melyben valaki biztos nekidobott egy darab szalonnát a vezetéknek, pár órával azelőtt, hogy Hontalant elárulták. Én a templom tetejét megbontva néztem végig, amint az ég, ez a piszkos termopán rásül a falakra, cserepekre és fákra, akár a makaróni aznap a kantinban.

 

Emlékszem, talán Juliánuszt kérte rá meg, hogy laskát vásároljon, és azzal csillapítsa le a tömeg éhségét, mivelhogy Juliánusz vezényelni is tudott, csattantak is a kanalak a tányéroknak, és majd később a vakolókanalak is a falaknak, mivelhogy az a kis taknyos folyton késett, kitűnt, művészkedett, körbevették, leköpdösték, mire odaértünk, hogy a főzőgépeket is biztos ő szabotálta el, mire matarászni kezdett a zsebében, a kiscsákó, a köcsög, a hülye gyökér; valami repült, s vele a villany. Magától bűzlött a szerencsétlen öt perc múlva, mikor elvitték őt a basszusok. A hangszórókból a János-passió ment, ömlött, akkor volt negyedik napja, hogy Woland ezredes távozni kényszerült a körzetből.

 

Hontalan izzadságtól csatakosan rohant rögtön kezében két gyertyával ide, és éktelen üvöltözésbe kezdett, hogy megint minden tiszta makaróni. Hogy ez az ötödik gyerek ezen a héten. Juliánusszal csitítgatni próbáltuk, mindegy volt neki. Nem lehetett. Csak habzott a szája és kirohant, a János-passió nyitányakor, ha jól emlékszem. Egymásra néztünk Juliánusszal, mást nem tehettünk, csaptuk a kanalakat a falhoz, minden tiszta mocsok volt, csak elkentük jobban. Hontalan időszakos felbukkanásait kivéve mindent mi intézünk Juliánusszal. Most is vakarhatjuk a falakat, hogy felrobbantak a főzőgépek.

 

 

És valamit ki kell találni a szülőknek is, csak nem írhatjuk meg, hogy villamosszék meg izé, még ha kalinyingrádi körzet, akkor sem. Hontalan is csak pedagógiai célzattal jön le: ordítani. Woland bezzeg, akit Pilátus távozása után ismerhettem csak meg, bezzeg ő mindent precízen intézett. A kivégzések előtt hol egy Bach-korált, hol egy genfi zsoltárt daloltatott az áldozatokkal, külön foglalkozott velük, hangképzés, lélegzés szempontjából, bemelegítőket énekeltetett és mindig a feloldások előtt kapcsolta csak rájuk az áramot. Nem spaklis makaróni, ajakfény meg hidratáló. Hanem pontos és tiszta, mint egy német mester.

 

Na de most már áram sincs, csak a passió még szól a boxákból, ahogy ezek mondják. De a passió más. Telepről működik, akárcsak az orgona, melyet néha bekapcsol Hontalan, hogy megkíséreljen valami rendet teremteni, mert csak a barokk zene hozhat ide rendet vagy a váltóáram. Sötét van, hiába van elemlámpám, mintha a falak nyelnék a fényt, és elviselhetetlenné kezd válni a rend, a zaj, az állandó szekvenciális ütögetés, az, hogy egyszerre veszünk levegőt, hogy egyszerre csapkodjuk a vakolókanalakat, hogy nem tudok különbséget tenni a vezetékjavító brigád és a saját szívem között, persze, mert Hontalan tanácsára szívemet szavakkal helyettesítem be, hát akkor a szavaim fogják majd ezután pumpálni a vért, elzsírosodni és elmeszesedni, a szavaimat cserélik majd ki pacemaker-re ha túl sok sört iszom és sokat fogok majd szivarazni; a szavaim izzanak majd fel a kezemen, ahova Margarita ráírta, hogy Közöttünk mindennek vége, éppen szívalakba.

 

Négy napja szökött meg Woland a körzetből, akkor játszották el azt a gigantikus színdarabot, melyet Hontalannal ketten már évek óta terveztek, és mind előlem, mind pedig Juliánusz elől titkolták. Azt sem tudtuk, hol tartanak a tervezésben, csak egyik reggel, pont négy napja hívatott Woland, szemügyre vett és elmondta, hogy most lesz, meg hogy figyeljek nagyon jól, meg számíthat-e rám, mert tudnia kell. Habozás nélkül mondtam igent. Azután csak arra emlékszem, hogy kint vagyunk a cipóosztó erkényen, ahova négy nagy fotelt toltak ki. Azokban ültünk mi: a sátán, a költő, az énekes és az orvos. A többieket kivezényelték az ablakba, megszólalt a tűzriadó. Nem volt nézőtér, sem színpad. Színészek jelentek meg maszkokkal, az álarc képünket ábrázolta. Most már kapiskálni kezdtem, mit akartak ezek.

 

A színészek minket játszottak, mi néztük saját magunkat az udvaron, a fa körül, amint kóruspróbán vagyunk, vagy sorban állunk kenyérért, miközben megállás nélkül megy egy Sosztakovics-valcer, melyet újratettünk, ha lejárt, azaz újratette ellen-önmagunk, miközben mi könyöklünk, és Woland mester elégedetten szemléli a dolgok alakulását. Aztán hirtelen már nem volt a fotelben, hanem az udvaron; félrelökte a Pilátust alakító színészt, és helyére lépett, ott ripacskodott. Hontalan fel sem nézett, ő kritikát írt a darabról, jobban mondva újraírta azt a fotelben, a játék nem érdekelte igazán. Woland ekkor adta meg a jelet, hogy tegyem Hontalan lábai elé a csokor kéknefelejcset. Ő meg csak rugdosta azt szórakozottan és írt.

 

Szétbomlott, erre eszmélt Iván és lerohant, a méteres hóra esett a leány, körbevették, Woland álságosan osztogatta a parancsokat, mentőt hívott, Hontalan csak Margaritával törődött, a teleírt papírlapjai meg szálltak szanaszét, a felét össze tudtam szedetni, a többit agyontapodta a tömeg. Woland kihasználva az általános fejetlenséget, előszedett egy láncfűrészt, és kivágta a diófát az udvar közepéből, kábé úgy, mintha fogat mosna. Közben a valcer ment, a maszkurák játszottak. Szétbomlott a csokor, erre eszmélt Hontalan, és ezt használta ki a Moderátor, hogy eltűnjön a körzetből. Nem akart elindulni, idegesen telefonált az orange-os meg a vodafone-os telefonjával is, még Hontalannak is intett, hogy nem késő vele menni, hagyja itt ezeket, hisz lényegtelen, végülis, Margaritának vége, jöjjön már, de Hontalan nem ment, hanem újra és újra lerohant az erkélyről a lányhoz, szétverte a lemezjátszót, minket meg arra kért, hogy addig is csináljunk valamit, mert egy óra, amíg a mentő ideér a szomszéd utcából, a határzár meg az aknák miatt. Odarohant Margaritához, szétverte a lemezjátszót, minket megkért, hogy csináljunk már valamit, hívjunk mentőt, habár egy óra amíg a szomszéd utcából ideérnek, az aknák miatt.

