Szívhiány

 

Van a közelünkben egy erdő. Tényleg nagyon közel van, úgy kell odamenni, hogy átsétálunk egy hídon. A híd alatt egy vasút van. Persze ott is átmehetnék, de nem szeretem ahogyan a kavicsok összekoccannak a talpam alatt, ezért igyekszem mindig elkerülni őket. Meg félek is kicsit. Mikor először mentem át a hídon az erdőbe láttam egy farkaskutyát, ott állt lent a síneken. A szőre és a szeme is mélyfekete volt. Sokáig néztük egymást. Láttam az apró fekete szemeiben a meghajló eget, az egész hidat, meg a körülötte lévő tölgyfákat.  Mindent láttam, ami körülöttem volt, csak magamat nem. Aztán igyekezni kezdtem. Látni jobban a szemeit és megtudni, hogy hova tűntem belőle. Meglehet, hogy ő is magát kereste bennem, mert olyan megbűvölten nézett, mint én őt. De aztán jött a vonat és eltűnt.

 

Anya azt mondja, hogy gyakran találok ki történeteket. Pedig én sosem hazudok. Mindig minden úgy történik, ahogyan látom és mindig csak azt mondom el.

 

Az a híd, ami az erdőbe visz, már nagyon régi lehet. Korhadt falapokból áll, amik folyton recsegnek, amikor rájuk lépek, mindkét oldalán vasból készült korlát van, kék színre lefestve. Ez azért nagyon jó, mert már messziről látom, hogy hol fogok átmenni. Szeretem azt a hidat, mindig is szerettem a hidakat. Igazából mindig is szerettem a tárgyakat. Sokáig a legkedvesebb tárgyam egy tamburin volt. Mikor azt ráztam megszűnt a csend és nem voltam egyedül. Amikor kisebb voltam folyton magammal vittem az erdőbe, hogy elijesszem vele az ott tanyázó vadállatokat. Tudtam, hogy ezt a hangot nem bírják elviselni. De aztán nagyobb lettem, és bátrabb és talán már meg is szoktak az állatok. Talán nincsenek is vadállatok az erdőben. Most már csak a híd áll közel hozzám. Biztosan a kék szín, meg a körülötte lévő hatalmas tölgyek és gyalogbodzák miatt, de ennél valóságosabb helyet nem tudtam volna elképzelni sohasem. Pedig néha úgy sütött rá a nap, hogy nem tűnt valóságosnak, mert olyan volt, mint egy kép. De a képek nem valóságosak.

 

A valóságos napokon szerettem elkiáltani magam a hídon. Ilyenkor mindig egy konkrét dolgot fogalmaztam meg, mondjuk, hogy: Több padot a Duna mellé! Szeretem a vizet is, de a Dunát mindig sajnáltam. A városban olyan sok emberhez van közel, és mégis sosem láttam benne senkit sem fürdeni. Több embert a Dunába! kiáltottam ilyenkor, de anya rám szólt, hogy ilyet nem illik mondani. Egyszer a Szabadság hídon sétáltunk át, és mikor már nem bírtam elviselni, hogy abban a hosszú folyóban senki sem fürdik, felmásztam a korlátra és elkezdtem himbálózni, és kiabáltam, hogy több embert a Dunába, több embert….! – aztán anya leszedett onnan és felpofozott.

 

Ilyenkor mikor az erdőbe megyek, mindig virágos ruhát veszek fel. Otthon azt mondom, hogy azért, mert szeretnék én is egy lenni a virágok között. Anya nem tudja, hogy az erdőben nincsenek is virágok, sem azt, hogy ha nem virágos ruhát veszek fel, akkor nem tudok átmenni a hídon. Régen nem így volt, mert a nadrágban kényelmesebben tudtam mozogni, de aztán egyszer nadrágba szerettem volna átmenni, és valami nem engedett. Megálltam előtte. Képtelen voltam rátenni a lábam a hídra. Sokáig ültem előtte és néztem az erdőt. Majd hazasétáltam és egy pár napig nem is mentem a közelébe. De aztán már nem bírtam és ismét megpróbálkoztam eljutni az erdőbe. Akkor sikerült. Aznap virágos ruha volt rajtam, de csak később jöttem rá bejutásom titkára.

