Nehéz belekezdeni. Nehezen gyűlnek a szavak, pedig olyan régóta készülök már arra, hogy elmondjam, nem bírom tovább. Most, ahogy ezt írom, esik az eső. Hallom, ahogy halkan szitál, érzem a szagát, az eső-szagot, ahogy beáramlik a szobába, a nyitott ablakon át. Ugyanígy esett, amikor először találkoztunk. Emlékszel? Nálad volt esernyő, nálam nem. Meg is lepődtél kicsit, amikor mondtam, hogy soha nem hordok magamnál. Bebújtam a tiéd alá, úgy sétáltunk végig a Duna-parton. Én már ott, akkor tudtam, hogy mindig is jobban foglak szeretni, mint te engem, hogy én leszek az, akit felőröl majd ez a kapcsolat. Az ember valahogy megérzi ezt. És az érzés egyre jobban befészkeli magát a bőre alá, mint egy viszkető seb, ami soha nem gyógyul be. 42 éves voltam, amikor találkoztunk. Ahogy te is. Csak ez a 42 év, ez nagyon más egy nőnél, mint egy férfinál. A finisben voltam, ahogy mondani szokás. Egy szingli nő negyven fölött, ugyan mit várhat? Bár titkon reménykedtem, mégis nagyon meglepődtem, amikor azt mondtad, szeretnél újra látni. Hiszen annyi csinos, fiatal nő van, és te nagyon akartál gyereket. Akkor még nem tudtad, milyen borzalmas titkot hordozok magamban, de csak idő kérdése volt, hogy szembesülj vele. Tetszett, hogy udvarolsz, hogy lesed minden gondolatomat, hiszen mindig erre vágytam, csak valahogy úgy alakult, hogy eddig nem kaptam meg. Úgy terveztem, hogy nem fedem fel a titkomat addig, amíg nem leszek testestől-lelkestől a tiéd. Amíg nem gabalyodunk egymásba úgy, hogy már ne tudj, ne akarj tőlem szabadulni. És a hazudozás, az alakoskodás, ami a hosszú évek alatt már a részemmé vált, tökéletesen elfedte az igazságot. Egy ideig. Mert tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis kiderül a bűnöm. Csak még egy kis időt akartam. Egy kevés időt tisztán, magunknak. Aztán, egyik este nagyon vártalak. Már együtt éltünk. Olyan gyorsan történt minden. Vajon boldog lehetek végre? Kérdeztem magamtól. Talán igen. Talán most. Talán vele. Sokat dolgoztál. Mindig. Ezt is szerettem benned. Soha nem tudtam felnézni olyan férfira, akinek nem fontos a munkája. Hát, neked fontos volt. És minden jól alakult. Elérted, amit akartál. Csak engem nem vettél észre. Valahogy ott felejtettél a kanapén, a befejezetlen mondatokkal, a félbe maradt beszélgetésekkel. Aznap este nem bírtam már tovább. Hiába hívtalak, nem vetted fel. És akkor odamentem a bárszekrényhez…
Amikor hazaértél, már öntudatlan voltam. Ezt onnan tudom, hogy így mesélted el. Mindent megittam, amit csak találtam. Kórház, gyomormosás. Vádló pillantások. Csönd. Vágni való, vastag, mindent beborító csönd. Csak az én fejemben zakatolt egy kitörni készülő üvöltés. De visszafogtam. Akkor még vissza akartam fogni. Mióta? Miért? Milyen gyakran? Mennyit? Ömlöttek rám a kérdéseid. Menekülésképp a párnába fúrtam a fejem. Így nem lehet, ez így nem mehet tovább, téged kezelni kell, mondtad. Könyörögtem, hogy adj esélyt. Csak ritkán iszom. Csak ritkán veszítem el a kontrollt. Megpróbálok magam kijönni ebből, ha segítesz. Csak legyél velem. Értsd meg a lelkem. Ne hagyj annyit egyedül. Megígérted. Megígérted, hogy mellettem leszel. A barátaidnak nem szóltunk, és az esküvőn sem volt semmi gond. Jól játszottam a szerepemet. És talán el is hittem, hogy soha többé, mert melletted nem lesz szükségem rá. Mióta? Fiatal lánykorom óta. Miért? Hát, a szokásos történet. Nehéz gyerekkor, nagyon szigorú anya, aki egyedül nevelt fel, mert apám a születésem után nem sokkal lelépett. Nem tudtam anyámnak megfelelni. Soha, semmiben. Ezért? Kérdezted. Igen, ezért. És a rosszul sikerült kapcsolataim miatt. Legyél erősebb, mondtad. Vannak ennél sokkal nagyobb tragédiák is. Vannak. Elhatároztam, hogy megpróbálom. Miattad, érted megpróbálom. Csak egy kicsit legyél többet velem… A nászutunk csodaszép volt. Alig hittem, hogy ez velem történik. A felesége lettem egy olyan férfinak, aki mindenért maga küzdött meg. Aki erős, határozott, mégis finom lelkű, és nagyvonalú. És engem akar. Beszéltünk gyerekről is. Tudtam, hogy te nagyon szeretnél. Hát, akkor én is. Bár féltem kicsit attól, mi lesz, ha nem leszek elég jó anya, de te megnyugtattál. Hiszen annyi érzés van benned, mondtad. Hazaértünk a nászútról, és téged megint nagyon lekötött a munkád. Én is dolgoztam, de nekem a munka soha nem jelentett többet szükséges rossznál. Dolgoztam, mert el kellett tartanom magam. Mondtad ugyan, hogy már nem lenne muszáj, de nem akartam, hogy te tarts el. A függetlenségemnek ezt a kis darabját még meg akartam őrizni magamnak, legalább addig, amíg nem esem teherbe. Próbálkoztunk. Hónapok teltek el, de nem történt semmi. Féltem, hogy az alkohol talán maradandó károkat okozott bennem. Féltem az egyre szemrehányóbbá váló tekintetedtől. Hát még ezt sem tudod megadni nekem?… Soha nem mondtad, csak éreztetted. És mindig későn értél haza. Szívem, dolgozom. Tudod, hogy azt akarom, hogy mindenünk meglegyen. Próbáltam megértő lenni. Az üres óráimban azzal a néhány barátnőmmel találkoztam, akik tudtak a bennem élő démonról. Orvoshoz menni nem akartam. Gyáva voltam, vagy csak azt hittem, hogy érted el tudom kerülni a poklot. Aztán külföldre mentél, munka-ügyben. Nem vittél magaddal. Azt mondtad, unnám az egészet. De én azt hiszem, hogy már nem akartál szembenézni velem. Az első este a fürdőszobában, a tükörben nézegettem magam. Mindig nagyon erősen sminkeltem, hogy eltakarjam azokat a nyomokat, amikről tudtam, hogy már visszafordíthatatlanok. Egy ideig még elrejthetem őket, gondoltam. Egy ideig. Féltékeny voltam. Nem tudtam, mit csinálsz, kivel, kikkel vagy. Úgy éreztem, megőrülök, ha nem beszélhetek veled. Felhívtalak. Soha nem szeretted, ha munka közben zavarlak, és én megjegyeztem ezt, de akkor már nem bírtam tovább. Társasággal voltál, munkavacsorán. Csak férfihangokat hallottam. Megnyugodhattam volna, de képtelen voltam. Sírtam, üvöltöttem, hogy gyere haza. A vonal másik végén néma csend. Aztán még nagyobb csend. Kinyomtad. Akkor éreztem először igazán, hogy veled kapcsolatban végleg megszakadt bennem valami. Elhajítottam a telefonomat. Ripityára tört. A bárszekrényhez mentem, megint, bár emlékeztem, hogy nincs benne semmi, mert mindent kiöntöttél az után az este után. Lerohantam a közeli kis boltba. Egy üveg vodka, egy martini, vörösbor. Egymás után ittam mindegyikből… Filmszakadás. Csak arra emlékszem, hogy felemelsz, és a nevemen szólítasz. Nem ittam meg mindent, ahogy később elmondtad, az borított fel, hogy kevertem az italokat. Ezúttal nem volt szükség gyomormosásra. Több mint fél napig aludtam. Néha pár percre kinyitottam a szemem, és láttam, hogy ott ülsz az ágy szélén, és az arcod a tenyeredbe temeted. Fájt, hogy így látlak, ilyen szomorúnak, de azt is éreztem, jó, hogy itt vagy velem. Mégis dübörgött bennem egy kérdés. Ezt kell tennem, hogy haza gyere, hogy törődj velem? Most már a barátaid is tudták. Nem lehetett előlük eltitkolni. Páran közülük, akik üzlettársaid is voltak, hallották, amikor őrjöngtem a telefonban. Istenem, miket gondolhattak rólam?