Minden ember életében eljön az a pillanat, amikor úgy érzi, hogy a világ összedől körülötte. A nap, amikor semmi nem jön össze. Elszakad a kedvenc pulóvered, a tej megromlott és a bojler sem működik úgy, ahogy kellene.
Három éve történt. A belvárosban az volt a harmadik lakás, ahonnan kidobott a főbérlő, mert nem sikerült időben fizetnem. Kellemes kis ürgelyuk volt. Két tágasnak tűnő, befűthetetlen szobával, repedezett festéssel és a szomszéd ház falára néző kilátással. Nagyjából négy hónapot töltöttem a tömeglakásnak becézett állatkertben, ami ezen a reggelen a múltammá vált. A hűsítő tavaszi eső nem sokat segített a helyzetemen, ahogy a villamos felé kóboroltam a bőröndbe rejtett életemmel: ruhák, pár papír, toll és fű.  A reggeli kép járt a fejemben, ahogy a főbérlő, a polgárőr cimborájával bekopog, hogy „itt az idő a költözésre”. A rohadék már hetek óta ezzel szekírozott, de ki venne komolyan egy kopaszodó törpét, aki egy vagon szteroidtól is a felesége papucsa maradt volna? Sajnos, utóbbi már határozottabb volt és addig hergelte a sörhasú csivavát, hogy az utcára kerültem.
A lakásból lefelé a lakók állatkertje biztosította a díszkíséretet. A három dögkeselyű, akik öreg korukra hajcsavarókat növesztettek a fejükre és női magazinokat a szárnyaik végére. Napjaik nagy részét a lakók kibeszélésével, megvezetésével és lenyúlásával töltötték. Variálták a „jajj, fáj a lábam (vagy bármely testrészem)” és a „nekem nem segít senki ebben a házban” varázsigéket, hogy a lakóközösségből legalább egy szerencsétlen borjú elvánszorogjon az Újkapu nevű kisboltba és ne csak bambán nézzen rá. Engem kimondottan utáltak, mert egyszer sem voltam hajlandó bedőlni a trükknek és a gangos házat felemésztő muskátli-dzsungeleiket gyakran használtam hamusnak. Az elégedett mosoly, ami a csőrükön volt, biztosított róla, hogy ők az elsők közt voltak, akik vinnyogtak az állatkert igazgatójánál, hogy kidobjanak.
A szárnyasok közt még voltak duzzogó pulykák is, akik csinos pipiket nevelgettek és marhára féltették őket tőlem, a harmadik emelet szörnyetegétől. A pipik számára a legvonzóbb tulajdonságom a „szabad életem”, a nagykorúságom és az elő-előkerülő füves zacskóm volt. Nem egy hajnali pöfékelést zavart meg csiripelésük, amit csak palackos borból kevert fröccsök és egy-két slukk tudott elhalkítani. A dagadt pulykák nem gondolták volna, hogy a kis csibéik a napfelkelték idején már a szörnyeteg kardjába dőltek, menekülve a baromfiudvar fogságából. Persze, a pulykák is néha kiszabadultak.
A ház ravasz rókája volt a legnagyobb cimborám. Tudtam, hogy sosem fogok megbízni bennem, de a barnás prém, a fekete bajusz és a csencselés mögött volt valami, ami miatt haragudni is nehéz volt rá.
– Semmi baj more, ha segiccség kell Gáspi bátyád máj’ segít!
Azóta nem találkoztam vele, és ezután nehéz is lesz, de Vuk történetét leszámítva, az ember nem sokat remél ettől a fajtától. Mikor fog átverni? Mi a csel? Mikor lövet fejbe? Adj Isten, tényleg jószívű?
Öt kicsi kölyke volt, akiknek mindig jutott valami kevés az asztalra, egy-egy új ruha, vagy épp egy új bicikli, félig átvágott lakattal. Hajnalig tartó hangos eszmecseréik a nejével az egész állatkert számára ébren tartó erőt biztosítottak és nem egy rendőrségi bejelentést csaltak ki a dögkeselyűk karmai közül. Nem voltak ők rossz szülők, vagy igazából problémásak. Csendesen éltek az odúban, amit heves vitákból, rókakölykök nevetéséből és pár lopott dvd-lejátszóból varázsoltak otthonossá. A ház egyetlen rókacsaládja voltak ők, messze egy falkától, szelídítve egy állatkertben.
Lejjebb érve a klasszikus házi kedvencek fogadtak. A fiatal papagájok, akiket olcsó tinta festett színesre a legjobb haver hátsókertjében, a zaciból alkudott tetováló gépek által. Károgó varjak voltak igazából, akik csak színesek akartak lenni, villogni a párzásra váró tojók előtt és keményebbnek látszani, mint a tojáshéj, ami a seggükön lógott. A pitbull, aki a kondiból hazafelé még beújított egy kis fehérjét, a csomag aljára pedig elrejtett egy epres csokit a nehezebb napokra, amikor a kandúr magazinból nem úgy néz vissza a fiatal szuka, ahogy várta. A kiscica, akiből idővel majd keselyű lesz. A módszerei egyeznek a vénségekével, de a dörgölőzése és pihe-puha teste megmenti a lebukástól. Csupa olyan fajta, akiből mászkál még ezer és ezer a városban. Gyakran váltották őket, újak, akik az új külsőt leszámítva, ugyanazok a papagájok, macskák vagy kutyák voltak.
A háziállatok nem kísértek ki. Ők mással voltak elfoglalva. Igyekeztek dolgozni, gondolkodás nélkül hajtani, hogy maguknak, vagy az istálló többi tagjának jobb legyen. A birkák mentek a lelkipásztoruk után, aki bőszen terelgette őket a jobb és tisztább élet, meg egy új lakáshitel felé. A szamarak épp tejet keresgéltek a macskának, hogy az a pitbullról lefetyelje le azt, végül. A kis borjak és süldők igyekeztek eltanulni mindent a nagyoktól, akik rettegtek, hogy ne vágják le őket másnap. Rettegő, tehetetlen állatfajta ez, aki dolgozni akar és tenni valamit, ami a kicsinyeinek, saját magának sőt még az állatkertnek is jó lenne.
Végül a csivava láncát fogó gorilla-hölgy fogadott. Fekete haja és nagy teste eltakarták a kapu látképét. Rúzsos száját jolly joker mosolyra húzta, majd dicsőségesen annyit mondott:
– Velem nem lehet szarakodni.
A vörös rúzs összekente a kajamaradékokkal malterozott fogsort és ölte ki a legkisebb jelét is emberségének. Mellkasát döngölte, ahogy kiléptem a kapun és vált vissza emberré, ahogy elmúlt minden hatása az utolsó lövésemnek.

