Az én komám ejszen a legérdekesebb ember a zegész világon. Ha kell, dógozik es mint az állat, s ha kell, s ha nem, a görcs es fogja egyvégbe, s evégett a bódogtalanság marad az ő egyelten állandó tulajdonsága.

         A múltkor elmentünk asszonyt keresni neki, met feszt sóhajtozott, s búsult otthon, mint Borsos Anti lova. Pedig háza ez akkora vót, mint egy, kétemeletes blokk, érted-e, de olyan mocsok vót bent, hogy ejszen a disznyók künt jobb helyen laktak. Egy biztos, bent nem bírták vóna azt a nagy mocskosságot.

         Node, elmentünk asszonyt keresni a komámnak, valahova Csíkszereda mellé, met arrafelé ajánlottak egy ügyibevaló menyecskét nekije, s hogy fel vót aljzva, egy-kettőre béfogtuk a lovakot, s mentünk es, met hosszú vót az út. Az asszony min nézett nagy, kiguvadt szemekkel, ne búsulj, mondom, met vissza jövök, Puffogós Rózsikám. Node, hogy közeledtünk Csík felé, az idő es egy kicsit megereszkedett, s akkorán kezdett mennydörögni az ég, hogy azt hittük, menten ránk szakad.

         Ez nem jó jel, aszongya komám, ez nem jó. Én nem mondtam semmit, de mihelyst béértünk abba a faluba, s megláttuk azt az asszonyt, én tudtam, itt rossz idők fognak jönni. S hogy az asszony mind ámbolygott felénk, mint az anyátlan bornyú a hegyen, a komám hírtelen a kalapjához kapott, s jógyorsan elkezdett velem kiabálni. Nehogy megállj te, aszongya, eppe most agyvérzést kapok. Most már nincs amit csinálni, mondom, itt vagyunk,  el kell vinni, lesz ami lesz, leghamarabb valakinek oda adod.

         Pedig olyan hevesen integetett az a fehérnépecske, teli vót élettel érted-e, csak eppeg az vót a gond vele, hogy az ilyent általában könnyebb átal ugrani, mint kikerülni, s lemerem fogadni akármibe, hogy amikor megszületett, az orvos vót az első, aki felsírt, s nem pedig az az asszony.

 No, ilyen az én komám, s az ő szerencséje.                                                       De osztán csak megtartotta érted-e azt az asszonyt, met erőssen jól főzött, s mosott es rea, s valamicskét takarítgatott es, met most már inkább hasonlított egy tyúkpajtára, mint egy nagy disznyóólra az a ház. De ez mind nem vót elég érted-e, met egyik alkalommal ültek ketten az ágyon, s a komám mind ette, rácskálta a fogpiszkálót a szájába, s az asszonya ott mind beszélt, pofázott neki valamit, de a komámot egyátalán nem érdekelte, s hogy mondjon valamit, ki akarta köpni a fogpiszkálót, s ember, olyant köpött egyet, hogy az a szálka egyenesen az asszony szájába kötött ki. Na, ott vót osztán ajtó, s pofacsapkodás olyan, hogy még a vakolat es lehullott a falról ember.

         Bolond egy komám van.

De várjál, met nem csak bolond, hanem még bátor es, s nem es akármilyen, met neki még ez es csak a balszerencséjére jár rea érted-e. Vagy öt esztendővel ezelőtt kitervelte, hogy a pékségből, ahol dolgozik, elcsent néhány kenyeret, hogy legyen a rokonoknak es, s otthonra es amit enni, met az asszony kettő helyett es tud fogyasztani. S hogy a dolog jobban, s gyorsabban mennyen, elhívta az egyik bigfic barátját, Barna Bercit, s ketten indultak el kenyeret lopni. De ez a Berci amilyen hülye vót, jött a rendőr az utca végitől, s ez úgy meg’jedt, hogy egy az egybe elfutott onnét érted-e, s a komám a kert másik feléről nyugodtan csak nyújtotta átal a kenyeret, s mivel mélynövésű vót szegény, látni nem látta, hogy ki veszi átal a kenyereket, csak azt, hogy egy nagy mancs átal nyúl, s elveszi tőle

         Egyszer csak a rendőr es megszólalt, s aszongya, na, van-e még belőle, s a komám erre, nagy bátran, hogy ejszen már több nincs, met ami itt vót, azt mind elpirítottuk.  Na, s osztán kenyerestűl, mindenestűl bévitték az rendőrségre, s bévezették egy szobába, ahol más nem vót, csak egy csempe. Ott hagyták egyedül érted-e, s mire visszajöttek, ez az okos komám majdnem az összes kenyeret bépakolta a csempébe. Nem kapott nagy büntetést, de később nagy híre lett, hogy a rendőrségen úgy eldugult a csempe a sok penészes kenyer miatt, hogy oda bé egyátalán nem lehetett gyújtani, s a rendőrők mind fagytak oda az asztalhoz.

Van egy levendulapárnám.

Anélkül, hogy bárkit is provokálni akarnék: fehér alapon lila pöttyök vannak rajta. Egy nénitől vettem részegen egy aluljáróban.

Hogy jobban tudjak aludni.

