Kivel játszunk ma?

Leszek, mondjuk, a fekete figurákkal.

Kit akarsz becsapni?

Magamat mindenképpen. Azzal, hogy győzhetek.

Szánalmas kis öregember volna ez itt velem szemben, ha nem a sakk-király volna személyesen. Fehér, nagy palástot visel, amit már elnyűtt legalább három tényező: az idő, a mocsok és a dac. Isten előtt feleljen, válik majd meg tőle, mondja sokszor. Koszos hajléktalanforma a sakk-király, hosszú, egyenes szakállát sűrűn, igénytelen fonatokba rendezve hordja. Némelyiket fehér palástjára dobja a szél, aztán ő ott is hagyja, mint akinek nem rangja vitatkozni a természet királyaival. Nemigen foglalkozik a külsejével. Rászólok olykor, hogy mégis ideje volna a fürdésnek, ő pedig meglepődik olyankor. Máris? Szóval – és lehalkítja hangját, hogy a mellettünk csipegető galambok se hallják meg -, büdös vagyok? Érezni? Hát igen, felelem ilyenkor. Nem érzi ő már, annyi mindent éreznie kellene, rendőrt, esőt, más csavargókat, tócsák illatát holdtalan éjjelen, és valahogy mindig hazatalálni, az ő rejtett, titkos trónusára. A legmegszokhatóbb szaga a benzinnek van, no meg saját magadnak, mondja olykor.

Végül mindig rávesz, hogy a világos figurákkal legyek. A sakk-király, a nemes lelkű. A neve nem számít, mondja olykor, ha részletekre akarok fényt deríteni az életéből. Mint ahogy semmi más sem. Csak ez az óra maradjon meg bennem belőle, ennyi, ne több.

Egy közeli ablakból hárfaszót hallani. Elvonul a túlsó járdán egy foltos macska, minket figyel. Homokmart ajtók csikorognak. Karamellás cukorka papírok fogócskáznak a járda felett. Csupa lényegtelen részlet.

Ő számít, a sakk-király, meg ez az óra. Leültünk a kávézó teraszára, ahol ő már évek óta amolyan kegyelmi vendég, talán a pincér tudja, hogy álruhás királyról van szó, ezért engedi itt tenyészni. Egyszerű, dísztelen táblát és figurákat használunk, a tábla összecsukható, többször szétszakadt, majd összekötözött zsinórok alkotják a markolatot, hogy az ember táskaként hordozhassa. A sakk-király mégsem tesz így, zsírpapírba csomagolja az eszközt. A fabábuk némelyikének hiányzik a feje, a vezérek koronája, a futók pofája, a világos királynőt ékesítő koronán a kereszt görbe, és sosem árulom el a sakk-királynak, hogy ezt jó ómennek tekintem, ha a földijeimre gondolok.

A sakk-király aztán néhány lépés alatt tudtomra adja, hogy ma sincs esélyem a győzelemre. Utána már csak kapkodom a fejemet és menekülök a rossz mezőkről a rosszabbakra, így hát még inkább kapkodom a fejemet. Ez az egész megismétlődik párszor. A sakk-király mindig ragaszkodik hozzá, hogy maradjak csak a világos bábuknál, elvégre lépéselőnyre teszek szert vele.

Két-három-négy játszmát játszunk, utána csak beszélgetünk, és próbálom megértetni a királlyal, hogy nem tudok több kéteuróst előhalászni a zsebemből. Persze nem játszunk komolyan pénzben, nem tárgyaljuk meg sosem, de valahogy ez a módja köztünk az életnek. Nyilván nem csak az idejét akarom lopni az álruhás királynak, és ezt ő tiszteletbe tartja valahogy, talán az évek hozzászoktatták már a felesleges becsületeskedő-színház mozdulatainak elhagyásához.

Beszélünk, őrült fontos dolgokról, jesszusom, a legfontosabb dolgokról az életben, mindezt úgy, hogy bárki, aki hallja, azt gondolhatja, nem beszélünk tulajdonképpen semmiről. Csak értéktelen szavakat dobálunk egymásnak.

Elbeszélünk egymás mellett.

