Minden ember életében eljön az a pillanat, amikor úgy érzi, hogy a világ összedől körülötte. A nap, amikor semmi nem jön össze. Elszakad a kedvenc pulóvered, a tej megromlott és a bojler sem működik úgy, ahogy kellene.
Három éve történt. A belvárosban az volt a harmadik lakás, ahonnan kidobott a főbérlő, mert nem sikerült időben fizetnem. Kellemes kis ürgelyuk volt. Két tágasnak tűnő, befűthetetlen szobával, repedezett festéssel és a szomszéd ház falára néző kilátással. Nagyjából négy hónapot töltöttem a tömeglakásnak becézett állatkertben, ami ezen a reggelen a múltammá vált. A hűsítő tavaszi eső nem sokat segített a helyzetemen, ahogy a villamos felé kóboroltam a bőröndbe rejtett életemmel: ruhák, pár papír, toll és fű.  A reggeli kép járt a fejemben, ahogy a főbérlő, a polgárőr cimborájával bekopog, hogy „itt az idő a költözésre”. A rohadék már hetek óta ezzel szekírozott, de ki venne komolyan egy kopaszodó törpét, aki egy vagon szteroidtól is a felesége papucsa maradt volna? Sajnos, utóbbi már határozottabb volt és addig hergelte a sörhasú csivavát, hogy az utcára kerültem.
A lakásból lefelé a lakók állatkertje biztosította a díszkíséretet. A három dögkeselyű, akik öreg korukra hajcsavarókat növesztettek a fejükre és női magazinokat a szárnyaik végére. Napjaik nagy részét a lakók kibeszélésével, megvezetésével és lenyúlásával töltötték. Variálták a „jajj, fáj a lábam (vagy bármely testrészem)” és a „nekem nem segít senki ebben a házban” varázsigéket, hogy a lakóközösségből legalább egy szerencsétlen borjú elvánszorogjon az Újkapu nevű kisboltba és ne csak bambán nézzen rá. Engem kimondottan utáltak, mert egyszer sem voltam hajlandó bedőlni a trükknek és a gangos házat felemésztő muskátli-dzsungeleiket gyakran használtam hamusnak. Az elégedett mosoly, ami a csőrükön volt, biztosított róla, hogy ők az elsők közt voltak, akik vinnyogtak az állatkert igazgatójánál, hogy kidobjanak.
A szárnyasok közt még voltak duzzogó pulykák is, akik csinos pipiket nevelgettek és marhára féltették őket tőlem, a harmadik emelet szörnyetegétől. A pipik számára a legvonzóbb tulajdonságom a „szabad életem”, a nagykorúságom és az elő-előkerülő füves zacskóm volt. Nem egy hajnali pöfékelést zavart meg csiripelésük, amit csak palackos borból kevert fröccsök és egy-két slukk tudott elhalkítani. A dagadt pulykák nem gondolták volna, hogy a kis csibéik a napfelkelték idején már a szörnyeteg kardjába dőltek, menekülve a baromfiudvar fogságából. Persze, a pulykák is néha kiszabadultak.
A ház ravasz rókája volt a legnagyobb cimborám. Tudtam, hogy sosem fogok megbízni bennem, de a barnás prém, a fekete bajusz és a csencselés mögött volt valami, ami miatt haragudni is nehéz volt rá.
– Semmi baj more, ha segiccség kell Gáspi bátyád máj’ segít!
Azóta nem találkoztam vele, és ezután nehéz is lesz, de Vuk történetét leszámítva, az ember nem sokat remél ettől a fajtától. Mikor fog átverni? Mi a csel? Mikor lövet fejbe? Adj Isten, tényleg jószívű?
Öt kicsi kölyke volt, akiknek mindig jutott valami kevés az asztalra, egy-egy új ruha, vagy épp egy új bicikli, félig átvágott lakattal. Hajnalig tartó hangos eszmecseréik a nejével az egész állatkert számára ébren tartó erőt biztosítottak és nem egy rendőrségi bejelentést csaltak ki a dögkeselyűk karmai közül. Nem voltak ők rossz szülők, vagy igazából problémásak. Csendesen éltek az odúban, amit heves vitákból, rókakölykök nevetéséből és pár lopott dvd-lejátszóból varázsoltak otthonossá. A ház egyetlen rókacsaládja voltak ők, messze egy falkától, szelídítve egy állatkertben.
Lejjebb érve a klasszikus házi kedvencek fogadtak. A fiatal papagájok, akiket olcsó tinta festett színesre a legjobb haver hátsókertjében, a zaciból alkudott tetováló gépek által. Károgó varjak voltak igazából, akik csak színesek akartak lenni, villogni a párzásra váró tojók előtt és keményebbnek látszani, mint a tojáshéj, ami a seggükön lógott. A pitbull, aki a kondiból hazafelé még beújított egy kis fehérjét, a csomag aljára pedig elrejtett egy epres csokit a nehezebb napokra, amikor a kandúr magazinból nem úgy néz vissza a fiatal szuka, ahogy várta. A kiscica, akiből idővel majd keselyű lesz. A módszerei egyeznek a vénségekével, de a dörgölőzése és pihe-puha teste megmenti a lebukástól. Csupa olyan fajta, akiből mászkál még ezer és ezer a városban. Gyakran váltották őket, újak, akik az új külsőt leszámítva, ugyanazok a papagájok, macskák vagy kutyák voltak.
A háziállatok nem kísértek ki. Ők mással voltak elfoglalva. Igyekeztek dolgozni, gondolkodás nélkül hajtani, hogy maguknak, vagy az istálló többi tagjának jobb legyen. A birkák mentek a lelkipásztoruk után, aki bőszen terelgette őket a jobb és tisztább élet, meg egy új lakáshitel felé. A szamarak épp tejet keresgéltek a macskának, hogy az a pitbullról lefetyelje le azt, végül. A kis borjak és süldők igyekeztek eltanulni mindent a nagyoktól, akik rettegtek, hogy ne vágják le őket másnap. Rettegő, tehetetlen állatfajta ez, aki dolgozni akar és tenni valamit, ami a kicsinyeinek, saját magának sőt még az állatkertnek is jó lenne.
Végül a csivava láncát fogó gorilla-hölgy fogadott. Fekete haja és nagy teste eltakarták a kapu látképét. Rúzsos száját jolly joker mosolyra húzta, majd dicsőségesen annyit mondott:
– Velem nem lehet szarakodni.
A vörös rúzs összekente a kajamaradékokkal malterozott fogsort és ölte ki a legkisebb jelét is emberségének. Mellkasát döngölte, ahogy kiléptem a kapun és vált vissza emberré, ahogy elmúlt minden hatása az utolsó lövésemnek.