A mai nap minden, csak NEM normális. Az ébresztőóra úgy döntött, hogy ma NEM szólal meg a korábban megbeszélt időben, ezzel biztosítva nekem a totális káoszt. A forró víz úgy döntött, ma inkább NEM érkezik meg a csapból és csak cinkostársa a hideg víz volt az, aki megrohamozta elnyűtt testemet. Az általam megformált jégkocka a müzlis tálban sem lelte nyugalmát. A romlott lötty egy vágóhíd szagával operált, ahol a tejet adó lény lelte végső nyughelyét. A müzli így szárazon került a számba, darabkái pedig a lyukas fogamba, amit NEM kezeltettem a múlt héten a fogorvosnál, mert félek tőle. A folytatás már kellemesebb lehetett volna, de a karma karma belém mart egy újabbat. A kiálló szög, amit NEM húztam ki a falból, miután azt a csodálatosan megkomponált fényképet levertem róla, úgy hasította ketté pulóverem vállrészét, mint Mózes a Vörös-tengert, s így egy végzetes sebet ejtve a szeretett ruhadarabon.

A pulóver szálai nélkül, a történetszálon tovább haladva, már a természettel küzdök, hogy eljussak a 7-es busz megállójához a kifordíthatatlan esernyőmmel, széllel szemben tegyem meg. NEM, az esernyő NEM adta fel a szolgálatot, ellenben a busszal, ami úgy döntött, hogy ma egy egészen új útvonalat kell választanom. Tömeggel, széllel és esővel dacolva, eddig bejáratlan területeken barangoltam, ahol a kéregetők fogának a száma sem egyezik a megszokott útvonalon lakókéval. Átvágva az ismeretlenen és két metróvonalon jutottam el a megszokott címre, ami előtt egy idegesítően ismeretlen furgon parkolt. Az irodába belépve, NEM a megszokott csend és béke fogadott. Fekete kabátos homo erectusok álltak mind a három asztal mellett, akik a „sapiens sapiens” rangot akkor érnék el, ha foglalkozásukat testi kontaktusok helyett, verbálisabb megoldásokkal végeznék. Reméltem, hogy NEM velem akarnak találkozni, de a helyzet, hogy a két társamon kívül, akik már kellemetlen testhelyzetben, székhez kötve üldögéltek, csak én dolgozom az irodában, elbizonytalanított. Ági és Iván NEM szóltak, mert NEM igazán tudtak a szigetelő szalagtól, de ahogy beléptem, egy olyan pillantást vetettek rám, mint amikor valakinek le fogják rúgni a veséjét, záros határidőn belül.

