Csütörtök éjszaka, Szent Karácsony után egy nappal, nulla óra és nulla óra harminc közt – egyes szemtanúk szerint már éjfél előtt – Szamárhegy mögött, a Fárikúti út egyik kisházába bent égett, égési sérüléseibe belehalt N. N. Tekintet-, WillMed-, Sopr- Ász’-, IJ-, Unicum-, Palócföld-, Diósjenői Gyöngykoszorú-szilva-díjas, MASZRE-, NKA-, Babits- és Soros-, Kőbányai Sörgyár-ösztöndíjas író, és az író nőismerőse, Vargha Mária, a háztulajdonos. A hölgy szintén életét vesztette tájékoztat a Bulvár Press nevében Estélhy Judit.

Robogok a tűzoltók után. Az első, talán tizenöt perce hallott szirénára ébredek, de meggyőzöm magam, álom ez. Előfordul, hogy szirénával álmodom, de erőszakkal kiverem magam az álomból, csak így bizonyosodik be tényszerűen, álmodtam, és nem kötelező öltöznöm, sziréna nincs, hogy visszaalhassak. Gyógyíthatatlan munkahelyi ártalom. Most is így történt, csakhogy zavar a gépezetben. Tudtam, hogy nem álom, hallottam valamit, de nem akarok menni, legalább egy nap jusson az ünnepekből, a tegnapi szentestén is hullákkal és rendőrökkel kergetőztem. Bizonyos számú halál elég, év végére irtózom az agyonlőtt betörőtől, megkéselt házibaráttól, fej nélküli öngyilkostól a híd alatt, nem akarok hullát karácsony másnapra. Termelési riportokat akarok írni az ország felvirágzásáról, és arról, hogy kinyílott a pitypang, hogy átadtak egy csibenevelőt, hat munkahely, szalagvágás. A hullából csak a hullamosó, a boncmester, és a Kegyelet kft, a temetkezési vállalat virágzik. Kész. Mégis minden hiába.
A második sziréna mozdít, huszárló a trombitahangra. Bakancs, síruha, termosz a betárazott forró teával, nyomás. A harmadik sziréna, A a tűzoltó frontharcosok rohamautója mögé állok be, robogunk végig a Kossuth Lajos utcán, Szent Tamáson, fel a Kun Béla átvágásra, onnan le a főútra, amit Visegrádi útnak nevez a köznyelv. Megyünk, akár a meszes a gyönyörű hózáporban. Mert zuhog persze. Már nem rémülök egy kis hóeséstől. Télen hideg van és hó, nyáron meleg és eső. Vagy szárazság.
Megyünk és megyünk. Már a Csenkei hídnál imádkozom, nehogy Szentendrére tartsanak a fiúk. Balra a folyó, a tempóból vissza kell vennem. A folyó, a hegy és az erdő alatt centis jég az úttesten. Ez olyan biztos, mint a Szentírás. Minden télen centis jég, a bükkerdő köpi a bitumenre. A tűzoltók kerekei bírják, a súlya tűri a jeget, a Suzuki viszont gyorsan a Dunába szédül. Lassítanak ők is. Aztán a Tó vendéglő után index, felkanyarodunk Búbánatba. Ima vége. Eseményhez riasztottak, ha eset van, az éjszakai kaland értelmet nyer. Mielőtt a Völgy utcai elágazáshoz, az emelkedőhöz érünk, messziről látható a veszett sötétben, a behavazott, deres fák kékeslilán pulzálnak a magasban. Itt a helyszín.
Vékony csíkban eltolva a keskeny, nyáron is egysávosnak tekinthető Fári-kúti út. A hó néhol a kocsi ablakáig feltornyozva, a rohamkocsi csikorogva halad a két hópart közt, amikor hozzáér, megtépi, hófüggönyt húz közénk. Nincs három-három centi hely oldalt. Ilyenkor lassítok. Mindig lassítok, ha nem tudom, mit rejt a függöny. Érkezünk, a tűzoltók berobbannak a hóba, csak később látom, a kisautó – ők lehettek az első szirénahang – már kint, tűz nincs, csak némi füst, gőz, ami az oltásból maradt, és üszkös, kormos gerendák, oldalfalak. Ami a faházból maradt. Álló kémény, beszakadt ajtajú, szétégett ruhásszekrény, felismerhetetlen kályhaféle és egy lerogyott ágy. Nem sok. A leégett épület mellett bordó kiskocsi ül a fenekén, mint a lyukas strandlabda, felhólyagzott ajtókkal, kidurrant kerekekkel. Közel parkolt, túl közel, derékba kapta a hőt. Készítek néhány ütős fotót.
A rendőrök a Völgy utcai fronton összebújva. Akkor bújnak így össze, amikor isznak a hideg ellen, vagy inni készülnek. Közelebb lépve hallhatom, nem csak isznak és tanácskoznak, de dideregnek, káromkodnak is. Nem volnék rendőr. A rendőrnek se éjszakája, se nappala, se pénze, csak óvja és védi a polgárt. Ők a második szirénahang ezek szerint. Kovács II. hadnagy újra a főrendőr. Lehet abban sorsszerű, hogy minden eseményen összefutunk. Ő a főrendőr, én a főtudósító. Az elsők közt érkezünk. Gondolok valamit nyúzott fejével, lombos bajuszával kapcsolatban, de nem vallom be magamnak, csak ha vége a közös munkának.
– Ha ez a nő egyszer nem rohanna utánunk, föl se kelne a nap – mondja a három rendőr egyike, elkapom a mondatot két ropogó lépés közt. Röhögnek. Kiröhögik a sajtó munkásasszonyát.
– Ha egy nap nem látom, hiányérzetem van – morogja Kovács II. hadnagy fanyarul bajusza alól, – hullahiányérzetem.
– Gondolhatja, nekem is, ha nem látom. Loholok maguk után, mint az eszetlen liba.
– Hehe – mondja Kovács II. hadnagy. – Pedig ismerheti a közmondást, ne fuss olyan kocsi után, ami nem vesz fel.
– Ismerem hadnagy úr, ismerem, hogyne. De most a tűzoltók után futottam, és ők nem nyilatkoztak a tárgyban. Majd rákérdek.
– Egyszer járjon utána, javaslom.
– Mi történt?
– Egyszerű, mindennapos karácsonyfatűz. Lesz még néhány, kár volt kiugrania a meleg dunyha alól. Az ember megszokja, hogy a karácsonyfák égnek. Ha nem égnének, hiányoznának – és hozzáfűzi –, mint magácska, ha elmaradna.
Fáj, ahogyan a „dunyha” szót kiejti, rövid ideig funkcionáló anyósom száján ömlött ki ennyire teli ennyel, „Juditkám, a dunyhát ki kell rakni a napra hétvégen, nem tanultad meg anyukádtól?”, áll a szőr karomon. Bosszant a „magácska” is, de nem szólok.
Körbejárom a helyszínt, készítek néhány fotót. A tűzoltók egyik része pakol, tekeri a csöveket, söpri a havat, a másik dohányzik, várja az indulást. A tűzoltókat nem kérdem, mert soha nem válaszolnak, olyanok, akár a marslakók. Most viszont megszólít egyikük, recsegő hangú, fekete szemű, piros-ezüst marslakónak öltözött férfi:
