Fél év telt el a temetés óta, és ma voltam először a sírodnál. Ma éreztem először, hogy képes vagyok legalább megpróbálni, hogy szembenézzek azzal, ami történt. Sokszor mondtam neked, hogy csak egy egyszerű, vidéki fickó vagyok, aki nem tud mit kezdeni a túl bonyolult helyzetekkel.

Már akkor tudtam, amikor először találkoztunk, hogy nem lesz könnyű dolgom. De mindig, mindenből a legjobbat akartam. Soha előtted nem találkoztam még ilyen finom nővel. Minden porcikádból sugárzott az érzékiség, pedig állig be voltál gombolkozva. Emlékszem én is, hogy nem volt nálad esernyő, és ez egy kicsit meg is lepett, hiszen minden annyira tökéletes volt rajtad. De talán épp ez az apró figyelmetlenség (én akkor azt hittem, hogy az) húzott még közelebb hozzád, és jó ürügy volt arra is, hogy bebújj az én ernyőm alá. Nem titkoltam, hogy nősülni akarok, és azt sem, hogy gyerekekre vágyom. Mindig egy rendkívül nőies, vonzó, és művelt nőt képzeltem el a gyerekeim anyjaként. Már az első randevúnkon éreztem, hogy te lehetsz a társam. A műveltség nekem azért volt fontos, mert én nem vagyok különösebben művelt. Nem igazán volt lehetőségem a tanulásra. Tudod, hiszen elmeséltem, milyen mélyről indultam, és mennyit küzdöttem, mire elértem a céljaimat. De meg akartam osztani veled mindent, amiért dolgoztam. Az, hogy egyidősek voltunk, engem egyáltalán nem zavart. Soha nem tudtam mit kezdeni a nálam jóval fiatalabb nőkkel. Társat kerestem, nem cicababát. Amikor megkértelek, hogy költözz hozzám, féltem, hogy nemet mondasz, mert a függetlenség mindig nagyon fontos volt neked. De akartalak, annyira akartalak, és talán épp azért, mert te nem akartál minden áron az életem részévé válni. Bár azt, hogy nagyon szeretsz, azt mindig is éreztem. Én soha nem tudtam kimutatni az érzéseimet. És nem vagyok a szavak embere sem. Most is, ahogy ezt írom, küszködök a szavakkal. És küszködök az érzéseimmel. Mindig gyönyörűnek láttalak. Ezért is kértem, hogy ne fesd magad. Nem illett hozzád az a sok kence. Most már tudom, hogy valahol menekülés volt ez is. Mikor először szembesültem azzal, hogy iszol, problémának fogtam fel. Problémának, amit meg kell oldani. Ebben mindig jó voltam, mégsem hagytál nekem lehetőséget, hogy segítsek. Tudtam, hogy nehéz életed volt, de néhány kivételtől eltekintve kinek nem? Kértem, hogy engedd meg, hogy elvigyelek orvoshoz. Nem akartad, én pedig elfogadtam. Hittem benne, hogy együtt megoldjuk, hiszen minden másban annyira egy húron pendültünk, és én mindig csak erre vágytam, arra az összhangra, ami köztünk volt. Úgy emlékszem, sokat beszélgettünk, legalábbis ahhoz képest, amennyit én rajtad kívül bárkivel is beszéltem. Tudtad, milyen vagyok, hiszen annyiszor elmondtam. De próbáltam megnyílni feléd, a magam módján. Most már tudom, hogy ez nem volt elég. Pedig én sokáig úgy gondoltam, úgy éreztem, hogy jól haladok. Vonzott a különlegességed, a mély lelked, és az a furcsa szomorúság is, ami mindig a szemeidben ült. Engem soha senki gondolatai nem érdekeltek, de a tieidnek gyorsan a rabjává váltam. Amikor dolgoztam, sokszor akkor is azon kaptam magam, hogy próbálom kitalálni, minek örülnél. Virágnak, vacsorának, utazásnak, ékszernek? Most már tudom, hogy nem. De nem mondtad. Soha, egyetlen szóval sem mondtad, hogy belőlem kellene még több. És ott volt a munkám. Tudod, hogy mennyi mindent áldoztam fel azért, hogy megvalósítsam a gyerekkori álmomat. A saját vállalkozást, ami jól működik. A nehézségekről senkinek nem beszéltem, neked sem. Nem volt egyszerű, és ma sem az talpon maradni úgy, hogy tisztességes vagy, és ember maradsz. De ez az én gondom volt mindig, és nem akartam, hogy még ezt a terhet is magadra vedd. Amikor már láttam, hogy nagy a baj, megpróbáltalak még jobban óvni. Azt hittem, erre vágysz. Ezért mondtam, hogy ne dolgozz, hiszen nem is volt rá szükség. És amikor nem fogadtad el, hogy gondoskodjak rólad, bevallom, haragudtam rád, hiszen melyik nő ne örülne egy ilyen lehetőségnek? De te annyira más voltál, mint bárki, akivel előtted találkoztam. Ezért szerettelek. És mennyire. Csak a