A mai nap sem lesz más, mint a többi. A napi rutin, szépen, sorban. Ismétlődik minden. Ébresztő 7 óra után, majd reggeli. Vajas kenyér, párizsi és egy bögre tea. Már négy éve. Délelőtt írok. Nem tudom mit, csak írok. Novella, regény, vers, néha előkerül egy ballada, de egyiket sem értem. Azt mondták, írjam le, ami eszembe jut. Írás után ebéd, rántott hús, krumpli, néha egy leves is, ha van rá időm. Már négy éve nincs rá időm. Ebéd után, még 10 perc cigi-szünet. Nem dohányzom, tehát nincs szünetem. Ebéd és a nem létező dohányzó-idő után ismét asztalhoz ülök. 4 éve. Aztán, leírom, amit gondolok. Gondoltam már nagyon sok mindenre. Az első, amit leírtam egy vers volt. Rövid, nem túl jó, de lelkes:

Jár az ujjam büszkén,
verset írtam tüstént.
Első napom itten,
Író lettem, éljen.

Négy évvel ezelőtt, azt mondták, hogy: „szabad leszel, mint a madár”. Egy kalitkában. „Járhatsz-kelhetsz bármerre.” A szobában. „Írhatsz akármiről, ami csak eszedbe jut.” Ez mondjuk igaz. Munka után, ami este 8 órakor ér véget, lazítok. Nem olvasok más írótól, hiszen ők jelentik a konkurenciát. Csak saját műveimet olvasom, elemzem és próbálok rájönni, mit gondolt az író. Kedvtelésként, írok ezekről kritikát egy újságba, amit csak azok olvasnak, akik ismerik a műveimet. Igen, ilyen is akad. Talán, nagyobb ismeretség kellene. De, ők azt mondták, hogy majd jön az is, csak meg kell dolgozni érte. Dolgozom. Ígérték, hogy csak úgy dől majd a pénz. Az érmék dőlöngésznek az asztalról lefelé, tehát ez igaznak tűnik. Ígértek még sok rajongót is. A postás, aki a fizetést hozza, mindig kér aláírást. Talán a barátainak viszi a postahivatalba. De régen léptem már ki a házból. Vajon, milyen lehet a postahivatal? Ígértek még nőket is. Nos, velük még nem találkoztam. Talán, a szomszéd házban lehet egy, hiszen a kiakasztott ruhadarabok viccesen mutatnának egy férfin. Micsoda ötlet. Ez lehetne egy novellám témája. „Férfiállat szoknyát választ”. Ezt majd holnap leírom. Vagy, talán ma még túlórázom. Azt is mondták, hogy dupla gázsi jár a túlóráért. Ez dupla ismeretséget és dupla annyi nőt is jelent vajon? Talán holnap kétszer csenget a postás? Nem tudhatom. Előtte nem volt ilyen az életem. Csak a rohangászás. Semmi fix pont. Volt egy menyasszonyom, de ő csupa rendszertelen dolgokat szeretett. Meglepetések. Menjünk el ide-oda, csak úgy spontán. Volt egy kutyám is. Megrágott dolgokat, csak úgy spontán. A szüleim is ilyenek voltak. Ők nem rágtak meg semmit, nem ezért. Talán ez is egy jó novella lenne. Vagy vers. Ezt is megírom hamarosan. Talán ez lehetne az eleje:

A sötétben látom az anyát,
kinek szájában a lábak gumiegyvelege
s az apát
ki nem hagy semmit változatlan.

Azt hiszem, ez már nem olyan lelkes vers. Talán nem is olyan jó. Talán túl művészi, de ezt majd a kritikámban leírom. Vissza a szüleimhez, akik szintén nem voltak megkötve. Anyukám mindig más süteményt sütött. Apukám mindig új dolgokat csinált a ház körül. Talán sztrájkolnom kellene. Négy éve dolgozom, kis pénzért és még csak elő sem léptettek. Holnap írok a szakszervezetnek. Ők biztos tesznek értem valamit.  Bár, belegondolva, talán így jó. Hiszen, legalább van munkám. Ez fontos, nem? Annyi hajléktalan van, meg munkanélküli. Én egy meleg szobában vagyok, étellel is el vagyok látva és a munkámat is szeretem. Írni szeretek. Akármit. Gondolkodnom sem kell, mert nem azért fizetnek. Megírom a dolgokat, elküldöm a főnöknek, aki visszaküldi, hogy nem elég jó. Ezután én újraírom, továbbítom ismét a főnöknek, aki nagylelkű ember lévén, másodjára mindig elfogadja. Ő már csak ilyen. Ezzel azt akarja, hogy a legjobbat hozzam ki a műveimből. Mert elsőre nehéz jót írni. Persze, olyat ő sem tud. A főnök sem tökéletes. Csupa hiba az az ember. Egyszer azt válaszolta, hogy „Jó ez a vers, csak legyen benne több versszak.”. Ő mindig többet akar. Mert, szerinte ettől fejlődik a cég. Ettől lesz több könyv, amit az emberek elolvasnak. A főnök felett csak ők állnak. Ők mondják meg mi a jó és, hogy egy hozzám hasonló írózseni (ezt állítólag ők mondták), ezeket fogja elérni. Dől majd a pénz, a nők meg a sok új ismerős. Én várok, mert a közönségnek mindig igaza van. Legalábbis a főnök szerint.  Közben, eszembe jutott egy régi versem, amit egy lánynak írtam, még régen:

Végre itthon vagyok, s írhatok
és neked már dalolhatok.
Szeretnék írni valamit,
Aranyosat, talán cukit.