– A hadnagy hülyeséget beszél, ez a tűz nem hétköznapi karácsonyfatűz, mert mindkét hullát az ágyban találtuk, nem menekültek. Még ha alszik is az áldozat, ébred, és próbál menekülni, ezek nem mozdultak.
– Füstmérgezés lehet? – kérdezem.
– Aligha. A füstre is ébred az ember, de a tűzre főleg. Ezek ketten nem mozdultak. Rájuk égett a paplan.
Vissza a rendőrökhöz.
– Nem mondta, hogy van két mozdulatlan halottjuk. Azért ez nem tűnik közönséges év végi tűzesetnek.
– Részegek lehettek.
– Tudják már, hogy kik laktak itt? Öregek?
– Nem lakott itt télen senki. Egyetlen kocsinyom a hóban. Légyott – mondja Kovács II. hadnagy. – Szerelmi fészkecske, titkos légyottocska.
– Ha szerelmi fészek, miért nem ébredtek fel a tűzre?
– Talán nem akartak, mert jó volt nekik. Hehe – vigyorog a bajszát táncoltatva.
– Ne legyen ennyire cinikus, hadnagy – morgom a sok becéző főnévre. – Tudja már, hogy mi a nevük, honnan valók?
– Hogyne. A szomszéd, aki telefonált, ismeri a nőt, nyaranta a gyerekeivel itt lakik. Tanárnő, harmincas, a városban tanít. Ellenőriztük a rendszám alapján, azonosítva, a neve Vargha Mária. A férfit nem azonosítottuk, de nem a férj. Annyit tudunk a szomszédtól, aki telefonált, hogy megfordult néha a telken a nővel, és annyit, hogy minden karácsony második napját együtt töltötték itt, a házban. Ennyi, hölgyem, nem sok, de mind megosztottuk a sajtóval. Írjon róla valami izgalmasat, épületeset, hadd tanuljanak a fiatalok.
– Így lesz, hadnagyom – mondom. – Hadd épüljenek.
Elköszönök, óvatosan, nehogy felakadjak, egyik kerékkel a szerkocsi nyomába állva indulok haza. Lassan, komótosan. Végiggondolom útközben, hogy kiből lehetne kiszedni valamit. Ez így kevés a tanárnőről. Melyik iskola, kik a nő kollégái, mekkorák a gyerekek, van-e családi állapota, ha van, milyen, honnan való. Facebook, iWiW, lapozom, keresek Vargha Máriákat. Nincs, aki akár felében is rímelne. Titokzatos nő, ha valóban harmincas.
Formázom a képeket, próbálok kihozni a sztoriból mindent, elsősorban a gondatlanságra, a fenyő- és adventi koszorúk tüzeire fókuszálok, arra, hogy legyetek észnél, emberek, attól, hogy karácsony, még ugyanúgy éget a tűz, mint rendes napokon. Nyögvenyelős dolgozat lesz ebből, bárki meglátja. A tűzoltók nem elég hősiesek, a rendőrök nem védenek és óvnak, ahogy kell, és a tél viszonyai sem elég kétségbeejtőek ahhoz, hogy penge anyag készüljön, dráma tragédia hátán, és viszont, heroikus küzdelem a köbön. Iparos termék készül hétköznapi kellékekkel. Ez van, mondom magamnak, csak annyira színezhetek ki egy történetet, ami mögött a valóság még hitelesnek látszik.
Másnap délelőttbe ér a nap, a kisfixet fél flekkben felnyomtam tegnap, keresem a riportformát, ha egyszer kimásztam, csináljak valamit, legalább a benzinköltséget, az óradíjat behozza. A telet, ünnepeket meghatározó alapelveknél tartok, amikor hív Kovács II. hadnagy.
– Hogy halad?
– Sehogy. Adatok nélkül nincs irány, keresgetek, várok.
– Nna akkor – nyújtja meg. – Van adat.
– Miféle?
– Öngyilkosság.
– Ne mondja. A magányos nyugdíjasok lesznek öngyilkosok karácsonykor, nem harmincéves nők.
– De mondom. Szerelmi dráma.
– Ejsze, viccel! Karácsonykor nincs szerelmi dráma.
– Az jó. Egy szerelmi dráma feldobja az embert.
– Honnan tudja?
– Búcsúlevél a nő lakásán.
– Valódi?
– Valódi könnyfakasztó búcsúlevél, stilárisan, dramaturgiailag a javából.
– Átmélezi?
– Azt nem tehetem, tudja jól. Ugyebár nem akar kirúgatni.
– Dehogy. Dehogy akarom kirúgatni. Felolvassa? Összefoglalja?
– Összefoglalom.
– Halljuk.
– A halott nő kétgyerekes családanya, rendes férjjel, munkahellyel, rendes anyagiak, rendes lakás, kocsi a férjnek, a nőnek is, egyetlen dolog nem rendes, a szerető. Erről szól a levél. Hogy a nő nem képes tovább élni a kettős életet, de azt se akarja, hogy a szerető vidáman vadásszon tovább négy közös titkokkal övezett év után, úgy dönt, ha nem költöznek közös háztartásba januárban, ha nemet mond a férfi, a hagyományos, karácsony másnapján megejtendő szerelmes napjukon megmérgezi a pasit is, magát is. Megnevezi a mérget, amit az Unicumba tesz. Csak magának mondom, hátha nem tudja, hogy az Unicum elnyomja a méreg keserű ízét. Az idén a kisebbik fiú is betöltötte a tizedik évét, a fiúkat az apjukra bízza azzal a megjegyzéssel, bocsásson meg, és szerezzen jó mostohaanyát nekik.
– A tűz ráadás az egészen…
– Hab a tortán. Dugás és Unicum után elaludtak, nem ébredtek föl, nem oltották el a fenyőn a gyertyákat, ennyi. Jobban eligazodik?
– Jobban. A szerető neve?
– Nincs, a levélben férfizi, vagy N. N-ként emlegeti a fickót. Ismeretlen hulla. Majd keresik, ha hiányzik valahol.
– N.? Két N. ? – kérdezem, megcsap a szél.
– Kettő N., vagy három, inkább kettő…
Megköszönöm, tovább én járok az ügyben. Szöget üt az N., Hívom N. N. kisebbik nagyfiát azzal az ürüggyel, hogy elhagytam az öreg telefonszámát, de valami kis szilveszteri interjút akarok tőle.
– Itthon van? – kérdezem, miután elkérem a számot. – Beszélnem kellene vele személyesen.
– Dehogy van itthon. Karácsony másnapján évek óta a nagymamához utazik, az anyjához. És marad néhány napot, amíg elrendezi a telet, a téli feladatokat, amit öreganyó már nem képes.
Diktálja a számot.
– Kösz, szia.
Nem mondok semmit a Fári-kúti tűzről, minek tenném, ráadásul ma még nem százas, hogy az író volna a megmérgezett, elégetett szerető. Erős a gyanúm persze, hogy igen. Ki más? Megcsörgetem egyszer, kétszer, nem veszi fel. Francba, francba, idióta férfiak! Francba!