 

Hontalan folyton csak beszél vagy ír, és ez az ő baja; folyton szememre veti, hogy megléptettem a lányt, és ez már mindhármunk baja. Dupla hangtompítós iroda, termopán ablakok, és még panaszkodik, hogy nem látogatja senki. Persze én kezdettől fogva elleneztem, hogy a dómba rendezze be az irodáját, de olyan szempontból jó ez is, hogy néha hívat és együtt játszunk az orgonán, egészen lenyugszik tőle az ember. Most csak őrjárat van, néha lemegyek a salátáimhoz a díszterembe, vagy meghallgatom Ivánt a dómban, ahogy horkol. Most esik az eső, és viszonylagos a csend. Ivánnak mégiscsak ébren kell lennie, ahogy ébren is van, épp sofőrvizsgázik.

 

Itt ez az ablak még az útra is ránéz, ha a hangszerre fölállok. Látom, ahogy Margarita szökik az átjárón keresztül, és ahogy az ég beszorul a háztetők közé. A rendőr és az oktató a hátsó ülésen tanakodnak, persze a lányt egyikük sem veszi észre, jobban is teszem, ha lemászom és beregisztrálom a hangszert, hogy ne halljam, vox caelestis, nyelvek el; fönt az ablak körül már valamennyire világos lehet, s habár csak egy traktorról átszerelt visszapillantóban követhetem a történéseket, azt hiszem, végül mindketten egyszerre nyomtuk le a pedált.

 

 

A hét éves Bence csöndesen kártyázott édesapjával a Budapest-Szeged irányú gyorsvonaton. Egy megviselt, másodosztályú kupéban ültek, ahol az ülések piros kárpitjáról egy késsel akár lehúzhatták volna a megfeketedett emberi zsírt.

Bence nyáron már betöltötte a hetet, de megbeszélték otthon, hogy a kalauz bácsinak majd azt mondja, hogy csak hat éves. Az elvált apuka saját jegyét is alig tudta kifizetni, a kisfiúéra már nem jutott pénze. Persze autója sem volt, ezért kellett vonaton hazavinnie Bencét az anyjához. A nő ragaszkodott hozzá, hogy a gyerek ne utazzon még egyedül.

-De nem bűn hazudni a kalauz bácsinak? – kérdezte aggódva Bence, amikor beszálltak a vagonba.

-Ez apró hazugság. Meg tudjuk vele spórolni két tábla csoki árát is! – mentette magát az apa. Ez úgy tűnt megnyugtatja a fiút, és nem is firtatta tovább a kérdést. Valahogy úgy képzelte, amikor leszállnak, apja belenyúl kopott bőrtáskájába, és ő megkapja belőle a csokoládét.

Talán mondhattam volna neki kevesebbet is, mint két tábla csoki – morfondírozott a férfi, miközben végignézett saját, rongyos nadrágján, kopott pulóverén és lyukas sarkú barna műbőrcipőjén – Úgysem nagyon érti még a pénz használatát. Vajon elfelejti, amíg odaérünk, vagy be kell majd vallanom, hogy nem tudok neki venni semmit. Remélem akkor az anyja kiment. Bár erre kicsi az esély, inkább még élvezné is a helyzetet. Még jó, hogy a másodosztályon nincs büfé kocsi. Lassan végignézett fia ápolt külsején, frissen vágott szőkésbarna haján, szép új öltözékén. Örült, hogy legalább a magas összegű tartásdíj, amit volt neje a drága ügyvédekkel kiharcolt, jó helyre megy. A gyermek csöndben kotorászott mesefigurás kistáskájában, majd egy pakli Fekete Péter kártyát húzott elő, hogy ne unatkozzanak a hosszú úton.

A játékban a férfi valahogy rendre veszített, pedig végig jól láthatta Bence lapjait. Erre finoman többször figyelmeztette is kisfiát.

-Most te húzol apu! – szólt pajkos tekintettel Bence, és egy lapot kicsit előrébb tolt a többinél a kezében gyűrődők közül.

-Ez ugye nem a kormos képű Fekete Péter, amit felkínálsz nekem? – kérdezte ártatlan arccal az apa.

-Persze, hogy nem az! – vágta rá sértődést színlelve a kisfiú.

-Esküszöl?

-Esküszöm hát, csak vedd el! – nevetett már előre Bence.

-Az esküdtek nem hazudhatnak. – szólt szelíden, de határozott hangon a férfi.

-Mert akkor mi történik? – kérdezett vissza aggódva a gyermek.

-Az élet valahogy mindig megbosszulja az ilyen hazugságokat. – bámult maga elé az apja. -Tudod, valami rossz történik velük. – magyarázta. -Ez lehet apróbb, vagy nagyobb dolog. Azt hiszem, attól függ, mekkora az esküszegés mértéke, és kinek ártottak vele. De ha a bíróságon szeged meg az esküdet, akkor börtön is járhat érte. – fűzte még hozzá komolyan, majd rájött, hogy aki előtte ül csupán egy gyermek, és nem folytatta tovább a hangos tűnődést.

-Te szegtél már meg esküt, apa? – kérdezte naivan Bence.

-Egyszer igen. – válaszolt gondolataiba mélyedve a férfi, aki számított a kérdésre, és közben idegesen forgatta ujján a jelentését vesztett karikagyűrűt.

-Mi volt az? – faggatta éhesen tovább.

-Ha nagyobb leszel, elmondom. – mosolygott keserűen az apja.

-Ugye ezért nincs munkád, és ezért vagy szegényebb, mint a többiek apukája? Mert az élet megbüntetett érte.

A gyermek könyörtelen, de vádaktól mentes őszintesége váratlanul érte, és arcul csapta a fiatal férfit. Igen, – gondolta magában – persze, hogy megbüntetett az élet. Egy másik nő kedvéért megszegtem Isten előtt tett eskümet, és erre ráment a házasságom, a válóperben elvesztettem kevés vagyonomat, a fiamat kéthetente látom, és pont ekkor jött a gazdasági válság is, ami miatt leépítés volt, és ami miatt most munkanélküli vagyok.

-Igen. – mondta végül indulatmentesen. -Igen, azt hiszem, ezért van minden.

