Ma délelőtt ásták ki a hóból a karácsonykor
eltűnt N. N., Tekintet-, Unicum-, Palócföld-, IJ-díjas,
MASZRE-, és NKA-ösztöndíjas írót,
tájékoztatja olvasóit a Bulvár Press.

A Víziváros alatt, a folyóparton állok, keresem a Berényi Zsigmond úti házat, ahol a tulaj felfedezte a hullát. Az Erzsébet parkból egyszerre látom a vakító napsütésben a Dunára néző bazilikát az ezüst felirattal, a kajla Szent István szobrot, a vár innenső falait, a vár és a bazilika alatti sziklákat. Megrendítő élmény. Hozzáteszem, a megrendítő élmény rendülése közben vad sziszegéssel támad rám egy hisztérikus hattyú, nevezhetjük féltékeny gúnárnak. Régen jutott decemberre ennyire felkavaró délelőtt. Nem emlékszem, hogy valaha megfuttatott volna egy hattyúgúnár.
Menekülés közben látom a házszámot, Kovács II. hadnagyot a csapatával, a hullaszállító fiúkat. És érkezem én, a Bulvár Press képviseletében, hétköznapian, Press tudósítója, hogy utánajárjunk, kinyomozzuk, mi történt, miért történt. A hadnagy azzal kezdi:
– Hölgyem, ha egyszer, egyetlen egyszer előttünk érkezik a helyszínre, letartóztatom államtitoksértéséért.
– Hadnagy úr – mondom neki, – ugye nem képzeli, hogy élvezetből futkosok maga után?
Nem válaszol, csak mordul a bajsza alatt. Munkatársai mosolyognak. Ők is a bajszuk alatt. A város rendőrsége csupa bajusz.
Öregasszony forgatja a fejét a kapuban, félrebillenti, mint a bagzó galamb, láthatóan nagyot hall, kopott, rojtos mandzsettájú pongyolában, zoknira húzott férfipapucsban a két araszra ellapátolt hóban. Az öregasszony, aki kihívatta őket a szomszéddal. Apró léptekkel hátrasiet, megköti a tajtékzó kutyát, azután tárja a kaput, hogy jöhetnek. Besorolunk.
Öreg porta, magányos lakóval, ennek minden látható jelével. A bejárati ajtó mellett, hótól fóliával védett tűzifa, hogy ne kelljen a melléképületig mennie tüzelőért. Csonkra kopott vesszőseprű a lépcső alá támasztva. Fületlen fűzkosár a havon, benne gyújtós. Távolabb rozzant udvari budi, a hóban lábnyomok. Jobbra alacsony kutyaól, tetején zöld linóleum. Piros kutyalábas a hó tetején, kicsit megsüppedve, ujjnyira olvadt alatta a hó. Az udvarra nyíló ablakok zöld spalettái zárva, az utcaiak is zárva voltak.
A telek végét sziklafal határolja. Erre a sziklára ült a bazilika, a korábbi vár helyére. Meredek, töredezett, látványos. Szép.
– Hátul – mondja az öregasszony.
– Menjünk akkor – mozdul a hadnagy.
Nyom vezet a sziklafalig, visszafelé láthatóan az odavezető horpadásokba lépett, aki erre járt. És kutyanyomok.
A szikla alatt félig behavazott hulla. A feje nem látszik, csak a szürke paplandzseki részlete és a kék nadrág. Kirángatják, hátára fordítják, a szél hordja a havat. Hideg van, porhó. N. N., kétség se fér hozzá. Bajuszán, szakállán, az áll és a mellrész közt vékony, áttetsző kenőcsként megtapadt. Látom a félmozdulatot, ahogy a helyszínelő rendőr leporolná, de fehér kesztyűs keze megáll a levegőben.
– Ő az? – kérdezi a hadnagy.
– Persze, ki más volna? – csodálkozik az öregasszony.
– Hogyan kerül ide?
– Látogatóban voltak az ünnep második estéjén, hozták az ajándékokat, mindig így, mindig karácsony második napján, mióta szegény nővérem meghalt. Addig oda jártak szenteste után. Gazsi kiment rágyújtani, pedig mondtam neki, ne menjen, nagyon esett már a hó. Mindig az udvaron dohányzott, szerinte árt nekem a füst. Ilyen jó, figyelmes ember volt. Meg a kutyával akart összebarátkozni. Választott két csontot, felkapta a dzsekit, a sapkát, a kesztyűt, ment. És nem jött vissza. Csak vártuk, vártuk, nem jött. Amikor Marcsika keresni kezdte, eltelt talán fél óra, annyi hó leesett, hogy nyom se volt, csak a kutyáé. Nem értettük, miért ment volna haza szó nélkül, de nem volt mit tenni, késő lett, az unokahúgom elköszönt. Furcsálltam, hogy Morzsa sivalkodik. Megnéztem, de nem láttam, mi baja. Sivalkodott tovább. Másnap olyan nagy volt a hó, hogy csak elcsaptam a kapuig, ki se dugtam az orrom a lépcsőn túl.
– Italos volt a férfi? – kérdezi Kovács II. hadnagy.
– Nem. Dehogy – válaszolja az öregasszony. – Soha nem láttam italosan, nálam soha nem fogadott el italt. Teljesen rendben volt. Mint mindig.
Közben beállít N. N. fia, sápadt, nyúzott. Magas, harmincas férfi, tiszta arc, tiszta tekintet, rosszkedv, düh, csalódottság.
Megáll a rendőrök és a kíváncsiskodó utcabeliek közti sávban.
– Mi van? – kérdezi, amikor odaérek. – Tényleg apám?
– Az.
– Biztos?
– Biztos.
– A faszba’ lehet? – morogja. – Két napja keressük égen, földön. Itt nem, itt miért kerestük volna, anyám szétnézett, nem találta, amikor hazaindult. Egy teljes napig kicsöngött a telefonja, nem vette föl. Rohantunk a telekre, hátha visszavonult, volt ilyen, de bejelentés nélkül soha, sőt hogy nem. Mindig megkövetelte, hogy tudjunk egymás útjairól. Végigtelefonáltam az összes kurva nőjét, téged is, baszódj meg, a volt feleségét, barátait, akiknél elrejtőzhetett. Közben tudtam, marhaság. Az öreg nem tűnik el. Amikor szökésben, az szervezett szökés, pontosan megzenésített oda és visszaúttal. Tudtam, hogy baj van. Nem éreztem, tudtam.
– Na, ja – mondom, és eszembe jut, hogy rajtam kívül aztán senki nem tudhatja jobban, milyen nagy szervező a mester. Nagy szervező volt a mester. Nagy szervező volt a volt mester.
– Ó, hogy a rohadt életbe! – nyögi.
Arcán a hitetlenség, a nem lehet.
– És most? – kérdem.
– Most hívom anyámat, hogy ne idegeskedjen, nincs miért.
– Idegeskedik?
– Jól vagy? Hogyhogy idegeskedik-e? Hogy érted?
– Sehogy. Ne haragudj.
– Ha írsz az esetről, nagyon finom legyél, hogy én is finom lehessek.
– Persze. Szerettem apádat. Jobban, mint gondolnád.
– Tudok rólatok, mindenki tud, anyámat kivéve, nem titkoltátok halálra, hogy baszódj meg. Kurvára örültem neked, örültem a dolognak. Anyám tanít, apámról meg lerángatod a gatyát. Szép dolog.
Dühösen elfordul. Kis pöcs. Hisztis, kis pöcs. Tipikus fiatal férfi, valakit fel kell rúgnia, ha megoldandó probléma jön szemközt, nehezíti az életet.
– Nem ilyen egyszerű. Ha öregszel kicsit, megérted. Apádat kérdezted volna, jó volt-e neki.
– Hogyne. Apámat kérdezhettem volna. Volna még ilyen remek ötleted?
Vicsorog. A gyerek, ez a gyerek vicsorog rám rendesen. Olyasmit kell kérdeznem, ami lenyugtatja.
– Volt valami baja? Valami szervi, vagy ilyesmi.
– Tőlem kérdezed? Neked jobban kell tudnod, nem?
Tudom is, te kis hülye, azért kérdezem, hogy tudd te is.
– Szerintem kutya baja se volt.
– Fogalmam nincs. Sose szerette az orvosokat, nem járt közéjük. De karácsony este nem volt valami fényesen, hosszúnak találta a gyaloglást a keresztanyám ünnepi vacsorájára, aztán haza. Öt kilométer át a hegyen, öt vissza, nincsenek buszok az ünnepen. Láttam rajta, hogy elege van. Sziszegett az izomláztól. Nem gyaloglóbajnok.
– Hát nem egy Forrest Gump. Az biztos.
Volna ide rövid megjegyzésem, de nem mondok semmit, ez helyszíni tudósítás, kihagyom a magánmegjegyzést. Talán más műfajban valamikor lezárom e befejezetlen, lezáratlan ügyünket N. N-el.
– Borzasztó. Nyár óta ül valami nagy munkában, a telekre se jött, ki se lépett a szobájából.
– Valaki majd csak rendbe rakja, ha elkészült.
– Aligha. Amit nem véglegesített, annak annyi. Kizárt, hogy bárki befejezhetné.
Búcsúzóul megközelítem a didergő, másnaposnak látszó borostás rendőrorvost, közölje feltételezéseit, ha vannak.
– Nem tudok konkrétumot, honnan tudnék hölgyem, majd a boncolás után. Ha nem ivott, ha nem verte be a fejét, hanem verték be a fejét, bármi lehet. Megszédült, elesett a hidegben, szombaton mínusz tizenhat fokra lehűlt éjszakára. Nem sok kell a halálhoz, hölgyem, ötven fölött.
Látom, hogy a rendőrorvos is ötven fölött. Maszatos a szemüvege, elcsúszott görcsre kötve a sál a nyakában, a gallér felhajtva, feje alig látszik ki. Remeg a alsóajka, ahogy erőszakkal préseli szavakat. Ünnepközi állapot. Ő is túl lehet egy boldog hosszúünnepen az asszonnyal, anyóssal, apóssal.
– Ilyen ez. Kevés elég – köszönöm a tájékoztatást.
Semmi dolgom itt tovább. Gyerünk a hesspics’ba innen, biztatom magam, nincs mit nézni, nincs mit keresni. A pofámra kaptam nagyot, halottam is került, a gyomrom is összeugrott gyerekmaréknyira, de a kép azzal teljes, hogy a másnapos dokiról rám ragadt a didergés.
Búcsúzóul szétnézek, el kell-e köszönnöm valakitől a stábból, nehogy a végén sértődés legyen. Nincs. Csak az öregasszony sürög a rendőrök nyomában tehetetlenül, nem képes megküzdeni a gondolattal, hogy talán az ő felelőssége a „jóember” halála, mondja csak szegényke, mondja.
Hosszában végiglátom a szegényes, elkopott, a tulajdonossal együtt vénült, ráncosodó, repedező, fénytelen udvart. Aligha jövök ide még egyszer. Ide nem hozok világot, mester, az évfordulón, gondolok egy nem régi közös hajnalra, amikor szóba került a halál mindig tapintható jelenléte. Azt mondtam viccesen, hogy ne mélyítse, mert a hajnal nem mélyítésre való, tudhatná, és mert én nem gondolok a halállal, „ha meghalnál, úgy szervezd, hogy valahol a közelben, szeretném, ha sokáig virág emlékezne rád a pódiumon, én, a fekete özvegy, titokban hordanám titkos ösvényeken.”
Mindent megteszek, morogta. Igény szerint, tudod.
Gyerünk innen.
Nyitom a kocsiajtót, s a fordulás ívébe becsusszan a Várhegyen álló monstrum, a bazilika a szarvaival. Most mögötte a nap, a kupola mögül ragyog, de a kupola fémburkolata is ragyog a kék ég alatt. Erre a kékeszöld ragyogásra borul hátulról ívben bíbor dunnaként a nap, közben minden alatt a tetők összemosódó, érintetlen, vakító fehér dunnája.
Megrendítő látvány. Soha nem láttam ilyennek. Soha nem volt ilyen. Jaj.