… Egyszínű, fáradt napok, hetek jöttek. Már nem is szeretkeztünk. Többé nem engedtél közel magadhoz. Csendben, befelé sírtam. Hogyan tudnám elérni, hogy újra szeress? Hogy újra az enyém legyél? Megint mindent megígértem. És te hittél nekem, bár a szemeidből már eltűnt az a kisfiús csillogás, amibe beleszerettem. Egymás mellett éltünk. Nem hagytál el. Ilyesmiről nem is esett szó. Örülhettem volna ennek, de nem tudtam. Nem tudtam úgy, hogy bezártad előttem a lelked. Ha társaságba mentünk, mindig nagyon figyeltél rá, hogy senki ne igyon alkoholt, nehogy elgyengüljek. Megaláztál ezzel, bár nem szándékosan. Azt mondtad, elhiszed, hogy meg tudok változni, hogy le tudok állni, de éreztem, hogy ezek csak szavak. Egy ideje már elengedtél engem. És csak kötelességből voltál velem. Amikor megértettem ezt, egy vacsorán, a barátaiddal, felálltam, és szóltam, hogy kimegyek a mosdóba. De nem oda mentem, hanem hátra, a bárpulthoz. Nem láthattál, ahhoz túl messze voltam. Egymás után rendeltem az italokat. Vodkával kezdtem, aztán martini, és pezsgő. A pezsgőtől mindig állattá váltam. Ezt te akkor még nem tudtad. De, gondoltam, majd most megtudod. Fél óra telhetett el, és már részeg voltam. A gyilkos szer gyorsan hatott. Fájt az is, hogy nem indultál el keresni, hát elindultam én visszafelé, és akkor megláttam, ahogy szembejössz velem. A nézésedben minden benne volt. Éreztem, hogy most, ezen az estén végleg elveszítelek. Hát akkor hadd szóljon, gondoltam. Hát akkor legyen olyan a műsor, hogy amíg csak él, emlékezzen rá. Most megfizetek mindenért. A ridegségért, a bántó, szemrehányó tekintetekért, a magányos estékért. Ordítottam, törtem, zúztam. Úgy kellett lefogni. A bennem élő állat olyan erővel szakadt ki belőlem, hogy azt hittem, ott lesz végem, nyomban. Kivittél az étteremből. Taxival mentünk haza. Furcsa mód, nem voltam rosszul. Csak fásultnak, fáradtnak éreztem magam. Mikor hazaértünk, az az őrült ötletem támadt, hogy szeretkezem veled. De úgy löktél el magadtól, mint egy rongyot. Mit is gondoltam? Másnap reggel megmondtad, hogy nem bírod tovább. Megmondtad, hogy elhagysz. Tisztán hallottam a szavakat, azokat a kemény, érdes szavakat. Tudtam, hogy bármit teszek, nem állíthatlak meg. Igazából már régen eldöntötted, csak eddig nem volt bátorságod elmondani. Kértem, hogy ne legyél ott, amikor összepakolok, és hazamegyek a saját lakásomba. Ahogy rakosgattam a ruháimat a táskákba, nem éreztem semmit. Akkor, azon az estén, ott, az étteremben végleg elveszítettem a lelkemet. Ha maradt is belőle valami, az már nem elég ahhoz, hogy újra felépítsem az életem. Hazamentem, az üres lakásba. Ami az után jött, már csak vegetálás volt. Hamarosan megkaptam a papírokat az ügyvédedtől, hogy válni akarsz. Nevettem, amikor elolvastam őket. Beleegyeztem mindenbe. A tárgyaláson egyszer sem néztél rám. Amikor utána odamentem hozzád, mondtál valamit. Azt mondtad, sajnálom. Sajnálom ezt az egészet. Ez volt az utolsó csepp. Nekem onnan már nem volt tovább…
Nem tudom, miért írtam le mindezt neked, hiszen együtt éltük át az egészet. Talán, mert így könnyebb nekem. Bár, most már ez sem számít. De azt akarom, hogy tudd, nagyon szerettelek. Nem jól szerettelek, ha lehet valakit egyáltalán jól szeretni, de akartam, nagyon akartam, hogy sikerüljön veled. Mégsem voltam elég erős. Ezért is választom ezt az utat. Nem bírom tovább. Nem bírtam volna veled sem, de nem bírom nélküled sem. Amikor ezt olvasod, én már nem leszek (Istenem, milyen hülyén hangzik ez, mint valami idióta filmben). Tudom, hogy ezzel életed végéig tartó gyötrődést okozok neked, de kérlek, hidd el, értsd meg, hogy nem ez volt a célom.
Sajnálom. Sajnálom ezt az egészet…
Klára
Címke: próza
Véglények
Most hadováljon, játssza meg magát az ember, hogy minden okszi, biggyesztette el a száját Flipper Bóni a középső visszapillantóba felpislantva. Csak mert hétvégéken felmegy a Goór Szalonba átgyúratni, rendbe szedetni magát. Végtére is neki ez jár…
Az útkereszteződésekben nyomulós kéregetők kóvályognak az autók oldalában két sáv közt. Utaznak néha ezek is, naná! Egyszer kellett Flipper Bóninak buszra ülnie, égnek állt a haja. Az ember mindjárt megérti, mi az emberszag, amit a sárkány érez meg a mesében. Igen, valójában ez az igazi szagunk, az emberszag. Ezt kapjuk vissza végül a haláltól, mely elől megszökni szeretnénk, csak tudnánk, mi az örök élet kulcsa… Ezeket a véglényeket időről időre összefércelik valahogy valamelyik szociális „műintézetben”. Kisuvickolják, gatyába rázzák őket. Költenek rájuk! És új külsőt öltve csoszoghatnak tovább.
Azt talán nem én fizetem, cseszd meg?! A halántékodon azt a pár szál hajat pedig neked magadnak kell – hergelte magát – mindennap utánaszínezned a póthajhoz.
Hirtelen nagyot fékezett a kocsisor, ő is épp hogy időben beletaposott a fékbe, nem tudva, miért, miközben azért a szeme sarkából regisztrálta a kettővel előtte haladó gépkocsi orránál a váratlan mozgást: mintha egy különös tollbokrétát ráncigálnának villámgyorsan kínai mutatványosok, kis állatka ficánkolt akrobatikusan ide-oda, furcsa szögben szinte elpattanva a földtől. Egy tovasuhanó autó kapta el a mókust, amikor a kerítésről lefutva át akart iramodni az úton a fák közé. Megdobta, s bár az ütés nem végezte ki, helyrehozhatatlan kárt tett a picinyke biomasinában. Mire Flipper Bóni odaért, az állatka a padka tövében, az út szélén hevert már, mint egy rongycsomó, a lelassult kocsisor kerülgette a tetemét.
Élet-halál ura talán egy véletlengenerátor? Ugyan már… A véletlengenerátor is humbug. Káosz van, kisangyalom!
A Goór Szalont fenn, a hegyen egy hazatelepült ötvenhatos disszidens, Kolozsi doktor vezette. Bámulatos gyorsasággal épült ki egy egész kis, új divatú birodalom a testimádat templomaival: fitnesz, wellness, masszázs, személyhez szabott életmód-tanácsadás és persze a szépítősebészet minden válfaja, pénztárca szerint.
Kolozsi a háború alatt esett át szó szerint az igazi tűzkeresztségen: amikor ’44 decemberében, friss segédorvosi végzettséggel néhányadmagával ott ragadt a Margit kórházban, a senki földjén, pontosabban már az oroszok felügyelete alatt, és heteken át, míg csak a fehérneműgyár pincéjébe nem evakuálták őket, jóformán moccanni sem lehetett a hol szórtan hallatszó, hol hevesen kiújuló robajlásban. Csontszilánkos pempő volt sokszor a fél arc vagy a test más darabja helyén, amikor oda hevenyészett hordágyon valakit behoztak. Egy jámbor orosz tiszt, eszméleténél volt végig, még pénzt is nyomott a kezébe, mondjanak érte egy misét, nem számít, milyen templomban. Haláltusájában négyüknek kellett lefogniuk, úgy hányta-vetette magát. Egy ragyás képű rájuk akarta fogni, hogy tettek valamit vele…
Disszidálása után nem sokkal Kolozsi megismerkedett Goór Anasztáziával, ami életét új mederbe terelte. Bár még nem sejtette, hogy ez az út sok-sok év után végül egyszer majd visszavezet Budapestre.
Kreatív igazgató – ez volt eredetileg Flipper Bóni címe-rangja-tiszte, a rendes nevén legalábbis, de a kis magyar ugaron valójában semmiben sem különbözött bármelyik ügynöktől. Az automaták telepítése, amelynek háttérmunkájával alaposan meggyűlik az ember baja, míg nem tudja kiismerni magát, bemérni a piacot, már így is egyre inkább háttérbe szorult. Berendezések, kivetítők bérlése-kölcsönzése, rendezvényszervezés szorította ki mindinkább. Váltani kellene! Minél hamarabb, minél merészebben. Szakmát, irányt, státust. Renomét. Új Bóni kellene Bóninak. Újra kellene lecserélnie a régit. Új élet, új köntösben új test. Valójában jobb is lenne hozzá egy új arc. Pontosabban – hej, hopp! –, pardon, legjobb lenne visszakapni a régit! A legnagyobb rongáló azonban maga az idő: kopnak a porcok, megereszkedik a bőr, csikorog minden ízület. Zsíroldásra jó az ultrahangos mezoterápia, a ruganyosságért bekapsz egy hyalurontablettát, csak a magnéziumszintedre kell közben ügyelni és C-vitamin-stopot kell tartani. De bizony a ráncok mélyek. Romlik az arc szimmetriája és harmóniája, szétmegy a pofacsont, lóg az orr, nő a toka, megnyúlik a fül.
Flipper Bóni szinte észrevétlen baljós jelekből egy ideje úgy érezte, megfagy körülötte a levegő. Valakik valamit megelégeltek. Érteni kell a szóból, ha túl sokszor mondják az embernek jóakaratúlag, hogy „ez nem így működik”. Észnél kell lenni.
Kockázatosabbnál kockázatosabb előzésekbe vág bele, aztán lesorol a nyugdíjassávba, és lesi az összes visszapillantón: ki lehet friss ismerős a követésében. Közben kicsit félredőlve újra meg újra belepislant a középső tükörbe, és mindahányszor felszisszen a látványtól. Szeretné, ha újra a régi fizimiskája tekintene vissza rá. És tessék, ott makacskodik a hatalmas, szederjes lila folt a jobb szeme körül! Fél padlizsánban szilvaszem a püffedt szemhéj. Ha fél szemét behunyja, a szája széléig ér a püffedés. Csakugyan, mint valami kócos, fázós, csöves némber hajnalban, miután valaki – nyilván a rohadt izomsorvadásos, szeszcsontváz párja – előző este jól elagyabugyálta. Mit tudsz majd erre kiókumlálni, apafej, milyen csodaszert?