Fő, hogy legyen vicces,
és talán egy kicsit rímes.
S a szép mosolyodról szóljon
az utolsó, záró sorom.

Azt hiszem, itt szerelmes voltam. Csupa nevetős smiley volt az üzenetben, csak azokat kivettem innen, mert nem túl hivatalos. Jó dolog szerelmesnek lenni. Csupa különleges érzés, amit nehéz megmagyarázni. Várni, hogy válaszol az üzenetedre. Mérgesnek lenni, ha látod, hogy „látta” az üzenetet, de nem válaszol. Vagy azért, mert már láttad, hogy kitett egy képet, de a te üzenetedet még el sem olvasta. De, jó érzés, mikor rám mosolyog. Jó érzés érezni az illatát. Akit jobban szeretünk, annak talán erősebben érezzük az illatát. Én legalábbis így voltam ezzel. Mielőtt író lettem. Mert ez komoly munka. Ebben nem lehet érzelem. A dolgos ember ne érzelmeskedjen. Amúgy is, a munkahelyi kapcsolatokat sem szeretik. Legalábbis, nekem még olyan nem volt, de a főnök nem érzelmes ember, biztos nem szereti, ha más is az. Ő csak azért van sokat a családjával, mert a főnöknek meg kell mutatni, hogy otthon is főnök. Ezért, kell otthonra is valaki, akik felett főnök a főnök. Én beosztott vagyok, tehát itthon nem lehetek főnök. Vagy de? Nem tudom. Ő talán boldog otthon és nem is annyira kemény, mint velünk. Vagy velem. Csak velem ilyen? Vagy, vajon másokkal is? Lehet, hogy csak engem utál. Biztos mindenkinek már sok pénze van, hírneve és még nője is. Micsoda főnök ez? Én jobb főnök lennék. Alattam mindenki boldog lenne. Arany életük, nekem meg családom lenne. Holnap ezt is leírom a szakszervezetnek, az előző sérelmeimmel együtt. Borzalmas ez a munka. Más munkája biztos nem ilyen. Mindenki más biztos jó főnökökkel dolgozik, olyan munkatársakkal, akik szeretik. Talán ők több cigi-szünetet kapnak, meg fizetést is. Lehet, hogy holnap felmondok. A baj az, hogy akkor meg állást kell keresnem. Á, jó ez a pozíció nekem. Talán jövő héten jön a levél, hogy előléptettek. Még az is meglehet, hogy becsenget a postás, hogy hozott egy lányt, aki randevúra menne velem. Egy szép, fekete hajú lány, nagy zöld szemekkel. Csodálatos lenne. Megyek is vissza, dolgozni.

Szikra

         Az égen felhők játszottak, a gyerek a lábujjain keresztül nézte a futkosó vattapamacsokat. Mondta nekik a magáét, a felhők visszaválaszoltak, senki sem válogatta meg a szavait. Együtt kacagtak, a felhők nem is bírták tartani az alakjukat, annyira jól mulattak a tréfán. Egyszer csak a világot mutató nyílásra árnyék vetült. Olyan gyorsan történt mindez, mint kánikulában a derült eget lerohanó vihar, vagy mint a hirtelen áramütés, ami a másodperc töredéke alatt éri el a szívet, nem engedve teret a rettegésnek. Még a felhők is egymáshoz ugrottak, ijedtükben sírni kezdtek, fagyott könnyük kopogott a hepehupás aszfalton, az ABC-t az Áruházzal összekötő szelídgesztenyés sétányon. Az árnyék ponyvaként borult a kocsi fölé, szemét egy percre sem vette le a gyerekről, igéző pillantással szőtte körül. A gyerek érezve a csapdát éppen vigasztalhatatlan üvöltésbe kezdett volna, de az avarbarna szemek között ekkor éles orrnyereg nőtt ki a gomolyagból, ami félelmétt döbbenetté, majd csodálkozássá szelídítette. A szemek fölött vastag, egybenőtt szemöldök bújt elő, sűrű, fekete, mint a cipőkefe, az orr alatt bajusz sarjadt, ívesen határolva a széles, kaján vigyorra húzódó szájat, amiből a fogak számolatlanul tolakodtak kifelé, megtagadva a sorbaállást. A kusza kerítést, a kovácsolt szájat egyszer csak szétnyitotta egy a feketeség sarkából felmorajló elégedett sóhaj, ami a gyerek fejéhez lapította a hullámzó arany fürtöket és visszakézből is felszárította a tér mélyedéseiben remegő opálos pocsolyákat. A hirtelen felmelegedéstől a virágládákban kinyíltak a nárciszok, de a rangidős tulipánok már nem tudták tovább tartani magukat, és szirmaik búcsút intve a kiszolgált bibének összehangoltan aláhullottak.

