Köd

Szivárog, ránk jön a köd,
pöffeszkedik november,
ropognak lépteink
az elmúlt időben,
elég volt két nap
az erdőket letarolni.
Vihart játszik a szél,
már azt se holnapután.
Jéggyöngy és hólomb
szaporodik a fákon.
Bennünk a kétségek,
hiányok.

 

Gyökerek hallgatóznak

Halvány nekrológ –
a még halványabb arcokon
semmi elevenség.
Voltomról mit se tudok majd,
akkor csak szél lesz,
virág lesz és
gyökerek hallgatóznak.
Amit nem mondtam el,
(örökre kimondatlan)
nem tud arról,
kizúg elősuhog –
voltunkhoz nincs köze,
hangja is csak annyi,
mintha lapát-földek dübögnek,
aztán már az se,
ahogyan én se,
ahogyan én
és mindenki más odamaradt.

 

Vers

Isten bocsássa meg,
ha van – kínáljon meg ebéddel!
Angyali autón megyek,
világol vörös galagonya fényjel.
Jó combú felhő-galambokat
édesgetünk, nyüzsgéssel telik a kis asztal,
szenteltvizet üres kupa ad,
koccintgatunk szabad akarattal.

És látom kurták az Isten ujjai,
azért a szent mesét kiszopja
könnyedén ez a poliglóta,
ha akarja, minden szent verset
átkölt, és újabb Szent Írást szerkeszt,
miként az első legszentebb cseppet,
melyből folyó született.

Aztán az Istennel kerékpárra szállva
hajtunk cseresznyézni. Körben édeni táj
vázákban földi sás-vadon,
ordasok lebzselnek parlagon.

Majd hirtelen megáll, és mintha mit sem
tudnék azt mondja:
ő Isten.
És nyújtja a látcsövét, hogy lássam,
hol van a galaktikában
a Föld, és sorolja,
hogyan és mióta tart a procedura,
hogy téved csalhatatlan – s meg nem unva
küldi szelek szárnyán ötletkéit a földre.
Ha Isten hinné magát,
bizony mondom, reményért sűrűn könyörögne.

Ökrök mennek, szarvukon a nap,
alkony billegteti asztalomat.
Én Isten gyógyszeréből bekapok,
és meggyógyulok –
ha majd meghalok.

 

 

 

(Illusztráció: Grievous Life, Crystal Yang)