Lefejelték, igen, valaki lefejelte a hosszú hétvégés csapaterősítő tréningen, egyre biztosabb benne. A fő hiba az volt, hogy nem lett volna szabad eljutnia a filmszakadásig
Már a sürgölődő személyzet is valahogy túl népesnek látszott. Egy pasas, akivel a sokadik kör után pertut ittak, később, a hirtelen támadt tegezésben, úgy emlékszik, Béninek találta mondani a nevét, Bénikémnek. Akkor kellett volna kitérni, letérni, áttérni jó magyar szikvízre, felhajtani két pohárral, egy palackkal félrevonulni, kiosonni, maga felé fordítva egyenesen a szájba, becsukott szemmel kinyomni az egészet a saját homlokára, a halántékára, a nyakába… Nem, ezt nem lett volna szabad szóra sem érdemes incidensnek venni! Felszisszent, ahányszor fél szemét lehunyva a terjengő lilaságot látta a visszapillantóban. Csak eltángált, csámborgó hajléktalan nők szederjes képét látni így elcsúfítva.
De hisz teljes arccserét is csinálnak ma már! Egy jól eltalált fizimiska. No persze, kell hozzá egy donor… Egy új ábrázat, rizibizi, nem semmi! Ilyesmiért egyelőre el kellene menni a tengerentúlra…
Vajon oda honnan szerzik be a nyersanyagot? Talán még messzebbről, az óceánon túlról, ahol olyan sok az ember, hogy nem is számít. Ámbár az is lehet, hogy épp valahonnan a hazai tájról… Mert itt meg fogyó anyag.
Császár Barni, akit már-már atyai barátjának mert tekinteni, jól megvan arccsere nélkül, nem kellett neki semmiféle új ábrázat, hogy megcsinálja magát, hogy a legmerészebb álmait valóra váltsa. Ahányszor csak találkoztak – egyszer még a kacsalábon forgó kastélyában is megfordult, jó tanácsért –, kicsinek, semminek érezte magát mellette. Pedig sosem éreztette vele, hogy lenézné. Egy jámbor ember nem tud más lenni, mint jámbor ember. Mint a gyerek, akinek még az egész világ újdonság. Lemosolyog neki a cseresznye a fáról! Bóni apja is ilyen volt. És mindig mintha prédikálna: mi mire való, minek mi a lelke. Idővel rájött Flipper Bóni, nem a kapzsiság miatt nem hagy veszendőbe menni egy szemet se, mint ahogy kamasz fővel képzelte. Hanem mert komolyan hiszi, „meg kell becsülni”, ami megtermett. De azért nem bánja, ha marad fenn pár ág szedetlen, a madaraknak.
Mosolyognak a cseresznyék… Le, ránk?! A hívatlan dézsmálókra? Nem inkább, számítóan, a madarakra, az ég madaraira, ahogy apja mondaná – az ingyen fuvarért! Nekik növi körül édes hús a csontgolyót, nem nekünk. A bögyükbe kívánkoznak. Illegetik magukat pirosan, hogy rákapjanak a cseresznyére. A madár aztán elröpül, ki tudja, hova. Kiürül a mag, és beássa magát, hogy kikeljen és fává terebélyesedjen. A cseresznye se gyökér hülye, menni akar, elmenni jó messzire, szerencsét próbálni! Lesi az esélyt, hogy elmehessen.
Barninak persze eszébe se jutott az elmenetel. De azért nem hivalkodásból, saját pöffeszkedő kényúri kényelméért emelte a sokhektáros birtok közepén a csodapalotát és bútorozta be a legnemesebb anyagokból, hanem mert megtehette, hiszen messze túlment vele minden hasznosságon. Ez a nagyvonalúság nagyon-nagyon imponált Béninek. Mindenütt önzést látni, a kifizetődőség a fő szempont, az átverést eleve bekalkulálják. Aki igazán gazdag, a krőzus, a vérbeli mágnás nem ilyen!
És honnan emelkedett fel? A hóttszegénység legmélyéről. De nem szégyellte, hogy minden kulináris képzettsége ellenére odahaza a köménymagos rántott leves maradt a kedvence. Élelmiszer-iparit végzett, szakács lett belőle, s egy szerencsés fordulattal a minisztériumi elit konyhán kötött ki, ahonnan lepecsételt ételhordóban szállítják ki az ebédet, ott pedig rakétasebességgel a konyhafőnökségig vitte. Fogadásokon és más protokolleseményeken került a vezérkar látókörébe. Sose mesélte el, miről beszélt vele a Nagyember (akinek agyára menne, ha így szólítják), miután magához hívatta, de attól fogva az ő tiszte volt lepecsételni az ételhordót, amit személyesen hozzá vitt a futár. Talán előkóstoló lett?
És nem örökké grenadírmarsot rendeltek ezen a K-vonalon, ó, dehogy!
A Nagyember senkivel sem bizalmaskodott. Különösen épp a szűkebb és tágabb udvartartásában ügyelt arra, hogy betartsák az íratlan regulákat. De akit, akár alantasabb beosztásúak közül, bizalmába fogadott, azzal kivételt tett. Császár Barni egészen biztosan közéjük tartozott. Rendszerint vadászatokra is magával vitte a konyhafőnököt a Nagyember. Nem mintha ilyenkor arra a rövid időre feltétlenül külön kosztot igényelt volna, amikor úgyszólván maguk között vannak, vagy hogy az egész, ilyen alkalmakkor szokásos sütést-főzést ő vezényelje le, hanem a felügyelet végett.
A Nagyember nem is nagyon kedvelte ezt a félig úri, félig barbár módit, de hát a tradíció ez maradt. Itt engedték el magukat, súgtak össze, erre készültek a fejesek, oldottan, erdőben, estéli tűz mellett, fehér asztalnál döntöttek stallumokról, adtak tippeket, itt nyíltak meg pénzcsapok. Aki nem volt bejáratos, nem tudhatta, hogy innen fúj a szél, amikor később fejek hullottak, pályák íveltek a csillagokig. Bár mindezt azért nem itt szokták kifőzni. Neki sokszor a Nagyember érkezése előtti napon kellett odamennie, láthatta a dajdajozást, a tivornyákat, puskához nem szokott kapatos mesterlövészek vadulását. Bezzeg mihelyt a Nagyember betoppant (de már órákkal azelőtt, hogy oda várták), összekapták magukat, mint katonáéknál, olyan rend lett, hogy abban hiba nem volt. A Nagyember tudott rendet tartani, annyi szent.
Nem bujkálni – lelépni! Új arc, új ember, új világ! Rizibizi kótyonfitty! Flipper Bóni jó ideje nem azt a borzalmas tükröt vizslatta, kihúzta a derekát, hátradőlt, és előrenézett, az út sebesen tekeredő szalagjára meredt, melyet a négy kerék, úgy érezte, már épp csak hogy érint. Oly rég beszélt már Barnival… Kellene azért egy segítő, hogy le tudjon rázni mindenkit és mindent. Barátot, ellenséget. A kunyerálókat, a szipolyozókat. Kellene valaki, aki fölötte áll minden kicsinyes kötöttségnek, béklyónak, de jó ember. Aki nem szorul rá ilyen nyomorúságos bújócskázásra, sem semmiféle trükkre, és épp ezért szót lehet érteni vele, nem csak hümmög, ha szépen megkérdezik, hanem tanácsot ad, pontos eligazítást.
Semmi sem tart örökké. Minek bánkódni, minek picsogni, ha egyszer valahol vége van a szép életnek! Egy rendszer addig tart, ameddig fel nem éli önmagát. Nem Bóni fogja aládúcolni, nem is köti köldökzsinór hozzá, noha ennek a kornak a gyermeke. Állóvízben terem az izgága szúnyog. Elszakadó hadművelet!
Az egész univerzum is megszűnik egyszer. Ha nem találunk kiutat, mind itt veszünk, mint egy rókalyukban. Vagy odábbállsz, vagy pedig kampec. Az evolúció nem ismer több megoldást. Az egész mindenség folytonos veszélyek között táncol. Fagyhalál, tűzhalál. A termodinamika második törvénye, kisangyalom. Azaz: káosz. A téridő, amelyben bezárva élünk, egy alma héja. Csak ezen korcsolyázhatunk szabadon, gondolván végtelennek. Lehet azonban átjárást keresni A pontból B pontba! Meg lehet keresni a legrövidebb utat – ahogy a kukac átrágja magát az almán. Kit érdekel, hogy, khm, a kloákán keresztül? Kifúrni magadat, miképpen a kukac – de nyílegyenesen! Ha fenn akar maradni, nagy utazásra készül az ember a féreglyukon át. Ami talán az ősrobbanás csökevénye, vagy pedig negatív anyaggal kirobbantható lesz leheletnyi időre az alagút, ha majd a földi energiaforrásokat teljes mértékben uraljuk.
Hiszen nem is csak egy, végtelen sok párhuzamos univerzum élhet! Más világok, melyekbe ilyen kapun át kimenthető a fajtánk, a génjeink. Noé bárkája az eseményhorizonton…
Ő még Verne Gyulát olvasott, maflaságokat. Utazás a Föld középpontjába… Kúszni-mászni aknafolyosókon és barlangokon át, lefelé. Legközépen már nincs, egyszerűen nincs gravitáció! Az egész katyvaszt csak a földtömeg irdatlan nyomása tartja egyben.