         A gyerek mintegy lopva az ABC hatalmas ablakaira nézett, próbára téve, mennyit enged az igézet, de az arc csörlőként fordította vissza a bongyor fejet, és hogy még nagyobb hatást gyakoroljon, hollófekete, olajos hajjal övezte magát: fej lett, ami hosszú, madárszerű nyakban folytatódott, és göthös, hajlott hátú, ballonkabátos testben ért le végül a földig. Zakója zsebében a püspöklila kendő alatt cinkelt pakli lapult. A beesett mellkasból vékony, de szálkás kar nőtt ki (az Isten is hegedülésre teremtette), és a kézfej valószerűtlenül hosszú és szertelenül görbülő ujjakban végződött. Kinyújtotta fekete pecsétgyűrűs mutatóujját, és lassú, egyforma körökkel tekerte fel rá a tekintet láthatatlan, de rugalmas fonalát. Gye-re ve-lem. Gye-re ve-lem, dobogtatta a gyerek szívét, szaporán, ahogy mutatóujját forgatta a levegőben és kacska lábaival hátrált a gesztenyefák között.

         A kocsi halkan nyekkent, ahogy a könnyű test súlyától magára maradt. Első lépésétől megremegett a föld, második lépésével felegyenesedett, a kőpadoknál megnyúlt, megkomolyodott, játékait elhajította, a tér közepén kacéran leste, hogy lesik-e, a fasoron végiglibegett, együtt énekelt a pacsirtákkal, az artézi kútnál csípője kiszélesedett, mellei megteltek, a buszmegállóban körbevették a gyerekei, a kenyérbolt előtt még utána ciccegett a postás, az iskolánál már fájós derékkal cipelte szatyrait, az orvosi rendelő előtt kapkodva vette a levegőt. A cigánysoron botjára támaszkodva lépett aprókat, de már látta maga előtt a meggörbült hátat, a csatornánál lassanként be is érte, és a szürkületben megadóan követte hazáig a fütyörészve kacskaringózó árnyékot.

Transzformáció

         Minden mindegy alapon léptem ki délben az utcára. Talpam alatt csikorgott a hó, szememet vakította a fehérség. Vadnyugati kaubojként léptem lassan, de minden lépésnek komoly nyomatékot adva. Kezeim lazán, de állandó készenlétben követték törzsem egyenletes ringását. Ha tüzelni kell, hát nem rajtam fog múlni! Ide nekem az oroszlánt is! Ma van a napja az új életem kezdetének.

         Mivel minden most kezdődik el, ezért fogalmam sincs, mi történik. Balról galambpár húz el a fülem mellett. Ez valami jel lesz. Pont, amikor a zebrához érek, a lámpa zöldre vált. Ez már biztos, hogy jel. Mellettem anyuka tolja a babakocsiját, száján, amit most is rág, kiserkent a vér. Az üvöltő gyerek rám néz, pontosabban a jobb vállam fölé, abbahagyja a sírást, vörös feje lassan visszahalványodik, gőgicsélni kezd, lábát az arca elé húzza. Az anyja tápszeres cumit nyom a kezébe, tartózkodón rám sandít, majd a következő sarkon hirtelen balra fordulnak.

         Egy féllábú hajléktalan ér utol a mankójával. Most veszem észre, milyen lassan megyek. Szóba elegyedik velem, kérdi, hogy honnan vettem ezt a szép zakót. Nem tudom, felelem, azt hittem eddig, hogy ez egy blézer. Nem blézer ez, hanem zakó. Ja, jó. Szerintem kínai. Akkor is szép blézer. Azt hittem, hogy zakó. Lehet. Látom rajta, hogy megsajnál. Beletúrok a zsebembe, és előkotrok egy bevásárlókocsis zsetont. Észreveszi, elmosolyodik. Leveszem a zakót és a vállára terítem. Az arca kivirul. A falhoz billeg, a mankókat odatámasztja. Leveszi a kopott kabátot és felhúzza a metál fényű kockás blézert. Magának jobban áll. Vigyorogva méregeti az ujjak hosszát, a szűkítést. Búcsúzóul rám adja megunt télikabátját. Kicsit kicsi, de végre nem fázom.

         A folyó mellett a parkban tüzeket gyújtottak. Apránként égetik el a tél maradékát. Nem ég jól a tél, túl vizes, inkább füstöl. Az egyik közhasznú munkás éppen egy kis csokor hóvirágot nyújt át a kollégájának. Egyforma ormótlan ruhában vannak, innen nem tudom megállapítani, melyik a férfi, melyik a nő. A hóvirág szégyenlősen bújik meg az új gomblyukban. Lassan hervadni kezd, ahogy a munkaruha alatt a szív kis lángon párolja. Két drótszőrű tacskó épp lekezel egymással és ízületi bántalmaktól szenvedő kisnyugdíjas nénijeiket elkezdik hazafelé húzni. Egy exhibicionista nyitnikék a „Non, je ne regrette rien”-t fújja. Beállok az egyik tűz elé, hidegtől elgémberedett kezeimet dörzsölöm. Folyik a könnyem, ahogy csípi a füst. Éhes vagyok. Kérek a munkásoktól egy cigit, mielőtt elindulok a szállóra.

