Lucifer bábja vagyok – dünnyögte, majd lekapcsolta a lámpát. Aztán mindenféle ocsmányságot suttogott maga elé kiontott belekről, meg nyákos szemű macskákról és gennyes fekélyekről, és hogy az emberi faj pusztulásának elérkezett a napja. Pontosan ma – felugrott a székből, majd visszahuppant, mint kifújt lélegzet a sprint után.
Először azt hittem, hogy megőrült, de aztán kiderül, hogy csak verset ír. Éppen a monumentális művön dolgozik, ami megváltoztatja a világot. Megváltoztatja az életünket és reggel nem fölkel majd a nap, hanem nyugszik, és fordítva.
Macte, puer, macte, sic itur ad astra! – üvöltötte, és tekintetét az arcomba fúrta. Úgy éreztem, hogy valamit vár tőlem. Talán egy választ, talán megértést. Őszintén megvallva zavarban voltam. Nem akartam műveletlennek tűnni, ezért összeszedtem minden gondolatomat és elmém legrejtettebb zugából előkotortam az egyetlen latin mondást, amit még a Wikipedián olvastam valamikor: Asperius nihil est humili, cum surgit in altum!!! Azt hiszem, így szólt, mindenesetre olyan nyomatékosan mondtam, mintha tudnám mit jelent. Erre ő meglepetten ráncolta a homlokát, majd szólni készült, de mielőtt megszólalhatott volna, gyorsan odaböktem még azt a tudományos definíciót, amire az iskolapadból emlékeztem:
A tetraéder egy olyan háromszögalappal határolt poliéder, aminek négy lapja van!
Csodálkozott. Ismét szólni készült, mire gyorsan hozzátettem:
Háromdimenziós szimplex!
Elhallgatott.
Míg ő magába süppedt, alaposan átkutattam a holmiját és meggyőződtem róla, hogy nem szed gyógyszert. Nagy hiba, gondoltam, s úgy láttam jónak, ha inkább magára hagyom. Megfordultam és az ajtó felé vettem az irányt, amikor halkan nyöszörögni kezdett:
Lucifer vezeti a kezemet! Átvette az irányítást a testem felett és vért folyat tinta helyett a tollamból…
Megtorpantam.
Rothadó testek! Lefolyóban kavargó verejték! Fonnyadó hámszövet!
Hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék neki, hogy megnyugodjon. Voltaképp azt sem értettem, hogy miért rendel valaki egy személyre öt extra csípős magyaros pizzát a 42 centiméteres méretből? Arra gyanakodtam, így próbál véget vetni az életének. Aztán eszembe jutott, hogy talán felvidítaná, ha elmondanám, hogy extra rendelés esetén ajándék mákos guba jár a vásárlónak. Mégis kénytelen voltam hallgatni, mert a gubát út közben megettem, hiszen a cég nem fizeti az étkeztetésemet, viszont időt sem hagy arra, hogy megebédeljek. És egyébként is, ki képes arra, hogy öt extra adag pizza után megegye a desszertet? Ez az összezavarodott kis fickó pláne nem tűnt nagyétkűnek. Vékony volt, mint szikkadt fűszál a kaszálón. Ha valaki ránéz, rögtön az éhező országok jutnak az eszébe.
Lucifer! – ordította ismét, majd kapcsolgatni kezdte az olvasólámpát az asztalon. Pedig június volt, délután három óra, napsütés.
Kezdtem totálisan összezavarodni. Nem értettem a Luciferhez fűződő viszonyát, és nem értettem az éjjeli lámpát sem. Odamentem és kihúztam a vezetéket.
Már így is épp elég világos van itt – barátságosan rákacsintottam.
Maga ezt nem értheti! – kezdte újra. Gyanakvó pillantásokat vetett a szobában. Vizslatta a szemközti asztalokat, fürkészte a monitorok hátát és talán azt, hogy mi lapul a túloldalán. Fülelni kezdett, mintha valamit hallana, aztán megrázta a fejét és megadóan legyintett.
Ezt maga nem értheti, folytatta. De hogyan is érthetné, hogy milyen sötét a világ? Hogy az elmékben milyen hatalmas a tudatlanság! Nem értenek a szép szóból… Csak a félelemre kapják fel a fejüket!
Pislogtam, valóban értetlenül. Arra gondoltam, lehet valami abban, amit mond, hiszen a főnököm is csak azután adott fizetésemelést, hogy hónapokon át fenyegettem a családját névtelenül, és amikor már annyira félt, hogy a munkahelyén sem bírta magában tartani a titkot, az állítólagos kapcsolataim révén megoldottam azt az ügyet, amit a rendőrök is képtelenek voltak felgöngyölíteni.
Galandférgek túrnak a testemben! Ellepik az agyamat! – a kis ember eszelős ábrázattal, sikítozva rohangált körbe a szobában, aztán a földre söpörte a pizzát és mellérogyott. Széttépte a dobozokat és mohón falni kezdte az első szeletet, ami a keze ügyébe akadt.
Nekik sosem elég! Soha nem etethetem őket jóllakottra! De muszáj… muszáj, különben… – visított. – Különben engem falnak fel!
Szerettem volna mondani valamit, vagy legalább valahogyan segíteni rajta. Esetleg odanyújtani egy szalvétát vagy kinyitni a kólát, amit a pizzához rendelt. De mohóbb volt, mint a hetek óta éhező oroszlánfalka. Talán a kezemet is leharapta volna… Ezért úgy döntöttem, hogy azt teszem, amit a józan ész diktál, és amit bármelyik normális ember tett volna a helyemben: kisétáltam a szobából és halkan bezártam magam mögött a Művészeti Központ ajtaját, hiszen a számlát már a megrendeléskor kifizették.

(Illusztráció: Gold Poem Painting)

Ma délelőtt ásták ki a hóból a karácsonykor
eltűnt N. N., Tekintet-, Unicum-, Palócföld-, IJ-díjas,
MASZRE-, és NKA-ösztöndíjas írót,
tájékoztatja olvasóit a Bulvár Press.