 

Ez az erdő tele van mustáros lápokkal, de otthon ezt sem hiszik el. Pedig így van. A lápok körül körbe barnakalapos gombák vannak, amik a lépésektől összeütköznek, mert olyan közel nőttek egymáshoz. Ilyenkor nagyon halk zizegő hangot adnak ki. A levegőben, a gombák kalapja felett szivárványszínű köd csillog, ez az egyetlen fény.  Egyébként az erdőben pedig csak tölgyfák vannak. Engem ez nagyon elszomorított, mert a tölgyek be voltak zárva önmagukba és soha nem láttak semmi újat. Ezért kipróbáltam, hogy mi lenne, ha én vinnék közéjük valamit. Tavaly ültettem az erdő szélére egy narancsfát. Csak a szélére, mert nem akartam, hogy ott középen a sötétben teljesen elpusztuljon pár hét után. Ez a narancsfa azóta mindig hoz gyümölcsöt. Alatta ülve látom a hidat, és hallom, amikor elrobog a vonat. Onnan belátok mindent. Aztán ha úgy akarom a kezembe hullik egy-egy narancs. Sokat foglalkoztam a fával. Az emberek azt hiszik, hogy csak a kutyákat lehet megtanítani, hogy azt tegyék, amit mi szeretnénk. Pedig, a fákat is meglehet tanítani pár dologra. Semmi nem kell hozzá, csak türelem. Terveztem, hogy viszek oda több narancsfát is és körbeültetem vele az erdőt. De aztán arra gondoltam, hogy mi lenne, ha visszatérne a farkaskutya vagy esetleg olyan helyre is ültetek fát, ami az ő területe, ő pedig dühében tönkretenné azokat. Szóval rájöttem végül, hogy annyi fára képtelen lennék odafigyelni.

 

Vannak kedvenc dalaim is, amiket az erdőbe menet szoktam énekelni. Én költöttem őket, és már csak úgy tudok átmenni a hídon, ha ezeket dúdolom.

 

Lépni előre mindig csak egyet,

lábbal taposni el a kedvet,

madárral szállni mindig csak fel,

szemmel látni, amit nem érek el.

 

Mostanában a narancsfa alatt ülve szoktam fütyörészni a dallamát, és ha nem felejtem el, akkor a tamburint is magammal viszem. Anya nem szereti, ha elviszem a tamburint, mert az még az övé volt akkor, amikor kislány volt. Sok kedves emlék fűzi hozzá azt mondta, főleg azért, mert az apukájától kapta, aki zenész volt. Ez az egyetlen emléke tőle. Nagyon sajnáltam őt emiatt, viszont nem bírtam megállni, hogy ne vigyem el magammal az erdőbe, amikor csak tehettem. Ilyenkor egy szarvasbogarat tettem a helyére. Sokat olvastam a bogarakról, nagyon érdekes állatok. Anya fél tőlük. Mindig a kezét tördeli, annyira, hogy már piros lesz, és alig várja, hogy hazatérve visszaadjam neki. Aztán mindig eldugja valahova. Nem értem őt. Néha nagyon undok tud lenni.

 

Régóta jártam már az erdőbe, mikor találkoztam egy öregemberrel. Különleges ember, ott él a fák között. A háza lomokból van építve, és színes, szakadt lepedőkből csinált magának kerítést. Az első találkozáskor megijedtem, mert azt hittem, hogy erről az erdőről csak én tudok. Aztán elkezdtünk beszélgetni. Meséltem neki a narancsfámról, és teljesen lenyűgözte a fa története. Megígértem neki, hogy egyszer elviszem oda. Azt hiszem akkoriban kezdődött el a dolog, hogy ha nem virágos ruha volt rajtam nem tudtam átmenni a hídon. De lehet, hogy mindig is virágos ruhában mentem át a hídon, csak sosem figyeltem.

 

Sokat beszélgettünk aztán a narancsfa alatt. Elmondta, hogy hogyan került az erdőbe. Ezen nagyon meglepődtem, mert azt hittem, hogy mindig is ott élt. Bár, ha jobban visszagondolok azt mondta, hogy mindig az erdőben élt, csak éppen másik részén. Igen, így volt. Szeretett vándorolni. Volt egy botja, amit fából faragott ki magának. Egyszer mikor nem látta elvittem magammal és otthagytam neki a tamburint. Másnap nagyon dühös volt. Azt mondta nem szabad elvenni a másét. Nem értettem, anya is megkapta az apukájától a tamburint. Azon a délután otthagytam neki a botot és a tamburint pedig hozzávágtam. Nekem nem kell a másé. Utána egy ideig nem engedtem a narancsfámhoz. Ha ő nem ad semmit én sem adok. Végül persze kibékültem vele, mert a tamburin nélkül kezdtem elfelejteni a dalomat, és féltem, hogy többet nem tudok átmenni a hídon.