A lakást anyám vásárolja, amikor bejutok az egyetemre. November közepéig a Kövesdombon élek még, addigra költözik ki az előző tulajdonos és a családja. A félpince-lakásban egy román házaspár lakik két kisgyerekkel. A szomszéd Bözsi néni feljelenti a férfit, mert látja, amint az ablakon át öt-tíz literes kanisztereket adogatnak be, gyaníthatóan üzemanyaggal teli. Tűzveszélyes, nincs választása. A románok háromszobást vásárolnak a főtér közelében, alig várják, mehessenek a nagyobb lakásba, én alig várom, hogy beköltözzek a kis birodalmamba. Egyetemről hazafelé néha útba ejtettem, nézem az ablakokat kintről. Az ablakból a nagyobbik gyerek bámul vissza rám.
A román nő fekete hajú, fehér bőrű, mint Hófehérke. Arca aggodalommal teli, a két kisgyerek gondja ráül a vonásaira. Meséli, nemrég sietősen kellett elutazniuk egy temetésre, mire hazajöttek, a két frissen kapott fizetés eltűnt a lakásból. Vigyázzak a szomszédokkal, mondja. A felső szomszéd fiának a biciklije tűnt el a földszinti szárítóból.
Vajmi keveset tudok románul, azt is helytelenül makogom, de az adásvételt lebonyolítom egyedül. Apám segít költözni. A románok még a foglalatokat is levágták a kábelvégekről. Amikor nagyjából mindent elrendezünk, rágyújtok egy cigarettára. Apám nem szól.
Az utca zöld, parkos, szemben csak házak, a nyugati ablakom szép, fehér, emeletes házra néz. A bajuszos román tulajdonos azonnal szól, ne parkoljunk a házuk elé, se a szomszédoké elé a járdán. A házat később rózsaszínre festi. Ekkor tudom meg, nem szabadott volna, mert műemlék.
A szomszédban Lili, a fekete kutya ugat naphosszat. Mindent ugat. Minden egyes ajtónyitást, minden koppanást. A szomszédok örülnek, hogy kutyával költözöm. Lesz kivel kutyázzanak a blokk előtt.
Az egyetem gyalog hét perc. Élvezem a szabadságot. Menet rágyújtok egy cigire, a sarkon már szédülök. Csak gyakorlatokra járok reggel, semmilyen előadás nem tud kiszedni az ágyból. Ha van egy lyukas óra, hazaugrom, be az ágyba a kutyám mellé. A tacskót reggel kiteszem az ablakon, amíg reggeli, zuhany, elvégzi a dolgát, veszem be az ablakon. Az ablak előtt virágágyás. Sok a baj vele. A macskák szívesen kaparnak a száraz földben. A közeli parkokból sötétedés után árvácskákat lopok, veszek néhány egynyári növényt a piacon, ibolyát ások, ültetek, locsolok. Amikor elutazom, kiszárad mind, a macskák visszatérnek. Őszire bűzlik a virágágyás, csak macskapiszok benne.
Napközben a szomszédok dolgoznak, Gyuszika iskolában. Bözsi nénivel kutyázok. A nyolc lépcsőfokon a falnak támaszkodva biceg föl, a falon szürke sáv, ahol a kezével végighalad. Állott szaga van a lépcsőháznak, a lakásukból ömlik kifelé, valahányszor nyílik az ajtó. Három generáció lakja a szomszéd kétszobást: Bözsi néni, a fia, Gyuszi, menye, Edit és Gyuszika. Gyuszika hétéves, amikor megismerkedünk. Éjszaka hangosan felsír, kiabál. Hülyék, hülyék! – hallom a falon keresztül. Anyja csitítja.
Gyuszi karja gipszben. Amikor beköltözök, fog, emel, cipel, lelkesen segít. Másképpen nem kapott volna szabadságot, mondja. Haver a munkaorvos, intéz két hét betegszabadságot. Építőmunkásként dolgozik, ötkor indul. Edit a varrodában. Ő is ötkor indul munkába.
Nem gyanakszom. Tőlem – egyelőre – nincs mit elvinni. Egy idő után örülök, ha nem jönnek be a lakásomba. Gyuszika a szülinapján átkopog, adnék kiskanalat, amennyi van, mert nagy zsúrt rendeztek, sok a gyerek, a torta nagy, nincs elég kiskanál. Bözsi néni gyakran jön, kér két tojást kölcsön, mert palacsintát süt. Kapok én is belőle. Tudja, hogy falun két pár nagyszülőm él. Az elején vonattal járok haza, később, amikor bátyám elhagyja az országot, megöröklöm a család Dáciáját. Téli reggeleken csavarhúzóval állítok a relantinon. Többé nem járok gyalog egyetemre. Ezeknek mennyi pénzük lehet, gondolja Bözsi néni. És jön tojásért, kis cukorért, hozza a palacsintát. Lili ugat. Bözsi néni az ablakon át beszélget mindenkivel, aki valamit akar tőle. Az egész utca ismerőse. Szesszióban átkozom magamban a nyanyát és a fekete korcsot. Korán kelek, délután kellene kis pihenő a kémiából, aludni azonban nem lehet. Minden behallszik. Ha valaha saját házam lesz, olyan hálószoba kell, ahol mukk hangot nem hallok, aludhatok délután, mint a bunda, fogadom meg. Családi házról álmodom. Családról nem.
A tacskó a lábam között lakik. Amikor melege van, kimászik a párnára. Túrja a paplant, vissza, négy-öt kör éjszaka. Meleg, kedves. Ha nem vagyok otthon, nem ugat kopogásra, csengőre. Járunk a Somos tetőre sétálni. A csengő kábelét az első hetekben elvágom, hozzám legfeljebb kopogni lehet.
A konyhába bútort csináltatok, az északi szobát raktárnak használom. A nyugatiban, ami tágas és nyáron besüt a nap, egy hatalmas matracon alszunk a tacskóval. Az előszobába cipős szekrényt, fogast veszek. Mögötte penészedni kezd a fal. A lakás hűvös, nyáron betakarózva tanulok, zokniban járok. Az emeleten lakók irigyelnek, ők sülnek, főnek a téglablokkban. Télen a fűtéssel gond van, alig melegek a fűtőtestek. Gyuszi mondja, csapoljam meg a rendszert, a víz annyira meleg benne, legalább mosni lehet vele. Nem szellőztetem a csöveket, nem mosok a távfűtés vizével. A szomszédok gyakorlati tanácsai közül keveset tudok hasznosítani. A lakás átalakításánál saját gázkazánt szerelek, leválok a távfűtésről.
A két szoba közt ajtó, a lakás körbejárható. A fürdőszoba kicsinek tűnik. Ötödéven kiverem a falat, beolvasztom a konyha és a szoba közti folyosót, felcsempézem sárgával, fakeretes ablakokat rakok, a rácsokat eltávolítom. Az egész blokk a csodájára jár. Engedély kellett a polgármesteri hivataltól? – kérdik. Nem tartófal, amit kivettem, válaszolom.
Nyáron kismacskák költöznek az üres lakásba. Belakják a paplanomat. A fürdőszoba ablakán át jutnak be, sírnak, nyávognak, éhesek. A harmadik emeleti énektanárnő szívén viseli az utca macskáinak a sorsát, nagy nehezen kihalássza őket. Megkér, ne hagyjak ablakot nyitva, ha elutazom. Őszre az északi szobában kiüt a kondenz, penészedik a sarok, ismét meszelni kell. Miért nem hagytál egy kulcsot, mi szellőztettünk volna, így Gyuszi. Nem adok kulcsot senkinek.
Kimentettelek a pincéből, kiemeltelek a Varjasból, a sok alkoholista közül, mondogatja Haik. Asszonyt csináltam belőled, munkát adtam a kezedbe. Hálásnak kellene lenned, hallom.

