Címke: próza

Judit tudta, hogy festve van a szemem

 

 

 

Szinte marja a hideg víz az bőrömet. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy álmodom-e; képtelen vagyok úrrá lenni valami… pánikon. Épp, hogy egy perce szorongatja a torkomat, mégis már levegőért kapkodok.

 

Általános élethelyzetemben másfél-két percig bírom levegő nélkül. Most viszont csak kapálódzok magatehetetlenül, bőszen, leverve apámtól örökölt egypengés borotvámat, valamint egy üveg kölnit ’desanyám kispolcáról. Rohanok, mert üldöznek, felém is csak kard nyúlt a barlangomból.

 

Az inszomnia már-már népbetegség. Ismerem az ellenszerét. Nem tudom, megoszthatom-e Veled, de… Judit egy igen

– Jó kedélyű

– Festett szemű

– Szöszi

– Kajla

Ma Nőként definiálnám. Sejthettem volna, hogy az… Hogy ő… valahogy mégis az!

 

Minden tulajdonom az itt és most. Éjjel arannyal, nappal ezüsttel álmodom. Sosem alszom nyugodtan, a huszonnégy órás nyitva tartás engem is munkára ösztönöz. Tulajdonképpen egész nap álmodom. Ha tehetem.

 

 

Nulla óra-egy perc

 

Kocsmatulajdonos vagyok, rock sztár vagyok, doktor J.T. vagyok, bestseller író vagyok. És boldog családapa. VAGY van egy kávém, és egy, maradék dohányból sodort igen kétes illatú cigarettám. Meg négy álmom. De öt.

 

Mikor belépett az ajtón, csak ő látta, hogy alszom… A feltűnést kerülve melléült szépen, a vállamra hajtotta Szöszi fejét és velem aludt. Nem ő az első nő, aki a vállamon tér nyugovóra, mégis az az illat, azaz illatáradat, amit a Kajla nőszemély magával hordozott, megrészegített. Alvásunk aktusa kívülről azonban korántsem lehetett ennyire idilli. Csukott szemű Jó kedélyű, és a látszólag nyitott szemű réveteg tekintetű fiatalember sziluettje, kávéval a kézben.

 

Szembeötlő!

 

Évek óta festem a szemem, elkerülve a felesleges szájjártatást a semmi érdemesről. A lelki szemetesláda rendszeresen kiborul, túlcsordul. Egy ideje már álmaimban is csak az álmaimmal foglalkozom. Azon röpke órákra, amikor pupillám reagál a fényekre, egy figyelmes ember megragadja a tekintetem. Megragadhatja. Talán Carpe diem! Annyira szeretném tudatni az engem körülvevőkkel, hogy hány éve, milyen kifejezetten aprólékos munkával dolgoztam ki, hogy miként fessek két csukottból két nyitottat.

 

 

Huszonhárom óra-ötvenkilenc perc

 

Mikor beléptek az ajtón, feltűnést keltve, illegetve vonultak az asztalok között, s hely híján mellém telepedtek. Mély álomból ébresztettek. Cserfeserzsi kotnyeleskedése, bakfiszsófi naivsága és szerelmesemese ömlengése kiborított. Úgy három percig voltam aktív résztvevője a társalgásnak, majd szemhéjamat lecsukva, folytattam szendergésemet. Nem vették észre. Majd’ három órán keresztül beszélgettek mellettem/nekem/velem. Cserfeserzsitől megtudhattam mindent az ország összes párkapcsolatának tragikus történénetéről, bakfiszsófi elmesélte újabb szerelmi kalandjának drámai, egyben érdektelen részleteit, szerelmesemese pedig csak mesélt és mesélt… patakzott szájából az alvadt nyál. Szerelmes Emese szerelme se mese. Szerelmese mese. A szóvicc szar, a sztorik is.

Tudom, csupán három percig hallgattam őket, mégis elkaptam tőlük; már kotnyeles, bakfis, de még szerelmes is vagyok. Köszönöm nekik, hogy ennyi új tulajdonsággal gazdagodhattam, bár ne így történt volna. Hiszen ők cserfességüket, „bakfisságukat”, szerelmes meséjüket maguk mögött hagyták, könnyeden távoztak, törődtek is azzal, hogy, hogy mit, kire róttak.

 

 

Megunhatta talán pár perccel éjfél után…

Szerényebben is lehetett volna, hiába otthon vagyunk. A jéghideg víz kimarja a pofámat, levegőt sem kapok, és különben is… így ki ba(…)brálni az emberrel… Nehezen viselem el a vasat a szervezetemben, mert nem oda való, ha a helye jogos is. Tudta, nem beszélhetne ilyenkor, de hát annyi mondanivalója van. Szerelmet akar vallani, dicsekednie kell az új ruhákkal; tudatni akarja, ért engem, de… ő az egyetlen.

 

 

 

 

Summa cum laude

 

 

A kurva életbe, már megint végigmész vizes cipővel. Mint egy csiga, úgy húzod magad után a nyomodat. A cipőd talpa teli van az utcával. Hangosan kopogsz a közé szorult apró kavicsokkal, hadd hallja mindenki, hogy a ház ura itthon van. Ott van a márkajelzés a járólapon. Ezt legközelebb nem venném észre, az biztos. Csak lenne még egy legközelebb. Túlkopogod a radiátort is, ami most hűl ki végleg. Vége a szezonnak. A függöny már csak a hideg levegő miatt libben meg néha, ami az ablak rései alatt átúszva a szobába siklik.

Itt ülünk tizenhét perce és huszonöt másodperce az asztalnál, lopva felpillantok az órára, aztán az arcodról próbálok meg következtetéseket levonni, megállapítom, hogy szép vagy és teljesen közömbös. A szépséged önmagában annyi örömöt okozott az életben, amennyit még soha semmi más. Már ezért megérte megszületnem. Emlékszem, Brigi mennyit viccelődött ezen… egy férfi nem szép, hanem helyes. Szép férfi nem létezik, csak jóképű férfi. Pedig ez nem igaz.

