Címke: próza

Bejegyzések

Eszmélés

Hozzászólás most!

– Én nem tudnék úgy élni, hogy se férjem, se gyerekem! – dörrent a súlyos ítélet Éva szájából. Klári már megszokta, hogy a barátnője akkor sem tesz lakatot a szájára, amikor kellene. Mint például most, hogy Klárit elhagyta a legutóbbi barátja.

Harmincöt éves volt. Ahogy mondják, a finisben táncolt, legalábbis férjhez menetel és gyerekszülés szempontjából. Nem volt csúnya, sem kövér, és nem volt buta sem. Csak eddig valahogy elrohant mellette az élet. A kapcsolatai leginkább azért mentek tönkre, mert ő már szeretett volna megállapodni, a partnerei viszont nem. Tipikus mai modern civilizációs probléma. Persze, attól még, hogy ezt felismerte, nem lett boldogabb.

Évával gyerekkoruk óta a legjobb barátnők voltak. Egy ponton azonban, amikor Éva nyolc éve férjhez ment, majdnem tönkrement minden. Na, nem Klári miatt. Ő szívből örült a barátnője boldogságának. Az esküvő után azonban Éva magához rendelte, és könnyek között ecsetelte neki, hogy úgy érzi, mostantól egy világ választja majd el őket egymástól, hiszen az ő élete révbe ért, míg Klárié, nos, mondjuk úgy, hogy döcög, és senki sem tudja, merre tart. Klári ahelyett, hogy megsértődött volna barátnője őszinteségén, ezúttal is erőt vett magán, és megnyugtatta Évát, hogy ő továbbra is szeretne részt venni az életében, és nem hiszi, hogy egy esküvő közéjük állhat. Amikor Éva terhes lett, Klári mellette állt mindenben. Még csak pár hónapos volt a kislány, de ha Évának el kellett szaladnia valahova, és éppen nem volt kire bíznia a csöppséget, Klári ebben is a segítségére sietett. A második gyereknél már olyan profi pótmama vált belőle, hogy Éva, valahányszor ugrasztotta barátnőjét egy kis bébicsőszködésre, nevetgélve jegyezte meg, milyen jó lenne neki is egy gyerek. Azt az aprócska tényt, hogy Klárinak éppen nincs társa, figyelmen kívül hagyta. De miért is törődött volna Klári érzéseivel? Hiszen ő elfoglalt feleség és anya, nem ér rá állandóan lelkizni, mint „azok a szingli lányok”! Különben is, „azok a szingli lányok csak magukkal vannak elfoglalva, önzők, egoisták mind, aztán meg, amikor eljár felettük az idő, sírnak, hogy egyedül maradtak!” – szavalta. Hogy a barátnője is szingli volt? Kit érdekel? Hogy nem minden egyedülálló nő önző és egoista? Ez meg sem fordult a fejében. Miután elhadarta szokásos monológját, tyúkanyóként tutujgatta csemetéit. – Látod? – kérdezte Kláritól, arcán büszke mosollyal. – Azok a nők nem tudják, miről maradnak le!

Klári barátnői ki nem állhatták Évát. Ők pontosan látták azt, amit Klári egyszerűen nem akart tudomásul venni. Ha összejövetelt szerveztek, úgy intézték, hogy Évát még véletlenül se kelljen meghívni. Nem volt nehéz dolguk, hiszen Éva amúgy is folyton anyai kötelezettségeire hivatkozott, valahányszor Klári megpendítette, hogy megismerhetné a barátait. Látniuk sem kellett Évát, elég volt csak hallgatniuk Klári történeteit. Ám hiába győzködték őt arról, mennyire érzéketlen, önző és felszínes ez a nő, Klári minduntalan a védelmére kelt. – Biztos fáradt! – mondta. – Sokat van a gyerekekkel, egy kicsit beszűkült a látóköre, ezért nem veszi észre, ha megbánt.

– Ja, persze! – replikázott egyik barátnője. – Irigy, gonosz, és rosszindulatú. Olyan ember, aki senkire nincs tekintettel, saját magán kívül! Kár, hogy nem látod ezt.

És Klári valóban nem látta. Tudat alatt legördített egy függönyt maga előtt, valahányszor Éva „beszólt” neki. Csendben, mosolyogva hallgatta a legdurvább, az érzéseit totálisan semmibe vevő megjegyzéseket is.

– Ez most miért lépett le? – kérdezte Éva, barátnője legutóbbi lovagjáról.

– Azt mondta, éretlen még egy komoly kapcsolathoz.

– Hány éves volt? – hangzott az újabb kérdés.

– Harminchat.

– Aha – felelte Éva, majd roppant tudományosnak ható hümmögésbe kezdett. – Nem gondolod, hogy esetleg benned lehet a hiba, ha mindegyik lelép mellőled? Nem lehet, hogy nem vagy nekik elég jó, elég szép, elég csinos? Tudod, én úgy gondolom, hogy egy harminchat éves férfi már teljesen érett a családalapításra, és ha megfelelnél neki, akkor biztos, hogy bele is vágna a dologba, neeeeem?

Zuhany. Jéghideg zuhany. Nem is. Inkább ütés. De nem ám egy. Sok–sok jókora ütés. Jobbról, balról sorjázva, hogy mindjárt a padlóra küldjék. A függöny ezúttal nem gördült le.

– Ide figyelj, te érzéketlen, gonosz, irigy trampli! – kiáltotta Klári, s egy pillanatra maga is meglepődött saját magán, a kikerekedett szemekkel arcába bámuló, lemerevedett Éváról nem is beszélve. De folytatta.

– Azt hiszed, te különb vagy bárkinél is, csak azért, mert férjed van, és gyerekeid? Az meg sem fordul a fejedben, hogy van, akinek nincs szerencséje a kapcsolataival? És olyan is van, hogy valaki csak későn találja meg a boldogságot? Tudod, hányszor aláztál meg a gúnyos megjegyzéseiddel? A nulla empátiáddal? Bocsánat, idegen szó, majd nézd meg az értelmező szótárban, hogy mit jelent! A férjedről meg csak annyit, hogy hónapok óta rendszeresen együtt látják egy huszonéves szőke bombázóval! Úgy turbékolnak, mint egy gerlepár! Nem akartam szólni, mert féltem, hogy kizökkentelek az álomvilágodból! De tudod, mit? Ébresztő! Neked is, és nekem is! Életem legnagyobb hibája volt, hogy szóba álltam veled! – hadarta, majd fogta a táskáját, rá sem nézett az elképedt, levegő után kapkodó, dúló–fúló Évára, csak kirántotta a bejárati ajtót, és teljes erőből bevágta maga után.

A lépcsőházban, miközben lefelé rohant, egy percig úgy érezte, hogy ezt a férj–dolgot talán nem kellett volna elmondania. De annyira feldühítette ennek a nőnek a pofátlansága, hogy képtelen volt uralkodni magán. Előbb–utóbb úgyis megtudta volna. Hát, most úgy alakult, hogy előbb.

Még mindig magából kikelve, indulatoktól fűtve keresgélte a kocsija kulcsát a táskájában, és próbálta elemezni, hogy mit érez. De legnagyobb megdöbbenésére semmiféle elégtételt nem érzett. Csak szánalmat. Undorral vegyes szánalmat Éva iránt.

– Túléli. Elválni soha nem fog, mert ahhoz gyáva és sznob. Elveszített egy barátot. Na, bumm, és akkor mi van? Majd vesz magának egy új mosogatógépet – gondolta Klári, és fütyörészve szállt be az autójába.

 

Bejegyzések

Haza, haza (Fordított idő)

Hozzászólás most!

Ahol nincsenek romló-bomladozó városok, ott nehéz menedéket lelni. És ez a tisztaság! Dániában még a csillagok is úgy ragyognak, mintha hétről hétre kisuvickolnák őket.
– Csak a lótolvajok és gyilkosok menekülnek novemberben, nem a becsületes emberek  – mondták a hajósok a kikötőben. – Várjátok meg a tavaszt! Béküljetek meg a királynővel!
De békülés helyett Riolda megint a szolgálatot választotta.  Hiszen még a királyi udvarhoz leghűségesebb családokban is vannak életunt kamaszok, akik rászorulnak egy idegenből jött lány figyelmére.
– Gazdagok, akik nem találják a szájukat! – dünnyögte Sjön.
Talán tényleg nem találják, gondolta Riolda.
Mert nem az ütések, nem a sebek, nem a daganatok gyilkolnak, hanem az elfertőződött titkok,a hallgatás, ami nem hagyja beforrni a sebeket. Így ahogy alkalom nyílt rá, elfogadta Knut sógorának meghívását egy Hjelmarkinden melletti várba.
Másfél-éve-emészti-a-kórság.
Nem-tudok-mit-csinálni-a-lányommal.

A tizennégy éves Otridot feleségül ígérték egy izlandi harcoshoz, Hjalmarsson vagy Ingerborsson vagy valami hasonló fiához. De a család szeme fénye, az édes, kicsi Otrid nem volt képes az apai parancsnak engedelmeskedni. Talán én sem találnám a számat, ha egy ismeretlenhez kéne indulnia Izlandra.
De a baj énnél is nagyobb volt.
És Otrid apja, ez a mélabús nagyúr aggodalmasabb, mint azt sejteni lehetett az első beszélgetéskor. A lányt tizenkét éves kora óta gyötörte barnás vérfolyás, kóros álmatlanság és – az apja szavaival – a „túlzott” szégyenérzet.  Az „izlandi vőlegény csak amolyan metafora voltak, Knut sógora ezzel akarta leplezni, hogy mennyire aggódik egyetlen gyerekéért.
Egy olyan országban, ahol az aggódás felér egy felségsértéssel.
Én már hagytam meghalni egy vérfolyásos gyereket, gondolta Riolda. Mert az az átkozódó, magányos ír lány a tengerparton még azt sem engedte, hogy a kezét megfogjam. De ha megfogtam volna… ugyan mit csináltam volna a halálos kórral? Csak a fájdalmat lehet csillapítani, nem a méhben vagy a lélek legmélyén lapuló fertőzéseket.
Én-nem-vagyok -gyógyító, nem-tudok-csodát-tenni.
Csak menj és beszélgess vele!
Otridot még nem sötétítette úgy el a félelem, mint a többi haldokló gyereket. És nem is volt annyira „aggodalmas”, mint szegény édesapja. A görcsök szüneteiben kíváncsi volt, hogy Riolda hasában mozog-e a kisbaba, hogy a lányok hogy hordják a hajukat Normandiában… De az arca ráncos volt, a szeme karikás, a hasa duzzadt, mintha valami gyanús fertőzés vagy valami kimondhatatlan bánat gyengítené.
No de minek vesződni egy beteg gyerekkel? Ha Otrid – valami csoda folytán – jobban lesz, őt, Rioldát elkergetik. És szerencséje van, ha nem adják át a királynőnek.
De minden nap életet jelent. És ez a dán lány, Otrid ugyanúgy élni akart, mint a magzat hasában. Higgye el, kegyelmes úr, semmi szükség porrá tört rubinra vagy kígyóméregre.
Jóslókövek, főzetek, varázsigék híján maradtak hát a szavak. Először „csak úgy” a szerelemről, aztán a kisbabákról, végül Otrid édesanyjáról, akit a várat elfoglaló varég kalózok erőszakoltak meg, és aki hamarosan belehalt a szégyenbe. Aztán Otrid féltestvéreiről, akik valami járványnak estek áldozatul, és szegények itt haltak meg egymás hegyén-hátán a vár kapujában. És végül a legeslegszörnyűbb dologról, hogy apja búskomorsága miatt nem maradnak meg a várban a háziállatok. Se kutyák, se birkák, se madarak, senki, senki…
Ez a lány talán tényleg nem találja a száját.

