Szereplők:

                                   FIÚ (24, egyetemista)

                                   LÁNY (23, főiskolás)

                                   KEZELŐ (43, a hajó kezelője)

 

A színpad közepén egy pad. Szezon vége, hűvösebb idő. Fiúnál kis bőrlabdák, kidobálja őket a színpadról. A lány belékarolva áll.

 

 

FIÚ: Szerinted így lehet dobni?!

LÁNY: Ne haragudj. (félre áll)

FIÚ: (dob egyet, sikertelen) Hogy őszinte legyek én már egy kissé unom ezt.

LÁNY: Naa, csak még egyszer.

FIÚ: Az előbb is ezt mondtad, mégis itt állok és dobálok azért a kurva medvéért.

LÁNY: (lemondóan) Jó… Akkor menjünk…

FIÚ: Most meg mi van?! Ne legyél megsértődve, bárhol vehetünk egy ilyen medvét. Ja, nem. Ilyet nem… Mert ez kopaszodik és a fél szeme hiányzik.

LÁNY: Nekem akkor is tetszik. De felejtsd el.

FIÚ: Jajj, istenem, ne csináld már.

LÁNY: Nem csinálok semmit. Nyugodj már le.

(csöndben állnak, a fiú még egy utolsót dob, sikertelen)

FIÚ: Baszd… menjünk innen.

LÁNY: Tudod mit? Üljünk fel a hajóra!

FIÚ: Ül fel rá a halál! Mindjárt szétesik.

LÁNY: Pff, beszari…

FIÚ: Nem vagyok be… Tudod mit? Üljünk fel. Majd pont én fogok fosni egy ilyenen.

 

KEZELŐ: (krákog) Hova, hova?

FIÚ: Hmmm, nem is tudom… Tegyük fel, hogy ez egy vidámpark. Tegyük fel, hogy jegyet váltottunk. Tegyük fel, hogy maga a kezelő. Tegyük fel, hogy…

LÁNY: Állj már le!

KEZELŐ: Mary nincs olyan állapotban, hogy felszálljatok rá. (nagyot köp)

FIÚ: Mi a f…?! Milyen Mary, öregem?

LÁNY: Mondom, hogy nyugodj már le.

FIÚ: Ne csitítgass már, ez a pasas őrült. Azt hiszi, hogy valami hajóskapitány… Hé, maga! A szél most megfelelő, és úgy hallottam nagy halraj közelít északról.  Azt hiszem, kihajózok!

LÁNY: (kuncog)

FIÚ: Öreg, én erre most felszállok.

KEZELŐ: Nem lehet. Mondtam, hogy Mary nincs olyan állapotban.

FIÚ: Szarok Marira!

KEZELŐ: Mary… De bánom is én… Eredj, de egyszerre csak egy! Többet nem bír el.

LÁNY: Hadd menjek én előbb, légysziii.

FIÚ: Hát istenem, menjél… De miért kell picsogni?

LÁNY: Fú, de tudlak ilyenkor utálni…

(a lány kimegy)

LÁNY: (kintről) Mehet!

KEZELŐ: Na, aztán csak nyugodtan. Indítom!

FIÚ: Túléli?

KEZELŐ: Attól függ…

FIÚ: Mitől?! (rémülten)

KEZELŐ: (elneveti magát) Hogy akarod-e, hogy túlélje. Az ilyen nőt elviselni lehetetlen.

FIÚ: Haver, most szólok, vegyen kicsit vissza, mert nem vagyunk mi olyan jóban.

KEZELŐ: Jól van, na, öcskös.

(csak állnak, a háttérben a lány kiáltozik örömében)

FIÚ: Nem bírom ezt a hangot…

KEZELŐ: Tudom, miről beszélsz. Mégis vele vagy. Mert félsz.

FIÚ: Tessék?! Istenem, ne játssza itt nekem a pásztort, aki megváltja a világot. Maga egy… Hagyjuk.

KEZELŐ: Na, nem kell gorombának lenni. Gondolom, sokszor ülsz otthon egyedül, magányosan, unatkozol. Olyankor felhívod, ő átmegy hozzád. A magány elrepül.

FIÚ: Mi van?!