tudat, hogy nem tudtam segíteni, egyre jobban szétrombolta a lelkemet. Nem értettem, miért teszed tönkre magad, amikor mindenünk megvan, amikor szeretjük egymást, és minden út nyitva áll előttünk? És a gyerekek. Igen, gondolatban vádoltalak. Vádoltalak, mert nem tudtad nekem megadni azt, amire mindennél jobban vágytam, és tőled. Csak tőled. Soha nem mondtam ki, igaz. De kimutattam. A végén már egyre gyakrabban. Amíg élek, gyűlölni fogom magam ezért. És még sok minden másért is. Nem akarok mentegetőzni. És hazudni sem. Nem fogom azt írni, hogy nem távolodtam el tőled, mert ez nem igaz. Eltávolodtam. Fokról fokra, egyre jobban. Először akkor éreztem ezt, amikor felhívtál azon a külföldi úton, és üvöltöttél a telefonban. Nem értettem, hogy képes erre az az érzékeny, finom nő, akit én ismerek? Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, bár próbáltam megoldani, de te még akkor sem akartál orvost, és elvonót sem. Hogy segítsek valakinek, aki szándékosan teszi tönkre magát, és vele a közös életünket? Igen, akkor már haragudtam rád. Nagyon haragudtam. Talán erőszakosabbnak kellett volna lennem. Valahogy, valamikor rá kellett volna vennem téged, hogy te is akard a megoldást. De addigra már olyan távolinak éreztelek. És már nem is aludtunk együtt. Te döntöttél így. Te költöztél át a másik szobába. Tudtam, hogy bármit teszek, nincs visszaút. Hogy nyújtsam a kezem a nő felé, akit szeretek, ha ő úgy dönt, hogy már nem akar velem egy ágyban aludni? Innentől csak gyötrődés volt. Elhagyni nem akartalak, mert még mindig szerettelek, annak ellenére, hogy így eltávolodtunk egymástól, de segíteni nem tudtam, és ez a kettősség felőrölt, teljesen. A végső csapás az volt, amit az étteremben csináltál, amikor a barátaimmal vacsoráztunk. Azt hittem, ha emberek közé megyünk, és úgy, hogy vigyázok rád, az talán visszahoz az életbe, mert olyan voltál már, mint egy élőhalott. Nem tudtam, hogy megalázlak ezzel, és hidd el, soha semmi ilyesmit nem akartam. Én még akkor, azon az estén is hittem abban, hogy megmenthetjük azt, ami köztünk van. Éjszakákon át gyötrődtem, járkáltam fel-alá a szobában, és próbáltam valami megoldást találni, de egyre inkább éreztem, nem fog menni úgy, ha te nem akarod. És akkor eljött az az este. Amikor – ahogy írtad – megfizettél mindenért. Klára, nekem az olyan volt, mintha a pokolba löktél volna. Szembesülni azzal, hogy a nő, akit mindennél jobban szeretek, egy őrjöngő állattá válik, és miattam. Mert nem tudtam segíteni. Furcsa, de még akkor is szerettelek. És kívántalak is. Hónapok óta nem voltunk már együtt, és amikor odajöttél hozzám, az után az őrült este után, még mindig vágytam rád. De már nem volt értelme. Túl sok volt a sérelem. Ezért löktelek el magamtól, és nem azért, mert nem szerettelek. Nem láttam már más megoldást, csak azt, ha befejezzük. És tudtam, hogy nekem kell befejezni, mert te nem vagy rá képes. Ha együtt maradunk, megöljük egymást. Ezt nem akartam. Hittem abban, hogy ha elengedlek, talán valahogy, valamikor talpra állsz. Nem akartam, hogy boldogtalan legyél, és mellettem az lettél volna. Szembenézni a kudarccal, talán az egyik legnehezebb dolog az életben. Szembenézni azzal, hogy nem sikerült az, amit annyira szerettünk volna mindketten. Le akartam zárni. Nem akartam, hogy egyetlen elvarratlan szál is maradjon köztünk, ezért volt a válás is, hogy ne tudjak visszamenni hozzád. Pedig akartam. Minden nap. És egyre jobban. Annak ellenére, hogy tudtam, az égvilágon semmi értelme. Mert úgysem működne az, ami eddig sem működött. A tárgyaláson valóban nem néztem rád. Még mindig gyönyörű voltál, én pedig teljesen összetört. Próbáltam úgy tenni, mintha nem így lenne, és azt hiszem, sikerült is. A pókerarc kell az életben maradáshoz. Majd beleőrültem, de nem mutattam a fájdalmamat. Felesleges leírni, mit éreztem akkor, amikor értesültem a tragédiáról, és utána, amikor elolvastam a búcsúleveled, mert arra nincsenek szavak. Nem is tudnék azokról az érzésekről beszélni, amik akkor és azóta is kavarognak bennem, egymással viaskodva, dühösen vibrálva a lelkemben.