*** *** ***
Részlet 21 íróhalál című regényből

(Illusztráció: Lieuwe Kingma)

Tegnap, hétfő hajnalban – öt óra körül – a Vaskapui út
felvezető, beépítetlen, manapság még mezőgazdasági
területként funkcionáló szakaszán, egy keskeny kukoricaföld mellettvaddisznótámadás érte N. N., Tekintet-, WillMed-,
Sop’ASZ-, Unicum-, Palócföld-, Kőbányai Sörgyár-díjas,
 NKA és MASZRE ösztöndíjas írót – tájékoztat a Bulvár Press.

Derűsen fölfelé a Szent Tamás utcán a Kettőspince sor felé a K. Béla átvágáson, hétfőn, amikor a fű se nő. A széles frontot nyitó ősz nyomokat hagy a hajnalon. A Duna párája, mint a füst lebeg Szamárhegy fölött, mögötte a kelő nap, előtte rózsaszínű ködfátyol leng, akár a gézfüggöny a nyári konyha ajtaján. Percenként változik, néhány pillanat még, félkörben előbújik a nap és vége. Jókedv és derű, okkal. Hetek óta terménylopás közben meglincselt tolvajról, árammal védett kertekről, áram égette húsról, szegregációs iskolák elleni tüntetésről, a tüntetés utáni részeg kocsmai verekedésről, pálinkafőzés közben összevesző, egymást megszurkáló idiótákról tudósítottam, semmi érdekes, semmi különleges, hagyományos őszi program. A betakarítás nemzeti programja. Ahová most tartok: vaddisznótámadás a város keleti szélén. Orral bele a napkeltébe. A Suzuki orrával.
Mentős barátom csörgése ébresztett:
– Hahó, kiskollegina, vaddisznóbaleset a kettőspince úton, valakit megtámadott egy vaddisznó, jöszöl-é?
Hogyan ne mennék? Rablótámadás, kutyatámadás, politikai támadás, karakter- és rablógyilkosság mindennapos esemény, kit érdekel? De a vaddisznótámadás már valami, a vad postás leharapta bolond házőrző fele fülét. Kiugrok.
– Hogyne. Kösz. Úton vagytok?
– Persze, már az átvágás alján.
Katonaként élek, inkább kommandósként. Egynapi hideg élelem, kis tisztasági csomag, a diktafonban, a Nikon nevű fotómasinába minden este frissen töltött elem, a tartalék a töltőn piroslik. Aktuális időjárási viszonyokhoz igazított ruhakészlet, a kocsi tankja soha nem üres, csomagterében tartalék eszközök. Éppen csak bogrács nincs, és hozzá való tűzifát nem pakolok előre.
Húsz másodperc alatt készülök el, kommandós a nyomomba nem érhet, tizenöt, amíg leérek a kocsihoz a garázsba, ami mínusz tíz, de kénytelen vagyok garázsban tárolni, mert a Suzukit könnyű ellopni, és amit könnyű ellopni, ellopják. Ilyen a világ, ilyen a város. Ha nem volna ilyen a világ, nem volna munkám, nézhetném az eget, gazdag férjért imádkozhatnék az ünnepi Bazilikában.
A kocsiban sminkelek, ami sminkre szükség van, itt fésülöm a hajam, az se nagy ügy, sapka a fejre, amikor a hajkefe időveszteség. Rágógumi helyettesíti a gyors hajnali fogmosást. Az első cigaretta, az első kávé is a kocsiban. Tűzhelyet a forró vízhez a szivargyújtó szolgáltatja, a kávé a legegyszerűbb kiszacskós hurka-nescafé. Leharapom a végét, és úgy forrón, keserűen iszom a mosatlanul kesztyűtartóban tárolt bögréből. Szép az élet. Begyakorolt, jól üzemelő rutin. Kávé után könnyebben érzékelhető minden, ami körülvesz.
Az ég gyönyörű. A napkelte gyönyörű. Az új és még újabb hullámban érkező őszi esők után még szebb. Az eladósodott, takarítatlan város ledobja a mocskot, öntiszul. A szemetet elsöpri, átmossa a természet, a zivatar leöblíti, homokkal kevert halmocskákban lepakolja. Felérek a K. Béla átvágás legmagasabb pontjára, az ég és a föld kinyitja magát, megmutatja, mije van. Öt óra múlt.
Lassan lefelé, nehogy túlszaladjak. A mentős nem ad pontos helyszínt, a Kettőspince sor túl hosszú egyetlen balesethez. Úgy is lassan, hogy jobbra-balra mindenütt épületek. Balra lakótelep, jobbra családi házak. Az út mentén mély vízelvető árok, a túloldalon kisajátított-elhanyagolt gyümölcsös, szőlő, vékony parcella, nyolc sorból álló töretlen kukoricaültetvény.
Egymás mellett villog a mentő és a rendőrautó a Kettőspince sorra kanyarodó utacska hídja mellett, lehúzódva a keskeny betonsávról, hogy a munkába indulók elférjenek.
Gyors vagyok, mégis lassabb a kelleténél, a sérültet hordágyon éppen csúsztatják a mentőbe. Óvatosan közelítek, ha már nagyon munkában az illetékesek, elcsíphetők félmondatok, amit idegennek soha ki nem mondanának.
– Mi van? – kérdem a mentőst.
– Idősebb fickó, talán ötvenes, melegítő, hajnali séta, közben a támadás – mondja.
– Támadás? A disznó nem területvédő kutya, ha jól tudom.
– Nem pontosan látható, mi történt.
– És az áldozat?
– Szarul van, háromszor is megtépte a disznó.
– Biztosan disznó?
– A harapásnyomokból ítélve kutyának tűnik, de vaddisznó, anyadisznó. Száz százalék – mondja. – Szerintem letépte a pasi farkát. De ha nem, hát majdnem.
Még éppen lekapom, hogy a mentő betegterébe középkorú nő lép fel, sziréna, robognak a dombon fölfelé.
A rendőrök fotóznak, én is. Hallom, hívják a kerület fővadászát, hogy szakértse a helyzetet. Várunk. Nem látok semmit a kukoricában, illetve nincsenek feltűnő nyomok, az árok innenső felén véres ruhadarabok, szakadt nejlonzsák, szétszóródott száraz kutyaeledel, csirkecsontok, ételmaradék. A véres melegítőt a mentősök vágták le a férfiról, mielőtt ellátták. Nem mehetek közel, egy hivatalos közeg elhajt.
A civilben érkező fővadász nem emlékeztet vadászra, sehol a pödrött bajusz, a zöld öltöny, a csatos csizma. Apró, talán százötven centis ember, horpadt, savanyú képű. A csenevész, kapálatlan kukorica címere a feje fölé ér. Úgy áll a rendőrök közt, olyan kicsi és elveszett, mint egy koravén kiskamasz. Viszont azonnal talál valami érdekeset. A kukoricaszárak egyikéből nyílvesszőt rángat ki, karbon, sárga műanyag tollal a végén.
– Íjnak kell itt lenni, egy íjnak – mondja. – Sportíj. Valaki vadászott. Talán a sérült. A nyomokból ítélve malacra vadászott hajnalban egy íjász. Ha az áldozat, akkor itt kell lennie az íjnak.
Olvassa a helyszínt. Ki nem nézni belőle indián nyomkereső a prériről. A rendőröket nem érdeklik részletkérdések, mielőbb eredményt várnak. A vadásszal tartok, legalább hallgatja valaki. Nem oldalog el, látja, figyelek. A vaddisznóról ad elő, tőmondatokban pörgeti.
– A kan marmagassága lehet akár egy méter – mutatja, mókás, ahogy mutatja. – Tömege ötventől kétszáz kilóig. A koca kisebb. A Kárpátokban elérheti a háromszázötven kilót. Aki a Hargitán nyíllal vadászik malacra, megeszi a konda, nem csak megharapja. A Pilis vaddisznói fele akkorák. Ökológiai szabály – mondja, – melegebb vidéken kisebbek és könnyebbek, mint a hideg tájakon. Az agyara életveszélyes fegyver. A vaddisznó jól elvan mindenfelé, de búvóhely nélküli nyílt területről elvándorol. Az elmúlt években jól szaporodnak, nézzen szét – mondja –, belakja a műveletlen mezőgazdasági területeket, belátogat az üdülőkörzetekbe. A vaddisznó családbarát természet, kondában jár – mondja a fővadász.
A rendőrök egyre türelmetlenebbek, integetve sürgetik, hogy igyekezzen, ne locsogjon.
– A főnök az öreg koca, körülötte a süldők és a malacok, kamaszkoruk végéig, akár egy évig a kondában maradnak. A kan csak dugni jár feléjük, bocsánat, hölgyem, de ez van, a malacnevelés nem szenvedélyük. Apró szemével alig lát, de egyéb szenzorral kiválóan felpakolva. A kan harcos jószág. De itt koca tettes. A malacos koca mindenkit megtámad. A kant is, ha rosszkedvében találja. A koca ölt már turistát, gombagyűjtőt, bogyószedőt. A vaddisznó mindenevő, ha marad ideje, nem csak megöli, a finomabb falatokat meg is eszi bogyószedőből.
– Úgy tudtam, akkor támad, ha veszélyben érzi a malacokat. Itt erről nem lehet szó – jegyzem meg. – A kukoricás az árok túloldalán.
– Hölgyem, egy férfi nem tudja, a nő mikor érzi veszélyben a gyerekét, mert a férfi agya másképpen jár. Azt meg az ember nem tudja, ha nem disznópszichológus, a koca mikor érzi támadásnak a véletlen közeledést.
A fővadásszal maradok, amíg a rendőrök mellett bejárja a kukoricást, és a kukorica mögötti leromlott, száradó szőlős-gyümölcsös telkeket. Az előadás halk, monoton, hegyezem a fülem, nem akarok lényegi disznóinformációkat elveszíteni.
– Süldők, a nyomokból ítélve ezek süldők, a legfinomabb pecsenyehús. Nyilván beszoktak a kukoricára, és a rapsic kiszúrta. Ingyen húsnál nincs olcsóbb.
Mutatja a nyomokat. A kukoricát a vaddisznó éppen úgy töri, mint az ember, egyetlen harapással lenyúzza a sústya felét, kitépi a csövet. Ha nem sikerül, földre nyomja a kukoricaszárat is, hogy ne kelljen ágaskodnia.
– Itt is ajánlott óvatosan mozogni, könnyen megeshet, hogy a bokor mögött fekszik egy sérült malac, oldalában a nyíllal, mert az anyja nem hagyja el, amíg élet van benne, és akkor nincs hová futnunk. Ezek a félkegyelműek – mutat a csatasorban haladó rendőrökre –, úgy csörtetnek, mint a bölények. Kíváncsi vagyok, mire mennek egy dühös koca ellen a szaros pisztolyaikkal.
De nem találunk se íjat, se malacot, semmit. A fővadász mutatja, a konda egy hete jár ide vacsorázni, a három napos szolid eső félig elmosta korábbi nyomokat, de felismerhető a rombolás, amit a kukoricásban folyamatosan műveltek.
– Értem a helyzetet – mondja a fővadász, miközben ötödik cigarettájára gyújt. – Közel a lakótelep, itt épeszű vadorzó nem használ hangos fegyvert, valaki meghallja, bejelenti. Csakhogy malacra profi íj kell.
Visszajutunk a kiindulási pontra. Kezdődik a reggeli forgalom, kíváncsiskodók állnak meg. Az utcára néző konyhaablakok világosak, álmos asszonyok indulnak boltba az iskolába készülődő gyerek tízóraiját megvásárolni, amikor a közeli árokpartról a leghagyományosabb hangon megcsörren egy mobil.
Nézünk egymásra a fővadásszal. Talán az áldozat telefonja. Jobb esetben a vadászé. Harmadik eset kizárható messze a normál járdavonaltól.*