I.

Apám egyik délután elüzent a gazdához, akinél nyáron voltam napszámban, hogy estére legyek otthon. A nagyhangú gazda azonnal elengedett, amit hirtelen nem is értettem. Kérdeztem a nagyobb fiúkat, szerintük minek kellek én otthon?

– Apádat behívták a frontra. – válaszolta természetes hangon Pista, aki többnyire tisztában volt a világ dolgaival. Nem csoda, ő már tizennégy éves, dohányzik is.

Ha az én apám harcolni megy, akkor mi lesz velem? Tűnődtem a hazaúton. Édesanyámat elvitte a tüdőbaj, alig emlékszem már az arcára. Ott marad nekem a ház, meg az a kevés baromfi, pénzem meg nem lesz semmi. A gazda nyáron ugyan ad szállást, meg ételt, de azzal nem megyek messzire. Addig is üresen állna otthon minden, a tyúkok meg megdöglenének.

Éppen sötétedésre értem haza. Apám az asztalnál ült, kezében, merengve egy papírlapot forgatott. Volt előtte egy üveg pálinka is egy kispohárral, az arcán látszott, hogy sokat megivott már. Ilyen szomorúnak tán még sosem láttam. Alig tettem be az ajtót, rám se nézve intett a szemben lévő székhez.

Általában ha kell valami, magamat kell kiszolgálnom. Most mégis ő állt föl a székről, és hozott még egy poharat. Megtöltötte emberesen, majd elém tette. Nem szóltunk semmit, a szemével bökött az ital felé, hogy fogjam meg. Láttam már, ahogyan a szomszéd falubeliekkel iszik az üzletre, így tudtam, hogy nem szabad nagyon megemelni a poharat, csak úgy az asztalon tolva összekoccintjuk. A tompa csengés után elégedetten hümmögött, aztán felhajtotta egy húzásra az italt. Ahogy letette, várakozóan végre a szemembe nézett. Erre én is lehúztam a magamét. Fordult egyet a gyomrom, nem kaptam levegőt, de azért tartottam magam. Amikor diadalmasan apámra néztem, akkor mondta:

– Behívtak.

Segítettem neki összerendezni a holmiját. Hajnal előtt indult, hogy reggelre odaérjen a városba. A szekrényből az ünnepi ruháját vette fel, kicsit még a bajszán is igazított a tükrös szekrénynél. Mielőtt kiment a házból, a vállamra tette súlyos kezét.

– Még nem vagy férfi, de lehet, hogy hamarosan azzá kell lenned. Talán még ma hazajövök, de az is előfordulhat, hogy soha. Van a sublót felső fiókjában eldugva egy kis köteg pénz. Ha úgy adódik, okosan használd. Megértetted?

Szerettem volna azt mondani neki, hogy ne menjen elédesapám sehova, maradjon velem, szökjünk meg, bújjunk el, vagy legalább vigyen magával katonának. De az, aki már pálinkát iszik, nem mond ilyet.

– Megértettem. – bólintottam, pedig nem értettem semmit.

II.

Tudtam, hogy aludni már biztosan nem fogok. Hogy könnyebben teljen az idő, és ne kelljen arra gondolnom, hogy mi lesz akkor, ha apám a frontra megy, sorra vettem lehetséges örökségemet. A konyhát és a kisszobát már ismertem, viszont a bejárás a tisztaszobába eddig nekem tilos volt. Pár éve kíváncsiságból bemerészkedtem, de akkor apám – először és utoljára –nagyon megvert. Pedig rettentően vonzott a friss illat, ami belőle áradt (a helyiséget csak akkor építették a házhoz, amikor anyám hasa gömbölyödni kezdett velem), meg a díszes ágyneműk a faragott-mintás ágyon.

Most is úgy léptem be, mint akinek nem szabad. Mintha apám megérezné, hazarohanna és megverne megint. De erről szó sem lehetett. Hiszen ő mondta, hogy hagyott bent pénzt. Arra gondoltam, megnézem, mivel kell esetleg gazdálkodnom, ha mégis… Kihúztam hát a sublót felső fiókját, de nem tudtam belenyúlni, csak bámulni. Anyám egykori fehérneműi, ruhái, kendői sorakoztak benne, mintha még élne. Mint ereklyéket, nem érintettem meg egyiket sem, csak távolról csodáltam. A tisztaságukat, a díszes motívumokat, amiket anyám hímezhetett egykor bele. Egy férfi nem fakadhat sírva, inkább visszatoltam a fiókot.

III.

Ahogy felkelt a nap, eszembe jutottak az állatok, úgyhogy kimentem megetetni őket. Ettem valamennyit én is, és egyre azon törtem a fejem, mivel fogom eltölteni a napot. Nem akartam semmi olyat, ami felfordulást csinál, hátha apám hazajön, és fáradtan lepihenne.