Megpróbálták hát szépen, lassan szétszálazni az összegubancolódó történetszálakat. Ülni a sötétben. Beszélgetni, beszélgetni, elmondani újból, aztán megint elölről kezdeni. Hogyan is történt? Anya, apa, féltestvérek, varégok… Három magányos, rettenetes tél a várban, míg apa Bilgerdis királynő udvarában próbálja a dán nyelvet és hagyományt a káros múltba nézéstől megtisztítani. És mikor szegény Otrid végre megkönnyebbült, akkor beszélgetés közben eljutottak egy hét évvel ezelőtti vendégségbe. Ahol a málnabokrok között egy fekete csuklyás férfi… nem is egy férfi… De ezt már nem bírom…! Menj-innen, hagyj-békén, ne-akard-hogy-meghaljak…
Riolda nem akarta. Idegen volt itt, ezért még csak a csuklyát viselő férfi nevére se volt kíváncsi. De férfi vagy férfiak? Milyen járvány az, ami életerős féltestvérekkel végez, de a „kicsi lányt”meg életben hagyja? Ahol egymás hegyén-hátán pusztulnak el a fiúk, mégpedig nem akárhol, hanem épp a „vár kapujában”?
Mi volt az a „szégyen”, amibe Otrid édesanyja belehalt? Mit vétettek a fiai? És miért olyan melankolikus Otrid édesapja?
– Most már ha meg akarsz gyógyulni, meggyógyulsz, Otrid. Csak ne felejts el minden nap sétálni! Barátkozni, beszélgetni, énekelni! Ha nem kelsz ki minden nap az ágyból, ha nem mosakszol, ha nem fésülködsz, a démonok is gyorsan rád találnak.
Sjönnel együtt egy kutyát akartak a várba csalogatni, ami ha a kalózokat nem is, de a hajnali rémálmokat elűzi.
Ám Otrid nem tartott tovább igényt a szolgálataikra.
– Csak akkor vagy bizalmas barátnőm, Riolda, ha a titkaimat jó messzire elviszed magaddal. Hallottam, hogy a királynő el akar küldeni a kalifa országába.
Riolda a kezébe temette az arcát, Otrid gyengéden elmosolyodott.
– Hát mért nem szöktök el, Riolda? Mért nem keresitek mega tengeri embereket, akik télen is hajóznak, és nem tartoznak a mi királynőnknek semmivel?  Egy tengeri ember épp itt kötött ki a kastély fölötti öbölben.

A fekete arcú hajóssal Sjön beszélt először.
– Mintha várt volna – mesélte Rioldának –, de csak a sziklákon ugrálva beszéltünk, mert nem léphet ki a szárazföldre. Azt mondja régtől ismer téged.
A ködben elbújva várakozó, fekete ember Rioldában furcsa emlékeket ébresztett. – A jó öreg Noric! Ő hozott engem Normandiába!
De Noricot – ha ugyan így hívták a hajóst – egy cseppet sem érdekelte, hogy Riolda mire vagy kire emlékszik. Csak a szabályok, amik tizenhárom év alatt sem változtak. Nem-szabad-este-indulni. Nem-szabad-a-hajón-ugrálni. Nem-nem!… Fecserészni sem kell! Jobban tennék, ha mind a ketten aludnának utazás közben. A saját biztonságuk érdekében. Riolda elképedt, hogy a fekete hajós nem kíváncsi arra, mi történt Illighaennel vagy az édesapjával, ahogy arra sem, most honnan jönnek, és miért menekülnek.
Ám Sjön nem képedt el. Gyorsan beszállt a hajóba, maga alá húzta a lábait, és felkészült arra az unott révületre, arra az állatias bizalomra, ami minden tengeri átkelést megkönnyített.
– Te nem bántál meg semmit? – kérdezte tőle suttogva Riolda. – Nem sajnálod az anyádat? A testvéreidet? Nem bánod, hogy másfél éve csak menekülünk?
Sjön ki sem nyitotta a szemét, csak félálomban dünnyögött valamit.
Mert nem ugyanabból az anyagból szövik az álmainkat. A vikingek a tengeren alszanak téli álmot, a medvék a barlangban, a denevérek a hasadékokban. Miután kikerülte a szirteket, aludni látszott a fekete ember is, a feje előrebukott, a válla összegörnyedt, mintha csak szenderegne az északi szélben. Ha egy gálya vagy hadihajó jönne szembe, azt hinnék, gondolta Riolda, két halottal és egy meg nem született élettel sodródik a megsemmisülésbe.
De hát nem így van-e?
És a hasában ott a meg nem született gyerek, ami úgy hajtja előre a hajót, ahogy a szív korbácsolja egyre magasabbra, egyre messzebbre a madarakat.
Félálomban elsodródott mellettük a Kék kövek szigete, aztán egy szomorú földdarab, aminek a dánok nem adtak babonából nevet. Ám lassan a hasában alvó gyerek is elfáradt az örökös ringásba. Riolda térdét a harmadik nap maszatos lé öntötte el.
– Ó, istenem! Még korán van … Ki kéne kötni!
A tengeri ember megrázta magát. – Nincs itt más, csak Szirben szigete!
Riolda könyörgött, hogy keressék meg a szigetet, keressenek meg bármilyen szigetet, csak álljanak meg, de a tengeri ember csak nevetett. – Szirben szigetén nem lakik senki. Egy asszony jár oda, a széllel jön-megy, megsüti a kenyeret, megágyaz, talán és várja a házában a gyerekeket. Azon a szigeten csak gyerekek élnek.
– Tudom – mondta Riolda. – Jártam már ott. Emlékszem a víz ízére. Oda akarok visszajutni.
A tengeri ember megfordult, és rátette a hasára a kezét. – Még korán van. Csak ha velünk van egy eleven gyerek, akkor tudunk a partján kikötni.
– És ha senki sem találkozott még a sziget úrnőjével, akkor honnan tudjuk, hogy Szirben a sziget neve?
– Ezt már kérdezted tizenhárom éve. De ne félj! Minden hullám közelebb visz a megsemmisüléshez.
A görcsök Rioldát már egész testében rázták. – Ha már mindent tudsz, akkor áruld el, kik a szüleim? Hogy mért kellett a saját szigetemről eljönnöm? És mi lesz majd Sjönnel? Látod, a kíváncsiság még nem enged meghalni.
A tengeri ember visszasüppedni látszott a korábbi közömbösségébe. – Nem olyan könnyű meghalni – felelte a tengeri ember.
De akár nehéz, akár könnyű volt a halál, az éles hideg, a tomboló rugdosódás elviselhetetlen volt. Talán azért küzd ennyire ez a gyerek, mert neki egy lélegzetvételnyi élet sem jutott? Mit mondott N. herceg a szigeten hallott versekben? A meg nem született gyerekeket a tenger tartja fogságban.
A nemlét megaláztatása. A könyörtelen, halálos hideg.
– Fogódzkodjatok össze! – szólt rájuk a tengeri ember. – Ha összekapaszkoddtok, akkor nem fagytok meg!
Sjön félálomban magához húzta Rioldát. De ő is hideg és kemény volt, mint a szigetek szélén sodródó faágak. Pedig minden test üzenet.
A hullámok végül elkábították Rioldát.

Aztán reggel elzsibbadt tagokkal hallgatta, hogy Sjön és a tengeri ember árpasörökről vitatkoznak.
Árpasörökről. Teremtett lélek nem látta még a tengeri embert kenyeret enni vagy vizet inni. De hát mi az, amivel Sjön a legrettenetesebb emberek rokonszenvét is elnyeri? Ahogy végeztek a sörökkel, rátértek a kisbaba születésére. Hogy kinek a szemét, száját, pupilláját, vállát fogja majd a gyerek örökölni? És hogy fogják majd a születést megünnepelni… Egyelőre Sjönnek nincs semmije, úgyhogy lehet, hogy csak egy tánccal fog a fiának kedveskedni…
Észre se vette, hogy egy viharfelhő felé hajókáznak a novemberi ködben, és egy tengeri embert próbál rábeszélni, hogy jelenlétével tisztelje meg az ünnepséget… legalább egy félórára! Mert egy órácskára a tengernek se hiányozhat annyira… Egy elátkozottnak mondott sziget felé tartva, kölcsönbundával a vállán, fagyoskodva és éhesen, boldog és büszke… Mégiscsak és mindazonáltal…
És még a vérfolyás is elmúlt, mintha sohasem lett volna. Az éjszakai rosszullétre már csak egy folt emlékeztette a szoknyáján.
A tengeri ember elnevette magát: – Mi ez a kis vihar? Gyorsan túlleszünk rajta, és meglátjuk Riolda szigetét!  Aztán kiderül, lesz-e kedved gyakorolni a tánclépéseket. De mielőtt fogadnánk a gyerek fülcimpájára, Sjön, jegyezz meg valamit. A legtöbb gyerek nem egyetlen anyára vagy apára hasonlít, hanem mindazokra, akik gondoltak rá, amikor megszületett. Nézd csak meg a feleséged tenyerét! – Riolda felsikoltott, és a háta mögé rejtette a kezét, nem mintha Sjön nem látta volna még a furcsa, pókhálószerű mintákat. – Minden test üzenet. Ennek a szigetnek a bolond királynője evvel a furcsa ábrával üzent a nővéreinek. Az egyik meghalt, mielőtt Riolda odaért, a másik pedig gonosz lett. De mit számít? Minden jelet meg kell fejteni. Mert ha valamelyik elveszik, az idő is megzavarodik.
Az áthatolhatatlan ködfüggönybe furcsa folyosót vágott a napfény.
– Most már nem kell sietnünk – mondta a tengeri ember. – Akinek oda kell érni, az odaér.

forditott3

Csóka Kata

Bejegyzések

TÖRIK, SZAKAD

Hozzászólás most!

Knut itt, Knut mindenhol. Csak szólj, ha nem érted! Csak szólj, ha kényelmetlen! Ha nem elég világos, ha nem elég sötét, ha fázol, ha valami baj van, ha nem találod… Nagynénje, a dán királynő, Bilgerdis ugyanilyen tolakodóan szívélyes volt. Csak mondd, mi a kedvenc ételed, rögtön megfőzetem. Ne szégyelld magad, egyetlen szavadba kerül, gyermekem… De Rioldának nem volt kedvenc étele – hogy is lett volna? –  ezért csak hümmögött, bólogatott, és próbált vigyázni magára.
Ez a lármásan nagylelkű udvar kivel téveszti össze?
Mi folyik Dániában? Egyetlen szavadba kerül, erősködött mindenki – de ő tudta, itt egyetlen szó nem deríthet fényt minden rejtélyre. Az is lehet, hogy csak bódultak, vélekedett Sjön. Ha a méhserbe szárított bogyót vagy virágszirmot keversz, akkor csak vigyorogsz, és nem érzel fájdalmat.
Riolda szívesen elhitte volna, hogy néhány bogyó vagy szirom is elég az általános és tökéletes boldogsághoz – de ha ez így van, akkor más bajkeverők mért nem élnek vele? A frankok, a mórok, a szászok, a görögök? Mire jó a háború, ha már néhány szem áfonya vagy aszalt ez-meg-az is gyógyítja nyugtalanságot?
Akár a konyhai praktikáknak, akár Bilgerdis jóindulatának köszönhetően a dánok soha nem voltak feszültek vagy dühösek. Talán a napköveik miatt? Az is lehet. Aki minden alkonyatkor egy kristályon át megpillanthatja a felhők fölött diadalmasan vonuló napot, az talán mégiscsak boldogabb. Meglehet, jó valamire az egyistenhit: talán mégiscsak helyes és hasznos, ha valaki a pillantását egyetlen pontra szegezi…
Ám Bilgerdis királynő nem tűnt vallási fanatikusnak. Megtermett asszony volt, de csak távolról emlékeztetett a bizánci császárnőkre, akik egyetlen nyavalyás kép miatt máglyára küldik az alattvalókat.. Igen, igen néha rosszalkodnak a fiai, hadakoznak a szelekkel, de aztán hazatérnek, mert jól akarnak lakni az anyjuk főztjével… Bilgerdist a normann politikai viszonyok sem érdekelték, hosszan tanulmányozta viszont Riolda tenyerét, mintha jeleket keresne rajta.
Vagy egy halott rokona üzenetét.