Ha az íjászé, akkor rendőrségi ügy, technika kérdése, azonnal megfogják. Ha az áldozaté, beszélek a férfi hozzátartozójával. A családi modul mindig megdobja a szöveget. A sérült anyukája, lánya, felesége, valakije, és a pillanat, amikor a tragédiával szembesül. Megrendül, zokog, dadog, elsápad. Tragédia van, tragédiák vannak, minden napra sok tojás, de velünk, velem ilyen nem történhet. A józan ember ezzel a tudattal él. A hang irányába lépek, megvan, becsúszott az alacsony, tömör paréjbokor alá. A későn jött eső a gyomnövényeknek tett jót.
De a közelben álló nyomozó is hallja, fülel, közelebb lép. Bajuszos, türelmetlen, ingerült, civil ruhás. Fotózáskor is ő hajtott el, nyitott tenyérrel mutatta, maradjak tisztes távolban. A csengőhangból tisztán hallható, nem zsebből, hanem néhány méterre, a földről szól. Ő világítja meg elemlámpával a területet, hajol le, emeli fel, nyomja a vétel gombot, szól bele. A rendőr nem mutatkozik be, azt mondja, a járda mellett találta a telefont. Halkan megbeszéli a hívóval, hol találkozzanak. Egyszerűbben mondva, a nyomozó csapdát állít. De hol.
A vadász elköszön. Újra okosabb lettem. Ki gondolná, hogy az erdélyi vaddisznó néhány nap alatt szőröstől-bőröstől, mackónadrágostól megeszi a gombaszedő családot? Várok, merre indul a nyomozó, közben hívom a mentőst, mi a helyzet, tudnak-e valamit.
– A férfi meghalt, mire beértünk, vége.
– Tényleg vaddisznó?
– Tényleg.
– De hát egy disznó képes elintézni egy felnőtt férfit?
– El nem hinnéd, mit művelt. Felhasította a hasát, kiszaggatta a beleit, letépte a farkát, kiharapta a combi vénát, tizenhét sérülést számoltunk össze.
– Kiderült, mit keresett a kukoricás mellett? Nem ő vadászott?
– Nem, dehogy. A felesége itt volt, azt mondja, a barátaik üdülnek, a kutyának vitte fel a napi kaját. Azért ilyen korán, mert hattól dolgozott.
– Hát ez remek.
– Judit, tudod, ki a fickó – helyesbít gyorsan –, az áldozat?
– Nem, dehogy. Itt senki nem tudja, azt hiszem.
– N. N., az író.
– Tényleg?
– Bezony. Én ugyan nem ismerem személyesen, de a felesége jött velünk a mentőben. Na, szia, mennem kell, munka van.*

Atyavilág, gondolom, atyaég!
N. farkát, a cenzort (ez egy külön kerek történet), ahogy nevezte, letépte a koca!
Nem hiszem el, ennek utánamegyek azonnal.
Közben szemmel tartom a nyomozót, távolról követem, amikor gyalog elindul a Dobozi út felé, a nagybolt előtti járdára kanyarodik, megáll a kukánál. Várjuk a vadászt. Én is várok. Öt perc múlva fehér terepjáróval érkezik a hegyről, a Márta panzió felől, felzökken a járdára, a sofőr terepruhában, magas szárú vadászbakancsban. Mosolyogva a nyomozóhoz lép, aki közben int a kocsiban ülő kollégájának, hogy jöjjön, az érkező terepruhással kezet fog, igazoltatja, érkezik a jelöletlen rendőrautó, két kerekével ez is felugrat a járdára, beülteti, elhajtanak. Jó keleti fény, jó szög, készítek néhány fotót.
Tudom, mi következik. A forrónyomos beviszi, leülteti, kihallgatja, aláíratja vele, hogy nincs panasza a házkutatás ellen, eddigre összetrombitál néhány reggel elérhető specialistát, akik rámásznak a házra, megtalálják, amit keresnek. Főként, ha váratlan a dolog, a rabsicnak (a német rauben-rabolni és schiessen-lőni szavak egybeolvasásából- okosodjunk együtt, kedves olvasó!) nincs módja felkészülni. Ekkor kezdődik a munka java.
Az események kronológiája a rendőrségi jegyzőkönyv alapján, némi bővítéssel:
04. 20 perc körül: a rabsic íjjal meglő egy kószáló malacot, rosszul találja el, a malac körbe-körbe fut visítva, az anyja utána, a rabsikc jobbnak látja eredménytelenül zárni a vadászatot.
05. 00. N. N. elindul a K. Béla úton a kutyaeledellel megpakolt szatyorral, beszól alvó asszonynak, hogy visszafelé vásárol reggelit, úgy készüljön.
05.05. N. N. levágja a kerülőt, az vízelvezető árokkal párhuzamosan halad a földúton. A trafóház előtt éri a támadás. A disznó hátulról feldönti, kétszer harapja meg a combját, és visszarobog az árkon át a kukoricásba. N. N. kutyára gondol, nem látta a támadót, azt viszont érzékeli, hogy nagy a baj. A feleségét hívja, mert nem jut eszébe a mentők telefonszáma. Az asszony riasztja a kórházat, rohan a színhelyre. Az ordításra a koca visszatér, és a földön fekvő, már ekkor nagyon vérző N. N-t megtapossa, megtépi néhányszor, miután nem mozdul, ott hagyja, elmasíroz a malacaival.
05.17. Érkezik az asszony, aki folyamatos telefonkapcsolatban a mentőközponttal. Nincs mit tenni, túl azon, hogy betakargatja.
05. 30. Érkezik a mentő.
05. 33. Érkezem én is, hajszálnyira a rendőrök után, de már nem látok csak vér- és egyéb nyomokat.
05.43. Érkezik a fővadász.
06. 30. A rendőrök elviszik a Coop elől a vadorzót.
06. 55. N. N. meghal.
07.15. Indul a házkutatás.
08.55. Befejezik a házkutatást. A rendőrök komplett húsfeldolgozó üzemet találnak, zsigerelt vadakat, szétbontott, csomagolt, árcédulával felcímkézett szarvas-őz és vaddisznóhúst, kolbász és szalámi gyártására alkalmas gépeket, hűtőrendszert, vadászpuskákat (golyós és sörétes), verseny-íjakat, a megtalálás napján is működő füstölőt, irodájában vendéglők, kifőzdék listáját, ahová a húskészítményt szállította, időponttal, mennyiséggel. A házkutatást végző vezető nyomozó szerint a kisüzem szemmel láthatólag legalább tíz éve prosperál. Az épületet lepecsételik, az engedély nélkül tartott fegyvereket lefoglalja, elszállítja a rendőrség.
09. 15. A vadorzó elhagyja a rendőrség épületét. Szabadlábon védekezhet.
12.00. N. N. temetéséről nincs hír. Amennyiben tudomásunkra jut, értesítjük a Bulvár Press kedves olvasóit.
19.08. Este van, semmi nem érkezik a tárgyban, nem várhatunk tovább, feltöltöm a portálra.
Tanulság nincs.
Hacsak Heinlein egyik élettel/halállal kapcsolatos konklúzióját nem idézem ide:
„Az emberi lénynek ki kell tudnia cserélni egy pelenkát, megtervezni egy inváziót, kormányozni egy vitorlást, felhúzni egy épületet, írni egy szonettet, rendezni egy számlát, vigasztalást nyújtani a haldoklónak, utasításokat elfogadni vagy kiadni, együttműködni vagy egyedül tevékenykedni, egyenleteket megoldani, elemezni egy új problémát, számítógépet programozni, főzni egy jó ételt, hatékonyan harcolni és becsülettel meghalni.”
Hogy váratlan vaddisznótámadás ellen miképpen védekezzen emberi lény, nem jut Heinlein eszébe. Tanácstalanok vagyunk, nehéz érteni, feldolgozni, hogy így is meg lehet halni, ennyire értelmetlenül egy közönséges nap közönséges kezdetén.

xxxxxxxxxxxxxxx

Tegnap, vasárnap délben
egy negyvenkét éves műszerész felmászott a négyemeletes
lakótelepi ház tetejére és leugrott N. N. Tekintet-,
WillMed-, Sop’ASZ-, Unicum-, IJ-, Palócföld-díjas,
 NKA ösztöndíjas író fejére. Mindkét férfi szörnyet halt a balesetben.
– tájékoztat a Bulvár Press.

1.

 Ragyog az ég. Ragyog a város. A híd, a bazilika, a folyó, a lejárók, a zölden maradt juhar és platánsorok levelei, a belvárosi terek bukszusai. Ragyog minden. A nép ámulva mosolyog az utcákon, a megállókban. A nép azt hitte, mindennek vége, soha többé nem kel föl a nap. Harminc napja ma először töri át a felhőket, süt egy óránál tovább.
– Véletlenek előfordulnak, tudjuk – mondja Kovács II. hadnagy, amikor rátelefonálok, hol tart az ügy, – de ha véletlen is, százmillióból egy sikerül hasonlóan. Mert ilyen aztán nem létezik ép ésszel gondolva végig.
Hát lehet. Nagyvárosban, ha az ember kiugrik az ablakon a zsúfolt járdára, eltalálhat valakit. Sőt, két valakit. De egy városvégi lakótelep vasárnap déli járdája üres, mint a koldus zsebe.
Az eldöntött, végérvényesnek szánt öngyilkosság ténye nem kérdőjelezhető meg. Aki felmászik a tömbház tetejére, nem tervez gyomormosást, nem, hogy látogatók hada nyugtatgatja a kórteremben, hogy szeretik, kötelező élnie. Nem számolhat úgy, hogy látogató hadsereg cipeli üdítőt, drága csokoládétáblát, heti bulvárt, szerelmes regényt.
A harmadik emeleti férfi, N. N. fenti szomszédja nem dolgozta fel, hogy az asszony pakolt, bérelt lakásba költöztette a gyerekeket, vitte az új bikát a munkahelyéről. Búcsúlevelet nem írt (vagy a hadnagy nem hajlandó megosztani a nyilvánossággal, talán nem maradt ideje, hirtelen elhatározásból tette, amit tett). Nyilvánvaló tény, hogy a megcsalt férj számára elviselhetetlen a gondolat, hogy a szeretett asszonyt, gyermekei anyját más öleli, hogy gyerekeinek másik férfi mesél, altatja el, másik ébreszti őket iskolába menet, készíti tízóraijukat. Kibírhatatlan érzés számára, amikor az órára néz, ma is idegen férfit lát a család napi programjában. Fél évvel azt követően, hogy nő hazaköltözött: a kín nem csökken.
A kérdés annyi, baleset vagy gyilkossággal kombinált öngyilkosság. Egy XXI. századi lakótelepi Dugovics Titusz. Ha balesetként kezelik, akkor balesetkén zárja le a rendőrség, nem kérdés. A baleset egyszerűbb, gyorsabb, könnyen pont kerül az ügy végére.
Ha gyilkossággal kombinált öngyilkosság, akkor ott a kérdés, miért? Miért éppen N. N-t? Kinek árt, mivel árt N. N., hogy ilyen csúnya véget érjen?
– Mi legyen? – kérdezem Kovács II. hadnagyot.
– Üljünk össze? – kérdez vissza. – Megtaláltam az öngyilkos férfi jegyzeteit, érdekes, logikátlan részletek olvashatók benne, mintha a fickó behülyült volna a végén. Az utalásai se tiszták.
– Szerintem üljünk össze, hátha találok részletet, ami elkerülte a figyelmét.
– Mikor?
– Várjon. Magánál a férfi jegyzetei. Kimásolta? Gépben van? Ha igen, küldje le a boxomra előbb. Nem ismerek részleteket, csak amit már közöltem a lapban. Átfutom, azután találkozzunk. Jó így?
– Volna egy meglepetésem.
– Nocsak.
– Az íróra vonatkozó jegyzeteket találtunk az öngyilkos számítógépében.
– Mekkora anyag az egész, mikorra végzek?
– Egy nap. Holnap délelőttre végez, ha igyekszik. Nekem ugyan beletelt egy hétbe, de maga a szűkített verziót kapja.
– Akkor várom. Küldje mielőbb.
Közben arra gondolok, N. N. naplójának teljes változata érdekesebb lehet, mint az öngyilkosra vonatkozó reszli, de nem szólok. A hadnagy nem tudja, régen ismerem. Nem kell, hogy megtudja, jobb ez így.
Felhangosítom a laptopot, hogy halljam a konyhában, amikor érkezik a küldemény, kóstolom a fővő pörköltet a gázon. Újabban rászoktam, hogy másfél kiló, háromféle húsból készítek pörköltet, csontos mindenképpen kerül bele, oldalas például, aztán műanyag tálkákban porciózom, lefagyasztom, és amikor enni akarok, három perc alatt csinálok hozzá köretet. Rizst, krumplit, nokedlit, tarhonyát, vagy készen veszek knédlit. A tarhonyás húsom világbajnok, mondaná, ha volna, aki enné, de rajtam kívül nincs, ki egye. Nálam nincs előre megbeszélt, gyertyafényes vacsora, ünnepi ebéd. Bulvárnő a bulvárral ebédel, szendvicset, ha van. Optimalizálja a konyhában töltendő időt. Inkább minimalizálja. De mégse haljon éhen.
Nyitom az ablakot, a pörköltszag elárasztja az egész lakást. Kellene egy konyhai elszívó. Az egyre ritkább bundás kenyér és halsütés olajbűzénél is azt gondolom, kellene egy elszívó a konyhába, mert nélküle borzasztó a helyzet. De várok még egy kört. Nem kell kényesnek lenni, ha nincs miből.

