Szikra

         Az égen felhők játszottak, a gyerek a lábujjain keresztül nézte a futkosó vattapamacsokat. Mondta nekik a magáét, a felhők visszaválaszoltak, senki sem válogatta meg a szavait. Együtt kacagtak, a felhők nem is bírták tartani az alakjukat, annyira jól mulattak a tréfán. Egyszer csak a világot mutató nyílásra árnyék vetült. Olyan gyorsan történt mindez, mint kánikulában a derült eget lerohanó vihar, vagy mint a hirtelen áramütés, ami a másodperc töredéke alatt éri el a szívet, nem engedve teret a rettegésnek. Még a felhők is egymáshoz ugrottak, ijedtükben sírni kezdtek, fagyott könnyük kopogott a hepehupás aszfalton, az ABC-t az Áruházzal összekötő szelídgesztenyés sétányon. Az árnyék ponyvaként borult a kocsi fölé, szemét egy percre sem vette le a gyerekről, igéző pillantással szőtte körül. A gyerek érezve a csapdát éppen vigasztalhatatlan üvöltésbe kezdett volna, de az avarbarna szemek között ekkor éles orrnyereg nőtt ki a gomolyagból, ami félelmétt döbbenetté, majd csodálkozássá szelídítette. A szemek fölött vastag, egybenőtt szemöldök bújt elő, sűrű, fekete, mint a cipőkefe, az orr alatt bajusz sarjadt, ívesen határolva a széles, kaján vigyorra húzódó szájat, amiből a fogak számolatlanul tolakodtak kifelé, megtagadva a sorbaállást. A kusza kerítést, a kovácsolt szájat egyszer csak szétnyitotta egy a feketeség sarkából felmorajló elégedett sóhaj, ami a gyerek fejéhez lapította a hullámzó arany fürtöket és visszakézből is felszárította a tér mélyedéseiben remegő opálos pocsolyákat. A hirtelen felmelegedéstől a virágládákban kinyíltak a nárciszok, de a rangidős tulipánok már nem tudták tovább tartani magukat, és szirmaik búcsút intve a kiszolgált bibének összehangoltan aláhullottak.

         A gyerek mintegy lopva az ABC hatalmas ablakaira nézett, próbára téve, mennyit enged az igézet, de az arc csörlőként fordította vissza a bongyor fejet, és hogy még nagyobb hatást gyakoroljon, hollófekete, olajos hajjal övezte magát: fej lett, ami hosszú, madárszerű nyakban folytatódott, és göthös, hajlott hátú, ballonkabátos testben ért le végül a földig. Zakója zsebében a püspöklila kendő alatt cinkelt pakli lapult. A beesett mellkasból vékony, de szálkás kar nőtt ki (az Isten is hegedülésre teremtette), és a kézfej valószerűtlenül hosszú és szertelenül görbülő ujjakban végződött. Kinyújtotta fekete pecsétgyűrűs mutatóujját, és lassú, egyforma körökkel tekerte fel rá a tekintet láthatatlan, de rugalmas fonalát. Gye-re ve-lem. Gye-re ve-lem, dobogtatta a gyerek szívét, szaporán, ahogy mutatóujját forgatta a levegőben és kacska lábaival hátrált a gesztenyefák között.

         A kocsi halkan nyekkent, ahogy a könnyű test súlyától magára maradt. Első lépésétől megremegett a föld, második lépésével felegyenesedett, a kőpadoknál megnyúlt, megkomolyodott, játékait elhajította, a tér közepén kacéran leste, hogy lesik-e, a fasoron végiglibegett, együtt énekelt a pacsirtákkal, az artézi kútnál csípője kiszélesedett, mellei megteltek, a buszmegállóban körbevették a gyerekei, a kenyérbolt előtt még utána ciccegett a postás, az iskolánál már fájós derékkal cipelte szatyrait, az orvosi rendelő előtt kapkodva vette a levegőt. A cigánysoron botjára támaszkodva lépett aprókat, de már látta maga előtt a meggörbült hátat, a csatornánál lassanként be is érte, és a szürkületben megadóan követte hazáig a fütyörészve kacskaringózó árnyékot.

Transzformáció

         Minden mindegy alapon léptem ki délben az utcára. Talpam alatt csikorgott a hó, szememet vakította a fehérség. Vadnyugati kaubojként léptem lassan, de minden lépésnek komoly nyomatékot adva. Kezeim lazán, de állandó készenlétben követték törzsem egyenletes ringását. Ha tüzelni kell, hát nem rajtam fog múlni! Ide nekem az oroszlánt is! Ma van a napja az új életem kezdetének.

