Szinte marja a hideg víz az bőrömet. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy álmodom-e; képtelen vagyok úrrá lenni valami… pánikon. Épp, hogy egy perce szorongatja a torkomat, mégis már levegőért kapkodok.

Általános élethelyzetemben másfél-két percig bírom levegő nélkül. Most viszont csak kapálódzok magatehetetlenül, bőszen, leverve apámtól örökölt egypengés borotvámat, valamint egy üveg kölnit ’desanyám kispolcáról. Rohanok, mert üldöznek, felém is csak kard nyúlt a barlangomból.

Az inszomnia már-már népbetegség. Ismerem az ellenszerét. Nem tudom, megoszthatom-e Veled, de… Judit egy igen

– Jó kedélyű

– Festett szemű

– Szöszi

– Kajla

Ma Nőként definiálnám. Sejthettem volna, hogy az… Hogy ő… valahogy mégis az!

Minden tulajdonom az itt és most. Éjjel arannyal, nappal ezüsttel álmodom. Sosem alszom nyugodtan, a huszonnégy órás nyitva tartás engem is munkára ösztönöz. Tulajdonképpen egész nap álmodom. Ha tehetem.

Nulla óra-egy perc

Kocsmatulajdonos vagyok, rock sztár vagyok, doktor J.T. vagyok, bestseller író vagyok. És boldog családapa. VAGY van egy kávém, és egy, maradék dohányból sodort igen kétes illatú cigarettám. Meg négy álmom. De öt.

Mikor belépett az ajtón, csak ő látta, hogy alszom… A feltűnést kerülve melléült szépen, a vállamra hajtotta Szöszi fejét és velem aludt. Nem ő az első nő, aki a vállamon tér nyugovóra, mégis az az illat, azaz illatáradat, amit a Kajla nőszemély magával hordozott, megrészegített. Alvásunk aktusa kívülről azonban korántsem lehetett ennyire idilli. Csukott szemű Jó kedélyű, és a látszólag nyitott szemű réveteg tekintetű fiatalember sziluettje, kávéval a kézben.

Szembeötlő!

Évek óta festem a szemem, elkerülve a felesleges szájjártatást a semmi érdemesről. A lelki szemetesláda rendszeresen kiborul, túlcsordul. Egy ideje már álmaimban is csak az álmaimmal foglalkozom. Azon röpke órákra, amikor pupillám reagál a fényekre, egy figyelmes ember megragadja a tekintetem. Megragadhatja. Talán Carpe diem! Annyira szeretném tudatni az engem körülvevőkkel, hogy hány éve, milyen kifejezetten aprólékos munkával dolgoztam ki, hogy miként fessek két csukottból két nyitottat.

Huszonhárom óra-ötvenkilenc perc

Mikor beléptek az ajtón, feltűnést keltve, illegetve vonultak az asztalok között, s hely híján mellém telepedtek. Mély álomból ébresztettek. Cserfeserzsi kotnyeleskedése, bakfiszsófi naivsága és szerelmesemese ömlengése kiborított. Úgy három percig voltam aktív résztvevője a társalgásnak, majd szemhéjamat lecsukva, folytattam szendergésemet. Nem vették észre. Majd’ három órán keresztül beszélgettek mellettem/nekem/velem. Cserfeserzsitől megtudhattam mindent az ország összes párkapcsolatának tragikus történénetéről, bakfiszsófi elmesélte újabb szerelmi kalandjának drámai, egyben érdektelen részleteit, szerelmesemese pedig csak mesélt és mesélt… patakzott szájából az alvadt nyál. Szerelmes Emese szerelme se mese. Szerelmese mese. A szóvicc szar, a sztorik is.

Tudom, csupán három percig hallgattam őket, mégis elkaptam tőlük; már kotnyeles, bakfis, de még szerelmes is vagyok. Köszönöm nekik, hogy ennyi új tulajdonsággal gazdagodhattam, bár ne így történt volna. Hiszen ők cserfességüket, „bakfisságukat”, szerelmes meséjüket maguk mögött hagyták, könnyeden távoztak, törődtek is azzal, hogy, hogy mit, kire róttak.