2.

Az öngyilkos férfi ömlesztett számítógépes jegyzetei kondulnak be elsőként, benne egy N. N-szöveg. Tőle aztán nem is kapok mást.
– Lassan olvassa, legyen türelme, mert türelem nélkül egy mukkot nem ért belőle – megköszönöm a hadnagynak, nyitom.
A forrónyomos figyelme felkeltve. Lassan második éve futunk össze különféle helyszíneken, eleinte igen ellenségesen viselkedett, mostanára talán felismerte, nem vagyok bulvármaca, szépen dolgozunk együtt. Nem volna baj, könnyítene a közös munkán, ha egyéb tervei is volnának velem, és azt se mondhatom, nem is mondom, hogy ellenemre volna a rosszkedvű konya bajusz.
Nem nehéz olvasmány. Tiszta, magáért beszélő anyag. Felfoghatatlan, mit nem ért belőle a rendőri agy. Igaz, van némi káosz, néha össze nem függő mondatrészek, mégis világos, mint a nap.
„Hétfő este. Nem tudok aludni. Margó nem jelentkezik, a gyerekeket nem hallom, a lakás üres nélkülük. A kutyát se sétáltatom, itt szarik, a dobozba az erkélyen, képtelen vagyok lemenni a térre, a nagylány jut eszembe róla, és az, ha valaki kinéz az ablakon, azt gondolja, na, ez is egy szerencsétlen fasz, aki nem tudta kielégíteni az asszonyt. Röhög rajtam. Nem tudok enni, se inni. Boltba se megyek.
Ezt találtam N. a sunyi írószomszéd tollából egy irodalmi portálon:
„Érdekes a birka természetrajza. Születését követően szalag a nyakba, barika a neve, mosoly jut neki, tréfás szőrtépés, szeretetteli buccantások. Bárányként már hozzákapcsolódik a báránysült, de ekkor még nem tudatosul, hogy áldozatként regisztrálta őt a Jóisten, a vesztesek közé kompatibilizálta, jópofizik derűsen, hátsó lábára állva produkálja magát, senkit nem szeret jobban, mint az őt dédelgető személyt, akit mindennap lát, aki minden esetben meghallgatja panaszait, segít rajta. Csakhogy az évek telnek, a kisbárány nő átalakul, változik a felállás, bővül a feladatkör. Itt élnek a harmadikon.
Bembó Birka, illetőleg Birka Bembó egy idő után a kicsi bárányok gondos, türelmes apukája, de birkaanyónak meg kell elégednie a kedves jóreggelttel, jojcakáttal. Pedig birkaanyó vasas némber. Igényelné, hogy Bembó lefeszítse róla az egyre szorongatóbb abroncsokat, ha kell, pajszerrel, ha úgy, lángvágóval. Arra gondol: Lángvágó, ohh, Isten, lángvágó! Hol egy lángvágó férfi, aki tűzbe borít? De Bembó nem használ ilyen vad szerszámot. Sőt. Amíg birkaanyó azt nem mondja egy kelletlen szombat reggelen reggeli készítés közben, bazd meg, ha nem kellek, minek vagyunk együtt, közben Bembó azt gondolja, ők, Birkáék, a világ csodája, hiszen kiegyensúlyozott szeretet szövi át az egeket, semmi hisztéria, semmi csalafinta.
Birkaanyó nem így, nem ilyen gorombán szándékozta, de hát itt ez a fasz, most nézzed meg, vihogva keni a vajat közben, én közben éjszakánként megőrülök, kettőig nem alszom, ez meg szuszog, durrogtat álmában, döngeti a mellét, hogy egy csoda, ilyen férfi nincs, mint ő, csak mert gőz és mosogat ahülyéje. Halál komolyan gondolja. Ettől el lehet ájulni.
Bembó elkap a lépcsőházban: képzeljem, mi van. Beszólt neki az asszony.
Bembó tavasszal – tavasszal az elhanyagolt asszonyok beindulnak, a tavasz kémiája kényszeríti erre őket, harmincas, elhanyagolt asszonynak a tavasz kémiája se nagyon kell, elég a hiánykényszer – egy délig elhúzódó reggelt bömböl át az Olvasóban: idegen autóban látta birkaanyót.
Amíg fénykép nincs, ne szipákolj, öcsi, a szemednek se hidd el, amit láttál, a szem csalóka. De bizonyítékot se fogadj el idegentől, mert hamisítvány – mondom én okosan.
Az eset után birkaanyó bejelöl:
„Beszéltek még Bembóval?
„Ritkán látom.”
„Szerinted hogyan fogadná, ha visszaköltöznék?”
„Lejárt az új szerelem?”
„Albérletben gyorsan lejár a szerelem, tudhatnád.”
„Beszélj vele, én mit tudjak mondani a férjednek?”
„De mit gondolsz?”
„Azt, hogy hívd fel. Jó eséllyel hívod.”
„Mit mondjak? Mit lehet ilyenkor mondani?”
„Nő ezt jobban tudja. Te meg aztán nő vagy.”
„Én nem tudom. Szar ügy.”
„Gondoltál rá, mi lesz később, ha ennyire nem igényli szexet?”
„Persze. Ügyesebb leszek, megtanultam a leckét. De mit mondjak neki?”
Na. Mit is. Végül azt javaslom, mondja azt, költözés óta még ki se pakolta a dobozokat, a kartonból öltöznek, mert az első nap óta arra vár, érte megy Bembó, és hazaviszi. Életszerűnek tűnik, emberinek, Bembó nem lát majd a bűntudattól, mert tényleg. Csak várt, nem tett semmit. Egy férfi harcoljon.
  Bembó néhány nap után leül az Olvasóban az asztalomhoz: Képzeld, Margó visszajön, mert hiányzom a gyerekeknek, neki is, három hónapja ki se csomagolt, rám várt, de igyekezzek, ha jót akarok. Mit tegyek, barátom? Mit?
Ez a kérdés. De jobb nem szólni. Az érzelmi ügyek kiforrják magukat külső hatás nélkül, azt is sajnálom, amit mondtam. Most ősz, kezdődik az iskola, szépen hordják a gyerekeket óvodába, iskolába, két szép emberpéldány.
Újra belép Margó birkaanyó a csetbe, azt mondja:
Úgy tűnik, igazad volt, megbocsátja a kalandot, jó ötlet volt a dobozos.
Nem hiszem, válaszolom, az ember csak annyira bocsát meg, amennyire az érdekei követelik.”
Így ír rólunk a sunyi alsószomszéd. Tehát mindkettőnkkel kapcsolatban volt a rohadék. De Margóval hogyan? Nem jártunk össze, erről nem tudtam. Dugta Margót?”
„Április, kedd. Nem jön haza délután, ahogy rendesen. Mindkét gyereket én hozom. Azt mondja, túlóra, negyedévzárás, jó volna, ha nem cirkuszoznék, mert a végén elveszíti a munkáját.”
„Április, péntek. Margó este elment az anyjához, vitte a gyerekeket, én be vagyok osztva szombatra.”
„Május, péntek. Margó este elutazott, mert beteg az anyja, vitte a kocsit, a gyerekeket, két hónapon belül negyedszer. De nem érem el telefonon. Hívom az anyóst, a számon előfizető nem található. Margó nem veszi fel. Csak nem baleset?!”
„Május, szombat. Ma sem érek el senkit. Különös. Egész nap hívogatom, semmi. Mit tegyek?”
„Május, vasárnap. Este megérkeztek Margóék. Jókedvű, túlságosan is az. Mintha valami nagy jutott volna neki a jóból.
Miután lepakolunk, rákérdezek, miért nem veszi fel a telefont. A munkába járó táskájában maradt a mobilja, ez a válasz, csak Pesten vette észre, de már nem fordulhatott vissza. És valóban. Előszedi a szekrényből, negyvenhárom nem fogadott hívás. Azt mondja, kétszer próbált telefonálni a posta előtti nyilvános fülkéből, péntek este, amikor megérkeztek, és szombat délelőtt, amikor vásárolt a hétre, de foglalt voltam. Ez is igaz. Kerestem a neten, mi ez az ismeretlen szám, mert amikor hívtam, nem vette fel, de nem találtam semmit. Persze, ha nyilvános, madzagos egy faluban, ki venné fel? De miért nem hallottam a telefonját csörögni, amikor hívogattam? Ez a kérdés. Mert a munkahelyén le kell halkítaniuk, hogy ne zavarják egymást. Nyomom a számát, nem hallom. Nem hazudik a kurva. És mi történt anyád telefonjával? Új van neki, új számmal, a régit elhagyta. Itt van, másold át.
De miért kell pokollá tenned a hétvégémet ilyen baromsággal?
Néz, hogy mi bajom. Nem érti.”
„Július, kedd. Nem tehetek róla, nincs kedvem Margóhoz.
Amikor itt rázza magát, az jut eszembe, néhány hónapja másnak tette. Amikor rábukik, cuppog, az jut eszembe, ugyanígy cuppogott máson. Nem nyaltam meg, mióta hazajött, hiába nyöszörög, nyomkodja lefelé a fejem. Elhánynám magam. Nem tesz jót a szexnek, ha az ember közben más férfi farkára gondol, ami előtt ott járt.
Hiányzik a hit. Nem hiszem egy szavát, egy mosolyát. Hiányzik, hogy bármit teszek, az kettőnké, az öröklété, a gyerekeké. Nem érzem, amit eddig mindig, amikor elvállalok egy nagy munkát, hogy a bevételből kicseréljük a konyhabútort, kettőnké, a lányokkal, négyünké, mert négyen vagyunk, szemben az ártani akaró világgal. Kiment belőlem a biztos tudat, hogy ők az enyémek, bármi történjen, hogy egymásért, egymás védelmében szövetkeztünk. Hogyan lehet, hogy nem kalkulál erre?”
„Augusztus, szombat. Margóék második hete, iskolai szünet, az anyjánál. Kivagyok. Egyedül vagyok. Nem látok semmit, ami a holnapra vonatkozhatna. Margó soha nem hív, nem küld sms-t, pedig minden nap várom. A lányok is leszarnak. Szerencsére elvállaltam egy nagy szigetelő-ablakcsere munkát, a héten levegőt is alig kaptam, egy segéddel csinálom, hogy kisebb legyen a kiadás. De szombaton, vasárnap nem dolgozhatunk a zaj miatt. Nem tudok mit kezdeni az idővel egyedül. Hiányoznak nagyon.
Ez a szemét írószomszéd ül az ablakban, hajnalban is, amikor megyek, este is, amikor jövök. Szerintem Margó a szeretője volt, mi másnak köszönhető a bensőséges cset-beszélgetés, ha nem dugtak? Bámul az ablakból, röhög rajtam.  A férfiak mindig kiröhögik az embert, akinek félrekúr a felesége.”
„Augusztus, vasárnap. Seress Rezső összeállítást találtam a neten egy csomagban, azt hallgatom napok óta. Soha nem ismertem Seresst, talán a Szomorú vasárnapot. De itt tömeges Seressek a múlt század első feléből. A Csillogó hópehely, a Gyerünk, Bodri kutyám, a Talán egy perc, talán egy óra, a Nem az a fontos, az ember hány éves, a Szeressük egymást, gyerekek. És persze a Vasárnap. Tegnap óta ez megy, lefut, újraindítom. „Szomorú vasárnap száz fehér virággal, vártalak kedvesem templomi imával, álmokat kergető vasárnap délelőtt, bánatom hintaja nélküled visszajött. Azóta szomorú mindig a vasárnap, könny csak az italom, kenyerem a bánat, szomorú vasárnap. Utolsó vasárnap, kedvesem gyere el, pap is lesz, koporsó, ravatal, gyászlepel. Akkor is virág vár, virág és koporsó, virágos fák alatt utam az utolsó, nyitva lesz szemem, hogy még egyszer lássalak, ne félj a szememtől, holtan is áldalak. Utolsó vasárnap.”

