Sebesi Viktória összes bejegyzése

Bejegyzések

Tar Sándor: Szürke galamb. „Egészség Isten patikájából”

3 hozzászólás

A történet vasárnap kezdődik. Az Úr már befejezte munkáját, vagyis a világ, mely teremtetett, csupán emberi. A Szürke galamb valósága igencsak egyszerű szabályok szerint működik: „élni kell, enni, inni”.[1] De valahogy élni mintha nem lehetne benne. A regényvilág által adott feltételekhez képest azok tekinthetőek kiegyensúlyozottnak, akik özvegyek, hajadonok, agglegények, vagy elváltak. A társas-lét pusztán egy dologhoz vezethet: szexualitáshoz. Mindez egy hosszú folyamat része, melynek nincs vége addig, amíg valaki közbe nem lép. A megalkotott világ egy börtön, az emberi élet pedig testnedvekkel átitatott súlyos létezés. A szereplők nevei is – miszerint valójában senkit sem úgy neveznek, ahogyan hívják – mutatják, hogy egy rab-világ részei mindannyian.[2] Ahogyan a börtönviselt házmester készíti feljegyzéseit a megfigyelt emberekről, úgy alkotja meg Tar Sándor a saját rab embereit. A rabság más nevet ruház mindenkire – és ahogy a börtönben, úgy a földi pokolban sem arra törekszik az ember, hogy minél többen legyenek ott. [3] Sokkal inkább arra, hogy azokkal, akik oda kerültek, és akikkel együtt kell élni, élhető legyen az élet. A történet női karakterei viszont egyetlen dologra törekszenek: szexualitásuk megélésére.
Az első jelenetben leírt Adél folyton eszik – húst, krumplit, tortát, ami épp a tányérjára kerül – ezért nagyon kövér, melyet a narrátor így jellemez: „alakján is jobbára a háj és nem a puha nőies teltség volt lelhető”.[4] A teltség jellemzően a női termékenység jelének tekinthető, ugyanakkor Adél esetében termékenysége éppolyan torz „formát” kap, mint amilyet „rendetlen” arcvonásai. A csúnyaság azonban nem gátolja a test működését, és Adél termékenysége nyilvánvalóvá válik, hiszen elkezd vérezni. Vérzését azonban – éppúgy, mint nőiségét – (ijesztően) elnagyoltan ábrázolja az elbeszélő: „[…] de akkor már vért láttak, sok vért. Adél száján, orrán előbb csak szivárgott, majd folyni kezdett, bíboran, sötéten.”[5] Ő az első szereplő, aki meghal a történetben, melyet anyja és testvére próbálnak elkerülni: „Benézett a fürdőszobába, és megint hányinger fogta el, tiszta vér volt minden és hányás, az anyja sírt, Adél szintén, mintha már a fülén át is vérzett volna, Jézusom, gondolta most először a fiú megdöbbenve, mi a fene ez? Az anyja vízzel locsolta a lány tarkóját, arcát törölgette, lent, a linóleumon nagy, véres vattacsomók, a kádban szintén, foltos törölközők mindenütt, Máriám.”[6] A függőbeszéd alapján meg lehet állapítani, hogy Robi, a lány testvére mondja azt, hogy „Jézusom”, de a „Máriám”-ról nem lehet biztosan tudni, kinek a szájából is hangzik el. A mondat alanya az édesanya, viszont semmilyen narrációs eljárás nem utal arra, hogy ő lenne az is, aki kiejti a „Máriám”-at. A két szót általában együtt használják: „Jézus Mária!” felkiáltásként. A jelenet egy szüléshez hasonlít, ahol a két megnevezés, Jézus és Mária kettéválik. Felmerülő kérdés, hogy a „Máriám” egy olyan kijelentésnek tekinthető, mint a „Jézusom” – mely egyértelműen egy felkiáltás, a megdöbbenés kifejezésére szolgál – vagy pedig megnevezés, mégpedig Adélra vonatkozóan (?) A szöveg mindkét értelmezési lehetőséget felkínálja.  Adél vérzése a regényvilág termékenységét jelzi. Halála szükségszerű, hiszen életben maradása egy dolgot jelentene: a lehetőség adott, hogy az emberek tovább szaporodjanak a földi pokolban.
A regény a továbbiakban számtalan (változatosan szörnyű) női karaktert sorakoztat fel: Szűcs István énektanár éppen zongorázik, miközben felesége egy ajtó mögött állva azon gondolkodik, mennyi pénzt kapna férje halála után. Ecsediné, aki nem Ecsedi felesége, csak élettársa, nem szereti gyerekét, sőt azt sem tudja, kitől fogant, és a gyerek nevét is csak ritkán találja el, ideje nagy részét pedig konyhában tölti cseresznyepálinkát iszogatva. Várónéról annyit tudni, hogy nagyon kövér, a férje szerint egy hájas disznó. Enikő (édesanyja prostituált), Néger szerelme, még kiskorú, mégis alig várja, hogy „nagylány” legyen, mert mindenáron le szeretne feküdni Négerrel. Az egyik legérdekesebb karakter Goda Albert felesége: a nőt a férje tekintetén keresztül látja az olvasó. A férfi számára neje éhsége a szexualitásra fenyegetővé válik, amit így ír le: „Győztesen, zengőn, eszelős medúzaarccal beleüvegezve magát a néző arcába, de ez már nem Annie Lennox volt, az énekesnő, lilára háborodott kosztümben, fehér fiúbalerinákkal körbetipegett illegéssel hajladozva, hanem felesége, Ilus, mikor harmadszor, tizedszer, századszor kérdezi: ugye, szeretsz? Ugye, szeretsz?! Bele az arcába, szeretel?! Jóllakva a szeretkezéstől, eltelve spermával alul, felül nyállal, takonnyal, izzadtsággal, lihegéssel, hörgéssel, mert még a levegőt is belőle habzsolja ki, ahogy egy ásító, vérszínű, rúzsozott méhszáj formál vákuumot a vakon kínlódó, utolsókat rángó hímszerv kiveresedett haldoklása köré, úgy édeleg, szürcsöl, csámcsog a szavakkal, ezt a dalt ő énekli, mint a fűrész a szikkadt fában, ez a dal az övé, a férfi az övé, az ágy is, az ondófoltos párnák, a lakás, a bútorok, az övé minden. […] Falánk, vörös szájat vélt látni, vagy szeméremajkat? Sebet? Véres volt és ordenáré, skarlát buborékok pattantak szét előtte a fülledt levegőben […]”[7] Nagyon tömör leírása ez mindennek, ami egy nőben félelmetes lehet. Albert mindezt egy szám hallatán képzeli el maga előtt, tehát a nő tényleges alakja a regény valóságában meg sem jelenhet, egy véres nemi szerv csupán. A nő képzetét viszont valóssá teszi minden, ami undort vált ki Albertből. Ilus tekintete medúza-tekintet, lebénítja a férfit, aki ennek hatására Ilus teljes testi valóját maga elé képzeli. De Ilus alakja Albertből jön létre. Minden testnedvet kiszív a férfiból: spermából és nyálból áll össze. A nő nem a férfi „oldalbordájából” születik meg, hanem valójában mindenből, ami a férfiben potencia. Freud a női nemi szerv látványából eredeztette a medúza félelmetességét. [8] Albert leírása a feleségéről mindezt teljes mértékben igazolja: a férfi Ilus ajkáról szeméremajakra asszociál, mely után természetes, hogy kasztráltnak érzi magát. A nő termékenysége egy dologban tárgyiasul, méhszájában, mely vákuumszerűen szippantja be a megbabonázott férfi nemi szervét. A nő méhszája a bűn „melegágya”, mely a férfi potenciát magába szívva, bekebelezve, lehetővé teszi egy születendő gyermek kihordását a méhben.
