– Neve?

– Olga Tyomakova

– Született?

– 1934. október másodikán, Moszkvában. Még mindig.

– Tudja miért hoztuk be?

– Amiért már háromszor a hónapban. Most kiről akarnak infót? Nyaketyinről, Kukarovról, vagy a borscsom receptje kell a főfelügyelőnek?

Már nem először kapott el az a kínos érzés, hogy kinevessem a tisztet, aki Tyoma mamát hallgatta ki. Egy hét sem telt el az utolsó beszélgetésük óta, a mamlasz Jankov pedig semmiből sem tanult. Tyoma mamát nem lehet csak úgy kikérdezni. Úgy kell az idős hölgyhöz hozzáállni, mint egy üveg vodkához. Kellő tisztelettel, megbecsüléssel elfogadni olyannak, amilyen és gyorsan túl lenni a találkozáson, mert az sokszor keserű lehet. Jankovnak ez már a negyedik pohárkája a koros italból, de még mindig nem tudja ügyesen kezelni. Az asszonyka lehet akármilyen keserű, mégis fontos számunkra. Egy kocsmát, meg egy apró szeszfőzdét vezet a hátsó kertjében, amiknek az ügyeit a gyerkőcei, valamint jól megtermett unokái intézik. Pontosabban, akit kell, megvernek, megkínoznak, vagy elkísérik Tyoma mamámhoz, aki halálosan egyedi borscs-receptjével kínálja a szerencsést. Ennyi infó elég is lenne ahhoz, hogy a komplett bagázst eltegyük a hűvösre, de valljuk be, vannak olyan dolgok, amikkel kapcsolatban, szemet kell hunyni. Ez az ügy, ilyen.

– Kitalálom, a következő kérdés az lesz, hogy ki vette el a szüzességem – elégedetlenkedő hangja a fél őrsöt bejárta az idős néninek, mégis, a legtöbben úgy folytatták munkájukat, mint eddig. Ez a hang már megszokott volt errefelé.

– Asszonyom, fogja vissza magát! Tudja, kivel beszél? – Itt már éreztem, hogy magas a labda. Ezt egy kezdő pingpongozó is lecsapja.

– Egy zsiráffal, akit egyenruhába öltöztettek? – Ott az egy pont. A támadás valamilyen szinten jogos volt, hiszen Jankov a maga két méterével és tíz centijével kimagaslott a rendőrség kötelékéből. Ezen kívül, semmi mással.

            Jankov már kezdett vörösödni, szóval jobbnak látszott, ha csatlakozom a beszélgetésbe. Elsétáltam az asztalomhoz, majd zsebre tettem két szál cigit, meg Jaromir bátyám betonfalat is áttépő magyar pálinkájából. Ez volt az utolsó üveg, amit elhozott, mielőtt áthelyezték. Azt mondta, hogy becsüljem meg. Most talán jól fog jönni.

– Szép napot, Tyoma mama! – léptem be a kis terembe, amit már bejárt a feszültség és Jankov izzadtságának a szaga.

– Szevasz fiacskám! Hogy vagy?

– Köszönöm, voltam már jobban is. És maga?

– Itt van ez a bal-here, aki még mindig ugyanazokat kérdezi, mint múltkor. Nem hiszem el, hogy ennyiből még nem tudták lefülelni azokat a majmokat?

Jankov ebben a pillanatban már az asztalt is ráborította volna Tyoma mamára, ha nem nyújtottam volna felé az első szál cigarettát.

– Menj ki cimbora, innentől átveszem. – Jankovnak sem kellett több, hiszen alig várta a pillanatot, hogy valakinek lepasszolhassa a nénit.

– Puhapöcs – búcsúzott tőle Tyoma mama.

– De kérem, Tyoma mama! Lassan kiakaszt minden embert, aki arra vállalkozik, hogy kegyeddel beszélgessen.  

– Édesem, rajtad kívül itt nincsenek sokan, akik sorba álltak akkor, amikor az észt osztogatták.

– Nagyon kedvesnek tetszik lenni. Esetleg egy kis kerítésszaggatót?

– Ne sérts meg fiam. Kicsit?

A hölgy nem vetette meg az italt. Véleménye szerint, kis mértékben gyógyszer volt, nagy mértékben orvosság. Negyven százalék alatt meg víz. Kitöltöttem két pohárkával, az egyiket pedig elé toltam.

– Ez mi?

– Pálinka. Magyar.

– A hétszázát. Ionovtól kaptam utoljára ilyet. Hanyas?

