Szüleim a tiszti klubban ismerkedtek meg.  Anyám gyönyörű, de egyszerű asszony, apám pedig ezredes volt. Ennyi és egy pap akkoriban elég volt a házassághoz. A háború alatt megszülettem én, és mire megismertem apámat, ő már egy hangját szétdohányzott alkoholista volt.
’46 egyik délutánján jött haza, akkor voltam hat éves. Hosszasan álltunk az előszobában némán, apám végig engem bámult. Akkor féltem először és utoljára életemben. Ledobta vászontáskáját és ráüvöltött anyámra, a rühes picsáért nem hoztál még kávét. Aztán elsétált mellettem, és leült a nagyszobában álló rádió elé. Egy sötét, belvárosi házban laktunk. Szüleim nem hagyták el a lakást soha, csak én jártam ki. Általában, hogy pár karton cigarettát és néhány üveg bort hozzak apámnak. Ő a szobájában ült, az íróasztalánál. Haja zsíros volt, sárga ingén ételfoltok, bőrpapucsa szakadt. Olvasott, rágyújtott, ivott, majd ismét rágyújtott. Anyám a nappaliban élt, horgolt, keresztrejtvényt fejtett. Apámmal csak a közös rádiózások alatt, és a konyhában találkoztak. Ha én futottam össze valahol apámmal, megszorongatta karomat, esetleg pofonvert. Egykedvűen tűrtem az égető érintéseket, ezalatt anyám többnyire zokogott és sikoltozott. Délutánonként, amikor az iskolából jöttem haza, ők a konyhában ordítottak egymással. Olyankor leültem a sarokba, és figyeltem őket. A veszekedések közben rendszeresen a mosatlan edényekkel ütötték egymás koponyáját, én meg a kis sámlin ülve néztem, ahogy a rászáradt ételmaradék pattogva hull a nyálukkal együtt a levegőbe.
Apámnak egy reggel megállt a szíve. A testét néhány koszos városi galamb vitte ki az ablakon. Anyámmal összeszedtük a holmijait, a szemüvegét, néhány műszálas kardigánt, egy-két lyukas zoknit, a gyógyszereit, és elégettük őket. A hamuból kikotort összeolvadt tömböt egy jelképes sírba tettük. Papot hívtunk, én pedig a sírnál állva szétosztottam az asztalán talált cigarettákat, és mindannyian rágyújtottunk. Anyám először sóhajtott fel megkönnyebbülten a háború óta, a kátrányos szűrőn át.