Tegnap, hétfő hajnalban – öt óra körül – a Vaskapui út
felvezető, beépítetlen, manapság még mezőgazdasági
területként funkcionáló szakaszán, egy keskeny kukoricaföld mellettvaddisznótámadás érte N. N., Tekintet-, WillMed-,
Sop’ASZ-, Unicum-, Palócföld-, Kőbányai Sörgyár-díjas,
 NKA és MASZRE ösztöndíjas írót – tájékoztat a Bulvár Press.

Derűsen fölfelé a Szent Tamás utcán a Kettőspince sor felé a K. Béla átvágáson, hétfőn, amikor a fű se nő. A széles frontot nyitó ősz nyomokat hagy a hajnalon. A Duna párája, mint a füst lebeg Szamárhegy fölött, mögötte a kelő nap, előtte rózsaszínű ködfátyol leng, akár a gézfüggöny a nyári konyha ajtaján. Percenként változik, néhány pillanat még, félkörben előbújik a nap és vége. Jókedv és derű, okkal. Hetek óta terménylopás közben meglincselt tolvajról, árammal védett kertekről, áram égette húsról, szegregációs iskolák elleni tüntetésről, a tüntetés utáni részeg kocsmai verekedésről, pálinkafőzés közben összevesző, egymást megszurkáló idiótákról tudósítottam, semmi érdekes, semmi különleges, hagyományos őszi program. A betakarítás nemzeti programja. Ahová most tartok: vaddisznótámadás a város keleti szélén. Orral bele a napkeltébe. A Suzuki orrával.
Mentős barátom csörgése ébresztett:
– Hahó, kiskollegina, vaddisznóbaleset a kettőspince úton, valakit megtámadott egy vaddisznó, jöszöl-é?
Hogyan ne mennék? Rablótámadás, kutyatámadás, politikai támadás, karakter- és rablógyilkosság mindennapos esemény, kit érdekel? De a vaddisznótámadás már valami, a vad postás leharapta bolond házőrző fele fülét. Kiugrok.
– Hogyne. Kösz. Úton vagytok?
– Persze, már az átvágás alján.
Katonaként élek, inkább kommandósként. Egynapi hideg élelem, kis tisztasági csomag, a diktafonban, a Nikon nevű fotómasinába minden este frissen töltött elem, a tartalék a töltőn piroslik. Aktuális időjárási viszonyokhoz igazított ruhakészlet, a kocsi tankja soha nem üres, csomagterében tartalék eszközök. Éppen csak bogrács nincs, és hozzá való tűzifát nem pakolok előre.
Húsz másodperc alatt készülök el, kommandós a nyomomba nem érhet, tizenöt, amíg leérek a kocsihoz a garázsba, ami mínusz tíz, de kénytelen vagyok garázsban tárolni, mert a Suzukit könnyű ellopni, és amit könnyű ellopni, ellopják. Ilyen a világ, ilyen a város. Ha nem volna ilyen a világ, nem volna munkám, nézhetném az eget, gazdag férjért imádkozhatnék az ünnepi Bazilikában.
A kocsiban sminkelek, ami sminkre szükség van, itt fésülöm a hajam, az se nagy ügy, sapka a fejre, amikor a hajkefe időveszteség. Rágógumi helyettesíti a gyors hajnali fogmosást. Az első cigaretta, az első kávé is a kocsiban. Tűzhelyet a forró vízhez a szivargyújtó szolgáltatja, a kávé a legegyszerűbb kiszacskós hurka-nescafé. Leharapom a végét, és úgy forrón, keserűen iszom a mosatlanul kesztyűtartóban tárolt bögréből. Szép az élet. Begyakorolt, jól üzemelő rutin. Kávé után könnyebben érzékelhető minden, ami körülvesz.
Az ég gyönyörű. A napkelte gyönyörű. Az új és még újabb hullámban érkező őszi esők után még szebb. Az eladósodott, takarítatlan város ledobja a mocskot, öntiszul. A szemetet elsöpri, átmossa a természet, a zivatar leöblíti, homokkal kevert halmocskákban lepakolja. Felérek a K. Béla átvágás legmagasabb pontjára, az ég és a föld kinyitja magát, megmutatja, mije van. Öt óra múlt.