Talán szándékosan játszol most, hogy semmi megnyugtatót ne olvashassak le rólad. A feszültségkeltés mestere vagy. A szaft már a tányérba száradt, a húsdarabkák kissé megszikkadtak. Finom pörkölt volt vacsorára, ahogyan csak mi tudjuk.

A bőröndöd ott az ajtó előtt, egyik kereke még bent, másik kereke már szinte átgördült a küszöbön. Érzem, hogy a szomszéd vénasszony ráragadt a kukucskálóra, és várja, hogy végre történjen valami. Ne menj el! Amint itt hagysz, elő fog jönni, és a részleteket szeretné. Aztán meg vigasztal. Mire kitalálom, hogyan küldjem el, már rég bent is ül, és sopánkodik.

Anyámék megmondták, Kati megmondta… örülök, hogy valakinek igaza lett, mert így holnaptól azt hallgathatom, hogy mi megmondtuk, hogy…

A végét már szaggatottabban és halkabban mondtam, mert közben felpillantottál rám, hidegen és szúrósan néztél. Ennyiből megértettem, hogy fogjam be azonnal, ne spekuláljak, és ne kezdjem el újra a jelenetet, mert dühbe gurulsz. Csak azt akartam, hogy történjen valami. Hatalmasat sóhajtottál és felálltál az asztal védelme mögül. Azt kívántam, bárcsak elkezdenél ordítozni, hogy milyen hisztis majom vagyok és eleged van belőlem, és marokra foghatnád a hajamat is, de csak nyugodtan álldogáltál, mintha ennek így kellene lennie, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Az egyetemet befejezted, mondtad, itt maradtál négy hónapot ezen felül, mert kértelek. Nem mintha nem tudtad volna, hogy te itt úgysem fogod megszokni, arról nem is beszélve, hogy már amikor idejöttél, tudtad, hogy csak az egyetemet akarod elvégezni.

Áh, szóval csak az olcsó tandíjat szeretted meg a lakásomat, ahol időnként elaludhattál és vacsorát kaphattál. De nem mondtam ki. Ha így is volt, hiába dobtalak volna ki rögtön, csak lerövidítettem volna a búcsúzást.

Volt valakid, semmi kétség… Amikor közeledtem puszit adni az arcodra, gyorsan lecsaptad a laptopod tetejét, nem tudtam mire vélni, te is meglepődtél ezen a hirtelen mozdulaton.

Mi? Ezt most miért emlegettem fel, értetlenkedsz, imádom az akcentusodat.

Sandra a gyerekkori szerelmed, ő nézett volna farkasszemet velem a monitorról. Megtudta a szüleidtől, hogy készülsz haza – vajon a szüleid hamarabb tudták már, mint én? – és újra kivetette a hálóját. Belegabalyodtál a szkájpokba és ímélekbe és már itt is van a nyár, mindig felhőkkel és esővel, és ti mehettek a tengerpartra rugdosni a homokot tánc közben, míg én a bőrt rugdosom a lábamról, amikor megbotlok a tükörsima aszfaltban. Nahát, felbukkant egy régi ismerős, gondoltad, aztán a régi szerelmem, és végül nahát, mégis szeretem. Sok régi történet, közös bolondságok.

Mondd, mi lenne, ha veled mennék? Amint feltettem a kérdést, láttam, mi lenne… nem az országgal van a baj, nekem nincs helyem az ő életében. Hirtelen úgy éreztem, már a sajátomban sincs.

Visszaadtad a kulcsokat, bár nem mondtad, de én tudtam, hogy azért, hogy hamarosan majd másnak adhassam őket oda. Úgy dobtam vissza, mintha tüzes vas lenne, nem, mondtam, tedd el, tedd csak el ide, tuszkoltam a zsebedbe, hogy fogsz bejönni este, nem alhatsz az ajtó előtt. Úgy ráztál le magadról, mint egy kutya a vizet, és letetted az asztalra, ha nem, hát nem. Mintha kicsit haboztál volna, lehet, hogy eszedbe jutott, hogy a pizsamádat nem tetted be a bőröndbe, és vissza kellene menned a hálóba, de mégsem teszed. Most nem visszafelé kell haladnod, hanem előre, most nem fordulhatsz vissza. Akárhogyan is, ez jól jött. Trükközni szerettem volna. Talán megérezted, hogy bezárhatnálak a szobába.

Visszaülök az asztalhoz. Nem akarlak látni többet, nem akarom később újra és újra visszajátszani a jelenetet, ahogyan kimész az ajtón. Menj és vigyél magaddal mindent, ami a tiéd volt. Az ablakon át utánad küldöm az illatodat, nem kell semmi.

Harmadik hete hirdetem a lakást, eltévednek a szemek a napi viccek és az állatok megmentése között. Majd ha beindul az egyetemista szezon. Anyu most vitte ki a tálcát, ne bőgj már annyit, kibőgsz a zsebkendőkészletemből. Majd hamarosan, majd hamarosan, bólogatott bizakodva. Minden tálcánál elmondja ugyanezt. Igen, majd hamarosan.

Ugyanez elmondható bármiről

 

                                                                     1

S ott állottál a kockaköveken. Akartad újra? Talán nem, talán én sem akartam, de a pillanat eltalált.

Kiszáradt torokkal ébredtem. Azt éreztem, hogy majd szomjan halok, a pulzusom minimum százhúsz, mintha szimpla pedállal tripláznának a billentyűk. 1-2 óra elteltével már volt erőm felkelni, körülnéztem a szobában, nyomokat kerestem. A képlet egyszerű volt. Elhajított nadrág a padlón, fel-felcsillanó apró itt-ott.

Újra megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy mivé váltam az éjjel. Aztán idővel fölvillantak a képek, az ablakra néztem, és a tekintetemmel ráfestettem őket az üvegre. Amit azután láttam elég kusza volt, össze-vissza moslék.

Azt hittem, hogy le tudom majd kaparni, de nem sikerült. Kinyitottam az ablakot, hátha a huzat leviszi, de nem. Kimásztam és elmenekültem. Reggel ugyanígy ébredtem, és egy újabb bizarr éjszaka kenődött el a szemem előtt az ablakon. Végül olyan vastagon lerakódott az elszáradt festék, hogy bennragadtam örökre.