Tudok is, azóta sokkal jobban, és egyre többet. Nem insomnia, de gyakran csak úgy lefekszem egy padra, a fejem alá gyűrök egy ruhadarabot, mondjuk egy pulcsit, és rettenetesen mély hasadékba zuhanok. Mindig megnyugvással tölt el a remény, hogy nincs visszatérés. De mindig van visszatérés.

A párnára teszem a levendulát, pont az orrom elé.

A kutyák a gazdák itt-ott hagyott használt zoknijait, cipőit szokták így szagolgatni: kinyújtott nyakkal bele ebbe a jellegzetes szagba, ami olyan, mint egy simogatás. Bár múlik, ahogy az álom elhatalmasodik, ahogy az álom beleszivárog és elmos, ahogy az álom valami kimondhatatlanba és megragadhatatlanba von, ahogy az álom kinyírja a tudatot.

Szóval a szag, az illat: múlik.

Fordított arányossággal azzal, ahogy az alvás: nyílik.

MONDHATNÁD, HOGY ENNEK SEMMI ÉRTELME, ÉS TELJESEN IGAZAD LENNE. DE TÉGED CSAK ÉN TALÁLTALAK KI, TE ÁLTALAM LÉTEZEL, ÉS MIVEL:

ÉN MÁR NEM AKAROK LÉTEZNI SOKÁIG, ÍGY TE SE FOGSZ. FOGD HÁT BE A POFÁD, KÉRLEK.

Néha el akarnék indulni, de valamilyen apróság mindig visszatart: ez, az, amaz. Ilyen-olyan panaszok az embertársak részéről, akikhez pedig semmi közöm. Felmegyek a MÁV honlapjára, és minél messzebbre induló, így időben is később érkező vonatokat kutatok. A Volánnál is vannak ilyen kedvezményes utazások.

Felszállnék egy járatra, leszállnék a járatról, és egyszerűen elfelejtenék visszaszállni rá.

Rám sem emlékezne aztán senki, ami nem is volna baj, ez semmiképp sem elvárás, elvégre milyen elvárásaim is lehetnének nekem másokkal szemben, mikor magammal szemben sincsenek. Leülnék a tükör elé, és az a másik, aki benne megjelenne, megemelné a kalapot üdvözlete jeléül. De itt senkiben nincs alázat, főként pedig magamban nincs.

A GŐG A ZSÍRSZÖVETEKBEN RAKTÁROZÓDIK, ÉS ITT MINDENKI ELKÉPESZTŐEN HÁJAS.

Még a kutyám is az. Én valahogy nem tudok hízni. De ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok gőgös.

A gőg tart vissza? Nem hiszem. Talán pont az, ami arra sarkall, hogy elhúzzak innen végre, véglegesen. Hogy finoman szólva “fügét mutassak”, és valahogy tovább éljen bennem, ami méltóság és élet.

Ez mind a levendulától van, talán. Amióta megvettem a nénitől részegen, akinek nem voltak fogai (már a néninek), és aki ordibált velem, meg alkudozott, én meg megaláztam szegényt, mert csak 1000-esem volt, de ő vagy 2000-ért akarta volna árulni a csomagot, mert ez egy egész szett kérlek, van egy nagyobb párna (azzal alszom), meg vagy nyolc kisebb (azokat teszem a ruháim közé, a táskámba), szóval én megaláztam őt, de talán ő az egyetlen ezen az egész világon, aki valami valóban jót tett velem, és azóta változott meg az életem, legalábbis ezt olyan könnyű mondani így:

“…AZÓTA VÁLTOZOTT MEG AZ ÉLETEM…”,

mert ez így kellően sablonos, mi meg kellően gőgösek vagyunk, hogy olyatán fontosságot tulajdonítsunk saját szaros kis életünknek, amikben vannak események, amiket piedesztálra emelve logikai kapcsolatot létrehozván közöttük, mások szájába tömjük a baromságainkat.

ŐK MEG BEKAJÁLJÁK.

A kutyám a cipőm mellé hajított zokniba tolja az orrát, és így alszik el. Én a levendula felé nyújtom a nyakam, és nyugodtan állíthatom: e között a két gesztus között – ahogy a kutya, az a szelíd és jó állat, és ahogy én, ez a nem szelíd és nem jó állat, kinyújtózunk valami felé, hogy aztán megszűnjünk pár szentséges órára, létezni -, semmi, de semmi különbség nincsen.

Talán annyi, hogy ő, mármint a kutyám, nem gőgös.

Szóval tojok a világra, fügét mutatok neki etc., és elmegyek innen hamarosan, de elébb még meghallgatom embertársaim panaszait, akikhez semmi közöm nincsen amúgy, és az ez-az-amaz még visszatart. Azért kijegyzetelem az időpontokat, a vonatokét és a buszokét, amik messzi, messzi, rohadt messzi, gatyarohasztóan meleg és elképesztően más, tehát ÉRTED?, MÁS

(MÁS, MÁS, MÁS!!!!!!!!!)

helyekre vinnének, ha végre eldönteném, hogy elidnulok, és felszállnék végre rájuk.