A három fiatalember közül ketten úgy döntöttek, hogy segítenek bemenni a kocsijuk csomagterébe, pedig semmi, erre utaló kérést NEM tettem. A kezemet megkötözték, a számra szig’szalagot tettek, majd a fejemre egy zsákot húztak, aminek ázott burgonya szaga volt. Tizenkétszer fordultunk balra, hétszer jobbra és legalább 9 piros lámpánál álltunk meg, ami azt jelenti, hogy elraboltak. Az utazás akkor kezdett kényelmetlenné válni, mikor egy földútra tévedt az autó. Összekötözött kezeim többször is meggátoltak a kapaszkodásban, aminek következtében a csomagtér padlójára estem. Pár, gumószerű dolog volt ott, meg valami kemény rúd. Annak az esélye, hogy egy súlylökő és baseball gálára megyünk, elenyésző volt, ahhoz képest, hogy a fiatalemberek krumplit és egy olyan célszerszámot szállítanak, amivel engem meg fognak verni.

Megérkezésünket dudaszó, féknyikorgás, majd egy gyomorszájba kapott rúgás jelezte. Erdőben lépkedtünk tovább, majd egy folyómederhez értünk. Utóbbi infó abból derült ki, hogy a sár helyett már a vízben járkáltam, majd kiderült, hogy a zsákon is egész gyorsan átszivárog a víz az arcomig, ha azt a folyóba nyomják. Az egyik erectus megkérdezte, hogy „Tudod-e miért vagy itt?”. Mire azt válaszoltam, hogy NEM. Elégedetlenségüket egy újabb rúgással és a zsák lehúzásával fejezték ki. Körülnéztem, de rájöttem, hogy a teóriám NEM volt helytálló. Egy gyártelepen voltunk, aminek egy félreeső épületébe kísértek. Hellyel kínáltak, majd odakötöztek a székhez. A magasabbik fiatalember a tudtomra adta, hogy a főnökük elégedetlen a kiadónk munkájával, majd megkért, hogy olvassam újra a szöveget és keressem meg a hibát.

– Ó, hogy erről az aprócska kis „NEM”-ről lenne szó?

– IGEN – majd a puska eldördült és az eszem már NEM is volt a helyén.

– Jó napot! Melindához jöttem!

– Kerülni beljebb. Épp zuhanyozni – terelt beljebb a mandulaszemű asszonyka. Egy egyszerű, nyolcadik kerületi panel volt, ahol a bordély működött, kiszolgálva az éhezőket. Nem hittem volna, hogy eljutok egyszer arra a pontra, hogy ilyen helyre jöjjek– Menni be a szoba! Lány jön mindjárt.

Alig volt nagyobb két lépésnél a szoba szélessége, amit a hosszúsága is csak egy lépésnyivel toldott meg. Benne az ágy, amin többé-kevésbé friss ágynemű fogadott, meg egy nagy adag óvszer, síkosító és egyéb olyan dolgok, amikkel eljátszhatnánk. Az árban benne van.

– Üdvözlöm, Melinda vagyok. – a magyart törő keleti asszonyka után, legkevésbé sem számítottam arra, hogy egy ilyen lány fogad. Bár, a netes hirdetésben ő volt a képen, ezt is csak egy reklámfogásnak tudtam be. Azt hittem, majd meg kell hallgatnom a szabadkozást, hogy „a képen másképp sütött a nap és ezért nem vagyok olyan”, vagy ilyesmi. Egy tökéletes alakú, barna hajú, zöld szemű szépség állt előttem, kék köntösben, arra várva, hogy lefeküdjünk.

– Szia. András vagyok.

– Egy kicsit meglepettnek tűnik.