Először olyan nagy a csönd, hogy úgy kell meggyőznöm magamat – nem vagyok süket. Fekszem az ágyban, üveges szemmel bámulom a plafont és minden izmom megfeszül, ahogy lazítani próbálok. Szép lassan felélednek a zajok. Nem sokkal jobb, mint a csend. Motozást hallok. A falakból jön. Itt-ott megreccsennek az ezeréves bútorok. Vagy a padló. Valami nyikorog a kertben. A falióra túl hangosan ketyeg a konyhában. Visszhangzik… Győzködöm magam, hogy mindez teljesen normális. Öreg házak gyakran adnak ki ilyen hangokat. Hirtelen nagyon hiányzik az otthoni utcák folyamatos zümmögése.

Már éppen sikerülne elszundítanom, amikor egy hangos puffanás hallatszik kintről. Első gondolatom, hogy rohanni kéne, gyorsan és messzire. De nem teszem. Tovább fekszem, megmerevedve. Két lehetőségem van. Egy: úgy teszek, mintha nem hallottam volna semmit és alszom. Annyira feszült vagyok, hogy tudom, ez nem fog menni. Kettő: felkelek és megnézem, mi történt. Ez sem hangzik túl kellemesen, de jobb ötletem nincs. Ráharapok az ajkamra, és kikászálódok a takaró alól. A hideg padlóhoz érő talpamtól kezdve felszalad a libabőr a lábamon, mint harisnyán a szem. Felállok, kinyitom a hálószoba ajtaját, és kidugom a fejemet. A folyosón szinte nappali világosság van, mert az ablakon bevigyorog a hold. Még villany se kell.
A puffanás a nappali felől jött, hát elindulok a folyosón.
Gyerekkoromban sok nyarat töltöttem itt, most mégsem tűnik ismerősnek a ház. Alacsonyabb a plafon, szűkebb a folyosó. A polcok sötét zugaiban ismeretlen tárgyak húzzák meg magukat. A nagymama mindig tudta, mi hol van. Most az sem tűnik egyértelműnek, hogy mi az, ami kézzel fogható, és mi az, ami csak árnyék. Inkább nem nézek a polcokra.
A nappaliban tornyokban áll a doboz és a mindenféle kacat. Tegnap éppen csak elkezdtem a szortírozást. A nagymama egy életen keresztül gyűjtötte ezt a rengeteg holmit. Nekem talán egy, vagy két hetembe kerül majd kiválogatni a használható dolgokat és kidobni minden mást. Körbejáratom a tekintetem, hogy megkeressem, mi okozhatta a puffanást.
A kanapéról megviselt, félszemű maci bámul vissza rám. Emlékszem rá. Kicsinek különböző történeteket találtam ki arra, hogy mi történhetett a másik szemével.
A falakon fekete-fehér képek lógnak. Távoli családtagok vannak rajtuk, régi ruhákban, természetellenesen merev pózokban. Még az arcukat sem ismerem. Aztán meglátom a nagymamát. Egy földúton áll, kofferrel a kezében. Szél lengeti a szoknyáját és ő mosolyogva pillant hátrafelé, a válla fölött. Göndör haja vadul kavarog az arca körül. Kísértetiesen hasonlítunk egymásra – anya szerint az ő vérvonalát örököltem.
Elszakítom a tekintetem a nagymamáétól, és végre kiszúrom, mi a baj az összképpel. A sarokban szanaszét hevernek a könyvek. Tegnap raktam külön őket, párat haza akarok vinni. Vajon mitől dőlt föl a gondosan elrendezett kupac? Közelebb lépek. Mozgást látok a szemem sarkából és azonnal elönt a pánik. Majdnem visszatérek az A tervhez, a futáshoz. Szerencsére hamar felfogom, mit látok. Egy macskát.
Sziszegve fújom ki a levegőt. Tehát van logikus magyarázat. Nem mintha kételkedtem volna benne.
A macskák mindig könnyen beszöktek a házba, mivel sok a rosszul záródó ablak. A nagymama szívesen etette őket, bár egyik sem volt az övé. Ezeknek a vidéki macskáknak nincs gazdájuk, sokan elkergetik őket, de a nagymama szerette gyűjtögetni nekik a maradékokat. Így volt kiről gondoskodnia.
Letérdelek a fekete kis jószág mellé, mivel az láthatóan nem fél tőlem.
–  Jaj, cicus. Megijesztettél – mondom neki megrovóan.
–  Sajnálom – feleli a macska.
Fuldokolva riadok fel. A hajnal szokatlan, szürkés fényt vet a szobára. Pislogva mászom ki az ágyból. Csak a vén faliórát hallani, a ház most megint csöndes. A folyosó is ártalmatlannak tűnik, mintha gúnyolódna rajtam. Fejcsóválva belépek a konyhába kávét főzni. Rozsdás tűzhely, lepattogzott zománcú hűtő, koszos-sárga csempe ódivatú virágokkal. Ez csak egy öreg ház.
Előkeresem a kék pöttyös bögrét. Repedezett a szája, mégsem innék másból. Ez az enyém, mindig ebben kaptam a kakaót, és valami gyerekes kötődés fűz hozzá. Miközben kávét töltök, az éjszaka emléke visszakúszik a gondolataim közé. Bögrével a kezemben újra végigsétálok a folyosón, és bekukkantok a nappaliba.
Egy pillanatra a tüdőmben reked a levegő, és megszorítom a bögrét. A kiválogatott könyvek tornya összedőlve hever a sarokban. Túl gyors mozdulattal fordítom el a fejem, a macskát keresve. Rájövök, hogy valószínűleg nem fogom megtalálni. Hideg bizsergést érzek a tarkómon. Tekintetem összeakad a nagymamáéval. Mintha a saját szemembe néznék, ahogy magamra mosolygok.