Semmi az egész, de azért valami mégis, valamit elmondtam, valami elhangzott, amire majd érdemes lesz többször visszatérni, mert, ami elhangzott az igaz, nem úgy, hogy ezt most akkor meg kéne tanulni, nem valami kőbe vésett dolog ez, hanem amolyan szép igazság, hogy jól hangzik, de a „jó” sem jó szó itt, mert az olyan, mintha valami kézzel, pontosabban füllel fogható fizikai valami volna, jól hangzik – szépen inkább, vagy szemléletesen. A lényeg, hogy a dolgokról valamit állítottam, ami tulajdonképpen logikailag se nem igaz, se nem hamis, épp ezért még sok mindent mást is lehetne állítani, ami ugyanúgy se nem igaz, se nem hamis, vagy éppen hogy igaz is és nem is igaz. A lényeg, hogy megvádoltak a hazugsággal, hogy hülyeségeket mondok – vagyis mondtam. Mondataid bejárják majd az univerzumot – súgta nekem Anita egyszer, és ilyeneket mondtak mások is, aztán összeomlott minden. Gondoltam már sokszor, hogy elmegyek, mégis, a nyugalom sokszor a legváratlanabb helyekről tört rám. Most, a napokban például egy olyan könyv felől érkezett, ami a szörnyű igazságról értekezik, amit én most minden korábbi, elviselhetetlen személyes igazságom után csodálatosan nyugtatónak érzek. De a legeslegfontosabb mégis, hogy én most meg vagyok gyanúsítva, perbe fogtak, vádolnak, és már ezzel el- és meg is ítéltek, tönkretesznek.

Nem is konkrétan azt állítják, hogy hazudok, valami olyasmiről van szó, hogy a dolog nem úgy van, ahogy én gondolom, hogy nem hazudok, hanem tévedek, ami talán sokkal súlyosabb vád, azt hiszem. Pedig szerintem nem erről van szó, nem puszta mese, vagy merő kitaláció, amit én előadtam, hanem egy olyan valami, ami nagyon is létezhet, hatással van a dolgokra, még ha soha senki nem is látta, hallotta, tapasztalta, vagyis soha senki nem tudná bizonyítani. Talán egy halott ember, akinek az van a fejében, amit én gondoltam és mondtam, ő visszajöhetne és elmondaná, hogy kipróbálta, és hogy az, amit én állítottam valóban egy lehetőség. Meg hát miért is akarnék én bárkinek is rosszat. Jártam már én magam is ott, legalább olyan erősen éreztem a dolog jelenlétét magamban, egészen pontosan az én jelenlétemet a dologban, eleven volt, érezhető és valóságos, mert olyan érzelmeket éltem meg közben, amik nem lehetnek valótlanok, vagy puszta kitalációk, de főleg nem hazugságok. Így akkor az ember is puszta hazugság volna, mert szerintem állandóan ilyen erők között éli az életét, amire én is gondolok.

Hogy miket hadoválok én össze a világ végéről, meg a falról, meg a falon túlról, hogy ez teljesen érthetetlen és felfoghatatlan, és hogy én bűnös vagyok, és ilyet nem állíthatok – ilyeneket vágtak többen a fejemhez. Hiába mondtam el nekik mindent, nem tudtam bizonyítani a dolog ártatlanságát, ártatlan komolyságát – ahogy én magamban igazából gondoltam. Mondtam nekik, hogy egyfajta hit kérdése az egész, meg a képzeleté, kértem őket, hogy ne hirdessenek ítéletet egy küzdő ember nyugalmáról és a csodás összefüggésekről, melyekkel a dolgok kötelékeit felruházta. Miért ne lehetne igaz, amit mondok? Mert ez hazugság! – ennyi volt az érvük. Kiveszett már belőlük, kiveszett az ítélethirdetésükből a másik iránti minimális tisztelet, annak az elfogadása és megbecsülése, hogy valaki előttük feltárulkozik és kimondja a lelke mélyén rejtőző legkomolyabb elképzeléseit, vállalja, hogy esetleg hülyének nézik, vállalja, hogy nem fogadja majd el mindenki, ugyanakkor reméli, hogy a hallgatást, a megtisztelő odafigyelést legalább kivívja a jelenlévőkből. Nem, semmi, ezek a gépies nők és urak a meg nem értő, oda nem figyelő elutasítás pajzsát vették maguk elé, még csak maguk elé sem vettek semmit, néznek üveges tekintettel valahová a semmibe, a molekulák közé, vagy olyan helyre, ahol tényleg semmi nincs, csak az ő puszta és keserű, unalmas létezésük és innen figyelnek mindent, és nem hallanak meg semmit. Nem hallottak meg engem se. De ha legalább megpróbálták volna!

Kérdéseik nélkülöztek mindenféle igényességet, nem is kérdések voltak ezek, hanem félrefordított fejjel odavetett ostorcsapások: Mi az hogy üldözte a naplementét? Mi ez a baromság? Ki az az öreg, akiről beszél, akit követett, hol van ő? Ne mondja, hogy maga az űrben járt, maga felelőtlen! Folyton valami olyasmire voltak kíváncsiak, olyat kerestek a mondandómban, aminek van foganatja, ami vonatkoztatható egy létező dologra, tárgyra, és borzalmasan nagy bajban voltam, mert én semmi ilyesmivel nem tudtam szolgálni. Én csak a saját elképzeléseimet tudtam előadni, a naplementével, az öreg professzor történetével, meg a mi közös utazásunkkal, bár én azt sosem állítottam, hogy jártam volna az űrben. Nem is tudom, nem is értem, hogy ők honnan vették ezt a kérdést, a problémát. Úgy veszem ki, hogy teljesen más mércével mérik a dolgokat, mint én.