– Tegezz, kérlek…és, igen, egy kicsit meglepett, hogy te tényleg…szóval, itt vagy.

– Nem te vagy az első, aki kamu-hirdetésre számított – olyan természetességgel és lágysággal mondta, mintha nem tudná, hogy miért fogom átnyújtani a pénzt, fél órával később neki. Mintha csak a közértben találkoznánk. Rám mosolygott, majd közelebb lépett hozzám. Szinte kérdés nélkül kezdte kicsatolni az övemet, mire hátrébb léptem.

– Várj egy kicsit.

– Valami gond van?

– Csak, egy kicsit hihetetlen. Te tényleg? Szóval, tényleg tizenkilenc éves vagy?

– Ahogy mondod.

– És, mégis miért csinálod ezt?

Látszott rajta, hogy nem én vagyok az első, aki megkérdezi és az is, hogy sokkal nagyobb kín volt neki erről beszélni, minthogy lefeküdjön egy nála húsz évvel idősebb férfival. Akár az apja is lehetnék.

– Mert más nincs, csak ez.

– Mi az, hogy nincs?

– Tudod, nem mindenkinek adatik meg a lehetőség, hogy iskolába járhasson, hogy azt tegye az életben, amit akar, és, hogy kurvákra költse a pénzét.

– Én csak… – habogtam. Talán jobban tenném, ha hagynám a dolgot. Csak egy harminc perces kör lett volna, amiről senki nem tud, erre megbántom azt is, aki kérdés nélkül átadta volna magát.

– Hagyjuk, elnézést. Egy kicsit rosszul érint ez a téma. – közben a kis asztalhoz lépett, ami az ágy mellett volt, rajta a síkosítóval. A kezébe vette és birizgálni kezdte a csüngő feliratot. 

– Nem, én sajnálom. A te életed. Én nem szólhatok bele, nem vagyok az…

– Tölthetek valamit? – úgy kérdezte, mintha nem tiportam volna egy perccel ez előtt a lelkébe. Vajon mindig ez történik? Csak vált egyet?

– Hát, ittam már egy Unicumot, mielőtt eljöttem.

– Miért pont azt? Nem evés előtt szokás?

– Tudod, a többit nem igazán szeretem.

– Értem. Én amúgy sörös vagyok. Nem a legnőiesebb, de ez van.

– Az sem rossz. Meleg, nyári napokon főleg.

– Nem szeretnéd, hogy hozzáfogjunk?

– Öhm, most még… – nehéz volt befejezni a mondatomat, miközben újra az övemmel szórakozott, de végül sikerült kinyögnöm – szóval mit szoktál még csinálni?

– Nem kötelező ám beszélgetni. Én nem az a lány vagyok, akit puccos helyre kell vinni, hogy lefektethesd. Tudom, hogy a pasik, akik idejönnek csak csöcsöket meg egy pinát látnak bennem, nem többet. Nyugodj meg.

– Te ezt nem érted.

– Ugyan mit? – Ott ült az ágyon, és olyan szemekkel nézett rám, mintha ez teljesen normális lenne. Szinte még gyerek. És én ezzel a gyerekkel… – Bejött, Mia néninek odaadta a pénzt és megkap engem. Mi más van még?

– Én nem ezt látom. – szinte kitört belőlem az üvöltés. Egy ismeretlennel üvöltöztem. Azzal, aki a testével vígasztalt volna, mégis képtelen voltam hozzányúlni. – a lányom lehetnél, basszameg. Annyi idős lehetne, mint te!

Síri csend lett. Mind a ketten csak néztünk magunk elé. Pár pillanat, vagy pár perc volt, nem tudom. A szomszéd szobából nyögés és dörömbölés hallatszott, valamint a magyart csak tördelő, mandulaszemű asszonyka léptei a folyosón, ahogy a következő kuncsaftot kísérte fel.  Kopogós, fapapucsa úgy kongott az csendben, mint egy óra kattogása. Majd vett egy nagy levegőt és csak ennyit mondott:

– Bár segíthetnék, de én csak egy kurva vagyok.

Sztori: A Sörkapitány kiragadott a tömegből és játékra invitált. Húsz nyelvtörőt kellett elmondanom, hét perc alatt. Hiba esetén, egy fél deci bort kellett innom. Hat deci borral és 6 perc 57 másodperccel később megnyertem a játékot, valamint meglett a bátorságom, hogy a pocakos, lófarkas fickótól is kérjek négy szót. Az kellő férfiasság és alkoholfok pedig ezt a négy szót szülte. 