Ilyen képzetek után nem meglepő, ha a regényben nem találunk „igazi” anyakaraktereket. A megjelenített női szereplők között három típussal találkozunk: olyannal, aki még nem lehet anya (ilyen például az első halott, Adél, és a fiatal Enikő), olyannal, aki már nem lehet, mert nincs férje vagy élettársa (ilyen Malvin ezredes, Nagy Pé és Anna Anikó főnővér), és olyannal, aki anya abban az értelemben, hogy világra hozott egy gyermeket, de ettől függetlenül nincsenek anyai érzései gyermeke iránt (ez pedig a fentebb említett Ecsedinére igaz).[9] A termékenység a regényben maga a bűn, ha pedig valakiből anya válik, gyermekét éri a szenvedés: nem szeretik, akár meg is ölik (lásd Adél, Ecsediné gyermeke, vagy a házmester lánya). De a regény nem csak a nőket teszi terméketlenné, hiszen a férfiakat is „kasztrálja”. Albert képtelenné válik a felesége kielégítésére, Csiszár őrnagy nőtlen, Molnár főhadnagy szintén, Néger nem kerülhet szexuális kapcsolatba Enikővel, Néger apjának felesége nem él velük, végül pedig a férfi meg is hal. Az elbeszélt világban minden arra törekszik, hogy a szaporodás megálljon. Hiszen az a „valóság”, amelyben a szereplők élnek elviselhetetlenül szürke, és már éppen elegen szenvednek benne. Molnár egyik gondolatmenete mindezt részletesen ki is fejti: „A keddi nap nem jó semmire, mint maga az élet, álmos és unalmas, az emberek még alig élnek, alig ölnek. […] És a szerencsétlenek télen még menekülni sem tudnak a meleg otthon telekézimunkázott, kiporszívózott kelepcéiből, térre, parkba, mint nyáron, egyenesen a kocsmába menni pedig túl látványos, de nincs honnan telefonálni a kurvádnak, hapsidnak, mert azért otthonról mégse.”[10] De nem csak a felnőttek élete szörnyű, Molnár elbeszélésében a gyerekeké sem jobb: „És valamelyik gyerek okvetlenül veled akar menni, mert már ő is gyilkolni tudna (ó!) ennyi családi szeretettől a négy fal között, ha elég nagy és már van elég esze, és eléggé elvadult már ahhoz, hogy még néhány perc és összetör mindent a lakásban, vagy beleront fejjel a tévébe vagy az anyjába, ha pedig testvére van, az akkorra már nem is él.”[11] A gyermekek is anyjuk ellen vannak, testvérek pedig nincsenek, senki sem testvére a másiknak a regényben. Nincsenek anyák, csak gyilkolni vágyó (kis)fiúk, és termékenyülni kívánó (leendő) nők. Minderre jó példa Albert és Ilus tévénézési szokása: míg Albert a Cartoon Network-öt, addig felesége az Adult Channelt nézte. Albert tulajdonképpen egy kisfiú, akit felesége vágyai arra kényszerítenek, hogy férfiként viselkedjen és magáévá tegye, melyről így gondolkodik: „ha nem videózott, akkor az Adult Channel férfisztárjain nyáladzott, megkúrni viszont a férjének kellett, így szokott ez lenni.”[12] Albert nejének alakjára jellemző az is, hogy kizárólag – a normatív nyelvhez képest – egy „roncsolt” nyelven képes megnyilvánulni (sejpít), képtelen az elfogadható kommunikációra. Egyetlen nyelven képes érthetően „beszélni”, a testiségén: „A tijed az, ami itt van, és mutatta, meg itt. Szejetej? […]Alig várta az estét, hülye párnacsatákat provokált, birkózást, aztán szűnni nem akaró szeretkezések, és mindig az a győztes, torokhangú nevetés, a szomszédok dörömböltek, verték a falat, a radiátort, hagyják már abba! De nem. Csak azért is! Eltúlzott vinnyogás, sikolyok, műgyönyör, nyögdécselés, orgazmus orgazmus hátán, mintha tényleg az lenne, most a hónom alá! Most a mellemre! A számat!”[13] Az idézett szövegrészben a férfi (fiú) teljes mértékben a női testiségnek kiszolgáltatott áldozataként jelenik meg. Szűcs István a kórházban az élet(é)ről gondolkodva, végigveszi saját szexualitását, nejével való kapcsolatát, a gondolatmenet vége pedig a remény és vele a lélek halála: „Ahogy a zene is elmúlik az emberből, a tehetség, a dallam, a láng […]”. Saját feleségét pedig éppolyan kísérteties részletességgel írja le, mint ahogy azt Ilus esetében lehetett olvasni: „Az első közösülésük után észrevette, hogy az asszony a lába közét vizsgálgatja titokban a tükör előtt. Komikus volt, amint felhúzott hálóingben, szinte maga alá hajolva nézegette, szagolgatta magát. Miért? Mit Várt? Valami elváltozást a testén? Vagy azt hitte, hogy már ott van a gyerek? Pedig az nem lett soha.” [14]
A terméketlenség motívumához kapcsolódik az, amely két esetben hangsúlyos szerepet kap: a homoszexualitás. A regény elején, a diktafonba beszélő férfit megerőszakolják, vélhetően egy gumibottal. A történet első szexuális aktusa két férfi között jön létre. A későbbiekben pedig Albert, Ilus férje először egy prostituált nővel (akinek szemei „ártatlanok”) közösül, majd pedig egy fiúval. A fiú Lajkó, akivel a pincébe zárva ismerkedett meg. Ez idő alatt a (pincében tartózkodók között a legkisebb) fiú egyszer meg akarta szúrni Albertet, amely jelenet közben Lajkónak erekciója volt. Az első aktus Lajkó és Albert között a narrátor leírása szerint egy késszúrás: „Érezte a fiú meleg szemérmét a testén, mikor az övével felé fordult, a szúrást is, olyan gyors volt, mint egy meghökkent sikoltás.”[15] Férfiak közötti szexuális aktus csakis közvetve és minden esetben erőszakosan megy végbe. Valójában nem is a homoszexualitás a kulcs a két eseményhez, hanem az, hogy mindezen aktusokból nem származhat újabb élet. A regény gyakran egy síkra helyezi az erotikát és az erőszakot. Az igencsak kétes idegállapotú zászlós, Feri (Fe) például így gondolkodik terepszemle alatt: „Egy ajtó előtt haladt el éppen, az apró kémlelőlyukon parányi, kékes fény vibrált, de nem jutott tovább a folyósóra, ő mégis lehajolt. Aztán az jutott eszébe, hogy most be kellene rúgni egy ajtót, berontani álarcban és a családra szegezni a fegyvert és a kérdést: tessék mondani, Julcsit megkúrták már?”