Csütörtök éjszaka, Szent Karácsony után egy nappal, nulla óra és nulla óra harminc közt – egyes szemtanúk szerint már éjfél előtt – Szamárhegy mögött, a Fárikúti út egyik kisházába bent égett, égési sérüléseibe belehalt N. N. Tekintet-, WillMed-, Sopr- Ász’-, IJ-, Unicum-, Palócföld-, Diósjenői Gyöngykoszorú-szilva-díjas, MASZRE-, NKA-, Babits- és Soros-, Kőbányai Sörgyár-ösztöndíjas író, és az író nőismerőse, Vargha Mária, a háztulajdonos. A hölgy szintén életét vesztette tájékoztat a Bulvár Press nevében Estélhy Judit.

Robogok a tűzoltók után. Az első, talán tizenöt perce hallott szirénára ébredek, de meggyőzöm magam, álom ez. Előfordul, hogy szirénával álmodom, de erőszakkal kiverem magam az álomból, csak így bizonyosodik be tényszerűen, álmodtam, és nem kötelező öltöznöm, sziréna nincs, hogy visszaalhassak. Gyógyíthatatlan munkahelyi ártalom. Most is így történt, csakhogy zavar a gépezetben. Tudtam, hogy nem álom, hallottam valamit, de nem akarok menni, legalább egy nap jusson az ünnepekből, a tegnapi szentestén is hullákkal és rendőrökkel kergetőztem. Bizonyos számú halál elég, év végére irtózom az agyonlőtt betörőtől, megkéselt házibaráttól, fej nélküli öngyilkostól a híd alatt, nem akarok hullát karácsony másnapra. Termelési riportokat akarok írni az ország felvirágzásáról, és arról, hogy kinyílott a pitypang, hogy átadtak egy csibenevelőt, hat munkahely, szalagvágás. A hullából csak a hullamosó, a boncmester, és a Kegyelet kft, a temetkezési vállalat virágzik. Kész. Mégis minden hiába.
A második sziréna mozdít, huszárló a trombitahangra. Bakancs, síruha, termosz a betárazott forró teával, nyomás. A harmadik sziréna, A a tűzoltó frontharcosok rohamautója mögé állok be, robogunk végig a Kossuth Lajos utcán, Szent Tamáson, fel a Kun Béla átvágásra, onnan le a főútra, amit Visegrádi útnak nevez a köznyelv. Megyünk, akár a meszes a gyönyörű hózáporban. Mert zuhog persze. Már nem rémülök egy kis hóeséstől. Télen hideg van és hó, nyáron meleg és eső. Vagy szárazság.
Megyünk és megyünk. Már a Csenkei hídnál imádkozom, nehogy Szentendrére tartsanak a fiúk. Balra a folyó, a tempóból vissza kell vennem. A folyó, a hegy és az erdő alatt centis jég az úttesten. Ez olyan biztos, mint a Szentírás. Minden télen centis jég, a bükkerdő köpi a bitumenre. A tűzoltók kerekei bírják, a súlya tűri a jeget, a Suzuki viszont gyorsan a Dunába szédül. Lassítanak ők is. Aztán a Tó vendéglő után index, felkanyarodunk Búbánatba. Ima vége. Eseményhez riasztottak, ha eset van, az éjszakai kaland értelmet nyer. Mielőtt a Völgy utcai elágazáshoz, az emelkedőhöz érünk, messziről látható a veszett sötétben, a behavazott, deres fák kékeslilán pulzálnak a magasban. Itt a helyszín.
Vékony csíkban eltolva a keskeny, nyáron is egysávosnak tekinthető Fári-kúti út. A hó néhol a kocsi ablakáig feltornyozva, a rohamkocsi csikorogva halad a két hópart közt, amikor hozzáér, megtépi, hófüggönyt húz közénk. Nincs három-három centi hely oldalt. Ilyenkor lassítok. Mindig lassítok, ha nem tudom, mit rejt a függöny. Érkezünk, a tűzoltók berobbannak a hóba, csak később látom, a kisautó – ők lehettek az első szirénahang – már kint, tűz nincs, csak némi füst, gőz, ami az oltásból maradt, és üszkös, kormos gerendák, oldalfalak. Ami a faházból maradt. Álló kémény, beszakadt ajtajú, szétégett ruhásszekrény, felismerhetetlen kályhaféle és egy lerogyott ágy. Nem sok. A leégett épület mellett bordó kiskocsi ül a fenekén, mint a lyukas strandlabda, felhólyagzott ajtókkal, kidurrant kerekekkel. Közel parkolt, túl közel, derékba kapta a hőt. Készítek néhány ütős fotót.