Nekem nincs életem Klára, és talán már nem is lesz soha. Ami jó volt bennem, azt elvitted magaddal a sírba. Teszem a dolgom nap, mint nap, pókerarccal, mert én nem választhatom a te utadat. Valakinek itt kell maradnia…

Zoltán

 // a Jéghegy trilógia 3. része //

Ketten vannak. Órák óta nem csinálnak mást, mint keringenek a város turistáktól nyüzsgő terein: a férfi fekete bőrkabátot visel, alatta khaki garbót és elegáns bakancsot. A nő ősztől idegen vékony, tarka ruhát vett magára, hosszú kendő nyakán, rikító vörös ajkáig feltekerve. Látszólag nem keresnek semmit, nem vásárlás címszóval barlangjukból előbújt helyiek, mégis ismerős nekik a környék. Többször körbejárnak a főtéren, aztán betérnek egy sétálóutcába, mások száradó ruhái alatt elvonulni. A keskeny utca újabb forgalmas csomópontba torkollik.
Szabálytalan embersorok kígyóznak mindenfele.
A nő olykor a férfiba karol. Nem néznek egymásra. Napszemüveget visel mindkettő, fülüket hatalmas fejhallgató takarja. Órák óta. Kettősüket teljesen elvágva a külvilágtól. A macskakövekre függesztett tekintetüket csak néha emelik el fel, de horizontjuk akkor sem hág magasabbra mint két lépcsőfok alkotta belépő egy kocsmába, vagy hogy meglássanak egy kirakat előtt fekvő hajléktalant.
A nő kényszeresen megnézi mindet, mint nyaralók külhonban sajátjaikat. Néhány évvel korábban egy volt közülük. Őt is talán ugyanígy megnézte néhány külhoni sajátja. Egy napon aztán odalépett hozzá a férfi. A nő öntudatlan feküdt a földön. Arra sem volt ereje, hogy felemelje a fejét. Csupán a bakancsot vette szemügyre. Díszes. Fényesre nyalt. Reflex-szerűen nyújtotta ki kezét némi apró reményében, bár jól tudta már, minél gazdagabb valaki, annál többet jelent neki a pénz. Tehát minél gazdagabb valaki, annál kevesebbet ad. Kezét visszahúzta a súly, amit a férfi helyezett bele: valami meleg. Egy bögre leves. A férfi megitatta – sosem felejti el annak a levesnek az ízét. Gombaleves. Akkor – kijózanodva a meddő gondolatlanságból – megnézhette már az arcot, és megismerte: egy volt közülük. Máskor borzas haja most jól fésült, arca borostátlan, új ruhát viselt. Megismerte, tehát hitetlenkedett néhány pillanatig. Megismerte a csillogást is a férfi szemében. Egy új csillag fénylik ilyen erőteljesen.
Sosem kérdezte meg a férfit, hogyan jutott pénzhez, hogyan változott meg az élete, vagy miért változtatta meg az övét. Először gyanakvásból, majd félelemből… majd a kettő hideg elegyéből. Később azért, mert egyáltalán nem számított. Szerette őt.
A nő kényszeresen megnéz tehát minden hajléktalant. Sosem ad: ez a férfi dolga. Sosem kérdőjelezte ezt meg. Még most sem, mikor, hónapok óta, ha oldalán volt, a férfi sosem tett semmiféle gesztust az utcán élők felé. Hűvös, korai ősz tartott feléjük.
Elhaladnak a cseresznyeárus bódéja mellett, némán üdvözlik egymást, egyetlen bólintás, sietős léptek tovább. El kell zárniuk magukat a külvilágtól. A cseresznyeárus mosolyog. Nem vesz észre semmit.
Továbbhaladnak, a nő a férfi karján csimpaszkodik most, mint aki nagyon retteg valamitől. Ez a kar nagyobb védelmet jelent, mint a kerítés, a falak, a tető éjjel a fejük felett.  A külvárosban élnek. Csakúgy, mint a cseresznyeárus. Nincs másuk, mint ez a biccentés. Minden nap egy biccentés, ami valamiképpen védelmezi őket a külvilágtól, de ami őszintén ennyit is tesz: nincs egymáson kívül senkink. Befordulnak a sarkon. Megugatja őket egy fekete kutya.
Újabb tér, elhaladnak néhány kergetőző gyerek között. A nő erősebben karol a férfiba. A macskaköveket nézi az is, a fekete napszemüvegen keresztül. Szeretne kikerülni innen. Nem is hallja a zenét, ami áthatolhatatlan falat hivatott képezni, de legalább a guruló almák és a hajléktalan zörgő bögréje, a modern városi nyomor nem sebzi minden érzékszervét.

– Manuel.
A nő megrázza a férfi vállát. A parkban ülnek, festetlen pad deformálja el hátsójukat.
Másodszor is megrázza a férfi vállát, mire az leveszi a fejhallgatót.
– Már itt kéne lennie, nem?
A férfi bólint. Már biztosan a városban van. Majd’ két hete, hogy nem hallották hírét.
– Talán meggondolta magát – fontolgatja a nő. – Nem értem, miért nem jelentkezik.
– Nem mi vagyunk az egyetlen ismerősei a városban – von vállat a férfi.
Ezen aztán elgondolkozik a nő. Sosem hallott róla, hogy ismerne bárkit rajtuk kívül. Biztosan tudná.
– Adj egy cigit.
Egy a nőnek, egy a férfinak.
Rágyújtanak.
– A füst olyan, akár ő. Éppoly tünékeny.
– Milyen költői lettél hirtelen – így a férfi. – Talán hagyd rá az irodalmat.
– Persze.
A nő mélyet szív, aztán a füstöt nézi.
A cigaretta már csonkig égett, a nő elnyomja, eldobja. A férfi felszedi, egy gyufásdobozba helyezi azt.
– Mondtam már, hogy ne csináld ezt – morogja.
– Hiányzik anyám – feleli a nő, meg sem hallva a másikat. – Hiányzik, basszus. – Valahogy mindig ő a az, aki könnyekkel bukkan elő emlékeiből, ha nem talál meg valamit vagy valakit.
– Ne sírj, na – próbál valamit kezdeni a férfi a helyzettel. Átkarolja a nőt. – Talán holnap megtaláljuk.
– De anyám miatt, a fenébe is…
– Ne sírj, na – ismétli Manuel. Enyhén megrázza a nőt. – Megvédi magát az utazó. Ha meg nem úgy volna, tudod… valaki mindig vigyáz ránk.
A nő értetlenül bámul a férfire. Szemei még mindig könnyekben áznak.
– Hagyjuk ezt a témát…
– Nem úgy! – A férfi gyengéden felnevet. A nő rögeszméje, hogy a férfinak rögeszméje az isten-téma. A megoldás mindenre. Az instant-megoldás, ahogy ő nevezné.
Újabb két szál cigarettát vesz elő, mindkettőt meggyújtva, majd egyiket átadja a nőnek.
– A sárkányokra gondoltam – fűzi tovább, s hangja a füsttel indul. – Szeretem azt a történetet. Kérlek, meséld el újra.
A nő hosszan nézi a füstöt, keresi a férfi hangjában a törést, de nem találja. Lágy hullámok viszik azt; erős szörfdeszkán úsztatják.