A Víziváros alatt, a folyóparton állok, keresem a Berényi Zsigmond úti házat, ahol a tulaj felfedezte a hullát. Az Erzsébet parkból egyszerre látom a vakító napsütésben a Dunára néző bazilikát az ezüst felirattal, a kajla Szent István szobrot, a vár innenső falait, a vár és a bazilika alatti sziklákat. Megrendítő élmény. Hozzáteszem, a megrendítő élmény rendülése közben vad sziszegéssel támad rám egy hisztérikus hattyú, nevezhetjük féltékeny gúnárnak. Régen jutott decemberre ennyire felkavaró délelőtt. Nem emlékszem, hogy valaha megfuttatott volna egy hattyúgúnár.
Menekülés közben látom a házszámot, Kovács II. hadnagyot a csapatával, a hullaszállító fiúkat. És érkezem én, a Bulvár Press képviseletében, hétköznapian, Press tudósítója, hogy utánajárjunk, kinyomozzuk, mi történt, miért történt. A hadnagy azzal kezdi:
– Hölgyem, ha egyszer, egyetlen egyszer előttünk érkezik a helyszínre, letartóztatom államtitoksértéséért.
– Hadnagy úr – mondom neki, – ugye nem képzeli, hogy élvezetből futkosok maga után?
Nem válaszol, csak mordul a bajsza alatt. Munkatársai mosolyognak. Ők is a bajszuk alatt. A város rendőrsége csupa bajusz.
Öregasszony forgatja a fejét a kapuban, félrebillenti, mint a bagzó galamb, láthatóan nagyot hall, kopott, rojtos mandzsettájú pongyolában, zoknira húzott férfipapucsban a két araszra ellapátolt hóban. Az öregasszony, aki kihívatta őket a szomszéddal. Apró léptekkel hátrasiet, megköti a tajtékzó kutyát, azután tárja a kaput, hogy jöhetnek. Besorolunk.
Öreg porta, magányos lakóval, ennek minden látható jelével. A bejárati ajtó mellett, hótól fóliával védett tűzifa, hogy ne kelljen a melléképületig mennie tüzelőért. Csonkra kopott vesszőseprű a lépcső alá támasztva. Fületlen fűzkosár a havon, benne gyújtós. Távolabb rozzant udvari budi, a hóban lábnyomok. Jobbra alacsony kutyaól, tetején zöld linóleum. Piros kutyalábas a hó tetején, kicsit megsüppedve, ujjnyira olvadt alatta a hó. Az udvarra nyíló ablakok zöld spalettái zárva, az utcaiak is zárva voltak.
A telek végét sziklafal határolja. Erre a sziklára ült a bazilika, a korábbi vár helyére. Meredek, töredezett, látványos. Szép.
– Hátul – mondja az öregasszony.
– Menjünk akkor – mozdul a hadnagy.
Nyom vezet a sziklafalig, visszafelé láthatóan az odavezető horpadásokba lépett, aki erre járt. És kutyanyomok.
A szikla alatt félig behavazott hulla. A feje nem látszik, csak a szürke paplandzseki részlete és a kék nadrág. Kirángatják, hátára fordítják, a szél hordja a havat. Hideg van, porhó. N. N., kétség se fér hozzá. Bajuszán, szakállán, az áll és a mellrész közt vékony, áttetsző kenőcsként megtapadt. Látom a félmozdulatot, ahogy a helyszínelő rendőr leporolná, de fehér kesztyűs keze megáll a levegőben.
– Ő az? – kérdezi a hadnagy.
– Persze, ki más volna? – csodálkozik az öregasszony.
– Hogyan kerül ide?
– Látogatóban voltak az ünnep második estéjén, hozták az ajándékokat, mindig így, mindig karácsony második napján, mióta szegény nővérem meghalt. Addig oda jártak szenteste után. Gazsi kiment rágyújtani, pedig mondtam neki, ne menjen, nagyon esett már a hó. Mindig az udvaron dohányzott, szerinte árt nekem a füst. Ilyen jó, figyelmes ember volt. Meg a kutyával akart összebarátkozni. Választott két csontot, felkapta a dzsekit, a sapkát, a kesztyűt, ment. És nem jött vissza. Csak vártuk, vártuk, nem jött. Amikor Marcsika keresni kezdte, eltelt talán fél óra, annyi hó leesett, hogy nyom se volt, csak a kutyáé. Nem értettük, miért ment volna haza szó nélkül, de nem volt mit tenni, késő lett, az unokahúgom elköszönt. Furcsálltam, hogy Morzsa sivalkodik. Megnéztem, de nem láttam, mi baja. Sivalkodott tovább. Másnap olyan nagy volt a hó, hogy csak elcsaptam a kapuig, ki se dugtam az orrom a lépcsőn túl.
– Italos volt a férfi? – kérdezi Kovács II. hadnagy.
– Nem. Dehogy – válaszolja az öregasszony. – Soha nem láttam italosan, nálam soha nem fogadott el italt. Teljesen rendben volt. Mint mindig.
Közben beállít N. N. fia, sápadt, nyúzott. Magas, harmincas férfi, tiszta arc, tiszta tekintet, rosszkedv, düh, csalódottság.
Megáll a rendőrök és a kíváncsiskodó utcabeliek közti sávban.
– Mi van? – kérdezi, amikor odaérek. – Tényleg apám?
– Az.
– Biztos?
– Biztos.
– A faszba’ lehet? – morogja. – Két napja keressük égen, földön. Itt nem, itt miért kerestük volna, anyám szétnézett, nem találta, amikor hazaindult. Egy teljes napig kicsöngött a telefonja, nem vette föl. Rohantunk a telekre, hátha visszavonult, volt ilyen, de bejelentés nélkül soha, sőt hogy nem. Mindig megkövetelte, hogy tudjunk egymás útjairól. Végigtelefonáltam az összes kurva nőjét, téged is, baszódj meg, a volt feleségét, barátait, akiknél elrejtőzhetett. Közben tudtam, marhaság. Az öreg nem tűnik el. Amikor szökésben, az szervezett szökés, pontosan megzenésített oda és visszaúttal. Tudtam, hogy baj van. Nem éreztem, tudtam.
– Na, ja – mondom, és eszembe jut, hogy rajtam kívül aztán senki nem tudhatja jobban, milyen nagy szervező a mester. Nagy szervező volt a mester. Nagy szervező volt a volt mester.
– Ó, hogy a rohadt életbe! – nyögi.
Arcán a hitetlenség, a nem lehet.
– És most? – kérdem.
– Most hívom anyámat, hogy ne idegeskedjen, nincs miért.
– Idegeskedik?
– Jól vagy? Hogyhogy idegeskedik-e? Hogy érted?
– Sehogy. Ne haragudj.
– Ha írsz az esetről, nagyon finom legyél, hogy én is finom lehessek.
– Persze. Szerettem apádat. Jobban, mint gondolnád.
– Tudok rólatok, mindenki tud, anyámat kivéve, nem titkoltátok halálra, hogy baszódj meg. Kurvára örültem neked, örültem a dolognak. Anyám tanít, apámról meg lerángatod a gatyát. Szép dolog.
Dühösen elfordul. Kis pöcs. Hisztis, kis pöcs. Tipikus fiatal férfi, valakit fel kell rúgnia, ha megoldandó probléma jön szemközt, nehezíti az életet.
– Nem ilyen egyszerű. Ha öregszel kicsit, megérted. Apádat kérdezted volna, jó volt-e neki.
– Hogyne. Apámat kérdezhettem volna. Volna még ilyen remek ötleted?
Vicsorog. A gyerek, ez a gyerek vicsorog rám rendesen. Olyasmit kell kérdeznem, ami lenyugtatja.
– Volt valami baja? Valami szervi, vagy ilyesmi.
– Tőlem kérdezed? Neked jobban kell tudnod, nem?
Tudom is, te kis hülye, azért kérdezem, hogy tudd te is.
– Szerintem kutya baja se volt.
– Fogalmam nincs. Sose szerette az orvosokat, nem járt közéjük. De karácsony este nem volt valami fényesen, hosszúnak találta a gyaloglást a keresztanyám ünnepi vacsorájára, aztán haza. Öt kilométer át a hegyen, öt vissza, nincsenek buszok az ünnepen. Láttam rajta, hogy elege van. Sziszegett az izomláztól. Nem gyaloglóbajnok.
– Hát nem egy Forrest Gump. Az biztos.
Volna ide rövid megjegyzésem, de nem mondok semmit, ez helyszíni tudósítás, kihagyom a magánmegjegyzést. Talán más műfajban valamikor lezárom e befejezetlen, lezáratlan ügyünket N. N-el.
– Borzasztó. Nyár óta ül valami nagy munkában, a telekre se jött, ki se lépett a szobájából.
– Valaki majd csak rendbe rakja, ha elkészült.
– Aligha. Amit nem véglegesített, annak annyi. Kizárt, hogy bárki befejezhetné.
Búcsúzóul megközelítem a didergő, másnaposnak látszó borostás rendőrorvost, közölje feltételezéseit, ha vannak.
– Nem tudok konkrétumot, honnan tudnék hölgyem, majd a boncolás után. Ha nem ivott, ha nem verte be a fejét, hanem verték be a fejét, bármi lehet. Megszédült, elesett a hidegben, szombaton mínusz tizenhat fokra lehűlt éjszakára. Nem sok kell a halálhoz, hölgyem, ötven fölött.
Látom, hogy a rendőrorvos is ötven fölött. Maszatos a szemüvege, elcsúszott görcsre kötve a sál a nyakában, a gallér felhajtva, feje alig látszik ki. Remeg a alsóajka, ahogy erőszakkal préseli szavakat. Ünnepközi állapot. Ő is túl lehet egy boldog hosszúünnepen az asszonnyal, anyóssal, apóssal.
– Ilyen ez. Kevés elég – köszönöm a tájékoztatást.
Semmi dolgom itt tovább. Gyerünk a hesspics’ba innen, biztatom magam, nincs mit nézni, nincs mit keresni. A pofámra kaptam nagyot, halottam is került, a gyomrom is összeugrott gyerekmaréknyira, de a kép azzal teljes, hogy a másnapos dokiról rám ragadt a didergés.
Búcsúzóul szétnézek, el kell-e köszönnöm valakitől a stábból, nehogy a végén sértődés legyen. Nincs. Csak az öregasszony sürög a rendőrök nyomában tehetetlenül, nem képes megküzdeni a gondolattal, hogy talán az ő felelőssége a „jóember” halála, mondja csak szegényke, mondja.
Hosszában végiglátom a szegényes, elkopott, a tulajdonossal együtt vénült, ráncosodó, repedező, fénytelen udvart. Aligha jövök ide még egyszer. Ide nem hozok világot, mester, az évfordulón, gondolok egy nem régi közös hajnalra, amikor szóba került a halál mindig tapintható jelenléte. Azt mondtam viccesen, hogy ne mélyítse, mert a hajnal nem mélyítésre való, tudhatná, és mert én nem gondolok a halállal, „ha meghalnál, úgy szervezd, hogy valahol a közelben, szeretném, ha sokáig virág emlékezne rád a pódiumon, én, a fekete özvegy, titokban hordanám titkos ösvényeken.”
Mindent megteszek, morogta. Igény szerint, tudod.
Gyerünk innen.
Nyitom a kocsiajtót, s a fordulás ívébe becsusszan a Várhegyen álló monstrum, a bazilika a szarvaival. Most mögötte a nap, a kupola mögül ragyog, de a kupola fémburkolata is ragyog a kék ég alatt. Erre a kékeszöld ragyogásra borul hátulról ívben bíbor dunnaként a nap, közben minden alatt a tetők összemosódó, érintetlen, vakító fehér dunnája.
Megrendítő látvány. Soha nem láttam ilyennek. Soha nem volt ilyen. Jaj.