Lassan lefelé, nehogy túlszaladjak. A mentős nem ad pontos helyszínt, a Kettőspince sor túl hosszú egyetlen balesethez. Úgy is lassan, hogy jobbra-balra mindenütt épületek. Balra lakótelep, jobbra családi házak. Az út mentén mély vízelvető árok, a túloldalon kisajátított-elhanyagolt gyümölcsös, szőlő, vékony parcella, nyolc sorból álló töretlen kukoricaültetvény.
Egymás mellett villog a mentő és a rendőrautó a Kettőspince sorra kanyarodó utacska hídja mellett, lehúzódva a keskeny betonsávról, hogy a munkába indulók elférjenek.
Gyors vagyok, mégis lassabb a kelleténél, a sérültet hordágyon éppen csúsztatják a mentőbe. Óvatosan közelítek, ha már nagyon munkában az illetékesek, elcsíphetők félmondatok, amit idegennek soha ki nem mondanának.
– Mi van? – kérdem a mentőst.
– Idősebb fickó, talán ötvenes, melegítő, hajnali séta, közben a támadás – mondja.
– Támadás? A disznó nem területvédő kutya, ha jól tudom.
– Nem pontosan látható, mi történt.
– És az áldozat?
– Szarul van, háromszor is megtépte a disznó.
– Biztosan disznó?
– A harapásnyomokból ítélve kutyának tűnik, de vaddisznó, anyadisznó. Száz százalék – mondja. – Szerintem letépte a pasi farkát. De ha nem, hát majdnem.
Még éppen lekapom, hogy a mentő betegterébe középkorú nő lép fel, sziréna, robognak a dombon fölfelé.
A rendőrök fotóznak, én is. Hallom, hívják a kerület fővadászát, hogy szakértse a helyzetet. Várunk. Nem látok semmit a kukoricában, illetve nincsenek feltűnő nyomok, az árok innenső felén véres ruhadarabok, szakadt nejlonzsák, szétszóródott száraz kutyaeledel, csirkecsontok, ételmaradék. A véres melegítőt a mentősök vágták le a férfiról, mielőtt ellátták. Nem mehetek közel, egy hivatalos közeg elhajt.
A civilben érkező fővadász nem emlékeztet vadászra, sehol a pödrött bajusz, a zöld öltöny, a csatos csizma. Apró, talán százötven centis ember, horpadt, savanyú képű. A csenevész, kapálatlan kukorica címere a feje fölé ér. Úgy áll a rendőrök közt, olyan kicsi és elveszett, mint egy koravén kiskamasz. Viszont azonnal talál valami érdekeset. A kukoricaszárak egyikéből nyílvesszőt rángat ki, karbon, sárga műanyag tollal a végén.
– Íjnak kell itt lenni, egy íjnak – mondja. – Sportíj. Valaki vadászott. Talán a sérült. A nyomokból ítélve malacra vadászott hajnalban egy íjász. Ha az áldozat, akkor itt kell lennie az íjnak.
Olvassa a helyszínt. Ki nem nézni belőle indián nyomkereső a prériről. A rendőröket nem érdeklik részletkérdések, mielőbb eredményt várnak. A vadásszal tartok, legalább hallgatja valaki. Nem oldalog el, látja, figyelek. A vaddisznóról ad elő, tőmondatokban pörgeti.
– A kan marmagassága lehet akár egy méter – mutatja, mókás, ahogy mutatja. – Tömege ötventől kétszáz kilóig. A koca kisebb. A Kárpátokban elérheti a háromszázötven kilót. Aki a Hargitán nyíllal vadászik malacra, megeszi a konda, nem csak megharapja. A Pilis vaddisznói fele akkorák. Ökológiai szabály – mondja, – melegebb vidéken kisebbek és könnyebbek, mint a hideg tájakon. Az agyara életveszélyes fegyver. A vaddisznó jól elvan mindenfelé, de búvóhely nélküli nyílt területről elvándorol. Az elmúlt években jól szaporodnak, nézzen szét – mondja –, belakja a műveletlen mezőgazdasági területeket, belátogat az üdülőkörzetekbe. A vaddisznó családbarát természet, kondában jár – mondja a fővadász.