1.

Hatalmas tömeg verődött össze, mégis sikerült megfelelő helyet találnom, ahol észrevehet. De nem is keresett, már a szégyenkordén is csak állt büszkén, tekintetét az ég felé meresztve.
Körülöttem a tömeg eggyé vált hangja jól elkülöníthető mondatokra foszlott: boszorkány, máglyára vele, égessétek, pokolra való.
Hosszú, sötét haját a vallatáskor levagdosták, több helyen sebes maradt a fejbőr. A kezeit hátra kötötték az oszlop körül, de így is láttam, hogy a csuklóján és a bokáján bilincsek nyomai vöröslenek, ujjait szétroncsolták, több körmét leszaggatták.
Míg a hóhér dolgozott, az inkvizítor a nézőknek prédikált. Felvezette a kivégzést, dicsérte a Jézus Krisztust, az Anyaszentegyházat, de elsősorban a saját maga munkáját. Majd a bűnös asszony lelkéről beszélt, és amikor látta, hogy a pribék épp a nyakára köti a hurkot, megkérdezte a lányt, beismeri-e vétkét.
A nyelvét még a kínzások során tüzes vasakkal tönkretették, de jól láthatóan megrázta a fejét, le sem véve a szemét a ragyogó égről. Így a pap nem imádkozott érte, a bakó – hiába fizettem meg – nem fojtotta meg a kötéllel, az emberek pedig még dühödtebben kiáltottak halált.
A gyújtás igen szakszerűen zajlott, ahogy a lángok a nő lábát nyaldosták, mintha valóban az ördög cinkosa állt volna a tér közepén. Ezt már nem bírta méltósággal. Üvöltött, szavakat akart formálni a fájdalomra, de képtelen volt. Az egész nem tartott sokáig, a füst által hamar bekövetkezett a fulladás.
Az égett bőr szagától és a terjedő szürkeségtől alig vettem észre, hogy egy öregasszony felém mutogat: ez itt vele hált, a cinkosa! Több férfi elindult az irányomba, a városőrök is felkapták a fejüket. Elvettem az ingujjam az arcom elől, igen, mondtam, ez a boszorkány engem is megbabonázott. Feleletemre együtt érzőn megveregették a vállamat, magamra hagytak.
Nem akartam, hogy bármi közöm legyen tovább ezekhez. Minél előbb szabadulni akartam tőlük. Ha lefognak, viselnem kell a szorításukat is. Nem kívántam magamat feláldozni. A legfontosabb már elpusztult. Felébredek.

2.

Forgolódom az ágyban. A lázálomban egy máglya ég. Neked gyújtottam, halott barátomnak.
A vihar aznap nem volt hatalmas, csupán a te hajódat, a Don Juant pusztította el. Ó, hogyan is lehettem ennyire öntelt, hősöm nevét még a fővitorlára is ráírattam! Persze, utáltátok, a betűket kivágattátok, de a csónakot mégsem kereszteltétek át.
Mire a víz a partra mosta testedet, alig maradt valami az angyali vonásaidból. A halak apró harapásai kikezdték lágy arcodat, csak a zsebedben talált Keats kötetről tudtuk, hogy te vagy.
Mindig imádtad a vizet (s lám, most az ragadott el!) és a Napot is, tudom, tetszett volna a szertartás, amit rendeztünk. Mary ragaszkodott hozzá, hogy Rómában temessünk el, a gyermeketek mellé, de mivel a vízbefultakat nem szállíthattuk oda, el kellett téged hamvasztanunk. Egy hónapig várakoztattak, így mire a parton fellobbantak a fenyőhasábok, addigra a tartósító fűszerek, a bűz, az égett test szaga – nem bírtam elviselni, a tengerbe vetettem magam, és csak úsztam, míg a napsütés meg nem fájdította fejemet.
Csak a szíved, csak azt nem fogta a láng. Mary azóta is magánál hordja egy cédrusdobozban.
Íme, elment hát megint egy nagy ember, akit a világ komiszul, elvakultan és brutálisan félreismert. Majd most, talán, igazságot szolgáltat neki, amikor már semmi haszna belőle.
De nem sokára követlek én is. Az orvosok kívánságom ellenére sorra eret vágnak rajtam, állandóan lázálmok gyötörnek: kint vagyok a fronton, harcolok szegény Görögországért. De tudom, hogy Julian és Maddalo, ahogy emlegettél minket, hamarosan újra együtt fog csónakázni.
Most aludni akarok. Felébredek.

3.

A buszon izzadtság és vizeletszag terjengett. A metrón olcsó kölnik keveredtek. Először a tömegközlekedést hagytam el. Korán keltem, gyalog jártam mindenhová. De kezdtem büdösnek érezni az utcákat is. Bántott a csatornák kipárolgása, az autók füstje. A szag lassan az otthonomba is befészkelte magát. Érzékennyé váltam a régi lakás kiszellőztethetetlen, dohos bűzére, eszeveszetten sikáltam a szőnyegeket, törölgettem a bútorokat, kifestettem mindent tisztára, hiába.
Mindent hátrahagytam, egy kisebb városba költöztem. De itt sem lett jobb, csak kevésbé büdösebb. Tovább menekültem.
Egy párezer fős faluban vettem házat a falu szélén, messze a főúttól. Elzárkóztam, az udvarom üresen állt, mégis a szél disznószar szagát hozta, és ha néha boltba mentem, az utcán bor és cigaretta bűze csapta meg az orrom a szembejövő férfiak trikójából vagy bőréből. Minden ember büdös.
Az erdő közepén állíttattam fel egy teljesen új fakunyhót. A munkások nem dohányozhattak, amíg készült. A saját holmim szaga is zavarni kezdett. A ruháimat állandóan mostam, de az öblítők sem tetszettek már.
Végül elégettem mindenemet, semmi nem szennyezi már a levegőt. Egyedül kuporgok az egyetlen szobám padlóján, meztelenül. Azon merengek, mi az otthon? Hontalan vagyok. Gyökereim semmiképp nem maradtak.
Még mindig büdös van.
Először nem veszek levegőt.
Aztán kapkodnék érte, szájon át, de nem jön. Felébredek.