Rosszul állt a szénám. Tovább erősködtek, hogy embereljem meg magamat és mondjam el értelmesen a dolgokat, hogy mit akarok, ne kerteljek mindenféle agyament baromsággal, hagyjam a kis meséimet és térjek a lényegre. És én újra előadtam, amit tudtam, de kicsit igyekeztem többet és jobban magyarázni, mondtam, ahhoz, hogy megértsenek, többre van szükség, mint színtiszta logikára, és nem, egyáltalán nem puszta asszociációk sora a dolog, hanem egy nagyon is lényeges belső összefüggés, hogy én úgy éltem meg az egészet, hogy ez így van. És igen, abban az értelemben, ahogy ők az igazságról gondolkodnak, abban az értelemben valóban nem igaz, amit mondok. Mondtam nekik egy példát. Mondjuk, mintha úgy lennék szerelmes, hogy igazából nincs nő, akibe szerelmes vagyok. Értik ezt? Hogy nagyon, de nagyon bennem van a dolog, mégsem tudom alakba önteni, mert az képtelenség, hogy volna a lényeg, mint a dolog. Persze, hogy ez egy buta példa, merthogy tapasztalat és a korábbi történések foganatja, hogy tudom, mi a szerelem, de a dolgok, az események összefüggéseit is mindig eszerint állítjuk fel, vannak elképzeléseink, láttuk már bizonyos cselekmények egymásutániságát, így aztán képesek vagyunk arra, hogy jövőben ezek alapján feltételezzünk ezt-azt. Mintha tudnám, mi a szerelem, de nem lennék szerelmes, abban az értelemben, hogy nem találkoztam a nővel, aki iránt bármit is éreznék, de mégis megtalált ez az érzés és állapot anélkül, hogy valós tárgya lenne. Láttam a többségen, hogy ettől még értetlenebbül és konokabbul viseltetnek irántam, néhány arcon viszont zavar tükröződött, amire úgy gondoltam lehetne valamit alapozni. Hogy én miféle barlanglakó vagyok, hogy legjobb volna engem azonnal elzárni és nem vagyok normális! Én pedig kezdtem azt érezni, hogy kifogytam az érvekből.

Furcsa módon azonban nyomát sem éreztem bármiféle elkeseredésnek, nem éreztem azt, hogy engem most valami komolyan megcáfolnak és megkérdőjelezik az én létezésemet, pedig tulajdonképpen ezt tették: én a legőszintébben, legnyíltabban és minden félelem és szégyenérzet nélkül feltártam nekik azokat az összefüggéseket, melyek szerint én az élhető világot elképzelem. Arra gondoltam, minek is erőltetem ezt az egészet, nem fogom tudni meggyőzni őket arról, hogy amit érzek, az valóban úgy lehet, és nem is az volt a lényeg, hogy a dolgok úgy vannak-e, ahogy én azt állítom, hogy vannak, mert én abban a pillanatban nem tettem fel magamnak a kérdést. Az összefüggés megpillantásakor sem valamiféle logika nem vezérelte a gondolkodásomat, semmi olyasmi, amire rá lehetne kérdezni. Mert ez nem is az a téma, ez nem olyasmi, mint hogy szükség van egy kerítésre, ami elzárja a kutyát az asszony virágoskertje elől, és előtte ki kell számolni és kimérni, és figyelni a lakkozásra, meg az újralakkozásra, és a kapunak is helyet kellene hagyni, meg hogy nyitni is lehessen kényelmesen, de hogy a kutyára se dőljön rá. Ezeket ki lehet gondolni, számolni és mérni, ellenőrizni és meg lehet csinálni és javítani, ha úgy adódik, de a világösszefüggés, amiről én nekik beszéltem az nem ilyen, az túl van ezen, nem is meggyőződés, hanem állapot, hangulat, de nem jelenti azt, hogy nem volna valóságos.

Uraim, szerintem hagyjuk egymást! Vagy önökből hiányzik valami, ami elvezethetné önöket a megértéshez, vagy én vagyok híján a nyelvnek és annak a képességnek, hogy kifejezzem, mire is gondolok, így hát tényleg, a legjobb, ha nem akarom önöket meggyőzni semmiről, de ha emellett sem tudok érvelni, hogy én igazáról semmiről nem akarom meggyőzni önöket, csak beszélni akarok, s csak ennyiben vegyenek tekintetbe, akkor vessenek inkább egy sötét verembe, zárjanak el a világtól, és akkor talán elérnék valóban, hogy őrületnek és valótlannak lássam a „fejemben lévő” dolgokat. De most komolyan, vessenek egy sötét verembe és kiölhetik belőlem ezeket az egyszerűen beteges képzelgésnek nevezett dolgokat! Erre már nem mondanak semmit, pedig tudom, hogy igazából ezt kívánják.