Bence feszülten figyelt minden szóra, majd visszatolta a kártyát, és egy másikat csúsztatott a helyére. Arcáról eltűnt a mosoly, fiatal fejével a hallottakon gondolkodott.

Ahogy játszottak, a ceglédi megállóhoz értek. A hangosbeszélő alig érthetően, recsegve megszólalt: „A négyes vágányon vonat halad át, kérem, vigyázzanak! A négyes vágányon vonat halad át, kérem, vigyázzanak!”

-Apu! A néni a hangszóróból azt mondja, a sofőrt valami Aladárnak hívják. – A férfi olyan jóízűt nevetett, amilyet már nagyon régen nem sikerült. Bence értetlen arcát látva gyorsan elmagyarázta a fiú félreértését, aki szintén kacagni kezdett saját elhallásán.

Sokáig nevettek így önfeledten, de hirtelen belépett a helyiségbe a kalauz, és megfagyott a kabinban a levegő.

-Jó napot, kezeletlen menetjegyeket kérném! – szólt rutinos, érzelemmentes hangján. Látszott rajta, igazi, munkájában elhivatott férfi.

-Jó napot! – erőltetett természetes hangot az apa, és odaadta a jegyét.

-A kedvezményre jogosító igazolást legyen szíves átnyújtani! – darálta gépiesen az egyenruhás. Az apa elővette rongyos tárcájából a kopott kártyát, és odaadta a jegykezelőnek. Az bólintott, majd a fiúra nézett. Olyan nyájasan szólt a gyermekhez, mintha az fogyatékos lenne:

-Hány éves vagy kisfiú?

-Hat. – vágta rá büszkén Bence, és lopva az apjára pillantott. Ezt a karszalagos férfi azonnal észrevette és könyörtelenül fojtatta tovább a vallatást.

-Szóval hat éves vagy. Megesküszöl rá?

 

A gyermek elsápadt, apja pedig behunyta a szemét és nagy levegőt vett.

 

A nő gyönyörű volt. Pont olyan, mint akik a magazinok címlapján tündökölnek. Magas, vékony, hosszúcombú. Finom arcvonásait szőkésbarna hajkoronája keretezte, nagy, csodálkozó zöld szemeivel úgy nézett bele a világba, mint egy naiv, ártatlan kislány. Az is volt, sok tekintetben. Bár eddig még nem ment férjhez, 36 éves korára sem adta fel a reményt, hogy megtalálja a hozzá illő társat. A férfi 49 éves volt. Túl egy csúnya váláson, és számtalan kapcsolaton. Egyetlen igazi öröme a tízéves lánya, akit imádott. A lány az anyjával élt, de gyakran találkoztak. A férfi mindig nála jóval fiatalabb nőkkel élt együtt, előfordult, hogy húsz évvel fiatalabbal is. A kapcsolatai soha nem tartottak néhány hónapnál tovább. Ez alól egyedül a házassága volt kivétel. Nagyon magas volt, és erős.  Sportos alkatú, jó formájú. A haja őszült, és kopaszodott is már, de a megjelenése mindig mindenhol felkeltette a nők érdeklődését. Az arca karakteres, kemény vonásai, hosszú orra, hideg, kék szemei csak még érdekesebbé tették. Pontosan tudta, hogy szeretik a nők, és ezt szinte mindig ki is használta, gátlástalanul. Körülbelül két hónapja jártak, de a nő már szerelmes volt. A férfi nem. Tetszett neki a nő, legyezgette a hiúságát, hogy egy igazi bombázó van mellette, ám szerelmet nem érzett iránta, és ezt nem is titkolta. Gyakran ugratta azzal, hogy egy kicsit öreg hozzá, mert fiatalabb babákhoz van szokva. A nő ilyenkor mindig megbántódott, nem tudott nevetni ezen. Valahol sejtette, hogy miért szereti a férfit, és hiába érezte, hogy hosszú távon nem fog működni a kapcsolatuk, egyszerűen nem tudott szabadulni tőle. Amikor szeretkeztek, az olyan volt, mintha a mennyben járna, és ezt meg is mondta a férfinak. A férfi gyengéd, játékos szerető volt, ez ellent mondott annak, amit a megjelenése alapján gondoltak róla. De ha kellett, tudott vad és szenvedélyes is lenni. Nagyvonalúan viselkedett a nővel, pedig őt nem a pénz érdekelte, de jól esett neki, hogy a férfi ilyen figyelmes. Ha együtt voltak, szinte mindig a férfi beszélt, a nő meg csak hallgatta. Nem azért, mintha nem tudott volna beszélgetni, hanem mert szerette hallgatni. A férfi rendkívül gyakorlatias volt, nem különösebben művelt, de tájékozott, az a fajta, aki a jég hátán is megél. Komoly vállalkozást vezetett, megszokta, hogy minden nap döntéseket hoz, és emberi sorsok függnek tőle. A nő, alkalmazott volt egy nagyvállalatnál, többdiplomás, nagyon művelt, nyelveket beszélt. A férfinak csak érettségije volt, de ez nem zavarta egyiküket sem. Ha vacsorázni mentek, vagy moziba, a férfi mindig elment a nőért, és haza is vitte. Nem szerette, ha a nő nála alszik, ő pedig ezt tiszteletben tartotta. Titkon reménykedett, hogy hátha megváltozik ez a helyzet, de a férfi többször is a tudtára adta, hogy egyhamar nem költözik össze senkivel. Volt benne valami életuntság, ami egyfelől taszította a nőt, másfelől iszonyatosan vonzotta. Ha szeretkeztek, akkor is érezte ezt. Mert a férfi, ahogy mindig mondta is, csak „tette a dolgát” ,a nő mégis úgy hitte, hogy van lelke, csak nagyon mélyen elrejtve. És ő meg akarta szerezni a lelkét. Birtokolni akarta, teljes szívvel, igazán, úgy, ahogy előtte soha senki.

–          Tudom, hogy mit szeretnél – mondta a férfi.  – Nem fog sikerülni. Eddig még soha, senkinek sem sikerült. A legközelebb a volt feleségem járt hozzá, de neki is beletörött a bicskája. A nő ilyenkor is hallgatott, ám a vágy, hogy megszerezze magának a férfit, egyre erősebben dübörgött benne. Ha társaságba mentek, a férfi ott is mindig udvarias volt vele, de nyilvánosan soha nem ölelte át, nem puszilta meg, nem mutatott semmi gyengédséget iránta. – Az ilyesmihez nem kell nézősereg – mondta mindig. S bár tudta jól, hogy ez is olyasmi, ami bántja a nőt, nem változtatott rajta. Egyszer, amikor a nő megfeledkezett ezekről a szabályokról, egy váratlan pillanatban átkarolta a férfi vállát, és megsimogatta a hátát. A férfi abban a pillanatban elhúzódott mellőle. A mozdulata annyira nyers volt, és érzéketlen, hogy még a barátainak is feltűnt. Aznap este megint szeretkeztek, és a nő, akkor már nem bírta tovább, elsírta magát. A férfi nem értette.