 // a Jéghegy trilógia 3. része //

Ketten vannak. Órák óta nem csinálnak mást, mint keringenek a város turistáktól nyüzsgő terein: a férfi fekete bőrkabátot visel, alatta khaki garbót és elegáns bakancsot. A nő ősztől idegen vékony, tarka ruhát vett magára, hosszú kendő nyakán, rikító vörös ajkáig feltekerve. Látszólag nem keresnek semmit, nem vásárlás címszóval barlangjukból előbújt helyiek, mégis ismerős nekik a környék. Többször körbejárnak a főtéren, aztán betérnek egy sétálóutcába, mások száradó ruhái alatt elvonulni. A keskeny utca újabb forgalmas csomópontba torkollik.
Szabálytalan embersorok kígyóznak mindenfele.
A nő olykor a férfiba karol. Nem néznek egymásra. Napszemüveget visel mindkettő, fülüket hatalmas fejhallgató takarja. Órák óta. Kettősüket teljesen elvágva a külvilágtól. A macskakövekre függesztett tekintetüket csak néha emelik el fel, de horizontjuk akkor sem hág magasabbra mint két lépcsőfok alkotta belépő egy kocsmába, vagy hogy meglássanak egy kirakat előtt fekvő hajléktalant.
A nő kényszeresen megnézi mindet, mint nyaralók külhonban sajátjaikat. Néhány évvel korábban egy volt közülük. Őt is talán ugyanígy megnézte néhány külhoni sajátja. Egy napon aztán odalépett hozzá a férfi. A nő öntudatlan feküdt a földön. Arra sem volt ereje, hogy felemelje a fejét. Csupán a bakancsot vette szemügyre. Díszes. Fényesre nyalt. Reflex-szerűen nyújtotta ki kezét némi apró reményében, bár jól tudta már, minél gazdagabb valaki, annál többet jelent neki a pénz. Tehát minél gazdagabb valaki, annál kevesebbet ad. Kezét visszahúzta a súly, amit a férfi helyezett bele: valami meleg. Egy bögre leves. A férfi megitatta – sosem felejti el annak a levesnek az ízét. Gombaleves. Akkor – kijózanodva a meddő gondolatlanságból – megnézhette már az arcot, és megismerte: egy volt közülük. Máskor borzas haja most jól fésült, arca borostátlan, új ruhát viselt. Megismerte, tehát hitetlenkedett néhány pillanatig. Megismerte a csillogást is a férfi szemében. Egy új csillag fénylik ilyen erőteljesen.
Sosem kérdezte meg a férfit, hogyan jutott pénzhez, hogyan változott meg az élete, vagy miért változtatta meg az övét. Először gyanakvásból, majd félelemből… majd a kettő hideg elegyéből. Később azért, mert egyáltalán nem számított. Szerette őt.
A nő kényszeresen megnéz tehát minden hajléktalant. Sosem ad: ez a férfi dolga. Sosem kérdőjelezte ezt meg. Még most sem, mikor, hónapok óta, ha oldalán volt, a férfi sosem tett semmiféle gesztust az utcán élők felé. Hűvös, korai ősz tartott feléjük.
Elhaladnak a cseresznyeárus bódéja mellett, némán üdvözlik egymást, egyetlen bólintás, sietős léptek tovább. El kell zárniuk magukat a külvilágtól. A cseresznyeárus mosolyog. Nem vesz észre semmit.
Továbbhaladnak, a nő a férfi karján csimpaszkodik most, mint aki nagyon retteg valamitől. Ez a kar nagyobb védelmet jelent, mint a kerítés, a falak, a tető éjjel a fejük felett.  A külvárosban élnek. Csakúgy, mint a cseresznyeárus. Nincs másuk, mint ez a biccentés. Minden nap egy biccentés, ami valamiképpen védelmezi őket a külvilágtól, de ami őszintén ennyit is tesz: nincs egymáson kívül senkink. Befordulnak a sarkon. Megugatja őket egy fekete kutya.
Újabb tér, elhaladnak néhány kergetőző gyerek között. A nő erősebben karol a férfiba. A macskaköveket nézi az is, a fekete napszemüvegen keresztül. Szeretne kikerülni innen. Nem is hallja a zenét, ami áthatolhatatlan falat hivatott képezni, de legalább a guruló almák és a hajléktalan zörgő bögréje, a modern városi nyomor nem sebzi minden érzékszervét.