[16] A szexualitás olyan elemi szinten van elfojtásra ítélve, hogy minden egyes karakterből őrült erővel tör fel. Még az incesztiózus viszony lehetősége is felmerül, hiszen Adélról kiderül, hogy testvérével, Robival is intim szexuális viszonyba próbált kerülni: „[…] ilyen kábult állapotban előfordulhatott, hogy a testvérét is csak egy fiúnak nézhette, egy vonzó, fiatal hímnek, maga elég jóképű, tette hozzá. Robi nem válaszolt, vörös lett az arca, szinte lángolt, még mindig beharapva tartotta a száját […]. Egyszer akarta, szólalt meg sokára a fiú […].”[17] Nagy Laci pedig szokása szerint úgy közösül feleségével, hogy megerőszakolja, amelyet felesége tulajdonképpen élvez: „A szerelem az elmúlt hamar, ahogy ez lenni szokott, több gyerek nem született, így iparkodni, küzdeni sem kellett már semmiért, jó volt minden úgy, ahogy volt. Nagy Laci hetenként kétszer szó nélkül megerőszakolta a feleségét, erre az alkalomra az asszony általában kicsípte magát, kölnizett, púderezett, aztán következő alkalomig meg volt sértődve.”[18] A testiség nyelve az ő esetükben is a fogalmi nyelv felett áll: „Egyébként néhány elkerülhetetlen förmedésen kívül régóta alig beszéltek egymással.”[19] Nagy Laci felesége, Olga, még egy nyelvre kap lehetőséget: az áloméra. Nagyon szeret álmodni, de a jövőt álmában sem tudja elképzelni: „Repülhetett a múltban is, megpróbált a jövőben is szétnézni, de azt nem értette, annyira zavaros volt, fájt is valami, és csupa szorongás, nyomorúság volt az egész, úgyhogy inkább felébredt.”[20] Ébredés után kiderül, hogy mi okozza azt, amitől képtelen a jövőről álmodni: „Happá, mondta ilyenkor álmában, ez volt a jel, amitől elmúlt az álom, csak az a jóleső fáradtság maradt, néha izgalom is, szeszélyes gerjedelem az altesti tájakon, érintések emlékei.” Az álmot nem egy „lefordítható” nyelvi megnyilatkozás szakítja meg, hanem egy ösztönös hangképzés. A testiség válik ismét beszédessé és értelmezhetővé. A nő a fogalmi nyelv segítségével képtelen kifejezni és megélni a jövő felé orientálódó vágyait, így azok testi vágyakká alakulnak át. Férje nem tudja kielégíteni ilyesfajta vágyait, történetük pedig úgy ér véget, hogy Olga álombeli fikciónak gondolja Laci meggyilkolását, melyről kiderül, hogy a regényvilág valóságában cselekedte meg.
A galambos ember (a házmester) – aki Jézus alakjának negatívjaként tűnik fel – a maga módján próbálja megoldani a „sokaság” problémáját – amelyet a nők termékenysége okoz. A bűn nyelve az ő esetében is a test(iség) nyelve, ezen a síkon válik jelentéssé minden: „Más tudományokban sem jeleskedett különösebben, egészen kicsi korától az élő test érdekelte leginkább, annak csodájával soha nem tudott betelni. Még nem beszélt, de már tűket szurkált saját karjába, mellébe, azt figyelte, mikor kezd fájni, később másokon próbálkozott, állatokat, gyerekeket egyaránt bevont ebbe a vizsgálatba, és míg a többi fiú papás-mamást játszott korabeli lánypajtásaival, ő Magdikába apró szegeket szurkált, és a szemét nézte, mikor jelenik meg benne szenvedés, akkor abba is beleszúrt.”[21] A házmester nem prédikál, nincsenek szavak, nem érnek semmit, nem értené őket senki, ez a világ messze nem költői: „Írt maga fiatal korában verset? […] Nem, ismerte be az őrnagy, és szinte belesápadt ennyi aljasságba.”[22] Így a megalkotott galambos ember is mindenfajta pátosz nélkül végzi nagyon is hétköznapi munkáját, melyet így fogalmaz meg: „De tudta azt is, hogy bizonyos különleges helyzetben bárki akár gyilkossá is válhat, és nincs erő, ami ebben magakadályozná. Aprólékos kísérletei, megfigyelései folytán arra is rájött, hogy ehhez nincs is mindig szükség különleges helyzetekre, elég például egy hangulat, esetleg egy vágy vagy annak hiánya. A házmester jó emberismerő volt, megtanulta az emberek természetét, megtanulta, hogyan viselkedjen velük, tizenöt évet töltött különböző börtönökben az ország más-más pontján.” A regény összes szereplője a létezés börtönében él, és a házmester az, aki képes mindezt átlátni. Vámosi Pál (a házmester) lánya mérgezés által halt meg (amelyet Vámosi okozott). A könyvet, amelyből Vámosi a mérgezés ötletét vette, Maria Treben írta, a címe pedig Egészség Isten patikájából.[23] A mondat további része a narrátor hozzátoldásában így folytatódik: „sok hasznos tudnivalóval az erdő-mező csodálatos képességű növényeiről, melyekkel az Úr ajándékozta meg mindazokat, akik hisznek az ilyesmikben”. A könyv valóban létezik, de ebben az esetben a hozzáfűzött kommentár és a kontextus többletjelentéssel ruházza fel. Maria Treben ezt írja a könyvében: „Emberileg felemelő érzés a sorvadás reménytelenségéből saját erőnkkel és akaratunkkal gyógynövényeink isteni jóvoltából kiutat találni.”[24] Isten patikájában mindenre van megoldás, a természet gyógyír, csak az a kérdés, hogy az egyes világokban mi tekinthető annak.
A regény furcsa „happy end”-del zárul, hiszen Molnárból, Malvinból, Molnár fiából, Kishercegből, Négerből (és Enikőből) egy (igencsak érdekes) család jön létre. Malvin így gondolkodik négyesükről: „Aztán Kishercegért nyúlt, és arra gondolt, hogy két ilyen gyerekért talán még Molnárt is el lehet viselni.”[25] A lánykérés, és minden egyes „szerelmi” jelenet a regény kontextusába ágyazva abszurddá válik. A kapcsolatok milyensége az ábrázolt világban nem a vérségi köteléktől függ (sőt, minden, ami vérségi, az bilincs), hanem attól a kérdéstől, hogy tudjuk és lehet-e szeretni a másikat, bárhogy. Tar regénye valóban nem kíván új életet az elbeszélt létbe, sokkal inkább azt hangsúlyozza, hogy a „meglévőkkel” kell kezdeni valamit.