         Mivel minden most kezdődik el, ezért fogalmam sincs, mi történik. Balról galambpár húz el a fülem mellett. Ez valami jel lesz. Pont, amikor a zebrához érek, a lámpa zöldre vált. Ez már biztos, hogy jel. Mellettem anyuka tolja a babakocsiját, száján, amit most is rág, kiserkent a vér. Az üvöltő gyerek rám néz, pontosabban a jobb vállam fölé, abbahagyja a sírást, vörös feje lassan visszahalványodik, gőgicsélni kezd, lábát az arca elé húzza. Az anyja tápszeres cumit nyom a kezébe, tartózkodón rám sandít, majd a következő sarkon hirtelen balra fordulnak.

         Egy féllábú hajléktalan ér utol a mankójával. Most veszem észre, milyen lassan megyek. Szóba elegyedik velem, kérdi, hogy honnan vettem ezt a szép zakót. Nem tudom, felelem, azt hittem eddig, hogy ez egy blézer. Nem blézer ez, hanem zakó. Ja, jó. Szerintem kínai. Akkor is szép blézer. Azt hittem, hogy zakó. Lehet. Látom rajta, hogy megsajnál. Beletúrok a zsebembe, és előkotrok egy bevásárlókocsis zsetont. Észreveszi, elmosolyodik. Leveszem a zakót és a vállára terítem. Az arca kivirul. A falhoz billeg, a mankókat odatámasztja. Leveszi a kopott kabátot és felhúzza a metál fényű kockás blézert. Magának jobban áll. Vigyorogva méregeti az ujjak hosszát, a szűkítést. Búcsúzóul rám adja megunt télikabátját. Kicsit kicsi, de végre nem fázom.

         A folyó mellett a parkban tüzeket gyújtottak. Apránként égetik el a tél maradékát. Nem ég jól a tél, túl vizes, inkább füstöl. Az egyik közhasznú munkás éppen egy kis csokor hóvirágot nyújt át a kollégájának. Egyforma ormótlan ruhában vannak, innen nem tudom megállapítani, melyik a férfi, melyik a nő. A hóvirág szégyenlősen bújik meg az új gomblyukban. Lassan hervadni kezd, ahogy a munkaruha alatt a szív kis lángon párolja. Két drótszőrű tacskó épp lekezel egymással és ízületi bántalmaktól szenvedő kisnyugdíjas nénijeiket elkezdik hazafelé húzni. Egy exhibicionista nyitnikék a „Non, je ne regrette rien”-t fújja. Beállok az egyik tűz elé, hidegtől elgémberedett kezeimet dörzsölöm. Folyik a könnyem, ahogy csípi a füst. Éhes vagyok. Kérek a munkásoktól egy cigit, mielőtt elindulok a szállóra.

I.

Apám egyik délután elüzent a gazdához, akinél nyáron voltam napszámban, hogy estére legyek otthon. A nagyhangú gazda azonnal elengedett, amit hirtelen nem is értettem. Kérdeztem a nagyobb fiúkat, szerintük minek kellek én otthon?

– Apádat behívták a frontra. – válaszolta természetes hangon Pista, aki többnyire tisztában volt a világ dolgaival. Nem csoda, ő már tizennégy éves, dohányzik is.

Ha az én apám harcolni megy, akkor mi lesz velem? Tűnődtem a hazaúton. Édesanyámat elvitte a tüdőbaj, alig emlékszem már az arcára. Ott marad nekem a ház, meg az a kevés baromfi, pénzem meg nem lesz semmi. A gazda nyáron ugyan ad szállást, meg ételt, de azzal nem megyek messzire. Addig is üresen állna otthon minden, a tyúkok meg megdöglenének.

Éppen sötétedésre értem haza. Apám az asztalnál ült, kezében, merengve egy papírlapot forgatott. Volt előtte egy üveg pálinka is egy kispohárral, az arcán látszott, hogy sokat megivott már. Ilyen szomorúnak tán még sosem láttam. Alig tettem be az ajtót, rám se nézve intett a szemben lévő székhez.

Általában ha kell valami, magamat kell kiszolgálnom. Most mégis ő állt föl a székről, és hozott még egy poharat. Megtöltötte emberesen, majd elém tette. Nem szóltunk semmit, a szemével bökött az ital felé, hogy fogjam meg. Láttam már, ahogyan a szomszéd falubeliekkel iszik az üzletre, így tudtam, hogy nem szabad nagyon megemelni a poharat, csak úgy az asztalon tolva összekoccintjuk. A tompa csengés után elégedetten hümmögött, aztán felhajtotta egy húzásra az italt. Ahogy letette, várakozóan végre a szemembe nézett. Erre én is lehúztam a magamét. Fordult egyet a gyomrom, nem kaptam levegőt, de azért tartottam magam. Amikor diadalmasan apámra néztem, akkor mondta:

– Behívtak.