A rendőrök a Völgy utcai fronton összebújva. Akkor bújnak így össze, amikor isznak a hideg ellen, vagy inni készülnek. Közelebb lépve hallhatom, nem csak isznak és tanácskoznak, de dideregnek, káromkodnak is. Nem volnék rendőr. A rendőrnek se éjszakája, se nappala, se pénze, csak óvja és védi a polgárt. Ők a második szirénahang ezek szerint. Kovács II. hadnagy újra a főrendőr. Lehet abban sorsszerű, hogy minden eseményen összefutunk. Ő a főrendőr, én a főtudósító. Az elsők közt érkezünk. Gondolok valamit nyúzott fejével, lombos bajuszával kapcsolatban, de nem vallom be magamnak, csak ha vége a közös munkának.
– Ha ez a nő egyszer nem rohanna utánunk, föl se kelne a nap – mondja a három rendőr egyike, elkapom a mondatot két ropogó lépés közt. Röhögnek. Kiröhögik a sajtó munkásasszonyát.
– Ha egy nap nem látom, hiányérzetem van – morogja Kovács II. hadnagy fanyarul bajusza alól, – hullahiányérzetem.
– Gondolhatja, nekem is, ha nem látom. Loholok maguk után, mint az eszetlen liba.
– Hehe – mondja Kovács II. hadnagy. – Pedig ismerheti a közmondást, ne fuss olyan kocsi után, ami nem vesz fel.
– Ismerem hadnagy úr, ismerem, hogyne. De most a tűzoltók után futottam, és ők nem nyilatkoztak a tárgyban. Majd rákérdek.
– Egyszer járjon utána, javaslom.
– Mi történt?
– Egyszerű, mindennapos karácsonyfatűz. Lesz még néhány, kár volt kiugrania a meleg dunyha alól. Az ember megszokja, hogy a karácsonyfák égnek. Ha nem égnének, hiányoznának – és hozzáfűzi –, mint magácska, ha elmaradna.
Fáj, ahogyan a „dunyha” szót kiejti, rövid ideig funkcionáló anyósom száján ömlött ki ennyire teli ennyel, „Juditkám, a dunyhát ki kell rakni a napra hétvégen, nem tanultad meg anyukádtól?”, áll a szőr karomon. Bosszant a „magácska” is, de nem szólok.
Körbejárom a helyszínt, készítek néhány fotót. A tűzoltók egyik része pakol, tekeri a csöveket, söpri a havat, a másik dohányzik, várja az indulást. A tűzoltókat nem kérdem, mert soha nem válaszolnak, olyanok, akár a marslakók. Most viszont megszólít egyikük, recsegő hangú, fekete szemű, piros-ezüst marslakónak öltözött férfi:
– A hadnagy hülyeséget beszél, ez a tűz nem hétköznapi karácsonyfatűz, mert mindkét hullát az ágyban találtuk, nem menekültek. Még ha alszik is az áldozat, ébred, és próbál menekülni, ezek nem mozdultak.
– Füstmérgezés lehet? – kérdezem.
– Aligha. A füstre is ébred az ember, de a tűzre főleg. Ezek ketten nem mozdultak. Rájuk égett a paplan.
Vissza a rendőrökhöz.
– Nem mondta, hogy van két mozdulatlan halottjuk. Azért ez nem tűnik közönséges év végi tűzesetnek.
– Részegek lehettek.
– Tudják már, hogy kik laktak itt? Öregek?
– Nem lakott itt télen senki. Egyetlen kocsinyom a hóban. Légyott – mondja Kovács II. hadnagy. – Szerelmi fészkecske, titkos légyottocska.
– Ha szerelmi fészek, miért nem ébredtek fel a tűzre?
– Talán nem akartak, mert jó volt nekik. Hehe – vigyorog a bajszát táncoltatva.
– Ne legyen ennyire cinikus, hadnagy – morgom a sok becéző főnévre. – Tudja már, hogy mi a nevük, honnan valók?
– Hogyne. A szomszéd, aki telefonált, ismeri a nőt, nyaranta a gyerekeivel itt lakik. Tanárnő, harmincas, a városban tanít. Ellenőriztük a rendszám alapján, azonosítva, a neve Vargha Mária. A férfit nem azonosítottuk, de nem a férj. Annyit tudunk a szomszédtól, aki telefonált, hogy megfordult néha a telken a nővel, és annyit, hogy minden karácsony második napját együtt töltötték itt, a házban. Ennyi, hölgyem, nem sok, de mind megosztottuk a sajtóval. Írjon róla valami izgalmasat, épületeset, hadd tanuljanak a fiatalok.
– Így lesz, hadnagyom – mondom. – Hadd épüljenek.
Elköszönök, óvatosan, nehogy felakadjak, egyik kerékkel a szerkocsi nyomába állva indulok haza. Lassan, komótosan. Végiggondolom útközben, hogy kiből lehetne kiszedni valamit. Ez így kevés a tanárnőről. Melyik iskola, kik a nő kollégái, mekkorák a gyerekek, van-e családi állapota, ha van, milyen, honnan való. Facebook, iWiW, lapozom, keresek Vargha Máriákat. Nincs, aki akár felében is rímelne. Titokzatos nő, ha valóban harmincas.