–          Nem volt jó neked? – kérdezte.

–          De igen – szipogott a másik.

–          Akkor?

–          Nem bírom már ezt a kegyetlenséget, ezt a hidegséget.

–          Én megmondtam az elején, hogy milyen vagyok. Nem árultam zsákba macskát. Tudtad jól, mibe kezdesz. Az arca megnyúlt, ahogy beszélt, ahogy formálta azokat a kimért, hűvös szavakat, és a szemei, a kifejezéstelen kék szemei úgy meredtek a nőre, mintha csak egy pohár víz lenne előtte, vagy egy unalmas könyv, amit soha nem is akart kiolvasni.

–          Tudtam, de nem hittem – vágott vissza a nő, és maga is meglepődött azon, amit mondott.

–          Ezt nem értem.

–          Csak nem akarod érteni.

–          Most veszekszünk? Nem hiszem, hogy lenne értelme.

–          Igen, veszekedjünk! – kiabálta a nő, és a hangja most már nem a sírástól, hanem a tehetetlen dühtől remegett. – Legalább történik végre valami kettőnk között, ami emberi!

–          Ami eddig történt köztünk, az nem volt emberi? – kérdezte a férfi, ám ő, a nővel ellentétben nem emelte fel a hangját. – Nem bántam veled nőként? Nem figyeltem rád, amikor szeretkeztünk?

–          De igen, nőként bántál velem – szólt a másik. – Csak éppen nem emberként! Soha semmi érzelmet nem mutattál, társaságban hozzám nem értél volna, még a barátaidon is láttam, hogy nem értik, miért viselkedsz így. Tárgyként kezeltél. Semmi mást nem jelentettem neked, csak egy újabb trófeát!

–          Egy szép trófeát – mondta a férfi, és halvány mosolyra húzta a száját. A mosolya gúnyos volt, és lekezelő. Minden benne volt, és nem volt benne semmi.

–          Szemétláda! – kiáltotta a nő.

–          Rendben. Akkor most hívok neked egy taxit. Ennek semmi értelme.

–          Most kidobsz? – kérdezte a nő, és egy pillanatig azt hitte, ez az egész csak egy rossz vicc, hiszen az nem lehet, hogy így érjen véget, ennyire undorító, megalázó módon.

–          Igen. Fejezzük be.

Egyetlen szó nélkül vette magához a táskáját, és elindult az ajtó felé. Nem nézett vissza, a férfi így is láthatta, hogy remeg a háta a sírástól. Miután becsukta az ajtót, botladozva indult el, lefelé azokon a lépcsőkön, amiket máskor olyan nagy lendülettel szelt, csak akkor mindig a másik irányba, a férfi lakásához vezettek. Ahogy kiért a kapun, a taxi már ott várta. Milyen figyelmes, gondolta, és kínjában felnevetett. Kifizette a sofőrt, és elküldte. Gyalog akart menni, teleszívni a tüdejét friss levegővel. Gondolkozni akart. Érezni a hideg levegőt, ami éles késként fúródott az arcába, de most éppen ez kellett neki. Végül is, a világ nem állt meg, csak annyi történt, hogy kidobta a férfi, akit olyan nagyon szeretett. És még mindig szerette. Egy percre megállt, és megfordult, hátha mégis utána jött a másik. De semmi. Csak a kongó üresség, aztán egy autóriasztó idegesítő hangja, majd újra, semmi. A sírástól már botladozott az utcán, nem is látott rendesen. Mi lesz most? Kérdezte magától. Nem igaz, hogy nem érti, mennyire szeretem. Még mindig…

Lelépett az úttestre. Hirtelen mozdulat volt, nem figyelt oda, nem nézett körül. Nem láthatta a közelgő autót, ami hiába fékezett, már nem tudott megállni, úgy rohant bele a nőbe, ahogy egy szélsebes vonat rohan bele az éjszakába. Azonnal szörnyethalt…