A műszerész utolsó bejegyzése a most véget ér. Vasárnap a Szomorú vasárnap. Ez a nevezett vasárnap.
A jegyzőkönyvből, a körülményekből világosnak tűnik a folyamat. Vasárnap ebéd előtt N. N-t a felesége leküldi a szeméttel, hogy ne legyen tele az edény a konyhában ebédkor. Ő pedig megy, mi mást tehetne. Kerül, átcsoszog a zebrán, kinyitja a szemetest, beledobja, visszazárja, visszacsoszog. Ha nagy a forgalom, várnia kellett néhány kocsit, percet. A szomszéd látja, hogy viszi a szemetet. Két nap alatt pszichésen ledarálta a Szomorú vasárnap.
Képzeletében, mint egy kamaszéban, amikor gonosz, szívtelen szüleit akarja büntetni, megjelenik a temető, a temetés, a pap, a virágok, a szenvedő, kisírt szemű Margó és a feketébe öltözött kislányok. De látványos dolog legyen a büntetés, soha el nem felejthető, ne hétköznapi, közönséges, és Margó is vegye tudomásul, hogy ő rájött, az alsó szomszéddal is „összekúrt”, érezze magát olyan szarul, ahogyan ő, a férj.
Felrohan a tetőre, az ajtót nem csukja be, számolva azzal, hogy kevés az ideje, ha az író megelőzi a halálát, ne zárja ki magát a lakásból (jegyzőkönyvi adat). De az idő elég. Mire N. N. átjut a parkolón át a lépcsőház ajtajáig, a szomszéd a tetőn várja.
Nézem a műszerész fotóját. Teljesen normális arcberendezés, rendes orr, érdeklődő barna szemek, rövid barna haj. Semmi különleges, semmi extra. Olyan embernek tűnik, aki mellé az ember nyugodtan leül a buszon, beszáll a liftbe.
Egyszer csak kattan valami, és vége a dalnak.
Ennyi. Tiszta és világos, mint a nap. Hívom a hadnagyot, mondom, ez az öngyilkos gyilkos öngyilkos. A halálát használta fegyvernek.
– Én is így gondolom – mondja.
– És most? Hogyan tovább?
– Sehogy. Megírom a jelentést, lezárom az ügyet. Nincs kit becsukni. Az elkövető meghalt, az író megszívta. Főleg akkor, ha nem dugta a szomszédasszonyt.
– Erre nem tenném a nyakam – mondom kedvetlenül.
Rákerestem Margóra, láttam néhány markotányos fotóját, szemre is vad, húsevő macska, akire ráírva a program. Éppen az a fajta szomszédasszony, aki elől nem menekült kilométereken át N. N., már ha egyáltalán.
– Azt javasolja, hallgassam ki a nőt?
– Dehogy. Min változtatna? Kinek segítene? Zárja le. Legyen itt a sztori vége.
Jó kis történet, jó kis véggel, ezt nem közlöm a hadnaggyal, csak gondolom. Azt is gondolom, hülyékkel tele a világ. Ki így hülye, ki úgy. Magukban elvannak, de minden érintkezés életveszély. Az egyik hülye nem érti a másikat, pedig ragyog az ég.
Ragyog a város. A híd, a bazilika, a folyó, a lejárók, a zölden maradt juhar és platánsorok levelei, a belvárosi terek bukszusai. Ragyog minden. A nép ámulva mosolyog az utcákon, a megállókban, örül a verőfénynek.
A nép azt hitte, mindennek vége, soha többé nem kel föl a nap. Harminc napja ma először töri át a felhőket, vadul tűz még ebéd után is. Csak N. N. sütheti.

Csütörtök éjszaka, Szent Karácsony után egy nappal, nulla óra és nulla óra harminc közt – egyes szemtanúk szerint már éjfél előtt – Szamárhegy mögött, a Fárikúti út egyik kisházába bent égett, égési sérüléseibe belehalt N. N. Tekintet-, WillMed-, Sopr- Ász’-, IJ-, Unicum-, Palócföld-, Diósjenői Gyöngykoszorú-szilva-díjas, MASZRE-, NKA-, Babits- és Soros-, Kőbányai Sörgyár-ösztöndíjas író, és az író nőismerőse, Vargha Mária, a háztulajdonos. A hölgy szintén életét vesztette tájékoztat a Bulvár Press nevében Estélhy Judit.

Robogok a tűzoltók után. Az első, talán tizenöt perce hallott szirénára ébredek, de meggyőzöm magam, álom ez. Előfordul, hogy szirénával álmodom, de erőszakkal kiverem magam az álomból, csak így bizonyosodik be tényszerűen, álmodtam, és nem kötelező öltöznöm, sziréna nincs, hogy visszaalhassak. Gyógyíthatatlan munkahelyi ártalom. Most is így történt, csakhogy zavar a gépezetben. Tudtam, hogy nem álom, hallottam valamit, de nem akarok menni, legalább egy nap jusson az ünnepekből, a tegnapi szentestén is hullákkal és rendőrökkel kergetőztem. Bizonyos számú halál elég, év végére irtózom az agyonlőtt betörőtől, megkéselt házibaráttól, fej nélküli öngyilkostól a híd alatt, nem akarok hullát karácsony másnapra. Termelési riportokat akarok írni az ország felvirágzásáról, és arról, hogy kinyílott a pitypang, hogy átadtak egy csibenevelőt, hat munkahely, szalagvágás. A hullából csak a hullamosó, a boncmester, és a Kegyelet kft, a temetkezési vállalat virágzik. Kész. Mégis minden hiába.
A második sziréna mozdít, huszárló a trombitahangra. Bakancs, síruha, termosz a betárazott forró teával, nyomás. A harmadik sziréna, A a tűzoltó frontharcosok rohamautója mögé állok be, robogunk végig a Kossuth Lajos utcán, Szent Tamáson, fel a Kun Béla átvágásra, onnan le a főútra, amit Visegrádi útnak nevez a köznyelv. Megyünk, akár a meszes a gyönyörű hózáporban. Mert zuhog persze. Már nem rémülök egy kis hóeséstől. Télen hideg van és hó, nyáron meleg és eső. Vagy szárazság.
Megyünk és megyünk. Már a Csenkei hídnál imádkozom, nehogy Szentendrére tartsanak a fiúk. Balra a folyó, a tempóból vissza kell vennem. A folyó, a hegy és az erdő alatt centis jég az úttesten. Ez olyan biztos, mint a Szentírás. Minden télen centis jég, a bükkerdő köpi a bitumenre. A tűzoltók kerekei bírják, a súlya tűri a jeget, a Suzuki viszont gyorsan a Dunába szédül. Lassítanak ők is. Aztán a Tó vendéglő után index, felkanyarodunk Búbánatba. Ima vége. Eseményhez riasztottak, ha eset van, az éjszakai kaland értelmet nyer. Mielőtt a Völgy utcai elágazáshoz, az emelkedőhöz érünk, messziről látható a veszett sötétben, a behavazott, deres fák kékeslilán pulzálnak a magasban. Itt a helyszín.
Vékony csíkban eltolva a keskeny, nyáron is egysávosnak tekinthető Fári-kúti út. A hó néhol a kocsi ablakáig feltornyozva, a rohamkocsi csikorogva halad a két hópart közt, amikor hozzáér, megtépi, hófüggönyt húz közénk. Nincs három-három centi hely oldalt. Ilyenkor lassítok. Mindig lassítok, ha nem tudom, mit rejt a függöny. Érkezünk, a tűzoltók berobbannak a hóba, csak később látom, a kisautó – ők lehettek az első szirénahang – már kint, tűz nincs, csak némi füst, gőz, ami az oltásból maradt, és üszkös, kormos gerendák, oldalfalak. Ami a faházból maradt. Álló kémény, beszakadt ajtajú, szétégett ruhásszekrény, felismerhetetlen kályhaféle és egy lerogyott ágy. Nem sok. A leégett épület mellett bordó kiskocsi ül a fenekén, mint a lyukas strandlabda, felhólyagzott ajtókkal, kidurrant kerekekkel. Közel parkolt, túl közel, derékba kapta a hőt. Készítek néhány ütős fotót.
A rendőrök a Völgy utcai fronton összebújva. Akkor bújnak így össze, amikor isznak a hideg ellen, vagy inni készülnek. Közelebb lépve hallhatom, nem csak isznak és tanácskoznak, de dideregnek, káromkodnak is. Nem volnék rendőr. A rendőrnek se éjszakája, se nappala, se pénze, csak óvja és védi a polgárt. Ők a második szirénahang ezek szerint. Kovács II. hadnagy újra a főrendőr. Lehet abban sorsszerű, hogy minden eseményen összefutunk. Ő a főrendőr, én a főtudósító. Az elsők közt érkezünk. Gondolok valamit nyúzott fejével, lombos bajuszával kapcsolatban, de nem vallom be magamnak, csak ha vége a közös munkának.
– Ha ez a nő egyszer nem rohanna utánunk, föl se kelne a nap – mondja a három rendőr egyike, elkapom a mondatot két ropogó lépés közt. Röhögnek. Kiröhögik a sajtó munkásasszonyát.
– Ha egy nap nem látom, hiányérzetem van – morogja Kovács II. hadnagy fanyarul bajusza alól, – hullahiányérzetem.
– Gondolhatja, nekem is, ha nem látom. Loholok maguk után, mint az eszetlen liba.
– Hehe – mondja Kovács II. hadnagy. – Pedig ismerheti a közmondást, ne fuss olyan kocsi után, ami nem vesz fel.
– Ismerem hadnagy úr, ismerem, hogyne. De most a tűzoltók után futottam, és ők nem nyilatkoztak a tárgyban. Majd rákérdek.
– Egyszer járjon utána, javaslom.
– Mi történt?
– Egyszerű, mindennapos karácsonyfatűz. Lesz még néhány, kár volt kiugrania a meleg dunyha alól. Az ember megszokja, hogy a karácsonyfák égnek. Ha nem égnének, hiányoznának – és hozzáfűzi –, mint magácska, ha elmaradna.
Fáj, ahogyan a „dunyha” szót kiejti, rövid ideig funkcionáló anyósom száján ömlött ki ennyire teli ennyel, „Juditkám, a dunyhát ki kell rakni a napra hétvégen, nem tanultad meg anyukádtól?”, áll a szőr karomon. Bosszant a „magácska” is, de nem szólok.
Körbejárom a helyszínt, készítek néhány fotót. A tűzoltók egyik része pakol, tekeri a csöveket, söpri a havat, a másik dohányzik, várja az indulást. A tűzoltókat nem kérdem, mert soha nem válaszolnak, olyanok, akár a marslakók. Most viszont megszólít egyikük, recsegő hangú, fekete szemű, piros-ezüst marslakónak öltözött férfi:
– A hadnagy hülyeséget beszél, ez a tűz nem hétköznapi karácsonyfatűz, mert mindkét hullát az ágyban találtuk, nem menekültek. Még ha alszik is az áldozat, ébred, és próbál menekülni, ezek nem mozdultak.
– Füstmérgezés lehet? – kérdezem.
– Aligha. A füstre is ébred az ember, de a tűzre főleg. Ezek ketten nem mozdultak. Rájuk égett a paplan.
Vissza a rendőrökhöz.
– Nem mondta, hogy van két mozdulatlan halottjuk. Azért ez nem tűnik közönséges év végi tűzesetnek.
– Részegek lehettek.
– Tudják már, hogy kik laktak itt? Öregek?
– Nem lakott itt télen senki. Egyetlen kocsinyom a hóban. Légyott – mondja Kovács II. hadnagy. – Szerelmi fészkecske, titkos légyottocska.
– Ha szerelmi fészek, miért nem ébredtek fel a tűzre?
– Talán nem akartak, mert jó volt nekik. Hehe – vigyorog a bajszát táncoltatva.
– Ne legyen ennyire cinikus, hadnagy – morgom a sok becéző főnévre. – Tudja már, hogy mi a nevük, honnan valók?
– Hogyne. A szomszéd, aki telefonált, ismeri a nőt, nyaranta a gyerekeivel itt lakik. Tanárnő, harmincas, a városban tanít. Ellenőriztük a rendszám alapján, azonosítva, a neve Vargha Mária. A férfit nem azonosítottuk, de nem a férj. Annyit tudunk a szomszédtól, aki telefonált, hogy megfordult néha a telken a nővel, és annyit, hogy minden karácsony második napját együtt töltötték itt, a házban. Ennyi, hölgyem, nem sok, de mind megosztottuk a sajtóval. Írjon róla valami izgalmasat, épületeset, hadd tanuljanak a fiatalok.
– Így lesz, hadnagyom – mondom. – Hadd épüljenek.
Elköszönök, óvatosan, nehogy felakadjak, egyik kerékkel a szerkocsi nyomába állva indulok haza. Lassan, komótosan. Végiggondolom útközben, hogy kiből lehetne kiszedni valamit. Ez így kevés a tanárnőről. Melyik iskola, kik a nő kollégái, mekkorák a gyerekek, van-e családi állapota, ha van, milyen, honnan való. Facebook, iWiW, lapozom, keresek Vargha Máriákat. Nincs, aki akár felében is rímelne. Titokzatos nő, ha valóban harmincas.
Formázom a képeket, próbálok kihozni a sztoriból mindent, elsősorban a gondatlanságra, a fenyő- és adventi koszorúk tüzeire fókuszálok, arra, hogy legyetek észnél, emberek, attól, hogy karácsony, még ugyanúgy éget a tűz, mint rendes napokon. Nyögvenyelős dolgozat lesz ebből, bárki meglátja. A tűzoltók nem elég hősiesek, a rendőrök nem védenek és óvnak, ahogy kell, és a tél viszonyai sem elég kétségbeejtőek ahhoz, hogy penge anyag készüljön, dráma tragédia hátán, és viszont, heroikus küzdelem a köbön. Iparos termék készül hétköznapi kellékekkel. Ez van, mondom magamnak, csak annyira színezhetek ki egy történetet, ami mögött a valóság még hitelesnek látszik.
Másnap délelőttbe ér a nap, a kisfixet fél flekkben felnyomtam tegnap, keresem a riportformát, ha egyszer kimásztam, csináljak valamit, legalább a benzinköltséget, az óradíjat behozza. A telet, ünnepeket meghatározó alapelveknél tartok, amikor hív Kovács II. hadnagy.
– Hogy halad?
– Sehogy. Adatok nélkül nincs irány, keresgetek, várok.
– Nna akkor – nyújtja meg. – Van adat.
– Miféle?
– Öngyilkosság.
– Ne mondja. A magányos nyugdíjasok lesznek öngyilkosok karácsonykor, nem harmincéves nők.
– De mondom. Szerelmi dráma.
– Ejsze, viccel! Karácsonykor nincs szerelmi dráma.
– Az jó. Egy szerelmi dráma feldobja az embert.
– Honnan tudja?
– Búcsúlevél a nő lakásán.
– Valódi?
– Valódi könnyfakasztó búcsúlevél, stilárisan, dramaturgiailag a javából.
– Átmélezi?
– Azt nem tehetem, tudja jól. Ugyebár nem akar kirúgatni.
– Dehogy. Dehogy akarom kirúgatni. Felolvassa? Összefoglalja?
– Összefoglalom.
– Halljuk.
– A halott nő kétgyerekes családanya, rendes férjjel, munkahellyel, rendes anyagiak, rendes lakás, kocsi a férjnek, a nőnek is, egyetlen dolog nem rendes, a szerető. Erről szól a levél. Hogy a nő nem képes tovább élni a kettős életet, de azt se akarja, hogy a szerető vidáman vadásszon tovább négy közös titkokkal övezett év után, úgy dönt, ha nem költöznek közös háztartásba januárban, ha nemet mond a férfi, a hagyományos, karácsony másnapján megejtendő szerelmes napjukon megmérgezi a pasit is, magát is. Megnevezi a mérget, amit az Unicumba tesz. Csak magának mondom, hátha nem tudja, hogy az Unicum elnyomja a méreg keserű ízét. Az idén a kisebbik fiú is betöltötte a tizedik évét, a fiúkat az apjukra bízza azzal a megjegyzéssel, bocsásson meg, és szerezzen jó mostohaanyát nekik.
– A tűz ráadás az egészen…
– Hab a tortán. Dugás és Unicum után elaludtak, nem ébredtek föl, nem oltották el a fenyőn a gyertyákat, ennyi. Jobban eligazodik?
– Jobban. A szerető neve?
– Nincs, a levélben férfizi, vagy N. N-ként emlegeti a fickót. Ismeretlen hulla. Majd keresik, ha hiányzik valahol.
– N.? Két N. ? – kérdezem, megcsap a szél.
– Kettő N., vagy három, inkább kettő…
Megköszönöm, tovább én járok az ügyben. Szöget üt az N., Hívom N. N. kisebbik nagyfiát azzal az ürüggyel, hogy elhagytam az öreg telefonszámát, de valami kis szilveszteri interjút akarok tőle.
– Itthon van? – kérdezem, miután elkérem a számot. – Beszélnem kellene vele személyesen.
– Dehogy van itthon. Karácsony másnapján évek óta a nagymamához utazik, az anyjához. És marad néhány napot, amíg elrendezi a telet, a téli feladatokat, amit öreganyó már nem képes.
Diktálja a számot.
– Kösz, szia.
Nem mondok semmit a Fári-kúti tűzről, minek tenném, ráadásul ma még nem százas, hogy az író volna a megmérgezett, elégetett szerető. Erős a gyanúm persze, hogy igen. Ki más? Megcsörgetem egyszer, kétszer, nem veszi fel. Francba, francba, idióta férfiak! Francba!