– Manuel.
A nő megrázza a férfi vállát. A parkban ülnek, festetlen pad deformálja el hátsójukat.
Másodszor is megrázza a férfi vállát, mire az leveszi a fejhallgatót.
– Már itt kéne lennie, nem?
A férfi bólint. Már biztosan a városban van. Majd’ két hete, hogy nem hallották hírét.
– Talán meggondolta magát – fontolgatja a nő. – Nem értem, miért nem jelentkezik.
– Nem mi vagyunk az egyetlen ismerősei a városban – von vállat a férfi.
Ezen aztán elgondolkozik a nő. Sosem hallott róla, hogy ismerne bárkit rajtuk kívül. Biztosan tudná.
– Adj egy cigit.
Egy a nőnek, egy a férfinak.
Rágyújtanak.
– A füst olyan, akár ő. Éppoly tünékeny.
– Milyen költői lettél hirtelen – így a férfi. – Talán hagyd rá az irodalmat.
– Persze.
A nő mélyet szív, aztán a füstöt nézi.
A cigaretta már csonkig égett, a nő elnyomja, eldobja. A férfi felszedi, egy gyufásdobozba helyezi azt.
– Mondtam már, hogy ne csináld ezt – morogja.
– Hiányzik anyám – feleli a nő, meg sem hallva a másikat. – Hiányzik, basszus. – Valahogy mindig ő a az, aki könnyekkel bukkan elő emlékeiből, ha nem talál meg valamit vagy valakit.
– Ne sírj, na – próbál valamit kezdeni a férfi a helyzettel. Átkarolja a nőt. – Talán holnap megtaláljuk.
– De anyám miatt, a fenébe is…
– Ne sírj, na – ismétli Manuel. Enyhén megrázza a nőt. – Megvédi magát az utazó. Ha meg nem úgy volna, tudod… valaki mindig vigyáz ránk.
A nő értetlenül bámul a férfire. Szemei még mindig könnyekben áznak.
– Hagyjuk ezt a témát…
– Nem úgy! – A férfi gyengéden felnevet. A nő rögeszméje, hogy a férfinak rögeszméje az isten-téma. A megoldás mindenre. Az instant-megoldás, ahogy ő nevezné.
Újabb két szál cigarettát vesz elő, mindkettőt meggyújtva, majd egyiket átadja a nőnek.
– A sárkányokra gondoltam – fűzi tovább, s hangja a füsttel indul. – Szeretem azt a történetet. Kérlek, meséld el újra.
A nő hosszan nézi a füstöt, keresi a férfi hangjában a törést, de nem találja. Lágy hullámok viszik azt; erős szörfdeszkán úsztatják.

Azt fogják majd gondolni, hogy nincs jobb dolgom, ráérek egész nap ilyenekkel foglalkozni és válogatni, a jól eltervezett megjelenést követően pedig a figyelem örömmámorában fürödve a teljesség nyugalmával dőlök hátra párnázott karosszékemben, kockázatmentessé alakított életteremben, egy szobában, ahonnan minden veszélyforrást eltávolítottam és melyen kívülre sosem merészkedtem. Még ha erről volna szó, hogy egyszerű jeleket sugároznék a virtuális térbe, ha valóban annyi volna a szándékom, hogy pusztán látszódjak, feszültségek, elektromos igenek és nemek közé kényszerítve egy állapotot, eljuttatni a megjelenésig, eljuttatni a másikig, figyelmet és megértést követelve, még ha csak erről volna szó, az odafigyelésről, hogy elnyerjem, elszívjam az életerőt kábeleken át a te lelkedből, monitorfüggő barátom, hogy uralomra jussak a kibertérben, sokkal többről van itt szó, ezért nem is érdemli e kicsinyes megközelítést, nem igényel ekkora átgondolást, egy ártatlan zene megosztása veled, a helyeselő tekintetek és lelkiismeretesen hallgató fülek elnyerése, szóra sem érdemes.

         Kilépve egy gondolati létesítményből, jelek és iránymutatások egyszerre megvilágító és eltávolító erejű struktúrájából az utcára, rettentő sárga vonatok közé, a közömbös gondatlanság lefegyverző, irritáló nyugalmatlanságába, maga az életveszély, háborús övezet a húgyos indifferens járda, a két sínpálya közötti senkiföldje, e lélekvesztőn áthaladva semmiség összemérve ezt, a külső fenyegetést, a kilépésből eredő ösztönös éberséget azzal gyomorban és mellkas alatt felhalmozódott súllyal, amit a teljesség megpillantása és megérzése hátra hagyott, igazán semmiség. Egy magát ölelő, önnönmagába tekeredő, egyetlen egy lábon lassan ereszkedő és összerogyó meztelen férfi képe az oktogon közepén – még ez sem éri el azt a tökéletes képet, ami megmutatná mekkora kockázatot vállaltam, hogy szóba álltam veled, kedves olvasóm és kedves te. Sokkal nagyobb a felelősség és a feladat annál, hogy megszán-e egy isten, hogy felkapnak-e téged, süllyedő férfi, a trombitás hírnökök, apokalipszised angyalai, mert éppen az istened az, aki sírva könyörög, hogy gondolj rá, mikor felszállsz mindennapi sárga vonatodra, mikor elfogyasztod rendszeres mérgeid és vitaminjaid, ő nélküled igazán semmi, ott lebeg a lét határán, uralom és bukás között, képzeld ezt a mizériát, képzeld el vérfagyasztó kételyét, kötődését hozzád, hogy mennyire szeretne lenni a te másikad, mennyire szeretné, ha ő lehetne orvosságod és függőséged, ha ő lehetne szemeden a megnyugtató fátyol, úgy, de úgy megjutalmazna, ha nem hagynád magad az oktogon közepén már az emésztőbe süllyedni.