A rendőrök egyre türelmetlenebbek, integetve sürgetik, hogy igyekezzen, ne locsogjon.
– A főnök az öreg koca, körülötte a süldők és a malacok, kamaszkoruk végéig, akár egy évig a kondában maradnak. A kan csak dugni jár feléjük, bocsánat, hölgyem, de ez van, a malacnevelés nem szenvedélyük. Apró szemével alig lát, de egyéb szenzorral kiválóan felpakolva. A kan harcos jószág. De itt koca tettes. A malacos koca mindenkit megtámad. A kant is, ha rosszkedvében találja. A koca ölt már turistát, gombagyűjtőt, bogyószedőt. A vaddisznó mindenevő, ha marad ideje, nem csak megöli, a finomabb falatokat meg is eszi bogyószedőből.
– Úgy tudtam, akkor támad, ha veszélyben érzi a malacokat. Itt erről nem lehet szó – jegyzem meg. – A kukoricás az árok túloldalán.
– Hölgyem, egy férfi nem tudja, a nő mikor érzi veszélyben a gyerekét, mert a férfi agya másképpen jár. Azt meg az ember nem tudja, ha nem disznópszichológus, a koca mikor érzi támadásnak a véletlen közeledést.
A fővadásszal maradok, amíg a rendőrök mellett bejárja a kukoricást, és a kukorica mögötti leromlott, száradó szőlős-gyümölcsös telkeket. Az előadás halk, monoton, hegyezem a fülem, nem akarok lényegi disznóinformációkat elveszíteni.
– Süldők, a nyomokból ítélve ezek süldők, a legfinomabb pecsenyehús. Nyilván beszoktak a kukoricára, és a rapsic kiszúrta. Ingyen húsnál nincs olcsóbb.
Mutatja a nyomokat. A kukoricát a vaddisznó éppen úgy töri, mint az ember, egyetlen harapással lenyúzza a sústya felét, kitépi a csövet. Ha nem sikerül, földre nyomja a kukoricaszárat is, hogy ne kelljen ágaskodnia.
– Itt is ajánlott óvatosan mozogni, könnyen megeshet, hogy a bokor mögött fekszik egy sérült malac, oldalában a nyíllal, mert az anyja nem hagyja el, amíg élet van benne, és akkor nincs hová futnunk. Ezek a félkegyelműek – mutat a csatasorban haladó rendőrökre –, úgy csörtetnek, mint a bölények. Kíváncsi vagyok, mire mennek egy dühös koca ellen a szaros pisztolyaikkal.
De nem találunk se íjat, se malacot, semmit. A fővadász mutatja, a konda egy hete jár ide vacsorázni, a három napos szolid eső félig elmosta korábbi nyomokat, de felismerhető a rombolás, amit a kukoricásban folyamatosan műveltek.
– Értem a helyzetet – mondja a fővadász, miközben ötödik cigarettájára gyújt. – Közel a lakótelep, itt épeszű vadorzó nem használ hangos fegyvert, valaki meghallja, bejelenti. Csakhogy malacra profi íj kell.
Visszajutunk a kiindulási pontra. Kezdődik a reggeli forgalom, kíváncsiskodók állnak meg. Az utcára néző konyhaablakok világosak, álmos asszonyok indulnak boltba az iskolába készülődő gyerek tízóraiját megvásárolni, amikor a közeli árokpartról a leghagyományosabb hangon megcsörren egy mobil.