Segítettem neki összerendezni a holmiját. Hajnal előtt indult, hogy reggelre odaérjen a városba. A szekrényből az ünnepi ruháját vette fel, kicsit még a bajszán is igazított a tükrös szekrénynél. Mielőtt kiment a házból, a vállamra tette súlyos kezét.

– Még nem vagy férfi, de lehet, hogy hamarosan azzá kell lenned. Talán még ma hazajövök, de az is előfordulhat, hogy soha. Van a sublót felső fiókjában eldugva egy kis köteg pénz. Ha úgy adódik, okosan használd. Megértetted?

Szerettem volna azt mondani neki, hogy ne menjen elédesapám sehova, maradjon velem, szökjünk meg, bújjunk el, vagy legalább vigyen magával katonának. De az, aki már pálinkát iszik, nem mond ilyet.

– Megértettem. – bólintottam, pedig nem értettem semmit.

II.

Tudtam, hogy aludni már biztosan nem fogok. Hogy könnyebben teljen az idő, és ne kelljen arra gondolnom, hogy mi lesz akkor, ha apám a frontra megy, sorra vettem lehetséges örökségemet. A konyhát és a kisszobát már ismertem, viszont a bejárás a tisztaszobába eddig nekem tilos volt. Pár éve kíváncsiságból bemerészkedtem, de akkor apám – először és utoljára –nagyon megvert. Pedig rettentően vonzott a friss illat, ami belőle áradt (a helyiséget csak akkor építették a házhoz, amikor anyám hasa gömbölyödni kezdett velem), meg a díszes ágyneműk a faragott-mintás ágyon.

Most is úgy léptem be, mint akinek nem szabad. Mintha apám megérezné, hazarohanna és megverne megint. De erről szó sem lehetett. Hiszen ő mondta, hogy hagyott bent pénzt. Arra gondoltam, megnézem, mivel kell esetleg gazdálkodnom, ha mégis… Kihúztam hát a sublót felső fiókját, de nem tudtam belenyúlni, csak bámulni. Anyám egykori fehérneműi, ruhái, kendői sorakoztak benne, mintha még élne. Mint ereklyéket, nem érintettem meg egyiket sem, csak távolról csodáltam. A tisztaságukat, a díszes motívumokat, amiket anyám hímezhetett egykor bele. Egy férfi nem fakadhat sírva, inkább visszatoltam a fiókot.

III.

Ahogy felkelt a nap, eszembe jutottak az állatok, úgyhogy kimentem megetetni őket. Ettem valamennyit én is, és egyre azon törtem a fejem, mivel fogom eltölteni a napot. Nem akartam semmi olyat, ami felfordulást csinál, hátha apám hazajön, és fáradtan lepihenne.

A Pista azt mesélte a minap, hogy egyesek mostanában abból élnek, hogy kilesik, hol nincsen otthon férfi, és kifosztják a házat. Elhatároztam, hogy én nem adom magam könnyen az ilyen gazembereknek! Apám tavaly nyáron üzletelt valami régi tiszttel, aki most már öreg harcolni. Szerzett tőle akkor egy pisztolyt, és óvatosan elrejtette a padláson, azt hitte, én nem veszem észre. Tudtam, hogy nagyon dühös lenne, ha csak megtalálnám is, úgyhogy nem bolygattam.

A fegyvert és a töltényeket könnyű volt előszedni. Apám nem dugta el nagyon, egy rongyba volt becsavarva és úgy egy magokkal teli zsákba téve. Egyből kiszúrtam: miért lennének magok a padláson?

A probléma az volt, hogy nem tudtam, hogyan kell lőni. Nem akartam sokat vesződni vele, meg féltem is, hogy a végén magamat lövöm meg. Mint két házzal arrébb a Jancsi, aki szerzett valahonnan egy töltényt, és el akarta sütni. Egy hegyes kővel addig ütögette a lapos végét, míg sikerült neki, és ellőtte a bal lába nagyujját.

Két utcával feljebb viszont a Szabó úr biztosan tud segíteni, gondoltam. A nagy háborúban harcolt annak idején, el is vesztette a fél lábát, most a fia van a fronton. Nagyon büszke rá, azt hangoztatja a kocsmában, hogy a fiával az élen foglalja vissza majd az ország az elrabolt területeket.

Szabó úr szerencsémre otthon volt, amikor átmentem, nem indult még el a borivóba.

– Apámat behívták – mondtam, és elővettem a rongyba csomagolt pisztolyt. Arra számítottam, hogy rám üvölt, hogy tegyem el, esetleg pofon csap, így ezeken minél hamarabb túl akartam lenni, azért vágtam így bele. De ehelyett a kezébe vette a fegyvert, és tűnődve forgatni kezdte.