         Elkerülve tekinteteket, melyekből csak tárgylétedre következtetnél, arra, hogy nem különbözöl egy villamosszekrénytől, fejedre csapod a csuklyát, mely az orrodig ér, ha nem figyelnél ez például a veszted is okozhatná, mint egy orkán erejű refrén a zebránál, és nekiindulsz gyalogolni, neki a jótékony távolságnak, hogy a tér–idő–kifáradás együttállására hivatkozva kitakarítsd fejedből gondolati építményed összeomlásának nyugtalanságát, a kockázatvállalás bátor magányát magadra véve, és istened nyomába eredve eljutsz a Dunáig. A vizet irigyled, hogyan képes rá, hogy mindig más és mégis egy, hordja a szart, hordja a palackot az üzenettel, egyszerre hullámsír és elixír, elbírja a cápát és a szexelő párt a bícsen, megoldja, hogy ne találkozz egyikkel se lehetőleg, tisztítja szennyes bolygód, összefogva ősellenségével, a napfénnyel biztosítja neked, hogy felépíthesd gondolati építményed. Még a Dunát is irigyled, pedig a Duna a legszomorúbb és a leginkább tiéd, ott folyt körülötted, mindig figyelt, mikor az első csajt a partra vitted, halkabbra vette a csobogást, elszedte a lámpafény egy részét is, hogy nektek jó legyen, télen befagyott, hogy ezt is lásd, és visszaverte szánalmas januári fotonjaid. Eszedbe jut, hogy mindig középre tartasz, eszedbe jut, hogy le kellene térdelni, és hagyni hogy valami szétszaggasson, mert épülni csak utána tudsz, arra gondolsz, hogy az újraegyesülés a szétszaggattatáson át vezet. Ezzel mentegeted magad, míg kezdesz már valóban elfáradni az egésztől. Felkínáltad magad a semminek.

         Nem tudni feltárták-e már, hogy miként a remegés hidegben azért történik, azért rángat kétszázvalahány izmod, hogy ki ne hűljön a tested, így gondoskodik rólad kiterjedt univerzumod, feltárták-e már, hogy a sírás is, ha belegondolunk, önvédelem, remegtet, ráz, nyomorgat kétszázvalahány izmod, hogy úgy elfáradj, hogy semmiképp ne gondolj többet elhagyott végtagodra, rád, te kedves, elhagyott végtag, hogy ne gondolj többet semmire, a sós fejváladék kimarja a szemed, az izzadság lehűti a tested, mindig naprakész alkarod és vádlid kienged, megszűnik a tartásod, a csendes remegésből üres, álomtalan álomba jutsz. Közben marad annyi lélekjelenléted, annyit meghagy neked féléber kötődéstől bedrogozott tudatod, hogy felismerd ezt a pillanatot, mert ez a legnyugodtabb, legtökéletesebb emberi állapot, mert senkinek a tekintete nem érdekel, az sem, hogy lemeztelenítenek-e, a guggoló férfi képe, kedvenc önsajnáló profilképed lehetősége elpárolog, nem hiányzik semmi, nem törődsz a figyelemmel, a csuklyát az arcodba húzod, betűröd az állad alá, csak befelé figyelsz, és egyetlen egy tény marad neked, a saját magad tekintete, ahogy az számon kérőn haragszik rád, mert egy másik emberrel felezted el magad, önmagad szétszaggatott egészét, nem létező felét gondolati építményed pótlásával hitegetted, azt hitted, hogy bármi más elég lehet, ami nem te vagy. Sétád végére belátod, nincs más biztos, csak, hogy folydogálhatsz, mint a Duna, sodorsz és sodródsz, egy öntudatos kis atom vagy, örülj, hogy létezel, hogy lényegi részecskéidnek valaki alágyújtott. Eltűntetni az életedből valaminek az állandóságát – a legsúlyosabb filozófiai állapot.

Azt gondolod, reméled, hogy a kiegészülés és szétszaggatás sétája most véget ér, elég volt kitörni, eltűntetve-észrevetetni magad, elhiteted magaddal, hogy legalább leikszeltél, de valójában az történik, ami mindig is történik, hogy rád nehezedik egy állapottá szilárdult érzés, gondolattá merevedik egy állapot, és magyarázni kezded magadnak, hogy mekkora hülye voltál az előbb, nevetsz magadon, ahogy másokra is nevettél biztonságos szobádból, alaposan megindokolt gondolati építményedből, idealista váradból, és már kezded is elfelejteni, hogy minden igazi kérdés valójában létkérdés, ezért roppansz meg az akadályoktól és menekülsz az erdőbe vagy hídra megnyugodni, már el is felejtenéd, hogy ezt nem felejtheted el, mert újra sor kerül rá, mégis el kell tőle tekinteni, hogy továbbmehess, hogy mások szemével figyelve újra megalázd magad, és elbújj egy fa mögött abban a bizonyos utcában, ahol lakik a te illékony másikad, szurkolsz neki, hogy elűzze démonjait, a dél-európai cserediákot, akit gyűlölnöd kellene, és képtelen vagy eldönteni, hogy kinek kedvezzél, ki a gyenge, hogy legyőzted-e a legnagyobb bénaságodat, eldobtad-e drogodat, elvágtad-e azt a tenyérmetsző kötelet, ami még mindig lóg a harmadik emeleti ablakból. De nem mész, nem menekülsz, mert hiába ugrál és tombol körülötted a földmélyi kanális összes kénszagú teremtménye, mutogatnak rád és röhögnek, kigúnyolnak, te még mindig arra a függőre szegezed a tekintetedet, mert még mindig ott lóg, az ablak félig nyitvamarad, esetleg még nincs minden veszve, erre gondolsz, ezzel mented ki magad a hangosodó, örvénylő tüzes röhögések zajában, sétálsz nyugodtan és elviseled ezt a metafizikai gúnyt. Sétálok közöttük nyugodtan, és szégyenkezem, hogy azt hittem legyőztem az életet, hogy a szoba nyugalmas, teljesen üres fehér falai között elegendő lesz felrántani egy izgalmas kis lakásmitológiát, hogy távol maradni a megoldás, és elég egy zene meg egy videó keltette öröm és nevetés, hogy a társas figyelmet is megszerezzem, elorozzam, kivonjam a réz és –alumíniumtekervények beláthatatlan összefüggéseiből.