Bibliográfia:

  • Bánki Éva, A névadás jellegzetességei a bűnügyi elbeszélésekben és Tar Sándor Szürke galambjában = A bűn nyelvét megtanulni: Tanulmányok a kemény krimiről, Bp., Napkút Kiadó, 2014, 49—59.
  • Beth Newman, „A szemlélő helyzete”: Nemi szerepek, narráció és tekintet az Üvöltő szelekben = A posztmodern irodalomtudomány kialakulása, szerk. Bókay Antal – Vilcsek Béla – Szamosi Gertrud – Sári László, ford. Erdély Ildikó – Füzesséry Éva, Bp., Osiris Kiadó, 2002, 583—597.
  • Maria Treben, Egészség Isten patikájából, ford. Csokonai Attila, Bp., Duna Kiadó, 1990.
  • Maria Treben, Női betegségek, ford. Sárközy György, Bp., Duna Kiadó, 1993.
  • Tar Sándor, Szürke galamb, Bp., Magvető, 1996, 42.

[1] Tar Sándor, Szürke galamb, Bp., Magvető, 1996, 42.
[2] Bánki Éva tanulmánya részletesen kifejti a Szürke galamb név-problematikáját. Vö. Bánki Éva, A névadás jellegzetességei a bűnügyi elbeszélésekben és Tar Sándor Szürke galambjában = A bűn nyelvét megtanulni: Tanulmányok a kemény krimiről, Bp., Napkút Kiadó, 2014, 49—59.
[3] Szűcs énektanár teszi ezt a kijelentést a regényben: „a pokol pedig a földön van, és életnek hívják.”  Uo., 166.
[4] Uo., 7.
[5] Uo., 8.
[6] Uo.
[7] Uo., 30—31.
[8] Beth Newman, „A szemlélő helyzete”: Nemi szerepek, narráció és tekintet az Üvöltő szelekben = A posztmodern irodalomtudomány kialakulása, szerk. Bókay Antal – Vilcsek Béla – Szamosi Gertrud – Sári László, ford. Erdély Ildikó – Füzesséry Éva, Bp., Osiris Kiadó, 2002, 585.
[9] Tar sokat emlegetett szociográfiai szemlélete ebben az esetben is érdekessé válik, hiszen a nevek mellett két fontos információt tüntet fel a karakterek jellemzésére: a foglalkozást és a családi állapotot. A „valós világot” ezek jellemzik. A regény szereplői hús-vér emberek, nem individuális hősök, akik esetében a megnevezés valóban kulcsfontosságú. Vö. Bánki Éva, A névadás jellegzetességei a bűnügyi elbeszélésekben és Tar Sándor Szürke galambjában, 53—54.
[10] Szürke galamb, 48.
[11] Uo.
[12] Uo., 179. Paula rövid jelenete szintén érdekessé válik – a nő a kocsiban ülve egy csapat fiút nézve ezt gondolja: „Mennyi láb, merengett Paula a kocsiban, és mennyi lábköz! Valami iskolából jöhetett az a csapat fiú […] arcukat nem nézte, már régen nem nézte a férfiak arcát, csak deréktől lefelé bámulta őket, a vaskos lábakat, dombos combú fiúk kétmarék-seggének kiugró halmait, néha még a farmerben, szövetben rejlő bolyhos, meleg testek sajátos páráját is érezni vélte az orrában, és csak attól félt, hogy egyszer nem bírja tovább, hogy borzolt ideggel felordít attól az irracionális fájdalomtól, a sóvárgástól egy-egy meztelenség után.” Uo., 228.
[13] Uo., 33.
[14] Uo., 168—169.
[15] Uo., 238.
[16] Uo., 93.
[17] Uo., 112—113.
[18] Uo., 135.
[19] Uo.,
[20] Uo., 137.
[21] Uo., 146.
[22] Uo., 43.
[23] Maria Treben több könyvet is írt, közülük az egyik a női betegségekkel foglalkozik. A könyv elején olvasható egy idézet tőle, mely a Szürke galamb kontextusába ágyazva igencsak érdekessé válik: „Egészségünk érdekében nem szükséges lemondanunk mindenféle élvezeti cikkről. Ha ezt tennénk, életünk ugyancsak unalmas lenne. Csak arra kell vigyázni, hogy az élvezet ne váljék szokásunkká. Ebből a stádiumból ugyanis rendkívül könnyen juthatunk a függőség állapotába.” Maria Treben, Női betegségek, ford. dr. Sárközy György, Bp., Duna Kiadó, 1993.
[24] Maria Treben, Egészség Isten patikájából, ford. Csokonai Attila, Bp., Duna Kiadó, 1990, 4. Az előszóhoz tartozik egy rövid mottó: „A gyógyszereket a földből adja az Úr és az okos ember nem veti meg őket.” (Szentírás, Sirák fiának könyve 38:4)[25] Szürke galamb, 281.

Bejegyzések

párhuzamos életek

felszálltam a metróra. igazán jól voltam, leültem és nem tettem semmi egyebet. utaztam. pár megálló után kezdtem érezni, hogy nem férek el. tele volt a kocsi. olyan sok történettel utaztam együtt, hogy kiszorították a levegőt, csak őket lélegezhettem be. nem bírtam, így felálltam. az ajtónál még beszűrődött a levegő, kapkodva vettem hát, ami jutott. mindegyik az utolsók egyike volt. annyira féltem, hogy én is olyan leszek. hogy engem is belélegeznek.  a sötétben néha feltűnt egy másik kocsi. másik irányba ment azt hiszem, bár onnan, ahol voltam nehéz lett volna megmondani. keresztül-kasul haladtunk a föld alatt. a másik kocsik mindig gyorsak voltak. annyira, hogy utánuk kaptam volna, ne mosódjanak így. volt, hogy az ablak tükröződésében láttam a másik kocsi fényét. érinteni akartam, megfogni. egyre kevesebb voltam én. elfogytam már szinte. de izgatott, hogy mi lehet ott. fényes életeknek tűntek, úgy ragyogtak. már egészen az üvegre tapadt a tenyerem. de nem érhettem. végül megálltunk és kiszálltam a kocsiból. egy pillanatig még éreztem valamit, majd a mozgólépcsőn elmosódtam én is. 