– Neve?

– Olga Tyomakova

– Született?

– 1934. október másodikán, Moszkvában. Még mindig.

– Tudja miért hoztuk be?

– Amiért már háromszor a hónapban. Most kiről akarnak infót? Nyaketyinről, Kukarovról, vagy a borscsom receptje kell a főfelügyelőnek?

Már nem először kapott el az a kínos érzés, hogy kinevessem a tisztet, aki Tyoma mamát hallgatta ki. Egy hét sem telt el az utolsó beszélgetésük óta, a mamlasz Jankov pedig semmiből sem tanult. Tyoma mamát nem lehet csak úgy kikérdezni. Úgy kell az idős hölgyhöz hozzáállni, mint egy üveg vodkához. Kellő tisztelettel, megbecsüléssel elfogadni olyannak, amilyen és gyorsan túl lenni a találkozáson, mert az sokszor keserű lehet. Jankovnak ez már a negyedik pohárkája a koros italból, de még mindig nem tudja ügyesen kezelni. Az asszonyka lehet akármilyen keserű, mégis fontos számunkra. Egy kocsmát, meg egy apró szeszfőzdét vezet a hátsó kertjében, amiknek az ügyeit a gyerkőcei, valamint jól megtermett unokái intézik. Pontosabban, akit kell, megvernek, megkínoznak, vagy elkísérik Tyoma mamámhoz, aki halálosan egyedi borscs-receptjével kínálja a szerencsést. Ennyi infó elég is lenne ahhoz, hogy a komplett bagázst eltegyük a hűvösre, de valljuk be, vannak olyan dolgok, amikkel kapcsolatban, szemet kell hunyni. Ez az ügy, ilyen.

– Kitalálom, a következő kérdés az lesz, hogy ki vette el a szüzességem – elégedetlenkedő hangja a fél őrsöt bejárta az idős néninek, mégis, a legtöbben úgy folytatták munkájukat, mint eddig. Ez a hang már megszokott volt errefelé.

– Asszonyom, fogja vissza magát! Tudja, kivel beszél? – Itt már éreztem, hogy magas a labda. Ezt egy kezdő pingpongozó is lecsapja.

– Egy zsiráffal, akit egyenruhába öltöztettek? – Ott az egy pont. A támadás valamilyen szinten jogos volt, hiszen Jankov a maga két méterével és tíz centijével kimagaslott a rendőrség kötelékéből. Ezen kívül, semmi mással.

            Jankov már kezdett vörösödni, szóval jobbnak látszott, ha csatlakozom a beszélgetésbe. Elsétáltam az asztalomhoz, majd zsebre tettem két szál cigit, meg Jaromir bátyám betonfalat is áttépő magyar pálinkájából. Ez volt az utolsó üveg, amit elhozott, mielőtt áthelyezték. Azt mondta, hogy becsüljem meg. Most talán jól fog jönni.

– Szép napot, Tyoma mama! – léptem be a kis terembe, amit már bejárt a feszültség és Jankov izzadtságának a szaga.

– Szevasz fiacskám! Hogy vagy?

– Köszönöm, voltam már jobban is. És maga?

– Itt van ez a bal-here, aki még mindig ugyanazokat kérdezi, mint múltkor. Nem hiszem el, hogy ennyiből még nem tudták lefülelni azokat a majmokat?

Jankov ebben a pillanatban már az asztalt is ráborította volna Tyoma mamára, ha nem nyújtottam volna felé az első szál cigarettát.

– Menj ki cimbora, innentől átveszem. – Jankovnak sem kellett több, hiszen alig várta a pillanatot, hogy valakinek lepasszolhassa a nénit.

– Puhapöcs – búcsúzott tőle Tyoma mama.

– De kérem, Tyoma mama! Lassan kiakaszt minden embert, aki arra vállalkozik, hogy kegyeddel beszélgessen.  

– Édesem, rajtad kívül itt nincsenek sokan, akik sorba álltak akkor, amikor az észt osztogatták.

– Nagyon kedvesnek tetszik lenni. Esetleg egy kis kerítésszaggatót?

– Ne sérts meg fiam. Kicsit?