images

Minden pompás. Minden nagyszerű. Megy minden, mint a karikacsapás. A halottak nem is halottak, csak eltévedtek a királyi várat körülvevő ködben. Mindenki alig várja, hogy visszatérjenek, és végre megkérdezhessük, mit kívánnak ebédre. No, igen, Vilmos herceg hősi halált halt a mórokkal hadakozva – ha már halál, akkor az csak hősi lehet – de Bilgerdis gondoskodott róla, hogy a trónra az özvegy visszatérhessen.
A legelső lakomán Riolda még célozgatni próbált, hogy az arabokat a normannok hívták be, hogy a dánok árulókat támogatnak végtelen nagylelkűségükben, de nem hallgatták végig. Hogy te micsoda rosszindulatú kislány vagy, néztek rá a dánok. Nem szabadna ennyi zsírosat enned, figyelmeztette jóságosan Bilgerdis, még a végén megzavarja a szívedet. És megint felajánlotta, hogy megfőzeti Riolda kedvenc ételét.
De Riolda, mint mindenki más, csak ürücombbal és szóvirágokkal lakhatott jól a királynő lakomáin.
Talán azért ilyen kényszeredettek és udvariasak, mert épp túléltek egy szörnyű polgárháborút, gondolta. És megfogadták, hogy mind úgy tesznek, mintha a halottaik elkóboroltak volna. És mivel annyi halott „kóborolt el”, annyi szenvedésről kellett megfeledkezniük, ezért úgy döntöttek, leteszik a hatalmat a nagy túlélő, az anyakirálynő kezébe.
– A vajas-áfonyás tekercset szereted-e? – kérdezte Bilgerdis jóságosan.
Riolda bólintott, de ahogy a fogolypecsenyét gesztenyével, vagy a kagylós tintahalat korzikai módra, úgy ezt a nevezetes tekercset sem szolgálták fel soha. Három tagbaszakadt szakácsnő dolgozott a konyhán, ők sütötték az ürühúst, a lepényt, mégpedig pontosan úgy, ahogy a legelső vikingek.
De azért minden étel pompás volt. Lenyűgöző, csodálatos, mi több, változatos. Mint ama nevezetes, messze földön híres perzsa almák, amiből egyetlenegyet Riolda is megkóstolt Vilmos herceg asztalánál.

 800px-Autumn_Red_peaches

 

A perzsa alma húsa elomló és selymesen lágy, a bőre hamvas, a magja pedig különleges, kemény, már-már fúrtonfúrt, mesélte Knut hercegnek. És az íze! Ilyennek képzeli az ember a reménységet.
Knut nem vitatkozott. Reggel óta Riolda nyomában járt, és most szétfeszítette a lány tenyerét, hogy belecsókolhasson a csillagszerűen szétfutó barázdákba. – Én szeretem az olyan gyümölcsöket, amik nem emlékeztetnek semmire.
Riolda bókot várt, de Knut – egyedüli dánként – megpróbált komolyan beszélni vele. – Te is tudod, Riolda hogy a szégyen pusztítja el a leggyorsabban az embereket. A farkas megérzi, hogy a többi állat fél tőle, de nem akar mentséget a tetteire. Akár győz, akár veszít, nem szégyenli magát. Viszont mi, emberek, győztesek és vesztesek, akármit teszünk, csak bánkódunk utána.
– És feltaláltátok a köntörfalazást? Amivel óvni próbáljátok a többi dán becsületét?
– Nem a becsületét. Hanem az életét – felelt a herceg.
Az életét? Talán bizony nem halunk meg többé, ha nem mondunk ki bizonyos szavakat? És megváltozik-e az emlékezet, ha egy királyné betiltja a folyamatos múltat?
– Nekünk szerencsére már nincs szavunk a szégyenre, Riolda. De van egy váram, gyere el, és ott vitatkozz velem! Oszd meg velem az életedet! Én majd titokban tartalak, folyamatos titokban, szeretni foglak, és többé nem engedlek el.
– Ha jól értem, egy dán herceg nem engedhet meg magának fekete hajú feleséget.
Knut bólintott. De persze ő nem gondolta volna, hogy sértő lehet egy ilyen ajánlat! Hiszen Riolda úgysem akarna udvarhölgyekkel, cicamicákkal cseverészni. Akkor az egész mit számít…?
–Téged, Riolda, egy zavart és tudatlan mamlasz nem érthet meg. Mindenki látja, hogy egy méltatlan semmirekellőre pazarlod az életed. Neked egy komoly ember kell, aki melletted áll az összes tapasztalatával, minden tekintélyével… Ne feledkezz meg róla, hogy nemcsak a szavak védenek! Hanem a kőfalak, a származás, a magabiztosság….
Minden-tekintélyével… Minden tapasztalatával …
Talán ilyen egyszerű minden. Belépni egy nagynénje udvarában unatkozó, egy ilyen nem egészen törvényes örömökre áhítozó nagyon-nagyúr meséjébe.
No, de a valóság mindig szilárdabb és biztosabb, mint a legkáprázatosabb ígéretek. Azok a reggeli rosszullétek már egy valóságosan érkező kis lényt jelentettek.
És hét meg kettő egyenlő kilenc. A dánok nem beszélnek megbánásról, nem beszélnek szégyenről, de osztani, szorozni talán képesek.
– Sjönnek én jelentek mindent.
– Derék fiú, ügyes fiú. Majd talál egy másik mindenséget.

Bilgerdis palotájában hét szoba volt, és a hét szobának a hét égtájra nyíltak az ablakai. Mert a bölcsek szerint hét kapuja van a testünknek: a hetes szám jelenti a teljes odaadást. A csodás hét égtájat a legenda szerint egy sárkány mutatta meg a dánoknak. – Ez a híres sárkány reformálta meg az igeidőket? Ő őrködik az illemen? – kérdezte Riolda pimaszul az ebédlőben.
A grimasz a királynő arcán gyorsan átváltott üdvözült mosolygássá.
– Az a szerencséd, Riolda, hogy az ilyen gúnyolódás nem zavarja Knutot, az unokaöcsémet. Ha az ágyasa leszel, akkor majd kedvedre köszörülheted a nyelvedet. De jól figyelj! Akár Sjön, akár a herceg a gyereked apja, a magzatot nem tarthatod meg. Te idegen vagy, az a drága-drága kisbaba nem a mi fajtánk lenne. Megértettél, ugye, gyermekem?
–Ki vagy te? Hogy merészelsz?
Az uralkodónői mosoly most bocsánatkérővé szelídült.
Mert hiszen ő, Bilgerdis nem az a sertepertélő, mindenbe beleakaszkodó fajta. De Riolda megértheti: egy jó gazda nem keveri a kecskéket a bárányokkal, az embereket a szorgokkal. Hiszen róluk mindenki tudja, hogy nem férfi és nő öleléséből, hanem a tenger mocskából születnek. – De ha te visszaadod a tengernek a gyermeked, ha helyesen és udvariasan viselkedsz, akkor közöttünk maradhatsz egész életedre. Megértettél, ugye?

Nem volt mit megérteni, hisz kezdődött a vacsora.
Ünnepélyes lárma támadt, ahogy a szakácsnők körbehordozták az ürühúst. A királynő nagylelkűségét, a királyi konyha változatosságát dicsérve, mind a hét irányból sereglettek az udvaroncok. És nemcsak az udvaroncok, hanem a követek, a sógorok-sógornők, a kedves unokahúgok-unokaöccsök. És leghátul végre feltűnt Sjön.
Mint mindig: boldogan és éhesen.
– Nagy nap ez a mai, gyermekeim! – kezdte a királynő ünnepélyesen. De mivel az ő udvarában minden nap egyformán nagy és ünnepélyes volt, ezért a leglelkesebb udvaroncok sem figyeltek. Bilgerdis gyorsan megkocogtatta az ezüsttálat. – Mi, dánok, figyelemreméltó levelet kaptunk a córdobai kalifától. Aki amellett, hogy legeslegmelegebben üdvözöl minket, részletesen beszámol az udvarában folyó kutatásokról. Mennyi-mennyi izgalmas hír! Míg mi itt a napköveinket csiszolgatjuk, ők az idő titkait fürkészik!
Ám hiába volt minden igyekezete, az asztal körül csak ernyedt csámcsogás hallatszott.
– De most lássátok, gyermekeim, micsoda ajándékot küldött a mi fényességes barátunk!
És azzal az egyik testőr egy letakart kalitkából egy nevetségesen horgas csőrű, rikító színű madarat eresztett szabadon.
– És csak annyit kér tőlünk a kalifa, hogy küldjük el hozzá Rioldát, a mi normann vendégünket!
– De én nem akarom! – ordított Riolda. – Nem akarok elmenni! Nem akarok a rabszolgája lenni!
Az ordítást elnyomta az ajándék-madár felháborodott rikácsolása.
Nézd-csak-azt-a-kék-foltot! Nézd-csak-a-bóbitáját! Micsoda-vicces-micsoda-dühös-madár!
–Nem értem a dühöngésedet, Riolda. Hiszen élvezheted a kultúrát, a tudományt, és még világot is láthatsz! Ahogy tanítómestered, a nagy Illighaen. Úgy tudom, ő ajánlott téged a fényességes kalifa figyelmébe.
–Nem akarok Hispániába menni! Nem akarok! Ott kiveszik a szívemet!
– Ha valamelyik férfi igényt tart a szívedre, az más dolog, gyermekem. Megírhatom a jóságos kalifának, hogy bánatunkra nem tudjuk viszonozni az ajándékát, mert te már Knut háza népéhez tartozol. És ha betartasz néhány apró szabályt, akkor én soha nem leszek annyira szívtelen, hogy egy szófogadó, gyengéd lányt elküldjek az ismeretlenbe. A derék Knut! Mit gondolna rólam? el sem tudod képzelni, gyermekem.

Riolda a kamrájában zokogott tovább. Ostobaság lenne menekülni, hiszen a dánok királynéja mindent lát. Az ő kamrácskájában is hét apró ablak van – ez jelképezi a mindenséget és a teljes odaadást.
Bilgerdis keze pedig elér Hispániáig vagy azon túl, a képzelet legszélső határáig. És hova menekülhetne? A kőfalon túl itt a tél és a holtan is ellenséges tenger. És már nincs egyedül. Egy egészen pici, mindentudó sárkány növekszik a hasában, aki belelát az álmaiba, és éjjel-nappal figyeli. De ez a nyavalyás Bilgerdis talán nem tudhat mindent! És ahol víz van, onnan menekülni is lehet…
Illighaen szerint a kuporgás mindenkit beletörődővé tesz. Ezért kényszerítette magát, hogy a hátát kiegyenesítve végignyúljon a kőpadlón.
– Te most mit bőgsz? – kérdezte a szobába benyitó Sjön.
Enyhe sörszagot, és közben mégis valami földöntúli nyugalmat árasztott. Lassan, megfontoltan körbejárta Rioldát. – Minek így nyúzni magad, ha úgyis menekülni kell.
–Te maradhatsz – mondta Riolda. – Knutnak a királyné azt ígérte, hogy mint valami nemesembert, befogad a kíséretébe.
Sjön legyintett. – Ezek reggeltől estig csak ürühúst zabálnak, talán ettől ilyen szívtelenek. És mit képzelsz, Riolda? Miért maradnék itt? Hisz te vagy a feleségem.

(Illusztráció – Győrfi András: Játékosok)

Bejegyzések

A napon sütkérező hal (részlet)

Hozzászólás most!