Azt mondják, hogy vessem én saját magamat ebbe az úgynevezett verembe és igyekezzek saját erőmtől visszatalálni a normális emberi útra, ellenkező esetben komoly következményekkel kell majd számolnom. Józanodjak ki, és ne álljak elő és prezentáljak többé ilyen ingatag világmagyarázatot. Gondoljam át a dolgokat, szálljak le a földre az űrből, mert arról még szinte nem tudni semmit, nemhogy falakról, meg utazásokról, meg ki tudja, miről beszéltem én, amik odafent lennének. Nem rejtőzhetek ilyen vékony igazságok mögé, nem élhetek ilyen törékeny életet. Éljek valóságos életet, törődjek a kis dolgokkal, törődjek a tárgyakkal, mert így tényleg komoly baj lesz, foglalkozzak inkább a testemmel, mert az sokkal hálásabb, mint lélek, és hiába mondom én, hogy ez a kettő nálam – mindegy, nem számít, csak törődjek vele, egyek és basszak sokat, versenyezzek, építsek házat, dolgozzak a testemen és a képességeimen és akkor talán eljuthatok az űrbe ténylegesen, ha ez a vágyam, „ha minden áron ez a vágya!”, és felejtsem el azt a messzi-messzi távolban húzódó óriási, megkerülhetetlen, jeges falat, ami szerintem ott van.

Beláttam persze, hogy igazuk van, hogy a kis dolgoknak, a kis összefüggéseknek, a minden lényeget nélkülöző, pusztán csak létező tárgyaknak is lehet örülni, nem csak a csodás utazásoknak és a mindenség molekulái közé látott végeláthatatlan, igazságértéküket tekintve megítélhetetlen összefüggések gyártásának, melyek valóban elvezethetnek az őrületig – az én jeges falamig, ahogy ők értelmezték. Mégis, mintha arra kérnének egy festőt, hogy hagyjon fel a szer használatával, melynek hatása alatt csodákat művelt, valóban csodákat, melyek egyszerre jelentenek számára menedéket a világ hülyesége felől, ugyanakkor vissza is vezetik őt oda, amiatt, hogy sikeres lesz, és amiatt, hogy előbb-utóbb rádöbbenti ez a világ, hogy ő: nem normális, ennyiben fenomenális.

De az én esetem nem ilyen vészes. Majd lesz valaki, aki belátja annak a lényegét, amit és ahogy mondtam. Addig persze raboskodnom kell a saját magam gyártotta űrben, egy börtönben, amiből majd előbb-utóbb persze szabadulok, és végül megtisztulok attól a kellemetlen káosztól is, ami engem ide juttatott. A legjobb lesz – kértem végül a hallgatóságomat –, ha hagynának most elmenni, ha engednék, hogy, mondjuk, most fussak egy nagy kört a város szélén, vagy lefuthassak a kikötőig, a cipőmet a kövekre téve beugorhassak a vízbe és úszhassak egy jót, ami aztán visszavezetne a tárgyak közé valóban, mert éhes lennék, mert a futástól szomjas lennék, és miután pótoltam az elemésztett energiát elfogyna az agyamból a vér, ami szüli ezeket a csodás-förtelmes képeket, és akkor rám törne az alvás is, ébredéskor aztán a nő forró nyári talpa ébresztene, ahogy hozzám ér, meg a torkomba szippantott hajszálak, és kedvet kapnék hozzá, de tudom, hogy így az egész nem érne véget. Mert olyankor az ágyban fekve, a párolgó nedvek és hangulatok között, a legtökéletesebb jelen idő megélése után felmerülne bennem újból egy gondolati építmény lehetősége, és akkor kimennék az erkélyre, kigondolnám, leülnék az asztalhoz, felállnék, járnék egyet a vízparton, és a gondolati izgalomtól csapzottan ülnék le az asztalomhoz és felrepülnék újra a levegőtlen sötétségbe, aztán ide, egyenesen önök elé újból, hogy meg- és elítéljenek, miközben ez az egész semmi, de azért valami mégis.

Azt a sötétkék ruhát vette fel, amit aznap viselt, amikor először találkoztak. Angéla még egyszer megnézte magát az előszoba egészalakos falitükrében: a keret nélküli képet úgy nézte, mintha már az elkészült festményt vizsgálná. Tetszeni akart a fiúnak, de egyben azt is érezte, hogy most valami olyan készül, amire aztán büszke lehet. A régi dámák jutottak eszébe, akik a múzeumok falán lógnak. Éjfélre talán belőle is ilyet varázsol Francesco, a fiatal művész.

Gondosan bezárta az alsó és a felső zárat is, majd nagy levegőt vett, mint aki valami jelentőségteljes lépést készül megtenni. Maga is érezte a helyzet nevetségességét, mosolyogni mégsem volt kedve. Ha a Laci hamarabb hazaér, mint mondta, minden kiderül. Ezt pedig már csak azért sem szeretné, mert akármit is érzett éppen, a férfit nem akarta megbántani.