A hölgy nem vetette meg az italt. Véleménye szerint, kis mértékben gyógyszer volt, nagy mértékben orvosság. Negyven százalék alatt meg víz. Kitöltöttem két pohárkával, az egyiket pedig elé toltam.

– Ez mi?

– Pálinka. Magyar.

– A hétszázát. Ionovtól kaptam utoljára ilyet. Hanyas?

– Olyan 50 körül van. – persze, nem az évjárata érdekelte.

Az áttetsző lötty lecsúszott, megrendítve az egész testemet. Jaromir nem hazudott. Ez még egy edzett oroszt is meg tud ütni. Tyoma mama is egy erős grimasszal ismerte el a magyaros ízeket, majd rám nézett.

– Na, neked beszélek. Miről akarsz tudni?

– Bertenin. Mondd magának ez a név valamit?

– Hogyne. Egy kis stílű fickó, aki az USA-ba készül.

– Miért akar átköltözni?

– Hát, tudod, Samsonov meg a madarai azt csiripelték, hogy Jevgenyevéken…

– A piacos Jevgenyev?

– Az ám! Szóval, a piacos cimboráin keresztül el akar jutni a finn határig, onnan meg a skandinávokon át, nyugatra. A franciáktól meg irány az USA. Holnap akar indulni, hajnal négy körül. Akkor jönnek be a kamionok a friss áruval. A vissza-fuvarral meg irány a határ felé.

Nem ez az első próbálkozás. Egy piti orosz elindul az Amerikai Egyesült Államokba, hogy elhagyja a boldog kommunizmust. A vörös lobogót leváltja, vörös-fehér csíkosra, meg egy pár csillagra. Csak a kis hülye, nem veszi észre, hogy a vörös ott van minden zászlóban. Ahogy az élet lehet szar, itt is és ott is.

– Miért ilyen fontos nektek ez? – Kérdezősködött az asszonyka.

– Tudja, Tyoma mama, ez a világ már nem olyan, mint régen. Az embereket behülyítették, hogy a Szovjet Unión kívül a teljes szabadság várja őket. Meg kell győzni őket, hogy itt szabadabbak.

– Fiam, tudod te mi a szabadság?

– Talán…

– Van ott az a szobor, az amerikai. A Szabadság-szobor. – vágott bele a szavamba – Egy asszony, aki tart egy könyvet, meg tüzet. Na, ez vagyok én. Én vagyok az orosz szabadság szobra. A szabadság pedig megvehető. Az amcsiknak is valaki megcsinálta azt a szobrot, nem? Nézz rám! Ittunk egy kis pálinkát, elmondtam pár infót az emigrálni készülőkről, aztán távozom, mint a szabad madár. A szabadság egy nagy piac, ahol, ha fizetsz, nem kell izgulnod. Az oldalak pedig, néha változnak. Hol eladó vagy, hol pedig vevő.

            Felettébb filozofikus asszony volt Tyoma mama. A szeszfőzés előtt, amikor még Olga Gabulova néven volt ismert, az apja mellett ismerte meg az alvilágot, valamint az ész hatalmát. Tanár volt az öreg Gabulov, akit még a Csekások is elismertek, a maga korában. Nem volt nagy ember, de a tudását megbecsülték. A megbecsültség viszont félelmet generál, a félelem erőszakot, az erőszak pedig egy lövés nyomát a tarkójába. A tudás hatalom volt, amiből megvette szabadságát, de életét nem tudta megvédeni. Lánya ezután hozzáment Tyomakovhoz, aki a Szpartak pálya melletti kocsma vezetője volt, hála egy régi cimborájának a klubból. Jól ment az üzlet, hiszen a héten legalább három alkalommal kapni is lehetett ott valamit. Főleg vodkát. A pia meg, jól fogy az ilyen hideg országokban, úgyhogy az emberek gyakran megfordultak Tyomakovéknál. Egy nap feltűnt az az ember is, aki Maria Gabulovából árvát csinált. A kocsmában ismerték a férfit, sokat meséltek róla Tyoma mamának. Nem sokkal később, Semsonovot, a gyilkost besózott sebekkel egy gyár pincéjében találták meg, „свобода” (szabadság) felirattal a mellkasán.

Az emberek történetei és pletykái ott voltak a kocsmáros, majd a kocsmárosné kezében, akik ezt kedvükre használták és osztották meg a megfelelő emberekkel, megvéve ezzel a saját szabadságukat.