Hétfőn kora délelőtt a Gátőr utcában öt kapavágással agyonverték N. N. Tekintet-, Palócföld-, Aszú-, IJ-, Soproni ászok-díjas, MASZRE- és NKA-ösztöndíjas írót – tájékoztat a Bulvár Press nevében Estélhy Judit.

Délelőtt kilenckor nem történik semmi a gyakorlat szerint. A kánikula némi alkohollal estére bolondítja meg a népet, addig csend honol és béke. Aki otthon piheg, élvezi a reggeli hűvöset, frissítő szelet, kihasználja az üdítő rést az éjszakára maradó harminc, és a nappali negyvenöt fok közt. De nem bűnözik, szundikál esetleg, mert éjszaka forgott és fuldoklott a hőségben. Így szokás. A szenvedély- és szerelmi gyilkosságok más időpontra esnek. Aki dolgozik, mert van munkája, nyomja, tehát a munkahelyén se bűnözhet. Kizárt időszak. A bulvárújság uborkaszezonja, biztos pihenőidő.
– Gátőr utca – mondja.
– Jaj, ne!
– De bizony Gátőr.
– Merről közelítsem?
– A Jókain gyere.
A város Gátőr nevű hírhedett utcájában soha nem állok meg se autóval, se gyalog. Kerülöm, ha lehet. Az úttest terepjáróhoz szabva, a kátyúk minden évben nőnek, kátyú kátyúba ér, lehetetlen navigálni köztük. Hóban, jégben a mainál is izgalmasabb az élet az utcában közlekedők számára, minden lépés élet-, de minimum törésveszély. Az esős időszakok megoldják a házfalak, a méteres kiskertek előtti erődítményjellegű kerítések festését. A dupla magas kerítésvasak, szögesdrótok, a házfalak az ablakok, redőnyök magasságáig vastagon fedve az évek alatt felrakódott sárral. Néhol megfolyik, mint a láva, aztán visszakeményedik. Vélhetőleg népgazdasági okokra vezethető vissza, hogy nem javítják az utat.
Az út Duna felé eső oldalán, az úttest és a magas Duna-gát közti szűk sávban betonlapokból épített földszintes házsor, mint a láger, a dorogi bányászkolónia unokaöccse, feltűnően magas téglakéményekkel, mintha várnák az emeletráépítést. Huszonöt éve várják. És gyűlik a szemét. Funkciójukat vesztett virágágyásokon, elhagyott udvarokban, használatlan lépcsőkön. Kis és nagy műanyag palackok, reklámszóróanyag, lába vesztett székek, törött szánkók, rozsdás kerékpárváz, autógumi és roncs-Moszkvics, nejlonzacskók, kinyomott ragasztós tubusok. Az egymás követő esős időszakok tömörítik a szemetet, a telente érkező hó kinyomja közülük a maradék levegőt. A rétegződő szemét a szélárnyékos pontokon dátum szerint jelzi a környék szociológiai összetételét, vásárlási, élelmiszer és narkófogyasztási szokásait. Egy sikerült feltárás pontosan regisztrálná a Gátőr utca rendszerváltást követő humánpolitikai térképét. A Gátőr utca a nemzeti-népi együttműködés mélypontja. Az emberi kapcsolatok tragédiája. Így mondják, akik ismerik. Én kerülöm, ha lehet.
Középkorú férfi a halott, kapával csapta agyon egy húszas éveiben járó debil nő. A színhely körül nézelődő férfi szerint (később mondja a nevét: Damjanits) „elmeháborodott picsa” az utcából. Az eseményről újra csak vérfoltok maradtak, és ahogy Kovács II. hadnagy magyarázza a történteket, nem értem sehogyan. Ballag egy férfi a járdán nyári öltözékben, rövidnadrág, vékony ing, a Pöltenberg utca irányából föl a Táti útra. A Gátőr utcában régi csőtörés legömbölyödött földhalmai, a mély gödör az utca közepéig ér, elhalad a szemközti telek kerítése alatt, a veteményesben ér véget, pontosabban egy sárgarépaágyásban. Első szemre a nyomokból úgy látszik, mondja a hadnagy, hogy a nő ebben a csatornaárokban várta az áldozatot. A drót alatt mászott ki a kertből, a földhányás tetején szemmagasságban rést nyitott, hogy azon keresztül lássa a közeledőket, és kiszúrta a férfit. Amikor az áldozat elhaladt a pallón, a nő a csőről fellépett a járdaszintre, és hátulról négy vagy öt csapást mért fejére a szerszámmal.
– Ismerték egymást? – kérdezem.
– Nem tudjuk még, de a férfi az iratai szerint a város másik végén lakik. Ha itt élne, ismerném, az utcának ebben a felében nincs egyetlen ismeretlen család, aki ne tett volna feljelentést, aki ellen ne jártunk volna el. Ilyen városrész.