– Ez egy Luger. Még a nagy háborúban használták a németek. Régen láttam ilyet. Nagyon pontos, csak sokszor beragad. Emlékszem, egyszer… De mit akarsz te ezzel? – kérdezte meglepetten.

– Apám azt mondta, legyek férfi, ha nem jön haza. A pisztoly a fosztogatók ellen kellene, vagy ha apám soká nem érkezik, utána megyek én is a frontra, és hazahozom. – Vágtam ki elszántan, és minden szavamban szentül biztos voltam. Szabó úr nem nevetett ki. Pálinkát vett elő, töltött két kispohárba, és lerakta. Ezúttal én koccintottam a poharam az övéhez, és hamarabb lehúztam, mint ő a sajátját.

– Hát így vagyunk. – suttogta alig hallhatóan maga elé.

Szerinte a háborúhoz még nőnöm kell, mert nincs egyenruha a méretemben, de a fosztogatóktól jogosan félek. Megtöltötte nekem a pisztolyt, aztán megmutatta, hol kell kibiztosítani, ha lőni akarok vele. Azt javasolta, ne nagyon gyakoroljak a faluban, mert ahhoz hangos, és csak átmennek a szomszédok kíváncsiskodni. Inkább, ha majd apám tényleg nem jön haza, szóljak neki, és kivisz a földjére, ott lőhetek párat, van még tölténye neki is. Megköszöntem az italt és a tanácsot, majd hazaindultam. Út közben kicsit szédelegtem, de a nap melegét okoltam, hiszen már lassan ebédre járt az idő.

IV.

Ebéd után jobban is lettem a hűvös szobában. Gondoltam, apám biztosan éhes lesz, ha hazajön, így előkészítettem neki is egy tál ételt, hogyha megérkezik, már csak elé kelljen tenni.

De valahogy nem akart jönni. Teltek az órák,lassan hűvösebb lett, de apámról még mindig semmi hír. Láttam viszont három idegen, tizenéves fiút, akik nagyon néztek be a kerítésünkön. Jóval nagyobbak voltak nálam, így nem mertem őket elzavarni, de a Bodrit azért magamhoz hívtam, hogy lássák, kutya is van.

Be is mentem inkább a konyhába, a pisztolyt pedig az asztalra tettem, hogy kéznél legyen, ha kell. Aztán eszembe jutott, hogy mi van, ha rám rontanak, és hamarabb szerzik meg, mint ahogy én érte ugrok. Így inkább leültem az asztalhoz, szembe a bejárattal, kezem ügyében a pisztollyal.

Vagy egy órát ültem így, már alkonyodott, amikor valami hangosan koppant a kapun.Máskor is volt ilyen, hogy valaki nekiüt valami, ahogy viszi, de az éjszaka csendjében csak arra tudtam gondolni, hogy a fiúk jöttek vissza fosztogatni. Kibiztosítottam a fegyvert, és vártam. Addig szorongattam a markolatát, hogy egészen csúszóssá vált az izzadságtól.

Hogy bátrabb legyek, kitettem a pálinkásüveget, és töltöttem magamnak. Csak egy felet, hogy észnél legyek. Lehúztam, és egy időre jobb is lett. Újabb zörej ugyan nem volt, de a néma csend jobban lüktetett bennem, mint amit el tudtam viselni. Elreteszeltem a bejáratot.

Még kétszer töltöttem. A második után erősen elhatároztam, hogy reggel, ha van egyenruha, ha nincs, megyek a frontra, és hazahozom apámat. Már láttam is magam, ahogy rohanok előre a Szabó úr fia mellett, aki visszaszerzi az elrabolt Magyarországot. De ahogy belemelegedve hadonásztam a pisztolyommal, kinyílt a kerítéskapu.

Hirtelen izzadni kezdtem, és a hideg szétfutott a tagjaimon: nem zártam be. Minden reményem a Bodri kutyában és az elreteszelt ajtóban volt. De a kutya nem ugatott, küzdelemnek semmi hangja sem szűrődött be. Valaki az ajtó kilincsét kezdte próbálgatni. Amikor nem sikerült, dörömbölni kezdett és kiabált, hogy engedjem be. Aztán erősen nekifeszült. A zár gyenge volt, pillanatok kérdése, hogy áttörik.

Nem tudtam, mit tehetnék mást, az ajtó elé álltam, és előreszegeztem a fegyvert. Amint betört az ajtó, tüzeltem. Egy kamasz fiút szíven, egy felnőtt férfit gyomortájékon lőttem volna. De a pisztoly szorult, aztán hiába húztam meg többször a ravaszt, nem sült el. Meg sem tudtam nézni, ki a támadó, kicsavarta a kezemből a fegyvert.