*** *** ***
Részlet 21 íróhalál című regényből

(Illusztráció: Lieuwe Kingma)

Az ösztöndíjamnak hála megengedhettem magamnak, hogy önálló lakásba költözzek. Egy olcsó, szobakonyhás lakást vettem ki Zuglóban, közel a villamosmegállóhoz. Nagyon kedvező áron adták, a főbérlő elmondása szerint ugyanis eddig mindenki felmondta az albérletet fél év után, jól gondoljam meg, mire vállalkozom, a szomszédsággal nem könnyű együtt élni.

Meglepett az őszintesége, korábban ilyesmit nem tapasztaltam, már csak ezért is kivettem a lakást. A teljesen üres szobába csak az ágyamat, a ruhásszekrényemet és egy kisebb könyvespolcot vittem, máskülönben a fehérre meszelt fal uralkodott. Anyámtól megörököltem a már nem használt edényeit és étkészletét, így lassan főzni is elkezdtem.

Eleinte főleg a saját káromon tanultam, de megettem bármit, nem számított. A recepteket többnyire internetről töltöttem le, betartottam a lépéseket, ahogyan írták, de az ízlés szerint, illetve az addig süssük, amíg jó nem lesz kifejezésekkel alig tudtam mit kezdeni. Teljesen illogikusnak tűnt az egész, így megmaradtam annál a négy-öt receptnél, ami már bevált, és magabiztosan el tudtam készíteni.

A lakókkal csak néhányszor gyűlt meg a bajom. Alapvetően úgy vettem észre, hogy egymással veszekednek, illetve azzal, akit be tudnak ebbe vonni.  Péntekenként rendszeresen tartottak házibulikat, amik sokszor torkolltak verekedésbe, főleg akkor, ha két, egymás melletti lakásban is mulattak. Egyszer még késelés is történt, de akkor sem tettem semmit. Tapasztalatom szerint az emberek háromféleképpen járhatnak el. Vagy a támadó oldalára, vagy a védekezőére állnak, és beavatkoznak, de ezzel a beavatkozással örök tagságot nyernek maguknak a további konfliktusokra is. A harmadik lehetőség, hogy teljesen kimaradnak belőle, én ezt választottam.

Ezen kívül heti rendszerességgel járt az egyik szomszédomhoz rendőr, mert elítélt volt, és ellenőrizték, rendben van-e. Nyáron több volt a lárma, olyankor nyitva állt ajtó és ablak, hallottam mindent, a veszekedés kezdetét, az üvöltéseket, majd a béküléssel járó szeretkezést is, ami sokszor még hangosabb volt.

Csak egyszer kísérelte meg feltörni a záramat az egyikük, egy kisfiú próbálgatta a bicskájával. Egy darabig figyeltem őt a kémlelőnyíláson át, kerestem, hol lehetnek a szülei, vagy a barátai, de láthatóan egyedül volt. Ajtót nyitottam neki, kérdeztem, mit szeretne elvinni. A vállánál fogva berántottam a lakásba, megmutattam neki a holmimat. Elmagyaráztam, az egyetlen értékem a számítógépem, egy ősi darab, egyedül arra használható, hogy a dolgozataimat gépeljem vele, majd elküldjem a tanáraimnak. Megkérdeztem, ezt szeretné-e elvenni, azt felelte, tudna belőle venni ezt-azt. Amikor érdeklődtem, mit venne, azt válaszolta, hogy például valami nagyon finomat, mert az anyukája egészen rosszul főz.

Aznap nem készítettem ételt, úgy döntöttem, inkább egy beadandó házi dolgozatot írok meg helyette, így pizzát hozattam házhoz. Még nem küldtem el a rendelést, kértem hát hozzá még egyet.

A kisfiú nagyon büdös volt, így amíg vártunk, a kezébe nyomtam egy törölközőt és elküldtem tusolni. Kifele jövet eltette a tusfürdőmet, de nem szóltam, kevés maradt csak benne. Amikor megérkezett az étel, asztalhoz ültünk és megvacsoráztunk. Közben végig magyarázott, arról, hogyan kell valakit úgy megütni, hogy elájuljon, hová érdemes a bicskát szúrni, hogy ne haljon meg, csak összeessen, mert a gyilkosságért sok év jár, mondta, hogy az apukája is ügyes volt, csak öt évet kapott, még négy év és szabadul, aztán majd együtt mennek az utcára, addig neki gyakorolni kell, megbeszélték, meg a régi barátok is segítenek.