A Pista azt mesélte a minap, hogy egyesek mostanában abból élnek, hogy kilesik, hol nincsen otthon férfi, és kifosztják a házat. Elhatároztam, hogy én nem adom magam könnyen az ilyen gazembereknek! Apám tavaly nyáron üzletelt valami régi tiszttel, aki most már öreg harcolni. Szerzett tőle akkor egy pisztolyt, és óvatosan elrejtette a padláson, azt hitte, én nem veszem észre. Tudtam, hogy nagyon dühös lenne, ha csak megtalálnám is, úgyhogy nem bolygattam.

A fegyvert és a töltényeket könnyű volt előszedni. Apám nem dugta el nagyon, egy rongyba volt becsavarva és úgy egy magokkal teli zsákba téve. Egyből kiszúrtam: miért lennének magok a padláson?

A probléma az volt, hogy nem tudtam, hogyan kell lőni. Nem akartam sokat vesződni vele, meg féltem is, hogy a végén magamat lövöm meg. Mint két házzal arrébb a Jancsi, aki szerzett valahonnan egy töltényt, és el akarta sütni. Egy hegyes kővel addig ütögette a lapos végét, míg sikerült neki, és ellőtte a bal lába nagyujját.

Két utcával feljebb viszont a Szabó úr biztosan tud segíteni, gondoltam. A nagy háborúban harcolt annak idején, el is vesztette a fél lábát, most a fia van a fronton. Nagyon büszke rá, azt hangoztatja a kocsmában, hogy a fiával az élen foglalja vissza majd az ország az elrabolt területeket.

Szabó úr szerencsémre otthon volt, amikor átmentem, nem indult még el a borivóba.

– Apámat behívták – mondtam, és elővettem a rongyba csomagolt pisztolyt. Arra számítottam, hogy rám üvölt, hogy tegyem el, esetleg pofon csap, így ezeken minél hamarabb túl akartam lenni, azért vágtam így bele. De ehelyett a kezébe vette a fegyvert, és tűnődve forgatni kezdte.

– Ez egy Luger. Még a nagy háborúban használták a németek. Régen láttam ilyet. Nagyon pontos, csak sokszor beragad. Emlékszem, egyszer… De mit akarsz te ezzel? – kérdezte meglepetten.

– Apám azt mondta, legyek férfi, ha nem jön haza. A pisztoly a fosztogatók ellen kellene, vagy ha apám soká nem érkezik, utána megyek én is a frontra, és hazahozom. – Vágtam ki elszántan, és minden szavamban szentül biztos voltam. Szabó úr nem nevetett ki. Pálinkát vett elő, töltött két kispohárba, és lerakta. Ezúttal én koccintottam a poharam az övéhez, és hamarabb lehúztam, mint ő a sajátját.

– Hát így vagyunk. – suttogta alig hallhatóan maga elé.

Szerinte a háborúhoz még nőnöm kell, mert nincs egyenruha a méretemben, de a fosztogatóktól jogosan félek. Megtöltötte nekem a pisztolyt, aztán megmutatta, hol kell kibiztosítani, ha lőni akarok vele. Azt javasolta, ne nagyon gyakoroljak a faluban, mert ahhoz hangos, és csak átmennek a szomszédok kíváncsiskodni. Inkább, ha majd apám tényleg nem jön haza, szóljak neki, és kivisz a földjére, ott lőhetek párat, van még tölténye neki is. Megköszöntem az italt és a tanácsot, majd hazaindultam. Út közben kicsit szédelegtem, de a nap melegét okoltam, hiszen már lassan ebédre járt az idő.

IV.

Ebéd után jobban is lettem a hűvös szobában. Gondoltam, apám biztosan éhes lesz, ha hazajön, így előkészítettem neki is egy tál ételt, hogyha megérkezik, már csak elé kelljen tenni.

De valahogy nem akart jönni. Teltek az órák,lassan hűvösebb lett, de apámról még mindig semmi hír. Láttam viszont három idegen, tizenéves fiút, akik nagyon néztek be a kerítésünkön. Jóval nagyobbak voltak nálam, így nem mertem őket elzavarni, de a Bodrit azért magamhoz hívtam, hogy lássák, kutya is van.

Be is mentem inkább a konyhába, a pisztolyt pedig az asztalra tettem, hogy kéznél legyen, ha kell. Aztán eszembe jutott, hogy mi van, ha rám rontanak, és hamarabb szerzik meg, mint ahogy én érte ugrok. Így inkább leültem az asztalhoz, szembe a bejárattal, kezem ügyében a pisztollyal.

Vagy egy órát ültem így, már alkonyodott, amikor valami hangosan koppant a kapun.Máskor is volt ilyen, hogy valaki nekiüt valami, ahogy viszi, de az éjszaka csendjében csak arra tudtam gondolni, hogy a fiúk jöttek vissza fosztogatni. Kibiztosítottam a fegyvert, és vártam. Addig szorongattam a markolatát, hogy egészen csúszóssá vált az izzadságtól.