Az augusztus a vége felé járt már, így sötétedett, mire Angéla kilépett a zuglói bérház kapuján. A szellő sem volt olyan lágy, mint júniusban, amikor először találkozott Francescóval a budai hegyekben.

A fiú egy padon ült, elmélyülten bámult hol egy fát, hol pedig készülő szénrajzát. A lába mellett egy híres amerikai színésznő arcképe mosolygott, alatta pedig a felirat: Portrékészítést vállalok. Angélának megtetszett a bozontos hajú, festékfoltos pólójában magabiztosan alkotó fiú. A korát hirtelen nem tudta volna megmondani: huszonéves? Harminc?

Francesco észrevette, hogy bámulják, és barátságosan integetni kezdett a lánynak. Angéla zavarba jött, elszégyellte magát, amiért ilyen nyíltan megnézte a fiatal művészt, de mivel rajtuk kívül nem látott sehol senkit, aki megmosolyogná a jelenetet, bátran elindult a fiú felé. Még így, visszatekintve is meglepődött azon, milyen gátlásossá vált akkor még idegen emberek előtt.

De a festő más volt. Nem nevette ki semmiért, minden szavát figyelmesen hallgatta, és a válaszaiban, vagy észrevételeiben mindig elgondolkodtató szavakat talált. Semmi modorosság, vagy hátsó szándék nem érződött a fiú hangjában, amikor megkérte, hadd rajzolja le. Angéla szabadkozott, hogy neki nincsen erre pénze, de Francesco rögtön, olaszos vehemenciával magyarázni kezdte, hogy valójában neki kellene fizetnie, amiért modellt ül neki.

Így kezdtek el beszélgetni. A fiú még csak tanonc volt egy jó nevű művésziskolában, ahol rendszeresen kellett emberalakot, vagy testrészeket rajzolniuk. Ilyenkor nők vagy férfiak pózoltak nekik, amit az iskola honorált, csinos összegekkel. A fiatal festő felajánlotta, hogy megkérdezi a mesterüket, mit szólna, ha Angéla is eljönne néha.

A lány először nem akart menni, hiszen dolgozott, és amúgy is sejtette, hogy Laci nem örülne neki. A fiú erre meglepődött. Azt hitte, gondtalan egyetemistával van dolga. Erre Angéla – maga sem tudta, miért nyílik meg ilyen könnyen az őszinte tekintetű fiúnak – elmesélte, hogy a gimnázium után nem tanult tovább. A szülei nem tudták segíteni, a barátja sem keresett annyit, hogy elég legyen, így munkába állt. Reggel hattól délután kettőig dolgozott egy büfében. Lacival ketten annyit keresnek, ami elég egy olcsó lakásra, meg az ételre. Ezt a kék ruhát is egy éve kapta, ebben volt a ballagási ebédjén. Most is csak annak évfordulójára vette fel, hogy érettségizett.

Francesco szó nélkül végighallgatta a lányt, majd csöndesen megjegyezte, hogy az órák, ahol szükség lenne Angélára, este hattól nyolcig tartanak. Talán tudna új ruhát venni a pénzből, csak Lacit kéne meggyőzni.

Ez szinte lehetetlen, mondta mosolyogva Angéla, és elmesélte, hogy a barátja rettentően féltékeny, biztosan nem engedné, hogy őt akár ruhában, akár anélkül idegenek lássák. Szegény egész éjszaka dolgozik, kora délután már elmegy, és hajnalban ér haza. Együtt élnek, de alig látják egymást, csak hétvégenként, de olyankor meg leginkább alszanak, vagy nézik a tévét, annyira fáradtak.

Francesco hosszan nézte a lányt, aki próbálta állni a tekintetét, de akaratlanul is elpirult, és inkább a fákra meredt. A fiú törte meg a csendet, bár csak annyit szólt, hogy az órák este vannak.

Ahogy a villamoson ülve Francescóhoz igyekezett, Angéla az új cipőjét nézte, amit nemrég vett, de csak délután merte hordani, azon kívül pedig a szekrénye aljában tartotta egy régi dobozban, nehogy Laci észrevegye. Minden fillérnek helye volt, és a férfi nem tudta, hogy kedvese plusz keresetre tett szert. A lány titokban, egyedül moziba járt, beült egy olcsóbb helyre vacsorázni, óvatosan elköltötte a plusz pénze nagyobbik felét, a többit pedig félrerakta egy borítékba. Kellemetlen érzése volt, mint aki tilosban jár, de sem egyetlen falat hús, sem egyetlen perc a drága filmből nem esett rosszul neki. Megérdemelte.

Modellt állni ugyanis nem volt könnyű. Akár egy órán át mozdulatlanul kellett ülnie, vagy állnia, hiszen tizenöt ember munkája múlt rajta. Eleinte ruhában pózolt, azt hitte nem is kell már levetkőznie. Ennek nagyon örült, hiszen ez is nehezére esett. Az első alkalommal be sem akart menni a terembe. De Francesco elé sietett, és pár duruzsoló, suttogó mondattal bátorságot öntött belé.

