(A járvány)
A várost, ahol a várfalban a kövek név szerint is ismerték egymást, és nem jajdultak fel török ostromágyú, germán vagy orosz géppisztolygolyó érintésére sem, most mintha köd nyelte volna el. Sűrű, gomolygó vattába burkolózott Laki szemei előtt a városa. A tengereken biztosan tájékozódó, a csillagok pályáját náluk is jobban ismerő most nem talál be a városba, mindent rózsaszínnel váltakozó kék, sárga köd borít, az utakat lassacskán felfalta ugyanaz a gomolygó, anyagi állag, ami Öskü és Szentkirályszabadja határán megtorpant. Mindkét oldalról próbálkozott, s azt hallotta, hogy Pápa felől is, Zirc felől is fölösleges, a városa „védekezni tud a turisták ellen most, járvány idején”. Laki gyomra összeszorult, s ami régen fordult elő: türelme fogyni kezdett. Tudta, hogy a sok városba igyekvőt az országos félretájékoztatás gyanúja gyötri, akárcsak őt. Azt is sejtette, hogy ebben a zárlatban valami szerepe lehetett a napokban kezdődött katonai gyakorlatnak. Mint az oroszok alatt, csupán komolyabb technikával és az értesülés-zavarás rozsdás fegyverét is leakasztva a falról. Járvány? A különböző krédók – egyelőre nem éles – erőpróbája lehet ez, amire annyi ember szabad ideje, fiatalsága, életének értelme, élete ment rá és még fog is. Azon tűnődött, hogy immár ő is a tájékoztatás hatalmi nyelvezetét használja. Mikor térnek vissza az igazi szavak? Mert most? A krédók. No meg a kard. Tudott egy gabonahordó utat a Séd mellett egy régi malomhoz, félreállt, lezárta a kocsit, és másfél óra múlva otthon volt. Nem tartozott a hivatásos nagyot mondók közé. „Hit nélkül az ágyadból sem tudok fölkelni.” Otília büszke volt erre az egy mondatára. Mint nő büszke, mint katolikusnak keresztelt büszke, mint lakásának egyik – nem elhanyagolható – bútordarabjára a csupasz csípője alatt: büszke. Lakása a Bem-rakpartra nézett. Majd eljön az időszak, amikor se hittel, se hit nélkül, még csak belefeküdni sem, de arra nem lesz a tengerésznek szava. És akkor már Otília jó távol a Dunától egy kórházi osztályos orvos felesége lesz. Laki talpalás közben se jobbra se balra nem nézett. Nincs egyedül, érezte, de most nem akart beszélni senkivel, s hogy másokhoz szegődjék, arról meg szó sem lehetett. Erőfeszítéseknek keményen kitett foglalkozása megóvta döntéseiben a könnyebb utaktól. Most, hogy vállalatát, hajóját, hivatását nem tudni milyen kezek kirángatták alóla, egyszerű foglalatosságot választott. Kertészkedett azon a néhány száz négyszögölön, amit a testvérével örököltek. Kertészkedett és feljárt Otíliához a lány szabadnapján. Meg a fölösleges zöldséggel, krumplival a nagybani piacra. Néha átöltözött Otíliánál és hangversenyre mentek. Olykor hazafelé a kocsiba az énekesnő is beült mellé és pár napot a szerelem-szigeti házban töltöttek. Volt egy fellépése is Otíliának az éhező gyerekek javára az új hangversenyteremben. Elégedett volt, zsúfolt ház előtt énekelt, és mielőtt haza tértek, hajnalig a Séd csobogását hallgatták Lakival.
A nedves elem fénnyel keveredett ölelkezésükben.