Hogy bátrabb legyek, kitettem a pálinkásüveget, és töltöttem magamnak. Csak egy felet, hogy észnél legyek. Lehúztam, és egy időre jobb is lett. Újabb zörej ugyan nem volt, de a néma csend jobban lüktetett bennem, mint amit el tudtam viselni. Elreteszeltem a bejáratot.

Még kétszer töltöttem. A második után erősen elhatároztam, hogy reggel, ha van egyenruha, ha nincs, megyek a frontra, és hazahozom apámat. Már láttam is magam, ahogy rohanok előre a Szabó úr fia mellett, aki visszaszerzi az elrabolt Magyarországot. De ahogy belemelegedve hadonásztam a pisztolyommal, kinyílt a kerítéskapu.

Hirtelen izzadni kezdtem, és a hideg szétfutott a tagjaimon: nem zártam be. Minden reményem a Bodri kutyában és az elreteszelt ajtóban volt. De a kutya nem ugatott, küzdelemnek semmi hangja sem szűrődött be. Valaki az ajtó kilincsét kezdte próbálgatni. Amikor nem sikerült, dörömbölni kezdett és kiabált, hogy engedjem be. Aztán erősen nekifeszült. A zár gyenge volt, pillanatok kérdése, hogy áttörik.

Nem tudtam, mit tehetnék mást, az ajtó elé álltam, és előreszegeztem a fegyvert. Amint betört az ajtó, tüzeltem. Egy kamasz fiút szíven, egy felnőtt férfit gyomortájékon lőttem volna. De a pisztoly szorult, aztán hiába húztam meg többször a ravaszt, nem sült el. Meg sem tudtam nézni, ki a támadó, kicsavarta a kezemből a fegyvert.

A kéz lett ismerős. Felnéztem, és apám állt előttem, fáradt, aggódó arccal. Megsimogatta a fejemet, a pisztolyt pedig az udvarra hajította a nyitott ajtón át.

Nem tudtam mit mondani, de nem is kellett. Apám az asztalhoz ült, és töltött magának a poharamba. Elővettem még egyet, hogy vele igyak.

– Te ne többet. – állított meg gyengéden.

– Hazaengedtek, mert anyád meghalt. Az özvegyeknek nem kell frontra menni. És te sem mész többet a gazdához. Itt maradsz velem ezután. 

A pályaudvarnak meglehetősen szürreális architektúrája volt, mintha az idő és a tér összeveszett volna rajta, ki-ki magának követelve a saját tulajdonát: modern, teraszos éttermek és korszerű jegypénztárak egy ódon, romos hangárban. Talán a második világháború óta fel sem újították, csak jártak ki-be a vonatok, időtlenül, régi, rozzant vagonok és csúcskategóriás műanyag kígyók egyaránt. És gazdagok mindenhol, egyik sem gondolta, hogy a poggyászát cipelnie kéne, készséges hordárok szaladgáltak karcsú mademoiselle-ek után, mindvégig a poros padlót bámulva, a lágyan szálldogáló selyemblúzokra rá se hederítve.

Ott ültünk az egyik étterem teraszán, magas pohárban színes koktélt ittunk, néztük egymást, mintha nem ismernénk fel a másikat, és közben azon töprengenénk, mit is keresünk mi itt.

– Én jól éreztem magam – mondta ő. – Örülök, hogy összefutottunk. Tudod, amúgy sem szeretek egyedül várni.

– Én is örülök – feleltem.

Az óramutató felettünk mintha lassabban járt volna. Mellettünk egy őszes férfi evett jóízűen, én azonnal felismertem. Odasúgtam a lánynak:

– Te, az ott nem Cronenberg?

– Kicsoda?

– David Cronenberg, a rendező.

Lopva odapillantott.

– De, azt hiszem, ő az.

– Leszólítsam?

A lány elmosolyodott. Tudta, hogy megteszem, ismert már annyira.

– Ugyan miért tennéd? – kérdezte.

Vállat vontam. Aztán a férfihez szóltam.

– Hé, David Cronenberg! – Felpillantott, de nem láttam bosszúságot a tekintetében, örült, hogy felismertem.

– Helló – mondta.

– Mi van veled? Miért erőlteted ezt a sok lélektani- meg gengszterfilmet, ahelyett, hogy visszatérnél a biológiai horrorhoz?

Cronenberg felvonta a szemöldökét és megtörölte a száját a szalvétával.

– Mire gondolsz? – kérdezte.

– Hát Videodrome, meg Meztelen ebéd.

David Cronenberg megragadta a csirkehús csontjait, pillanatok alatt összerakta őket, mintha csak egy gyermekjáték alkatrészei lennének. Módszeresen összekapcsolta a különböző darabokat, míg fel nem vették egy pisztoly alakját, majd felmutatta a kész művet, és ezt mondta:

– Még itt vagyok.

Közben a lányra néztem. Azt mondta, jobb lesz, ha megyünk.