 A felolvasásra Milla rendkívül feltűnően öltözött. Vörös miniszoknyájában és magas sarkú cipőjében kitűnt a decens, bár jobbára lelakott ruházatú vendégseregből. A szemeit is kifestette, pedig régóta nem sminkelte magát. Vastagon kihúzta a halántéka felé. Haját elbűvölő kis lokniban rendezte el, ajkai piros némaságban domborodtak, egészen úgy mutatott, mint egy kurtizán. Kényeskedve tipegett felfelé a Petőfi Irodalmi Múzeum széles lépcsőzetén, a vádlija megfeszült, feneke ringott, s nem zavarta, hogy a fáradt homlokú férfiak épp annak nézik, aminek jelmeze mutatja őt. Andrej pár fokkal feljebb járt már, zavarta ez a feltűnősködés, ez a kivetkőzés, egészen szellemi orientációi voltak mostanában, nem vágyott arra, hogy egy „büszke dög” edzőjeként nézzenek rá az irodalmi jelesek, de igazából Milla alakváltása bántotta az önérzetét. Érezte, hogy lassan kicsúszik a kezei közül. Hogy mégis képes elfogadni a változást, sőt, ő maga változtatja meg az életét, s ez aggodalommal töltötte el. Nem vársz meg, édes? Milla hangja lágy volt, bársonyos, mint a bőre, amiből dekoltázsa igen jelentős felületet láttatott. Kicsit elkéstünk, tudod, mondta Andrej, és zavartan megállt a fordulóban, ott toporgott, amíg Milla beérte, és belekarolt, jobb melle a karjához nyomódott. Andrej felvezette, kicsit kényszeredetten, nem szeretett késni ugyanis. Egymáshoz tapadva elvonultak a fogadó szobában ácsorgók között, és mielőtt beléptek a pompás csillárokkal ékesített díszterembe, Milla ragadós csókot nyomott az arcára, aztán hangosan felkacagva törölte le róla a rúzst. Még találtak helyet, a második sor közepén, s nem kis feltűnést keltve araszoltak be oda a már bent ülők között, de Millát csöppet sem zavarta, hogy minden szem rájuk, jobban mondva őrá figyel, s amikor végre leültek, látványosan odahajolt Andrejhez, és súgva azt kérdezte, hogy dugott-e már múzeumban, mert az olyan izgató. Aztán körbemosolygott, mintha rá vártak volna csak. Az volt az arcára írva, hogy „kezdhetünk!” Zengő már kint ült a kandalló előtti emelvényen, és egy papírhalomra meredt. Andrejék érkezésére ugyan ő is felnézett, de csak egy gyors biccentéssel viszonozta a fiú igazán lelkesült, széles mosollyal kísért integetését. Millát azonban megnézte magának, szakértő szemmel, és átlátva színjátékain. Andrej kissé leforrázva érezte magát, nagyobb és láthatóbb örömre számított ennyi találkozás, bennfentes ivászat után, ráadásul mindenki őket figyelte éppen. Zengő biccentése olyan volt, mint egy lefokozás, degradálása barátságuknak, s jelentős szégyen, különösen ennyi néző előtt.

Sztyú, aki Andrej barátja volt, s színészként felolvasott az esten, később, egy zűrös színházi premier után azt mondta Andrejnek, hogy már előre látszott a baj. Hogy valami történni fog. Úgy néztél ki, mint egy retikül, mondta a Vígszínház büféjében, a zajban. Egy tárgy, egy kiegészítő, amit Milla visel. És be kell látnod, téged nem ez zavart. Andrej megpróbált visszaemlékezni, és azt mondta, hogy akkoriban nem voltak éppen a legjobb viszonyban Millával, és azt sem értette igazán, hogy miért kísérte el. Mert bizonyítani akart, Sztyú bólogatott. De hát akkor nem történt semmi, bizonygatta Andrej, és lázasan próbált fellelni valamit emlékezete padlásterén, ami érthetővé tenné az történteket. Szerinted nem történt semmi, krákogott Sztyú, és tovább bólogatott.

Nem volt ebben semmi baljós előérzetű, mondta Andrej, és a kis színházi kávézó aranyozott keretű tükreiben leste a saját ábrázatát, hogy legalább így, a tükörképén meglássa, ha önmagának hazudik.

Zengő, persze, azonnal kiszúrta magának Millát. Jasnát juttatta eszébe ugyanis, feltehetőleg a huncut, vörös loknik miatt.

Jasnáról már mesélt Andrejnek, de csak annyit, hogy amikor felmentek a lány lakásába, s összebújtak a kanapén, talán túl rámenősnek bizonyult, s a szokottnál nehezebb volt Jasnát meghódítania. Igen, talán ellenkezett egy kicsit az elején, ám végül belement, még élvezte is, hogy a szokottnál vadabb a szeretkezés. És Andrej elhitte ezt. Honnan tudhatta volna, hogy a lány ezt nem szenvedélyes szexként, ahogy Zengő gondolta, hanem meggyalázásaként élte meg? Hogy amikor Zengő letépte róla a ruhát és lerángatta róla a harisnyát meg a bugyit, akkor soha nem tapasztalt módon rettegett, ahogy talán csak azok a nők, akiket megerőszakoltak a délszláv háború alatt. Csak némán és könnyeit nyelve eltűrte, ahogy Zengő farka a vaginájába hatolt. Lelkében a kép, ott a hídon, az utakat lezáró teherautókkal, a ragyogó városi háttérrel és a férfi parádés mosolyával kifakult, kiégett akkor, mint egy fényt kapott negatív, s a vakító semmit már sosem heverte ki. Zengő nem tudhatta ezt, mert részeg volt, és ellenállhatatlannak gondolta magát, mint egy szobor a Parlament előtt, amit bármire feljogosítanak a mesteri vésőnyomok.

Millát meglátva Jasnára gondolt tehát, akibe egy estére beleszeretett, s akit ugyanazon az estén tönkretett.

Persze Jasna is csak Csilla hasonmása volt, ugyanis Zengő egymáshoz kapcsolódó emlékek láncolatában élt már azóta, hogy Csilla nincs. Csilla, aki szenvtelenül elhagyta ezerkilencszáznyolcvankilenc hideg telén, két nappal szilveszter előtt a Bambiban. Az igazat megvallva arra a december végi napra egyáltalán nem akart visszagondolni többet, s mert savval nem tudta kimaratni az életéből azt a délutánt, hát mindig szesszel próbálta cseppfolyóssá oldani, vagy legalább olyan képlékennyé tenni, amilyen tárgyilagosan el nem mondható a benne résztvevő számára egy történelmi pillanat.

Csilla a csipkemintázatú műanyag függöny előtt ült, és hátát a piros műbőrrel bevont támlának feszítette. Olyan volt, mint egy felajzott számszeríj. Hosszú combjait a szék alá gyűrte, kezeit karba fonta mellein. Zengő alig hallotta, mit mond, a sarokban dominózók rikácsolásában Csillának szinte kiabálva kellett beszélnie. Elég tárgyilagos volt. Azt üvöltözte, hogy nem lehet örökké második. Elég volt. Hogy nem akar Alma ellenzékeként, igen, így fogalmazott, Alma ellenzékeként létezni tovább, mint egy szamizdat irat, ami bár fontos, de valódi létjogosultságot és elismerést sohasem kap. Zengő pontosan tudta, hogy hazudik. Ezt megbeszélték már az elején. Hogy nem válik el. És Csilla elfogadta ezt az állapotot. A hétvégéket, a konferenciákon eltöltött pár napokat. Felvilágosult nő volt és szabad. A férfi azért csak nyelte a vádakat, végighallgatta Csilla tizenkét pontját, és nem értette, mi a baj. Összehúzott térdekkel ült a piros műbőr puffon, előredőlve és kezeit összekulcsolta combjain. Egészében szánalmasnak tartotta a helyzetet, s legszívesebben azt mondta volna, hogy ha úgy jobb, akkor már holnap beadja a válókeresetet. De gyönge volt. Amikor Csilla végre elhallgatott, próbálta még tisztázni magát, bizonyítani, hogy mennyire fontos neki a lány, és miközben összetörten sorolta szerelmük képeslapszerűen kimunkált élményeit, odáig ment, hogy a végén könyörögni és rimánkodni kezdett, hogy adjanak maguknak még egy esélyt. Csilla erre már nem válaszolt. Szótlanul ült a gomolygó, vattás füstben, kezében az Éva Vermuthos pohár, és elbőgte magát. Zengő a zsebkendőjéért nyúlt, nagy, textil zsebkendőket hordott akkoriban, és arra gondolt, hogy elérte, amit akart, de a lány eltolta a kezét, és hagyta, hogy fekete erecskét rajzolva tovább csorogjon arcán a könny. Áruló, mondta pár perc hallgatás után, és belapátolta cigarettáját, öngyújtóját és noteszát hatalmas barna, bőr iszákjába, majd felállt. Áruló, ismételte meg, noha ezt a szót Zengő pontosan hallotta a lárma ellenére is, majd köszönés nélkül elindult a kijárat felé. Zengő meg ottmaradt a veszekedő dominósok, a kismamacipős pincérnők és a kopott zakóikban ledobott rongycsomókként poharazó magányos férfiak között. Hagyta, hogy elmenjen, legyen vérnélküli ez a lázadás, maradjon bársonyos, gondolta egyszer, egyetlenegyszer, amikor erre a jelenetre visszatekintett, egyébként is szeretett néha a szenvedő hős képében tetszelegni, és így rendezte el magában, miszerint elhagyták, becsapták, és még azt is megkapta, hogy áruló, ebben maradt a sorssal, mártírrá lett, és kényelemből később sem firtatta a szakítás valódi okát. Akkor sem, ha tudta, az élete voltaképpen ott maradt a hólétől latyakos, mozaikszerűen kirakott, fekete-fehér műkövön, a piros műbőr székek között, beleragadva az Éva Vermuthba, amit ő maga csorgatott ki a földre, amikor Csilla mögött becsukódott a presszó ajtaja.

Zengő Csillára is gondolt tehát egy kicsit, amíg arra várt, hogy felkonferálják, s közben Millát figyelte szemérmetlenül. Csilla, Jasna, Milla. Mint egy folyamatábra a hormonok működéseiről.

Akarta ezeket a nőket, nagyon.

Rá került a sor.

Széttárta kezeit, előredőlt, félreérthetetlenül jelezte, hogy imígyen, mély tisztelettel ő hajol meg a tisztelt publikum előtt, és lassan, mély hangon belekezdett egy novella felolvasásába, mely novella érdektelennek tűnt előtte is, de amit mindenki áhítattal és töretlen figyelemmel hallgatott.

Zengő fel-felnézett a papírból, s szemeivel mindig Millát kereste. Alig várta, hogy vége legyen.

Milla kiszúrta, hogy az öreg őt figyeli, és ez imponált neki. Száját elkerekítette, kicsit csücsörített, hagyta, hogy lábain feljebb csússzon az egyébként sem túlméretezett mini, izgatta, hogy a combja a férfitekintetek puha tűpárnája lehet, s egészében véve úgy viselkedett, mint az a fajta nő, aki iszonyúan élvezi, hogy kihangsúlyozott testiségével felbosszantja a környezetében lévő embereket. Zengő szemébe nézett, s önkéntelenül megnyalta az ajkait. Andrej nyilván észrevette, hogy Zengő összehúzta a szemét, de rajongó figyelmében ezt az előadás alkalmas gesztusának tartotta csak.

Milla maga is megijedt attól, amit érzett. Elbűvölte a férfi hangja, modora. Az Ibolyában, ahol először látta, nem talált benne semmi különlegeset, semmit, amit vonzónak tartott volna, sőt taszította pacsuli modorossága. Most vajon mi ragadta magával? Talán a határozottság? Hogy azonnal és félreérthetetlenül reagált egy apró mozdulatra, mely még őt magát is meglepte? Talán a szakértelem nyugalma, mely áradt belőle, s amit minden beteg elvár orvosától? Úgy ült ott, mint aki kész a beavatkozásra. Zengő tekintete megélénkült, Millának úgy tűnt legalábbis, szemeiben pedig huncut csillogást látott, arcéle görögösen szépnek mutatkozott. A sokat megélt férfiak harcedzett szemérmét látta rajta. Olyannak gondolta, aki keveset mutat valódi önmagából, de ha úgy adódik, van miből merítenie. Erős volt és magabiztos ez a férfi. Szikár, magas termete, mintha kihasították volna egy termetes fából, amely addig magában állt egy magas hegy (egy nagyon-nagyon magas hegy) sziklái között.

Nézte ezt a férfit, s voltaképpen megértette már Andrejt is, hogy miért csodálja őt. Bámulta a tekintetét, a vállait, mert most vette észre, hogy milyen atlétikus, a száját, ahogy megőrli a szavakat, az ujjait, amik szinte légiesen, mégis magabiztosan tartották a papírlapokat.