4.

Már utaztam ebben az autóban. Csomagtartóban, csuklyával a fejemen.  Most a hátsó ülésre mutattak helyet, a szememet is szabadon hagyták. Rám sem ijesztettek, meg sem ütöttek, nem is fenyegettek. Pedig nem fizettem ki a tartozást. A két kigyúrt férfit a hajuk színéről különböztetem meg. Az egyik szőke, a másik fekete, különben egyforma kék pulóverük és farmerjük van, katonai bakancsot viselnek. A szőke vezet, a fekete mellettem ül.
Kiérünk a város határán túl, elhagyatott telek mellett parkolunk le. Ismerem ezt a helyet: itt ásatták meg velem legutóbb a síromat, be is húgyoztam. Nagyon kiröhögtek. Az ásót alig tudtam már tartani, ráborultam és zokogtam, akkor mondták, hogy ha fizetek, nem temetnek belé. A pénznek csak a töredéke lett meg időre, azt eltették.
Szótlanul a gödörhöz vezetnek, ahogy nézem, büszkeség tölt el, legalább szabályos, egyenes falú. A fekete állványra állít egy kamerát, bekapcsolja, ellenőrzi. A szőke maszkot húz, odavezet a készülékhez, és amikor a fekete a hüvelykujjával jelzi, hogy jó a kép, a szőke oldalról rátalpal a térdemre. Hallom a reccsenést, mintha egy ág tört volna el, majd a saját hangomat, ahogy a fájdalomtól üvöltve kegyelemért könyörög.
Ezután módszeresen jön a két karom, az orrom, néhány fogam. Amikor elájulnék, fellocsolnak. Igen precíz munkát végeznek. A sírba már csak mellékesen, mint egy zsákot hajítanak bele. Minden fáj, a sok apró rész eggyé olvadva lüktet.
Apám régen sokat vitt az erdőbe. Minden növény, minden madár, rovar nevét tudta, leveléről, hangjáról ismerte. Én nem tudnám a nevén nevezni a környezetemet, amibe kerültem. Apám otthon volt benne, én idegen vagyok itt.
Hallom, ahogy dolgozik az ásó. Az első rönkök a lábamra esnek, halkan puffannak. Lassan betemet a föld. A szám telemegy a nyirkos, fémes ízzel.
Eltűnnek a csillagok. Felébredek.

5.

A műszerek fényei gyér világítást adnak. Repedezik a plafonon a vakolat. Átizzadt az ágyneműm, a pizsamámban inkább meg se mozdulok. A formátlanná dagadt testem egyébként sem engedi.
Mindig ugyanazok az álmok követik egymást. Újra sorra veszem az értelmüket, hogy megnyugodjak, nem ez a valóság. Nem így.
A szerelem, a barátság, az otthon, a test halott.
Tegnap megosztottam ezt az éjszakás nővérrel is. Ő az egyetlen kapcsolatom a külvilággal. Megkérdeztem, mit gondol arról, hogy csak lélektelen nemi szervek találkoznak, az embernek ismerősei vannak, akik üzenetet küldenek a születésnapján, gyökértelenül tengődünk a világban, a testünk pedig végül börtönként zár be egy-egy ilyen kórházi szobába. Kelletlenül hallgatott, egy ideje nem tudtam neki pénzt adni. Végül azt mondta, elég régóta van az osztályon ahhoz, hogy tudja, mindenki egyedül hal meg. A szavaira rácsapta a korhadó faajtót.
Ilyen hangja van a koporsófedélnek is.
Minden halott. De a szellem még küzd.
Olvasok, friss és éber akarok maradni, őrizni amit lehet. Minden éjjel úgy alszom el, hogy azt remélem, így halok meg.
Vagy talán ebből is felébredek.