KEZELŐ: Semmi, semmi… Aztán… elkezd benned valami motoszkálni. Szüntelen kínoz, de nem tudod, mi az. Egyre kevésbé szereted, egyre kevésbé vágysz rá, mégis áthívod, mert ugye ki akar egyedül lenni… Nemde?

FIÚ: Izé… Nem tudom.

KEZELŐ: Azután rádöbbensz, hogy egyre inkább idegesít. A hangja, ahogy hozzád szól, ahogy néz rád, vagy, ahogy más fiúkkal eljárkál. Mint pénteken.

FIÚ: Mit beszél? Milyen péntek?

KEZELŐ: Semmi, semmi… Tegnap este a szobádban ültél. Unatkoztál. Ránéztél a telefonodra, nem írt, nem hívott. Minden második percben ránéztél a telefonodra, közben találgattad, hol lehet, és ami fontosabb, kivel. Aztán felhívtad, kiderült, hogy otthon ül, egyedül. Te mégis utáltad.

FIÚ: Na, jó, fogalmam sincs, hogy honnan tudja ezeket, de én nem hallgatom ezt tovább. Megvárom, amíg leszáll a barátnőm, és elmegyünk innen.

(csöndben állnak, a lány továbbra is kiáltozik örömében)

KEZELŐ: Aztán a vidámparkban találod magad, vele, és arra eszmélsz, hogy egy kopasz, félszemű medve miatt dobálsz már egy órája. Olykor rápillantasz, dühös vagy. Netán a megbuherált konzervek helyére képzeled. Egyre erősebben dobsz. (szünetet tart) Egyszer csak rájössz, hogy unod az egészet, unod őt is. Legszívesebben belefojtanád a kopasz medvébe. Aztán kiszemeli Maryt. Azt mondja, üljetek fel rá. Te nem akarsz. Nem a hajótól félsz. Attól félsz, hogy felszálltok, a rács bezáródik, és ti kettesben maradtok. Kettesben maradtok, pedig te gyűlölöd. És félelemmel tölt el, ha arra gondolsz, ő ennek ellenére szeret.

FIÚ: Én nem tudom, hogy ki maga, de… (nagyot sóhajt)

(állnak, a háttérben még mindig a lány kiáltozik)

KEZELŐ: Még van egy perce. Még elfuthatsz. Gondolj csak bele. Kisétálsz azon a kapun, és vége. Nem hallod többé ezt az éles hangot, nem kell többé undorodva a szemébe nézned, nem kell vele nevetned, nem kell hozzáérned.

FIÚ: De… Én… (újabb sikoltás) Viszlát! (kirohan)

KEZELŐ: (földet nézi, csóválja a fejét) Szegény fiú… Szegény fiú.

(a lány visszajön)

LÁNY: Hol van a barátom? Miért nem akart minket felengedni? Ez nagyon jó volt!

KEZELŐ: Azt üzeni, sajnálja, nem szeret, ne hívd. Soha többé.

LÁNY: Ezt nem értem. (zavarában nevet) Már megint viccel, ugye? Nagyon gyenge… Mennyit adott magának ezért?

KEZELŐ: Kislány, kislány… Te is tudod jól, nem szeretett. Nem szeretett valójában soha. És azt is tudod, hogy te sem szereted. Nem szeretted soha.

LÁNY: Beszél itt hülyeségeket. Hagyjon engem békén! Mondja meg, hogy merre ment a barátom, és ne locsogjon ostobaságokat. Igaza volt, maga bolond.

KEZELŐ: Félelmetes, nem igaz? Egyedül maradtál. Nézz csak körbe. Senki nincs itt, és az egyetlen támaszod is itt hagyott. Örökre.

(a lány leül egy padra)

LÁNY: Hazudik. Kérem, mondja, hogy hazudik.

KEZELŐ: Igazat mondok.

(lány pityeregni kezd)

KEZELŐ: No, ugyan már. Nincs ebben semmi rossz. Jobb ezen túl lenni.

(a kezelő leül a lány mellé)

KEZELŐ: Ahogy az amerikai író… Hogy is hívják? Lényegtelen. Tehát ahogy mondja, az ember képes megszokni a magányt, de ha a magánya csak egyetlen napra is megszűnik, utána kezdheti a megszokást elölről. Namost annyiban tévedett csupán, hogy a magány már eredendően bennünk van. A magányt nem kell megszoknunk. Megszoknunk a magány nélküli állapotot…

LÁNY: Mi köze ennek hozzám?! Nem értem.