– Mit keresett itt, tudja?
– Nem, még semmit. Azért vagyunk itt, hogy kiderítsük. A nő a szomszédok szerint kicsit hibbant. Szerintem kicsit nagyon hibbant, ráugrott a rendőrökre is.
Ezzel a hadnagy leszakad rólam, mint aki teljesítette kötelezettségét a sajtó felé. A csatornázás miatt elkerített utca a helyszínelő szalagokkal most duplán lekerítve. A szalag mögött rongyos, gatyás, félmeztelen gyerekek hada állandó mozgásban. Amikor egy-egy felnőtt vagy félig felnőtt feltűnik köztük, Kovács II. hadnagy kérdésekkel próbálkozik, de nem jut sokra. Senki nem tud semmit. Ha valamit mégis, megtartja.
Az utca úri feléről senki nem jön. Talán megszokták a rendőri jelenlétet, talán nem kívánnak belekeveredni. Az utca innenső házai – látom végigsétálva – jellemzően a hatvanas évek sátortetős szabványtervei szerint épültek. Mögéjük ragasztva az egyre alacsonyabb melléképületek, műhely, szerszámoskamra, ólak. A kertekben gyümölcsfák, vetemény, mint egy falusi kertben. A házak, ahol az öregek, az építtetők magukra maradtak, úgy romlanak, ahogy az idő eszi őket, hámló vakolat, elvetemedett ablakok, öreg almafák. Ahol a fiatalok is a házban laknak, verandát ragasztottak hozzá, L alakban új szobát. Fürdőszobát, az eredetinél nagyobb konyhát. Az utca másik fele: kelet és nyugat. Egymáshoz ragasztott panelkockák sora. A látvány is kelet és nyugat. Ég és föld. Mennyország és pokol. Soha, sehol hasonló különbségek. Nagy elme volt, aki a vékony földsávra gettót tervezett.
Visszafordulva a Lázár Vilmos utca torkolatánál, mellém szegődik a már említett Damjanits nevű ember. Köpcös, frissen mosott ősz hajú, gyors beszédű. Biztonsági őr a környéken.
– Tud valamit? – kérdezi.
– Senki nem tud semmit.
– Az is meglehet, hogy senki nem mond semmit, nem gondolja?
– De. Ha baj van, senki nem tud semmit.
– Mennyit ér meg magának, ha én tudok valamit? – hajol közelebb.
Meglep. Információért soha nem fizetek. Eddig nem fizettem. A cég nem különít el összeget erre. Én se különítek el. Most azonban visszakérdezek, érdekes helyzet, izgalmas tér, ki kell hoznom belőle, ami benne lehet, nézzük meg. A francba, nézzük meg.
– Magának mennyit ér?
– Ugyebár maga itt van, ide utazott, riportot csinál. Ha el nem mondom, amit tudok, lyukra futott, fölöslegesen megy el a napja, mert senki el nem mondja a lényeget. Az nem lényeg, hogy az egyik ember agyoncsapja a másikat, tömegáru, naponta tíz. Mennyit ér egy napja?
– Változó. Összeget mondjon, mennyit kér?
– OK. Ha jól tudja használni, egy ötös. Ha nagyon jól, akkor tizes. Olvasom majd, mennyire tudja használni, mert olvasom magácskát, amikor csak ír valamit. Ha nem érdekli a dolog, akkor egy fillért se kérek a sztoriért, de akkor nem is mondom el.
Hm. Ötezer nem vág földhöz, ha jó, tizet nem fizetek, az hétszentség.
– Rendben. Nyomja. Megállapodtunk.
– Ha igen, akkor lassítson. Mire a tetthelyre érünk, elmondom.
Lassítunk. Úgy sétálunk egymás mellett, mint az Őrház utcai szerelmespárok. Le kell hajolnom hozzá, mert Damjanits úr fél fejjel alacsonyabb, és ha lehajolok, érzem, dől belőle a sörszag, szeme ragyog, mint a bagzó macskáé.
– Zsuzsika kései leány – mondja, a lányt megnyomva. – Apja lehetett már vagy hatvan, az anyja is közel az ötvenhez, amikor összehozták. Itt laktam az utca végén, amikor született, mindenki elképedve, hogy a leány becsúszott Pali bácsiéknak. Vagy az az ok, hogy öregek voltak, vagy szüléskor barmoltak el valamit, vagy az anyja megpróbálta elcsinálni ügyesen, ami nem sikerült, a lényeg, hogy totál defekt, gyorsan kiderült. Nézett, mint az anyátlan birka. Kislánykorától a kertben dolgozott. Övé volt a kert. Kapált, bámult, gyomlált, bámult. A kisegítőbe járt, de ha elfelejtette, nem ment.
Ez a kisegítő iskola gyakran előkerül bűnügyekben, jegyzem fel a füzetben, utánanézni, mit mond a kisegítőkből kikerülő fiatal felnőttekről a szakirodalom.
– A szülei nem szerették, nem kellett gyerek volt, annyit is törődtek vele, mint a jutalomgyerekkel szokás. Ha megnyerte, hadd vigye! – felnéz, értem-e, mit mond a szólással.
– Nyugi – mondom, – minden szavát fogom.
– Úgy nőtt fel, mint a gomba, amíg tizenkét évesen, meg nem találták idősebb iskolatársai, akik, ugye, az utca másik felén nőttek ugyancsak, mint a gomba. Nagydarab, fejlett, csinos pofikájú kislány. Előbb egy fiú fedezte fel, aztán kettesével jártak hozzá a kertvégi orgonabokorban kialakított rejtekhelyre, aztán hatosával, végül amennyi jött, annyi jött. Hoztak egy-egy Tibi csokit, Túró Rudit, mondták a varázsszót, „elköltözünk innen, Zsuzsika, megszöktetlek ebből a házból”, ez volt az ára. Eltévedt, szeretethiányos kisleány, aki azt gondolhatta, így mennek a dolgok. A leány feladata az óriási kert, a vetemények, a krumpli, a minden megtermelése, „ha itt zabálsz, dolgozz érte”, mondta az anyja, az persze nem tűnt fel neki, ha nincs a házban, mert soha nem volt a nagyházban. Kirakták a nyári konyhába, az utcáról nem látszik – mutatja Damjanits –, a nagy cseresznyefa alatt áll, apró, lapos tetejű téglaházacska. Benne kis szekrény, priccs, rádió, tévé, alatta pince a terményeknek. Tíz évig ment a dolog. A fiúk, nagyfiúk, kisfiúk, öregebb fiúk jöttek, ahogyan a természet szólította őket, Zsuzsika mindig fogadókész, amíg be nem kattan. Az ilyenek előbb vagy utóbb bekattannak, zárt osztályon végzik, ez a történelmi tapasztalat.
– Történelmi – bónintom.
Damjanits mosolyog, élvezi az előadást.
– Az utcában hetekig állt a bál. A férfiak rosszul tűrik, ha mennek a biztos jóba, de a jó kapuja becsukva, Zsuzsi meg felismerte, hogy ha eddig nem szöktette meg a tengernyi fiú és férfi, eztán biztosan nem teszi. A megvilágosodás órái. Aztán néhány hét alatt lecsendesedik a vihar, a mézre járók megszokják az új rendszert. Hogy csalódásukat kifejezzék, és hogy a leány tudja, nincs elfelejtve semmi, amikor elmentek a kerítés mellett, és látták a kertben kapálgató leányt, bekiáltottak, hogy készülj Zsuzsi, jövök. Erre Zsuzsi kirontott a szerszámmal, ami éppen a kezében volt. Később a bekiabálásra rászoktak a kisgyerekek, akik ezzel bosszantották, a kerítés mögül kántálták, készülj Zsuzsi! Biztosra mehettek, mert minden bekiabálásra robbant, rohant. A purdék röhögtek, futottak.
– És most? Mit gondol, mi történhetett? Az áldozat nem lakik a környéken, hogyan keveredhetett bele? Miért ő kapott?
– Én úgy hiszem – mondja fontoskodva Damjanits, – hogy a gyerekek egész reggel bosszantották, ő meg módszert váltott, bebújt a gödörbe, hogy kilesse őket. És a fickó véletlenül erre járt. Ő kapta, amit kapott. Biztosan csodálkozott kurvára, hogy mi történik. Már ha volt érkezése.
– Ezt miért nem meséli el a rendőröknek?
– Mit gondol?
– Semmit. De ha nem mondja el, honnan tudják meg?
– Érdekel ez engem? Ez gyilkosság, lesz vagy öt-tíz tárgyalás, maga szerint mi a haszon abban, ha állandóan berendelnek? Úgy látom, egyedül a hamis tanúnak éri meg. Őt legalább fizetik.
Damjanits nevet. Rezeg a hasán a kabát a nevetéstől. Tartja a markát:
– Na, hölgyem, mennyit ér a sztori?
Kifizetem az ötöst. Nevetve elcsámpázik, a szél felfújja a haját, mint valami fehér glóriát. Még hogy tanúskodni, hol él hölgyem?
Fel a kőkemény, hónapok óta itt száradó földhalomra, készítek néhány felvételt annak ismeretében, amit a Damjanits nevű férfi mesélt. Szerepeljen a kertvégi orgonabokor, a kiskonyha, a veteményes, amit a lány gondozott. A rendőrök szétszélednek, a helyszínelésnek vége, lassan újra benépesül az utca, megtelik a fotógép nézőkéje. Előbb gyerekekkel, aztán fiatal felnőttekkel, középkorúakkal, asszonyok, férfiak vegyesen. Ezt úgy kell érteni, hogy ötvenes-hetvenes nagyságrendben. Úgy tűnik, az utca bal partján senki nem dolgozik. Kiszúrok egy harminc körüli férfit, borostás, karcsú, karja tele tetoválással, mint a labdarúgóké, elcsattantok róla néhány képet, pózol, befeszít, tetszik neki.  A cigány férfi a kép homlokterében, de mögötte jól látszik a gödör, a gödröt kerítő dupla sárga szalagok.
Le a dombtetőről, kérdezem, mutatok a házra, kezemben a notesz, írom a válaszokat, jelezve, nagyon fontos dolgokat közöl:
– Ismeri a lányt?
– Persze, az Őrház utcai bolond lány. Zavargatta az utca gyerekeit.
– Az áldozatot ismeri?
– Dehogyis, valami idegen, senki se tudja.
– Látta, mi történt?
– Dehogyis láttam. Csak mondták.
– De elmondja, mit gondol?
– Mit gondolnék? Semmit.
Indulna elfelé arcán azzal a kifejezéssel, ugyan mit akar tőle ez a nő, de visszafordul:
– Maga nem rendőr, riportot csinál?
– Nem biztos, hogy riportot, lehet, hogy rádiódrámát írok magukról – különlegessel kell szolgálnom, hátha hajlandó beszélni.
Eltűnődik, ha rádiódráma, érdemes-e belemászni a dologba, közelebb lép.
– Na, mondja a kérdést. Ha megírja az őszintét, kérdezzen.
– A gyerekek látták a történteket?
– Csak a végét, amikor az ember feküdt. Ha látták volna, szólnak, nem hiányzik itten a rendőrség.
– Tud arról, hogy a gyerekek mit kiabáltak rendszeresen a lánynak?
– Kiabáltak volna? Nem hallottam.
– Azt se hallotta soha, hogy készülj Zsuzsi, jövünk?
– Ugyan, hülyeség, senki nem kiabált senkinek, csendes, nyugodt hely, az Őrház utca az Őrház utca – amikor kiejti a száján, hogy Őrház utca, sötét bőre megváltozik, áhítat suhan át arcán lentről fölfelé, haját is megemeli az áhítat, mintha egy nagyon hazafi kétezer kilométerre a szülőföldjétől azt sóhajtaná egy idegennek: Haza. Az Őrház utca a hazám.
– Arról se tud semmit, hogyan történt?
– Nem. De abban legyen biztos, hölgyem, hogy az Őrház utcai fiúknak nincs szerepük benne.
Az ember, mialatt fényképezem, leveszi ragyogóan tiszta reklámsapkáját, most visszarakja, és lenéz a gödörbe.
– Valakinek – mondja, – csak el kellett kezdeni az egészet.
– Igen, de ki az?
– Zsuzsi, ki más lehet?
– Igazán? – nézek rá, hátha közelebb jutunk.
– Igazán – mondja a férfi, biggyeszt közben. – Olyat nem hallottunk, hogy aminek vége van, nincs eleje.
– Az már biztos.
– Hát majdnem – mondja.
– És nincs senki, aki közelebb volt, aki szemtanú?
– Van olyan, de az meg mindegy.
– Ki az?
A férfi lenéz a gödörbe.
– Nem lehet azt úgy megmondani.
– És azt se lehet megmondani – mondom kedvesen, – hogy ki járt legtöbbet a Zsuzsihoz? Mert ő viszont rosszul jár most, őt megtalálják a rendőrök, megfaggatják.
A férfi felnéz. Szép cigányember lehetett fiatalon, most is csupa ín és rost, mint az akác törzse. Azt mondja:
– Nem a kikérdezés a fontos.
– Hanem mi?
– Az, hogy egyformán van bennük akarat, bennünk, Őrház utcaiakban. Akin látni az akaratot, maradhat, akin nem, az elmehet.
– Olyan is volt?
– Volt néhány.
– Az Őrház utcából?
– Igen.
– Hová mentek?
– Mindegy. Nem mindegy?
– Mi a nem mindegy?
– Hm – gondolkodik hosszan –, talán az, hogy Zsuzsi szép, kedves kislány volt régebben. Szívesen néztünk rá, jó volt ránézni. Ma nem jó ránézni, ez a nem mindegy.
– Hogy érti? – kérdezem.
Sehogy nem értem. Aki nem Őrház utcai lakos, nem értheti, ilyen a világ. Honnan érthetné, ha nem tudja?
Ezzel zárjuk a beszélgetést, nincs benne sok tartalom, ami mégis, nem fogalmazható meg egyszerűen.
Ittlétem második órája közepén, féltizenegy körül, a százötvenedik fotó elkészültével az utca kiürül, csak a két civil ruhás nyomozó járja információ után. Meleg van, a szél nem rezdül, igaz, szenvednek a japánakácok, az orgonabokrok levelei szépen gömbölyödnek, hogy a nap lepattanjon róluk, de eddig is kánikula, az utca, a járda mégis tele kíváncsiskodókkal. Csak addig nem értem, amíg meg nem jelenik egy nagydarab idős férfi a hadnaggyal. Lassú léptű, lassú beszédű, nyúzott fickó svájcisapkában. Az apa. Ballagnak a repedezett Őrház utcán. A férfi bottal jár, úgy tűnik, mintha mindkét lábát húzná.
Igyekszem közelebb kerülni, hogy halljak valami egyértelműt, ami közelebb vihet a valósághoz. De Kovács II. hadnagy elhesseget. Elfordul, és háta mögött int, ne menjek közelebb. A lépcsőn megjelenik az anya. Aprócska falusi asszony fejkendőben, kék, apróvirágos otthonkában, akár egy eltévedt tyúk. Eddig nem nyitott ajtót.
A hadnagy és az apa belépnek a kapun, eltűnnek a házban.
Eddig tart a napom, nincs tovább. Helyszín bejárva, elérhető adatközlők megkérdezve, aktuális sómennyiség kiizzadva, kész, vége. A pontos tényeket megtudom a hadnagytól, ha megtudom.
A hír, a jegyzetekből, helyszíniből készült tudósítás pontos adatok nélkül nincs tíz sor a Napi friss rovatában:

„Gyilkosság a városban!