 

 

 

Bejegyzések

Tévelygők

minden csillag felettünk van

 

Aztán megpróbáltam összefűzni őket. Ahogy néztem, rájöttem, ha elhomályosítom a látást meglátom a sok fény mögött a még többet. Talán a minden volt. Éreztem, ahogy nehezedik rám, hogy ha most rám esne, milyen nagyon nehéz lenne, milyen sok tömeg van, amit belélegzem, amit látok, ami összenyom, hogy tudjam, kicsi vagyok, mert kicsi vagyok. Sokan vagyunk olyan aprók. Elképzeltem egy cérnaszálat, meg egy tűt a kezemben, belefűzve a cérnát, ami rajzol, mert minden cérna rajzol, és elkezdtem őket összekötni. Ha megfelelően fűzöm össze, akkor rendszer lesz. Persze sokáig tartott. Voltak fények, amik megálltak, egy életre tovább, és tartottak ott, ahol voltak, mert ők örökre tudták a helyüket. Őket könnyen megrajzoltam össze, de voltak vándorok. A nagy rendszeremben tévelygőknek tűntek. Csak szálltak, lassan akárha bogarak lennének. Olyan szépen voltak egyedül, de folyton mozgásban. Egyhelyben állva lenni összemos. Ők csak így megmerevedett fotók. Három lépést tettem előre, hátha közelebb érek. Messze maradtak. A cérna elfogyott, mert mindig kifogy a festék. Nincs annyi festék, hogy rendbe tegyem őket. Egy kicsit még tartott, mert megsebeztem az ujjam. Kijött a vér folyni szét. Piros vonalak kötötték össze az eget. Ha fölülről beleugrottam volna, összefolyunk. Egy kicsit hadd nehezedjek én is. Ne mindig rám.

 

akkoriban sokat táncoltunk

 

másnap reggel tej volt az ég, a levegő pedig füge. a lábam csupasz volt, keresztül fújt ujjaim között a szél át. megrepedt darabokban ereszkedett rám a levegő. háromujjnyi lehelet szállt ki belőlem minden ittmaradásnál. amikor az égről a fűre néztem bogarakat néztem ott, ahol nem láttam mást csak füvet. ha akartam szálakat láttam, ha akartam színt. körülvehettek házak, mint kerítés vagy börtön, de ölelhetett össze tiszta törülköző illata és szél. éreztem, hogy szeretek, és hogy szeretnek, éreztem, hogy egyedül vagyok, hogy sajog a lábam, mert felsebeztem. ha fáj, akkor egyedül. megzúgott a fa a sarokban, hogy figyeljek rá, mert többen van. mellettem az ablak jelezte, hogy vannak a házban. a nap helyett az ablak sütött rám ki, én pedig megmelegítettem fel az ujjaim a homályos sárgájában. megtáncoltattam őket (bent blues zene szólt), mikor rám pattogzott a levegő elhasználódott része. fehér színű darabok hullottak a hajamra, összecsomósodott az ég, majd egy picit sötét lett. de engem nem zavart, tovább táncoltam ott ahol a tánctér volt, még ha nem is látszódott.

 

 

 

 

Bejegyzések

Szívhiány

Szívhiány

 

Van a közelünkben egy erdő. Tényleg nagyon közel van, úgy kell odamenni, hogy átsétálunk egy hídon. A híd alatt egy vasút van. Persze ott is átmehetnék, de nem szeretem ahogyan a kavicsok összekoccannak a talpam alatt, ezért igyekszem mindig elkerülni őket. Meg félek is kicsit. Mikor először mentem át a hídon az erdőbe láttam egy farkaskutyát, ott állt lent a síneken. A szőre és a szeme is mélyfekete volt. Sokáig néztük egymást. Láttam az apró fekete szemeiben a meghajló eget, az egész hidat, meg a körülötte lévő tölgyfákat.  Mindent láttam, ami körülöttem volt, csak magamat nem. Aztán igyekezni kezdtem. Látni jobban a szemeit és megtudni, hogy hova tűntem belőle. Meglehet, hogy ő is magát kereste bennem, mert olyan megbűvölten nézett, mint én őt. De aztán jött a vonat és eltűnt.

 

Anya azt mondja, hogy gyakran találok ki történeteket. Pedig én sosem hazudok. Mindig minden úgy történik, ahogyan látom és mindig csak azt mondom el.

 

Az a híd, ami az erdőbe visz, már nagyon régi lehet. Korhadt falapokból áll, amik folyton recsegnek, amikor rájuk lépek, mindkét oldalán vasból készült korlát van, kék színre lefestve. Ez azért nagyon jó, mert már messziről látom, hogy hol fogok átmenni. Szeretem azt a hidat, mindig is szerettem a hidakat. Igazából mindig is szerettem a tárgyakat. Sokáig a legkedvesebb tárgyam egy tamburin volt. Mikor azt ráztam megszűnt a csend és nem voltam egyedül. Amikor kisebb voltam folyton magammal vittem az erdőbe, hogy elijesszem vele az ott tanyázó vadállatokat. Tudtam, hogy ezt a hangot nem bírják elviselni. De aztán nagyobb lettem, és bátrabb és talán már meg is szoktak az állatok. Talán nincsenek is vadállatok az erdőben. Most már csak a híd áll közel hozzám. Biztosan a kék szín, meg a körülötte lévő hatalmas tölgyek és gyalogbodzák miatt, de ennél valóságosabb helyet nem tudtam volna elképzelni sohasem. Pedig néha úgy sütött rá a nap, hogy nem tűnt valóságosnak, mert olyan volt, mint egy kép. De a képek nem valóságosak.

 

A valóságos napokon szerettem elkiáltani magam a hídon. Ilyenkor mindig egy konkrét dolgot fogalmaztam meg, mondjuk, hogy: Több padot a Duna mellé! Szeretem a vizet is, de a Dunát mindig sajnáltam. A városban olyan sok emberhez van közel, és mégis sosem láttam benne senkit sem fürdeni. Több embert a Dunába! kiáltottam ilyenkor, de anya rám szólt, hogy ilyet nem illik mondani. Egyszer a Szabadság hídon sétáltunk át, és mikor már nem bírtam elviselni, hogy abban a hosszú folyóban senki sem fürdik, felmásztam a korlátra és elkezdtem himbálózni, és kiabáltam, hogy több embert a Dunába, több embert….! – aztán anya leszedett onnan és felpofozott.

 

Ilyenkor mikor az erdőbe megyek, mindig virágos ruhát veszek fel. Otthon azt mondom, hogy azért, mert szeretnék én is egy lenni a virágok között. Anya nem tudja, hogy az erdőben nincsenek is virágok, sem azt, hogy ha nem virágos ruhát veszek fel, akkor nem tudok átmenni a hídon. Régen nem így volt, mert a nadrágban kényelmesebben tudtam mozogni, de aztán egyszer nadrágba szerettem volna átmenni, és valami nem engedett. Megálltam előtte. Képtelen voltam rátenni a lábam a hídra. Sokáig ültem előtte és néztem az erdőt. Majd hazasétáltam és egy pár napig nem is mentem a közelébe. De aztán már nem bírtam és ismét megpróbálkoztam eljutni az erdőbe. Akkor sikerült. Aznap virágos ruha volt rajtam, de csak később jöttem rá bejutásom titkára.