Tizennyolc évesen ismertem meg Marnie-t. Fogalmam sincs, hogy mikor rúgtam be életemben először, de azt tudom, hogy tizennégy voltam, amikor elsőnek tekertünk spanglit. Tizenhat évesen bejártuk a Tejútrendszert salviával, sőt még a jövőbe is utaztunk, és láttuk, ahogy az Andromédával ütközik. Korábban nem hittem volna, hogy egy félszobából ilyen messzire el lehet jutni. A szintetikusakat utáltuk, soha nem próbáltuk volna ki őket. Az volt minden, ami idegen, hideg, és gyűlölni való. Aki él vele menthetetlen. Másrészről jó volt tudni, hogy a zuhanás számunkra még nem ért véget.

Tizennyolc évesen ismertem meg Marnie-t. Tizenhét voltam, amikor az első adag gyorsat szippantottam fel. Fél évre rá már vénába küldtük a hernyót. Nem voltam még tizennyolc, amikor kétszáz lasztival bebuktunk a Keletiben. Onnantól nem toltam semmit. Engem toltak Tökölön. Én lettem a szer. Ez a tudat menthetetlenül romantikussá tett.

Tizennyolc évesen ismertem meg Marnie-t. A ketrecben sok mindent elhatároztam. Később arra jöttem rá, hogy semmit sem lehet elhatározni, meghatározni.

2

S ott állottál a kockaköveken. Dermedt pillákkal közelítettem feléd, és te folyamatosan lassulva lebegtél át a betonon. Miután elhaladtam melletted, már teljes merevségben, moccanás nélkül voltál. Tetőtől talpig láttalak. Lelassultam én is, mint te az előbb, félkörívben a hátad mögé kanyarodtam, szolid léptekkel megközelítettelek. Ahogyan kezem a fejedhez tört, kimért szaggatottsággal az arcomba fordultál, a szemünk összeért. Meleg összefonottságban indultunk akkor tovább, át a hídon, a felkelő nappal szemben, a vörösbe. Szavak nélkül a beszédes csöndben.

Alkonyatkor már világossá vált számomra, hogy az életed, amit gyermekfejjel irigyeltem tőled, a visszájára fordult. Pompa helyett egy elfeledett lakás, törődő család helyett karikás szemaljak, és tág pupillák voltak a vezérfonal. De én annál jobban kívántam a lelkedet. Mert két csonka negatív talán összeforr majd egymásban. Nagyjából ebben a tudatban másztunk fel a vadászlesnek megformált villanyoszlopra. Innen indult ki tekintetünk a hegyek által behatárolt horizontra. És akkor tudtuk, hogy az ifjúkorit, ami meg sem történt, már nem élhetjük át, csak a hangulat marad meg, és a mesterséges emlékek. Mi pedig ezután olyanok leszünk egymásnak, mint egy bosszantó seb a szájpadláson. Ha nem törődnénk vele elmúlna, de ott mélyen tudjuk, hogy van, és nem bírjuk nem megpiszkálni.

Miután megriadtunk a távoli rendőrségi szirénától, a bokrok felé indultunk. Átsegítettük egymást a kerítésen, ami a világunk és a vadon között feszült. És nem tudván, hogy a törvény, vagy pedig a természet az erősebb, megindultunk a rácsok mentén.

Néha-néha megtorpanunk, betemet minket a magas fű, és én nem tudom, hogy a lelked tisztul-e már, vagy egyre bűnösebb leszel.

3

S ott állottál a kockaköveken. Miben bízhattam volna?

A vonatnak jó, nekem nem jó. A vonat végigfut a síneken, a sínek olyan stabilak, olyan szabályzók, szép fényes a használatban lévő felületük. Én egy létrán mászom végig, ami olyan kopott, száraz és csapongó. Azt nem tudom megmondani, hogy ennek a létrának léteztek-e valaha is stabil fokai, és csak mostanra korhadtak el, vagy mindvégig zuhantam, és valójában az elmém fokait megmászva fedeztem fel az ürességet. Talán átugrom majd, ha a semmiből anyagi gyúrható. Vagy a táguló univerzummal a lelkem is egyre jobban nyúlik, laposodik, míg az is semmivé válik, és ha létezik olyan, hogy legvége, önmagába pusztul bele. A gondolatok fénysebességgel távolodnak majd egymástól, és a betűk is kifutnak a lap széléről. Nekivágnak a világűrnek, szép csöndben pusztítják el a távolban menekülő igazságot.

Nem tudom, hogy elmúlt, még meg sem történt, vagy még mindig tart, egy bizonyos csak: a név és az alak. Ő Emma. Emma alakja vetül ki elém a semmit mondó bámulásokban. Emma a lesből megfigyelt préda, Emma fekszik végig a város háztetőin, ő a rácsok és az égbolt.

v

És ott állsz majd a kockaköveken, és elhagyatnak akkor mindenek.

Utószó

Emlékszem, hogy egyszer már megtörtént. Emlékszem, hogy megszámlálhatatlan dolog volt bennünk, és még egy. Emlékszem, hogy egy őszi táj jelent meg előttünk, mindenfelé beton, és jellegtelen házak. Az eső esett. Minden tárgy menekülni próbált. A kutyák nyüszítettek és vergődtek, a betonból ki, a betonba be, a lyukas tereken keresztül. A lovak felmásztak a hatalmas, csupasz fára, s beleolvadtak a környezetbe, az elnehezült levegőben.

Rókafejű emberekkel kezdődött minden, velünk pusztult el. Mindig az ég felé törtünk, másképpen felelve meg az elmúlást; pedig régen a hegyeket szerettük, oda jártunk ki, még nem gondoltunk semmire, nem volt ami változzon, az ösztönök vezéreltek. Folyamatosan összementünk és kitágultunk, ez a mozgás frissen tartott, ez volt a boldogság. Naivan boldognak lenni.