Megunhatta talán pár perccel éjfél után…

Szerényebben is lehetett volna, hiába otthon vagyunk. A jéghideg víz kimarja a pofámat, levegőt sem kapok, és különben is… így ki ba(…)brálni az emberrel… Nehezen viselem el a vasat a szervezetemben, mert nem oda való, ha a helye jogos is. Tudta, nem beszélhetne ilyenkor, de hát annyi mondanivalója van. Szerelmet akar vallani, dicsekednie kell az új ruhákkal; tudatni akarja, ért engem, de… ő az egyetlen.

A kurva életbe, már megint végigmész vizes cipővel. Mint egy csiga, úgy húzod magad után a nyomodat. A cipőd talpa teli van az utcával. Hangosan kopogsz a közé szorult apró kavicsokkal, hadd hallja mindenki, hogy a ház ura itthon van. Ott van a márkajelzés a járólapon. Ezt legközelebb nem venném észre, az biztos. Csak lenne még egy legközelebb. Túlkopogod a radiátort is, ami most hűl ki végleg. Vége a szezonnak. A függöny már csak a hideg levegő miatt libben meg néha, ami az ablak rései alatt átúszva a szobába siklik.

Itt ülünk tizenhét perce és huszonöt másodperce az asztalnál, lopva felpillantok az órára, aztán az arcodról próbálok meg következtetéseket levonni, megállapítom, hogy szép vagy és teljesen közömbös. A szépséged önmagában annyi örömöt okozott az életben, amennyit még soha semmi más. Már ezért megérte megszületnem. Emlékszem, Brigi mennyit viccelődött ezen… egy férfi nem szép, hanem helyes. Szép férfi nem létezik, csak jóképű férfi. Pedig ez nem igaz.

Talán szándékosan játszol most, hogy semmi megnyugtatót ne olvashassak le rólad. A feszültségkeltés mestere vagy. A szaft már a tányérba száradt, a húsdarabkák kissé megszikkadtak. Finom pörkölt volt vacsorára, ahogyan csak mi tudjuk.

A bőröndöd ott az ajtó előtt, egyik kereke még bent, másik kereke már szinte átgördült a küszöbön. Érzem, hogy a szomszéd vénasszony ráragadt a kukucskálóra, és várja, hogy végre történjen valami. Ne menj el! Amint itt hagysz, elő fog jönni, és a részleteket szeretné. Aztán meg vigasztal. Mire kitalálom, hogyan küldjem el, már rég bent is ül, és sopánkodik.

Anyámék megmondták, Kati megmondta… örülök, hogy valakinek igaza lett, mert így holnaptól azt hallgathatom, hogy mi megmondtuk, hogy…

A végét már szaggatottabban és halkabban mondtam, mert közben felpillantottál rám, hidegen és szúrósan néztél. Ennyiből megértettem, hogy fogjam be azonnal, ne spekuláljak, és ne kezdjem el újra a jelenetet, mert dühbe gurulsz. Csak azt akartam, hogy történjen valami. Hatalmasat sóhajtottál és felálltál az asztal védelme mögül. Azt kívántam, bárcsak elkezdenél ordítozni, hogy milyen hisztis majom vagyok és eleged van belőlem, és marokra foghatnád a hajamat is, de csak nyugodtan álldogáltál, mintha ennek így kellene lennie, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Az egyetemet befejezted, mondtad, itt maradtál négy hónapot ezen felül, mert kértelek. Nem mintha nem tudtad volna, hogy te itt úgysem fogod megszokni, arról nem is beszélve, hogy már amikor idejöttél, tudtad, hogy csak az egyetemet akarod elvégezni.

Áh, szóval csak az olcsó tandíjat szeretted meg a lakásomat, ahol időnként elaludhattál és vacsorát kaphattál. De nem mondtam ki. Ha így is volt, hiába dobtalak volna ki rögtön, csak lerövidítettem volna a búcsúzást.

Volt valakid, semmi kétség… Amikor közeledtem puszit adni az arcodra, gyorsan lecsaptad a laptopod tetejét, nem tudtam mire vélni, te is meglepődtél ezen a hirtelen mozdulaton.

Mi? Ezt most miért emlegettem fel, értetlenkedsz, imádom az akcentusodat.