KEZELŐ: Tehát megszoknunk a magány nélküli állapotot kell. A magányhoz ragaszkodunk, a magány kell nekünk. Megiszol velem valamit?

LÁNY: Tessék?

KEZELŐ: Semmi, semmi… Hol is tartottam? Ja, igen. A magány anyaként vigyáz ránk, magányunkban semmi baj nem érhet minket. Nincs, aki bántson, nincs, aki hazudjon nekünk, nincs, aki fájdalmat okozzon. A többi lényegtelen.

LÁNY: Persze… és nincs, aki szeressen minket.

KEZELŐ: Az lényegtelen. Gyakran, amikor Maryben ülök, már zár a park, figyelem, hogy viselkednek az egyedül maradt emberek. Valaki a párját várja, míg az a mosdóban van, valamelyik kisgyerek a szüleit keresi, a takarító egyedül szedi a szemetet, valaki egyedül bolyong, mert… egyedül jött.

LÁNY: Mit akar ezzel?

KEZELŐ: Egyedül lenni természetes. A magány természetes. Nem kell tőle rettegni.

LÁNY: Nem értem… Fázom.

(a kezelő közelebb csúszik hozzá, átkarolja)

KEZELŐ: Igyunk egy teát. Ha szeretnéd, haza kísérlek.

LÁNY: Rendben.

(sötét)

VÉGE

 

Aludni térnek mindannyian. És egész estig csendes, kihalt a ház.

 

*

 

               Óracsörgés. Kinyitotta szemeit, s azok kedvetlenül tértek magukhoz. Nagyot nyújtózkodott, majd felült, papucsába lépett, készülődni kezdett. Poros bútorai között csoszogott, hol a reggeli újságot, hol kávéját szorongatta. Hiányzik, motyogta. Mint minden áldott nap. Most megyek, munka után jövök.

 

– Halló, tessék?

– Jó napot kívánok! A Varázs Kft. üdülést kíná…

– Hagyjon engem békén!

– Hogy rohadnál meg!

– Halló!

– Jó napot kívánok! A Varázs Kft. üdülést kínál önnek és családjának. Nincs is más teendője csak válaszolni néhány kérdésre.

– Nyö.

– Akkor térjünk is rá az első… Baszd meg, erre lerakja.

– Igen, tessék?

– A Varázs Kft.-től telefonálok, és lenne önnek egy nagyszerű ajánlatom.

– Hallgatom.

– Két hetes üdülést nyerhet, amelyhez nem is kell mást tennie, csak válaszolni néhány egyszerű kérdésre.

– Hallgatom.

– Hányan élnek egy háztartásban?

– Hallgatom.

– Khm… Ahogy az imént is kérdeztem, hányan élnek egy háztartásban?

– Kettő. Izé… Cicuka meg én.

– Tehát ön és a kedves élettársa?

– Nem. Én és a macskám.

– Tehát egy, köszönöm. Lépjünk is a má…

– Nem! Cicuka velem lakik. Kettő.

– Ó, hogy… Rendben, ketten élnek egy háztartásban. Repüljünk is a második kérdésre. Szokott… Khm… Szoktak üdülni járni… cicukával?

– Izé, igen.

– Remek! Inkább külföldön vagy belföldön szoktak kikapcsolódni?

– Igen.

– Akkor most melyik?

– Az első.

– Külföld?

– Ja, nem. A második.

– Értem, köszönöm. El is érkeztünk a negyedik kérdéshez, melyben…

– Mennem kell.

– Tessék?

– Megyek.

– Ne, kérem, várjon! Hisz butaság lenne most félbeszakítani, amikor már csak egyetlen kérdés választja el a… Tedd is le! Vén macskabaszó fasz!

 

             Este 6 órakor kitört a szokásos mozgolódás. A gépek megálltak zúgni, az élére vasalt nadrágok és szoknyák megemelkedtek, a székek hátratolódtak. Az aktatáskák rengetege egyszerre suhant a magasba és vágódott a tulajdonosok hóna alá. Őszes szakálla kitűnt a borotvált arcok közül. Halántékán lüktettek az erek. Letette a telefonkagylót, lekapcsolta asztali lámpáját, és mélyet sóhajtott. Vége. Autójába ült, meglazította nyakkendőjét. Hajtott.