Aleksandar Gatalica: Euripidész halála – részlet

Santa Maria della Salute. Santa mamma, milyen szép is voltál, amikor az életet akartad, magadnak is akartad, nem pedig, mint most, csupán féltestvérem agyagszobrocskájának! Milyen vidámnak láttalak, amikor Robert Menazziniért elhagytad apámat, Veres Tibort. „Elég volt a K. u. K. Monarchiából!” – csattantál fel, a kezedet is összecsapva, mintha engemet magaddal együtt egyetlen varázsütésre máris délre röpítenél, olajfák és kőházak közé, egy szicíliai falucskába, melynek főterén a dombhajlatban román stílusú templom áll. Meredek utcák, amelyek éles szögben kanyarodnak lefelé, a kapucinusok kolostora a hegytetőn, körmenetek felett lebegő fehér Madonnák, akiknek fejét dicsfény gyanánt fémkarika övezi, bella vista a tűzhányó széléből, odalenn a völgyet gondozott kertek szabdalják, kígyó módjára tekergőző gyalogutak, és sötétkék tengerszemek tükre fénylik fel. Semmiért nem fájt a szívem, amit északon hagytunk: sem Budapest kikövezett sugárútjaiért, sem a régi Thália filmszínházért a Nagymező utcában, amelynek termében kristálycsillárok égtek, a bejáratánál pedig festett plakátokon a színészek szájt szájra tapasztva csókolóztak; nem sírtam vissza a két elkoszolódott, toronyban végződő házat egy-egy neogótikus épületszárnyával, sem pedig a nagy belmagasságú lakásokat, melyekbe hosszú körfolyosóról nyílt a bejárat; nem sajnáltam a szomszédokat, akiket egytől egyig sátánistáknak képzeltem: valahol felettünk az emeleten nyilván azt lesik, mikor jön el a Földre a sátán ivadéka… Először talán csak a fürdőszobánk idéződött fel emlékezetemben, kerek ablakával, fekete-fehér mezős márványcsempéivel, gondolom, az ósdi vízmelegítő is, melynek lelógó láncán a kerámiafogantyút könnyedén meg kellett húzni, és folyt a víz. De hát anyám itt volt velem, és hamarosan arról a fürdőszobáról is elfeledkeztem. Milyen feltűnő jelenség voltál, mama, és hogy kivirultál délen, amikor az egyik írót egy másikra cserélted! Kapribogyó, vörösbor üvegkancsóban, melynek oldalán kidomborodnak a betk: „mezzo litro”, püré zöld olajbogyóból, piatti caldi és rajta spagetti megöntözve a felszabdalt paradicsom levével. Roberto, ó, Roberto, milyen jól festettél fehér öltözékben az akvamarin kékjével a háttérben, amelyet a házad teraszáról néztünk, és milyen cinkosan rejtegettük előled – anyám, én és méhében a magzat –, hogy számunkra te csak játékszer vagy, múló látomás, vision figurative, csak egy író, akit érdemesebbre cserélünk, mihelyt az én bűbájos anyám tapsikol egyet, és elkiáltja magát: „Elegem volt a Római Birodalomból!” Tibort sem szerettük. Sohasem volt az apám. Nekem csak anyám volt, anyám, akin legjobban a vörös Donna Karan mutatott, aki tündökölt a kék Nina Ricciben, ellenállhatatlan volt fehér Koko Chanelben, és aki a legszebb feketében… Hát Tibor? Tibor az életet körülkerítette, megjelölte, s végül megbízhatóan felmérte – mások lépteivel. Az ő ambíciói a mások birtoka közti senki földjére terjedtek ki. Tibor lelkesedett Kun Béláért (mi több, Bartókkal és Kodállyal tagja volt a Tanácsköztársaság zenei direktóriumának); Tibor azonosult Landler Jenő vörös főparancsnok nézeteivel (jelentkezett a seregébe, de bevérzett szeme miatt a sorozáson kihullott a rostán); Tibor támogatta az antantot és a fellázadó ludovikásokat 1919-ben; azután meg Horthy Miklós tengernagy bevonulását Budapestre, osztozott abban, hogy a Szent István-i Magyarország eszméje felel meg a legjobban minden magyarnak, és miközben a forradalmárokat bekötött szemmel terelték a tiszai védvonalról, 1919. november 16-án, mint afféle kíváncsiskodó, hallgatta meg a tengernagy beszédét a királyi palota előtt. („Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost – harsogta Horthy –: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és vörös rongyokba öltözött.”) Tibor után egy szonett maradt fenn (szabályos metrumokkal), egy kiforratlan filozófia nézeteknek formát adó regény, megmaradt a zsebórája, egy Unsere Liebeslinge szájharmonika, az arcképe (kerek okuláréval az orrán) meg egy gallérra köthető csokornyakkendő, amelyet sosem viselt. Tibor bőre fakó volt, és nem fért el ereiben a vér, mert az orra vére nap nap után eleredt. Gyűlölettel töltött el, ahogy hátrahajtotta fejét, gyűlöltem az orrába tömködött vére zsebkendőket. Olyannak képzeltem el, mint egy őszibarackot, amelynek héja sápadt és sima, de vérvörös redőkben tapad húsa a magra. És nyoma veszett. Egy közönséges keddi napon hűlt helye volt. Nem vitték el, nem is fogták le. Hol lehet Tibor, kérdeztem (esetleg apának vagy tatának szólítottam), miközben anyám találomra hajigálta rendetlenül a holminkat két nagy, sarkain fémvasalású bőröndbe. Választ nem kaptam, csak a ruhadarabok szálltak át a szobán, mint valamiféle selyem- és pamutlepkék. Még aznap délnek vettük az irányt, miközben Mitteleuropa vihorászott körülöttünk. A patinás pályaudvar harmadik peronjáról indultunk (anya fehér kesztyűsen, rövid, öves