Mi van, ha a féreglyuk szűk garatjába is be lehet szorulni?
Most hirtelen nem egy közúti incidens miatt rándult vele egyet a kocsi, hanem mert megjelent előtte a kép és átfutott rajta a gondolat: de hiszen a madarak csak körbecsipegetik a cseresznyét, csontra lecsupaszítják! Hogy kelne hosszú útra a mag?! Ott lóg a fán, a cseresznyeszáron, ott himbálózik, nem megy el sehova. Lenéz, látja az unottat, ahol majd végzi. Felfedezted a tyúkszarban az ütőeret, fiam, Bóni – hallotta apja hangját. Gázt adott, előzött, iparkodott túljutni a bökkenőn. A kanári az bekapdossa a paprikát szárastul, magostul. De egy szoba, egy lakás foglya. Virágcserépbe tojhatna paprikapalántát.
Ellenben egy emu! Egy akkora madár biztosan magostul enné a cseresznyét. A strucctenyésztők kis zsákot húznak a madár fejére, amikor szállítják.
De csak udvarról udvarra viszik. Hiába zabálta meg a cseresznyét, nem jut vele messzire. Hacsak…
Vajon hova teszik a madárgégét, madárzúzát a struccvágóhídon? Meg kell majd tudakolni. Akkora madár, van rajt’ hús elegendő, talán a zúzával nem vesződnek. Rizibizi, vakkantyú, odavetik a belsőséget kutyáknak. Akkor kutyában utazik…
Vagy hiába minden? Mert a zúza közben összezúzza…
Úgyhogy tényleg a nyüveknek jár a jutalom. A cseresznyelégynek. Beköpi a gyümölcsöt, kikel a kukac, kövéren, fehéren, leesik a földre. A talajba bújva áttelel. Rizibizi, tavaszodik, jön a kikelet… House of rising sun. A pondró mocorog, előkerül, légy lesz belőle.
Csakhogy a legyek meg buták, állatira buták! Hiába a szárnyuk, a szomszéd fáig sem képesek elrepülni. Nem látnak el a szomszéd fáig. Semelyik idei egyedük soha nem találkozik tavalyival, és egyetlenegy sem éri meg a jövő évet, hogy maradást súghatnának egymásnak, mégis minden nemzedék azon az egy fán rajzik, azon az egyen, mindörökké. Ilyen ostobaságra vannak programozva.
Mindenesetre mihelyt túljut ezen a tortúrán, azonnal meg kell keresnie Bernit. Amíg nem késő. És fütyörészett; bár nem hirtelen támadt széles jókedvében, csak bátorításul saját magának. Észrevétlen eseményhorizontján a rókalyuknak.
Késett talán egy kicsit a szanatóriumból, ahol kényesek a pontosságra. A portán tévét néztek, valami meccs van talán, arra gondolt, mert a váltás is a képernyőn csüngött. Még örült is, hogy csak odaintve, oldalvást elslisszenhetett, s néptelen folyosók fogadták, a hallban sem üldögél senki – sebaj, rizibizi, legalább nem látják az elcsúfított pofázmányát. De az előtér is üres volt, az asszisztens kislánynak hűlt helye. Maga a góré („Kié? A Goóré!”) tessékelte be kisvártatva: „Magával aztán jól elbántak…” „Lengőtekeparti. Én vesztettem” – próbált humorizálni Bóni. Az apafej kedvetlennek hatott vagy csak szórakozottnak. Nála is a tévé ment, a szeme sarkából Bóni ácsorgó embereket látott két jármű mellett, amelyek mintha letértek volna az útról a fák közé. Az orvos állával odaintett. „Hallotta?” „Baleset?” – kérdezett vissza Flipper Bóni. A szépítősebész bizonytalankodás grimaszával felhúzta a szemöldökét. „Ki tudja…” Felfedezvén, hogy Bóni nincs otthon a fejleményekben, a kínos közlendők csücsörítésével megfeszítette az ajkait. „A mi Császár Bernink megjárta.” Bóniban megállt az ütő. A képernyőre meredt. A gépkocsik erdőszélen álltak, a szállító járműnek tárva-nyitva állt a hátsó ajtaja. „Már indultak volna haza. Most beszéltem a famulusával. Félig le volt már fújva a vadászat. Valaki vitt magával egy vendéget. Annak szólt oda, állítólag, hogy félremegy. De miért kell félremenni? És másfelé jött vissza a sűrűn át, nem az ösvényen. Az illető csörtetést hallott. Kitörő vaddisznónak gondolta. Egy percet se várt…”
Bóni a kezébe temette az arcát. Száját beharapta, szemét összeszorította kínjában. Most aztán törheti a fejét, kihez forduljon? Azon vette észre magát, hogy körömrágás helyett ráharap a saját ujjára. Vagy csak foga közé tolta, mert tudnia kell, hogy él? De bármeddig élsz is, hajaj, nem rövidül vele a nemlét.
Megjelent előtte a kacsalábon forgó kastély a nagy pusztaságban. Tornyán fekete zászlóval. Mint azon a nyáron, amikor elment a Nagyember… Aki, nem úgy, mint Berni, jóindulatát feltette vakhitére. Agyára ment, hogy nem lehet nagy, mert nem tudott igazán jó lenni, sem pedig igazán bátor. Agyára ment a megbánás. Milyen ijesztő is volt a két óriási, jámbor fülével: mint egy ajtóra szögezett bőregér.
(A szerző Tartozás címe regényének lerövidített, folyóiratközléshez igazított fejezete.)
Az írótábor a paradicsomba megy
Egy szép nyári reggelen a tábor arra ébredt, hogy a kortárs magyar irodalom nagyságai kinyúlva fekszenek a nagyterem padlóján. Próbálták költögetni őket, de mindhiába, szemük ki volt guvadva, szájukból zöld hab ömlött, testük lemerevedett, többé nem ébredt egyik sem. A városi rendőrkapitány épp halászott, amikor szóltak neki, vállat vont, s inkább sógorát küldte az ügy kivizsgálására, egy nyugalmazott irodalomtanárt, aki műkedvelő detektívként lábatlankodott az őrsön. Az őszülő, tagbaszakadt, behemót férfi pontban kilenckor lépett be a terembe, végignézett a pecsétes asztalterítőkkel és kopott pokrócokkal letakart hullákon, és kivette a pipát a szájából:
– No, ezek jól bepogácsáztak! – szólt a jelenlevőköz, és várta a hatást, de senkinek sem volt kedve a szellemességeihez. Hiszen a kortárs magyar irodalom legjava lett itt lefejezve, az isten szerelmére. A nemzeti kár felbecsülhetetlen.
Az öreg legyintett, és lassú léptekkel járta be a gyászos panteont, amiben a népszerű írók meg költők immár önmaguk viaszos bábújaként szerepeltek, s azon töprengett, hogy ki vagy mi képes ilyen ördögi pontossággal kivitelezett akcióra. Ugyanis csak a közismert szerzők lettek kiválasztva, a többi táborlakó, az amatőrök, a dilettánsok, a rajongók meg a helyi alkalmazottak ép bőrrel megúszták. Egy pillanatig arra gondolt, hogy valószínűleg az egyik ellenséges imperialista állam terrorcselekményéről van szó, amivel szabotálni akarják hazánknak a szocializmusba vezető útját, de aztán eszébe jutott, hogy nyugdíjaztatása óta megváltozott a kurzus, s mostanság inkább Magyarországnak a nyugati tőke ellen folytatott szabadságharca lehet veszélyeztetve. De hát, miért is bajlódna a Világbank holmi írócskákkal. Nem, nem, itt más magyarázatnak kell lennie.
Tíz óra körül vesztegzárat rendelt el a táborban, és a gyanúsítottakat felsorakoztatta a hullák mellé, konfrontáció gyanánt.
Türelemmel és szakértelemmel vette kezelésbe őket, hogy a logikus motiváció nyomára bukkanjon. Legelőször az életben maradt, és kötettel rendelkező, de gyakorlatilag ismeretlen költőcskéket és firkászokat vádolta, hanem ezek inkább azon búslakodtak, hogy most már soha nem kerülnek be az ily módon végképp lezárt kánonba. Aztán a jelenlevő kritikusokat célozta meg, mert ugyebár a kritikusnak felcsapó fajzatok eleve gyanúsak. Majd a táskás szemű bölcsészhallgatókra próbálta rábizonyítani, hogy perverz és elrugaszkodott kísérlet formájában akarták kipróbálni, milyen is az, amikor a szerző tényleg halott. Ezt követően a szakácsot vádolta meg tömeggyilkossággal, mert kiderült róla, hogy titokban hőseposzokat írogat, de a főztjeit bepofázó irodalmi nagyságok még véleményt sem voltak hajlandók mondani a terjedelmes szövegekről, nemhogy publikálták volna őket. Végül pedig a kuktát támadta le, mert állítólag a jámbor fiatalembert háromszor vágták el magyar érettségin a lába előtt merev hullaként heverő posztmodern klasszikusokból. Még rá is ripakodott:
– Maga haszontalan, hiába nyírta ki őket, attól még kortárs irodalomként fogják őket tanítani az iskolában még legalább ötven évig!
De egyik magyarázat sem tűnt kielégítőnek, a bűntett komor magasztossága nem egyezett a felvetett indítékok kicsinyességével. Az ősz behemót a terem közepén, lehajtott fejjel hümmögött, s kezdte gyanítani, hogy itt komolyabb nemzeti sorskérdésről van szó, ama jellegzetes és vétkes magyar finitizmus megnyilvánulásáról. Mert hogy isteni csapásnak lettek tanúi, az nem volt kérdés. Most már csak azt kellett kideríteni, hogy milyen természetű a beavatkozás: katasztrófa vagy örömhír?