(Asszonyváros)
Nagy Sándor és katonái több helyen is megfordultak, mint a történetírók feljegyezték. Hogyan foglalt el egy várost Afrikában, amely nem volt akkor még csatornával elválasztva az európai kontinenstől? Egy várost, ahol kizárólag asszonyok éltek? Asszonyok uralkodtak, készítették a sarút, patkolták a lovat, kereskedtek, ültek a város különböző hivatalaiban és építették a vízelvezetőt vagy ástak a ritkán hulló esőnek a ciszternákat. És nem utolsó sorban ők látták el a város védelmét. Királynő ült a város trónusán, neve nem maradt ránk. Tavaszi ünnepük előtt vette körül a várost hadaival a makedóniai. Nem kívánt embert áldozni, tehát üzent a város lakóinak, hogy nyissák meg a kapukat, különben ostrom alá veszi a várost. Jött is a válasz.
– Semmi értelmét nem látjuk a megadásnak – üzenték vissza. – Ha ostromot indítasz, akkor lehet, hogy beveszed a várat, győzöl, de híre megy, hogy asszonyokat győztél le és gyilkoltál meg. Ha viszont mi győzünk, akkor híre megy annak, hogy Nagy Sándort asszonyok győzték le. Világhódító Sándorunk végül belátta, hogy akár így, akár úgy, de igazság van a dologban és felhagyott a város elfoglalásának tervével. A megmenekülés kulcsa annak a belátásában rejtőzik, hogy bármint legyen, úgyis „híre megy”. A természetes hírelés, történetmondás mellett szóló egyik érvelés dicsőségére. Hogy a városka valóban létezett-e e történeten kívül, az nem kell felmerüljön senkiben. A kendőzhetetlen igazság-magocska körbe járja a földet. Olykor bujdosni kényszerül, olykor némi késleltetéssel, ám elkerülhetetlenül belevilágít a képünkbe szerény lángocskája a csillagos ég jókora tűzrakásai közül is.
(1945 Virágvasárnap)
Át a télvégi mező sarán és haván Pere-puszta felől jöttek az ukránok. Az ország teljes katonai megszállása előtt úgy két-három héttel. A harc akkor már egyre kevesebb kilátással, de egyre nagyobb dühvel, több hete folyt a Bakony körül az ukrán fronttal. Nóra nevelőapjának apja és Nóra nagyapja testvérek. Nóra nagyapját a község megszállása után kikísérik a kertjükön keresztül. A kis patak fölötti pallón átjutva hátulról érik a lövések. A községből még 32-en jutnak erre a sorsra, 16 évestől 36 évesig. Temetésüket a felszabadító megszállók, az egyházi szertartást megtiltva, engedélyezik – Az áldozatokat 1945 virágvasárnapján, két nappal a brutális akciójuk után temethetik el a hozzátartozók. Nóri édesanyja korán elhalt. A lány édesapját orosz föld őrzi.
Ha tovább kivonatoljuk a fönti sorokat, lásd Arisztotelész Poétika Tomi által citált és kommentált szövege, akkor előttünk áll egy – regeszta. – És aztán senki ne játsszon a gondolattal, kinek és mit enged meg a háború és mit nem.
(Észrevétlen aranykor)
Kiterítve, amit immár sohasem láthat, akárhol is volt a hazája, kiterítve a mesterség korabeli fejlettségi fokának, legteljesebb hatáseszközeinek birtokában, mindez a római legionárius lába előtt hevert. Csipesz gyakran elképzelte ezt a családot. Tomi feleségének, Mártinak beszélt is róluk, az asszonynak névnapja volt, Móna a műanyag játékkockáit rakosgatta, ők az asszonnyal a barna szőnyegpadlón ültek, hátukat egy-egy párna támasztotta a falnak, ő, Csipesz, az obsitos római hadfiról mesélt, a családjáról, étkezéseikről, arról, hogy kölest, árpát és szőlőt termesztettek, az asszony zöld üvegcsében tárolt illatszereit sem hagyta ki, szokásaikat, rítusaikat, sőt, házastársi intim együttléteiket is megelevenítette a lány. Mindezt olyan belelátással és -éléssel, hogy az asszony