Az utcán támadott a férfira
Súlyos sérülthez hívták a mentőket, de holtan találtak rá egy középkorú ismeretlen férfira az Őrház utcában. A férfit mezőgazdasági szerszámmal bántalmazta egy huszonöt éves nő. A gyanúsítottat elfogták, előállították.
A gyanútlan férfit a járdán támadta meg és bántalmazta a gyanúsított, akit alig egy órán belül őrizetbe vettek. A rendőrség emberölés elkövetésének megalapozott gyanúja miatt indított büntetőeljárást.”

Pontosan egy hét múlva hívom a hadnagyot. Többnyire egy hetet várok. Egy hét alatt vadászszenvedélye lenyugszik, nem félti annyira az információkat a „nyomozás érdekében”. Az elmúlt hónapokban arra is ráébredtem, az áldozaton és az elkövetőn túl nevesítenem kell a hadnagyot is, például, hogy ő bontja ki a szálakat, fedi fel a titkokat. Minden ember hiú, a rendőr se kivétel.
Az áldozatról körbejár némi pletyka több változatban, de nem akarom elhinni, csak hivatalos tájékoztatás után. Az esetről amúgy csend. Mintha meg sem történt volna. A helyi tv, helyi rádió nem foglalkozott az esettel. Érdekes és érthetetlen, politikai szálat gyanítok, az áldozat, vagy a tettes valakinek a valakije, érdekességről, bűnügyről több tételben tudósít a helyi sajtó, ha nem lépnek prominens bütyökre. Valamit nyilván nem tudok, elkerülhette a figyelmemet.
– Nagyon sok a munkám, maximum öt rövid kérdés – mondja a hadnagy morózusan. Amikor kiegészítésért keresem, ezzel kezdi, öt rövid kérdés. Képtelen leszokni róla.
– Rendben – mondom, – köszönöm. Az első kérdés: ki az áldozat, biztosan tudni?
– Persze. N. N. író, szerkesztő a város másik végéről.
– Itt elakad a hang, az előre átgondolt kérdéssor.  N. N. régi barát, munkatárs, szerkesztőtárs, mentor, tanár, volt szeretőm. Az utóbbi években eltávolodtunk egymástól, de az emlékek szépek.
– Nem mondja, hogy N. N.!
– De mondom.
– Biztos?
– Már el is temették nagy csendben.
– Hogyan lehetséges, hogy senki nem tudott róla, gondolom, igaz, napokig a városon kívül dolgoztam, de akkor is.
– Csak nem az író nője volt az elkövető? – nem vagyok képes kihagyni a kérdést.
– Dehogy. Látta a nőt?
– Nem láttam, mire múlt héten a helyszínre értem, már elvitték.
– Fényképet se talált róla?
– Nem, hol találtam volna?
– Ha látni akarja, ma megnézheti, helyszínbejárás három körül.
– De a férfi mit keresett az utcában, úgy tudom, minden szökőévben szánta el magát.
– A közelben egy reklámújság szerkesztője lakik, nála járt, a fickónak nem volt munkahelye, állást keresett. Beszéltünk az érintettel, így történt.
Atyaszentszar, gondolom, még hogy reklámújság és N.! Úgy köszöntünk el, ha baj van, aki tud, segíti a másikat. Ha már újság, amit utált, akár nekünk is dolgozhatott volna, a pénzét meg kihajtottam volna a főnökből, ha törik, ha szakad.
– Maga szerint kész az öt kérdés? – morogja Kovács II. hadnagy.
– Kész, de a név bezavart, a tervezetteket még nem tettem fel. Kezdjük az elején.
– Rendben, de csak a maga kedvéért.
– Első kérdés: mi történt pontosan?
– Tömör leszek, kisasszony. Hagyományos, klasszikus gyilkosság.
– Túlságosan is tömör. Második: hogyan történt?
– Ahogy maga is láthatta, a huszonnégy éves hölgy kiugrott az elhaladó férfi mögött a gödörből, és a kapa élével többször a fejére csapott.
– Harmadik: ha véletlenszerűen elhaladó, akkor semmi kapcsolat nem létezik a tettes és az áldozat között?
– Semmi bizonyíték nem utal rá, hogy korábban ismerték volna egymást.
– Negyedik: kiderült valami az utca és a nő viszonyáról? Háborúban állt a nő az utcával?
– Semmit nem tudunk, senki nem mond semmit, de aligha.
– Miért? Miért történt mindez?
– Hát ez jó kérdés. Nincs az a tökéletes krimináltaktika, hölgyem, ami kideríthetné. Nincs válasz. Ha volna, én volnék az Isten. De maga csak talál valami elfogadható magyarázatot. Várom a cikkét, mire jutott.
Elköszön, lerakja, katt. Nem tudok sokkal többet. Ha annyit nem, amit hellyel-közzel eddig is, a világ kiismerhetetlen, kaotikus, őrült. Senki nem bújhat el, a sorsa meglátogatja. Itt a példa.
A hőséget nem játszhatom ki, letusolok indulás előtt, és három előtt újra Őrház utca. Készítek néhány fotót a gyilkosról. Ez most nem csak munka, kíváncsi vagyok. Érdekel, ki az a nő, aki szétverte N. N. drága fejét, és a gyanú él, hátha – minden ellene szóló információval együtt – mégis volt közük egymáshoz. N. csúnyán intézte a dolgait, nem értelmezett, nem készítette elő döntéseit, döntött, becsapta a kaput, egyik pillanatról a másikra, szevasz, és ez, a dolgok természetéből adódóan, egyes kapcsolatokban rosszul működik. A nők egy része nem viseli jól.
Látnom kell, hogy tévedek. És látom: tévedek.
Ahogy kilép a rendőrbuszból a rendőrnő után, a kocsiszekrény fél métert emelkedik. A nő szőke bölény. Egy gömbforma. Piros mackónadrágban, szalmasárgára hidrogénezett rövid hajjal, súlyemelő karokkal, mackós járással. Látható, ez a nő átmegy a falon, ha valami nem tetszik neki. Az is látszik azonnal, nem N. N. műfaja. Soha nem kedvelte a nagy segget. Legalább a gyanú eloszlik. Megnyugszom.
Körbeállják a gödröt, készítek néhány csoportképet, közelebb lépek. Kovács II. hadnagy, a rendőrsofőr, az Őrház utcai nő vezetőszáron, mellette elegáns kiskosztümben egy középkorú másik, talán az ügyvéd, a bőrszíj vége aprócska rendőrnő csuklójára hurkolva, szinte elvész a gyilkos mögött. A két nőből telne ki egy méretileg. Háttal állnak, szemben a gödörrel, a látvány maga Szodoma és Gomora. Borzalom. De a borzalom fokozódik, amint megkerülöm a csoportot, és a gödör másik partjáról próbálok jobb fotót készíteni. Kiderül, a gyilkos néma. Nem süket, csak néma. A rendőrök kérdéseket tesznek fel, a gyilkos, mert a keze bilincsben, nem képes rendesen jelelni, hangeffektekkel támogatja a korlátozott mutogatást, a kosztümös nő lefordítja, közvetíti a jegyzőkönyvvezető rendőrnek. Elképesztő hangok törnek elő a torkából, a kutya megvadul tőle, a cinegék leszédülnek az orgonabokorról, a szőr feláll a karomon. Soha hasonlót. A legvadabb képzeletet felülmúlja. A rendőrök is pislognak, törölgetik az izzadságot a homlokukról. Fáradtak, rosszkedvűek, melegük van.
Egy hosszabb csendben az utca másik felén résnyire nyitva lévő ablakból kamaszhangon felharsan a mondat, amit én ismerek Damjanitstól, a gyilkos ismeri a múltjából, de a rendőröknek új:
– Készülj Zsuzsi, jövünk!
És kész, ennyi. Az utca üres, forgalom nincs, a házőrzők árnyékban, semmi nem mozdul a mondaton kívül, és a mondat nagyon direkt, nagyon provokatív az alvó délután kánikulai csendjében. Várom, mi történik, lövésre készen a kis Nikon.
Az óriásnő a hangforrás, a párhuzamos házsor felé kapja a fejét, szeme vérben, arca eltorzul, üvölt artikulálatlanul. Üvölt, amikor félrelöki a jeltolmácsot, aki rémülten huppan a homokdombra, amikor méreteiből alig feltételezhető tempóban átlép az árok melletti kis dombon, beleugrik. A kerítés alatt fut az árok, indul, magával rántja a kis rendőrnőt a póráz másik végén, aki hason csúszva követi, tűnik el a gödörben, sikoltozva megkapaszkodik a csőbe. Mindez két másodperc alatt. Mire a rendőrök ocsúdnak, eldöntik, mi a teendő, a selyemszerűen lebegő finom portól, amit a bilincsben menekülő nő és hason szánkázó rendőrnő felvert, alig látni. Én kétségbeesetten keresem a nézőkén át a fotózandó jeleneteket, nem akarok lemaradni semmiről, ha egyszer így esett. Soha nem látok mást, mint vértócsát az üres helyszíneken.
A menekülő nő átbújik, a kerítés másik feléről üvölt és vicsorog, le akarja tépni a drótot az oszlopról, az apró rendőrnő a kerítésen innen a csőre tekeredve sikoltozik. Kovács II. hadnagy fegyvert fog a menekülőre, bömböl, hogy emelje fel a kezét, ami lehetetlen, mert a kerítés alatt fut megfeszülve a bőrszíj, amivel a két nő egymáshoz kötve. Óriási a zűrzavar, mindenki ordít, sikít, a jeltolmács ülve sírdogál, hogy ő megmondta, ő megmondta, ez a kimerevedett kép, a porfelhő elmozog, lassan kitakarja a helyszínt.
Aztán a hadnagy pakk-pakk, lő két halkat, mint a légpuska hangja. A meglőtt nő a kerítésbe kapaszkodva reszket, aztán lerogy az árokban, a rendőrnő befejezi a sikoltozást, kibontja magát, a hadnagy átmászik a résen, mentőt hív, vége a dalnak.
Összeszedik magukat, én is készülök elfelé. A hadnagy utánam lép pakolás közben, még nem érkezett meg a mentő:
– Várjon, mondja – fehér, feszült, remeg a keze –, végigfotózta a cselekményt?
– Igen.
– Lehet, szükségem lesz a képekre a jelentéshez, átküldi őket?
– Persze, hadnagy úr, hogyan is ne. Túléli a nő?
– Sokkolóval lőttem, abba nem szokás belehalni.
– Akkor jó. Telefonáljon, ha kellenek a képek. Minden jót.
Itt kész. Nem ismétlem a balhét kiváltó mondatot, ha nem fogja fel, ne zavarja meg a fejét.
Haza, kiválogatom megjegyzetelve a képeket, hogy azonnal helyük legyen a riportban, közben felhívom N. N. kisebbik nagyfiát, évfolyamtársam volt a főiskolán, hogy volna-e rám tíz perce. Közben kinyomtatom Zsuzsi, a kapás gyilkos legjellemzőbb portréját, dossziéba rakom. Indulok. Felveszem N. N. kisebbik nagyfiát a Bástya előtti megállóban, legurulunk a temetőbe. Lerakom a fotót a sírra, követ rakok rá, ha N. N. éjszakánként felkel, kísérteni indul, láthassa, amennyiben érdekli az egész.

…..  …… …..