Ezért az öreg ráparancsolt mindenkire, hogy telepedjenek le a földre, és várjanak türelemmel. Mert bizony a Jóistenre nem érvényes a vesztegzár. A táborozók leültek és vártak. Olyan csend lett a táborban, mint egy elhagyott kolostorban, vagy egy abszurd drámában. Délután három óra tájékán, amikor a hőség kezdett elviselhetetlenné válni, a kukta megkockáztatta a kérdést:
– Mire is várunk mi itt?
– Hogyhogy mire? Hát a hullaszagra, fiam, a hullaszagra!
És azóta csak ülnek, és csak várnak, várnak, várnak.
Tartalék illúziók (Patrick de Mela: Fordított)
A hajnal a rovarokat is megszelídíti.
Az éjszaka utálatos rémeiből, az alvók körül cirregő, motoszkáló, csattogó, surrogó, pittyegő szörnyekből reggelre ártalmatlan bogárkák lesznek, a levegő apró játékszerei. De engedd szabadon ezeket a rémeket éjszaka! Próbálj meg a kis ártatlanok közt, a nagy zümmögésben, pittyegésben, cirregésben álomba merülni! Vagy ezek nem ugyanazok a lények, mint akiket reggel nevetve elhessegetünk?
És talán a nőkkel is így vagyunk, töprengett Illighaen. Talán csak a sötétség engedi felismerni igazi természetüket. Mert kevés az igazán feszes, vonzó test, na de ha beborítasz egy nőt fekete lepellel, akkor mindjárt ellenállhatatlanul csábító lesz. Nem egy nő, hanem egy csábhegy, húshegy – rejtőző paradicsomkert. Vagy egy fekete rongyaiban motozó, cirregő szörnyeteg.
Cádizban vannak női utcák és férfi utcák, ahogy női házak és férfi házak is természetesen. Persze a női házakban is laknak férfiak, mert errefelé magányosan (be- és letakarás nélkül) csak egy öregasszony élhet, ezért aztán még a szegény utcákban is férfiak őrzik a nőknek mondott szerelmi kúpokat, dombocskákat, kiszögelléseket. Ámde az illatuk akkor is ott lebeg a szobákban, ha átengedték a vendégeknek az ülőhelyeiket, ha fekete varjak módjára kivonultak a konyhába sütögetni a süteményeiket. Méz, mandula, pisztácia, rácsok, kúpok, dombok, kockák, kosárkák, falatkák – már csak az ízekben érzed a testüket. Talán mert a nők vonzóbbak ízekké szedve, mint a maguk valóságban.
És nemcsak női utcák, női házak vannak Cádizban, hanem női órák is, töprengett Illighaen. Éjszakai órák, mikor ezek a nővé vált kísértetek a mit sem sejtő férfiak körül motoszkálni kezdenek. Az álmomba merült Cádiz tele van ilyen fekete ruhás lepképel, motoszkáló kísértettel – no de kinek jutna eszébe egy ilyen kis zizegőt a múltjáról vagy az ízléséről kifaggatni? A nők nem számítanak. Ha tudnak beszélni, akkor egyfolytában hazudnak, és csak elkábítanak a surrogásukkal. Az igazán feddhetetlen asszonyok nem beszélnek, nekik ugyan mi múltjuk lehetne?
Illighaen unta már a várost, unta a lármát, és unta ezeket az álmok idején settenkedő asszonyokat. Neki egyetlen feleség sem jutott, csak egy homályos zug egy geográfiáért bolonduló, magát tudósnak képzelő kereskedő házában. Ő még igazhitűként sem kapott fedelet az udvarban, mert ugyan mi dolga lett volna a toledói bölcseknek egy olyan északi tudóssal, aki hírből sem ismeri Arisztotelészt, és még a kódexeket is csak szükséges (és nem túl értékes) használati tárgyaknak tartja. Aki csak azért jött, hogy megmártózzon a napfénybe és hogy magyarázatot leljen néhány északi babonára. De a muzulmánok, gondolta Illighaen, mindent szétválasztanak, nemcsak a nőket és a férfiakat, nemcsak az édes és a sós ízt, hanem a hagyományt és a tapasztalatot is. Így aztán nem fordulhat elő, hogy egy hithű muzulmán a történelem irányát vagy az idő mibenlétét kutatja. De a nagy katonai összeesküvés tervét sem találta Toledóban, csak a Koránt, ezt a sugárzó könyvet, amit a meghalni mindig kész muszlim katonák életereje tartott életben.
Hogy mi az idő? Ez nem tudományos kérdés, jelentette ki ElFaíq, a nagyvezír főfilozófusa. Hogy hova tart az idő? Hogy hogyan lehet-e a jövőre emlékezni? Öreg szakácsnők morfondíroznak efféléken, miközben a könnyen megdermedő, cukros masszákat kevergetik. Térképek? Ugyan! Az öblöket, a tengeráramokat, a szeleket azért teremtette Allah, hogy a Szavak akadálytalanul terjedhessenek. Hisz egy-két emberöltő múlva a fák nekünk nőnek, az egész világ szelestül-öblöstül a miénk lesz. Az összes kupolájával, az összes hajójával, az összes feketeruhás legyecskéjével.
Hogy ez ilyen egyszerű lenne? Illighaen sokat töprengett ezeken. Hiszen a nappal és az éjszaka, a szárazföld és az ég csak ennek a csodálatos déli tengernek a partján válik szét ilyen pompás egyértelműséggel. Márpedig a ráolvasásszerűen vagy tűzzel-vassal terjesztett hit csak az ilyen egyszerű ellentétek fölött tud diadalt aratni. Mert hiszen néha még a lüktető idő is megbokrosodik, hiszen vannak olyan helyek és helyzetek a földön, ahol a köd és a kétség minden egyértelműséget felbomlaszt.
–Majd felszáll az köd, ha eljutunk északra – jelentette ki a kalifa geográfusa.
Na de hogyan? Hogyan száll fel? Allah felcsippenti a mutatóujjával? Egyetlen intésével megszünteti az ár-apályt, és elsüllyeszti az ár-apály lüktetésében vergődő szigeteket? No de honnan támadnak a szelek? Csak nem az ár-apály lüktetéséből vagy a köd bugyraiból? És szelek híján mi porozza be a fenyőfákat, mi teremti a szerelmet, ki vagy mi szórja szét Allah gondolatait?
És vajon az asszonyok, ezek a letakart húshegyek tényleg olyan gondolat nélkül cikázó bogarak, akiket csak álmok és félelmek lökdösnek? Illighaen megriadt. Allah – és persze Jézus, de ami azt illeti, a görög filozófusok is – mindig valami állandóan változatlan emberi lényegben gondolkodtak. Változatlan nőkben, változatlan férfiakban.
Ezek szerint nem lehetsz bölcs túl sok tapasztalattal.
Illighaen, akit a kommentároknál és a vallásoknál jobban érdekeltek az emberek, már a fejtartásukról és a járásukról meg tudta különböztetni az asszonyokat. Mert másként lépdel az, aki szabadon, vagy az, aki rabságban született. Más a szaga annak a nőnek, aki parancsolhat, és más annak, aki a tányérokat súrolja a gazdája konyhájában. Pedig a lényegüket illetően… no de Illighaen vénségére már kételkedett abban, hogy ez volna a lényeg. Ha Allah mindenható, akkor minden kis nyílvesszőt, amit kilő, egyenként kézbe vesz. Hiszen mi más magyarázata lenne, hogy az emberek olyan reménytelenül különböznek?
Cádiz utcáit mostanában elárasztották a fekete leplekben cirregő normann nők, Illighaen honfitársai. De még ezek az új Dzsamilák és Fatimák sem maradtak felismerhetetlenek. Hórihorgas vízimadarakként lépkedtek a piros, sárga, rózsaszín gyümölcshalmok között, a cádizi piac mindent megszégyenítő ragyogásában. Látott mór testőröknél is magasabb, suta gyereklányokat, akik – a karjukon illedelmes kis kosárkával –, majd összecsuklottak a fény- és illatáradatban. Talán már ízekre szedve. Talán már túl a személyes megsemmisülésen. Ugyan kit érdekel Platón vagy Arisztotelész? Ennyi szín, ennyi élet is felfoghatatlan a maga valóságában.
Cádizi kereskedő-pártfogója társaságában Illighaen vendégségről vendégségre járva végigkóstolta a legomlatagabb gyümölcsöket. Mennyi meglepetés! Olyan csudát, mint a gránátalma a maga illetlen magjaival egyetlen költő sem találhatott volna ki. No de ezek a gránátalmák mind sajnálatosan egyformák voltak. Egyformán lédúsak, egyformán pirosas-sárgák és ormótlanul hatalmasak. És milyen egyforma az íze azoknak a csodálatos kis magocskáknak! Az északi mesékben egyetlen satnya kis alma is elég, hogy egy herceg örökre halhatatlan vagy boldogtalan legyen, vagy nekivágjon a kíséretével a tengernek.
– Ami a mozgást illeti, Zénón érvei a legtanulságosabbak – folytatta Illighaen vendéglátója –, és talán ezek az érvek adnak magyarázatot az ár-apály illúziójára.
Talán, gondolta Illighaen. Talán. A honvágynál, az ide-oda rebbenő gondolatoknál nincs semmi alattomosabb.