Sandra a gyerekkori szerelmed, ő nézett volna farkasszemet velem a monitorról. Megtudta a szüleidtől, hogy készülsz haza – vajon a szüleid hamarabb tudták már, mint én? – és újra kivetette a hálóját. Belegabalyodtál a szkájpokba és ímélekbe és már itt is van a nyár, mindig felhőkkel és esővel, és ti mehettek a tengerpartra rugdosni a homokot tánc közben, míg én a bőrt rugdosom a lábamról, amikor megbotlok a tükörsima aszfaltban. Nahát, felbukkant egy régi ismerős, gondoltad, aztán a régi szerelmem, és végül nahát, mégis szeretem. Sok régi történet, közös bolondságok.

Mondd, mi lenne, ha veled mennék? Amint feltettem a kérdést, láttam, mi lenne… nem az országgal van a baj, nekem nincs helyem az ő életében. Hirtelen úgy éreztem, már a sajátomban sincs.

Visszaadtad a kulcsokat, bár nem mondtad, de én tudtam, hogy azért, hogy hamarosan majd másnak adhassam őket oda. Úgy dobtam vissza, mintha tüzes vas lenne, nem, mondtam, tedd el, tedd csak el ide, tuszkoltam a zsebedbe, hogy fogsz bejönni este, nem alhatsz az ajtó előtt. Úgy ráztál le magadról, mint egy kutya a vizet, és letetted az asztalra, ha nem, hát nem. Mintha kicsit haboztál volna, lehet, hogy eszedbe jutott, hogy a pizsamádat nem tetted be a bőröndbe, és vissza kellene menned a hálóba, de mégsem teszed. Most nem visszafelé kell haladnod, hanem előre, most nem fordulhatsz vissza. Akárhogyan is, ez jól jött. Trükközni szerettem volna. Talán megérezted, hogy bezárhatnálak a szobába.

Visszaülök az asztalhoz. Nem akarlak látni többet, nem akarom később újra és újra visszajátszani a jelenetet, ahogyan kimész az ajtón. Menj és vigyél magaddal mindent, ami a tiéd volt. Az ablakon át utánad küldöm az illatodat, nem kell semmi.

Harmadik hete hirdetem a lakást, eltévednek a szemek a napi viccek és az állatok megmentése között. Majd ha beindul az egyetemista szezon. Anyu most vitte ki a tálcát, ne bőgj már annyit, kibőgsz a zsebkendőkészletemből. Majd hamarosan, majd hamarosan, bólogatott bizakodva. Minden tálcánál elmondja ugyanezt. Igen, majd hamarosan.

                                                                     1

S ott állottál a kockaköveken. Akartad újra? Talán nem, talán én sem akartam, de a pillanat eltalált.

Kiszáradt torokkal ébredtem. Azt éreztem, hogy majd szomjan halok, a pulzusom minimum százhúsz, mintha szimpla pedállal tripláznának a billentyűk. 1-2 óra elteltével már volt erőm felkelni, körülnéztem a szobában, nyomokat kerestem. A képlet egyszerű volt. Elhajított nadrág a padlón, fel-felcsillanó apró itt-ott.

Újra megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy mivé váltam az éjjel. Aztán idővel fölvillantak a képek, az ablakra néztem, és a tekintetemmel ráfestettem őket az üvegre. Amit azután láttam elég kusza volt, össze-vissza moslék.

Azt hittem, hogy le tudom majd kaparni, de nem sikerült. Kinyitottam az ablakot, hátha a huzat leviszi, de nem. Kimásztam és elmenekültem. Reggel ugyanígy ébredtem, és egy újabb bizarr éjszaka kenődött el a szemem előtt az ablakon. Végül olyan vastagon lerakódott az elszáradt festék, hogy bennragadtam örökre.

Tizennyolc évesen ismertem meg Marnie-t. Fogalmam sincs, hogy mikor rúgtam be életemben először, de azt tudom, hogy tizennégy voltam, amikor elsőnek tekertünk spanglit. Tizenhat évesen bejártuk a Tejútrendszert salviával, sőt még a jövőbe is utaztunk, és láttuk, ahogy az Andromédával ütközik. Korábban nem hittem volna, hogy egy félszobából ilyen messzire el lehet jutni. A szintetikusakat utáltuk, soha nem próbáltuk volna ki őket. Az volt minden, ami idegen, hideg, és gyűlölni való. Aki él vele menthetetlen. Másrészről jó volt tudni, hogy a zuhanás számunkra még nem ért véget.