– Mára vége?

– Azt hiszem igen, Tyoma mama. Tehát, holnap, hajnal négy a piactéren?

– Pontosan. A halasoknál kezdenek a fuvarosok, tuti ott lesznek ők is.

– Köszönöm.

– Hazafelé ugorj be, csinálok egy kis húslevest! Hiszen, az én szoljankámnál nincs jobb, tudod!

A mai nap sem lesz más, mint a többi. A napi rutin, szépen, sorban. Ismétlődik minden. Ébresztő 7 óra után, majd reggeli. Vajas kenyér, párizsi és egy bögre tea. Már négy éve. Délelőtt írok. Nem tudom mit, csak írok. Novella, regény, vers, néha előkerül egy ballada, de egyiket sem értem. Azt mondták, írjam le, ami eszembe jut. Írás után ebéd, rántott hús, krumpli, néha egy leves is, ha van rá időm. Már négy éve nincs rá időm. Ebéd után, még 10 perc cigi-szünet. Nem dohányzom, tehát nincs szünetem. Ebéd és a nem létező dohányzó-idő után ismét asztalhoz ülök. 4 éve. Aztán, leírom, amit gondolok. Gondoltam már nagyon sok mindenre. Az első, amit leírtam egy vers volt. Rövid, nem túl jó, de lelkes:

Jár az ujjam büszkén,
verset írtam tüstént.
Első napom itten,
Író lettem, éljen.

Négy évvel ezelőtt, azt mondták, hogy: „szabad leszel, mint a madár”. Egy kalitkában. „Járhatsz-kelhetsz bármerre.” A szobában. „Írhatsz akármiről, ami csak eszedbe jut.” Ez mondjuk igaz. Munka után, ami este 8 órakor ér véget, lazítok. Nem olvasok más írótól, hiszen ők jelentik a konkurenciát. Csak saját műveimet olvasom, elemzem és próbálok rájönni, mit gondolt az író. Kedvtelésként, írok ezekről kritikát egy újságba, amit csak azok olvasnak, akik ismerik a műveimet. Igen, ilyen is akad. Talán, nagyobb ismeretség kellene. De, ők azt mondták, hogy majd jön az is, csak meg kell dolgozni érte. Dolgozom. Ígérték, hogy csak úgy dől majd a pénz. Az érmék dőlöngésznek az asztalról lefelé, tehát ez igaznak tűnik. Ígértek még sok rajongót is. A postás, aki a fizetést hozza, mindig kér aláírást. Talán a barátainak viszi a postahivatalba. De régen léptem már ki a házból. Vajon, milyen lehet a postahivatal? Ígértek még nőket is. Nos, velük még nem találkoztam. Talán, a szomszéd házban lehet egy, hiszen a kiakasztott ruhadarabok viccesen mutatnának egy férfin. Micsoda ötlet. Ez lehetne egy novellám témája. „Férfiállat szoknyát választ”. Ezt majd holnap leírom. Vagy, talán ma még túlórázom. Azt is mondták, hogy dupla gázsi jár a túlóráért. Ez dupla ismeretséget és dupla annyi nőt is jelent vajon? Talán holnap kétszer csenget a postás? Nem tudhatom. Előtte nem volt ilyen az életem. Csak a rohangászás. Semmi fix pont. Volt egy menyasszonyom, de ő csupa rendszertelen dolgokat szeretett. Meglepetések. Menjünk el ide-oda, csak úgy spontán. Volt egy kutyám is. Megrágott dolgokat, csak úgy spontán. A szüleim is ilyenek voltak. Ők nem rágtak meg semmit, nem ezért. Talán ez is egy jó novella lenne. Vagy vers. Ezt is megírom hamarosan. Talán ez lehetne az eleje:

A sötétben látom az anyát,
kinek szájában a lábak gumiegyvelege
s az apát
ki nem hagy semmit változatlan.