Mandulás és ki-tudja-még-miféle finomságok után sörbetet szolgáltak fel az ide-oda suhanó rabszolgalányok. Van déli álom sörbet, van hajnali csillag sörbet is, csak éppen fiatalok nincsenek. Az ilyen árnyas palotákban, az ilyen kényelmes kertekben csak vénemberek bölcselkednek. A fiataloknak az a dolga, hogy kis katonákat nemzzenek, vagy elessenek a hit védelmében. Illighaen elnyúlt a kereveten, őt aztán nem érdekelték az érvek, ahogy az sem, hogy egyszer majd nyíltan is tuskónak titulálják majd – az ő útja is végetér egyszer.
Mint egy frissen mosott lepel, az este rásimult a városra. Fűszeres szellő viháncolt a fák közt; talán kalózok fogták be, talán ők hozták lepecsételt korsókban Cádizba, hogy szabadon engedjék egy málészájú tudós palotájában. De lám csak! Hullám módjára verdes a szél. Mintha a fák között valaki vagy valami próbálgatná a szárnyait.
– Bocsássatok meg, vendégeim! Kedves, egyetlen, drága vendégeim! Az unokaöcséim türelmetlenek, és épp egy időgépet építenek a kertemben.
Időgépet! Illighaen a homályba merült szökőkút felé sandított. Talán csak metafora ez az időgép, szemkápráztató illúzió, ravasz lírai lelemény. Azért olyan jó költők ezek az arabok, mert a háborún, a szavakon túl semmi mással nem foglalkoznak. Ezért nincsenek találmányaik és nagy haditerveik.
– Míg lefutja Akhilleusz a tíz kört, tíz lépést halad előre a teknősbéka… és amíg lefutja Akhilleusz azt a lépést, addig egy könyöknyit halad előre a teknősbéka… és így tovább, a végtelenségig, ameddig csak Allah akarja…
Az egyik sevillai tudós bölcsen megjegyezte, hogy nem Akhilleusz, hanem Omár szalad a teknősbéka után… Omár…! Ne feledjétek!
A vendégek lelkesen bólogattak.
Illighaen Omárral és Akhilleusszal mit sem törődve az egyik sörbettel csetlő-botló lány homlokát figyelte. Nem is könnyű munka ez a felszolgálás! Nem is olyan könnyű ellenállhatatlannak és csábítónak mutatkozni, és közben mindenkivel elhitetni, hogy szívvel-lélekkel, testestül-lelkestül, szőröstül-bőröstül a középen ülő hájpacnihoz tartozunk… Milyen szép is ez a lány! No de túl boltozatos a homloka, hogy szláv legyen… És micsoda csontos ujjak! Talán pár hónapja még hajókötelet fontak vagy kardokat fényesítettek.
Csillogtak-villogtak a lány testén a karpereckék, a gyűrűcskék, a láncocskák, de volt valami furcsa alattomosság (vagy talán kábaság?) a lány mozgásában. A nőkön meglátszik az erőszak: mintha egy tüzes korbáccsal suhintanának rajtuk végig, míg bele nem tunyulnak a megaláztatásba, ez a seb a ruhájukon is átsejlik. Vajon a herceg második felesége, Hildi lenne ez a boltozatos homlokú lány?
Nem, ennek a leányzónak gyerekesebb a csípője. A filozófiai vita és a lassan araszolgató teknősbékák védelmében Illighaen odasúgott pár szót a normann rabnőnek.
Az álmatagon lezárt, gyöngyházszínű szemhéjak lassan megemelkedtek. Milyen illatos, milyen friss, és talán nincs is tizenöt éves!
De Illighaen semmi meglepődést nem látott az aranypöttyöcskékkel telehintett, kék szemekben.
– Mikor kerültél ide? Hogy hívnak, gyermekem?
A gyönyházfényű szemhéj megint leereszkedett. A titkok, melyeket fiatalon annyival nehezebb elrejteni, mint öregen, megint bezárultak ebbe a majdnem áttetsző, tündöklően fényes kagylóba.
A lány olyan kába volt, hogy szinte fel sem fogta, hogy normannul szólnak hozzá.
–Dzsamila vagyok – felelt motyogva.
Hány leple, hány titka van még ennek az estének? Egyszercsak égtelen robbanás rázta meg a kertet. Mintha az a szárnyait próbálgató valaki vagy valami nagy hirtelen megemelkedne.
Az időgép! Illighaen mit sem törődve a kötelező udvariassággal, a lassan loholó teknősbékákkal, a kerevet köré helyezett tálcákkal és párnákkal, kirohant a fák közé.
Csóka Kata fordítása
Régebbiek:
Az erőszak, ha gondosan végzik ?????????????
http://ujnautilus.info/akarhova-akarmeddig-patrick-de-mela-forditott/
http://ujnautilus.info/a-csontok-gyorsabban-patrick-de-mela-forditott/
http://ujnautilus.info/ha-a-kod-mela-forditott/
Többes szám, ismeretlen személy (Patrick de Mela: Fordított)
http: http://ujnautilus.info/tonkremenni-patrick-de-mela-forditott/
//ujnautilus.info/apa-anya-patrick-de-mela-forditott/
http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/
Délutáni gyerekjáték
Otthonosan léptem be Rékáék házába. Már tudtam, hogy a kezemmel arrébb kell söpörnöm az ajtóban lógó színes szalagfüggönyt, különben a szellő az arcomba tapasztja őket. A legyeknek is ilyen érzés lehet, amikor teljes sebességgel belerepülnek a légypapírba? Szerettem az illatot, ami a házuk minden helyiségében ugyanolyan volt, csak a fürdőben keveredett némi tisztálkodó szerrel, a konyhában ételszaggal, a szobákban pedig olyan volt, mint a meleg pattogatott kukorica illata. Miután egész délután játszottunk és annyi mindent összefogdostunk, mindig ragacsos kézzel mentem haza. Megnyaltam az ujjamat, kicsit sós íze volt, mégsem rohantam azonnal kezet mosni.
Egyik délután bunkert építettünk a szoba közepére. Sokszor játszottunk felnőtteset, mindent másoltunk, amit a tévében vagy magunk körül láttunk. Fogtunk egy hatalmas plédet, és a székre terítettük. A négy sarkára könyveket pakoltunk, bevittük az asztali lámpát, hogy lássunk is valamit, meg a babákat. Mindkettőnknek hatalmas Barbie-gyűjteménye volt. Persze csak egy-két igazi volt köztük, a többi olcsó utánzat. Nálunk csak egyszer építettünk sátrat, már nem is emlékszem, hogy hol és mikor, csak hogy jó idő volt már. Talán a nappaliban, mert bár a mi házunk sokkal nagyobb volt, a szobám mégis kisebb.
Rékáéknak volt az udvaron egy roggyant házikójuk, ahol háztartást vezettünk. Műanyag gyümölcsformákban homoklevest készítettünk, meg homokpudingot. Történeteket találtunk ki, miközben kanalaztuk a levest. Ha közben jött valamelyik unokatesó, bevettük őt is. Nehéz volt az újakkal felvenni a fonalat, de gyakran ők is hozzátettek valamit a történethez, és másféle irányba terelték.
Később kisajátítottam magunknak azt a melléképületet is, ami a mi udvarunkon volt. Sokkal nagyobb volt, mint Rékáéké, rozoga, poros szekrények és biciklik voltak benne, ha vásárolni mentünk, innen toltuk ki őket. Mindig hideg volt az ülés, amikor ráültem, mert a házikóban még nyáron is sokkal hűvösebb volt, mint akárhol máshol. Csak délután forrósodott föl, amikor a nap megállás nélkül besütött a csupasz ablakon. Voltak rágcsáló lakótársaink is. Kis tálkákban tettünk ki nekik piros színű bogyókat, de az áldozatokat én sosem kerestem. Azt anyáékra bíztam. Hogy otthonosabb legyen, a falra gipszképeket szögeltem. Futószalagon készítettük a mesebeli házakat, húsos tulipánokat ábrázoló képeket. Mindig izgultam, mert gyorsan kellett beleönteni a gipszet, hogy meg ne kössön. Fehér cérnát tettünk bele, aztán vártuk, hogy megkeményedjen. Amikor kivehettük a formából – szinte mai napig érzem a kezemben, ahogyan a forma és a kemény gipszfigura kettéválik – kifestettük vízfestékkel. Ma sem tudnám szebben kifesteni, mint akkor. Csak a festék sokszor megfakult, és az élénkpiros szirmokból sápadt rózsaszínűek lettek. Ki volt téve egy a konyhába is, de inkább csak a tarisznya, amit az óvodai ballagáson kaptam, meg a Nők Lapjából kitépett kétoldalas falinaptár. Már egészen megsárgult a vasárnapi főzésektől párás levegőben.
Rékáéknál voltunk többet. Az Adj király katonát! náluk játszottuk, mert a házuk előtt nagy füves terület volt. Volt egy hatalmas fájuk, amiről egymás után szedtük a meggyet. Mindig ránk szólt Klári nénje, hogy ne együnk többet, mert nem marad kompótnak. Akkor feljebb másztunk, minél közelebb a felhőkhöz, mert a fa tetején mindig édesebb a gyümölcs. Illetve másztak, mert én sosem tudtam fára mászni, csak az alsó ágakba kapaszkodtam, hintáztam néhányat, és körbetapogattam a fát, amíg a tenyerembe nem nyomódott a kéreg mintája. Hadd legyen legalább ennyi fa-élményem. A homokozót jobban szerettem az udvar közepén, ahol mindig ott voltak a játék nyomai, ha más nem, legalább egy kiásott üreg.