A férfi üveges szemekkel meredt maga elé a temetésen. Sajnálta a nőt, és ezt az egészet, igazán, őszintén, de nem nyílt meg a szíve. Még ekkor sem. Minden segítséget felajánlott a nő szüleinek, és ragaszkodott hozzá, hogy ő állja a temetés költségeit. Amikor már mindenki elment, egyedül maradt a nő sírjánál. Akkor végre megszólalt, de csak ennyit mondott: – Sajnálom. Nagyon, nagyon sajnálom. És elment. Tudta, hogyan kell túlélni, elengedni embereket, dolgokat. És elengedni valakit, akit nem szeretett, inkább csak szánt, nem is olyan nehéz, gondolta. S valóban. Az első napok, hetek fásultsága után kezdett újra magára találni. Élte az életét. Ahogy bárki más. Időnként felhívta a nő szüleit, és udvariasan érdeklődött a hogylétük felől. Olykor virágot vitt a nő sírjára. Mindig szebbnél szebb csokrokat. De nem szívből tette. Csak a lelkiismerete megnyugtatására. Egy alkalommal kicsit többet időzött a nő sírjánál, mint máskor. Fáradt volt, hosszú tárgyalásai voltak aznap, úgy érezte, kimerült. Leült a sír mellé, és elbóbiskolt. Amikor felébredt, ránézett az órájára, és látta, hogy jó fél órát aludhatott ülve. Az autójában, hazafelé menet azon gondolkozott, hogy lassan ideje lenne már tovább lépni. Hónapok óta először érezte úgy, hogy újra ismerkedni szeretne. Két héttel később már meg is volt a kiszemelt áldozat a sportklubban, ahova rendszeresen járt. Gyönyörű, fiatal nő, épp az ő típusa. Nem halogatta sokáig a dolgot, szinte azonnal lecsapott, és célba is talált. A nő hamar a karjaiba dőlt. Jóleső érzéssel töltötte el a tudat, hogy megint megszerzett egy újabb trófeát, méghozzá a legjobb fajtából. Hanem valami megváltozott benne. Érezte már egy ideje, de nem volt benne egészen biztos. Nem tudta mire vélni a dolgot, hiszen soha, még csak hasonlót sem érzett korábban, de gyanította, hogy szerelmes a nőbe. Nem értette, hogy történhetett ez meg, és főleg ilyen rövid idő alatt. Az érzés letaglózta, és teljesen a hatalmába kerítette. Úgy viselkedett, mint egy kamasz, és a nő, akivel járt, élvezte, hogy az ujja köré csavarta. Egy darabig. Aztán dobta. Azt mondta, azért, mert megunta. A férfi először azt hitte, rosszul hall. De aztán rájött, hogy mégsem. Amikor felismerte, hogy kidobták, még nevetett is magában, hiszen ilyesmi sosem történt vele. Azt gondolta, sebaj, ezt is át kell élni egyszer. Csakhogy nem egyszer élte át. Valahányszor megismerkedett valakivel, szinte azonnal bele is szeretett. A nők meg, ahogy megérezték, hogy fut utánuk, dobták. Újra és újra. Nem értette, miért történik ez vele. Aztán lassan, úgy az ötödik eset után kezdett végre összeállni a kép. Már biztos volt benne, hogy a halott nő bosszújának az áldozata. A nő lelkének egy darabja beleköltözött az ő lelkébe, és egyre több helyet követelve magának, szinte teljesen kiszorította az ő valódi énjét. Már nem csak folyton szerelmes volt, hanem egyre inkább nevetségessé is vált. Ő, aki mindig rendíthetetlen volt, és mindenben sikeres, egyre-másra hozta a rosszabbnál rosszabb döntéseket. Az emberek, akik korábban lesték minden szavát, elfordultak tőle. Éjszakánként csak forgolódott az ágyában, nem tudott aludni, napközben nem tudott koncentrálni és már nem tudott enni sem. A kialvatlanságtól vöröslő szemekkel, mosatlan, gyűrött ruhában rótta az utcákat éjszakákon át, de nem tudta, hogyan változtathatna a nyomorán. Egyik este aztán elment a nő sírjához, és életében talán először, hangos zokogásban tört ki. Mindent elmondott, úgy hitte, hogy a halott nőnek, és kérte, könyörgött, hogy vegye vissza a lelkét, mert ő nem tud így tovább élni. Összetörve, egyedül ült a sírnál, és úgy érezte, mázsás súlyok nyomják a vállait. Nekidőlt a sírnak és elaludt, megint. Amikor felébredt, úgy tűnt, mintha húsz évet fiatalodott volna. Nyoma sem volt benne a korábbi fáradtságnak, és mintha visszakapta volna az életkedvét is. Másnap, borotválkozás közben már ugyanazt a férfit látta a tükörben, akit jól ismert. És valóban, a dolgok idővel visszatértek a régi kerékvágásba. Az üzleti döntései újra sikeresek voltak, és már nem dobták a nők sem. Pontosabban az a nő, akivel egy ideje találkozgatott. De valahogy mégis más volt ez a kapcsolat, mint az átváltozása előttiek. A férfi már nem húzódozott, ha a nő át akarta ölelni társaságban, vagy meg akarta csókolni. Sőt, előfordult, hogy ő csókolta meg a barátai előtt. Odafigyelt rá, igazán, és érezte, hogy ez feltölti, teljesebbé teszi az életét. Talán mégsem változott egészen vissza, gondolta. Talán mégis megmaradt neki egy egészen kis darab a halott nő lelkéből. Mint egy ereklye. Mint valami mementó…

 

A férfi a halott nő sírjánál áll. Aztán leguggol, és egy szál fehér rózsát tesz a sírboltra. Minden nap, hosszú évek óta…

 

 

 

 

 

 

 

Érzelemmentes arccal nézte a falu szélén fekvő holttesteket, de lelke mélyén valami nyugtalanság mocorgott. Heten voltak. Három férfi és négy nő. Turisták. Ruhájukat izzadsággal keveredett vér mocskolta be. Valaha fehérek voltak. Csakúgy, mint a halottak bőre. Borue Younde őrmester hat éve szolgált a hadseregben. Mindennapossá vált számára a halál. Útitárs a félelemben. Az ő kezéhez is éppen elég vér tapadt. Most mégis megrendült a fehér emberek holttestének látványától. Nem szokott hozzá. Akiket megölt, vagy holtan látott, mind afrikaiak voltak. Feketék, négerek, bennszülöttek, kafferek, nevezze is bárhogy a fehér ember szeszélye.

A feketék többsége rejtett gyűlölettel tekint a fehérekre. Az egykori rabtartókat, a pökhendi gyarmatosítók utódait látják bennük. Ahogy vászonruhájukban, parafa kalappal a fejükön járnak-kelnek felsőbbrendűséggel az arcukon. Nem járnak messze az igazságtól. Ugyanakkor egyfajta tiszteletet parancsol bennük a fehér ember közelsége. Tudják, hogy szükség van rájuk. Nélkülözhetetlen a tudásuk. A tudást a fehér ember találta ki, hogy ezzel is gyötörje a feketéket.

Boruét fehér zsoldosok képezték ki egykor. Az államnak szüksége volt ütőképes hadseregre, a hadseregnek pedig a zsoldosok szakértelmére. Az országban fejetlenség uralkodott. A vidék lakosságát törzsi lázadók sanyargatták. A városokban fegyveres banditák fosztogattak. Évekig folyt a vér, amíg végre sikerült megteremteni a viszonylagos rendet. Sok ezer életbe került. Számos barátját vesztette el a harcokban. Megcsömörlött a gyilkolástól. De nem volt polgári foglalkozása, katonára pedig mindig szükség lesz. Mert a béke vékony hamurétege alatt még izzott a háború parazsa.

– A gépfegyver maga a törvény. – mondogatta a beosztottjainak.

Komolyan is gondolta. Megesett, hogy a zsold elmaradásakor fegyverrel szerezték meg az ellátmányukat a lakosságtól. A védtelen emberektől, akiket nekik kellett volna megvédeniük. Az őrző sokszor válik rabtartóvá. A fegyver inkább hatalom, önkény, mintsem törvény. Younde emberei egyazon törzsből származtak. Igyekezett fegyelmet tartani közöttük, már amennyire egy törzsi tagoltságú afrikai hadseregben ez lehetséges.

Három napja riasztották az egységet, egy európai turistacsoport tűnt el. A mikrobuszukból rabolták el őket. A két afrikai vezetőt agyonlőtték.

– Árulók voltak. Aki a fehéreket szolgálja, az áruló!

A lázadók újra elkezdték a túszszedést. Amióta olajat találtak a közelben, egyre több fehér érkezett. A helyiek munkához jutottak, de nagy árat fizettek érte. A törzsi társadalom rohamos bomlásnak indult. A civilizáció gyorsvonata berobogott a sárkunyhók uralta szavannára.

– Az átkozott olaj idevonzotta a fehér hiénákat. A mi húsunkból fognak lakmározni – mondogatta Banuta falu varázslója.