Felhajtottuk az érkezésemkor kikért rövideket, aztán rágyújtottunk, a cigit azonban még a felénél elnyomtam, és elindultam kifelé, hogy a sikátorban hányjak egyet, viszont lépcsősor közepén, ami az eldugott utcácskához vezetett, elájultam.
Mikor pár másodperccel később felébredtem, már az este közelgő eseményei jártak a fejemben, „ma Lindával kell találkoznom, megbeszéltük előre, nem is tudom, mi szükségem volt erre”, gondoltam a sikátorban ülve, míg próbáltam magamhoz térni, ám ahogy javult a helyzet, ezzel egyidőben azt is észrevettem, hogy a füleim forrók és nedvesek, a testem pedig mindenhol verejtékezik, a bőröm jéghideg, és bizonyára falfehér lehettem. Végülis elveszítettem az eszméletemet, az agyam azt mondta, hogy „elég, most megállj”, vagyis átmeneti szünet állt be a vérellátásban, ezért hát bementem és kértem egy nagy adag limonádét, amibe rengeteg cukrot kevertem, megittam, majd elköszöntem a srácoktól, akik kinevettek, hogy tiszta száraz falevél és egyéb saras kosz borítja a hátamat, röhögtem magamon én is egy jót, aztán mondtam a többieknek, hogy kimegyek Linda elé és talán találkozunk még a koncerten.
A buszmegállóban két gimnazista korú lány ücsörgött, az egyikőjük amolyan nyúlós anyagból készült hosszú nadrágban, a másik pedig fenékig felvágott farmersortban, és neki szép lába volt, ezért úgy ültem, hogy láthassam, de azért ne legyek túl feltűnő, és kicsit ugyan lelkifurdalásom volt emiatt, de azért nem annyira, és egy kis kukkolás miatt azért még nem dől össze a világ, gondoltam magamban, és közben azonnal be is indult a fantáziám.
Linda a busz közepén, a forgónál ült, halványvörösre festett haját az egyik oldalon egészen rövidre vágatta, a másik oldalon pedig ívelten az arca elé lógott, a kedvenc fekete tornacipőjében volt, melynek a talpa fölött körbeérő fehér csík enyhítette az egyébként szigorú hatást, fölötte pedig, bár ez ma már aligha számít feltűnő öltözködésnek, kilógott a keskeny bokája, amitől számomra rendkívül vonzó volt a megjelenése, ehhez viszont még azt is hozzá kell tenni, hogy messziről mosolygott, ezért kilátszott a fogszabályzója, ettől pedig még inkább kislányosnak látszottak eleve lágy vonásai.
„Falfehér vagy! Minden oké”, szegezte nekem, mikor meglátott, „persze, minden rendben, csak nagyon elfáradtam, sokat dolgoztam ma”, válaszoltam bágyadtan, és a szememet önkéntelenül is lehunyva kissé, mintha csak akkor ébredeznék éppen. Eközben bizonytalan mozgással, ami talán a kanyargó busznak is betudható volt, leültem mellé, átkaroltam, és így utaztunk még hat megállót, ezalatt pedig elmesélte, hogy a zenekar, amelyik este játszik, régen a kedvence volt, járt is az egyik gitárossal elég sokáig, de már nem tartják a kapcsolatot.
„Kérsz egy cigit”, kérdezte ezt követően, mikor leszálltunk a buszról, „bár talán most lehet, hogy nem tenne jót neked”, tette még hozzá, „mindegy, kérsz”, jutott végül döntésre, én pedig valamelyest legörbítve számat, kifejezve ezzel, hogy végső soron olyan nagyon már nem árthat, elfogadtam a kínálást, „adj egyet, köszi”, válaszoltam, és úgy hiszem, nem volt már komolyabb bajom, bár egy kissé azért megszédültem tőle, mikor beleszívtam, de összességében, talán a hangulatom emelkedése miatt, mert a lelkemre hatott, jól esett.
A hupikék törpikékből ismerős figura rózsaszínes, lilás lenyomatát préselte a csuklónkra egy fiatal srác a koncerthelység bejáratánál, míg a tömeggel együtt nyomultunk befelé a korábban egyetemi épületként üzemelő épületegyüttesbe, ami az egyik belvárosból kivezető forgalmas utca mellett foglalta el az egykori kampusz hatalmas területét. Az egyik teremből amerikai hip-hop zene dübörgött, a másikban egy rock zenekar készült beállni a koncerthez, ezért aztán, mert érdemi műsor még nem igen volt, a pulthoz mentünk és vettünk magunknak egy-egy korsó sört, majd visszamentünk az utóbbi, kisebbik terembe, ahol az ismerőseink és a Linda által is említett bandák volt műsorra tűzve. A pultnál olvasható flyeren azt írták, hogy mindkettő „keményebb, kortárs metálzenét játszik, általában négy-öt szám feldolgozást, és ugyanennyi sajátot,  negyven perces füllesztő műsorba sűrítve”, „remek”, mondtam magamban, mikor hirtelen egy korábbi hollandiai The Machine-koncert hangulatához hasonló, mindössze villanásnyi állapot talált el, amitől már kifejezetten jó kedvem lett, és onnantól kezdve sokáig ezt az egy rövid, csapásszerű élményt igyekeztem a fejemben tartani, így a háttérben dübörgő zenékből tulajdonképpen semmi nem maradt meg eleinte, csak a háttérzaj nyugtató monotóniáját észleltem belőle, mely azt a tudattalan érzést keltette bennem, hogy akkor és ott minden a helyén és rendben van.
Amíg a zenekarok készülődtek, Lindával kisétáltunk a kavicságyba pakolt, elhasznált, de élénk színekkel újrafestett sörpadokhoz, leültünk, újból rágyújtottunk, és én kapásból érdeklődni kezdtem. „Miért mentetek szét”, vetettem oda neki minden közvetlen előzmény nélkül a súlyos kérdést, mert eléggé furdalt a dolog, Lindát viszont váratlanul érte az érdeklődés, csücsörített, megvonta a vállát, és unottan válaszolta rá, hogy „mert a zenén meg a szíváson kívül semmi nem érdekelte őt”, s miután ezt kimondta, a távolba, a körgangos épület teteje felé bámult, talán sóhajtott is, amitől az a benyomásom támadt, hogy ez nála feldolgozatlan kérdés és szándékosan kerüli a problémát. Emiatt végül kínosan kezdtem érezni magam, de belül sajnáltam, hogy nem kaptam meg a megnyugtató választ, és egy-két percig tartó cél nélküli matatás után, lefordítva a magam nyelvére a nekem adott válaszát, újból neki szegeztem a témát. „Nem szeretett”, kérdeztem mindenféle köntörfalazás nélkül, de közben persze berezelve, enyhén paranoid remegéssel a gyomromban, „tessék, ja, de… szeretett, csak…”, kezdett hozzá a válaszhoz, hosszan elnyújtva a kifejezéseket, a szavak között szüneteket tartva, olyan arckifejezést vágva hozzá, mintha rajtakapták volna valamin. Arra gondoltam, talán valóban így is történt, sőt ebben már biztos voltam, így ez valamelyest válaszértékű volt, „értem, persze”, szóltam közbe, hogy kimentsem őt és megelőzzem a kellemetlenséget, és már láttam, hogy biztosan nem akar róla beszélni, „nem fontos amúgy annyira, csak kíváncsi voltam”, tettem még hozzá reményeim szerint nyugtatólag, majd valójában mégis csak visszatarthatatlan feszélyezettségem miatt elindultam pulthoz, hogy hozzak egy újabb sört, de előtte elmentem a mellékhelységbe is, bár nem volt rá igazán szükségem, s pusztán amiatt tettem, hogy húzzam kicsit az időt.