Mire fehérneműre kellett vetkőznie, már egyáltalán nem volt lámpalázas, sőt büszkén vette le a ruháit. Az előtte ülő művészek pedig hamarosan a barátai lettek: tudta a nevüket, együtt nevettek a vicceken, többen neki akarták adni az elkészült munkájukat (Laci miatt ez persze elképzelhetetlen volt) és mindenki egyértelműen dicsérte csinos alkatát, vagy a mellének domborulatát. Elképesztő módon tudtak beszélni a csípőjéről, mint valami remekműről. Nem udvarlásnak szánták, nem volt tolakodó, Angéla inkább úgy érezte magát, mint egy kiállítás népszerű darabja. Ehhez képest otthon Laci kéjsóvár pillantásai, füttyentései otrombának és ízléstelennek tűntek.

Mire Francesco elé állt az ajánlatával, Angéla már nem tudta tagadni maga előtt az érzelmeit a fiú iránt. A festő azt kérte tőle, hogy jöjjön el hozzá a lakására, és álljon neki modellt egy egész alakos képhez. Ez ugyan több időt vesz igénybe, és szeretné, ha a ruháiból is többet levenne majd, de természetesen megfizeti az árát. Van rá pénze az utcai portréfestésből.

Olyan összeget mondott, amire Angéla két hónapja is nehezen mondott volna nemet. Akkor még ugyanis elhajtotta volna, és arcátlannak nevezi. De mostanra ingyen is elvállalná. Ezt azért nem mondta meg a fiúnak, hiszen a lopott órák az egyszerű fényűzésben egyre fontosabbak lettek neki.

A lakás a belváros egyik elegáns részén volt, egy emeletes téglaház tetőterében. A liftből kiszállva még egy szintet kellett menni, de oda már csak gyalog lehetett eljutni. Kopott fa ajtó fogadta Angélát, amire egy ócska matricát ragasztottak, jelezve, hogy ki a lakó: Kovács Ferenc „Francesco”. A lány megszédült: persze eddig is elgondolkodhatott volna azon, hogy a fiú arca, vagy alkata egyáltalán nem olaszos, és ráadásul akcentus nélkül beszél. Kissé csalódottan kopogott be, és az elé ugró, vidám mosolyú fiút száraz szervusz Ferenc köszönéssel üdvözölte. De a festő kedve ettől nem változott, csak megjegyezte, hogy a Francesco ugyan csak művésznév, de ő igaziként használja, mindenki így hívja, még az anyja is.

Angéla kért egy percet a fürdőszobában. A fiú erre megjegyezte, hogy azzal nagyjából akkor meg is nézi a lakást. Igaza volt, a szűkös előszobából jobb oldalra nyílt egy apró konyha, amiben leülni már nem lehetett volna, a bejárattal szembe pedig az egyetlen szoba állt, abból nyílt a fürdő. Ahogy végigment a szobán, a lány láthatta, hogy az egyszerre szolgál nappaliként, amit egy félig üres könyvespolc képviselt, a keret nélküli, foltos ágyneművel teledobált matrac miatt hálónak is nevezhetnénk, és a középen felállított festőállvány miatt műteremként is funkcionált. A fürdőben áporodott szag, lepattogzott falak, sárgafoltos kád, repedt fedelű WC és néhány átöblített alsógatya alkotta a berendezést.

Angéla nem akarta, hogy mindez befolyásolja. Már döntött, eljött otthonról, felvette az új fehérneműjét, és egy drogériában a tesztparfümök közül az egyik legdrágábbal fújta be magát. Megigazította diszkrét sminkjét, majd tervével ellentétben inkább nem nyitotta fel a WC repedt fedelét.

Francesco felkapcsolta a szobában az összes villanyt: égett az ócska csilláron az öt izzóból három, egy kislámpa a könyvespolcon, és még egy az állványtól nem messze a földön. Angéla megkérdezte, nem lenne-e hangulatosabb gyertyafény mellett, de a fiú, mint aki nem érti a célzást, finoman közölte, hogy akkor nem lennének elég jók a fényviszonyok.

A lány várt egy kicsit a ruha szegélyét babrálva, hátha Francesco maga veszi azt le, de csalódnia kellett. Ehelyett Ferenc sürgetően rászólt, hogy kezdjen vetkőzni, mert kevés az idő.

Angéla hazafelé a villamoson olyan megalázva érezte magát, hogy ültében inkább hasonlított törött szárnyú galambra, mint dámára. Teljesen meztelenül pózolt három órán át a festőnek, aki végig mosolytalanul dolgozott, sőt még egyszer rá is szólt, nyersen és keményen, hogy ne mozogjon. Azután már csak annyit mondott: felöltözhetsz.

Büszkén mutatta meg a képet, ami valóban remek akt volt. A lány elképedve nézte, milyen gyönyörű teste van, még szebb, mint az otthoni tükörben látta. Szinte hallotta, ahogy a fiú tanára elismerően hümmög a lenyűgöző combíveken, a finoman lesikló karokon, vagy a barokkosan csigaformás hajtincseken. Mégis, csak annyit tudott kimondani, küszködve a fojtogató hányingerrel, hogy szép. Nagyon szép.