Azt hiszem, ez már nem olyan lelkes vers. Talán nem is olyan jó. Talán túl művészi, de ezt majd a kritikámban leírom. Vissza a szüleimhez, akik szintén nem voltak megkötve. Anyukám mindig más süteményt sütött. Apukám mindig új dolgokat csinált a ház körül. Talán sztrájkolnom kellene. Négy éve dolgozom, kis pénzért és még csak elő sem léptettek. Holnap írok a szakszervezetnek. Ők biztos tesznek értem valamit.  Bár, belegondolva, talán így jó. Hiszen, legalább van munkám. Ez fontos, nem? Annyi hajléktalan van, meg munkanélküli. Én egy meleg szobában vagyok, étellel is el vagyok látva és a munkámat is szeretem. Írni szeretek. Akármit. Gondolkodnom sem kell, mert nem azért fizetnek. Megírom a dolgokat, elküldöm a főnöknek, aki visszaküldi, hogy nem elég jó. Ezután én újraírom, továbbítom ismét a főnöknek, aki nagylelkű ember lévén, másodjára mindig elfogadja. Ő már csak ilyen. Ezzel azt akarja, hogy a legjobbat hozzam ki a műveimből. Mert elsőre nehéz jót írni. Persze, olyat ő sem tud. A főnök sem tökéletes. Csupa hiba az az ember. Egyszer azt válaszolta, hogy „Jó ez a vers, csak legyen benne több versszak.”. Ő mindig többet akar. Mert, szerinte ettől fejlődik a cég. Ettől lesz több könyv, amit az emberek elolvasnak. A főnök felett csak ők állnak. Ők mondják meg mi a jó és, hogy egy hozzám hasonló írózseni (ezt állítólag ők mondták), ezeket fogja elérni. Dől majd a pénz, a nők meg a sok új ismerős. Én várok, mert a közönségnek mindig igaza van. Legalábbis a főnök szerint.  Közben, eszembe jutott egy régi versem, amit egy lánynak írtam, még régen:

Végre itthon vagyok, s írhatok
és neked már dalolhatok.
Szeretnék írni valamit,
Aranyosat, talán cukit.

Fő, hogy legyen vicces,
és talán egy kicsit rímes.
S a szép mosolyodról szóljon
az utolsó, záró sorom.

Azt hiszem, itt szerelmes voltam. Csupa nevetős smiley volt az üzenetben, csak azokat kivettem innen, mert nem túl hivatalos. Jó dolog szerelmesnek lenni. Csupa különleges érzés, amit nehéz megmagyarázni. Várni, hogy válaszol az üzenetedre. Mérgesnek lenni, ha látod, hogy „látta” az üzenetet, de nem válaszol. Vagy azért, mert már láttad, hogy kitett egy képet, de a te üzenetedet még el sem olvasta. De, jó érzés, mikor rám mosolyog. Jó érzés érezni az illatát. Akit jobban szeretünk, annak talán erősebben érezzük az illatát. Én legalábbis így voltam ezzel. Mielőtt író lettem. Mert ez komoly munka. Ebben nem lehet érzelem. A dolgos ember ne érzelmeskedjen. Amúgy is, a munkahelyi kapcsolatokat sem szeretik. Legalábbis, nekem még olyan nem volt, de a főnök nem érzelmes ember, biztos nem szereti, ha más is az. Ő csak azért van sokat a családjával, mert a főnöknek meg kell mutatni, hogy otthon is főnök. Ezért, kell otthonra is valaki, akik felett főnök a főnök. Én beosztott vagyok, tehát itthon nem lehetek főnök. Vagy de? Nem tudom. Ő talán boldog otthon és nem is annyira kemény, mint velünk. Vagy velem. Csak velem ilyen? Vagy, vajon másokkal is? Lehet, hogy csak engem utál. Biztos mindenkinek már sok pénze van, hírneve és még nője is. Micsoda főnök ez? Én jobb főnök lennék. Alattam mindenki boldog lenne. Arany életük, nekem meg családom lenne. Holnap ezt is leírom a szakszervezetnek, az előző sérelmeimmel együtt. Borzalmas ez a munka. Más munkája biztos nem ilyen. Mindenki más biztos jó főnökökkel dolgozik, olyan munkatársakkal, akik szeretik. Talán ők több cigi-szünetet kapnak, meg fizetést is. Lehet, hogy holnap felmondok. A baj az, hogy akkor meg állást kell keresnem. Á, jó ez a pozíció nekem. Talán jövő héten jön a levél, hogy előléptettek. Még az is meglehet, hogy becsenget a postás, hogy hozott egy lányt, aki randevúra menne velem. Egy szép, fekete hajú lány, nagy zöld szemekkel. Csodálatos lenne. Megyek is vissza, dolgozni.