Younde a civilizált ember felsőbbrendűségével intette le az öreget. Később azonban elgondolkodott a szavak értelmén. Érezte, hogy a vén kuruzsló nem beszél a levegőbe. A fehér ember mindent tönkretesz maga körül, aztán előáll az újjáépítés ötletével. Persze mindig az afrikaiak fizetik meg az árát.

Torue Zamal is hasonlóan gondolkodott, de ő továbbment. Csak azt fogadta el a fehérektől, amire szüksége volt. Ilyen volt az automata géppisztoly. Zamal sosem ismerte el a fővárosi kormány hatalmát. Többször fellázadt, de mindig amnesztiát kapott. Torue Zamal és Borue Younde unokatestvérek voltak. De egy világ választotta el őket.

– Fehér ember, fekete bőrben – mondogatta az őrmesterről Zamal. Szerinte Borue eladta a lelkét a fehér ördögöknek.

Zamal emberei rabolták el a német turistákat. A turisták pénzt hoznak az országba. A kormány féltve vigyázott rájuk. Most mégis elvesztettek egy teljes csoportot. Ha ennek híre megy. A parancsnok arra számított, hogy a támadók váltságdíjat fognak kérni. Nem így történt. Három napig sem tartott a kutatás, amikor megtalálták a megkínzott tetemeket. A nőket megerőszakolták, mielőtt elvágták a torkukat.

– Pedig milyen szépek voltak. Fehér bőr, fehér haj, kék szem. Most pedig véres massza az egykor oly gyönyörű arcok helyén.

Az őrmesternek tetszettek a fehér nők, de sosem kaphatott meg egyet sem. Szinte irigyelte az elkövetőket. Elborzadt a gondolattól. Émelygés fogta el.

– Miért ölték meg a nőket?

– Mondott valamit őrmester? – kérdezte a kapitány.

– Azon tűnődöm, miért végeztek a nőkkel?

– Ezek vadállatok. Nem számít nekik, férfi, nő vagy gyerek, egyre megy. Csak ölni akarnak. Ha tehetnék, megölnének minden fehér embert az országban.

Az őrmester nem értett egyet a parancsnokával, hiszen ismerte azokat az embereket. A törzséből valók voltak. Sokan családtagok. A fekete ember nem állat. Ezt a fehérek terjesztik. Egy újabb hazugság.

– Mi is az ártatlanság? Vajon valóban ártatlanok voltak ezek a fehérek? De nem volt-e ártatlan sok ezer fekete, akit lemészároltak? – tűnődött el. – Mert, ha fekete is húzta meg a ravaszt, az ujját fehér ember irányította, a kezébe fehér ember adta a fegyvert. Ő is a fehérektől kapja a fizetését. Úgy érezte, hogy valahol belül ő is fehérré vált.

– A fekete ember lelke fehér, a fehéré pedig fekete – ezt az apja mondogatta.

Younde gyermekkorában a jezsuita misszióban tanult. Jól emlékezett, mennyire félt a hosszú hajú, vézna, szakállas fehér embertől, aki egy kereszten lakott. A papok sokszor elverték, ha nem engedelmeskedett nekik. Kereszt úr még sokáig elkísérte. Ma már másképp gondolt Jézusra és a segélyszervezetek a keresztnek is új jelentést kölcsönöztek.

– Őrmester, szedje össze az embereit! A felderítők rátaláltak a lázadókra! – rántotta vissza a gondolataiból a kapitány kiáltása. Önkéntelenül cselekedett, a katonákra jellemző gépiességgel.

Zamal csapata nem jutott messze a falutól. Gyalogosan mozogtak, a katonák viszont terepjárókon. A szavannán nem volt esélyük a menekülésre. Tűzharc alakult ki. Az életben maradt lázadók megadták magukat. Zamal is köztük volt. Younde mereven nézte ezt a férfit. Gyerekes volt az arca. Eszébe jutott, mennyit játszottak együtt a falu szélén. Egyszer megmentette az életét. A kölyökképű, aki itt állt most előtte. A ruhája csapzott volt és véres. De tekintete tiszta és büszke. Bátran állt a katonák gyűrűjében. Az őrmesternek eszébe jutott Kereszt úr és a jezsuiták, meg a véres holttestek a falu szélén.

– A fekete ember lelke fehér, a fehéré pedig fekete.

Kigombolta a fegyvertáskáját. Elővette a pisztolyát. Zamal feje hátravágódott a becsapódó lövedéktől.

Ez a kölyökképű egyszer megmentette az életét, ezúttal rajta volt a sor.

 

 

Kedves fiam, akárhogy is szépítjük a dolgokat, végül és szükségszerűen megöregedtem én is, mint a generációm megannyi tagja, könnyen lehet, hogy bármelyik órában magához hív a Teremtő. Gondolom meglepetésként ér, hogy éppen hozzád intézem utolsó szavaimat, hisz soha sem viselkedtem úgy veled, ahogy egy apának kellett volna; megkeserítettem a gyermekkorodat és erre nincs igazi mentségem. Azon sem lepődnék meg, ha egyenesen a kukába hajítanád a levelemet, mégis úgy éreztem, írnom kell neked.

Először is: kérlek, bocsáss meg azért, ahogyan bántam veled. A veszekedésekért, az örökké fölényes modoromért, a gaztettekért, amit ellened elkövettem. Most, hogy édesanyád meghalt, Isten nyugosztalja, te vagy az egyetlen, akivel megoszthatom az utolsó gondolataimat, te vagy az utolsó, akinek még megmagyarázhatom a miérteket, melyeket már jó ideje meg kellett volna tennem. Szörnyű titkot hordtam végig magamban, és ez lassan felemésztette minden erőmet. Aláásta a családunkat, a kapcsolatomat veled, az egész életemet. Tudom, semmi okod, hogy végigolvasd a vallomásomat, mégis remélem, azzal, hogy ezeket papírra vetem, csökken valamelyest az önvád, és talán valamennyivel békésebben hagyhatom itt ezt a világot.

Nem tudom, hogy nálatok, Angliában milyen az idő, de itt, Magyarországon hatalmas, duzzadt cseppekben hullik a hó, ahogy ezeket a mondatokat gépelem. Furcsa, hogy pontosan most fogok meghalni, a tél kellős közepén. Úgy néz ki, ennek az évszaknak különleges jelentősége volt az életemben, hiszen szinte minden fontosabb esemény ekkor történt velem az évek során. Ekkor születtél meg, ekkor utaztál ki külföldre előlem, és ekkor történt életem legnagyobb tragédiája is. Ugyanígy hullott a hó, ugyanezt a dallamot fújta a fülembe a szél és belengte a lelkemet az elmúlás közelgő illata. Ugyanilyen télen történt, hogy örökre elvesztettem azt, akit a legjobban szerettem.