– Olyan 50 körül van. – persze, nem az évjárata érdekelte.

Az áttetsző lötty lecsúszott, megrendítve az egész testemet. Jaromir nem hazudott. Ez még egy edzett oroszt is meg tud ütni. Tyoma mama is egy erős grimasszal ismerte el a magyaros ízeket, majd rám nézett.

– Na, neked beszélek. Miről akarsz tudni?

– Bertenin. Mondd magának ez a név valamit?

– Hogyne. Egy kis stílű fickó, aki az USA-ba készül.

– Miért akar átköltözni?

– Hát, tudod, Samsonov meg a madarai azt csiripelték, hogy Jevgenyevéken…

– A piacos Jevgenyev?

– Az ám! Szóval, a piacos cimboráin keresztül el akar jutni a finn határig, onnan meg a skandinávokon át, nyugatra. A franciáktól meg irány az USA. Holnap akar indulni, hajnal négy körül. Akkor jönnek be a kamionok a friss áruval. A vissza-fuvarral meg irány a határ felé.

Nem ez az első próbálkozás. Egy piti orosz elindul az Amerikai Egyesült Államokba, hogy elhagyja a boldog kommunizmust. A vörös lobogót leváltja, vörös-fehér csíkosra, meg egy pár csillagra. Csak a kis hülye, nem veszi észre, hogy a vörös ott van minden zászlóban. Ahogy az élet lehet szar, itt is és ott is.

– Miért ilyen fontos nektek ez? – Kérdezősködött az asszonyka.

– Tudja, Tyoma mama, ez a világ már nem olyan, mint régen. Az embereket behülyítették, hogy a Szovjet Unión kívül a teljes szabadság várja őket. Meg kell győzni őket, hogy itt szabadabbak.

– Fiam, tudod te mi a szabadság?

– Talán…

– Van ott az a szobor, az amerikai. A Szabadság-szobor. – vágott bele a szavamba – Egy asszony, aki tart egy könyvet, meg tüzet. Na, ez vagyok én. Én vagyok az orosz szabadság szobra. A szabadság pedig megvehető. Az amcsiknak is valaki megcsinálta azt a szobrot, nem? Nézz rám! Ittunk egy kis pálinkát, elmondtam pár infót az emigrálni készülőkről, aztán távozom, mint a szabad madár. A szabadság egy nagy piac, ahol, ha fizetsz, nem kell izgulnod. Az oldalak pedig, néha változnak. Hol eladó vagy, hol pedig vevő.

            Felettébb filozofikus asszony volt Tyoma mama. A szeszfőzés előtt, amikor még Olga Gabulova néven volt ismert, az apja mellett ismerte meg az alvilágot, valamint az ész hatalmát. Tanár volt az öreg Gabulov, akit még a Csekások is elismertek, a maga korában. Nem volt nagy ember, de a tudását megbecsülték. A megbecsültség viszont félelmet generál, a félelem erőszakot, az erőszak pedig egy lövés nyomát a tarkójába. A tudás hatalom volt, amiből megvette szabadságát, de életét nem tudta megvédeni. Lánya ezután hozzáment Tyomakovhoz, aki a Szpartak pálya melletti kocsma vezetője volt, hála egy régi cimborájának a klubból. Jól ment az üzlet, hiszen a héten legalább három alkalommal kapni is lehetett ott valamit. Főleg vodkát. A pia meg, jól fogy az ilyen hideg országokban, úgyhogy az emberek gyakran megfordultak Tyomakovéknál. Egy nap feltűnt az az ember is, aki Maria Gabulovából árvát csinált. A kocsmában ismerték a férfit, sokat meséltek róla Tyoma mamának. Nem sokkal később, Semsonovot, a gyilkost besózott sebekkel egy gyár pincéjében találták meg, „свобода” (szabadság) felirattal a mellkasán.

Az emberek történetei és pletykái ott voltak a kocsmáros, majd a kocsmárosné kezében, akik ezt kedvükre használták és osztották meg a megfelelő emberekkel, megvéve ezzel a saját szabadságukat.

– Mára vége?

– Azt hiszem igen, Tyoma mama. Tehát, holnap, hajnal négy a piactéren?

– Pontosan. A halasoknál kezdenek a fuvarosok, tuti ott lesznek ők is.

– Köszönöm.

– Hazafelé ugorj be, csinálok egy kis húslevest! Hiszen, az én szoljankámnál nincs jobb, tudod!