Tizennyolc évesen ismertem meg Marnie-t. Tizenhét voltam, amikor az első adag gyorsat szippantottam fel. Fél évre rá már vénába küldtük a hernyót. Nem voltam még tizennyolc, amikor kétszáz lasztival bebuktunk a Keletiben. Onnantól nem toltam semmit. Engem toltak Tökölön. Én lettem a szer. Ez a tudat menthetetlenül romantikussá tett.

Tizennyolc évesen ismertem meg Marnie-t. A ketrecben sok mindent elhatároztam. Később arra jöttem rá, hogy semmit sem lehet elhatározni, meghatározni.

2

S ott állottál a kockaköveken. Dermedt pillákkal közelítettem feléd, és te folyamatosan lassulva lebegtél át a betonon. Miután elhaladtam melletted, már teljes merevségben, moccanás nélkül voltál. Tetőtől talpig láttalak. Lelassultam én is, mint te az előbb, félkörívben a hátad mögé kanyarodtam, szolid léptekkel megközelítettelek. Ahogyan kezem a fejedhez tört, kimért szaggatottsággal az arcomba fordultál, a szemünk összeért. Meleg összefonottságban indultunk akkor tovább, át a hídon, a felkelő nappal szemben, a vörösbe. Szavak nélkül a beszédes csöndben.

Alkonyatkor már világossá vált számomra, hogy az életed, amit gyermekfejjel irigyeltem tőled, a visszájára fordult. Pompa helyett egy elfeledett lakás, törődő család helyett karikás szemaljak, és tág pupillák voltak a vezérfonal. De én annál jobban kívántam a lelkedet. Mert két csonka negatív talán összeforr majd egymásban. Nagyjából ebben a tudatban másztunk fel a vadászlesnek megformált villanyoszlopra. Innen indult ki tekintetünk a hegyek által behatárolt horizontra. És akkor tudtuk, hogy az ifjúkorit, ami meg sem történt, már nem élhetjük át, csak a hangulat marad meg, és a mesterséges emlékek. Mi pedig ezután olyanok leszünk egymásnak, mint egy bosszantó seb a szájpadláson. Ha nem törődnénk vele elmúlna, de ott mélyen tudjuk, hogy van, és nem bírjuk nem megpiszkálni.

Miután megriadtunk a távoli rendőrségi szirénától, a bokrok felé indultunk. Átsegítettük egymást a kerítésen, ami a világunk és a vadon között feszült. És nem tudván, hogy a törvény, vagy pedig a természet az erősebb, megindultunk a rácsok mentén.

Néha-néha megtorpanunk, betemet minket a magas fű, és én nem tudom, hogy a lelked tisztul-e már, vagy egyre bűnösebb leszel.

3

S ott állottál a kockaköveken. Miben bízhattam volna?

A vonatnak jó, nekem nem jó. A vonat végigfut a síneken, a sínek olyan stabilak, olyan szabályzók, szép fényes a használatban lévő felületük. Én egy létrán mászom végig, ami olyan kopott, száraz és csapongó. Azt nem tudom megmondani, hogy ennek a létrának léteztek-e valaha is stabil fokai, és csak mostanra korhadtak el, vagy mindvégig zuhantam, és valójában az elmém fokait megmászva fedeztem fel az ürességet. Talán átugrom majd, ha a semmiből anyagi gyúrható. Vagy a táguló univerzummal a lelkem is egyre jobban nyúlik, laposodik, míg az is semmivé válik, és ha létezik olyan, hogy legvége, önmagába pusztul bele. A gondolatok fénysebességgel távolodnak majd egymástól, és a betűk is kifutnak a lap széléről. Nekivágnak a világűrnek, szép csöndben pusztítják el a távolban menekülő igazságot.

Nem tudom, hogy elmúlt, még meg sem történt, vagy még mindig tart, egy bizonyos csak: a név és az alak. Ő Emma. Emma alakja vetül ki elém a semmit mondó bámulásokban. Emma a lesből megfigyelt préda, Emma fekszik végig a város háztetőin, ő a rácsok és az égbolt.

v

És ott állsz majd a kockaköveken, és elhagyatnak akkor mindenek.