 

Ez az erdő tele van mustáros lápokkal, de otthon ezt sem hiszik el. Pedig így van. A lápok körül körbe barnakalapos gombák vannak, amik a lépésektől összeütköznek, mert olyan közel nőttek egymáshoz. Ilyenkor nagyon halk zizegő hangot adnak ki. A levegőben, a gombák kalapja felett szivárványszínű köd csillog, ez az egyetlen fény.  Egyébként az erdőben pedig csak tölgyfák vannak. Engem ez nagyon elszomorított, mert a tölgyek be voltak zárva önmagukba és soha nem láttak semmi újat. Ezért kipróbáltam, hogy mi lenne, ha én vinnék közéjük valamit. Tavaly ültettem az erdő szélére egy narancsfát. Csak a szélére, mert nem akartam, hogy ott középen a sötétben teljesen elpusztuljon pár hét után. Ez a narancsfa azóta mindig hoz gyümölcsöt. Alatta ülve látom a hidat, és hallom, amikor elrobog a vonat. Onnan belátok mindent. Aztán ha úgy akarom a kezembe hullik egy-egy narancs. Sokat foglalkoztam a fával. Az emberek azt hiszik, hogy csak a kutyákat lehet megtanítani, hogy azt tegyék, amit mi szeretnénk. Pedig, a fákat is meglehet tanítani pár dologra. Semmi nem kell hozzá, csak türelem. Terveztem, hogy viszek oda több narancsfát is és körbeültetem vele az erdőt. De aztán arra gondoltam, hogy mi lenne, ha visszatérne a farkaskutya vagy esetleg olyan helyre is ültetek fát, ami az ő területe, ő pedig dühében tönkretenné azokat. Szóval rájöttem végül, hogy annyi fára képtelen lennék odafigyelni.

 

Vannak kedvenc dalaim is, amiket az erdőbe menet szoktam énekelni. Én költöttem őket, és már csak úgy tudok átmenni a hídon, ha ezeket dúdolom.

 

Lépni előre mindig csak egyet,

lábbal taposni el a kedvet,

madárral szállni mindig csak fel,

szemmel látni, amit nem érek el.

 

Mostanában a narancsfa alatt ülve szoktam fütyörészni a dallamát, és ha nem felejtem el, akkor a tamburint is magammal viszem. Anya nem szereti, ha elviszem a tamburint, mert az még az övé volt akkor, amikor kislány volt. Sok kedves emlék fűzi hozzá azt mondta, főleg azért, mert az apukájától kapta, aki zenész volt. Ez az egyetlen emléke tőle. Nagyon sajnáltam őt emiatt, viszont nem bírtam megállni, hogy ne vigyem el magammal az erdőbe, amikor csak tehettem. Ilyenkor egy szarvasbogarat tettem a helyére. Sokat olvastam a bogarakról, nagyon érdekes állatok. Anya fél tőlük. Mindig a kezét tördeli, annyira, hogy már piros lesz, és alig várja, hogy hazatérve visszaadjam neki. Aztán mindig eldugja valahova. Nem értem őt. Néha nagyon undok tud lenni.

 

Régóta jártam már az erdőbe, mikor találkoztam egy öregemberrel. Különleges ember, ott él a fák között. A háza lomokból van építve, és színes, szakadt lepedőkből csinált magának kerítést. Az első találkozáskor megijedtem, mert azt hittem, hogy erről az erdőről csak én tudok. Aztán elkezdtünk beszélgetni. Meséltem neki a narancsfámról, és teljesen lenyűgözte a fa története. Megígértem neki, hogy egyszer elviszem oda. Azt hiszem akkoriban kezdődött el a dolog, hogy ha nem virágos ruha volt rajtam nem tudtam átmenni a hídon. De lehet, hogy mindig is virágos ruhában mentem át a hídon, csak sosem figyeltem.

 

Sokat beszélgettünk aztán a narancsfa alatt. Elmondta, hogy hogyan került az erdőbe. Ezen nagyon meglepődtem, mert azt hittem, hogy mindig is ott élt. Bár, ha jobban visszagondolok azt mondta, hogy mindig az erdőben élt, csak éppen másik részén. Igen, így volt. Szeretett vándorolni. Volt egy botja, amit fából faragott ki magának. Egyszer mikor nem látta elvittem magammal és otthagytam neki a tamburint. Másnap nagyon dühös volt. Azt mondta nem szabad elvenni a másét. Nem értettem, anya is megkapta az apukájától a tamburint. Azon a délután otthagytam neki a botot és a tamburint pedig hozzávágtam. Nekem nem kell a másé. Utána egy ideig nem engedtem a narancsfámhoz. Ha ő nem ad semmit én sem adok. Végül persze kibékültem vele, mert a tamburin nélkül kezdtem elfelejteni a dalomat, és féltem, hogy többet nem tudok átmenni a hídon.

 

Aztán még jó ideig találkozgattunk. Egy idő után, ha nem várt a híd másik oldalán nem mertem rálépni a hídra. Átérve aztán megfogta a kezem és sétáltunk. Volt, hogy az egész erdőt körbesétáltuk, volt, hogy a házához, és volt, hogy csak a narancsfámhoz. Neki persze szívesen adtam a fa gyümölcseiből, de annak nem örültem, ha akkor járt a fa közelében, ha én nem voltam ott. Az egyik sétánk alatt elmondta, hogy ő sem mindig van ám az erdőben. Minden csütörtök délután bemegy a városba, mert dolga van. Nem értettem miért akar valaki elmenni innen akárcsak egy délutánra is, ha az egész életét leélhetné itt, anélkül, hogy bárki megzavarná. De ez jó alkalom volt arra, hogy megnézzem a házát. Sokáig készültem rá, az előtte lévő pár hétben csak figyeltem, hogy tényleg elmegy-e csütörtök délutánonként, és ha igen, mikor jön vissza. Amíg vártam, hogy visszatérjen ott ültem az egyik fa tövében, és számoltam a hangyákat, amik a fára másztak fel. Volt, hogy egy délután alatt kétezer-százhuszonötöt is összeszámoltam, bár lehet mégsem annyi volt, mert egy idő után nem tudtam eldönteni, hogy melyiket számoltam már és melyiket nem. Kétezer-százhuszonöt hangyányi idő. Az nagyon soknak tűnt, így ötheti várakozás után, a hatodik héten mikor elment, megszámoltam százötvenegy hangyát és elindultam a házához. Ismertem már a házát, hiszen megmutatta nekem, de én azt akartam látni, ami a valóság. Én is megmutatom anyának magamat minden nap, de a valóságot mindig elrejtem. Itt a valóság, hol a valóságot játszom vele. De ő sosem érti. Így elindultam befelé. Semmi újat nem találtam, mindent láttam már azelőtt, mert megmutatta nekem. Sokáig voltam ott bent, mikor az egyik nadrágja zsebében találtam egy képet. Egy lány volt rajta, fiatalnak tűnt, talán annyi idős lehetett, mint én, csak nekem különlegesebb a szemem. Az övé olyan szürke és szomorú volt, miközben a szája mosolygott. Szeretem a hamis mosolyokat. De aztán észbe kaptam és dühös lettem. Miért nem mesélt nekem róla soha? Lehet, hogy őt látogatja meg ilyenkor? Azt a sok értékes időt, amit együtt tölthetnénk elpazarolja egy ilyen szomorú szemű lányra? Miért nem látja, hogy én különlegesebb vagyok? Nekem nem csak a mosolyom hamis, hanem a szemem is. Teljesen hamis vagyok. Ő sem ért meg engem. Neki se kellek. Mindig mindenki hazudik, de mikor én mondok el egy történetet leszidnak.