Biccentettem David Cronenbergnek, és mondtam neki valami olyasmit, hogy „hát sok sikert”, aztán elindultam a lánnyal a vonat felé. Közel voltunk egymáshoz, pedig volt hely bőven, persze, halk szavúak vagyunk mindketten.

– Furcsán viselkedsz mostanában – mondta nekem. – Nem mintha nem lennél rendes, de valahogy… máshol jársz.

– Igazad van. Biztos a munka teszi. Sokat kell mostanában…

– Nem, nem hiszem.

Csend támadt, mint a könnyű vihar. Elvitte a szavakat, elvitte a beszélgetést. Sétáltunk tovább, aztán én mégis megálltam, nekitámaszkodtam az egyik korlátnak, és ránéztem.

– Hát akkor mondjad meg, mit hiszel.

– Azóta van ez, amióta… tudod.

– Amióta újra összejöttetek?

Félrehajtotta a fejét, másfelé nézett.

– Igen, azóta. Tudom, mit gondolsz, de… ez az én döntésem volt.

Na igen, gondoltam. Az emberek életébe nekem nincs beleszólásom. Mégis furcsa volt, ahogy ott állt, kicsit talán eltöprengett a saját életén, és talán bűntudata is volt. Vagy csak sajnálta, hogy nem érdekli a véleményem.

– Ugye tudod, hogy ő nem a fiúd? – kérdeztem.

– Hogy érted ezt?

Elharaptam a szám. Néha túl gyorsan kimondom, amire gondolok, de megmagyarázni már nincs kedvem.

– Csak egy báb – feleltem. Bizonytalannak éreztem ezt a mondatot, és ő is több magyarázatot várt a tekintetével. – Csak kifogás! – fakadtam ki. – Csak egy kapaszkodó, hogy azt mondhasd: minden rendben van. Pedig ez nem megoldás.

– Aha – mondta.

Nem látszott, hogy értékelné, amit mondtam. Talán nem is értette, ez megnyugtatott volna. Megpróbáltam felidézni, mi is hangzott el, de gyorsan feledtem, nem tudtam, hogyan folytassam.

– Ha ezt hiszed, hát nem ismersz – mondta. – Nem ismered az érzéseimet.

– Ez nem igaz. Talán te nem ismered magadat. És… és őt sem ismered annyira, mint hiszed.

Furcsa helyzet volt. Meg akartam sürgetni az időt, azt akartam, hogy jöjjön a vonat, és hogy legyen vége ennek az egész jelenetnek. De az óra kényelmesen járt, az idő ráért.

– Nézd – mondta. – Megértem, hogy aggódsz értem, de azt hiszem, tudom, mit csinálok. Ha meg nem, hát nem, az legyen az én újabb rossz tapasztalatom.

            Odalépett mellém a korláthoz, ő is nekitámaszkodott, és átkarolta a derekamat. Rettenetesen furcsa érzés volt. Egy pillanatra eszembe jutott a volt barátnőm. Közelebb hajolt, és azt suttogta nekem:

– Tudom, hogy szeretsz.

Aztán elengedett, összekulcsolta maga előtt a kezét, a gyűrűit babrálta.

A testemben minden szerv összerándult, valószínűleg egy kész Cronenberg-film játszódott le bennem. Most döbbentem csak rá, hogy miféle ritka találkozás volt az. Micsoda értékes, felemelő pillanat, de mintha akkor semmi jelentősége nem lett volna. Miről is beszéltünk előtte? Nem is tudom felidézni.

– Nem ér.

– Hát nem. De itt sokkal többről van szó. A világ nem mindig olyan, amilyennek lennie kellene.

– Ki vagy te? – kérdeztem.

De csak az érintését éreztem az arcomon. Fel sem fogtam, és már ott sem volt: egyedül ácsorogtam a peronon.

A pályaudvarnak meglehetősen szürreális architektúrája volt, mintha az idő és a tér összeveszett volna rajta, ki-ki magának követelve a saját tulajdonát: modern, teraszos éttermek és korszerű jegypénztárak egy ódon, romos hangárban. Talán a második világháború óta fel sem újították, csak jártak ki-be a vonatok, időtlenül, régi, rozzant vagonok és csúcskategóriás műanyag kígyók egyaránt. És gazdagok mindenhol, egyik sem gondolta, hogy a poggyászát cipelnie kéne, készséges hordárok szaladgáltak karcsú mademoiselle-ek után, mindvégig a poros padlót bámulva, a lágyan szálldogáló selyemblúzokra rá se hederítve.

Ott ültünk az egyik étterem teraszán, magas pohárban színes koktélt ittunk, néztük egymást, mintha nem ismernénk fel a másikat, és közben azon töprengenénk, mit is keresünk mi itt.

– Én jól éreztem magam – mondta ő. – Örülök, hogy összefutottunk. Tudod, amúgy sem szeretek egyedül várni.

– Én is örülök – feleltem.

Az óramutató felettünk mintha lassabban járt volna. Mellettünk egy őszes férfi evett jóízűen, én azonnal felismertem. Odasúgtam a lánynak:

– Te, az ott nem Cronenberg?