Zengő a végére ért. Kitette a pontot, és fürgén összehajtogatta a kéziratot. Milla megborzongott, és felharsant a taps.

Zengő egyenesen az ő szemébe nézett, még kacsintott is, amikor felállt és meghajolt a díszes társaság előtt, s Milla gyönyörűnek és kihagyhatatlannak érezte magát.

Erre a minden bánatát elfeledtető büszkeségre próbál visszagondolni pár nap múlva a szüleinél, amikor az apja a kinyitott újság mögül faggatja majd, hogy végül is mit akar az elcseszett életével kezdeni.

De most még nem kellett védekeznie.

Zengő végig őt figyelte, ahogy sorban odaléptek hozzá az ismerősök és a vadidegenek, gratulációra nyújtott tenyérrel, csak Millát leste, hogy mikor ér oda ő is végre Andrej oldalán, aki meg úgy tűnt, kiheverte érkezésük megaláztatásait, s most türelemmel, fensőbbséget mutatva várakozott. Kivárta a törleszkedők első csapatának támadásait, s némileg lenyűgözve Zengő írásaitól szótlanul ácsorgott Milla mellett a híres erkély ajtaja előtt – mely erkélyről Mária Terézia is volt szíves integetni annak idején -, s fogalma sem volt róla, hogy mi készül ellene.

Lassan eloszlott a nép, s végre odamehettek.

Zengő megigazította zakója hajtókáját. Látványosan az érkező Andrejék felé fordult, és szélesen mosolyogva köszönt. Sztyú később úgy írta le a helyzetet, mintha barátja a jus primus noctis alkalmából urához vezetné kedvesét.

Egyszerűen átadtad neki, mondta szigorúan, és lemondóan megtöltötte a poharát. Andrej tagadott még akkor is, és azzal hozakodott elő, hogy nem sejthette, hogy barátja, mestere így visszaél bizalmával.

Pedig a helyzet egyértelmű volt.

Zengő ügyet sem vetett Andrej gratulációira, egyenesen Milla szemébe nézett, tenyerébe vette a lány kezét, majd meghajolva megcsókolta azt. Le vagyok nyűgözve, kisasszony! Dorombolta a szavakat. Milla, aki eddig elégedetten lubickolt a ledér boszorka szerepében, most egy pillanatra zavarba jött. Érezte talán, hogy túl közel került az őrülethez? Meglehet. Az ajkába harapott. Ezt Zengő a vágy, Andrej a megilletődöttség jelének vélte. Vélhetően éppen ez az az állapot, melyben az okos nő pontosan tudja, hogy ezután vagy a boldogság vagy az elmeszanatórium következik.

„Stiamo, Amor, a veder la gloria nostra, Cose sopra natura altere e nove: Vedi ben, quanta in lei dolcezza piove; Vedi lume, che’l cielo in terra mostra.[1]” Mondta Zengő, és lehúnyta szemét.

Andrej, aki eddig csak feszengett kettejük között, most előrelépett, s kezét Milla vállára helyezte. Petrarca, magyarázta, majd mélyen meghajolt Zengő előtt. Tudom, mondta szerényen Milla, és közben le nem vette szemét az idézet révületéből lassan visszatérő férfiról. Tudom, ismételte meg. Andrej persze vak volt. Felegyenesedett, és a sarokban álló asztalkára mutatot. Koccintunk végre, kérdezte. Veled Uram, vagy iszom nélküled, mókázott tovább, majd belekarolt Millába és Zengőbe, hogy a borospalackok felé vezesse őket. Azok meg hagyták ezt az ostoba kényeztetést.

Alma, aki szintén ott volt e nevezetes napon, egy irodalmárokból álló felettébb komor, sőt, vészjóslóan sötét társasággal beszélgetett a könyvtár ajtaja előtt, s elnézve az összevont szemöldökkel vitázó, nyűtt zakós férfiak válla felett, végig figyelte ezt a kis kamarajelenetet. Pontosan tudta, hogy mi következik. Nem azonnal. Talán csak napok, hetek múlva. De újra megtörténik, amitől retteg. Zengő újra ihletett állapotba kerül. A férjében testet ölt a líra, és olcsó szerelemmé hígul az a pompás irodalmi anyag, mely miatt bármit meg tudott bocsátani neki. De ez már sok. Ezt nem akarta újra. Ehhez már nem volt ereje.

Milla elereszetette Andrej kezét, és egy palackkal a kezében Zengő elé perdült. Magának színésznek kellene mennie, trillázta, és teletöltött két poharat. Más megbántódott volna azon, ha elfeledik, hogy ő is jelen van, s hogy Milla nem töltött neki, de Andrej most kiválasztottanak érezte magát. Zengő vele maradt kettesben, s nem a többiekkel. Annak meg kifejezetten örült, hogy Milla szimpatikusnak találja mentorát. Amúgy is nagyobb mennyiségeket szokott inni, keresett hát magának egy vizespoharat.

Talán írónak gyöngének ítéltettem, kérdezte Zengő, és megforgatta poharában a bort. Ugyan, nevetett fel Milla, bár amit most olvasott, nekem, hogyan is mondjam, vértelen volt, egy picit. Zengő nem sértődött meg, sőt, tetszett neki, ha beleharaptak kicsit, csak úgy játékból, tessék-lássék, hát felnevetett, s azt mondta, ő maga is érezte közben, hogy amikor írta, hiányzott mellőle egy bájos domina. Milla erre azt felelte, hogy szerinte neki nem állna jól az a szerep, inkább csöndes hetéra lenne, s hogy ilyeténképpen órákig is elnézné türelmesen, ahogy Zengő létfilozófiai fejtegetésekbe bonyolódik Szimón cipészműhelye előtt. Zengő erre megemelte poharát, és azt felelte, hogy bár a hetérát szívesen megismerné, de szólásszabadsága nem eladó.[2] Andrej, aki időközben visszatért, egy szót sem értett abból, amit hallott. Azok ketten valami más nyelven beszéltek. A szavakat ismerte ugyan, és azt is érezte, bár nem vallotta be, hogy a mondatok most éppen elfedik a lényeget, a beszélgetés témája éppen a ki nem mondottakban rejtezik, mégsem állt benne össze a kép.

Sztyúnak is azt magyarázta, hogy álmában sem gondolta volna soha, hogy valaki, akit ennyire tisztel és valaki, akit ennyire szeret, mind a ketten így csalják meg őt. Sztyú erre azt mondta, hogy érte be volna egyikükkel, választott volna kettejük között, s akkor nem kellett volna csalódnia, majd csukott szemmel kiitta a sörét. Ilyen pimasz volt, ha ivott. Általában egy zord lelkű történelemtanár pedantériájával ragaszkodott az élet törzsanyagához.

Végülis Sztyúnak igaza volt.

Ha akkor, ott a múzeumban dönteni tud, ha ellent mer mondani Zengőnek, és bár udvariasan, de felhívja a figyelmét arra, hogy Milla voltaképen hozzá tartozik, vagy erőt vesz magán, és minden félelme ellenére megpróbálja újra elbűvölni vagy legalább elfogadni a lányt, talán nem üt ki balul a dolog. De Zengőt nem tudta, Millát nem merte meggyőzni semmiről. Félt attól – a gyorsaságtól és a módtól – ahogyan Milla átalakult egy szempillantás alatt. Azt pedig nagyon jól sejtette, hogy Zengő sokkal erősebb, mint amilyen ő lehet. Hát magukra hagyta őket, és Sztyúhoz csatlakozott, aki sáljaiba tekerten éppen egyedül ácsorgott, mivel egyáltalán nem volt kedve senkihez.

Alma is a menekülést választotta azon az estén. Tudta, hogy ebből már nem sül ki semmi jó. Kiment a mosdóba, és a tükörben megnézte magát. Egy szép és ígéretes nőt látott maga előtt. Kihúzta a szemét, rúzsozott, majd miután leellenőrizte mosolyát, köszönés nélkül leszaladt a lépcsőn, kifordult a boltíves kapun, és a várost fellármázó pénteki éjszakában elindult a Belváros felé.

Milla közben leült, és vele szemben Zengő is helyet foglalt, térdére dőlt, úgy hallgatott. Ez volt az első, ami igazán meglepte a lányt. Hogy ez a pozőr, snájdig kis huszár képes a figyelemre is.

Azzal indult, hogy Zengő megkérdezte, mi a kedvence mostanában. Milla – tévesen – rögtön az irodalomra gondolt, s azt felelte, hogy neki mostanában “úgy en block” hányingere van az íróktól, a történeteiktől és az önimádatuktól. Ezen Zengő felkacagott, és azt mondta, hogy bár az íróktól őt is kirázza a hideg, de éppen az önimádata meggátolja abban, hogy az ügyben gyakorlati lépéseket tegyen. Milla kacagott, és kedvesen magyarázkodni kezdett, hogy nem egészen úgy értette ő, inkább arra gondolt, hogy az egyszerű, gondolatait bonyolult mondatokban elmondani képtelen halandónak is vannak elvágyódásai, s ezen hangulatok megfejtéséhez nem minden esetben megfelelő eszköz az irodalom, ha mégoly tehetséges is. Amikor ehhez a részhez, az elvágyódáshoz értek, akkor ültek le egymással szemben, s akkor kezdte Zengőt igazán érdekelni a lány.

A szíve mélyén becsülte a romantikát, és mint minden gondolkodó, ő sem érezte helyén magát sehol.

A zsongó lárma csöndesedett. A termek lassan kiürültek.

És Milla mesélt. Titkos kis tervekről, utazásokról, amikre várt, a megismerés határtalan szabadságáról, arról, hogy úgy érzi, a saját sorsa vesztésre áll vele szemben, mert valamiért képtelen nyerni hagyni a kiteljesedett életet. Idegen tájakra vágyom, ahol én magam is csak egy idegen vagyok, mondta. Nem vágyom a beilleszkedés kényszerűségeire, taszítanak a falak közé zárt távlatok… Nekem Mohács kell, vagy hogy elutazzak végre innen valahová, a bárhová, mondta szomorúan, aztán bágyadtan elmosolyodott. Zengő finoman, “éppencsak alig” megfogta apró kezét, s végigsimított a barnára kilakozott körmű ujjakon. Magának egy jó hadvezér kell, kedves, suttogta, s nem éppen egy ilyen nyámnyila kezdő tolforgató, mint ez itt, tette hozzá hangosabban, amikor Andrej melléjük lépett, megérdeklődni, hogy beülnek-e még valahová. Zengő ujjai közt tartotta a lány ujjait. Úgy válaszolt. Azt mondta, neki még egy találkozója van, de a legközelebbi “mesedélután” után öremmel venné, ha Milla is csatlakozna majd. Andrej boldog volt. Egy liter bor után tényleg azt hitte, hogy számít valamit. Hogy ott van. Milla pedig tűrte, hogy ennek a kis háromszögnek a csúcsa legyen. Nem volt ez még szerelmi, inkább csak geometriai. (A szerelem titkos alkohollepárlója viszont már működésbe lépett, bugyogott a sok lelki cefre, s csordogálni kezd hamarosan  a csövön a szeszforró érzelem.) Ezért aztán Milla nem is mondott semmit arra, hogy menjenek-e még valahová. Úgy nézte a falat, mintha hibásnak találná a derékszögelést meg a vakolást. Egy helyre ment volna szívesen, az Ibolyába, Zengő miatt, de éppen azért, mert ott látta meg először, mégsem akart volna ott borozni tovább. Az olyan lenne, mintha megcsókolnám, és éppen Andrej előtt, gondolta miközben a kabátjába bújt. El sem köszönt. Csak intett Zengő felé. Ebből ő pontosan tudta, hogy bevágott neki.

Szótalanul ballagtak Andrejjel hazafelé. És Andrej szerette volna azt hinni, hogy ez a csönd neki szól. Büszkén, dzsigolósan hanyagul dohányzott végig a Múzeum körúton, és nem érdekelte, hogy nincs pénzük taxira. Boldog volt attól, hogy úgy érezte, van kiterjedése. Boldog volt Milla is. Mindketten mástól éreztek eufóriát, de hát nem kell mindig ugyanannak örülnünk, ha mindenki lelkében béke van, vagy nem igaz?