Amikor megette az adagját, megköszöntem a hasznos információkat. Mondtam neki, hogy soha többé nem akarom látni, sem a lakásomban, sem az ajtómnál. Ettől meghökkent, azt kérdezte, nem vagyunk-e tesók. Nekem nincsenek testvéreim, feleltem, és becsuktam az ajtót. Az üvegen át azt kiabálta, tesók nélkül az ember halott odakint.

Később sokáig szellőztettem, hogy kimenjen az idegen szag, amit magával hozott. Így hallottam meg, ahogyan az anyja kiabál vele a földszinten, hogy ne merjen újra betörőset játszani, mert kiveri belőle a szart is, elég volt neki egy mocsok szemétláda az életébe, nem fogja hagyni, hogy a fia is az legyen. A lépcsőházban még néha összefutottunk, de nem is köszönt nekem ezután.

(részlet a Befogad és kitaszít című regényből)

(Illusztráció: dr. Nagy Miklós)

Első pillanatban magam sem hittem el, hogy megtettem. Csak sodródtam a levegőben és egyre közelebb volt a térdem a lány mellkasához. Nagyon szép volt. Az arcra Emma Watsonra emlékeztetett, az alakja pedig egy porcelánbabáéra, de a fel-alá mászkálása a metróállomáson kiborított. Azon töprengtem, vajon mit fogok mondani, amikor földet ér és becsapódik, hogy mivel próbálom majd enyhíteni a fájdalmát, vagy letörölni a könnyeit. Március 15. már elmúlt, a nemzeti ünnepre nem foghattam a meglepetést, na meg elkoptatni sem illik egy jól bevált frázist. A nemzeti ünnep már túl sok szarból húzott ki. Hirtelen arra gondoltam, hogy amikor meglátom pipacsvörös arcát és csorgó könnyeit, hogy amikor éppen levegőt próbál venni, de a gyomorszájat ért rúgástól nem megy, mert görcsöt kapott a rekeszizom… talán elkiabálom magam, hogy “Április bolondja!”.
De március volt…
Vészesen sodródtam felé, ő pedig lassan felém fordította tekintetét. Már látta a bajt, de hátrálni nem tudott. Gondoltam rá, hogy finomítok a rúgáson és lecsúsztatom a bordáira, de amíg végigpörgettem a lehetőségeket és föleszméltem, már éppen a földre zuhant. Háttal csapódott be, a fejét hátra vetette, a haja szétterült körötte és az arcán megvillant valamiféle nemes szépség. Tényleg kiköpött Emma Watson volt, csak picit vörösebb arccal és könnyesebb szemekkel. És az orra is vérzett. Na, igen, hogy is ne vérzett volna, reflexből a térdemre húztam a fejét, pedig azt már nem akartam…
Talán mégis könnyítene rajta az április bolondja felkiáltás, vagy egy aranyos kacsintás, de arra jutottam, hogy meghívom ebédelni, hátha megenyhül. De akkorra már körénk gyűltek az emberek. Bőrnadrágos hetvenes asszony és piros tarajos punk nagypapa csóválta a fejét; gyerekek sírtak fel; valahol elpusztult egy galamb; nem, igazából két galamb; megbírságoltak egy ártatlan embert, aki bliccelt; a metrószerelvény befutott a ritkuló déli tömeggel; a Föld tovább forgott-pörgött, hogy lassan mindenki beleszédült; és én ott guggoltam a lány mellett és azt magyaráztam neki, hogy márpedig a lányok nem sírnak!
Átvillant az agyamon, hogy megtehetném. Nem lenne nagyobb bolondság, mint amikor szívet formáltam a kezemből a jegypénztáros hölgy felé és ő elszámította a végösszeget: lefelé kerekített pár ezer forinttal. Nem lenne nagyobb lutri megkérdezni azt a lányt, aki szemben ül velem a metrón és Emma Watsonra emlékeztet, és néha összetalálkozik a tekintetünk. Egyszerre mosolyodunk el és zavartan félre pillantunk, de az izgatott kíváncsiság visszacsalogatja tekintetünket. Talán nem is olyan elvetemült dolog felpörgetni az udvarlási szokásokat és lerázni az ismerkedési formulák szokásos nyűgét, hogy XY vagyok, téged hogy hívnak, jaj de szép vagy, én is jaj de szép vagyok, látom, hogy egyedül ülsz itt, szóval mi lenne, ha?
Éppen ezért megkérdezem, hogy velem ebédelne-e? Ő meglepődik, mert hát erre mégsem számított, hiszen mint mindenki, Ő is a lassabb ismerkedéshez van hozzászokva, hogy szia, hogy vagy, jaj de szép a szemed, finom a szád, hazakísérhetlek, jaj és a neved majd elfelejtettem megkérdezni…
Nemet mondott, én pedig visszaültem és mosolyogtam tovább. Pedig lefejelhettem volna…

(Illusztráció: Christine Cha)

Három kategóriába lehet sorolni a nőket – állapította meg Illés, és nagyot szívott a cigarettájába. Csak divatból füstölt néha, mert egyébként rendszeresen sportolt, ám úgy gondolta, egy-egy szál márkás cigaretta jót tesz az „imidzsének”. – Egyéjszakás se, egyhetes, és egyhetes húzós.
– Hogy te mekkora egy állat vagy! – dörrent rá Attila. – És mi van az egyéjszakással, olyan nincs? – tudakolta őszinte érdeklődéssel.
– Ha már eltöltök egy nővel egy éjszakát, akkor eltöltök vele egy egész hetet is. Ha nem üti meg a mércémet, akkor egy éjszakára sem kell. Ilyen egyszerű ez.
– És milyen az egyhetes húzós? – tudakolta Endre, két apró büfögéssel megspékelt röhögés közepette.
– Barátom, az az istennő! Álmaim netovábbja! Egyszer egy hétig együtt lenni egy nővel, és elgondolkozni azon, hogy lehet belőle még több is! De még egyikkel sem jutottam el idáig – sóhajtott Illés.
– És mi van, ha olyan jó a nő, hogy nem csak egy hétig akarsz vele lenni, és aztán gondolkozni, hanem uram bocsá’ egy hónapig, vagy egy egész évig is? – vetette fel Attila.
– Ja, vagy örökre! – vigyorgott Endre, s azon nyomban kihúzta magát, hadd lássák, milyen okosat mondott.
– Örökre? Olyan nincs! – hűtötte le Illés. – Nem született meg az a nő, akivel én örökké együtt tudnék lenni. Örökre? Hagyjál már Endre, te álmodozó!
– Mért? Anyámék harminc éve élnek együtt boldogan. Az már majdnem örökre, nem?
– Ja, persze. Azért akarta apád tavaly karácsonykor felakasztani magát. Hozzánk jött át előadni ezt a világi nagy marhaságot, alig győztük lebeszélni róla! – csattant fel Illés.
– Mentálisan zavart volt. Így mondta az orvos. Azóta sokkal jobban van! – védte az apját Endre.
– Igen, amióta folyton együtt lóg azzal a szőke bombázóval, aki a lánya lehetne! – replikázott Attila.
– Menjél már, mert mindjárt odacsapok egyet! – fordult felé Endre.
– Lehet erőből is „politizálni”, ha már agyad nem sok van! – hangzott a flegma válasz.
– Most mit vagy úgy elszállva magadtól? Sokra mész a diplomáddal! Kétszer annyit keresek, mint te, pedig nem jártam egyetemre! – hőzöngött Endre.
– Ja, főleg amikor pofátlanul sokat kérsz egy szekrényért, mint tavaly tőlünk!
– Nem igaz, ne legyél már ekkora tapló, hogy mondhatsz ilyet? Nektek fele árban dolgozunk, tudod jól, most mért vagy ekkora görény?
– Hagyjátok már abba, Attila, legyen már eszed, mit húzod az Endrét? – állt közéjük Illés, mint annyiszor már, kiegyenlíteni kicsit a hepehupákat, ne feszüljenek már olyan nagyon egymásnak ezek ketten.
– Te Illés! – szólt Endre, miután lehiggadt. – A húgomról mit gondolsz? Ő melyik kategóriába tartozik?
– Ő kategória feletti – Illés hangja ellágyult, ahogy ezeket a szavakat kimondta, és olyan bársonyossá vált, hogy a legjobb szinkronszínész is megirigyelhette volna.
– De nem kezdel vele, ugye? – kérdezte Endre.
– Nem kezdesz, te majom! – szúrt oda Attila megint.
– Nem, nem kezdek vele. Megbeszéltük, ő tabu.
– Csak azt nem értem – így Attila-, hogy lehet egy olyan szép és okos lánynak, mint a húgod, egy ilyen bamba testvére?
– Nem tudsz felidegesíteni – vágta rá Endre. – Nem engedem, hogy a negatív szöveged lerombolja az egómat!
– Ezt meg honnan szedted? Valami hülye önsegítő műsorban hallottad? Mert olvasni nem igazán szoktál, leszámítva a sporthíreket! – reagált Attila.
– Fejezzétek már be, menjen mindenki a dolgára inkább! – zárta le a találkozót Illés. – Majd este, munka után beszéljünk, jó? Endre! Attilával a törzshelyünkön leszünk, ha később érnél oda!