Csak ritkán esik szó konkrét momentumokról, mint a lakásom, vagy az Izabellastraßén elhagyott gyerekkoráról, két szóban, annyi sok. A sakk-király sosem fedheti fel valódi kilétét, talán álruhája nevetségesnek tűnne aztán. Még számomra is.

A sakk-király rendszerint szürke, divatos farmernadrágot viselt – divatos, a szó koptatott, szakadozott értelmében. Térdig kapaszkodó fekete gumicsizmát hordott, és hozzá illő, sárga szegélyű barkácstáska fogta fel gömbölyű hasát. Volt benne valami nemesség, ahogy ezt a hasat viselte, valamint peckes járásával ellensúlyozni óhajtotta a szemetesekből összeturkált ruházatát.

Leszek most mégis a feketével. Kérem szépen.

Ugyan már, miért indulnál hátránnyal?

Hiszen egyikünk előnnyel indul, nem? Akkor a másik nem lehet rögtön hátrányban. Annak az alapállapotban kellene lennie.

Azt hiszem, mivel két szereplőről van szó, egymáshoz kell viszonyítanunk őket. Mégiscsak. Meglehet. Akkor is, hadd legyek a feketével.

Kit akarsz te becsapni? Engem?

Talán. Talán már nem is tudod, hogyan győzedelmeskedj a másikon, ha nem hátrányból indulsz.

Ezzel kicsit mind így vagyunk.

Ezzel kicsit mind így vagyunk, mondja most és felnevet. Pillanatra sem fedezek fel gúnyt a nevetésében. Inkább valami gyermeki elégedettséget.

Elvégre is, folytatja, az élet sokárnyalatos, végtelen figuraszámú sakkjáték. Ha szeretnénk is feltételezni, hogy saját kezünk rakosgat a táblán ide-oda, sosem állíthatjuk, hogy lépéselőnyben lennénk. Nem is a szín számít. Úgy tűnik, szinte mindenki más olyan mesterien helyezgeti ide-oda önmagát, hogy az már-már csalás, mintha egyszerre több figuráját is tologatná, mintha másféle szabályok vonatkoznának rá. De hát ez az, ami hajt. Mégis, te pontosan látod, hogy én most nem csalok. Csupán előnyt engedek neked.

Talán nem vagyok elég ösztönzött ettől.

Hát persze hogy nem vagy, mit is mondhatnék. A játék már azelőtt elkezdődik, hogy lépnél. Akár egyet is.

Legalább beismered.

No, legyél akkor ma egyszer a sötéttel.

Inkább maradnék a világosnál.

A sakk-király lépeget, én is lépegetek. Egy ültünkben ma hatszor dönti el a vezéremet. Valahogy különösen élvezi ezt a momentumot, amit sosem látok más, felnőtt játékosoknál. Mások csak meglépik a tökéletes csel legutolsó lépését, s királyian keresztbeteszik karjukat. Sakk-matt, mondja a szemük. De nem a sakk-király. Gyerekes csintalansággal meglépi a tökéletes csel legutolsó lépését, majd felkapja a figurát, szinte időt sem hagyva nekem, hogy átlássak a kiúttalanságomon, és izgága remegéssel az ajkán meglóbálja a huszárt, leütve a vezéremet. Minden esetben a huszár. Képtelenség kivédeni, ő pedig mindig hangosabban kacag fel, két kezét széttéve: a huszár, barátom, a huszár.
Minden játszmával újabb, keményebb kőbe vési az ő kis álruhátlan szabályát: a huszár okozza a vesztemet. A fekete huszár üti le a fehér vezért. Minden alkalommal. Százszor is láthatom előre, megtanulhatom ezerszer: minden lépésem menekülés lesz.

Aztán egyszer majd megsúgja a sakk-király: ő már nem játszik az eszével egy ideje.

Megkérdezem, akkor hát már minden megléphető lépést ismer?

Nem, feleli. Spontán lépdel. A világosat sem taktikából engedi át mindig nekem. A szívével játszik.

Na, persze. A szívével játszó álruhás király. Talán inkább bolond, ki mindenkit bolondabbá tesz.