Utószó

Emlékszem, hogy egyszer már megtörtént. Emlékszem, hogy megszámlálhatatlan dolog volt bennünk, és még egy. Emlékszem, hogy egy őszi táj jelent meg előttünk, mindenfelé beton, és jellegtelen házak. Az eső esett. Minden tárgy menekülni próbált. A kutyák nyüszítettek és vergődtek, a betonból ki, a betonba be, a lyukas tereken keresztül. A lovak felmásztak a hatalmas, csupasz fára, s beleolvadtak a környezetbe, az elnehezült levegőben.

Rókafejű emberekkel kezdődött minden, velünk pusztult el. Mindig az ég felé törtünk, másképpen felelve meg az elmúlást; pedig régen a hegyeket szerettük, oda jártunk ki, még nem gondoltunk semmire, nem volt ami változzon, az ösztönök vezéreltek. Folyamatosan összementünk és kitágultunk, ez a mozgás frissen tartott, ez volt a boldogság. Naivan boldognak lenni.

Csücsöríts, jobban, így, így rád tudom kenni a rúzst, aztán nyald meg a pohár szélét, mielőtt iszol, ne fogjon, ne legyen olyan a pohár, tudod. Csücsörítek, rózsaszín száj vagyok anya kezében, rám keni a piros rúzst. Sulibuli meg keringő, meg felolvasás, beszélek a mikrofonba, verset mondok. Véletlenül lenyalom, elkenem, mintha újra gyerek lennék, amikor kinyaltam sebesre a számat, kifújta a szél. Mint amikor félrekentem a rúzst hatévesen, és groteszk, vörös paca lett a számból.

Emlékszem az első csókomra, hétéves voltam, és ki akartuk próbálni, mégis milyen a csók, egy szó, amit sokszor hallottunk, csücsörítettünk hozzá, elloptuk anya rúzsát és kikentük magunkat vele, körbecsókoltuk a füzeteket, a falat, tele volt minden a csóklenyomatunkkal. Na de mégis, milyen az igazi? Zolival elbújtunk a kisszobába, magunkra csuktuk az ajtót, közelhajoltunk és megérintettük egymást, átdugtuk a nyelvünket, amíg össze nem ért. Fúj, mintha egy meztelen csigát nyalogatnék, volt a konklúzió, és annyiban is hagytuk a dolgot. Gyerekszáj, gyerekcsók.

Énekeltünk is, énekeltünk a zubogónál, ahol a Rákos-patak folyt el a vonathíd alatt, beültünk alá, mi hárman, és vártuk a vonatot, sziszegett a sín, mi pedig ordítottunk, miközben elment felettünk, dübörgött, senki nem hallott minket. Énekel a száj, a mienk hamisan, de családias ez a hamisság, repedtfazék hangú az összes, mondta apa, kérlelt, csak hagyjátok már abba. Mi meg csak azért sem, oda kellett jönnie, hogy befogja a szám, elriasztod a halakat, te lány, mondta, én pedig a tenyerét nyalogattam, hagyjon már énekelni. Csak azért is. A halak pedig menjenek a fenébe.

Suttogok még, suttogok gyakran, fülekbe suttogok. Titkok csúsznak ki a számon, de nem szívhatom vissza őket, ahogy a levegőt. Ahhoz túl súlyosak, tömények, keserűek. Rossz ízű vagyok, míg bennem vannak, kimondatlan szavak, mondatok, amiket kiköpnék, és amiket nem akarok tartogatni. (Suttogom, hogy valaki szeret, szeret nagyon, titokban szeret, de én kimondom, kimondom gyerekfejjel, annyira nem lehet fontos, valakinek ki kell mondani. Áruló vagyok. Meg is kapom érte én is az árulást, kölcsön árulás visszajár. Suttogom magamnak, a szerelmet nem szabad elárulni, a szerelem visszafizeti az adósságot, két ember hatalmi harca, és belesuttogni nem ér.)