A kéz lett ismerős. Felnéztem, és apám állt előttem, fáradt, aggódó arccal. Megsimogatta a fejemet, a pisztolyt pedig az udvarra hajította a nyitott ajtón át.

Nem tudtam mit mondani, de nem is kellett. Apám az asztalhoz ült, és töltött magának a poharamba. Elővettem még egyet, hogy vele igyak.

– Te ne többet. – állított meg gyengéden.

– Hazaengedtek, mert anyád meghalt. Az özvegyeknek nem kell frontra menni. És te sem mész többet a gazdához. Itt maradsz velem ezután. 

A pályaudvarnak meglehetősen szürreális architektúrája volt, mintha az idő és a tér összeveszett volna rajta, ki-ki magának követelve a saját tulajdonát: modern, teraszos éttermek és korszerű jegypénztárak egy ódon, romos hangárban. Talán a második világháború óta fel sem újították, csak jártak ki-be a vonatok, időtlenül, régi, rozzant vagonok és csúcskategóriás műanyag kígyók egyaránt. És gazdagok mindenhol, egyik sem gondolta, hogy a poggyászát cipelnie kéne, készséges hordárok szaladgáltak karcsú mademoiselle-ek után, mindvégig a poros padlót bámulva, a lágyan szálldogáló selyemblúzokra rá se hederítve.

Ott ültünk az egyik étterem teraszán, magas pohárban színes koktélt ittunk, néztük egymást, mintha nem ismernénk fel a másikat, és közben azon töprengenénk, mit is keresünk mi itt.

– Én jól éreztem magam – mondta ő. – Örülök, hogy összefutottunk. Tudod, amúgy sem szeretek egyedül várni.

– Én is örülök – feleltem.

Az óramutató felettünk mintha lassabban járt volna. Mellettünk egy őszes férfi evett jóízűen, én azonnal felismertem. Odasúgtam a lánynak:

– Te, az ott nem Cronenberg?

– Kicsoda?

– David Cronenberg, a rendező.

Lopva odapillantott.

– De, azt hiszem, ő az.

– Leszólítsam?

A lány elmosolyodott. Tudta, hogy megteszem, ismert már annyira.

– Ugyan miért tennéd? – kérdezte.

Vállat vontam. Aztán a férfihez szóltam.

– Hé, David Cronenberg! – Felpillantott, de nem láttam bosszúságot a tekintetében, örült, hogy felismertem.

– Helló – mondta.

– Mi van veled? Miért erőlteted ezt a sok lélektani- meg gengszterfilmet, ahelyett, hogy visszatérnél a biológiai horrorhoz?

Cronenberg felvonta a szemöldökét és megtörölte a száját a szalvétával.

– Mire gondolsz? – kérdezte.

– Hát Videodrome, meg Meztelen ebéd.

David Cronenberg megragadta a csirkehús csontjait, pillanatok alatt összerakta őket, mintha csak egy gyermekjáték alkatrészei lennének. Módszeresen összekapcsolta a különböző darabokat, míg fel nem vették egy pisztoly alakját, majd felmutatta a kész művet, és ezt mondta:

– Még itt vagyok.

Közben a lányra néztem. Azt mondta, jobb lesz, ha megyünk.

Biccentettem David Cronenbergnek, és mondtam neki valami olyasmit, hogy „hát sok sikert”, aztán elindultam a lánnyal a vonat felé. Közel voltunk egymáshoz, pedig volt hely bőven, persze, halk szavúak vagyunk mindketten.

– Furcsán viselkedsz mostanában – mondta nekem. – Nem mintha nem lennél rendes, de valahogy… máshol jársz.

– Igazad van. Biztos a munka teszi. Sokat kell mostanában…

– Nem, nem hiszem.

Csend támadt, mint a könnyű vihar. Elvitte a szavakat, elvitte a beszélgetést. Sétáltunk tovább, aztán én mégis megálltam, nekitámaszkodtam az egyik korlátnak, és ránéztem.

– Hát akkor mondjad meg, mit hiszel.

– Azóta van ez, amióta… tudod.

– Amióta újra összejöttetek?

Félrehajtotta a fejét, másfelé nézett.

– Igen, azóta. Tudom, mit gondolsz, de… ez az én döntésem volt.

Na igen, gondoltam. Az emberek életébe nekem nincs beleszólásom. Mégis furcsa volt, ahogy ott állt, kicsit talán eltöprengett a saját életén, és talán bűntudata is volt. Vagy csak sajnálta, hogy nem érdekli a véleményem.