Illés, Attila és Endre elválaszthatatlanok voltak, már kisiskolás koruk óta. Különbözőségük olyan egyensúlyt teremtett közöttük, a gyakori vitáik ellenére is, hogy az emberek őszintén csodálták a barátságukat.
Elérkezett az este, és elsőként Illés jelent meg a törzshelyükön, egy kulturált sörözőben. Ma viszonylag hamar végzett, és már nem akart hazaugrani a találkozó előtt.
– Nocsak, a város büszkesége, a maratonfutó, három nyelven beszélő mérnök úr ilyen korán? Mi történt? – „Megőrjít az illatod. A hangod meg egyenesen elkábít” – gondolta Illés, ám roppant mód ügyelt rá, hogy a reakcióiból semmiképp se derüljön ki, mennyire odavan Endre húgáért.
– Előbb fejeztem be, amit kellett. Te vársz valakit? – „Miért érzem folyton azt ennek a nőnek a közelében, hogy nincs agyam, és csak hebegek-habogok össze-vissza?” Illés homlokán apró, gyöngyöző verejtékcseppek jelentek meg, pedig nem volt túlzottan izzadós. Mi tagadás, Izabella valóban gyönyörű nő volt. Kulcscsontra boruló, selymes, szőkésbarna haj keretezte ovális arcát, szabályos vonásaival és nagy, sötétzöld szemeivel olyan kíváncsian nézett a világba, mint egy kisgyerek. Volt a nézésében valami naivitással keveredő rafináltság, és ettől a kettősségtől megőrültek a férfiak.
Illés is megszokta, hogy nézik, és pontosan tudta, mennyire tetszik a nőknek. Magas volt, izmos, de nem a konditermekben agyongyúrt fajtából. Világ életében sportolt, sokáig versenyszerűen atletizált. Elvégezte a műszaki egyetemet, több nyelven beszélt, és mindig kifogástalan volt a megjelenése. Nem a „kockásinges mérnökök táborába” tartozott. Mindemellett szerényen, olykor kifejezetten visszafogottan viselkedett, bár a nőkkel szemben volt benne magabiztosság, ami időnként átcsapott nagyképűségbe.
– Senkit – Izabella lehuppant az egyik, Illés melletti szabad székre. Rámosolygott a fiúra, és keresztbe rakta hosszú, vékony lábait. – Illetve téged. Téged vártalak.
Filmszakadás. Nem is. Innentől valami egészen más kezdődött Illés életében. Mert volt az Izabella előtti élet és van az Izabellával együtt élt élet. Még ha csak percek óta tart is. Mert hogy tart, abban biztos volt.  Az a mosoly, és ahogy azt mondta: „Téged”.
Ettől a pillanattól ők ketten elválaszthatatlanok voltak. Attila őszinte elismeréssel tekintett barátjára, amiért „be tudott fogni” egy ilyen „A kategóriás”nőt. Endre először ugyan puffogott egy kicsit, de hamar megbékélt ő is, hiszen biztosra vette, hogy a húga jó kezekben van.
– És most mi lesz a kategóriáiddal? – kérdezte Attila egyik délután.
– Milyen kategóriákkal? – meredt barátjára nagy szemekkel Illés.
–  Hát tudod: egyéjszakás se, egyhetes, és egyhetes húzós.
– Ja, hogy azokkal? Baromság! Ne is törődj vele, hülye voltam. Csak a keserűség beszélt belőlem akkor.
Már egy egész hete együtt voltak, és Illés olyan szerelmes volt, mint még soha, életének eddigi huszonöt éve alatt. A kisváros, amelyben éltek, egyenesen álompárként emlegette őket. Illés szülei is örültek fiuk választásának. – Végre egy rendes lány! – konstatálta Illés apja. – És nemcsak szép, de okos is. Főnyeremény!
Hol vannak már azok az idők, amikor Illés cigarettafüstbe burkolózva ontotta magából a megfellebbezhetetlen igazságokat, barátai pedig sűrű bólogatások közepette helyeseltek? Amióta Izabella van, rájuk is egyre kevesebb ideje jut. De hát ilyen a szerelem.
– Ma vagyunk egy hetesek! – súgta Izabella fülébe. – Annyira szeretlek! Megőrülök érted! Izabella csókkal viszonozta a fiú szép szavait. Kisebb társasággal ültek a sörözőben, velük volt Attila és Endre is.
– Gyerekek, csodálatos a szerelem! – kiáltotta Illés. – Mindenkinek azt kívánom, érezzen egyszer úgy, ahogy most én!
– Három kategóriába lehet sorolni a férfiakat! – hallatszott egy hang, egészen közelről. De hiszen ez Izabella hangja. Mi a fene?
– Egyéjszakás se, egyhetes, és egyhetes húzós – a hang, Izabella hangja egyre erőteljesebbé vált, és már mindenki hallotta, amit mondott.
– Szívem, mi a … –  hebegett Illés, de a lány rögvest félbeszakította.
– Te az egyhetes húzós kategóriába tartozol, szivi, úgyhogy legyél csak büszke magadra! Jó volt veled, de ennyi volt! Na, csá! – azzal Izabella mosolyogva kisétált a sörözőből, az ott maradottak legnagyobb megdöbbenésére. Még Endre is úgy állt ott, szájtátva, szótlanul, hogy kétség sem férhetett hozzá, semmit nem tudott húga tervéről. Mert, hogy kitervelte a dolgot, az egészen bizonyos. De senkit nem forrázott úgy le az eset, mint Illést. A szégyentől és a megaláztatástól paprikavörös fiú egyre csak a cipője orrát nézte, s közben maga elé motyogott.
– Nem értem. Nem értem, miért? Honnan…? Endre, te barom állat! – hangzott végre a felismerés. – Te pofáztad el neki a kategóriákat? Hogy lehettél ekkora marha?
– Én nem tudtam, hogy majd felhasználja ellened! – nyöszörögte Endre. Mindenki biztosra vette, hogy Illés ezúttal olyan világvége hangulatba kerül, amiből talán évek múlva sem lehet majd felrázni. Ám a fiú hirtelen széles mosolyra húzta a száját, felnevetett, majd elismerően csettintett egyet.
– Mindig is szerettem a nagy kihívásokat! Hát, ez most az!
Azzal szélsebesen Izabella után vette az irányt.

