell valaki, aki megfogja a kezét, felsegíti és kinyitja neki az ajtót. Saját magára lett volna szüksége…