 

Elvittem a képet és most nem hagytam ott semmit cserébe. Visszamentem a narancsfámhoz és teljes erőből rugdosni és ütni kezdtem.  Nagyon dühös voltam. A gombák a láp körül olyan hangosan zizegtek, mintha velem együtt üvöltenének. Valami rosszat akartam tenni.

A fáról még mindig potyogtak a gyümölcsök, pedig már nem ütöttem, hanem csak alatta ültem és gondolkoztam. Igazából már csak sírtam.

Majd felálltam és visszasétáltam a házához. Még nem volt otthon, így észrevétlenül visszatehettem volna a képet a helyére, mintha soha nem jártam volna ott. De szerettem volna, ha tudja, hogy tudom, ezért odamentem az ágyához és rátettem a képet. Aztán elindultam és csak futottam. Azt se bántam volna, ha az egyik vadállat rám talál és felfal. Mivel nem volt nálam a tamburinom így ez könnyen megeshetett volna. Magamban mormoltam a dalomat:

 

A való száll, ahogy a fű is szál

a levegő hamis akár szivárvány

én vagyok a ’tulipán, a tulipán’

a ’szív’ pedig a hiány, a hiány.

 

Észre se vettem és elértem a hídhoz. Rájöttem, hogyha most átmegyek többet nem jövök vissza. Ha nem vár a túloldalon, képtelen leszek a hídra lépni. De mindig is utáltam a hidakat. Utálom ezt a gazos erdőt, a szürke ködöket, a magányát, és minden lehetetlenségét. Soha többet nem akarom látni, csak haza akarok menni anyához. Ahogy ezen gondolkoztam újra megjelent a farkaskutya. Ott állt lent a síneknél, mint az első alkalommal. Ismét a szemembe nézett, de közben a fogát vicsorította. Láttam a szemében a meghajló eget, az elgörbült tölgyeket, a narancsfát és magamat. Ez azt jelentette, hogy ő is látta magát bennem. Ijesztő dolog tükörnek lenni. Nem akarok ilyen lenni.

Lassan elindultam, át a hídon. Közben nem gondoltam semmi másra, csak, hogy hazamegyek anyához és mostantól kevesebbszer veszem el a tamburinját. Mire átértem a hídon a farkaskutya ismét eltűnt.

 

Azóta nem láttam sem a farkaskutyát, sem pedig az öregembert. Most már nem járok az erdőbe. De hiányzik a narancsfám, azt hiszem holnap elmegyek érte. Majd befogom a fülem a kavicsokon lépdelve.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bejegyzések

szeplőtelen reggel

szeplőtelen reggel

 

Azt kérted ne érjek hozzád úgy. A máshogyat engedted. Pedig pont reggel volt. Pont szép voltál, ahogy ott feküdtél. Úgy vonalazhattalak körbe, mint egy tárgyat. A kezemmel. De engedted a tekintetemmel is. Miért vannak szempilláid? kérdeztem. Talán, mert szeretem őket. Szóval a te döntésed? Ha akarom, felelted. Ma olyan megfejthetetlennek tűnsz. Pedig tudom, hogy nem vagy az. Mégis. Ahogy ott fekszel nem tudlak körberajzolni. Úgy szeretlek, mondtam. Ma inkább máshogy, felelted. Féltem, máshogy nem megy. Hol a kezed? kérdeztem. Kitártam a levegőbe, nevettél. Azért a konyhában is gondoltam rád. Meg a fürdőben is. Melléd érve is. Szép vagy. Pedig múlok. Látom, de erre nem gondolok. Most sehogy se akartad. Miért fekszel itt? dühödtem rád. Jó lenni, felelted. Itt? kérdeztem.  Akár, mondtad. Ha most elmennél boldog lennék. Illatos a hajad, mondtam. Virágzik, felelted. Hol vannak a szeplőid? Letöröltem. Szoktalak gyűlölni, mondtam. (—) kérdezted. Mindent elmondtam, úgy feleltem. Gonosz vagy. Ma reggel jobban. Csak a fejed fölé tudok karikát rajzolni. Nietzsche? kérdeztem. Halott, felelted. És az istenek? Játszanak. Kimenjünk hozzájuk a kertbe? kérdeztem. Már voltunk ott. Felső polc? Csak lábujjhegyen. És ha Nietzsche ott van? Onnan senki sem tér vissza, mondtad. Meddig maradunk ma reggel? Egy életet. Kettőt? Azt nem lehet, felgörbítetted a szád sarkát. Ha betakarnálak itt is lennél és nem is. Vanni vagy nem lenni? Most még jobban hozzád akartam érni, úgy. Előveszem az ecsetet és lefestelek. Nem feslesz. Mit csináljak veled? kérdeztem. Mit szeretnél? kérdeztél vissza. Azt nem lehet, lemondódom. Hozzánk ért a fény. Téged is melegít? kérdeztem. Minket már semmi sem, felelted. Azért mégis megpróbáltam hozzád érni. A pihéket érintettem. Libabőrös lettél. Megijedtem, talán elrontalak. Ha becsukom a szemem itt leszel? kérdeztem. Jobban, felelted. Talán mégis szeretlek. Meddig lehet? Csak odáig, mondtad. Vissza soha? Nem szoktak. Ha nézlek gyorsabban múlsz? Egy picivel, leengedted a kezed. Megkerestem a tollam. Írok rólad, mondtam. Kinek? Aki elolvassa, feleltem. Nem leszünk halhatatlanok. De te hátha, bizakodtam. Ugyanolyan maradtál. Érzed? kérdeztem. Mit? A halhatatlanságot. Mintha, emelkedtél fel. Azóta írlak.

Bejegyzések

Marcii

– Anyu, anyu, anyuci mit hoztál? Ugye hoztál valamit? – kérdezte a kisfiú mikor meglátta édesanyját belépni az ajtón.

Már akkor tudta, hogy anyja hazaért, mikor meghallotta a rozoga kapu kovácsoltvas rácsainak csörömpölését amiként anyja nagy lendülettel becsapta azt. Éppen a kert hátsó részében játszott. Jó ideje magában volt, ezért szokás szerint különböző játékokkal próbálta magát szórakoztatni. Egyszer, még nagyon régen, legalábbis ő így érezte, pedig csak két éve lehetett, a szomszédban lakó öregasszony üveggolyókat ajándékozott neki, mert a fiai felnőttek, Pestre költöztek, családot alapítottak, és az unokákat jó, ha évente egyszer levitték, hogy nézzétek, ez a falu, ő a nagyi, régen rossz volt, nektek most jobb, becsüljétek. Az üveggolyók a városi gyerekeknek nemhogy játékot, de még csak figyelemreméltó dolgot sem jelentettek.