Talán most felháborodsz, hiszen nyilvánvalóan nem édesanyádról beszélek. Meg kell értened, hogy nem szeretnék neked fájdalmat okozni, mégis ahhoz, hogy az igazat elmondjam, néhány sebet szükségszerűen fel kell tépnem. Biztos vagyok benne, hogy észrevetted, anyád és köztem nem volt felhőtlen a kapcsolat. Összetartottunk, mert megígértük egymásnak, felneveltünk téged, mert kötelességünk volt, talán még azt is megkockáztatom, hogy egyszer, valamikor még szerettem is, még sem éreztem soha azt a lángot, amit két, teljesen egymásnak teremtett személy között érez az ember. Kispolgári házasság volt a miénk, szürke házasélet, semmi olyan, amit a poéták megénekelhetnének.

Akiről vallomást szeretnék tenni neked, egy olyan nő, aki jóval anyád előtt szerepelt az életemben, és meghatározó mozgatórugójává vált a felszín alatt a mi kis családi tragédiánkban. Tudom, nem lehet jó érzés egy ilyen információt évtizedek múltán megtudni, akkor, mikor már talán semmi értelme az egésznek, mégis hidd el, számomra ez az emlék még ebben a percben is ugyanolyan fontos, mint ötven éve volt.

Ugyanúgy indult a szerelmünk Sárával, mint bármely másik szerelem. Nem szerettünk egymásba első látásra, amondó vagyok, ilyesmi nem is létezik, mégis lassan a kapcsolatunk kölcsönös ellenszenvből őrült szerelemmé alakult. Még mindig emlékszek a kedves nevetésére, barna, egyenes hajára, és a mosolyra, ami kiült az arcán, ha valaki a képességeivel próbált felvágni neki. És hogy én mennyiszer próbáltam felvágni előtte, Istenem! Úgy éreztem, megtaláltam azt a lányt, akit nekem szánt az ég. A lelki társamat, így mondanák mai divatos szóval. Hamar eljutottunk arra a szintre, hogy együtt nevettünk fel mindenen, egyszerre jutottak eszünkbe azonos gondolatok, megéreztük a másik gondját-baját, akár távolról is tudtuk, mire van szüksége a másiknak. Nem tudom, neked sikerült-e bárkivel ilyen kapcsolatot kialakítani, de imádkozom, hogy egyszer megtaláld azt, akivel ezt a teljességet megélhetitek. Akivel érdemes egy életet leélni, olyan valakivel, akitől a születendő gyermekeidet várod, akivel együtt öregedhettek meg.

Hosszú kapcsolat volt, nem futó kaland. Évekig tartott és már éppen azon voltunk, hogy komolyra fordítsuk a dolgokat. Egyik nyári este megkértem a kezét, nem messze a Gellért-hegytől, egy kis étteremben. A legboldogabb ember voltam, mikor igent mondott. Mindent gondosan elterveztünk, remek fekvésű lakást találtunk Budán, kitűztük az esküvő napját a következő év tavaszára és vártuk, hogy eljöjjön a nagy nap. Az a tavaszi nap, mely számomra soha nem történt meg. Örökre elveszett a hópelyhek áradatában.

Ősz közepén Sára közölte velem, hogy gyereket vár. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet, bőgtünk egymás karjaiban az örömhírtől. Hosszan beszélgettünk a születendő fiunk nevéről, hiszen szinte teljesen meg voltunk győződve róla, hogy kis trónörökös születik majd. Végül a Tamás mellett döntöttünk. Ismerős? Édesanyád is ezt a nevet szánta neked, még is Gábor lettél. Én voltam az, aki felszólalt ellene, én voltam, aki úgy döntött, csupán a sors gúnyolódása lenne, ha téged Tamásnak hívnának. Nem akartam, hogy ez a név végigkísértse az életemet, próbáltam elmenekülni előle, még se tudtam.

Mint mondtam, a tragédia egy ugyanilyen, sötét, téli napon történt. A hópelyhek beborították egész Budapestet, mindkettőnk kabátja csurom vizes volt a kövér vattapamacsoktól, ahogy a színházból sétáltunk hazafelé a kis meleg otthonunkba. Nevetgéltünk, a darabot kritizáltuk és észre sem vettünk, hogy valaki a nyomunkba szegődött. Át akartunk vágni a Golyó utcánál, és akkor szólított le az a férfi. Mit férfi, talán tizenhét, tizennyolc lehetett, de férfihez illő kést tartott a kezében. A tárcánkat kérte. Nem akartam hősködni, csak biztonságban tudni Sárát, így rögtön odaadtam mindenem, még az irataimra se gondoltam. A siheder számolgatta a zsákmányt, majd Sárára sandított. A nyakláncot is. Tekintetem a gyöngysorra szegeződött. Még tőlem kapta, születésnapjára, kedves darab volt, talán a kedvenc kiegészítője. Mindig ezt viselte, ha moziba, színházba mentünk. A nyakláncot! Sára babrált valamit a nyaklánccal, a siheder azonban megragadta a nyakánál és tépni kezdte. Egy másodpercre megfagyott az ereimben a vér és csak Sára nyögését hallottam. Aztán minden szertefoszlott. A gyöngysor darabokra hullott, az apró golyók szerteszóródtak a hópelyhek között. Sára a rántástól nekivágódott a hideg, hófödte aszfaltnak. A siheder megijedhetett, hiszen szinte azonnal futásnak eredt, hiába próbáltam elkapni. Elkapni. Vicces, hiszen nála volt a kés, bármikor leszúrhatott volna, mégis csak szaladt. Nem értem utol. Mikor visszatértem Sárához, láttam, hogy vérzik. Tudtam, hogy baj van, azonnal kerestem egy telefonfülkét és tárcsáztam a mentőket. Gondolom, nem kell részleteznem, mi történt.

A baleset után jobban támogattuk egymást, mint valaha, mégis mindketten éreztük, ez már nem lehet ugyanolyan, mint azelőtt. Nem beszéltünk se a gyerekről, se a támadásról, ha próbáltam felhozni, Sára hárított. Egy idő után megszoktam, hogy erről nem szabad beszélni. A hallgatásunk idővel bizalmatlanságot szült kettőnk közt, viszályt és végül már el se tudtuk viselni egymás közelségét. Nem vitatkoztunk, nem dühöngtünk. Szerettem volna ott lenni neki, szerettem volna megölelni és megmondani, hogy semmi baj, még rengeteg esélyünk van, még se tudtam kinyitni a számat. Lassan kerülni kezdtük egymást. A munkámba temetkeztem, ő is megtalálta az elfoglaltságát. Takarított, olvasott, hosszú órákra eltűnt.