Senki sem szólította Iluskának – mindenki csak a hortobágyi sellőként utalt rá, már amikor nagy ritkán szóba került a lány, de leginkább senki sem beszélt róla. Persze az anyja tehet mindenről – a falu öregjei szerint sosem kellett volna gyereket szülnie. Egyszerűen nem volt neki való az anyaság, hisz frászt kapott, valahányszor a kicsi Iluska belekapaszkodott bő szoknyájába. Egy nap nem bírta már tovább, hogy a pulya nem marad meg együltő helyében, amikor ő végre kicsit pihenhetne, így hát tűt ragadott, meg egy jó erős damilt, és egymáshoz varrta a gyerek hurkás kis lábikóit. Azóta Iluska olyan, mint egy sellő: járni nem tud, csupán csúszkál a földön. Eltelt tizennégy esztendő, de a damil még mindig szorosan egymáshoz préseli lábait; mi több, még a bőr is ránőtt a varratokra, amit átvágni így már majdhogynem lehetetlen lenne. Persze minek is nyisszantaná el bárki is: a lány lábai a hosszú évek során elsatnyultak, járni még akkor sem tudna, ha végül valaki megkönyörülne rajta és szétfeszítené combjait.
Iluska azonban mit sem törődött a lábaival. Jobban fájt neki, hogy az anyja sosem ölelte őt. A nő nem szívesen érintette meg a kislányt, de mivel tudta, a testközelség megnyugtatja a kölköt, többször imitálta neki az anyai ölelést. Ilyenkor vett egy vödör halat a horgásztól és beleültette a lányt, akihez hirtelen kövérre hízott harcsák és tükrös pontyok préselődtek szorosan – ahogy a szűk helyen ficánkoltak körülötte a halak, és hozzásimultak bőréhez, Iluska elhitte, hogy épp az anyja karolja át és ettől némiképp megnyugodott. Folyton követelte is a figyelmet, de az anyja heti egy ölelést engedélyezett csak a számára, egyedül karácsonykor pancsolhatott három napon át a halászlében.
Iluska amellett, hogy járni nem tudott, beszélni sem tanult meg. Azaz megtanult volna, de az anyja úgy gondolta, nyugodtabb lesz az élete, ha a gyerek csöndben marad. Így amikor a kislány első szavaival próbálkozott, anyja úgy tett, mintha meg sem hallaná őket. Később pedig direkt halandzsázott, hogy ezzel is összezavarja a buksiját. A hétköznapi tárgyak így minden nap új nevet kaptak Iluska körül, ami teljesen elbizonytalanította a cseperedő lánykát. Végül aztán fel is hagyott a próbálkozással. Áldott csönd volt hát a házban: egyedül a deszka nyikorgott, ahogy az összevarrt lábú kislány fel és alá csúszkált a poros lakásban – folyton egerek után kutatott, nőstény rágcsálók után, akikből ki tudott szívni egy kevéske tejet, amikor a mamája elfelejtette megetetni (ami persze gyakran megtörtént). Egerekből pedig bőven akadt a viskóban. Iluska egyszerűen lehúzgálta a szőrtelen újszülötteket az egér apró csöcseiről s úgy hajította el őket, mint más az almacsutkát – aztán ajkai közé vette a pici rózsaszín tömlőt és kiszívogatta a tejet a szőrös kis állatból. Anyja persze sosem szoptatta – amikor még ki sem nőttek a fogai, a nő rendszerint élő halat tett a mozsárba, alaposan összetörte és a rózsaszín pépet kanalazta Iluska szájába.
Így éldegéltek hát. Ám ahogy teltek az évek, Iluska anyja egyre betegebb és betegebb lett. A sellő lány ugyan sejtette, hogy ennek lehet valami köze a sok-sok üres pálinkás üveghez, de érteni nem igazán értette a dolgot. Ő csak azt látta, hogy anyja sokszor nehezen járt: szédelegve botorkált végig a házon és rálépett a földön kúszó összevarrt lábú lányra. Egyre többet kiabált, többször üres üvegeket dobált felé és ilyenkor jobban tette, ha behúzódott az ágy alá, ahová fájós derekú anyja nem tudott utána bújni. Az ebédek és a vacsorák végül teljesen elmaradtak: a kis sellőnek egyre több egeret kellett fognia, de a gyomra így is megállás nélkül korgott. Szerencsére pont akkor kölykedzett meg a szomszéd puli, így a sellőlány többször is átkúszott a telekre kutyatejjel csillapítani éhségét. De ami még ennél is rosszabb volt, hogy ezentúl elmaradtak az ölelések, amikre úgy vágyott: ugyanazok a halak lebegtek csak a vödörben, döglötten, felpuffadva, bűzük belengte a házat. Iluska bemászott ugyan a vödörbe, és addig-addig forgolódott, hogy a döglött pikkelyesek keringeni kezdtek körülötte, hozzá dörzsölődve testéhez, de az érzés nem is hasonlított az élő állatok ficánkolásához, ráadásul a dögökből szivárgó sűrű hab szörnyű bűzét napokig képtelen volt lesikálni bőréről.
Néhány hét után anyja már ki se kelt az ágyból – enni se evett, egyedül az ágy mellé bekészített pálinkás üvegekből fogyott az áttetsző lé. A nő egyre csak fakult – valami elemi rothadás-szag szivárgott pórusaiból, és egy idő után lélegezni is elfelejtett. Iluska azt vette észre, hogy a nő semmiféle ellenállást nem mutat, amikor odakúszott az ágyához és megmarkolta a kezét. Próbálta simogatni magát a nő ujjaival, de egy idő után az is csak hideget és bűzhabot hagyott a bőrén, mint a vödörben lebegő halak. A sellő nem nagyon értette, mitől állt meg mozogni anyja, abban sem volt biztos, hogy ez végleges, de miután teltek a napok és a nő továbbra sem kelt fel, egyre nőtt benne a szomorú bizonyosság. Olykor-olykor különös hangok érkeztek anyjából – egyszer mintha fel is emelkedett volna, de csak a testből kiszabaduló gázok mozgatták a lepedőt. Iluska bebújt hát az ágy alá, gömbölyödő mellkasához húzta összevarrt térdeit, és bámulta csak a lecsüngő kart, s rajta a fekete körmöket.