Minden alkalommal jócskán besötétedett már, mire hazakeveredtem. Réka sosem maradt nálunk sokáig, már nem is tudom, hogy telefonon hívták-e haza, vagy a szófogadás belső hangja volt ilyen határozott. Én mindig telhetetlennek éreztem magam, mint amikor éjszaka a hűtőből még bekapunk egy szelet sütit, mert egyből úgysem lehet baj. Utána még néhány szeletet, hiszen olyan kicsik, hogy szinte észrevétlenül eltűnnek valahol a gyomor fekete lyukában. Akár fürdésre is ott maradtam, álltam a fürdőben, és néztem, ahogyan Réka ledobálja a ruháit – azt hiszem, elfordulva, vagy kicsit takarva magát, mert szemérmesek voltunk – és a kádba mászik. A hab szinte az egész testét ellepte. Már mindennek esti családi hangulata volt, a puha pizsamának, a papucs nedves klattyogásának, a tévének, ahogyan a vacsorához bevilágította a szobát, miközben mindenkin az esti készülődés izgalma érződött.
Gyorsan szaladtam haza, majdnem szemben laktunk, egy háznyi csúszással. Vártam már, hogy otthon legyek, hogy nekünk is legyen puha pizsama és nedves papucs, meg tévé, amiben, a mai napig meg vagyok győződve, a műsorvezetők mindent láttak, ami nálunk történt; bár soha nem hagyták abba egy percre sem a mondandójukat, még akkor sem, ha nem figyeltünk rájuk, még akkor sem, ha a hangos szavak elnyomták az ő hangjukat. Úgy éreztem magam, mint aki nem is haza érkezett. Idegen volt minden, kimaradtam a közös életből. Nem tudtam, maradt-e ebéd, telefonált-e valaki, történt-e valami, ami feszültséget okozhatott. Úgy éreztem, hogy ez a néhány órás kimaradás több fordulatot hozott, mint várható lenne. Éreztem, hogy más lett a levegő, a bútorok, pedig minden ugyanott volt, mint amikor elmentem. Talán csak a kimondott szavak sokasodtak meg, és tették olyan sűrűvé a levegőt. Anyám a szobájában volt, az ajtó bezárva, apám a kanapén feküdt, nézte a tévét, fél szemmel rám pillantott, amikor megérkeztem, nem köszönt, nem mosolygott, nem kérdezett semmit. Én sem erőltettem, gyorsan a szobámba mentem.
Másnap megint jó kedvvel játszottunk Rékával, most nálunk, de másfél óra után átmentünk hozzájuk, mert nekik nagyobb a homokozójuk és lehet meggyet eszegetni a homoktorta tetejéről, és náluk csönd is van, nem nyomja el a játék hangjait semmilyen zajongás. Amikor nagyon elfáradtunk, elővettünk valamilyen régi videó kazettát, és végigbeszéltük a filmet. Réka mondta, hogy a polcon lévő hátsó sor kazettáira még csak ránéznünk is szigorúan tilos. Kíváncsian kérdeztem, hogy miért, mire Réka azt felelte kuncogva, hogy mert azok az apja pornókazettái. Én is nevettem, tudtam, hogy azokkal tényleg nem szabad semmit csinálni, mert kikapunk, de nem voltam teljesen biztos abban, hogy miért nem. Meztelen férfiak és nők, mi van abban, mi is meztelenek vagyunk, ha fürdünk, és meztelenek akkor is, ha felöltözünk, és amikor megszülettünk, akkor is meztelenek voltunk. Ha strandra megyünk, épphogy nem vagyunk meztelenek. Már a szó önmagában is félelmetes, por-nó, jelzi, hogy ezt nekünk nem szabad.
Újra ijesztő hangok visszhangoztak a fülemben, hogy mi lehet most otthon, mire érkezem majd haza. Ha veszekednek, azt már az ajtó előtt hallani fogom. Most már a fürdés előtt eljöttem, nem tudtam tovább más esti életét élni, a sajátomat akartam. A türelmetlenség lendülete hajtott előre. A mellékutcából váratlanul kikanyarodott egy autó, majdnem elé rohantam, de az utolsó pillanatban a lábam az aszfaltra tapadt, mintha beragasztózták volna. Nézz már a szemed elé legközelebb, ordított ki az ablakon egy öblös férfihang, majd tovább hajtott. Éreztem a szívemet, levegő után kapkodtam, a kezem és a lábam úgy remegett, hogy alig bírtam megtenni egy lépést is, hogy végre ne az utca közepén ácsorogjak. Újra csönd volt, csak a tücskök ciripeltek körülöttem. Az ablakaink sárgák voltak a lámpafénytől, benéztem, anya lassan fel-alá sétált, apa az ágyon ült, lemondóan a földet nézte. A mozdulataik nyugodtnak tűntek, az arcvonásaik viszont kemények és szigorúak voltak. A tévé mellett ott állt az a bőrönd, amit nyaranta vittünk magunkkal, ha a Balatonra mentünk. Gondoltam, hogy most nem a Balatonra fogunk menni, főleg, hogy csak egyetlen bőrönd állt indulásra készen, az apáé. Nem akartam bemenni, nem akartam, hogy ugyanazzal a lemondással rám nézzenek, mintha az enyém is lenne az a kudarc, ami őket érte. Bementem a kis sufniba az udvaron, vaksötét volt, mégsem féltem. A szekrényen volt egy elemlámpa, pontosan az ilyen helyzetekre hagytam ott. Eléggé halványan világította meg a körülöttem lévő kis teret, de legalább nem fenyegetett az a veszély, hogy döglött egérre lépek. Megborzongtam, ahogy elképzeltem a puha kis szőrmókot a lábam alatt.
Arra ébredtem, hogy anyám az ölében vitt, és a kezemet nem tudtam a szememhez emelni, hogy megdörzsöljem. Teljesen elzsibbadt. Azt akartam, hogy tegyen le, ejtsen le, de bevitt a szobámba és betakart. Nem tudtam tiltakozni. Megpuszilta a homlokomat, az ajka forró volt, és ott hagyott a sötétben egyedül. Még hallottam, ahogyan bemegy a szobájába. Többet már nem is akartam tudni a mai napról.
Térdről a világ
Egy férfi kúszott a porban. Lassan, bizonytalanul vonszolta hosszú végtagjait. Szemében az égen repülő madár tükröződött. Veréb lehetett, szürke, jellemtelen veréb, ő mégis fecskének látta. Villás farkú füstifecskének, amilyenek egykoron száz számra sorakoztak a villanydrótokon. Zeneiskolából jövet sokszor eltöprengett azon, hogy le kellene jegyezni a frakkfarkú madarak által a fémszálakra felrajzolt hangjegyeket. Kottafüzetébe egyszer be is írta: Fecske-szonáta, de ennél tovább sose jutott.
A rátörő köhögéstől megtorpant. Fejét lógatva krákogott egyet, háta kérdőjelként görbült belé. Véreset köpött. Ragacsos nyála nyúlékony masszaként himbálózott tikkadt ajkai és a megcserepesedett föld között. Kézelőjével esetlenül megtörölte száját, és mély lélegzetet vett.
A körülötte levő sírokon sárga és piros tulipánok hajladoztak az enyhe tavaszi szélben. A virágok nagyanyját juttatták eszébe. Hajnalban kelt, félig töltötte vízzel a két hatalmas bádogvödröt, majd telirakta őket bimbózó tulipánokkal. Felöltötte kék köpenyét, fejére kötötte kendőjét, és a kormányra akasztva a vödröket, ósdi kerékpárján bekarikázott a városi piacra. Itt fekszik ő is valahol, fordult meg a fejében.
Öklendezni kezdett, egész teste belegörcsölt, úgy érezte, mintha beleit csomóba kötözték volna.
– Úristen, nézzétek!
A tizenéves lány undorodva mutatott a férfira. A társaság tagjai kíváncsian odapillantottak, de azonnal el is fordították fejüket.
– Mama, ez… Alex?
A térdig érő ruhát viselő hölgy meghökkenten meredt az idősödő asszonyra.
– Igen, ő az…
– Ismered?
A sötét öltönyös férfi érdeklődően nézett feleségére.
– Persze! Ugyanabba az iskolába jártunk, csak nem egy osztályba…
– Anyu, ez a… nyomorult annyi éves, mint te?!
Az asszony igenlően bólintott, és megigazítván fején a napszemüvegét, ismét édesanyjára pillantott.
– Hallottam a történetét, de nem gondoltam, hogy ennyire… Dolgozik valahol?
– Ugyan már!
– Legalább kap valamiféle segélyt?
– Tudtommal nem…
– Akkor miből él?!
– Alkalomadtán besegít ennek-annak a ház körüli munkákban…
Az idősödő asszony sóhajtva megvonta a vállát.
– Mi történt vele?
Rezignáltan vejére emelte tekintetét.
– Hosszú történet…
– Nem kellene segíteni rajta?
Gyengéden végigsimította kezét aggódó unokája hosszú haján.
– Jó lesz ő…
A megjegyzéshez senki sem fűzött hozzá semmit. Szótlanul folytatták a sétát a temetői sétányon.
A férfi letörölte szakálláról a hányadékot, felemelte fejét és üveges tekintettel a távolodó család után nézett.
*
Kínkeservesen feltápászkodott az útszéli árokból, és a kapukerítésig tántorgott. Megkapaszkodott a rozsdás vasrácsokban, és a gyalogjárdát söprögető öregember felé fordult.
– Adjon isten…, szomszéd!
– Neked is, fiam.
– Úgy látszik…, szép napunk lesz ma…
Imbolyogva felmutatott a felhőtlen égre.
– Ránk fér már, hosszú volt az idei tél… Te meg jobban teszed, ha ledőlsz egy kicsit.
– Az lesz…, szomszéd, az lesz… No… minden jót!