– Ugye tudod, hogy ő nem a fiúd? – kérdeztem.

– Hogy érted ezt?

Elharaptam a szám. Néha túl gyorsan kimondom, amire gondolok, de megmagyarázni már nincs kedvem.

– Csak egy báb – feleltem. Bizonytalannak éreztem ezt a mondatot, és ő is több magyarázatot várt a tekintetével. – Csak kifogás! – fakadtam ki. – Csak egy kapaszkodó, hogy azt mondhasd: minden rendben van. Pedig ez nem megoldás.

– Aha – mondta.

Nem látszott, hogy értékelné, amit mondtam. Talán nem is értette, ez megnyugtatott volna. Megpróbáltam felidézni, mi is hangzott el, de gyorsan feledtem, nem tudtam, hogyan folytassam.

– Ha ezt hiszed, hát nem ismersz – mondta. – Nem ismered az érzéseimet.

– Ez nem igaz. Talán te nem ismered magadat. És… és őt sem ismered annyira, mint hiszed.

Furcsa helyzet volt. Meg akartam sürgetni az időt, azt akartam, hogy jöjjön a vonat, és hogy legyen vége ennek az egész jelenetnek. De az óra kényelmesen járt, az idő ráért.

– Nézd – mondta. – Megértem, hogy aggódsz értem, de azt hiszem, tudom, mit csinálok. Ha meg nem, hát nem, az legyen az én újabb rossz tapasztalatom.

            Odalépett mellém a korláthoz, ő is nekitámaszkodott, és átkarolta a derekamat. Rettenetesen furcsa érzés volt. Egy pillanatra eszembe jutott a volt barátnőm. Közelebb hajolt, és azt suttogta nekem:

– Tudom, hogy szeretsz.

Aztán elengedett, összekulcsolta maga előtt a kezét, a gyűrűit babrálta.

A testemben minden szerv összerándult, valószínűleg egy kész Cronenberg-film játszódott le bennem. Most döbbentem csak rá, hogy miféle ritka találkozás volt az. Micsoda értékes, felemelő pillanat, de mintha akkor semmi jelentősége nem lett volna. Miről is beszéltünk előtte? Nem is tudom felidézni.

– Nem ér.

– Hát nem. De itt sokkal többről van szó. A világ nem mindig olyan, amilyennek lennie kellene.

– Ki vagy te? – kérdeztem.

De csak az érintését éreztem az arcomon. Fel sem fogtam, és már ott sem volt: egyedül ácsorogtam a peronon.

A pályaudvarnak meglehetősen szürreális architektúrája volt, mintha az idő és a tér összeveszett volna rajta, ki-ki magának követelve a saját tulajdonát: modern, teraszos éttermek és korszerű jegypénztárak egy ódon, romos hangárban. Talán a második világháború óta fel sem újították, csak jártak ki-be a vonatok, időtlenül, régi, rozzant vagonok és csúcskategóriás műanyag kígyók egyaránt. És gazdagok mindenhol, egyik sem gondolta, hogy a poggyászát cipelnie kéne, készséges hordárok szaladgáltak karcsú mademoiselle-ek után, mindvégig a poros padlót bámulva, a lágyan szálldogáló selyemblúzokra rá se hederítve.

Ott ültünk az egyik étterem teraszán, magas pohárban színes koktélt ittunk, néztük egymást, mintha nem ismernénk fel a másikat, és közben azon töprengenénk, mit is keresünk mi itt.

– Én jól éreztem magam – mondta ő. – Örülök, hogy összefutottunk. Tudod, amúgy sem szeretek egyedül várni.

– Én is örülök – feleltem.

Az óramutató felettünk mintha lassabban járt volna. Mellettünk egy őszes férfi evett jóízűen, én azonnal felismertem. Odasúgtam a lánynak:

– Te, az ott nem Cronenberg?

– Kicsoda?

– David Cronenberg, a rendező.

Lopva odapillantott.

– De, azt hiszem, ő az.

– Leszólítsam?

A lány elmosolyodott. Tudta, hogy megteszem, ismert már annyira.

– Ugyan miért tennéd? – kérdezte.

Vállat vontam. Aztán a férfihez szóltam.

– Hé, David Cronenberg! – Felpillantott, de nem láttam bosszúságot a tekintetében, örült, hogy felismertem.

– Helló – mondta.

– Mi van veled? Miért erőlteted ezt a sok lélektani- meg gengszterfilmet, ahelyett, hogy visszatérnél a biológiai horrorhoz?

Cronenberg felvonta a szemöldökét és megtörölte a száját a szalvétával.

– Mire gondolsz? – kérdezte.

– Hát Videodrome, meg Meztelen ebéd.