szinte elbűvölődött a részletek gazdagságától és hitelességétől. Móna még csak másfél éves volt, majd alig évtized múlva olvassa mindezt, természetesen rövidítve, de bőséges, főleg fekete-fehér rajzokkal illusztrálva, térképekkel „szemléletessé” téve, azaz pedagógiai céltudatossággal elleplezve egy korszak, amihez kötődni is és ami után vágyakozni is lehetne. Az a mozaikborítás színes ábráival az ő nosztalgiája is lehetett volna, Tomi és Márti kislányáé, ahogy most Csipeszé, egy igazi, városon túli aranykor után. De Móna jelenleg a rácsos ágya alá gurult sárga kockát akarta kihalászni. Az aprólékosan összerakott zöld levél-ornamenseknek ma már csak nyomai, szilánkjai léteznek, de voltak, elkészültek, mesteri kivitelezésben s meleg-égövi légkörrel vettek körül egy családot, mely, meglehet, csupán a képzeletben létezett. De bizonyosan létezett, kutyáik is voltak, egy szamár csontmaradványaira is rábukkantak. Csipesz kevés konkrétumát bőven kiegészítette az ösztönös korszakérzékelés, az át- és visszatűnéseket jól kiaknázó képzelete, így nagy túlzásokba nem eshetett azt illetően, hogy miféle emberi élet zajlott ezen a vidéken, hiszen – nem elhanyagolható érv! – : ő is itt született, a Csipesz nevet városától kapta, a játszópajtásaitól, az utcától, amelyben éltek, s talán a nagy türelméről híres Bakony és a sima kedélyű tó sem ismerte a másik nevét. – Amit ma úgysem találni, Márti, mert szétőrlődött, felmorzsolódott az emberek borzalmas fogsorai között; szétőrlődött, porrá lett anélkül, hogy megragadott volna a potom hetvenöt nemzedékből csak egyet is. Ők még ráébredhettek volna, hogy „Nini, itt ez az aranykor vagy mifene. Nem ezt vártuk véletlenül?” Tomi felesége húsz perc alatt szokta összekapni magát, ha színházba mentek, ha utaztak, ha kirándultak. Most azonban párnájához szögeződött, úgy hallgatta Csipeszt. De lassan ideje volt indulni. Ezt onnan érezte meg a két nő, hogy Móna váratlanul felvisított és az anyja ölébe vetette magát. Összenéztek. Csipesz elkérte a rúgkapálót, intett Mártinak, hogy menjen, tűnjön a gyermek látóteréből, és a picit ringatva-vigasztalva fel-alá sétálni kezdett.
Egyedül maradt a kislánnyal, akinél a kezdeti bősz, anyja utáni sivalkodást felváltotta a csöndes, beletörődő hüppögés, majd Csipesz nyaklánca kötötte le a figyelmét, húzta-vonta, igyekezett a szájába gyömöszölni, mérgében újabb zokogásroham tört rá, hogy ez nem sikerült. Közben a gyerekkel a kezében Csipesz előkészítette a fürdővizet, kikészítette az öltöztető asztalra a kellékeket, hintőport, popsikenőcsöt, papírpelenkákat, rugdalózót, mindent, ami ilyenkor keze ügyében kellett, kell, hogy legyen. És minden természetesen állt a kezéhez. De – amíg a víz eléggé ki nem hűl – keveset még játszottak, amit Csipesz dudorászása is kísért.
Kérdezte egyszer a kislány apja, mikor Mónát amúgy „szakszerűen” fürdette, meg is kérdezte Tomi, hogy ekkora hozzáértéssel sajátra mikor tesz szert. Mert az ám az igazi – tette hozzá. Csipesz elpirulva válaszolt. – Egyedül? Nem hiszem, hogy ez menne. – Tomi nem válaszolt. A lány most is erre gondolt. Végig vette a számba jöhető fiúkat. A kép nem túl biztató, mert Csipeszhez korban illő fiúk mintha készületlenek, valami módon éretlenek, akaratgyengék lennének. És hűvösek. Még a saját jövőjükkel szemben is kegyetlennek, könyörtelenek olykor. Szóval – neki, Csipesznek – valami alapvető hiányzik belőlük.
– De azért nem szomorkodunk, igaz? – mondta a vízben rúgkapáló Mónának.
Illusztráció: Edvard Munch