Nézünk egymásra a fővadásszal. Talán az áldozat telefonja. Jobb esetben a vadászé. Harmadik eset kizárható messze a normál járdavonaltól.*

Ha az íjászé, akkor rendőrségi ügy, technika kérdése, azonnal megfogják. Ha az áldozaté, beszélek a férfi hozzátartozójával. A családi modul mindig megdobja a szöveget. A sérült anyukája, lánya, felesége, valakije, és a pillanat, amikor a tragédiával szembesül. Megrendül, zokog, dadog, elsápad. Tragédia van, tragédiák vannak, minden napra sok tojás, de velünk, velem ilyen nem történhet. A józan ember ezzel a tudattal él. A hang irányába lépek, megvan, becsúszott az alacsony, tömör paréjbokor alá. A későn jött eső a gyomnövényeknek tett jót.
De a közelben álló nyomozó is hallja, fülel, közelebb lép. Bajuszos, türelmetlen, ingerült, civil ruhás. Fotózáskor is ő hajtott el, nyitott tenyérrel mutatta, maradjak tisztes távolban. A csengőhangból tisztán hallható, nem zsebből, hanem néhány méterre, a földről szól. Ő világítja meg elemlámpával a területet, hajol le, emeli fel, nyomja a vétel gombot, szól bele. A rendőr nem mutatkozik be, azt mondja, a járda mellett találta a telefont. Halkan megbeszéli a hívóval, hol találkozzanak. Egyszerűbben mondva, a nyomozó csapdát állít. De hol.
A vadász elköszön. Újra okosabb lettem. Ki gondolná, hogy az erdélyi vaddisznó néhány nap alatt szőröstől-bőröstől, mackónadrágostól megeszi a gombaszedő családot? Várok, merre indul a nyomozó, közben hívom a mentőst, mi a helyzet, tudnak-e valamit.
– A férfi meghalt, mire beértünk, vége.
– Tényleg vaddisznó?
– Tényleg.
– De hát egy disznó képes elintézni egy felnőtt férfit?
– El nem hinnéd, mit művelt. Felhasította a hasát, kiszaggatta a beleit, letépte a farkát, kiharapta a combi vénát, tizenhét sérülést számoltunk össze.
– Kiderült, mit keresett a kukoricás mellett? Nem ő vadászott?
– Nem, dehogy. A felesége itt volt, azt mondja, a barátaik üdülnek, a kutyának vitte fel a napi kaját. Azért ilyen korán, mert hattól dolgozott.
– Hát ez remek.
– Judit, tudod, ki a fickó – helyesbít gyorsan –, az áldozat?
– Nem, dehogy. Itt senki nem tudja, azt hiszem.
– N. N., az író.
– Tényleg?
– Bezony. Én ugyan nem ismerem személyesen, de a felesége jött velünk a mentőben. Na, szia, mennem kell, munka van.*

Atyavilág, gondolom, atyaég!
N. farkát, a cenzort (ez egy külön kerek történet), ahogy nevezte, letépte a koca!
Nem hiszem el, ennek utánamegyek azonnal.
Közben szemmel tartom a nyomozót, távolról követem, amikor gyalog elindul a Dobozi út felé, a nagybolt előtti járdára kanyarodik, megáll a kukánál. Várjuk a vadászt. Én is várok. Öt perc múlva fehér terepjáróval érkezik a hegyről, a Márta panzió felől, felzökken a járdára, a sofőr terepruhában, magas szárú vadászbakancsban. Mosolyogva a nyomozóhoz lép, aki közben int a kocsiban ülő kollégájának, hogy jöjjön, az érkező terepruhással kezet fog, igazoltatja, érkezik a jelöletlen rendőrautó, két kerekével ez is felugrat a járdára, beülteti, elhajtanak. Jó keleti fény, jó szög, készítek néhány fotót.
Tudom, mi következik. A forrónyomos beviszi, leülteti, kihallgatja, aláíratja vele, hogy nincs panasza a házkutatás ellen, eddigre összetrombitál néhány reggel elérhető specialistát, akik rámásznak a házra, megtalálják, amit keresnek. Főként, ha váratlan a dolog, a rabsicnak (a német rauben-rabolni és schiessen-lőni szavak egybeolvasásából- okosodjunk együtt, kedves olvasó!) nincs módja felkészülni. Ekkor kezdődik a munka java.
