Az eljegyzés előtti napokban szólalt fel először a roma lány. Persze, erre az első felszólalásra csak akkor figyeltem föl, mikor másodszor is felszólalt: figyelmetlenségem (önzés?) újabb példája. Igazságosabb hát, ha a másodikkal kezdem, az eljegyzés utánival.

Emese elutazott, én pedig, ahogy ilyenkor lenni szokott, túlaludtam magam. Kiderült, hogy a kávé is elfogyott, az ébrenlét szikkadtságával lépek ki délelőtt tizenegy óra körül az erkélyre a jégszeges tavaszi napsütésbe, elszívni az első cigit. A függés kényelmetlen érdességét fokozza a többnapos borosta is: szúr, s az álom is szúrások nyomát hagyta az arcomon. Nem ezekre a pillanatokra való a zöld tea, a fekete meg szintén elfogyott.

A második emelet magasságából látok le az utcára, ahol egy rózsaszín villa előtt véget ér az aszfaltút. A képet agitáns villanyhuzalok szakaszolják ebből a nézetből: az előtér háttérré lesz, vonalak helyett nyalábok inkább, talán csak lerajzolni lehetne, festeni nem.

És nem hogy megjelennek, hanem mintha a tér különböző irányaiból érkeznének, egyszerre a város és a földút, az erdő és a villanegyed felől, szimultán érkezés: a lány és a kisfiú, ki éppúgy lehetne a kisöccse, mint a kisfia, vagy a „szomszéd fiú”, az övé vagy akár a másé. A lány fölkiált nekem az erkélyre, dă-mi și mie o țigară, tegez le kapásból, olyan közvetlenséggel, hogy elnevetném magam a boldogságtól, ha nem lennék szikkadt, s nem lenne bennem valami pótlólagos tartás (elviselni a szúró borostát, a kávé, s a tea hiányát, a harmincévességet, egyáltalán: magamat). De ő még ezt is észreveszi, ebből a távolságból, mint kiderül később, de nem mert a szeme éles, hanem mert fiatalsága (szeretete?) kendőzetlen. Ugyanis ahogy megyek lefelé a falépcsőn, még felém kiált: păi, ce amar ești, s ez nem jut eszembe, mit jelent, vagy nem hallom ki elég tisztán. Nyilván valami pozitívra gondolnék, feltételezve, hogy most törleszkedik, megköszöni nagylelkűségemet, s e feltevés: önzésem újabb esete, s majd az újabb leleplezés. Az amar-ról most az amour-ra asszociálok fürgén vagy fáradtan, s érzékelem a távolságot fiatalság és szikkadás között. Nem is tudok válaszolni, csak vigyorgok ekkor már hülyén, s ő talán még azt is tudja: vicsorgás ez inkább. Tetőfokra ér bennem még a tavaly nyári szárazság is. Méltóságnak álcázom.

S amikor adok egyet, persze, még egyet kér.

Rögzítem, hogy legközelebb eleve kettőt adok, hogy az ilyesmit elkerüljem, úgy tisztességesebb.

A lépcsőn fölfele visszanézek, ők ketten már a földúton haladnak. Intünk egymásnak, s ez most tényleg olyan, mint egy búcsú kíméletlensége, fájdalma, nosztalgiája: ő a földúton a városszél és az erdő felé, én meg vissza az albérleti szobába. Hogy épp idejében érjen véget az, ami el se kezdődött. Az arcára nem is emlékszem, csak a szimultán érkezésre, ahogy egyenesen „a” térből lépnek elő. 

Aztán hazaér Emese, mondom neki este, hogy én csak egy büdös borz vagyok, erre ő, hogy: ha te büdös borz vagy, akkor én egy büdös görény. Kacagunk, összecsontolódunk, alszunk.

Reggel pedig az erkélyen mesélem (kávé még mindig nincs), hogy azt mondta nekem ez a lány, păi, ce amar ești, s hogy ez mit jelent. Emese mondja, s mintha kicsit szomorúan nevetne lelepleződésemen, hogy az „amar” azt jelenti: keserű. Azzal vigasztal, hogy ez biztos ugyanaz a lány, aki neki meg azt mondta, emlékszel, meséltem (s ekkor emlékszem vissza tényleg, még az eljegyzés előtt mondta), hogy: ce păr urât ai, milyen ronda a hajad. Helyben lennénk, akkor. Mert neki meg szépen, olajjal van kökényhaja lesimítva. S a kisfiú sem mellette ment vagy vele, hanem körülötte. Ez az elliptikusan körkörös közlekedés a térben, ez az, ami egyszerűen figyelemreméltó és tanulhatatlan egy magamfajta aszfaltbetyárnak.

Napközben visszatérek Cézanne festményeihez, rajzaihoz, s leszűröm belőlük az egyetlen lehetséges tanulságot: mindent külsővé tenni. Vagy: kendőzetlen szeretet, mely a kendő maga? Hogy a fenébe is ne. Harmincévességem egyetlen, kíméletlen adománya ez, útlevél a következő évtizedhez. Ha így lesz, ha másképp. Türelemmel figyelni a fény masszívumait, s szerkezetté alakítani. Na meg a hiány mint formai (nem metafizikai) tényező. Félrértésekre továbbra is adni okot, de nem számítani ezért semmiféle fölmentésre, hisz: hogyan máshogy? Azzá a lóvá válni, ki egyszerűen csak bevágtatott az erdő fái közé. Vagy akár egy faággá változott kisfiú rövidke története.