Formázom a képeket, próbálok kihozni a sztoriból mindent, elsősorban a gondatlanságra, a fenyő- és adventi koszorúk tüzeire fókuszálok, arra, hogy legyetek észnél, emberek, attól, hogy karácsony, még ugyanúgy éget a tűz, mint rendes napokon. Nyögvenyelős dolgozat lesz ebből, bárki meglátja. A tűzoltók nem elég hősiesek, a rendőrök nem védenek és óvnak, ahogy kell, és a tél viszonyai sem elég kétségbeejtőek ahhoz, hogy penge anyag készüljön, dráma tragédia hátán, és viszont, heroikus küzdelem a köbön. Iparos termék készül hétköznapi kellékekkel. Ez van, mondom magamnak, csak annyira színezhetek ki egy történetet, ami mögött a valóság még hitelesnek látszik.
Másnap délelőttbe ér a nap, a kisfixet fél flekkben felnyomtam tegnap, keresem a riportformát, ha egyszer kimásztam, csináljak valamit, legalább a benzinköltséget, az óradíjat behozza. A telet, ünnepeket meghatározó alapelveknél tartok, amikor hív Kovács II. hadnagy.
– Hogy halad?
– Sehogy. Adatok nélkül nincs irány, keresgetek, várok.
– Nna akkor – nyújtja meg. – Van adat.
– Miféle?
– Öngyilkosság.
– Ne mondja. A magányos nyugdíjasok lesznek öngyilkosok karácsonykor, nem harmincéves nők.
– De mondom. Szerelmi dráma.
– Ejsze, viccel! Karácsonykor nincs szerelmi dráma.
– Az jó. Egy szerelmi dráma feldobja az embert.
– Honnan tudja?
– Búcsúlevél a nő lakásán.
– Valódi?
– Valódi könnyfakasztó búcsúlevél, stilárisan, dramaturgiailag a javából.
– Átmélezi?
– Azt nem tehetem, tudja jól. Ugyebár nem akar kirúgatni.
– Dehogy. Dehogy akarom kirúgatni. Felolvassa? Összefoglalja?
– Összefoglalom.
– Halljuk.
– A halott nő kétgyerekes családanya, rendes férjjel, munkahellyel, rendes anyagiak, rendes lakás, kocsi a férjnek, a nőnek is, egyetlen dolog nem rendes, a szerető. Erről szól a levél. Hogy a nő nem képes tovább élni a kettős életet, de azt se akarja, hogy a szerető vidáman vadásszon tovább négy közös titkokkal övezett év után, úgy dönt, ha nem költöznek közös háztartásba januárban, ha nemet mond a férfi, a hagyományos, karácsony másnapján megejtendő szerelmes napjukon megmérgezi a pasit is, magát is. Megnevezi a mérget, amit az Unicumba tesz. Csak magának mondom, hátha nem tudja, hogy az Unicum elnyomja a méreg keserű ízét. Az idén a kisebbik fiú is betöltötte a tizedik évét, a fiúkat az apjukra bízza azzal a megjegyzéssel, bocsásson meg, és szerezzen jó mostohaanyát nekik.
– A tűz ráadás az egészen…
– Hab a tortán. Dugás és Unicum után elaludtak, nem ébredtek föl, nem oltották el a fenyőn a gyertyákat, ennyi. Jobban eligazodik?
– Jobban. A szerető neve?
– Nincs, a levélben férfizi, vagy N. N-ként emlegeti a fickót. Ismeretlen hulla. Majd keresik, ha hiányzik valahol.
– N.? Két N. ? – kérdezem, megcsap a szél.
– Kettő N., vagy három, inkább kettő…
Megköszönöm, tovább én járok az ügyben. Szöget üt az N., Hívom N. N. kisebbik nagyfiát azzal az ürüggyel, hogy elhagytam az öreg telefonszámát, de valami kis szilveszteri interjút akarok tőle.
– Itthon van? – kérdezem, miután elkérem a számot. – Beszélnem kellene vele személyesen.
– Dehogy van itthon. Karácsony másnapján évek óta a nagymamához utazik, az anyjához. És marad néhány napot, amíg elrendezi a telet, a téli feladatokat, amit öreganyó már nem képes.
Diktálja a számot.
– Kösz, szia.
Nem mondok semmit a Fári-kúti tűzről, minek tenném, ráadásul ma még nem százas, hogy az író volna a megmérgezett, elégetett szerető. Erős a gyanúm persze, hogy igen. Ki más? Megcsörgetem egyszer, kétszer, nem veszi fel. Francba, francba, idióta férfiak! Francba!