– Kicsoda?

– David Cronenberg, a rendező.

Lopva odapillantott.

– De, azt hiszem, ő az.

– Leszólítsam?

A lány elmosolyodott. Tudta, hogy megteszem, ismert már annyira.

– Ugyan miért tennéd? – kérdezte.

Vállat vontam. Aztán a férfihez szóltam.

– Hé, David Cronenberg! – Felpillantott, de nem láttam bosszúságot a tekintetében, örült, hogy felismertem.

– Helló – mondta.

– Mi van veled? Miért erőlteted ezt a sok lélektani- meg gengszterfilmet, ahelyett, hogy visszatérnél a biológiai horrorhoz?

Cronenberg felvonta a szemöldökét és megtörölte a száját a szalvétával.

– Mire gondolsz? – kérdezte.

– Hát Videodrome, meg Meztelen ebéd.

David Cronenberg megragadta a csirkehús csontjait, pillanatok alatt összerakta őket, mintha csak egy gyermekjáték alkatrészei lennének. Módszeresen összekapcsolta a különböző darabokat, míg fel nem vették egy pisztoly alakját, majd felmutatta a kész művet, és ezt mondta:

– Még itt vagyok.

Közben a lányra néztem. Azt mondta, jobb lesz, ha megyünk.

Biccentettem David Cronenbergnek, és mondtam neki valami olyasmit, hogy „hát sok sikert”, aztán elindultam a lánnyal a vonat felé. Közel voltunk egymáshoz, pedig volt hely bőven, persze, halk szavúak vagyunk mindketten.

– Furcsán viselkedsz mostanában – mondta nekem. – Nem mintha nem lennél rendes, de valahogy… máshol jársz.

– Igazad van. Biztos a munka teszi. Sokat kell mostanában…

– Nem, nem hiszem.

Csend támadt, mint a könnyű vihar. Elvitte a szavakat, elvitte a beszélgetést. Sétáltunk tovább, aztán én mégis megálltam, nekitámaszkodtam az egyik korlátnak, és ránéztem.

– Hát akkor mondjad meg, mit hiszel.

– Azóta van ez, amióta… tudod.

– Amióta újra összejöttetek?

Félrehajtotta a fejét, másfelé nézett.

– Igen, azóta. Tudom, mit gondolsz, de… ez az én döntésem volt.

Na igen, gondoltam. Az emberek életébe nekem nincs beleszólásom. Mégis furcsa volt, ahogy ott állt, kicsit talán eltöprengett a saját életén, és talán bűntudata is volt. Vagy csak sajnálta, hogy nem érdekli a véleményem.

– Ugye tudod, hogy ő nem a fiúd? – kérdeztem.

– Hogy érted ezt?

Elharaptam a szám. Néha túl gyorsan kimondom, amire gondolok, de megmagyarázni már nincs kedvem.

– Csak egy báb – feleltem. Bizonytalannak éreztem ezt a mondatot, és ő is több magyarázatot várt a tekintetével. – Csak kifogás! – fakadtam ki. – Csak egy kapaszkodó, hogy azt mondhasd: minden rendben van. Pedig ez nem megoldás.

– Aha – mondta.

Nem látszott, hogy értékelné, amit mondtam. Talán nem is értette, ez megnyugtatott volna. Megpróbáltam felidézni, mi is hangzott el, de gyorsan feledtem, nem tudtam, hogyan folytassam.

– Ha ezt hiszed, hát nem ismersz – mondta. – Nem ismered az érzéseimet.

– Ez nem igaz. Talán te nem ismered magadat. És… és őt sem ismered annyira, mint hiszed.

Furcsa helyzet volt. Meg akartam sürgetni az időt, azt akartam, hogy jöjjön a vonat, és hogy legyen vége ennek az egész jelenetnek. De az óra kényelmesen járt, az idő ráért.

– Nézd – mondta. – Megértem, hogy aggódsz értem, de azt hiszem, tudom, mit csinálok. Ha meg nem, hát nem, az legyen az én újabb rossz tapasztalatom.

            Odalépett mellém a korláthoz, ő is nekitámaszkodott, és átkarolta a derekamat. Rettenetesen furcsa érzés volt. Egy pillanatra eszembe jutott a volt barátnőm. Közelebb hajolt, és azt suttogta nekem:

– Tudom, hogy szeretsz.

Aztán elengedett, összekulcsolta maga előtt a kezét, a gyűrűit babrálta.

A testemben minden szerv összerándult, valószínűleg egy kész Cronenberg-film játszódott le bennem. Most döbbentem csak rá, hogy miféle ritka találkozás volt az. Micsoda értékes, felemelő pillanat, de mintha akkor semmi jelentősége nem lett volna. Miről is beszéltünk előtte? Nem is tudom felidézni.

– Nem ér.

– Hát nem. De itt sokkal többről van szó. A világ nem mindig olyan, amilyennek lennie kellene.

– Ki vagy te? – kérdeztem.

De csak az érintését éreztem az arcomon. Fel sem fogtam, és már ott sem volt: egyedül ácsorogtam a peronon.