szoknyában és lapos sarkú piros cipőben, én matrózruhásan a mozdony párafelhőjétől körülölelve). Egyenesen a fülkébe lehetett lépni a peronról, utasok, akiknek a gőzfelhőben csak fehér keze látszott, távolodóban búcsút intettek valakiknek, akik kikísérték őket. És boldogok voltak, akik integettek és mindent odahagytak, mint ahogy azok is, akik visszaintettek, és örökre elfeledték őket. Minden ablakban egy kéz fehérlett. Úgy sejtettem, hogy csak a mama és én nem tudtunk kinek integetni. – Miért nincs velünk a fülkében Tibor? – kérdeztem anyámat, miközben valamiféle cingár fiatalember segédkezett az elhelyezkedésünkben; de választ nem kaptam, mert aznap reggel mindent magunk mögött hagytunk: a göthös közép-európai írókat, akikkel Tibor barátkozott, meséiket a cimetszín boltocskákról, titokzatos színházakról, vaskalapos apákról és behemót biztosítóintézetekről, amelyek oktalanul gyanúba fogják őket. Odahagytuk Budapestet hídjaival és patinás turulmadarával, nem volt többé jom-kippur és purím, nem volt macesz és édes-savanyú mazsolás saláta zsidó módra, nem sárgarépa és avokádó, és persze elsüllyedt a Liszt Ferenc Konzervatórium is, ahol Dohnányi Ernő meghallgatta Tibort, és a legkiválóbb nem hivatásos zongoristák közé sorolta. Igyekeztünk elfeledni Tibor zongorista barátait is, Kilényi Edvárdot és Andó Gézát (a mintagyereket, akivel folyton példálóztak előttem), vagyis az összes évjáratot a húszas és a harmincas évekből, amikor Budapest elszántan tört a kulturális fellegvár és észak Babilonja rangjának kivívására… Köd ülte meg Közép-Európát, amely hamarosan elmerül a varsói és a drohobyczi és a varsói gettó örvényében, miközben vonatunk átzakatolt a magyar tájon. A láthatáron a nagy háború viharfelhői gyülekeztek. 1939-et írtunk – és Tibor egy zsidó orvos volt. Kórháza személyzetével az utolsó kijutó kétmotoros menekítette Budapestről Casablancába. Zsidó sebészek és nővérek ott különös klinikát működtettek, úgy hallottam később, hogy sok ismert és ismeretlen, egyenes vagy kétes jellemű személynek kölcsönöztek új ábrázatot… Kizárólag aranyat fogadtak el fizetségül, és intézetük híre fű alatt gyorsan terjedt, Tibor mégis szenvedett Marokkóban. Leveleket küldözgetett, melyekben visszasírta a királyváros Budát (a polgári Pestet egyszer sem említette), és aggodalmaskodott félig zsidó mivoltom miatt. Mondandóját mindig jól megrágva, körülményeskedve fogalmazott magyarul, úgyhogy anyám meg én sohasem tudtuk kihámozni, valójában mi a közlendője. 1940 októberében például így szentenciázott: „A nézőpont, sőt maga az alapállás is változhat, de az érvelés érzelmi töltése változatlan marad.” Egy hónap elteltével vagy kicsit később, 1940 novemberében látszatra sokkal határozottabb ítélettel: „Nem jó, ha az írók védtelen áldozatnak tekintik magukat. Nem jó, ha az írók csak bábuk mások játszmáiban. Sok mindenért szót lehet emelni, egyik vagy másik nemzetért, osztályért is, de sokkalta logikusabb és meggyőzőbb, ha az író az irodalomért emel szót.” De nem, nem is így történt, levelet sem írt. 1914-et írtunk, és Tibor hadiorvosként szolgált. A kolubarai ütközet után sietve Szerbiába vezényelték (sebészeti készletet vitt magával meg bokáig érő fehér köpenyt). Majd meg 1956 következett, és Tibor, a rákosista egy pincében lapult az Üllői úton, riadozva fülelt a szabadságharcosoknak a járda felől ideszüremlő hangjaira, s az ablakon át látta, ahogy piszkos bakancsban, sietős léptekkel elhaladtak. Nem, mindezeket a sorsképleteket nem akartuk megosztani vele, ezért aztán előbb mellőztük, majd elszakadtunk tőle – mint ahogy egyébként ő is mitőlünk. Talán épp abban a bokáit verdeső fehér köpenyben szökött Marokkóba, amelybe öltözve Szerbia hegyei közt a tábori kórházban lábakat amputált, amelyben a pesti oldalon, a Parlament gótikus boltívei alá húzódott; s amelyben a Margit-szigettel szemben, a szanatóriumban a gyógyvizet itta. Ki tudná megmondani? Látom, csónakja hasítja a vizet, egyedül áll a tatján, kihúzva magát, orrára zsebkendőt tapasztva néz a messzeségbe; néhanapján megbízható pártmunkási minőségében jelentkezik; a Gellért Szálló díszes ovális medencéjében áztatja testét, hájas derekán egy árva fehér törülközőt körültekerve tárgyal valamiről három jövevénnyel, akik sötétkék csíkos öltönyben, gomblyukukban vörös szegfuvel érkeztek; látom őt továbbá Amerikában, a bírósági tárgyaláson – „exhibit one” – példát statuálva bizonyítják, hogy Veres Tibor tagja volt az erőszakszervezetnek, amelynek egyenruhásai magyar zsidókat szögesdróttal kötöztek össze, minden másodikukkal végeztek, szentül vállalt meggyőződéssel küldetésük helyességében lődözték őket a jeges Dunába, u Dunav, in die Donau. Egész 1942 folyamán. Egész 1943 folyamán… Tudom végezetül azt is, hogy sohasem sikerült megírnia a vágyott remekművet, és világos előttem, hogy ezért lépett a helyébe Roberto. Tibor. Apát mondtam volna? Illetve talán ez szaladt ki a számon: tata? Mégis, azt hiszem, csupán Tibor volt nekem.