Marci viszont nagyon örült a golyóknak, szerette, ahogyan a napon játszva csillogtak a földön. Legszebben a tenyerében csillogtak, egyszerre mindig hármat tudott ott tartani és körbe-körbe forgatta őket, miközben szemével követte az átlátszó gömbökben a színes, szalagszerű hullámokat. Nem értette, hogyan és miért kerültek bele, de ez nem számított, úgy gondolta, ha nagy lesz, minden világossá válik. Azt hitte, ez is ilyen felnőtt dolog, amit csak később ért meg az ember.

Most is ezekkel a golyókkal játszott, elképzelte, hogy minden darab egy-egy ember, egy katona. Látott már katonát, sőt, minden nap látott katonát, egészen tavaly nyárig. A nagypapája katona volt a háborúban. Azt, hogy egy katona hogy néz ki a papájáról készült képekről ismerte. Elképzelte, hogy minden katona magas és vékony, a derekukon vastag szíj szorítja a hasukat, hogy mindnek komoran kell nézni, mert komoly dolgot visznek véghez, és, hogy minden katonának van egy szerelme. A szerelem és a katonaság úgy szövődött össze a képzeletében, ahogyan az, hogy két lába van az embernek, és mindegyikre kell egy-egy zokni.

Éppen egy szerelmi szálat igyekezett belefűzni a történetébe, amikor anyja hazaért.

Mindent eldobott, a csatatér, amit felállított szétgurult, és teljes izgatottsággal az anyja nyakába ugrott.

– Mit hoztál, mit hoztál? – kérdezte, az örömtől hadarva a szavakat.

– Na, várj, Marci, szállj le rólam. – mondta az anya, és közben lehámozta magáról a boldogságban fürdő kisfiát. Nagy szatyrokat cipelt a két kezében, vállán pedig a táskája nehezedett. A központban lévő szupermarketben dolgozott. Minden nap nyolctól négyig, de az esetek nagy részében akár hatig, vagy hétig is. A mai nap időben hazaengedték. Fáradt volt, de nem szeretett hazamenni. Mintha ott folytatódna a munka, ahol abbahagyta. Gyerek, férj, háztartás, vagyis munka, munka, munka. Mióta a férjét kirúgták szinte ő tartotta el a családot, egy olyan családot, amit sosem szeretett volna.

 

Keresztülmentek az apró udvaron, majd egészen be a házba. Egyszerű kis ház volt, egy konyha, egy kis fürdő helyiség és egy szoba, amit két részre osztottak, az egyik része napközben nappali volt, éjszaka pedig a szülők hálószobája, a másik pedig Marci szobája, hogy ne zavarja őket.

– El van a gyerek magában is. Serkentjük a kreatív vonásait.  – mondogatták mindig a szülők, ha valaki kérdezte őket, hogy nem kellene-e a fiúnak óvodába járnia, hogy barátokat szerezhessen, vagy hogy ne legyen folyton egyedül. Valóban sok kreatív vonásra volt szükség ahhoz, hogy az apró, fehérre meszelt falú, egy ággyal és egy szekrénnyel berendezett szobában az ember az egész napját kitöltő elfoglaltságot találjon.

A házba beérve Marci nem hagyta az anyját.

– Mi az, játék, ugye nekem hoztad, ugye az enyém?

– Igen, itt van, hihetetlen vagy… nem tudsz várni egy kicsit? Tessék. Na, most menj játszani.

Marci keresztülfutott a nappalin, futás közben megbillentette alvó édesapja székét, majd leült a szobája padlójára és végre megnézhette mit is kapott. A szobájában éppen elfért az ágya és egy szekrény, aminek a polcain ruhái, egy-két matchbox, mesekönyvek, és az üveggolyós dobozok álltak. A földre egy autópályás szőnyeg volt leterítve, amin a kocsikkal játszhatott. Tavaly kapta a negyedik születésnapjára. Mikor a szomszéd kidobta lomtalanításkor az anyukája szemfüles volt, gyorsan behozta, kicsit leporolta és leterítették a szobájába. Aznap este a földön aludt, az új szőnyegen.

Most is ott ült, és nézte a vele szemben lévő plüssállatot, egy barna, hatalmas fekete gombszemű medvét. Macit. Ült és nézte. Vagyis nézték egymást. Valahogyan el kellett kezdeni a beszélgetést, Marci úgy érezte, mivel az övé a szoba, meg ez az ő házuk, neki kell mondania valamit. Ahogy az első szia kicsúszott a száján, mint a hullámverés megindult a beszélgetés.

– Mostantól te leszel a legjobb barátom! Olyan szépek a szemeid. És milyen puha vagy, akár egy párna. Már most nagyon szeretlek! De mi legyen a neved? A Pufi tetszik? Mert olyan nagy a hasad. Vagy…vagy legyen mondjuk…ne nézz így rám…öö mit szólnál a Bobohoz? Tudod mit? Legyünk ikertestvérek. De várj. Megmutatom neked a szobámat, meg a játékaimat, a kertet, a konyhát, jujjj és a takarómat, olyan mindenféle kocsikat rajzoltam rá, amikkel majd később, amikor nagyok leszünk versenyezni fogunk, és anya és apa nézni fog minket, hogy Marci és Bobo, a világ leghíresebb autóversenyzői, aztán megmutatom neked az üveggolyókat, meg mesélek neked mesét, aztán rajzolhatunk is és kimehetünk játszani, meg beszélgethetünk…meg…meg majd azt is csinálhatjuk, amit te szeretnél.

– Marci! Már megint mindent szétszórtál. Egész nap utánad takarítok, csak egy percre, egyetlen percre nyugton maradhatnál. Az istenit! Ez is itt van, nem hiszem el!

A fiú meg sem hallotta anyja szavait, csak beszélt és beszélt tovább, meg ölelgette az új játékát. El sem hitte, hogy az övé.

 

Édesapja, mikor a székét megbillentette futás közben, felébredt és szépen lassan eszméletére tért. Ahogy kitisztult előtte a szoba, dühbe gurult. Felébresztették. Akarata ellenére rákényszerítették a világot. 

Meglátta a feleségét és rögtön ráordított. –Hol voltál ennyi ideig, mi?

– Meresztettem a seggem. – válaszolta közönyösen a nő.

– Ne merj velem így beszélni, te büdös….  – Marci szinte észre sem vette a kezdődő veszekedést.

Majd meghallotta az apja dühödt hangját. -Marci! Istenverte büdös kölke!

– Ajajjj, apa megint mérges. Gyere, bújjunk el az ágy alá. Innen pont jól lehet látni a játékaimat. – mondta a macijának, miközben bekúsztak az ágy alá.

Marci! – kiabált tovább az apa.

 – Nem sírok. Te sírsz! Hagyjál! –  mondta a játékának és letörölgette a könnyeit az arcáról. – De nézd, az ott a kedvenc kocsim, egy igazi Ferrari. Olyan gyorsan száguld…