Alma ugyanakkor taxiba szállt a Centrál előtt, és egyenesen a Chrome Pubba vitette magát. Arról azt hallotta, hogy menő a fiatalok között. És ő most menősködni akart. Szórakozni. Mint a régi nők a régi filmeken.

Még most sem haragudott a férjére. Bolond! Nem rossz ember a Zengő, gondolta, amikor kiszállt a kocsiból és megállt a bejárat előtt. Nem is a pokolba kerül, még csak nem is a purgatóriumba. A Mennyország szélére talán.

Végül is rossz és jó között ingadozunk. Fel, le, mint az inga. Helyzeti energia, mozgási energia, nehézkedés. A jónak önmagában talán nincs is erővektora. Így gondolkodott Alma, és benyitott a fehérre mázolt ajtón a buliba. Ezt is olyan fiatalosnak találta, buli, nem szórakozás, nem éjszakázás, nem mulatás, csak buli. Buli egy jó üzlet, egy sikeres munka is. Még nem tudta elengedni magát. Muszáj volt fenntartania az önkontroll látszatát, mert már attól is megrémült, hogy egyedül eljött ide. Hát nem vagyok egy vén picsa, egy hülye öreg liba, hogy ilyet teszek? Kicsit tanácstalan volt atekintetben is, hogy felmenjen a galériára, vagy maradjon inkább lent, s ha már lent, mert lépcsőt mászni nem volt kedve, akkor egy asztalnál foglaljon helyet, vagy legyen vagány, és üljön a pulthoz? Hogy csinálják ezt a fiatalok? Mi alapján döntenek? Nézte őket egy darabig, aztán, mert már úgy érezte magát a bejáratban magányosan ácsorogva, mint egy anyuka, aki a fiát keresi, vette a bátorságot, és átkelt a bulizó kölykök között. Igyekezett előképet keresni ehhez a bevonuláshoz, csak, hogy viselkedésének valami szellemi előzménye, intellektuális mankója legyen, s elsőre Liza Minelli jutott eszébe, mondjuk a Cabaret-ből, ezen is elmosolyodott, azt se tudja itt már senki, hogy ki volt, hahaha, s amíg ezen merengett, legalább odaért a bárhoz, lecsapta táskáját a pultra, és felkönyökölt.

Szép volt a hűvös piros derengésben.

A bárszék nem volt túl magas, felült, lábait keresztbe tette, és lassan megnyugodott. Intett a pincérnőnek, aki örült, hogy nem részeg tinédzsert kell kiszolgálnia, hamar hozta a dupla vodkát, Alma belekortyolt, és várta a hatást. Egy magas, barna fiatalember személyében meg is érkezett.

Másnap a konyhában rémülten próbálta összeszedni az emlékeit, míg Zengő a szobájában magában, sértetten pufogott. Hát majdnem elcsesztem, gondolta, és erősen kapaszkodott a Meisseni-be. Zaklatott volt, ócskának érezte magát, és a drága porcelán segített visszanyerni az úrinő látszatát. az egész különben is azért történt, mert Zengő nem bír magával soha!

A fiú egészen nyíltan leszólította őt. Megdicsérte a bokáját, és azt mondta, hogy a maga részéről nem is érti a „mai lányokat” – így mondta, te jó ég, emlékezett Alma –, hogy nem merik megmutatni a nőiességüket. Az is megvolt Almának, hogy erre egészen kimelegedett. Ittak egy-két kört, ment a szokásos udvarolgatás, aztán hogy-hogy nem azon kapta magát, hogy a srác nyelve a szájában matat.

Szégyellte magát. És büszke volt.

A konyhába beragyogott a nap.

Na, még ez is, gondolta. Az én koromban ez az eset, és még akkor a napsütés… Töltött egy kis tejet a kávéba. Még szerencse, hogy az utcán magamhoz térített a hűvös levegő.

Úgy volt, hogy a fiú albérletébe mennek, de előtte beálltak a Király utcai templommal szemben a szeletbár előtti sorba, hogy egyenek valamit. A rikácsoló gyerekhadban aztán kijózanodott. Ezek a kislányok védtelenek, gondolta, és finoman összehúzta mellén a blézerét, nem tanították meg őket arra, hogy megvédjék magukat. Egyszerűen nincs bennük félelem. A van állapotát egészen magától értetődőnek veszik. Azt, hogy ez van. És mindig van valami. Egy pasi, egy pia, egy jó szex, egy szelet pizza, akármi, ami átrántja őket az egyik napból a másikba, de neki nem így mutatták… Jóképű gyerek, gondolta, de naés? Zengő is jóképű volt valamikor. Mire odakerültek volna, hogy rendeljenek, Almának elment a kedve az egésztől. Kiállt a sorból, és úgy tett, mintha telefonon keresné valaki. Megállt a rajcsúrozó kamaszoktól forgalmas utcasarkon, és hosszasan beszélt a semmivel. A srácnak azt hazudta, mert a játékkal nem volt ereje szakítani, hogy a szeretője váratlanul hazaérkezett Párizsból, és találkoznia kell vele. Képzelheted, micsoda éjszaka lesz, suttogta a fülébe, majd utoljára megcsókolta az elképedt suhancot, és „Minellisen” integetve elindult a Körút felé.

És ráadásul milyen gonosz dög vagyok, gondolta, majd felállt az asztaltól, hogy megnyugodva abban, hogy nem tett semmi végzeteset, megbeszélje Zengővel a tegnapi felolvasás szakmai részleteit.

Jótékonyak ezek a koratéli, napsütéses délelőttök, tűnődött, s meglazította köntösén a csomót. A biztonság kedvéért magához vett egy nyitott borospalackot is, elvégre Zengőhöz készült, neki meg dukál.

    [1] Szerelem! állunk őt ámulva, kit káprázatul küldött az ég a földre. Nézd: hogy szitál a szépség fény-esője! Az angyal ő, ki földünkön lakik. Francesco Petrarca Képes Géza fordítása [2] Szimón Athénből származott. Foglalkozását tekintve cipész volt. Szókratész felkereste őt műhelyében, egyet s mást közölt vele, amit ő emlékezetből feljegyzett. Úgy mondják ő volt az első, aki Szókratész modorában folytatott párbeszédet. Amikor Periklész meghívta látogatóba, és megígérte, hogy gondoskodik róla, azt mondta, hogy szólásszabadsága nem eladó.

Bejegyzések

RENDETLEN ESŐ

Hozzászólás most!

A káprázatosabbnál káprázatosabb kéziratok még az ideút fáradalmait is elfeledtették. A rengeteg megaláztatást, vihart, ostobaságot, babonát, nyűglődést.
Illighaen fáradtan lapozott bele a legfelső kéziratcsomóba.

   Puha lesz a húsa a megsiratott asszonyoknak,
langyos, omlatag. Hát ezért látod az esőt
szerelmesnek! Lopva vissza-visszatér hozzád,
hogy megcirógassa a holtakat: csecsemőt,
menyasszonyt, fuldoklót, parti fecskét,
akiket már nem cipel tovább az éjszaka.

   Kőkoporsók őrzik a királynőket.
De nemet ők sem mondanak.

Ki ez a költő?, kérdezte Illighen szörnyülködve.
Szerelmesek csak az egészségesek lehetnek – no, persze mások is, de azt inkább borítsa szégyen és irtózás, mint szemfödél a halott nőket. Odalapozott a kéziratköteg első oldalára, de csak ennyit talált: N. herceg: Rendezett eső. Ő, Illighaen aenkit sem ismert a művelt világban, akit N. hercegnek hívnak, és verseket hagyott volna hátra.
Vagy ez egy ostoba álnév csak?

   Nem ígérek lehetetlent, hölgyem.

   Ugyanaz a lassan öregedő kislány maradsz,
aki most itt vacog előttem. Félsz tőlem? Vagy fázik
a talpad a kőkockákon? Háromszor fordul meg
önmaga körül a hold, mire az emberek rád ismernek
újból. No, nézd csak! Ki az a fényes csillag
a Fiastyúk mellett? Figyeljétek csak az Udvarhölgyet!
Milyen tündöklőn, milyen állhatatosan ragyog!
Míg mi a dolgunkat tettük, ő megtelt szerelemmel.

Illighaen is szerette volna gombostűre tűzni a nőket, de sohasem merte. Még a saját feleségét vagy a kamaszkori álmokban látott nőket sem.

   Makulátlanok a falaid, Jeruzsálem! Házaid,
   mint a tejfogak, hófehérek, és mindig mosolygásra
készek. Ó, Jeruzsálem! Annyiszor ölelsz át, ahányszor
az utcáidon végigmegyek. Fügefáid bölcsességet
teremnek, méznél édesebbet. Hogy tudna a szívem betelni
veled! Gömbölyű jóindulatodra örökké emlékezem. 

   De nézd csak a szolgálólányt! Hajlékony, mint a denevér,
és mint a bátortalan lelkek, ő is csak éjszaka él. Kitapogatja
a repedéseket a falon, és kihussan a szabadba.
Alig látod, mert csak egy maszatos folt a szoknyája.
Ő is hozzám igyekszik, akár az északi szél.

Jeruzsálem, mormogta Illighaen, mintha N. herceget rajtakapta volna valami tévedésen. No de régesrég végetért a kereszténység! Ha csak nem számítjuk a kőkunyhókat, a pásztorszállásokat és az emlékezet más barlangjait, ahol a nagyon öregek még őriznek egy-egy fakeresztet. Hétszáz éve, hogy Krisztus meghalt! És ha fel is támadt valamikor, a világ semmivel sem lett azóta békésebb hely. Ő, Illighaen senkit sem ismert, aki  elzarándokolt volna Jeruzsálembe. Vajon ez az N. herceg…?
Odavonszolta magát az ablakhoz.
A köd felszállt, és a palota előtti terecskét vidám zsivaj töltötte meg. Pedig csak egyetlen kisgyermek van az egész szigeten, emlékeztette magát Illighaen. De most a suhancok épp éljeneztek valamit, talán épp azt, hogy a köd, mint valami jóllakott, lomha tehén, végre továbbvonszolta magát.

 Méghogy titokzatos sziget? Ugyan már!
Az első napok az ő előfeltevéseit igazolták. Senki sem csodálkozott, mikor kikötött az egyik jelentéktelen öbölben. Ahogy partot ért, két toprongyos csavargó csoszogott oda hozzá, hogy bejelentsék, ők a parti őrség. Nem volna kedve Bandemag király színe elé járulni? Egy rendkívüli kihallgatásra? Késlekedés vagy ellenkezés nélkül…? Illighaen alig tudta a nevetését visszatartani. De Bandemaggal, az öreg és szószátyár királlyal beszélgetve sikerült végre a sziget történetét megértenie.
Egészen szokványos történet volt – olyasféle, amit más krónikások már ezerszer feljegyeztek. Az ír testvérháborúban I. Nagy Bandemagnak sikerült megkaparintania ezt a kopár földdarabot, ahol megvetette a lábát, de elég volt harminc-negyven év, és a hideg, az éhség, a betegségek megtörték a kolóniát. A királyné megőrült, az asszonyok meddők és soványak, a gyerekek nem hajlandók megszületni, vagy ha megszületnek, nem hajlandók a felnőttkort megérni. Ma már csak egyetlen férfi van a szigeten, aki nem ezen az elátkozott földdarabon született.
Most is néhány szedett-vedett, rongyos és sovány fickó masírozik a parton, a király hadserege, vagy a parti őrség netalán. Amúgy meg mit csinálhatnának? A képzelet is magába roskadna, ha egymagában, minden játék nélkül kéne boldogulni. Maga a király, II. Bandemag amúgy nem tűnt őrültnek, csak reménytelenül öregnek és csüggedtnek. Egy cseppet sem csodálkozott Illighaen érkezésén: egy hercegi főkönyvtáros, hát mi sem természetesebb. Hagyományainkra büszkék vagyunk, hiszen királyok vére csörgedezik az ereinkben. Az édesatyja természetesen számos csodás kódexet hagyott rá örökül, és ő gondosan őrzi az összeset… Hát hol másutt, mint a könyvtárban? A királyi könyvtárban, tette hozzá önelégülten.
Az úgynevezett könyvtár, a „palota szíve” egy kiselejtezett rokkákkal, rossz edényekkel teli kamra volt volt. De a törött ibrikek közül Bandemag tényleg pergamenlapokat húzogatott elő, és Illighaenen ekkor suhant át először, ezen a szigeten mindenki elfelejtett olvasni.
De végre magára maradt, és egyedül  megszemlélhette a királyi könyvtár elrejtett kincseit. Régi lúdtollak, habverők, csuprok, rozsdás hímzőtűk. Mi szükségük is volna a szigetlakóknak habverőre, ha nincsenek tyúkok, akik tojásokat tojjanak? És mire mennek az alattvalók egy hímzőrámával? No, de egy tökéletesen hasznavehetetlen tárgynál mi lehet titokzatosabb?