 

Aztán még jó ideig találkozgattunk. Egy idő után, ha nem várt a híd másik oldalán nem mertem rálépni a hídra. Átérve aztán megfogta a kezem és sétáltunk. Volt, hogy az egész erdőt körbesétáltuk, volt, hogy a házához, és volt, hogy csak a narancsfámhoz. Neki persze szívesen adtam a fa gyümölcseiből, de annak nem örültem, ha akkor járt a fa közelében, ha én nem voltam ott. Az egyik sétánk alatt elmondta, hogy ő sem mindig van ám az erdőben. Minden csütörtök délután bemegy a városba, mert dolga van. Nem értettem miért akar valaki elmenni innen akárcsak egy délutánra is, ha az egész életét leélhetné itt, anélkül, hogy bárki megzavarná. De ez jó alkalom volt arra, hogy megnézzem a házát. Sokáig készültem rá, az előtte lévő pár hétben csak figyeltem, hogy tényleg elmegy-e csütörtök délutánonként, és ha igen, mikor jön vissza. Amíg vártam, hogy visszatérjen ott ültem az egyik fa tövében, és számoltam a hangyákat, amik a fára másztak fel. Volt, hogy egy délután alatt kétezer-százhuszonötöt is összeszámoltam, bár lehet mégsem annyi volt, mert egy idő után nem tudtam eldönteni, hogy melyiket számoltam már és melyiket nem. Kétezer-százhuszonöt hangyányi idő. Az nagyon soknak tűnt, így ötheti várakozás után, a hatodik héten mikor elment, megszámoltam százötvenegy hangyát és elindultam a házához. Ismertem már a házát, hiszen megmutatta nekem, de én azt akartam látni, ami a valóság. Én is megmutatom anyának magamat minden nap, de a valóságot mindig elrejtem. Itt a valóság, hol a valóságot játszom vele. De ő sosem érti. Így elindultam befelé. Semmi újat nem találtam, mindent láttam már azelőtt, mert megmutatta nekem. Sokáig voltam ott bent, mikor az egyik nadrágja zsebében találtam egy képet. Egy lány volt rajta, fiatalnak tűnt, talán annyi idős lehetett, mint én, csak nekem különlegesebb a szemem. Az övé olyan szürke és szomorú volt, miközben a szája mosolygott. Szeretem a hamis mosolyokat. De aztán észbe kaptam és dühös lettem. Miért nem mesélt nekem róla soha? Lehet, hogy őt látogatja meg ilyenkor? Azt a sok értékes időt, amit együtt tölthetnénk elpazarolja egy ilyen szomorú szemű lányra? Miért nem látja, hogy én különlegesebb vagyok? Nekem nem csak a mosolyom hamis, hanem a szemem is. Teljesen hamis vagyok. Ő sem ért meg engem. Neki se kellek. Mindig mindenki hazudik, de mikor én mondok el egy történetet leszidnak.

 

Elvittem a képet és most nem hagytam ott semmit cserébe. Visszamentem a narancsfámhoz és teljes erőből rugdosni és ütni kezdtem.  Nagyon dühös voltam. A gombák a láp körül olyan hangosan zizegtek, mintha velem együtt üvöltenének. Valami rosszat akartam tenni.

A fáról még mindig potyogtak a gyümölcsök, pedig már nem ütöttem, hanem csak alatta ültem és gondolkoztam. Igazából már csak sírtam.

Majd felálltam és visszasétáltam a házához. Még nem volt otthon, így észrevétlenül visszatehettem volna a képet a helyére, mintha soha nem jártam volna ott. De szerettem volna, ha tudja, hogy tudom, ezért odamentem az ágyához és rátettem a képet. Aztán elindultam és csak futottam. Azt se bántam volna, ha az egyik vadállat rám talál és felfal. Mivel nem volt nálam a tamburinom így ez könnyen megeshetett volna. Magamban mormoltam a dalomat:

 

A való száll, ahogy a fű is szál

a levegő hamis akár szivárvány

én vagyok a ’tulipán, a tulipán’

a ’szív’ pedig a hiány, a hiány.

 

Észre se vettem és elértem a hídhoz. Rájöttem, hogyha most átmegyek többet nem jövök vissza. Ha nem vár a túloldalon, képtelen leszek a hídra lépni. De mindig is utáltam a hidakat. Utálom ezt a gazos erdőt, a szürke ködöket, a magányát, és minden lehetetlenségét. Soha többet nem akarom látni, csak haza akarok menni anyához. Ahogy ezen gondolkoztam újra megjelent a farkaskutya. Ott állt lent a síneknél, mint az első alkalommal. Ismét a szemembe nézett, de közben a fogát vicsorította. Láttam a szemében a meghajló eget, az elgörbült tölgyeket, a narancsfát és magamat. Ez azt jelentette, hogy ő is látta magát bennem. Ijesztő dolog tükörnek lenni. Nem akarok ilyen lenni.

Lassan elindultam, át a hídon. Közben nem gondoltam semmi másra, csak, hogy hazamegyek anyához és mostantól kevesebbszer veszem el a tamburinját. Mire átértem a hídon a farkaskutya ismét eltűnt.

 

Azóta nem láttam sem a farkaskutyát, sem pedig az öregembert. Most már nem járok az erdőbe. De hiányzik a narancsfám, azt hiszem holnap elmegyek érte. Majd befogom a fülem a kavicsokon lépdelve.