David Cronenberg megragadta a csirkehús csontjait, pillanatok alatt összerakta őket, mintha csak egy gyermekjáték alkatrészei lennének. Módszeresen összekapcsolta a különböző darabokat, míg fel nem vették egy pisztoly alakját, majd felmutatta a kész művet, és ezt mondta:

– Még itt vagyok.

Közben a lányra néztem. Azt mondta, jobb lesz, ha megyünk.

Biccentettem David Cronenbergnek, és mondtam neki valami olyasmit, hogy „hát sok sikert”, aztán elindultam a lánnyal a vonat felé. Közel voltunk egymáshoz, pedig volt hely bőven, persze, halk szavúak vagyunk mindketten.

– Furcsán viselkedsz mostanában – mondta nekem. – Nem mintha nem lennél rendes, de valahogy… máshol jársz.

– Igazad van. Biztos a munka teszi. Sokat kell mostanában…

– Nem, nem hiszem.

Csend támadt, mint a könnyű vihar. Elvitte a szavakat, elvitte a beszélgetést. Sétáltunk tovább, aztán én mégis megálltam, nekitámaszkodtam az egyik korlátnak, és ránéztem.

– Hát akkor mondjad meg, mit hiszel.

– Azóta van ez, amióta… tudod.

– Amióta újra összejöttetek?

Félrehajtotta a fejét, másfelé nézett.

– Igen, azóta. Tudom, mit gondolsz, de… ez az én döntésem volt.

Na igen, gondoltam. Az emberek életébe nekem nincs beleszólásom. Mégis furcsa volt, ahogy ott állt, kicsit talán eltöprengett a saját életén, és talán bűntudata is volt. Vagy csak sajnálta, hogy nem érdekli a véleményem.

– Ugye tudod, hogy ő nem a fiúd? – kérdeztem.

– Hogy érted ezt?

Elharaptam a szám. Néha túl gyorsan kimondom, amire gondolok, de megmagyarázni már nincs kedvem.

– Csak egy báb – feleltem. Bizonytalannak éreztem ezt a mondatot, és ő is több magyarázatot várt a tekintetével. – Csak kifogás! – fakadtam ki. – Csak egy kapaszkodó, hogy azt mondhasd: minden rendben van. Pedig ez nem megoldás.

– Aha – mondta.

Nem látszott, hogy értékelné, amit mondtam. Talán nem is értette, ez megnyugtatott volna. Megpróbáltam felidézni, mi is hangzott el, de gyorsan feledtem, nem tudtam, hogyan folytassam.

– Ha ezt hiszed, hát nem ismersz – mondta. – Nem ismered az érzéseimet.

– Ez nem igaz. Talán te nem ismered magadat. És… és őt sem ismered annyira, mint hiszed.

Furcsa helyzet volt. Meg akartam sürgetni az időt, azt akartam, hogy jöjjön a vonat, és hogy legyen vége ennek az egész jelenetnek. De az óra kényelmesen járt, az idő ráért.

– Nézd – mondta. – Megértem, hogy aggódsz értem, de azt hiszem, tudom, mit csinálok. Ha meg nem, hát nem, az legyen az én újabb rossz tapasztalatom.

            Odalépett mellém a korláthoz, ő is nekitámaszkodott, és átkarolta a derekamat. Rettenetesen furcsa érzés volt. Egy pillanatra eszembe jutott a volt barátnőm. Közelebb hajolt, és azt suttogta nekem:

– Tudom, hogy szeretsz.

Aztán elengedett, összekulcsolta maga előtt a kezét, a gyűrűit babrálta.

A testemben minden szerv összerándult, valószínűleg egy kész Cronenberg-film játszódott le bennem. Most döbbentem csak rá, hogy miféle ritka találkozás volt az. Micsoda értékes, felemelő pillanat, de mintha akkor semmi jelentősége nem lett volna. Miről is beszéltünk előtte? Nem is tudom felidézni.

– Nem ér.

– Hát nem. De itt sokkal többről van szó. A világ nem mindig olyan, amilyennek lennie kellene.

– Ki vagy te? – kérdeztem.

De csak az érintését éreztem az arcomon. Fel sem fogtam, és már ott sem volt: egyedül ácsorogtam a peronon.

Azt hiszem, az iskolában találkoztam vele először. Késő délutánig bent ültünk, készültünk az angol érettségire, amikor megkörnyékezett minket a kopasz kandúr. Először igyekeztem megfelelni neki, az első pillanattól kezdve elfogadott, és nem karmolászott össze, ahogy arra először számítottam. A többi diák mindig mosolygott, amikor kéjesen, újra és újra odadörgölődzött a lábaikhoz, még ha nem is igazán szerették. Velem ezt nem csinálta, pedig többször is megkörnyékezett, az ellenérzéseimet csak szép lassan, módjával adagoltam felé. Később, ahogy egyre jobban kénytelen voltam megismerni, rájöttem, hogy az okosabbak közül való, félig holland, félig magyar kandúr, aki, ha szóba kerül a foci, szereti a hátát kidomborítani.