Makulátlanok a falaid, Jeruzsálem! Házaid, mint a tejfogak…

Most már ingerülten arrébb söpörte a senki által nem ismert N. herceget. Amúgy nem is tartotta valószínűnek, hogy fél évszázaddal ezelőtt I. Bandemag király a kecskék és az asszonyok társaságában a szigetre cipelt volna egy életunt, titokzatos herceget. Vagy ez az N. herceg korábban élt? Illighaen zavartan felegyenesedett. Most élte át először, hogy az idő semmit nem jelent.

De a titokzatos N. hercegen kívül más furcsa lények is élnek a szigeten. A szorgok, ezek a szőrtelen, két lábon járó, a felnőtt férfiaknak csak a vállig érő lények, akiknek  meghatározhatatlan violaszínben játszik a pupillájuk. Talán a meztelenül a parton ugráló törpék miatt gondolhatták a sziget mellett elhajózó írek, hogy ezen a földdarabon őrültek élnek. Vagy halottak, akik már nem érzik a bőrükön a hideget…
Ám ezek a szorgok vajon nem emberek? A violaszín pupillájuk, a kis termetük, a gyerekekre emlékeztető szőrtelenségük vajon nem lehet egy örökletes betegség eredménye-e? És nem azért élnek-e üregekben, mert már a nagyapáik is hozzászoktak a hideghez? Ha az emberek fél évszázad alatt  elfelejtenek olvasni, akkor mért ne fordulhatna elő, hogy elfelejtenek beszélni? Amúgy meg mi mondanivalója lehet egy nyomoréknak, aki üregekben áttelelve tölti az életét…
És talán Bandemag népe is nagyon jól tudja, hogy a szorgok emberi lények: kínozzák, ütik-verik, kinevetik őket, de még az éhség idején sem jut eszükbe, hogy levágják és megegyék őket… És van más bizonyíték is az emberszerűségre, gondolta Illighaen szégyenlősen. Mikor megérkezett, a krónikási címétől lenyűgözött Bandemag király egy nőstényt rendelt melléje. És ő, Illighaen ahhoz fogható gyönyört nem élt át, mint a megérkezése utáni első éjszakán.

   Kőkoporsók őrzik a királynőket.
De nemet ők sem mondanak.

De Bandemag a lelkére kötötte, hogy nehogy valamelyik szorgnak nevet adjon. Mert ha nevet ad nekik, akkor visszatér beléjük az erő, és birtokukba veszik a szigetet…. Az ilyen megjegyzésekből következtetett arra, hogy a szorgok talán a sziget őslakói lehetnek, akiket az írek rabszolgasorba kényszerítettek.
Ötven vagy hatvan éve? A szigeten senki sem tudta az életkorát, és senki sem akadt, aki számon tartotta volna az éveket. Urraca királyné, a normann Marcenda húga  – állítása szerint – pontosan  háromszáz éves volt, egy fekélyekkel borított öregasszony pedig arról mesélt, hogy Rómában töltötte ifjúságát, és azokért a régi gyönyörökért kell vezekelnie…
Méghogy Rómában, dohogott magában Illighaen. Miért ne lehetne az elmebaj, akár a violaszínű pupilla, örökletes? No de kitől hallhatott egy egész életében faggyas birkahúst zabáló vénasszony Rómáról? A fiatalabbak nem meséltek magukról ilyen borzasztó képtelenségeket, de azért ők is borzasztóak voltak… megfejthetetlenek  és elviselhetetlenek.
Soha nem hallott a szigeten a háta mögött lépteket. A szigeten élők mintha csak lebegnének a köveken. Megérintik a csúszós sziklákat a lábfejükkel, de mintha a pára tartaná a magasban a törzsüket. Illighaen nem embereknek látta őket, csak emberszerűeknek. Még a makogva társalkodó, szőrtelen és ruhátlan szorgoknál is idegenebbeknek… És kezük visszataszítóan hideg és nyirkos, mintha semmilyen érzelem nem melegítené őket.
És mért nincsenek a szigeten egészséges gyerekek? Talán mert a szorgok nem eléggé vagy mégsem igazán emberek. És ha az első írek összekeveredtek velük… A lónak és a szamárnak születhet utódja, de egy öszvérnek és egy másik öszvérnek… pfúj! Förtelem… Ám neki, mint krónikásnak az a feladata most, hogy megtalálja az értékes kódexeket. Bekukkantott a rokkák mögé, remélve, hogy a könyvtár nyavalyás verseken kívül komolyabb kódexeket is rejt. És tessék! Talált is egy Kitalált lények címet viselő furcsa kódexet, aztán egy leírást a tündérek és az emberek hetvenhét évig tartó háborújáról… mese, mese, meskete. Aztán kezébe akadt egy elég jó állapotú kódex, de ez is csak egy erotikus mesegyűjtemény volt, amely egy Aldora nevű nőszemély Írországban átélt kalandjait meséli el – hát ami azt illeti,  I. Bandemagnak meglehetősen bizarr ízlése lehetett…. De a név megállította: Aldora! Mielőtt útnak indult volna, hallotta, hogy megérkezett Írországba a vizigótok elüldözött királynője – ő is Aldora, és ő is Hispániában született. De talán ez csak egy elcsépelt regényhősnő-név, amit nagyravágyó anyák aggatnak a lányaikra… És ekkor egyszercsak felbukkant a történetben Al Tárik neve. Al Táriké! Aki egészen pontosan két éve és hét hónapja szállt partra Gibraltáron!
Illighaen szédelegve leült. Hogy kerülhettek lejegyzésre ezek az események egy olyan szigeten, ahol mindenki elfelejtette a betűket? És honnan tudhatta I. Bandemag, hogy a mórok beveszik Hispániát, és a királynéjük Írországba menekül?
Illighaen zavarában visszacsúsztatta a bödön mögé ezt az elátkozott pergamentekercset – hiszen így tesznek a történészek, gondolta rezignáltan, ha a tényekbe bele nem illő dolgokra bukkannak. Illendőség, illetlenség – valami furcsa okból megint a szigeten töltött legelső éjszakája jutott eszébe.
De ahogy az ajtóra pillantott, a reszketeg Bandemag királyt látta maga előtt. Talán nem is a lábain érkezett, talán csak idesodorta a köd. És Illighaent szinte elviselhetetlen vágy fogta el, hogy megint a saját otthonában, a saját gyerekeivel legyen, hogy megint ajtócsapódást halljon, ambituson végigrohanó lépteket, hogy nagy sebbel-lobbal előrohanjon a felesége, és leteremtse a gyerekeket…
Vajon ez az örökös köd teszi annyira nesztelenné ezt a szigetet?
Bandemag szenilis jóindulattal tekintett rá, és az ujjaival szeretettel végigsimított az asztalon hagyott kódexen:
– Ugyan miért ne lehetne a jövőre is emlékezni, Illighaen?

 

1909756_789627964422333_6195274623623896778_n

Bejegyzések

Huszonkilenc nap (részletek)

Hozzászólás most!

Egyedül

Hason fekve nézem a kaput, hogy ne kelljen folyton odafordulnom. Fényeket várok, ismerős formájú lámpákat. Kulcsért benyúló bal kezet. Tisztán látom a kapu sarkát. Nem kérdés az sem, hogy felakasztottam-e a kulcsot. A kutyákra nem bízom magam. Rég nem mennek elé, amikor érkezik. Nem várnak tőle semmi jót.

Én sem. Negyedik napja nem jön. Mégsem tudom levenni a szemem a kapuról. Hóemberünk belelóg a képbe. Fogat mosok és lefekszem.

Ismerős éjszakai neszek közt válogat a fülem. Tudom pedig, hogy nem jön ma sem. Van hová mennie. Advent utolsó hete, a teázóban egész héten tart a buli. Ilyenkor messzi földről hazaverődnek az emberek és ivás-maratonit rendeznek a találkozás örömére. A hangárnál alszik, az irodájában.

Az ajtó előtt fekvő kutya hangosan dobban, amikor elrugaszkodik. Hosszas ugatás követi. A macskát hallom, diót kerget. Üres a tálja. Felkelek, enni adok, hogy csend legyen. A gyerekek jól alszanak. Akár magukra is hagyhatnám őket. Legszívesebben autóba ülnék és behajtanék a városba. Halvány, kék láng táncol a parázs fölött. A kályhában hagyom leégni a tüzet, nem rakok több fát rá.

December huszonkettő. A leghosszabb éjszaka napja. Milán mondta tegnap:

– Mámá! Tudod, mi a jó abban, hogy tátá elment?

– Mi, szívem?

– Hogy nincs annyi veszekedés.

Az nincs. Viszont egyedül küzdök a nagy hasáb fákkal, tuszkolom át a kazán szűk ajtaján. Kesztyűt húzok, hogy ne üssem le a bőrt a kezemről. Nincs a másik, hogy váltson a begyújtással. Kétóránként táplálni kell a tüzet kint, bent a kályhát úgyszintén. Fatüzeléssel melegen tartani a házat folyamatos munkát jelent.

Csillog a tó jege. Nagy kínnal sikerül megnyitnom a vízvezeték csapját. Feltöltöm a kerti tavat, tetején leolvasztom a kiálló jégdarabokat, hogy korcsolyázni tudjunk. Utána ismét mélyre az aknába, leengedni, zárni a vizet, hogy ne fagyjon bele a csap. Ebéd után elhagy az erőm. A lányom ki akar menni a hóba. Felöltöztetem. Hámot rakok a két kutyára, szánkóra ültetem Tündét, kimegyünk az útra. A kutyák fegyelmezetten húznak, pórázon vezetem őket egy darabig. Hazafelé lejt az út, a kislány mögé ülök. Kurjantgatunk Tündével, visszhangzik a völgy.

Haik napok óta bulizik. Nem hiányzom mellőle, úgy tűnik. A gyerekeknek reggeli kell, ha buli, ha nem. Egyikünk megteheti, hogy nem kel fel vagy nincs itthon. Nem én vagyok az.

Nem várom a karácsonyt. A tavaszt várom. Mindig hosszú és sötét a november-december.

Ismét a kaput bámulom. A szemközti erdőt kémlelő hóember pocakja belóg a képbe. Megyek, lefekszem. Ezt már láttam.

 

Közös frekvenciák

– Apád mindig is ivott. Ha jól belegondolok… – mondja anyám. És jól belegondol.

Látom magam előtt apámat, aki valóban érkezik haza az iskolai bulikból furcsa léptekkel. Mindent megünnepelnek a kollégákkal, amire a rendszer alkalmat ad. Március nyolcat, a nőnapot például. De leginkább azt látom, ahogy esténként a műhelyben recsegteti a rádiót.

– Apukám matek-fizika tanár – mondogatom büszkén, a matematikára fektetve a hangsúlyt, mert mindenki azt utálja jobban. A fizikánál is.

