felszálltam a metróra. igazán jól voltam, leültem és nem tettem semmi egyebet. utaztam. pár megálló után kezdtem érezni, hogy nem férek el. tele volt a kocsi. olyan sok történettel utaztam együtt, hogy kiszorították a levegőt, csak őket lélegezhettem be. nem bírtam, így felálltam. az ajtónál még beszűrődött a levegő, kapkodva vettem hát, ami jutott. mindegyik az utolsók egyike volt. annyira féltem, hogy én is olyan leszek. hogy engem is belélegeznek.  a sötétben néha feltűnt egy másik kocsi. másik irányba ment azt hiszem, bár onnan, ahol voltam nehéz lett volna megmondani. keresztül-kasul haladtunk a föld alatt. a másik kocsik mindig gyorsak voltak. annyira, hogy utánuk kaptam volna, ne mosódjanak így. volt, hogy az ablak tükröződésében láttam a másik kocsi fényét. érinteni akartam, megfogni. egyre kevesebb voltam én. elfogytam már szinte. de izgatott, hogy mi lehet ott. fényes életeknek tűntek, úgy ragyogtak. már egészen az üvegre tapadt a tenyerem. de nem érhettem. végül megálltunk és kiszálltam a kocsiból. egy pillanatig még éreztem valamit, majd a mozgólépcsőn elmosódtam én is.