Az egyik este a munkából hazajövet üresen találtam a szekrényét. A lakás jobban ragyogott, mint bármikor, az ágy bevetve, csak éppen ő hiányzott. Úgy tűnt el, mint ha ott sem élt volna. El tudod képzelni, milyen hatással lehet egy ilyen élmény az ember fiára. Sokáig vártam rá. Bejelentést tettem a rendőrségen, de hiába. Nem tűnt el, csak előlem vált láthatatlanná. Azt üzente közvetítőn keresztül, hogy ne keressem többet. Teljesen összeroppantam.

Ami ezután következett az életemben csak lidércnyomás, látomás. Igyekeztem élni az életem. Találkozgattam nőcskékkel, megismertem édesanyádat, családot alapítottunk. De azt hiszem, azon az estén olyan törés keletkezett az életemben, amin már semmi nem segíthetett. Sokat gondolkoztam. Talán annak a sihedernek be kellett volna fejeznie, amit elkezdett. Jó nagy kés. Védtelen voltam, üldöztem. Meg kellett volna halnom akkor, bizonyos értelemben, meg is haltam. Csak a testem maradt, egy olyan héj, ami képtelen volt ezután ellátni a feladatát.

Mint mondtam, családot alapítottunk anyáddal. Szépen éltünk, békében, még sem volt az igazi. Mikor megszülettél, igyekeztelek szeretni, igyekeztem úgy tenni, mintha mi sem történt volna, mindhiába. A munkámba menekültem, rád se tudtam nézni. Kérlek, bocsáss meg ezért, gyenge voltam, nem voltam alkalmas arra, hogy az apád legyek. Tudom, borzalmasan eshet, hogy a saját apád ilyeneket mondd, mégis muszáj a tudtodra adnom. Semmilyen ellenszenv nem fűt ellened, egyszerűen csak sosem éreztem azt, hogy az apád lennék. Hogy van egy fiam. Egy fiam, aki nem halt meg, aznap éjjel.

Sokáig gondolkoztam rajta, hogy ezeket anyáddal is közöljem-e, de végül úgy döntöttem, nem zargatom szegény teremtést. Becsületesen kitartott mellettem, felnevelt téged, összetartotta a családot, még akkor is, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem leszek alkalmas azt a szeretetet megadni neked, amit megérdemeltél volna. Nem szerettem volna olyasmivel terhelni, amiről legkevésbé sem tehet. Isten nyugosztalja, remélem megtalálta a békéjét végül.

Túléltem szegényt, több mint öt évvel, pedig talán nekem kellett volna előbb távoznom. Persze ennek is megvolt a miértje. Soha nem tettem le arról, hogy egyszer megtalálom Sárát. A házasságom alatt is őt kutattam és jó pár évvel ezelőtt sikerült ráakadnom. Egyedül láttam, Csepel környékén sétált, a HÉV-től nem messze. Szerettem volna odamenni hozzá és beszélni vele, de nem vitt rá a lélek. Láttam az arcán a szenvedés barázdáit, a szeme ártatlanul csillogott, mégis láttam benne az óriási trauma nyomait. A szája kegyetlen grimaszra húzódott, és megrémültem, mert a saját vonásomat ismertem fel benne. Nem, nem mertem odamenni hozzá. Inkább távolról figyeltem, majd felszálltam a HÉV-re és visszajöttem Budára.

Sokat gondolkoztam azon, hogyan tudtuk volna megoldani ezt a problémát. Talán, ha őszintén megbeszéljük, ezt tanácsolják mostanában a szakértők. Nem tudom. Könnyen lehet, hogy csak rossz csillagzat alatt született a kapcsolatunk. Erre már valószínűleg soha nem kapok választ: a napokban meghalt. A gyászjelentése benne volt a reggeli újságban. A fekete-fehér arcképtől, ami úgy világított, mint a hó. Összeszorult tőle a szívem, és ugyanakkor kissé fel is engedett. Megértettem, nincs több keresnivalóm ezen a világon.

Ezzel lassan a levelem végére érek. Köszönöm, ha eddig elolvastad, sokat jelentett valaki olyannak vallomást tennem, aki a saját véremből származik, még ha nem is bántam vele fiamként. Sajnálom, hogy erre a szerencsétlenségre sor került, sajnálom, hogy nem alakultak jobban a dolgok. Remélem, a túlvilágon rám talál majd az a boldogság, ami itt azon az éjszakán szertehullott Sára gyöngysorával együtt. Kívánom, hogy még ebben az életben megtaláld ezt a boldogságot és olyan apja légy az unokáimnak, amilyen én soha nem voltam neked. Szeretlek. Isten veled.

 

 

 

Én nem azétt mondom, de ha én olyan nyüvegelős, pofázós vénember leszek, mint nagyanyám öreg korában, akkor üssetek le, met én a ti idegeiteket esszerágom.

Met, még most es azt hiszi, hogy még mindig háború van, mint az ő fiatalkori idejébe, s ezét egyvébge a nagy disznyóölő kés a kezibe van. S nemhogy csak azzal jár fel s le, hanem még a tyúkoknak es azzal vágja a füvet. S még a nagy bernáthegyi kutyát es folyton elcsapja az udvaron, óvatosság végett, nehogy valaki megtámadja, s kiverje a lelket belőle. Nade, elég az hozzá, hogy a múltkor a cigány nyitott bé a kapun, s hogy meglátta, hogy az udvaron egy nagy kutya, s egy vénasszony nyüvegel azzal a nagy késsel, az úgy meg’jedt, hogy amit mondani akart vóna, azt es elfelejtette, s úgy elporozott onnan, hogy többet arrafelé nem látták.

S a másik dolog, hogy öreganyám szemére valami hályog nőtt állítólag, met feszt azzal jő, hogy alig lát valamit. Megsajnáltam erőssen az öreget, s már azon gondolkodtam, hogy felmenyek Gyergyóba, s béiratom erre a szemműtétre, s hát ember, mit ad isten, a mútkor ülök a konyhába, s látom, hogy a vénasszony eregel hátrafelé. Egyszer csak azt hallom, hogy pákk. S mégy egy pákk, s még egy. Eltelelt vagy negyed óra, s még mindig csak pákk.

Menyek hátra ember, s látom, hogy az öregasszony a színbe a fát vágja. A nagy, másfél méteres fészit megemelte, s pákk, egyenesen a fának a közepibe vágta. Na mondom, ennyit arról a nagy hályogról, s arról a híres szemműtétről.