Az események kronológiája a rendőrségi jegyzőkönyv alapján, némi bővítéssel:
04. 20 perc körül: a rabsic íjjal meglő egy kószáló malacot, rosszul találja el, a malac körbe-körbe fut visítva, az anyja utána, a rabsikc jobbnak látja eredménytelenül zárni a vadászatot.
05. 00. N. N. elindul a K. Béla úton a kutyaeledellel megpakolt szatyorral, beszól alvó asszonynak, hogy visszafelé vásárol reggelit, úgy készüljön.
05.05. N. N. levágja a kerülőt, az vízelvezető árokkal párhuzamosan halad a földúton. A trafóház előtt éri a támadás. A disznó hátulról feldönti, kétszer harapja meg a combját, és visszarobog az árkon át a kukoricásba. N. N. kutyára gondol, nem látta a támadót, azt viszont érzékeli, hogy nagy a baj. A feleségét hívja, mert nem jut eszébe a mentők telefonszáma. Az asszony riasztja a kórházat, rohan a színhelyre. Az ordításra a koca visszatér, és a földön fekvő, már ekkor nagyon vérző N. N-t megtapossa, megtépi néhányszor, miután nem mozdul, ott hagyja, elmasíroz a malacaival.
05.17. Érkezik az asszony, aki folyamatos telefonkapcsolatban a mentőközponttal. Nincs mit tenni, túl azon, hogy betakargatja.
05. 30. Érkezik a mentő.
05. 33. Érkezem én is, hajszálnyira a rendőrök után, de már nem látok csak vér- és egyéb nyomokat.
05.43. Érkezik a fővadász.
06. 30. A rendőrök elviszik a Coop elől a vadorzót.
06. 55. N. N. meghal.
07.15. Indul a házkutatás.
08.55. Befejezik a házkutatást. A rendőrök komplett húsfeldolgozó üzemet találnak, zsigerelt vadakat, szétbontott, csomagolt, árcédulával felcímkézett szarvas-őz és vaddisznóhúst, kolbász és szalámi gyártására alkalmas gépeket, hűtőrendszert, vadászpuskákat (golyós és sörétes), verseny-íjakat, a megtalálás napján is működő füstölőt, irodájában vendéglők, kifőzdék listáját, ahová a húskészítményt szállította, időponttal, mennyiséggel. A házkutatást végző vezető nyomozó szerint a kisüzem szemmel láthatólag legalább tíz éve prosperál. Az épületet lepecsételik, az engedély nélkül tartott fegyvereket lefoglalja, elszállítja a rendőrség.
09. 15. A vadorzó elhagyja a rendőrség épületét. Szabadlábon védekezhet.
12.00. N. N. temetéséről nincs hír. Amennyiben tudomásunkra jut, értesítjük a Bulvár Press kedves olvasóit.
19.08. Este van, semmi nem érkezik a tárgyban, nem várhatunk tovább, feltöltöm a portálra.
Tanulság nincs.
Hacsak Heinlein egyik élettel/halállal kapcsolatos konklúzióját nem idézem ide:
„Az emberi lénynek ki kell tudnia cserélni egy pelenkát, megtervezni egy inváziót, kormányozni egy vitorlást, felhúzni egy épületet, írni egy szonettet, rendezni egy számlát, vigasztalást nyújtani a haldoklónak, utasításokat elfogadni vagy kiadni, együttműködni vagy egyedül tevékenykedni, egyenleteket megoldani, elemezni egy új problémát, számítógépet programozni, főzni egy jó ételt, hatékonyan harcolni és becsülettel meghalni.”
Hogy váratlan vaddisznótámadás ellen miképpen védekezzen emberi lény, nem jut Heinlein eszébe. Tanácstalanok vagyunk, nehéz érteni, feldolgozni, hogy így is meg lehet halni, ennyire értelmetlenül egy közönséges nap közönséges kezdetén.

xxxxxxxxxxxxxxx