Ilyen vagyok, ilyen a száj, kimond, kiüvölti, amit nem szabad, elárul. Árulok én is, hazugságokat is árulok. Nyugodt, szép szavak, jól hangzóak a fülnek és a szívnek. Hogy örökre együtt maradunk, és nem fogunk csókolni senki mást. Pedig hát, tudtuk. Te is és én is, alig múltunk el tizenkilenc. Ott éltünk a koliszobában összetolt ágyakon, a szennyesek, pizzás dobozok és összegyűrt ágynemű között, és hazudtunk, hazudtunk két csók között, egymásba súgott hazugságokkal álmodtunk át négy évet, megáporodtunk egymásban.

Szomjazok én is hazugságokra néha, amikről tudom, hogy azok, de ennyibe kerül az érintésem, a csókom. Körbecsókolnak a szavak, én meg hagyom és visszacsókolok. Ilyen egyszerűek, mint kellesz, szeretlek. Amit mondott a szád, és csókoltál akkor vállat, arcot, engem, csókoltad mindenemet, a szád, a szavaid. Később már nem is kellettek a szavaid, csak a szád, a kezed, ahogy megsimogattál, megharaptál, ahogy belém lehelted a levegődet. Az ízed is szerettem, olyan ízed van, te ízed. Először ismeretlen, mint gyerekként a nyelvemnek az r betű, ahogy próbáltam kimondani, pattintani a szájpadlásomon, de ez nem olyan egyszerű, nem lehet könnyen megtanulni, rá kell érezni, mint a csókra, aztán már megy magától. Később már ismerős volt az ízed, ismerős mindenben, az eperben, amit hoztál nekem, a gyümölcsös sörben, amit együtt ittunk.

Öröklök is, szépséghibát, anyajegyet az alsó ajkamra. Megjelölt minket a mama, neki is volt, pont ugyanott, de ő beszél, beszél túl sokat, mesél, meséli a múltat, alakítja, forgatja a meséket a szájában, hozzáütődnek a mesék a műfogsorához, és keserűek, nagyon keserűek azok a mesék. Édesíteni próbálja, ne hagyjanak maguk után kellemetlen utóízt, megrágja őket és alakítja, csavarja az eseményeket, kicsavarja önmagukból, átkölti őket. Átírja a szavaival a múltat, beszél, beszél, mindent elbeszél, elbeszél az igazság mellett. Azt akarja, hallják meg őt, érezzük a rossz szájízt, a keserűséget. Kimondja őket, és reméli, ezzel elmúlnak, kiköpi őket magából, ránk, aztán lesz, ami. Hogy őt megcsalták, és egész életében ott volt ez benne, seb, amit a nyelvével piszkál, begyógyult-e már, de a seb csak egyre nagyobb, egyre mélyebb, és csak még több sebe lesz, szaporodnak benne, afták, nem tud tőlük beszélni. Vérzik, betölti mindenét az íze. Más íze, más ízét érezte akkor a szeretett szájban, és érezte, ahogy átalakul, ahogy más íze lesz neki is, olyan szomorú, megkeseredett. Megcsalták. Ott vannak még a szavak, dugdossa őket a nyelve alá, de azok túl nagyok, mindig kibuknak. Elhagylak, nem szeretlek. A gyerekek kérlelő szavai, de apa ne, de maradj. És maradt, de a seb már ott van, és nincsen bocsánat, csak az állandó vér és sóíz. De hogy ő mindent megtett, megbocsátott, felejtett, tovább csókolt, mosolygott, a történetek pedig, a család történetei, megszépítve, cukorpótlóval édesítve járnak szájról szájra.

Kimondok én, kimondok dolgokat, kimondom anya helyett is, anya mindig hallgat, tele van kimondatlan szavakkal. Gyűlik benne, kavarognak, megsűrűsödött szavak, egymást érik, egymásból folynak, sok titok. Hazugság, fájdalom, megcsalás, bűntudat? Kérdések, amelyekre nincsen válasz? Csak kavargó hallgatás. Anya szorosan össze van zárva, nem mosolyog, megfeszül, tartja magát, magában a szavakat, mint rosszullétkor a mély levegőt, a hányást. Én meg kimondanám, kibeszéltetném, meghánytatnám, de nem lehet, anya csukott labirintus. Magában tartja, érleli őket, méreggé válnak benne, lenyeli őket. Én nem akarok szavakat nyelni. Félrenyelni. Nem akarok mérgezett lenni. Szóval beszélek.