A bácsi egy pillantást vetett a dülöngélő alakra, majd folytatta a söprögetést.
A férfi elvánszorgott az ajtóig, lenyomta a kilincset, és mintha csak egy zsák krumpli lenne, beesett dohszagú otthonába. Lábfejével belökte maga mögött az ajtót, mire koromsötét lett az egész lakásban. Négykézlábra emelkedve, az utcára néző ablakhoz kúszott, és kissé felhúzta a rolettát, hogy némi napfény szűrődjön be a helyiségbe. Megpofozta gyűrött arcát, és a sarokban levő gázrezsóhoz mászott. Gyufát sercintett, meggyújtotta a parányi tűzhelyet, egy műanyagpalackból vizet löttyintett a kávéfőzőbe, és a lángkarikára helyezte. Amikor forrni kezdett a víz, felemelte a földről a kávésdobozt, ekkor szembesült azzal, hogy üres. A kurva életbe! – bukott ki belőle. Leemelte a kávéfőzőt a rezsóról, és a víz felét megpróbálta visszaönteni a palackba, nagy részét azonban magára csurgatta. A főzőben maradt vízbe kapargatta a doboz aljára és falára száradt kávét, megkavarta a főzetet és belekortyolt. Az íztől eltorzult az arca, dühében a tágra nyílt hűtőszekrényhez vágta az üres kávésdobozt. Bassza meg! – ordította. Elzárta a gázrezsót, s káromkodva leemelte a kisszekrényről a zacskó házilag vágott dohányt. Cigarettát sodort, majd rágyújtott. Újra belekortyolt a kávéba, de nem járt nagyobb sikerrel, dünnyögve felhörpintette az egészet, elnyomta a csikket, és bemászott az ágyba. Hanyatt feküdt, és egy darált hússal töltött kiflit húzott elő a zsebéből. Émelyegve beleharapott.
– Faszikém…, elégedett lehetsz…, a családod első osztályú kajával… és piával kísért ki… Remélem…, ugye…, nem haragszol, hogy… besegítettem… A pálinka… kerítés…szaggató erejű…, de zamatos… Valami spéci… külön…legesség! Hallod…, nem rossz ez a szokásotok…, csak ébernek kell lenni…, különben a kóbor ebek szart se hagynak… Mint azokból a szerencsétlenekből… Szana… szanaszét feküdtek… mindenfelé… Diribdarabokban, mint a szétszerelt bicikli… vagy a kibelezett jószág… Emlékszel…? Emlékszel?! Emlékszel, baszki?!!! Naná, hogy emlékszel… Te… mindentudó… Balt… Baltazár… Balt… Baltazár… Balt… Baltazár… Baltazááááár! … Kis okostojás voltál mindig! És most mi van…? No?! Semmi sincs…, ugye?! A büdös… nagy… semmi! Az van! Az…
Elhallgatott. Pilledten bámulta az átázott mennyezeten éktelenkedő foltot, míg csak le nem csukódott a szeme. Kezéből a kiflivég a poros padlóra gurult.
*
Csendben ücsörgött a közért előtti kispadon. Térdére könyökölve kissé előrebukott, és füstöt eregetve a fűben rohangáló bogarakat figyelte. A boltból egy borostás alak lépett ki két sörösüveggel meg egy karton cigarettával a kezében. Hamuszínű, sűrű szemöldöke, nem kevésbé az orrnyerge menti karikák jellegzetes, idegen számára kissé ijesztő arcvonást kölcsönöztek neki. Koszos munkaruhája teli volt rászáradt malterdarabkákkal, szürke micisapkája alól őszülő hajtincsek kandikáltak ki. A falhoz döntött rozoga bringáján csüngő vászonszatyorba tette a cigarettát, és leült a férfi mellé a padra. Az egyik sört feléje nyújtotta.
– Nesze!
– Kösz…
– Egészségünkre!
Mindketten jól meghúzták az üveget.
– Az öregnél voltál?
– Nála bizony, a fene egye meg! Két hónap után végre eszébe jutott, hogy fizetni kéne valamit… Közben a cipőm az ördögé lett…
Lehajolt és jobb cipőjéről leoldotta a kócmadzagot, amely addig egybetartotta a levált talpat a cipő orrával.
– Egész nap így kellett melóznom… Te?
A másik férfi megrázta a fejét.
– Szar ügy! Én sem tudom, mihez kezdünk, ha ezt befejezzük. Átok ez az egész… Téged keresett Vírus?
– A napokban járt nálam.
– Mi a lófaszt akar már megint? Az asszony mondja, hogy nekem is telefonált…
– Semmi különös, a régi mese… Találtak egy új ügyvédet. Ez majd állítólag kihajtja az ügyünket…
– Hajtja a frászt! Ha lehetett volna, már megtették volna az elődei… Nem?! Szarházi mind egy szálig! Vírus nemkülönben.
– Ahogy mondod…
A cigarettavéget a bogarak közé pöccintette.
– És aláírtad?
– Alá…
– Tegyük fel…, egyszer mégiscsak kifizetnek valamit… De mikor?! Itt van, szegény Baltazár is elment…
– El bizony. Belebukott a mamaligás tányérjába, és már kész is volt…
A munkaruhás alak nem mondott semmit, a cipőnyíláson keresztül megtornáztatta lábujjait, és elbámészkodott az éppen érkezett vásárlón. A piros nadrágba és fehér blúzba öltözött asszonyság, mielőtt még az üzletbe lépett volna, az üvegajtó előtt finoman megigazította feltupírozott frizuráját. Mámorító illatfelhő áradt utána. A borostás férfi meglökte társát.
– Láttad?!
– Nem semmi a csaj…
– Belevaló ribanc volt már annak idején is… Emlékszem, Cézár egy házibulin a használatlan padlásszobában szétterített búzában dugta meg.
Hiányos fogsorát felvillantva, jóízűen felröhögött. A másik férfi is elmosolyodott.
– Még mindig nagyon jól tartja magát…
– Ne vicceljél, hát van neki miből… Képviselő, vagy mi…
– Fáj a segge a világra!
– Hm… Majd megsaccolom egy kicsit közelebbről. Legurítasz még egy sört?
A férfi bólintott, a borostás alak pedig összekötözve cipőjét, a két üres üveggel a bolt bejárata felé indult.
*
A gesztenyefa tövébe kuporodott, háttal a fa törzsének dőlve. Hol fölfelé tekintgetett, az égen kirajzolódott csillagképeket vizsgálva, hol pedig a hézagosan deszkázott kerítésen keresztül a házból kiszüremlő világosság felé pillantott. A szűk kis utca teljesen kihalt volt. A távolból macskanyávogás hallatszott. Megcsavart egy szál cigarettát, elszívta, majd némi erőfeszítéssel felemelkedett a guggoló testhelyzetből, és a kerítéshez lépett. Az egyik deszkába kapaszkodva, fellépett az alacsony betontalapzatra, előbb egyik lábát óvatosan átemelte a kerítésen, utána pedig a másikat is. Földre lépvén azonban megcsúszott, elveszítette egyensúlyát és térdre rogyott. A puffanásra a szomszéd kutya kísértetiesen felugatott. A zajra meghűlt benne a vér. Megvárta, hogy az eb elhallgasson, csak akkor merészkedett a házhoz. Az ablakpárkányba fogódzkodva, bekukucskált a szobába, a behúzott függönytől azonban semmit sem látott. Nagyot nyelt, és kétszer gyengén megkopogtatta az üveget. Mivel semmi visszajelzést nem kapott, másodszor valamivel bátrabban verte meg az ablaküveget. A következő pillanatban odabent hirtelen minden fény kialudt.
– Anna! Hallod…, Anna…, ne félj! Én vagyok az… Anna… tudom, hogy hallasz… Nem kell félned, én…
– Ki az ördög vagy ilyen tájban?!
– Én vagyok az… Anna… Nem… nem ismered meg a hangom?
– Alex?! Szentséges ég, mit keresel te ilyenkor itt?
– Engedj be…
– Még mit nem akarnál?!
– Engedj be…, ha mondom…
– Minek?!
– Beszélni szeretnék… veled…
– Majd holnap megbeszéljük.
– De… én most akarok!
– Részeg vagy!
– Hát aztán…
– Hogy nem szégyelled magad, éjnek évadján ide esz a fene…
– Én… én szégyelljem magam?! Én?! Miért… miért kellene nekem szégyellnem… magam?
– Miért?! Még kérded? Nézz magadra! Alig forog a nyelved, és alig állsz a lábadon.
– De én… Én soha senkinek…, de senkinek semmi rosszat nem tettem… Én…
– Menj haza, aludd ki magad, és gyere el szépen holnap reggel, lesz munka, fel kell ásni a kertet, és…
– Nem megyek innen sehova!
– Alex…
– Fogd be a szádat! Én… szégyelljem… magam? Te szégyelld magad! Ma reggel… megtudtam, hogy rád nem számíthatok a bajban… Pedig máskor jó vagyok… Ugye? Ha dolgozni kell… vagy ha… No hagyjuk… Mire vágsz föl annyira?! Egy vénasszony vagy hozzám…
– Tűnj el innen azonnal, mert…
– Mert mi lesz?!
– Alex… Szépen kérlek, menj el, máskülönben kénytelen leszek kihívni a rendőrséget.
– Felőlem az atyaúristent is lehívhatod az égről… Ő is kinyalhatja, meg te is, meg… Mindannyian kinyalhatjátok! Innen egy tapodtat sem mozdulok… Nem én… Nem…
Elhallgatott. Hátát a falhoz nyomta, és az ablak alá ült. Feje bágyadtan hanyatlott le vállára.