Aztán felkapta a táskáját, és Lacira hivatkozott, hogy mennie kell. Erre a fiú még utána szólt, és mint egy utcalánynak a munka után, leszámolta a pénzt. Szép estét kívánt, és be sem csukta az ajtót, rohant a képéhez, hogy még valamit igazítson rajta a csípőnél. Ez is rosszul esett. Jó az a csípő, ahogy van.

Ólomsúly húzta a lábait az albérlethez vezető lépcsőkön. Nem engedte meg magának, hogy sírva fakadjon az utcán. Azt a kis időt, amíg hazaér, meg tudja várni. Már a torkában volt a fájdalom, miközben a lakáskulccsal babrált. Bedugta a zárba, de hiába próbálta elfordítani, nem ment. Megremegett a lába, miközben lenyomta a kilincset. Az ajtó nyitva várta.

Badacsony hegyén, közvetlenül a szőlők fölött keskeny, köves út kanyarog. Egy karnyújtásnyira csak a Zabó villa, ahol 1956. október 22-én Nagy Imre szüretelt. Ezen az úton indult haza huszonharmadikán. Ezen az úton kell felkaptatni a kicsiny házhoz, ahol lakunk. Mindig néptelen, csak egy nadrág hever a forró kövön. Barna, ódivatú, konfekció. (Lehet, hogy Nagy Imre pantallója talán?) Minden nap pár méterrel arrébb találkozom vele. Napról napra megy egy kicsit, szembetűnő, hogy igyekszik valahová. Elgondolkodtató… Tűnődve, nézelődve megyeget. Rácsodálkozik a fonyódi hegyekre… Messzire látni innen.

Lent a tó. A tavak nem hordanak nadrágot és nem mennek, maradnak, vannak. A vízen csak mi megyünk valahová.

Mondjuk, ott az a vízibusz. A fedélzeten tömött csoportokban emberek állnak. Egy meg egy tán búsul, elviszi őket a hajó, mások boldogok, őket épp meghozza ide. Nézik a partot. A parton vonat siet. Nyolc kupéval zakatol Tihany felé. Az ablakából emberek csodálják a hullámzó vizet, a vízen a ringatózó hajót. Egy meg egy a révhez siet, átérni Szántódra még este előtt. Mások az Apátságba készülnek ájtatosan. Álmok terepasztala. Ez elrobog, új érkezik hamarosan, postavonat, pestről hozza a város aszfaltszagát. Aprócska makett figurák. A bazaltos útról alig tűnnek nagyobbnak, mint az a szöcske, ami a nadrágon az imént megtelepedett. S idefent a házak, pincék, kúriák nem tűnnek nagyobbnak közelről, mint odalentről. Belesimulnak a valódi nagyság képeibe. A hegy meredélye alatt vezet ez a fényesre kopott kövekkel kirakott út az erdő felé. A nadrág tehát az erdőből érkezett… Talán csak gazdája útját folytatja tovább. Kié lehetett? S miért vette le? Ha levette, meztelenül ment tovább? Ám ha senkié sem, akkor a nadrág tulajdonképpen a maga jószántából ballag a város felé? Ha így van, kicsoda lehet voltaképp? Turista, szőlőből hazaigyekvő paraszt? Mikor indulhatott? Húsz, harminc éve, pár napja csak? Szabása egyszerű sorsról árulkodik. Hajtókája nincs, térde kinyúlt, ülepe kifényesedett. Titokzatos. Keményen dolgozhatott, amióta csak sorsa kiszabatott. Vajon megvan-e még pár holdas szőlőbirtoka? Asszonya él-e még? Talán csak egy szoknya, könnyű, karton, akkor is szereti. Hozzá bandukol? Hírt visz a termés felől? Halad lefelé, lassan, igyekvőn, hosszú még az út a partig. Minden nap megtesz egy métert a hegyen. Nem kapkod, nem türelmetlenkedik. Helybéli, ismeri a táj minden rejtett zugát. Tudja, hogy minden megvárja, míg odaér. Szétcsapja szárait a kövön, figyel, kivár. Megvárja, amíg mellette elhaladok. Mogorva kicsit. Pofátlan módon keresztben hever. Nem tart tőlem, de nem tudja, milyen szándékkal jövök. Nézi a hajókat, a vonatot, ahogy tovarohan, mint valami elhadart fohász. Nem törődik az emberekkel. Rám sem kíváncsi. Feltételezhetően nem érti csodálkozásomat. Mi ez, gondolja. Hová mehet? Mi dolga lehet, amit egy pantalló ne tudna megoldani? Aztán a tárgyak különös megfontoltságával, de eltökélten halad tovább valami felé…

Elnézem a Zabó villát, melynek teraszán Nagy Imre fotózkodott annak idején. Ezen az úton vitte a konvoj a főút felé… Mennyi nadrág indult akkor neki, valami csodás, hősies nekibuzdulással… Elmentek, kimentek a divatból, vándorolnak valahol.

Úton vagyunk.

A házakat lebontják, az utakat benövi a gyom, a nadrágok is hazaérnek… Hová tartunk? Eljutunk-e oda? Nem marad más, csak elhagyott tárgyaink, s az utakon  vándorló, nadrágzsebpiszoknyi, elmondhatatlan titok, hogy szakadatlanul mennünk kell valahová…