Hanem egy reggel valaki dörömbölt az ajtón. Iluska először félt kibújni az ágy alól, de aztán a kíváncsisága győzött. Az ajtóhoz kúszott és kilesett a küszöb fölötti résen. Ismerős lábbelit pillantott meg – az, aki világ életében a földön csúszkál, előbb-utóbb úgy megismeri a cipőket, a csizmákat, mint más az arcokat. Az öreg horgász volt az, aki – ha jó kapása volt a nádasban – mindig hozott egy vödör halat nekik. Bár Iluska látásból ismerte a vén pecást, mégsem szívesen került az emberek elé – az anyja megtiltotta neki – főként nem az öreg horgász szeme elé, aki, ha nagy ritkán be is jött a házba, mindig furcsa mosolyokat küldött a lány felé, és ősz szőrszálakkal keretezett cserepes ajkát nyalogatta. Így nem is nyitott ajtót a férfinak. Csak figyelte, ahogy az öregember tovább veri az ajtókeretet, majd mikor ráun, letesz egy vödröt a küszöb elé és elsétál. Hanem aztán a különös hang ütötte meg a fülét: a fémes kongás, ahogy a vödörben vergődő halak neki-neki ütődtek a cseber oldalának. Iluska óvatosan kitolta hát az ajtót, megragadta a vödröt és behúzta a házba. Ahogy megpillantotta a cuppogó harcsákat, egyből az anyai ölelés után kezdett bizseregni a bőre. Ugyanakkor el is szorult a szíve: bárcsak valahogy át tudná költöztetni a halakban lévő mozgást tehetetlenül fekvő anyjába – akkor talán felállna az ágyból, leseperné magát és minden visszatérne a normális kerékvágásba.
Hirtelen ragyogó ötlete támadt. Igazából meg volt róla győződve, hogy soha ilyen remek, nagyszerű ötlete nem volt még senkinek. Elindult hát kúszva egyenest az anyja szobája felé, maga előtt tolva a vödröt, amely fémes hangot hallatva szántotta a padlón felgyűlt port. A szobába érve aztán kinyitott egy fiókot, és tapogatva (merthogy nem nagyon érte fel sajnos az éjjeli szekrényt) damilt és ollót keresett. Ezeket az ágyra hajította, kifakult anyja mellé, majd nagy nehezen magát és a vödröt is az ágyra tornászta. Ott aztán egyesével vette ki a halakat – alig bírna megfogni őket, egy-kettő ki is csúszott ujjai közül és befickándozott az ágy alá, hogy ott lehelje ki a lelkét – úgy teli voltak élettel, mozgással, hogy Iluska nem győzött csodálkozni. De csak sikerült végül egyet-egyet az anyja kezeihez csomóznia. És láss csodát: ahogy a rothadó karokhoz damilozott halak vergődni kezdtek, hirtelen a halott kezek is megmozdultak – a harcsák el-vissza rángatták a hulla végtagjait, Iluskának a gyönyörűségtől majd’ megolvadt a szíve, főként, amikor látta, hogy anyja, mintha csak ölelni készülne őt, szélesre tárja ugráló karjait. Nem is várt egy percet sem, rögvest a keblére borult, mire a rémült harcsák nagyot ugrottak, és a lányra rántották a hozzájuk csomózott két kezet. A sellőlány elsírta magát a gyönyörűségtől, életében először ölelte anyja, s ahogy a döglődő halak még tovább rángatták a karokat, egyre szorosabbá és hevesebbé vált ez az ölelés. Így is maradt hosszú időn át, míg végül elaludt és gyönyörű álom telepedett homlokára. Később aztán arra ébredt, hogy lecsúsztak róla anyja kezei: ismét élettelenül csüngnek csak az ágy mellett, rajtuk a kézfejhez csomózott mozdulatlan állatokkal. De Iluska nem keseredett el. Tudta, mi a teendő: újabb halakat kell találnia, s akkor anyja ismét életre kel.
Nap mint nap után elkúszott hát a közeli nádashoz, és bár először félve merült a vízbe, később rá kellett jönnie, hogy összevarrt, uszonyszerű lábaival sokkal biztosabban tud közlekedni a vízben mint a szárazföldön. Csak úgy suhant az iszapos, szürke vízben, szinte egy szempillantás alatt utolérte a leggyorsabb halat is, s teli vödörrel tért haza délután. Otthon aztán anyja végtagjaihoz kötözte őket, és miközben rángatózni kezdtek a hulla karjai, gyorsan az életteli ölelésbe csusszant. Amikor aztán kilehelték lelküket a harcsák a szoba egyre bűzösebb, állott levegőjébe, Iluska összegyűjtötte őket és mozsár alatt péppé törte testüket – így már az egereket sem kellett hajkurásznia. A boldogság meleg könyökhajlata – mint parafadugó lebeg Iluska a szép napok tetején: az egerek messzire szaladnak a szobában felejtett ezüst ponty-pikkelyekkel, mintha csak a sok ellopott anyatej árát gyűjtenék most össze. Nyüvek a párnaszöveten. Egy beszökött macska nyalogatja a rézmozsárba ragadt halbelsőséget.
Iluska az egyik délelőtt épp egy vergődő harcsát vonszolt a partra, amikor különös érzés kerítette hatalmába: mintha valaki figyelné. Bizonytalanul pillantott körbe, majd ijedt szeme megállapodott a nádas függönyén, s a résen, amiből az öreg horgász repedezett arca meredt egyenest őrá. Fénytörés. A lány szíve mint a vajas bödönbe szorult macska egyre vadabbul kaparja bordarácsait. Egyszer anyja, amikor kellően részeg volt már, figyelmeztette, hogy vigyázzon az öreg horgásszal – meg egyáltalán minden férfival –, őt is azok tették tönkre, kezdve az apjával, aki éjszakánként túl sokszor tévesztette össze a saját ágyát az ő ágyával.
– Bárcsak az én lábaim is egymáshoz lettek volna varrva! – sóhajtozott az anyja, madárkarom-szerű ujjai között csak úgy reszketett a pohár. – Bárcsak lett volna annyi esze az én anyámnak, hogy egymáshoz varrja a combjaim!
Iluska minden erejét összeszedve úszott a part felé, majd kikecmergett a vízből, megragadta a vödrét, és termetes kukacként csúszni-mászni kezdett a házuk felé. Olykor hátra-hátra pillantott, de nem látta, hogy bárki is követné. Hazaérve mélyet sóhajtott, majd bekúszott anyja szobájába, ahol nekiállt hozzákötözni a friss halakat a halott karjaihoz. A vödör telis teli volt velük, ha ezt mind hozzá heggeszti édesanyjához, talán még táncba is kezd (Iluska el is mosolyodott erre a gondolatra), de még a felével sem végzett, amikor valaki kopogott az ajtón. Ereiben rögtön összecsomósodott a vér. Még a levegőt is elfelejtette kifújni ijedtében. Próbált csöndben maradni, de a halak szörnyű zajt csaptak: ahogy a hullából szivárgó folyadéktól megkeményedett lepedőn ugráltak, a foszló karok újra és újra az ágyhoz csapódtak. Iluska könnyekkel a szemében próbálta lefogni a rettentő két kezet, de képtelen volt elbírni anyjával. Hamarosan hallotta, hogy nyílik az ajtó és a folyton sáros gumicsizma az előszobában kopog. Ideje sem volt lekászálódni az ágyról, hogy elbújjon, az öreg horgász máris ott állt a hálószoba ajtóban, ráncos markát a szájához szorítva. Szeme kikerekedett a hitetlenségtől, ahogy próbálta befogadni a látványt: a sellőlányt, amint halott anyja fölé hajol, a hullát, aminek ugrálnak karjai a hozzázsinegelt halaktól.