 Bognár Antal fordítása

Csücsörít, beszél, csókol, hallgat – avagy egy száj magánügyei

 

 

Csücsöríts, jobban, így, így rád tudom kenni a rúzst, aztán nyald meg a pohár szélét, mielőtt iszol, ne fogjon, ne legyen olyan a pohár, tudod. Csücsörítek, rózsaszín száj vagyok anya kezében, rám keni a piros rúzst. Sulibuli meg keringő, meg felolvasás, beszélek a mikrofonba, verset mondok. Véletlenül lenyalom, elkenem, mintha újra gyerek lennék, amikor kinyaltam sebesre a számat, kifújta a szél. Mint amikor félrekentem a rúzst hatévesen, és groteszk, vörös paca lett a számból.

Emlékszem az első csókomra, hétéves voltam, és ki akartuk próbálni, mégis milyen a csók, egy szó, amit sokszor hallottunk, csücsörítettünk hozzá, elloptuk anya rúzsát és kikentük magunkat vele, körbecsókoltuk a füzeteket, a falat, tele volt minden a csóklenyomatunkkal. Na de mégis, milyen az igazi? Zolival elbújtunk a kisszobába, magunkra csuktuk az ajtót, közelhajoltunk és megérintettük egymást, átdugtuk a nyelvünket, amíg össze nem ért. Fúj, mintha egy meztelen csigát nyalogatnék, volt a konklúzió, és annyiban is hagytuk a dolgot. Gyerekszáj, gyerekcsók.

Énekeltünk is, énekeltünk a zubogónál, ahol a Rákos-patak folyt el a vonathíd alatt, beültünk alá, mi hárman, és vártuk a vonatot, sziszegett a sín, mi pedig ordítottunk, miközben elment felettünk, dübörgött, senki nem hallott minket. Énekel a száj, a mienk hamisan, de családias ez a hamisság, repedtfazék hangú az összes, mondta apa, kérlelt, csak hagyjátok már abba. Mi meg csak azért sem, oda kellett jönnie, hogy befogja a szám, elriasztod a halakat, te lány, mondta, én pedig a tenyerét nyalogattam, hagyjon már énekelni. Csak azért is. A halak pedig menjenek a fenébe.

Suttogok még, suttogok gyakran, fülekbe suttogok. Titkok csúsznak ki a számon, de nem szívhatom vissza őket, ahogy a levegőt. Ahhoz túl súlyosak, tömények, keserűek. Rossz ízű vagyok, míg bennem vannak, kimondatlan szavak, mondatok, amiket kiköpnék, és amiket nem akarok tartogatni. (Suttogom, hogy valaki szeret, szeret nagyon, titokban szeret, de én kimondom, kimondom gyerekfejjel, annyira nem lehet fontos, valakinek ki kell mondani. Áruló vagyok. Meg is kapom érte én is az árulást, kölcsön árulás visszajár. Suttogom magamnak, a szerelmet nem szabad elárulni, a szerelem visszafizeti az adósságot, két ember hatalmi harca, és belesuttogni nem ér.)

Ilyen vagyok, ilyen a száj, kimond, kiüvölti, amit nem szabad, elárul. Árulok én is, hazugságokat is árulok. Nyugodt, szép szavak, jól hangzóak a fülnek és a szívnek. Hogy örökre együtt maradunk, és nem fogunk csókolni senki mást. Pedig hát, tudtuk. Te is és én is, alig múltunk el tizenkilenc. Ott éltünk a koliszobában összetolt ágyakon, a szennyesek, pizzás dobozok és összegyűrt ágynemű között, és hazudtunk, hazudtunk két csók között, egymásba súgott hazugságokkal álmodtunk át négy évet, megáporodtunk egymásban.

Szomjazok én is hazugságokra néha, amikről tudom, hogy azok, de ennyibe kerül az érintésem, a csókom. Körbecsókolnak a szavak, én meg hagyom és visszacsókolok. Ilyen egyszerűek, mint kellesz, szeretlek. Amit mondott a szád, és csókoltál akkor vállat, arcot, engem, csókoltad mindenemet, a szád, a szavaid. Később már nem is kellettek a szavaid, csak a szád, a kezed, ahogy megsimogattál, megharaptál, ahogy belém lehelted a levegődet. Az ízed is szerettem, olyan ízed van, te ízed. Először ismeretlen, mint gyerekként a nyelvemnek az r betű, ahogy próbáltam kimondani, pattintani a szájpadlásomon, de ez nem olyan egyszerű, nem lehet könnyen megtanulni, rá kell érezni, mint a csókra, aztán már megy magától. Később már ismerős volt az ízed, ismerős mindenben, az eperben, amit hoztál nekem, a gyümölcsös sörben, amit együtt ittunk.

Öröklök is, szépséghibát, anyajegyet az alsó ajkamra. Megjelölt minket a mama, neki is volt, pont ugyanott, de ő beszél, beszél túl sokat, mesél, meséli a múltat, alakítja, forgatja a meséket a szájában, hozzáütődnek a mesék a műfogsorához, és keserűek, nagyon keserűek azok a mesék. Édesíteni próbálja, ne hagyjanak maguk után kellemetlen utóízt, megrágja őket és alakítja, csavarja az eseményeket, kicsavarja önmagukból, átkölti őket. Átírja a szavaival a múltat, beszél, beszél, mindent elbeszél, elbeszél az igazság mellett. Azt akarja, hallják meg őt, érezzük a rossz szájízt, a keserűséget. Kimondja őket, és reméli, ezzel elmúlnak, kiköpi őket magából, ránk, aztán lesz, ami. Hogy őt megcsalták, és egész életében ott volt ez benne, seb, amit a nyelvével piszkál, begyógyult-e már, de a seb csak egyre nagyobb, egyre mélyebb, és csak még több sebe lesz, szaporodnak benne, afták, nem tud tőlük beszélni. Vérzik, betölti mindenét az íze. Más íze, más ízét érezte akkor a szeretett szájban, és érezte, ahogy átalakul, ahogy más íze lesz neki is, olyan szomorú, megkeseredett. Megcsalták. Ott vannak még a szavak, dugdossa őket a nyelve alá, de azok túl nagyok, mindig kibuknak. Elhagylak, nem szeretlek. A gyerekek kérlelő szavai, de apa ne, de maradj. És maradt, de a seb már ott van, és nincsen bocsánat, csak az állandó vér és sóíz. De hogy ő mindent megtett, megbocsátott, felejtett, tovább csókolt, mosolygott, a történetek pedig, a család történetei, megszépítve, cukorpótlóval édesítve járnak szájról szájra.