Mikor újból a pulthoz értem, és arrafelé néztem, láttam, hogy Linda épp a gitárossal beszélget, beálltam a sorba, de nem tolakodtam, nem siettem, még egy cigit is elszívtam kényelmesen, mert egyáltalán nem zavart a dolog, minden joga meg van hozzá, és miután megkaptam a kért italt, nyugodt szívvel mentem vissza az asztalhoz, köszöntem a srácnak, letettem Linda sörét, majd mondtam, hogy bemegyek, mert kezd az első zenekar, amire csak annyit mondott, hogy „oké, köszi”, valamelyest szerintem szűkszavúan. De valójában nem, hazudtam, mert rémisztően zakatolt a szívem, akkora nyomás keletkezett a torkomban, hogy innom kellett rá, mielőtt meg mertem egyáltalán szólalni, ami alig sikerült, szinte elcsuklott a hangom, és olyan lehetett, mint egy gyengécske kisfiúé, én így hallottam legalábbis, vagy hát többet vártam volna magamtól, így a lesújtó eredmény miatt talán jobb döntés is volt, hogy nem maradtam ott, mert még le találok verni valamit, vagy egyéb bénázást követek el, amivel, azt gondolom, csak tovább rontottam volna a helyzeten, így hát talán kissé pofátlan gesztussal élve még szó nélkül vettem egyet Linda cigijéből, közben a leírhatatlanul vonzó bokájára pillantottam, ami kilógott az asztal alól a keresztbe rakott lábai miatt, majd ezután a roppant hosszú és gyötrő egy-két másodperc után nagy nehezen bementem az épületbe.
Vöröses, sárgás fényeket vetítettek a színpad mögött kifeszített vászonra, ami valamelyest nyomasztó és nyugtalanító, de összességében valahogy mégis, ahogy azt a szó pozitív értelmében mondják: hangulatos volt, és amolyan forró, sivatagos lődörgésre emlékeztető, letisztult hangzású gitártémával kezdődött a szám, s ez tartott nagyjából egy percig, aztán az öblösre, jócskán mélyre hangolt, torzított gitárok egy sötét, űrből jövő riffet kezdtek játszani, mintha egy aszteroida érkezéséről akarnának hírt adni, és szövege nem volt a dalnak, és, talán emiatt is, csak páran bírták közelről hallgatni, pedig keménysége ellenére igencsak gazdag volt melódiákban szám, változatos volt, nem az jellegzetes klisékből összeröfögött garázsmetál. A végére azonban már én is úgy éreztem, bezuhan a mellkasom, emiatt kényszeresen próbáltam hosszan levegőt venni, de csak a dohány ízét kezdtem még jobban érezni, amitől úgy éreztem, hányni tudnék, hogy beszűkül a torkom, de nem voltam igazán rosszul, csak telítődtem mindennel, és a zene súlyossága is egyelőre elég volt, hallgattam ugyan tovább, de már csak az előtérből, hogy elviselhetőbb legyen, közben eszetlenül forgott a gyomrom, azt hiszem, izgultam.
Vártam Lindát, hogy bejöjjön, de hiába, viszont nem akartam újra kimenni és megnézni, azzal csak lejárattam volna magamat, így hát elindultam megint pult felé, ám ott váratlanul összefutottam Zitával és egy barátnőjével, akik éppen begurultak a mostanában divatos, régi kemping bicajok stílusát követő, kényelmetlen, csomagtartós városi bringájukkal, amire igazán nem számítottam. Zita biciklije zöldre volt festve, a barátnője pedig egy sárgával érkezett, intettem nekik, majd a hátuk mögött elindultam a csocsóasztalok felé, de mielőtt eltűntem volna a fal mellett, visszafordultam, Zita is felém fordult és mosolygott.
Mire visszaértem az asztalunkhoz, Linda már egy barátnőjével beszélgetett, ezért bátran visszaültem melléjük. Úgy tűnt, hogy komolyabb témát szakítottam félbe, mert hirtelen mindketten abbahagyták az addig heves gesztusokkal tarkított beszélgetésüket, és onnantól kezdve csak lezserül dohányoztak. Linda barátnője, Kinga végül hozzám szólt, „na, és zenélsz még”, hangzott a jól eltalált kérdés, „pár éve nincs zenekarom, tudod, az utolsó koncert az volt, amin még te is voltál”, kezdtem bele azonnal és olyan lendülettel, mint aki alig várta, hogy beszéljen és elterelhesse a témát valamiről, vagy éppenséggel a semmiről. „Igen, igen, emlékszem”, szúrt közbe Kinga, mialatt őszinte lelkesedéssel bólogatott és a haját a füle mögé tűrte, ettől felbátorodva aztán bővebben válaszoltam, hogy „mióta összeszedtem magam, vagyis, hogy a keményebb dolgok, tudod… azóta sok számot írtam, fel is játszottam őket énekkel, de azért kéne egy rendes frontember, meg zenekar”, egészítettem ki a sztorit, közben pedig Lindára pillantottam, aki idegesen füstölt továbbra is, és fejét kicsit hátradöntve, csuklóját felem fordítva tartotta el hátrafelé a cigit, az asztal alatt pedig keresztbetett lábának lábfejét idegesen rázta. Úgy láttam, csak arra vár, hogy egy spanglit tekerhessenek végre Kingával. „Szerintem ne is hagyd abba a zenélést, mert jók voltatok, jó voltál”, vágta ketté a figyelmemet Kinga, de közben továbbra is kedvesen mosolygott, de ismét Lindára pillantva láttam, ahogy előveszi a telefonját és írni kezd egy sms-t, vagy csetel valakivel, míg az arca elől oldalra eltartva szívja a cigijét. „Kösz Kinga, jó fej vagy”, tértem vissza hozzá, akivel kapcsolatban az volt az érzésem, nem csak szánalomból beszélget velem, hanem őszinte érdeklődéssel, amellett persze, hogy ő legalább vette a fáradtságot, hogy megpróbálja oldani az addigra már rendkívül borússá vált hangulatot, „szerettem csinálni”, kezdtem a válaszba, „csak tudod, a tagokkal mást akartunk, még mindenki kereste a hangját, a stílusát, most már úgy érzem, én is megtaláltam”, fejtettem ki neki végül, „és ezt egyedül, a szobádban zenélgetve találtad meg”, kérdezte még a lány nevetve, akivel, ekkor jöttem rá, még sosem beszélgettem, csak köszöntünk egymásnak a társaságban, és ennyi.
Mielőtt azonban belekezdhettem volna a következő mondatba, Zita kocogtatta meg a vállamat és annyit kérdezett, hogy „jönnék-e egy picit”, mire elnézést kértem Kingától, Lindának meg odaböktem annyit, hogy „mindjárt jövök”. Odébb mentünk és Zita elmesélte, hogy milyen volt a zágrábi fesztivál, amin voltak, mutogatott képeket a telefonján, amin a pasijával meg egy barátnőjével, izzadt hajjal és sörrel a kezükben pózolnak egy színpad előtt még a délutáni napfényben, elsorolta, hogy milyen koncerteken voltak, hogy esett az eső, és zsúfolt volt kicsit a sátor, mert a pasijának egy német ismerőse is csatlakozott hozzájuk, így alig fértek el, dugni pedig csak nappal tudtak, de akkor is csak rövid időre bírtak kettesben maradni, mert a többiek is szerettek olyankor a sátorban pihenni, főleg azon a napon persze, amikor esett. Majd megkérte, hogy kísérjem el a vécéig, amire rábólintottam, majd a közelben lévő pultnál támaszkodva megvártam. Mikor kijött, mondta egyből, hogy ő lép is, mert egy belvárosi helyre is beígérték magukat a barátnőjével, ide csak egy órára jöttek, mondta, hogy írjak majd neki, aztán elköszönt, de előtte még sebtében lekapott.
Elindultam vissza, a kerthelyiség felé, de Kinga és Linda addigra már nem ültek az asztalnál, Linda volt pasijának a zenekara kezdett játszani, ezért benéztem a terembe is, de a lányokat nem találtam, megnéztem a telefonomat is, de nem jött semmiféle üzenet, nem kaptam értesítést nem fogadott hívásokról, így aztán meghallgattam pár számot a koncertből, egészen közel állva a színpadhoz, majd kikértem a kabátomat a ruhatárból és egy cigire rágyújtva elindultam haza, betöltöttem a telefonomon Welcome to the Sky Valley című albumot, és minden bejövő kapcsolatot letiltottam.