Kisiskolás zsúrokon, a teadélutánokon, apám szolgáltatja a zenét. Magnószalagról. Fényorgonát fabrikál mellé sárga, piros és lila égőkkel, így villanyozza fel az osztályteremet. Az ötnyolcas bulikra pedig, amikor meg kell oldani a felügyelő tanárt, ő a „jófej”. Azok a tanárok számítanak jó fejnek, akik elvállalják a péntek délutáni bulik felügyeletét. Büszke vagyok rá, hogy apámat jófejezik. Engem közben nem nyaggat soha a matek házival, hogy megírtam-e rendesen vagy egyáltalán. Ő persze nem ússza meg a nyaggatást.

– Menj, nézd át, mit csinál a gyermek, kell-e neki segíteni! – így anyám. Mert ha már tanár van a háznál, hát tanítson.

A négyszobás tömbház lakás úgy épült, hogy került belé haszontalan zug. Alig egy méter a szélessége, hossza sem több másfél méternél. Ez az apró, ajtótlan, ablaktalan helység a műhely. Apám műhelye, ahonnan mindig égett gyantaszag szivárog. Benne asztal, rajta cinező pisztoly, zöld kínai gumicukros dobozban ón, réztekercsek, ellenállások, kütyük. A földön körbe az egész lépcsőház elromlott elektromos holmija, amit apám javításra vállalt, az orosz kistévétől a magyar porszívóig. Az esti leckébe belerecseg a hangpróbán éppen áteső rádió. A műhely kicsinek bizonyul, telik a lakás a mindenfélével. Mert erős dohányos, kihordja a konyhába a javítandó holmit, a lakásban cigarettázni csak ott lehet, az ablak mellett. Néhány konyhasarok is megtelik lassan. Anyám látni se bírja, utálja a kütyüket. Amint felfedez egy-egy új gyűjtőhely-kezdeményt, hordatja le a garázsba.

A kilencvenes évek elején a Nyugat hirtelen felébred, hogy ezek a szegény románok a diktatúrából jövet, azt se tudják, mi a kóla, pepsi, semmijük nincs, benyomnak hát az országba több kamionnyi segélyt. A műhely tele kartondobozokkal, benne ruhák. Felpolcozva plafonig, hogy több férjen. A műhely költözik a garázsba. Az erkély is megtelik dobozokkal, abban is ruhák.

Apám tanári fizetése mindig eltörpül anyám keresete mellett. Amikor aztán anyám – ügyesen – saját patikát nyit, a különbség fényévnyire tágul. Az első számítógépünket, a Comodore hatvannégyest felváltja egy négynyolcvanhatos IBM, majd jobbak követik. Az új technikát anyám finanszírozza, a gépek egyre többe kerülnek. Apám a windows98-ig képes tartani a lépést. Az angol hibaüzenetekkel hozzám fordul megfejtésért. Amikor bejutok az egyetemre, bátyám pedig egy éve Kolozsváron, nincs senki, aki a hibaüzeneteket megválaszolja.

A háború nem mindig zajlik hang nélkül. Apám lerohan, iszik egy jó kortyot a rejtekből, nagy lélegzetet vesz, felmászik a harmadikra és elmondja, hogy ő itt rosszul érzi jól magát. Nem, nem így mondja, hanem azt, hogy anyám munkamániás, aki soha egy könyvet a kezébe nem vesz, és aki három éve kiköltözött a közös hálóból. Amikor aztán bátyám a második diákvízumos amerikai nyara lejártával elfelejt hazajönni, én pedig Vásárhelyen kóstolgatom az élet élhető oldalát, a kétszemélyes háború elmérgesedik. Anyám nemcsak kiköltözik a bátyám szobájába, de magára is zárja az ajtót minden éjjel. Kulccsal.

A nagy lakás-átalakításnál anyám kitöreti a falat, apám műhelyét beolvasztja a bátyám szobájába. Mivel nem képes egyedül eldönteni, milyen színűek legyenek a falak, engem kérdez. Ekkor már nem szívesen járok haza. Gyermekkorom szép emlékeit megváltozott viszonyuk átírja lassan.

– A nappalit narancssárgára festeném – válaszolom sietős hanyagsággal. – Bátyám szobáját lilára. Északi, hűvös, az találna oda.

A gyermekeim szeretnek Csíkba járni, rendszeresen beköltöznek apám tanári vakációjába. Olyankor a lila szobában alszanak anyámmal. Hárman. Ott a legnagyobbra nyitható ágy. Ilyenkor anyám nem zárja az ajtót.

Apám napközben a konyhában bütyköl, Tündével beszélget. Tünde ilyeneket kérdez tőle:

– Nagytata, miért kopog az eső?

– Nagytata, mi az, hogy villámlás?

– Már megint miért dörög az ég, nagytata?

Ettől apám boldog. Tündével – kicsi tanítványával – végre egy húron pendülhet. Közös frekvencián. Alig várja, hogy ezekről is beszélhessen.

Férfi nélkül

Utolsó napjaiban alkalmam nyílt megnézni, amit mama nem akart gyerekkoromban megmutatni, amikor nem engedte magát lerajzolni a fürdőkádban.

Mire leállítom a motort a ház előtt, Apám nyitja a kaput Almáson. Autócsere. Mert ő reggel megy az anyjához falura. Beteszem a kocsit az udvar legmélyére, a kutyaól elé. Kutya nincs már. Szép német juhász keverék lakott a kutyaházban, amit Dezső unokabátyám szerzett, nemrég elpusztult egy agresszív és gyors lefolyású daganatos betegségben. Három évesen. Dezső hozott tápot a kutyának átlátszó műanyagzsákban. Piros bogyók voltak benne. Anyám is vásárolt olcsót valahonnan. Nyáron kihívtuk az állatorvost, levette a daganatot. Őszre a nyakát újabb csomók borították és fogyni kezdett. Mártott puliszkán tartott elődjeivel sosem volt ilyen bajunk. Utolsó kutyánk, Fuxi, élt vagy tizenöt évet, ha nem többet. Esténként belelefetyelt a moslékba. A kutya temetéséről kép jelenik meg Facebookon a családunkban:

Anyám: „Ma eltemettük szegény Tóbit.”

Apám: „Én voltam a sírásó. Anyu a kántor és a pap.”

Három kutyám a komposzton is szépen elvan. Jó tápot esznek, és csak annyit, hogy ne hízzanak tőle. Minden nap végigtapogatom az oldalukat, érezzem, a bunda alatt mennyi a szalonna. Szilva kapja a legkevesebbet. Őt kénytelenek voltunk ivartalanítani.

Apám mama esti pisiltetésénél eljátssza a részeg fizikatanárt, aki hülye gyerekeket tanít a semmire. Kiküldöm a szobából. Másnap reggel mondja, hogy ő délelőtt indul az anyjához. Ül az előszobában. Cigarettázik.

– Azt mondtad, reggel – válaszolom mogorván.

Anyám csitít, hogy szükség van férfierőre az emelésnél, ne bosszantsam föl.

Kis leleményességgel azonban boldogulunk magunk is. Mama alá törülközőt csúsztatunk, hórukkal egyszerre emeljük. Fel kell állnom az ágyra, a súlypontomat éppen az emelendő test fölé helyeznem. Ennyi.

Apám hív faluról. Telefonon, kétszer. Hogy az anyjával találkozott az úton, éppen ment templomba. Mondom, örülök, hogy jól van. Másodszor, hozzon-e a körtefa alól vad csemetehajtásokat. Tudja, hogy szenvedélyem a kert. Mondom, ne hozzon nekem semmi vadat.

Délután már ismét körülöttünk lábatlankodik. Ül a kanapé sarkán, és mesél valamit, ami egyáltalán nem érdekel, nem tudok figyelni. Mondom, dolgozom, hagyjon most. Megsértődik. Mondom, a részemről mehet, mert itt teljesen nélkülözhetőnek bizonyult. Csak idegesít mindenkit. Anyámat és nagyanyámat vőlegény kora óta. Engem mindig, amikor értetlenkedik.

Józan még. Beül a kocsiba és elrobog haza. Anyám félti a kocsit, a patikáé az is. Megjegyzem, erre jó a full Casco.

A kokain

A fehér port Jenibahar, Haik barátja teszi egy borongós tavaszi reggelen a legnagyobbik konyhakésem hegyére.

Hajnali ötkor jönnek haza a férjemmel. Az ágyból hallom Jenibahar nyájas hangját. Rögtön, ahogy belép a házba, engem szólít:

– Hol vagy, asszonyka? Alszol?

A férjem nyitja-csukja kályhaajtót. Mire kijövök a hálószobából, Jenibahar a konyhaszéken ül, sötétben, az ebédlőasztalnál, a fiam helyén. Haik az asztal túloldalán a padlón elterülve. Alszik. Majdnem sikerült elérnie a kanapéig. Párnát teszek a feje alá, betakarom. A szemüvege nincs rajta.

Villanyt gyújtok az asztal fölött, gyertyát is. Teát főzök, fát rakok a tűzre, zenét töltök a hangfalakba. Táncolok közben. Iszunk egy pálinkát Jenibaharral. Leülök az asztalhoz, a helyemre. Kilencven fokos szögben találkozunk, csak az asztal sarka választ el egymástól.

Mindig úgy tűnt, igazán hall engem, ért engem. Azt is láttam rajta, hogy csípi a fejem. Haik barátai közül senkivel nem voltam olyan felszabadult, mint Jenibahar társaságában. Egyszer régen jól leittuk magunkat kettesben.

Felszívom a kokaint. Nálunk felé úgysincs sok benne, legtöbb harminc százalék tiszta anyag. Egyszer egy ismerősöm bevizsgáltatott egy mintát Vásárhelyen. Amúgy meg nekem nyolc. Elég jól vagyok bármi nélkül. A fűtől bepörgök, de rémesen cinikussá tesz, úrrá lesz rajtam a szarkazmus. Utálom, mert nem jó, amit látok. Döglött halakat, halandó, mulandó festményeket. LSD-t vagy más hallucinogént nem próbáltam soha.

Knoll József igen. Olvastam. Tőle tanultam morfint, egyebet. Anyámtól örököltem a két szép, ciklámen borítójú kötetet, ami a hatástanról szól. Erről ennyit.

Sürgök-forgok, ahogy szoktam reggel. Jenihabar elkap. Ölébe ültet.

Halálfélelmet érzek.

Férjem a földön, betakarva, kómásan.

Fel akarok állni. Jenibahar nem enged.

– Engedj el!

Felállok. Tartja a derekam. Szenvedek nagyon. A tenyere valamiért úgy húz, mint a mágnes. Meleg és ismerős. Legszívesebben bóbitává válnék és eltűnnék benne.

– Mondtam, hogy engedj el. Nem érted? – villogtatom a szemem. – Itt most én vagyok itthon!

Erre elenged.

Elvágyódik

– Annyi szép hely létezik a világon – mondja egy nap a férjem, miközben pucolom a tűzhely ablakát. – A vásárhelyi lakásodat eladnánk, vehetnénk belőle egy házacskát valahol. Svájcban például. Néztem a Google Earth-on, van egy hely az Alpokban, Hetvenkét vízesés a neve. Kis falucska a hegyek közt. Vehetnénk egy telket, rá kulcsos házat vagy panziót könnyű szerkezetből. Én szervezem a turistákat, te pucolod ügyesen a kályhaablakot, készíted a reggelit. Mit szólsz?

Szóhoz se jutok. Miért pucolnám vendégnek patyolatra a kormos üveget, ha megtehetem magamnak, magamért, itthon. Persze, tudom. Ebben az országban nehéz és sokszor bosszantó élni. Ha társaságban a kivándorlás kerül szóba, mondom mindig, amikor én is elhagyom az országot, lehet a villanyt lekapcsolni mögöttem. Második oklevelemért megküzdöttem, hogy ne eladóként kelljen ülnöm a patikában. Az a tartalék ász a zsebemben. Ha valaha is külföldön kell munkát keresnem, klinikai gyógyszerészként könnyedén jutok jó álláshoz. Különben azt vettem észre, hogy aki itthon nem találja a helyét, az máshol még annyira sem.

Székely vagyok, nem mehetnék. Örmény vér, nyughatatlan. No meg a bagoly és pacsirta. Későn fekszik, későn kel.

Korán kelek és kályhát pucolok. Meleg legyen, mire a gyerekek előbújnak a paplan alól.

 

…. …. ….