– Te meg mit művelsz itt? – szakadt ki rögtön az öregből. – Te átkozott! Te szerencsétlen! Máris az ágy mellett termett – megragadta a lány vékonyka csuklóit és rázta csak a gyöngécske testet, előre-hátra, előre-hátra. – Te hülye! – hörögte, nyála habcseppekben hullt az ágyra. Megdermedt, ahogy értelmezni próbálta a helyzetet. Merengve nézett szét, aztán különös lidércfény gyúlt a szemében.
– No, jól van, jól – motyogta a lánynak, s megnyalta száradt giliszta-ajkait, végignézve a meztelen lányon. Iluska többnyire nem viselt ruhát. Összevarrt lábaira persze csak szoknyát lehetett volna húzni, bugyogót nem, de még az is folyton felgyűrődött a háta közepéig, ahogy fel és alá kúszott a lakásban. Az anyja néha lepedőbe csavarta, amikor látogatók jöttek – Iluska ilyenkor úgy festett, mint egy hatalmas kukac, ahogy a posztóba csavarva vergődött. A horgász viccelődött is vele párszor, hogy majd egyszer a horgára tűzi, de a kislány ettől megijedt, anyja pedig sötét pillantásokat lövellt a látogatóra.
No de most nincs itt, hogy meresztgesse a szemét, vigyorodott el magában a férfi. Az a vén részeges kurva.
– Semmi baj – nyugtatgatta a horgász, simogatva a lány vállát, majd keze még lejjebb csúszott, és a gömbölyödő kis melleket kezdte tapogatni halszagú ujjaival. Iluska nagyot nyelt, nem értette, mi történik pontosan, ő csak annyit tudott, hogy ez csöppet sem olyan, mint amikor az anyja öleli, és azt, hogy nem vágyik a horgász babusgatására. Próbált hát elhúzódni a férfitól, de az pofon verte, s tovább dörzsölgette kérges tenyerével. – Semmi baj, nincs már itt a boszorkány, majd én kiszabadítalak! – suttogta a horgász, és elővette zsebéből halbelező kését. Azzal megmarkolta a lány bokáit, és a magasba emelte őket, miközben a kés pengéjét a lábakat összeszorító varratokba préselte. A fájdalom zátonya. Iluska némán felsikolt és csapkodni próbál a karjával, miközben a horgász végighasítja a bőrrel benőtt varratokat. Vér csöppen az ágyra. A kés többször is elakad – ilyenkor a férfinak mély lélegzetet kell vennie és összeszednie minden erejét, hogy tovább erőltesse a pengét. Végül csak szétválnak egymástól a gyöngécske lábak. Oldalukon sebek és elpattant varratok összevisszasága – véres lyukak, a belőlük kiálló elvágott damil, mint szőrszálak meredeznek.
– Szabad vagy, Iluska! – lihegi a horgász, ahogy szétfeszíti a néma lány combjait és feltárul előtte a sápadt, fényt sosem látott, aszalt-barack szerű vájat, rajta a vizelet és a régi menstruációs görcsök bőrbe kövült rozsdája. – Szabad, szabad! – De Iluskát szörnyű sírás kezdi rázni, ahogy megpillantja szétválasztott lábacskáit. Ám ideje sincs rendesen elborzadni, a fickó máris letolja iszap-foltos nadrágját és csontos vállaihoz kapja a kislány szürke bokáit. Ahogy beléhatol, azt ordítja az Iluska fejénél fekvő hullának: – Tudtam én, hogy egyszer megbaszom a lányod! Most figyelj! – Azzal dolgozni kezd csontos csípője, minden lökéssel egyre inkább hozzápréseli a kislányt anyja hullájához. – Szabad vagy Iluska, szabad! – hörög sárga fogai között az izzadt fickó, miközben a sellő arca mélyen halott anyja oldalába fúródik – orrát betölti a foszló hús bűze, arcára hullnak a sértetten ficánkoló nyüvek. Előre-hátra, előre-hátra, a lány majd eltűnik anyja mellkasában, egy kiálló bordacsont végig karmolja az arcát. – Baszom a lányod! – hörög a vén pecás, ahogy beledöngöli Iluskát édesanyja mellébe. Ott aztán Iluska néma imát suttog anyja mozdulatlan szívébe: – Segíts rajtam, ó anyácskám!
Ekkor különös dolog történik: a már kimúlt, a halott végtagjaihoz csomózott harcsák újult erővel kezdenek vergődni. Ahogy testüket dobálják előre-hátra, a halott karjai is megmozdulnak és egyenest ráfonódnak a felajzott horgász torkára. Az egy ideig nem is törődik vele – azt hiszi, Iluska kezecskéi azok – de amikor megpillantja, hogy a halott markolássza, megpróbálja lerázni magáról. De a halak még erősebb ficánkolásba kezdenek, amitől a bőr és csont tetem ujjai szorosan rázáródnak a bajszos férfi torkára. Hiába próbálja kitépni magát a halálos ölelésből, a szellem emberfeletti erővel fojtogatja. Hirtelen egy aprócska hal ugrik ki a közeli vödörből, egyenest be a hulla tátott száján, ott aztán bebújik a nő elkékült nyelve alá, és ahogy vergődik, szavakat kezd formálni a vértelen húsdarab: – Hagyd békén a lányom! – hörgi a hulla, a fickónak pedig kifut minden vér a tagjából, ami így ki is csusszan a lányból. A pecás felkapja a halbelező kést és többször a madárijesztőbe döfi, de hasztalan: a halak egy utolsót ugranak, amitől a hulla ujjai összeroppantják a férfi nyelőcsövét, majd hirtelen mind az anya, mind a férfi tehetetlenül roskad össze – a horgász nagyot koppan a padlón. Súlyos csönd telepszik a szobára. Egyedül Iluska lassuló lélegzése és a keringő legyek zümmögése sistereg a szobában.
A sellő halkan szürcsöli könnyeit, miközben lábait vizsgálgatja. Hirtelen azt kívánja, bárcsak elvinnék innét messzire, el ettől a háztól, el erről a vidékről; ha megtanulna járni, talán az emberek sem néznék úgy meg, de akár el is bujdoshatna velük örökre, csak rajta áll – aki járni tud, szabad. De hiába próbálgatja, nem mozognak a lábikói: egyszerűen nem hajlanak a térdecskéi úgy, mint másoknak. Örökre itt kell tehát maradnia anyjával és a horgásszal, hacsak… Ekkor ragyogó ötlete támad. Igazából meg van most róla győződve, hogy soha ilyen remek, nagyszerű ötlete nem volt még senkinek. Magához veszi a vödröt, amiben még mindig néhány harcsa ficánkol és a damilt, majd pipaszár lábaihoz kötözi a vergődő állatokat. Ahogy a halak hánykolódni kezdenek, hirtelen a lábai is megmozdulnak, a térdei pedig hajlani. Iluska ekkor életében először lábra áll. A lábak pedig vinni kezdik: egyenest ki a házból, az udvarra és még onnan is tovább, az agyagos puszta felé, ahol nyugodt tengerként csillog a délibáb. A sellő-lány azóta is lépked előre – ha el nem pusztultak azóta halai.