Kimondok én, kimondok dolgokat, kimondom anya helyett is, anya mindig hallgat, tele van kimondatlan szavakkal. Gyűlik benne, kavarognak, megsűrűsödött szavak, egymást érik, egymásból folynak, sok titok. Hazugság, fájdalom, megcsalás, bűntudat? Kérdések, amelyekre nincsen válasz? Csak kavargó hallgatás. Anya szorosan össze van zárva, nem mosolyog, megfeszül, tartja magát, magában a szavakat, mint rosszullétkor a mély levegőt, a hányást. Én meg kimondanám, kibeszéltetném, meghánytatnám, de nem lehet, anya csukott labirintus. Magában tartja, érleli őket, méreggé válnak benne, lenyeli őket. Én nem akarok szavakat nyelni. Félrenyelni. Nem akarok mérgezett lenni. Szóval beszélek.

Méndez Ferrín: Lorelai

Szép az ő mosolya, miként
a fogyó hold fehér sarlója.
 
 

A fiatal nő autója megvadult rinocéroszt idéző bődüléssel húzott végig az úton. A sima, sötét sáv búzától aranyló földek között nyúlt végig. A távolban emelkedő hegyoldalon napégette, vöröslő falu határa rajzolódott ki. A kocsi fémteste egy gyík fürgeségével, zölden villogva suhant tova. Gyönyörű volt a gép, ahogy vágtató kerekeivel csak úgy falta az út nyílegyenes szalagját, mely a távolba vesző földek közt alig látszott többnek vékony, fekete csíknál. A volánnál ülő fiatal nő a végtelen érzésétől s a gép hevétől mámorosan markolta a kormánykereket finom vonalú kezével… Azzal a vékony kézzel, melynek hosszú ujjai aranylottak, akárcsak a szántókon a gabona; igen, a bőre éppoly aranyfényű volt, teste pedig éppoly karcsú, erős és arányos, mint a szélben ringatózó búzaszálaké. A szélvédő üvegén túl a falu táncolva közeledett. A nő hirtelen lefékezett egy út menti ház mellett. A csikorgó kerekek éles hangja beleveszett a messzeségbe. A házon egy tábla a következőket hirdette nagy vörös betűkkel: “Aba Upseig – bor és szállás a vándoroknak”.

A nő belépett a házba. Bent földpadlós, hűvös szoba fogadta. A falon körös-körül borosüvegek sorakoztak. Kisvártatva fiatal leány jött elő.

– Mit parancsol asszonyom? Sört, bort… mézlikőrt esetleg?

– Igen – felelte a másik –, hozzon nekem egy üveggel abból a mézlikőrből. És mondja csak… a gazdája… Aba Upseig itthon van?

– Igen, asszonyom. Talán beszélni kíván vele?

– Nos, csupán a faluról lenne néhány kérdésem… egy újságnak lesz… s a gazdasszonyához küldtek, bizonyos Aba Upseighez, akinek az út mentén áll a fogadója…

– Ó, az asszonyomnak nagyon is kedvére lesz, hogy elmondjon önnek mindent, amit csak tud… Azt hiszem, akkor a legboldogabb, mikor vég nélkül mesélhet az elmúlt időkről… Szólok is neki mindjárt.

A vendég levetette kabátkáját, mely alól finom vonalú, formás keblek tűntek elő. Duzzadt, halvány ajkát megnedvesítette a mézlikőrrel. Kisvártatva botra támaszkodó, idős asszony lépett be a szobába. Csak úgy dőlt belőle a szó.

– Ó, amint megtudtam, hogy a hölgy az én szeretett falumra kíváncsi, azt mondtam magamnak, na, Aba, itt van neked egy okos újságíró hölgy, akit hosszas meséléseddel megörvendeztethetsz. Nos, állok rendelkezésére.

– Lássuk csak… ennek a falunak valaha volt királya, ugye így van?

– Bizony… három évvel ezelőttig… Lee falva kétszáz éve áll már az Omj dinasztia uralma alatt. Tíz éve halt meg az öreg király, Besku Omj, aki akkor Uh földjét, odaát, a folyó túlfelén, Ing nevű fiára hagyta, a falvat pedig leányára, Lorelai-ra… Bizony, három évvel ezelőttig Lorelai hercegnő uralkodott felettünk – ma van épp harmadik esztendeje… Szomorú egy történet ez, hölgyem, bizony, szomorú história.

Az idegen, tenyerét finoman az öreg kézre helyezvén, azt kérdezte:

– Aba anyó… elmondaná nekem Lorelai történetét?

– El, idegen, el én… Úgyis boldog-boldogtalannak mesélem Lorelai históriáját… de nem mindenikük érti meg, tudja? Nos, én voltam a hercegnő szolgálója. Mikor meghalt a király, rám maradt, hogy vigyázzak rá, minthogy az uralkodó már egy ideje özvegy volt. Ing herceg elvonult saját földjére, én pedig maradtam, hogy felneveljem a kis Lorelai-t. Te szép vagy, vándor, így aztán, lehet, hogy nem érted majd Lorelai történetét, minthogy Lorelai csúf volt, borzalmasan csúf… a neve viszont neki volt a legszebb az egész faluban, és a mosolya gyönyörűbben ragyogott a pirkadatnál. Maga a hercegnő azonban rettentő kövér, alakja pedig torz volt. Hiába, leginkább egy bálnára hasonlított. Ez kisgyermekként még nem okozott neki igazi szenvedést… mindig egymagában játszott, és így nem kellett formátlan testét a maga korabeli gyermekéihez hasonlítania. De egy napon nővé érett Lorelai is. Keblei úgy domborodtak, mint egy cet hasa, a combján zsírhalmok nőttek, ő meg egyre csak férfiak után leskelt a csipkés mellvéd mögül. Iszonyatos érzés volt ez neki, tökéletesen látta saját csúfságát, és csak szenvedett, csak szenvedett… Tizenhét éves volt, mikor elrendelte az építkezést…

– Építkezést?
– Bizony, az építkezést, azt…
Az öregasszony felállt.

– Jöjjön – mondta –, jöjjön csak oda ahhoz az ajtóhoz. Látja ott messze azt a tornyot?

– Igen. Mi az?