Hazajöttelek téged lezuhanyozni, kedves te, mint egy másnapos fejfájást, a tegnapi öröm helye ma a lélek dehidratációja, az elhagyott végtag helyén nyomul a fantomfájdalom.

// a Jéghegy trilógia 2. része //

Lány a tenger köpenyén. Mintha ágyon, paplanon hasalna.

Tizenpár napja nem látta a szüleit.
Hiány, megremegteti a gyomrot, szorongatja a tüdőt. De nem, most másra kell koncentrálni. Főleg a tüdő az, ami nem szoronghat.
Alatta deszka. Kinyújtotta karjait és evezni kezdett. Karmunkájával vésztartalékait használta fel. Ha a kitartás tejeszacskó, hát ő most az alsó csücskéből próbálta kiszippantani a maradékot, ha voltál gyerek tudod milyen nehéz is az a zacskó megdöntése nélkül, de ő most nem dönthette meg, nem foglalkozhatott a nehézséggel. Nem lehet jelen egyszerre a hasonlat világában és itt, a tenger köpenyén. Jobb kimondatlanul hagyni, belül is, fél gondolatok szintjén, hogy pengeélen kell evezni. Evezni a hullámok felé, beljebb, észlelni a kedvező lökést; ez számított most. A tenger mélykék volt, néhány vékony felhő árnyéka alatt. Úgy hullámzott, mintha lomha sárkánykígyók tekergőznének köpenye alatt.
Emlékezett anyja meséire, melyek a sárkányokról szóltak, akik a tenger alatt élnek. A tenger megvédi őket, mondta az anya. Ezek a sárkányok nem támadtak meg hajókat, nem gyújtottak fel kikötővárosokat. Ezek a sárkányok veszélyes, partközeli lényekre vadásztak, olyasfélékre, melyek a strandozókat, vagy a halászokat nyomtalanul tüntetik el. Sőt: szörfösöket. Olyasfélékre, melyekről még a mesék se szívesen tettek említést. Sokszemű, hosszú csápú lények, külsejükben többször rovarra, vagy madárra hasonlítanak inkább mint halakra. Fekete tollú, éles csőrű, csáprágókkal vadászni induló szörnyetegek. Ezektől a lényektől nem félt már a lány, először a sárkányok, aztán az idő végett, ami lassan nővé formálta. Amikor a hullámok ilyenformán viselkedtek, különösképp megnyugodott. Nem gondolta többé, hogy anyja sárkányai megvédhetik már, hiszen nem maradhat mesék, hasonlatok és metaforák világában az ember örökre. Mégis megnyugodott.
Tovább evezett, szívében mesés sárkányokkal, amikor meglátta: az egyik hullám tökéletes lökésben haladt a part irányába. Tudta, ha elég ügyes, fél percen belül keresztezik egymás útját. Gyorsított kartempóján, a hullámot folyamatosan szeme célkeresztjében tartva.  Sikerül, sóhajtotta vidáman egy hang a fejében.
Feltérdelt, majd felállt a deszkán. A szél sókristályokat préselt homlokára. Fürtjeit egymásra fésülte és összetapasztotta a tengerpára. Érzékszervei a hullám köré fonódtak. Rögtön ráeszmélt, hogy a tökéletes hullám csöppet sem tökéletes. Számára nem. Alábecsülte a hullám erejét, ami már most nagyobbnak tűnt, mint amit elérni remélt; és tovább duzzadt. Nincs visszaút, meg kell csinálni.
A levegő sós és édes volt. Szerette ezt az illatot. Elég volt egyetlen szippantás, hogy bátorsága visszatérjen. Elég volt egyetlen szippantás, hogy felelevenedjen egy emlék, tudattalanul, éppen csak a pillanat töredékéig, egy emlék anyjáról, aki sárkányokat rajzol a part homokjába, miközben mesél.
„A sárkányoknak Poszeidón adta a beszéd, és vele egyetemben a tudás képességét. Terüknek a végtelen tengereket jelölte ki, ahol meglelhetik az időt elmélkedéseikhez. Poszeidón tudta, hogy ha nem okítja őket példázatokkal és kihívásokkal, a tenger csendjében megtalálják a bölcsességet. Csupán idő kérdése. Idő és tér, pontosabban. Poszeidón tudta, ha megtalálják a bölcsességet, tudni fogják, az életet mire használják, amit tőle kaptak. Tudni fogják, hogy a kisebb halak azért élnek, hogy ők táplálkozhassanak. De senkinek nincs joga többet elvenni, mint amire szüksége van. És aki nem tiszteli az élet láncát, aki az idő múlatására, kedvtelésből pusztít, az nem csak boldogtalan marad, de fájdalmat és félelmet olt a szívekbe. Tisztelni kell a gyengébbet, még ha zsákmányod is. Ezért hát a sárkányok tudták, Poszeidón azért teremtette őket, hogy segítsenek a gyengébbeken, és elpusztítsák a szívtelen szörnyetegeket.”
Hallotta anyja hangját, látta magát kívülről, ahogy elkerekedett szemekkel néz anyját, a sárkányokat, a tengert. Látta magát, ahogy nevetve beszalad a hullámok közé. Első alkalommal tette ezt önként.
Mindez a pillanat töredéke, ami éppen elég ahhoz, hogy elveszítse a kontrollt a deszkán, gondolatain, fókuszán, megbillenjen alatta a deszka az egyik irányba, majd a másikba – újabb tört idő -, finoman sokkolva lábizmait. Az elektromos áram az idegeken. Hajtűkanyar a reflexek előtt. Libabőr a vállakon. A szívverés kihagy. Öklelés a gyomor tájékán. Egyetlen, hirtelen belégzésre sem elegendő idő, miközben az ég záródó kagylója rázuhan.