            A Népfelkelő utca 71-ben fordult a hatalmas vassárkány kulcs, a faajtó megremegett, majd ropogva félreállt. Megjöttem! Végigsétált a hosszú folyosón. Két oldalt a gyertyák viasza szikrázva hullott a fekete padlóra. Zakóját a fogasra dobta, végigvonult a folyosón, belépett a hálószobába. Egy öreg tölgyfa szekrényhez lépett, kinyitotta az ajtaját, majd belépett rajta. Mikor kilépett, bársony köntöst viselt. Ma is el kell végeznünk a dolgunkat, suttogta. Egy, kettő! Legörnyedt és egy apró ajtón keresztül egy kis szobába lépett. Jobbra-balra hat-hat szalmazsák a földön, mindegyikben vastag, szürke por pihent. Végigsétált az ágyak között, kezével sorjában mindet megérintette. Mennetek kell, igyekezzetek, sziszegte, azzal lámpást gyújtott és leült. Várlak titeket. Csak nehogy felébredjenek a kutyák vagy a gyerekek, csak nehogy felébredjenek a kutyák vagy a gyerekek…

             A Népfelkelő utca 69-ben Szatyi bácsi az ablakból figyelte, amint szomszédja hazaérkezik, átsuhan a hatalmas fekete fák között, elforgatja az öreg díszes kulcsot, és belép a házba. Szatyi bácsi nagyot szürcsölt az ölében gőzölgő bablevesből. Egy eltévedt csepp végigfolyt ráncos arcán, leszaladt lógó tokáján és beleivódott a trikójába. Ezzel csatlakozva a többi folthoz. Már szürkült. A bableves maradéka teljesen kihűlt, és Szatyi bácsi hatalmasat horkantva fejjel az ablak üvegének dőlt. A koppanástól felriadva észrevette, amint szomszédja köntösben kilép a kertbe, és az avarba feküdve hangosan vihogni kezd. Tépkedte a virágokat, némelyiket arcához simította, némelyiket a magasba emelte, nevetett. Szatyi bácsi kidüllesztette hályogos szemeit és orrát az ablaknak nyomva figyelt. A kurva istenit, ez megzápult, dörmögte. Még egy ideig elnézte, ahogy szomszédja elméje megbomlik, majd hemperegve eggyé válik a lehullott levelekkel. Leoltotta a lámpát, és aludni ment.

            Amikor a szomszédban kihunytak a fények, ő még mindig ott fetrengett az avarban, ám vergődése lelassult. Lassan az égre emelte tekintetét. Egyre halkabban és halkabban kacagott. A csillagok közül tizenkét szempár szegeződött rá. A széles mosoly hirtelen lezuhant arcáról, zokogni kezdett. Tépte a virágokat, üvöltött. Miért nem jöttök?! Merre jártok?! Miért hagytatok el, patkányok?! Fekete szeméből kristályok hullottak, a földre érve vérré váltak. Bűn. Halhatatlannak lenni bűn. Átok. Halhatatlannak lenni, egyedül maradni átok. Felpattant a holt virágok és levelek közül, berontott a házba, és egy hatalmas kovácsoltvas ajtóhoz rohant. Egy kis fiókba nyúlva idegesen kotorászott, majd kiemelt egy kulcsot. A vasfigurák közé dugta, kattant a zár. Ahogy az ajtó kinyílt a verejtékező arcot aranyak, ezüstök, briliánsok, gyémántok fénye világította meg. A fényáradat felett polcok, a polcokon pedig kis üvegek. Az üvegek sorba rendezve álltak, méret szerint növekedve. Az elsőben egy egészen apró fejecske pihent, a másik végen nagyobb, tíz éves gyermek feje ázott tágra nyílt szemekkel. A szoba közepén kis asztal állt, rajta álarcok, tőrök, pisztolyok. Megragadta az egyik tőrt, majd óvatosan áttolta szívén. Hátából kristályok zúdultak a földre. Összerogyott. Apróbb kristályokat köpve hörögte, vége, vége. A serlegek, nyakláncok és aranytallérok közé zuhant.

             Óracsörgés. Kinyitotta szemeit. Most megyek, munka után jövök, szólt halkan.