– Ez… ez Lorelai műve… Meg akarta védeni magát, ezért megépíttette ezt. Egy nyolc méter magas márványtornyot, melybe elzárta magát. A toronynak csupán egyetlen, aprócska ablaka volt, s onnan mosolygott elő Lorelai azzal az ő gyönyörűséges, holdsarló alakú mosolyával. S mielőtt elzárta volna magát a világ elől, búcsúzáskor ezt mondta nekem: “Jó öreg Aba, most már van hol elrejtsem szégyenemet.” Én pedig ekképp szóltam hozzá: “Királynőm, és mikor jössz majd elő a toronyból?” Ő így válaszolt: “Majd ha egy férfi megkér rá, hogy magával vihessen.” S hatalmasra dagadtan, kövérségének súlyával a lelkén, belépett a márványtoronyba. Azóta egyetlenegyszer sem jött elő onnan. A falu népe ünnepekkor elébe járult, ő pedig a kicsinyke ablakon keresztül megmutatta mosolyát, mely fényével beterített bennünket, kik térden állva, ámulva néztük e csodát…

Az ifjú idegen, vékony cigarettára gyújtva, megjegyezte:

– Szomorú egy története van Lorelai-nak.
– Az, asszonyom, és a vége még sokkal szomorúbb.
– A vége?

– Bizony. Az az igazság, hogy számtalan herceg jött asszonykérőbe, de amint tudomást szereztek a királylány rútságáról, döbbenten tértek vissza földjükre. Hadd gondolkozzak egy kicsit… igen, az Ospe-ből való John, a bargundiki Aicl, s aztán Claudfe, Marffecből… végtére is sokan jöttek, de mondom, ahogy meglátták a hercegnő testét… menekültek, mint a riadt szarvas. Egy éjjel azonban fekete autó állt meg a faluban, s egy elkendőzött úriember szállt ki belőle, s bekopogott Besi barátném ajtaján. Dörgött az ég, s csak úgy ömlött a víz az utcákon. Besi maga így mesélte nekem: “Ajtót nyitottam neki, s jól megnéztem: fekete kalapot viselt, s míg beszélt hozzám, a szája elől egy kissé elhúzta a kendőt. Fiatal ember volt, s nagyon udvariasan arra kért, hogy mondanám meg, merrefelé találja Lorelai tornyát. Én megmutattam neki az utat, ő pedig oly sebesen távozott, mint egy fekete villám.” Ezt mondta nekem Besi, s mi falusiak, többet nem is tudunk, csak azt, hogy másnapra Lorelai-nak nyoma veszett. Pontosan három éve történt, ezen a napon töltötte be a húszat… ma lenne huszonhárom éves… Istenem, milyen kár!

Az öreg Aba Upseig arcán szomorúság ült. Az idegen megszólalt:

– És semmi mást nem lehet tudni? Hogy ki volt a férfi abban az autóban? Sem azt, hogy hová ment Lorelai?

– Nem, asszonyom. Váltságdíjat nem kért senki, s a holttest sem került meg soha.

– Lássa… – mondta lassan, akadozva a fiatal nő –, én tudom… mi történt Lorelai-jal.

Aba döbbenten felpattant.
– Hogyan? Maga tudja? De hát mondja… mondja már!

– Nos, tudom, hogy az az úriember nem más, mint Nesjkllou Fael doktor, aki hallott Lorelai esetéről, s meg akarta gyógyítani őt… Ezt maga a doktor mondta nekem.

– Nahát…!

–Igen. Aznap éjjel Fael megkérdezte a hercegnőt: “Szeretné, ha többé nem kéne szörnyként élnie?” És a hercegnő igennel felelt. “Akkor hát – kérte őt az orvos – üljön be az autómba, és jöjjön velem.” Orviába mentek, ahol Fael két éven keresztül kezelte a hercegnőt, aki ezáltal normális, talán még szépnek is mondható nővé vált… Nesjkllou Fael és ő össze is házasodtak.

Az öregasszony idegesen közbekérdezett:

– De hát… de hát ha ez így van, miért nem tért vissza a faluba?

– A hercegnő attól félt, hogy a nép nem ismerné fel, s még valami csalónak hinné…

– Végül is, ha annyira megváltozott… senki sem hinne neki…

A fiatal nő kiment az úthoz, s látta, hogy egy autó közeledik. Az órájára nézett, s azt mormolta:

– Nem késett sokat…
Visszament az idős asszonyhoz, aki így szólt hozzá:

– Nézze, Lorelai igenis visszatérhet… van valami, amiről mindenképp felismeri őt a nép.

– És mi lenne ez?

– A mosolya… ha elmosolyodik, mindannyian tudni fogjuk, hogy ő az… senkinek sincs olyan mosolya, mint Lorelai-nak.

Ebben a pillanatban odakint megállt egy autó, s alacsony, meghatározhatatlan korú, szürke öltönyös férfi szállt ki belőle. Belépett a fogadóba, megcsókolta az ifjú idegent, s így szólt hozzá:

– Szervusz, napsugaram, milyen volt az út? Jöttem, ahogy szabadulni tudtam a munkából.

– Nem is késtél sokat. Nézd, ez az idős asszony itt Aba Upseig.

A férfi, aki láthatólag igen megörült a hallottaknak, csókkal illette az öreg kezeket.

– Nahát, nahát… a híres Aba Upseig.

– Képzeld, Aba elmondta nekem, hogyan tudná Lorelai bebizonyítani kilétét – mondta a fiatal nő.

– Nos, hogyan?
– A mosolyával…

– Ahogy mondja – helyeselt az öregasszony. – Nálunk a faluban mindenki emlékszik Lorelai mosolyára… hiszen annyira különleges… De kik maguk? Már ha meg nem haragszanak, hogy ezt kérdezem…

– Ez az úr itt Nesjkllou Fael – szólt a fiatal nő.
– A hölgy pedig Lorelai – tette hozzá a férfi.

Az idős asszonynak elkerekedett a szeme, és Lorelai, a délután folyamán először, elmosolyodott… s fénylő mosolyától felragyogtak az ablakok. A zokogó Aba megcsókolta a lábát, s aztán megcsókolta a doktorét is.

Nem sok idő múlva már az egész falu tudott a dologról… s térden állva csodálták a márványtornyából előmosolygó Lorelai-t.

A rákövetkező hónapban a község tanácsa elismerte Lorelai-t a falu s a környező földek királynőjének, Nesjkllou Faelt pedig királyának.

Kovács Lenke fordítása