Egy ilyen csütörtök délután láttam, amire akkor azt gondoltam, hogy egy macska sem képes. A kopasz kandúr az óra közben csattogtatni kezdte az állkapcsát, és percekig engem nézett. Mikor ezt megunta, és az angol tanár épp nem vette észre, villódzó szemekkel, a padon elnyúlva, halkan egy indulót zengett felém:

– A tutti, avanti, Benito Mussolini!

Mikor az óra véget ért, a kopasz kandúr felugrott az ablakra, és kislisszolt a rácson keresztül. Akik a budapesti utcákon látták, mindjárt szimpatizáltak vele. Egy-egy útkereszteződésnél, amíg a lámpára várt, meg is dicsérték, a nők simogatták, a férfiak  helyeslően biccentettek felé, a kopasz kandúr pedig ravaszul dorombolt, amíg a lámpa zöldre nem váltott.

Útközben elgondolta, hogy változat a tervén, ma nem találkozik a többi kandúrral, akik egyébként egytől egyig mind fekete macskák voltak. Igazán marta a gyomrát az éhség, és a Szent István körúton somfordált egy cukrászda előtt, amikor hirtelen éles hangokat hallott. Közelebb lopódzott a kint ülő jól szituált férfiakhoz és asszonyokhoz, akik közül egy középkorú nő, élesen bírálta az asztaltársasága aggodalmát. Büszkén fejezte ki, hogy, ami a Magyar Gárdát illeti, őneki igenis nincs mitől félnie, és agresszíven felelősségre vonta azokat, akik nem osztották a véleményét. A kopasz kandúr kéjesen a lábához bújt, majd egy hirtelen pillanatban felugrott, majdnem lerántva az asztalterítőt, és a társaság többi tagjára dühösen morgott. Mikor elzavarták, beleértve az ismerőseivel vitatkozó nőt, a kopasz kandúr már kevésbé érezte magát olyan éhesnek.

Ahogy a Szent István körútról lefordulva, a táblákat nem nézve az egyik utcában csavargott, belépett a Blaha Lujza térnél egy kocsmába, hogy körülszaglásszon. Elbújt a söröző pultja alatt, szívesen ivott volna, de pénz szűkében sem hívatta volna meg magát soha. Két bárszéknyire ült egy szemüveges, kopasz férfi, vele egy másik szemüveges, szakállas, zsíros, barna hajú ember. Arról az esetről beszélgettek, amikor az egyik nagyobb magyar városban kitiltották a szurkolókat a meccsről. A kopasz mesélt, a szakállas pedig helyeselve ismételte a kopasz utolsó szavait, kifejezéseit. Közben beesteledett, egyre többen lettek, a kopasz kandúrnak, aki leplezetlenül figyelte ezt a kettőt, a tömeg miatt percekig olyan érzése támadt, mintha péntek este ülnének ott. A kopasz, szemüveges azzal fejezte be, hogy egyszer megkérdezték tőle, nemzeti érzelmű-e, mire ő azt válaszolta, egy nagy káromkodás kíséretében, hogy nem, csak kihullott a haja. A szakállas az utolsó két szót nevetve ismételte, és tovább bólogatott.

A kopasz kandúr már hazafelé tartott, amikor két idős nénit vett észre. A Falk Miksa utcán jöttek végig, majd a Szent István körútra értek. Az egyikük, akit Marinak hívtak, elmesélte mellette sétáló régi barátnőjének, Keselyű Istvánnénak, hogy az utcában egy szobor lesz, mégpedig Peter Falk szobra. Peter Falk ugyanis, ahogy ő hallotta a televízióban, Falk Miksa rokona volt. A másik erre megkérdezte, hogy, ha ez Falk Miksa utca, akkor miért nem Falk Miksának emelnek szobrot, és ahogy egyre többet megtudott, azt sem értette, hogy miért a sorozatbeli Peter Falknak, azaz Columbo-nak emelik, de már kezdett egyre inkább dühbe gurulni. Szörnyű ideges lett, amikor végighallgatta a szoborról, Falk Miksáról és Peter Falkról szóló beszámolót, alig látott a méregtől.

– De hát, a Columbo az zsidó! – rikácsolta Keselyű Istvánné, mire az őket követő kopasz kandúr megállt, és félig lehunyta a szemét. Elégedett és nyugodt volt.