Robajlás.
Vákuumzaj.
A pórusok összeszűkülnek.
Körülölelte a sós víz, de másodpecekig ájult volt, nem fogta fel, mi is történt.
Aztán felnyitotta a szemét. A pánik lett volna az utolsó, ami eluralkodik rajta.
Látta a tengert.
A tenger gyomrát.
A sárkányokat.

// a Jéghegy trilógia 1. része //

Nem vagyok többé önmagam. A hajam többé nem sötétbarna, bőröm nem fehér, szemem nem kék. Magyar sem vagyok. Tucat se, szabad se vagyok. Utazó vagyok, aki nincs úton. Nem vagyok fia anyámnak és testvére bátyáimnak, húgomnak, se kávéfüggő, se alkotó, se pusztító, se a reggeli fényben vakoskodó, se éjszakában futni vágyó, se libabőrös néhány jazz-taktustól, se fapofájú, se biciklis, se gyalogos, se lefekvő, se elhagyó, se induló, se bábművész, se író, vagy bármi, ami voltam.
Inkább állatnak érzem magam szótlan zarándoklatomon, meddőn magamba szívva a fél világot, városok, házak, romok, kövek, bogarak, porszemek és baktériumok jéghegy-csúcsát. A kisujjam körmén elfér minden, amire most emlékszem, és biztosan tudom, elég egy éles célszerszám, hogy ezt a kisujjat eltávolítsam.
A köröm meg különben is lenő, néhány nyisszantás – szűz az ujjhegy.
Állat vagyok a világ klisé-dzsungelében; nézhetek bárhova, milliószor ismételt történeteket látok. Elég egy emberekkel teli köztér képe, hogy élet-étvágyam lecsillapodjon és elég egy idegen hajszál a kávézó asztalán, hogy irritáltságom a csúcsra hágjon. Jéghegy-csúcsra.

A hőség megremegteti a levegőt, ablakom előtti elvonulásában. Talán nem is vonul, talán áll, gondolom, de néhány póznára tűzött zászló tüntetőleg hullámokat vet szemközt. Kibírhatatlan.

Lent állok a téren, középen: olcsó placebo a gyomornak; nézem a lépteket, minden lépés valahogy más, idegen, a lábak gazdája világként viseli lépteit. Viccel? Miközben próbálja magát végképp elzárni ettől a külső őrülettől, lépésről lépésre üvölti világgá személyes drámáját. Mimika meg grimasz se kell. Nem viccel. Elég néhány lépés. Ruha-teszi-az-embert-ego paradoxon. Rajtam fekete a flaneling, a húsom belül rózsaszín. Nehezen leplezem.
– Éhes vagy? – hallom balról.
Persze, hogy éhes vagyok, ha a kérdés nekem szól.
Mosolyra még nem futja, körbenézek, a hang gazdája a remegő levegőbe tért. Érzem, kiül minden érzelem az arcomra, de nem tudom behatárolni, melyik szemöldököm húzódik fel, mosoly-e vagy vicsorgás gyúrja át arcomat. Jönnek a sablonos képek, amibe bárki beleunna, a fogócskázó gyerekek, az egymás szemébe néző idegenek, akik valamit megtalálnak a másodperc töredékére, majd továbbindulnak, egy nő elejt egy kosár almát, egy öregember motoszkál a zebrán, segélykérőn tekint körbe, de senki nem segít. Guruló almák. Egy férfibe belekaroló nő. Cigis dobozzal focizó fiatalok, fekete kutya csahol, biciklit póznához rögzítő kezek, földtől elrugaszkodó lábfejek, füstfelhőt hányó száj, lehunyt szemek, egy köldök kitakarása, dacos hajlású kar a zsebben, mobiltelefonba irányzott panasz, egy napszemüveg felhelyezése, pörgő szoknya, egy hisztérikusan zokogó kislány, a koldus zörgő bögréje, az utcaseprő berregteti a gépet, pocsolya felszínén forgó olajfolt-galaxis, fekete kutya csahol, egy félszeg mosoly.
Megáll előttem az a fekete kutya. Gépiesen kinyújtom a kezemet, hogy megismerje a szagomat. Felnyüszít, elszalad.
– Jóllaktam, Mami. – Elégedett, szőke hang, hiába keresem gazdáját.

Visszabaktatni egy kávé mellé és kitépni magamból a szavakat.
Mégsem leszek más, mégsem leszek kevésbé állat.
Nem látom azt, amit ők sem látnak: mire fekszenek fel a hullámok? Van-e jéghegy a csúcs alatt?

Talán jelentkeznem kellene náluk. Talán segítenének. Hiszen megígértem. Tizenpár napja küldtem utoljára egy e-mait, akkor még vártam ezt a pillanatot. Újra látott sosem-volt barátok. Távolról mindent könnyebb átölelni.
Felnyitom a laptopot, hogy pontot tegyek a végére. A pont előtt persze még befigyel néhány felkiáltójel. Eléjük még szűkre szabott hosszban betűket, vesszőket, kettőspontokat és gondolat- vagy kérdőjeleket halmozok.
Esetleg sárkányokat, sosem tudhatod.