Úgy emlékszem, Erzsike nagynénénk egy rácsos ablakocska mögött ült a községi postán, az ablakon egy ócska barna függöny is leffegett, arcának így csak egyes részletei villanhattak elő. Fel csak az ismerte, aki amúgy is tudta, hogy ott ül. A hangja hallatszott, amint kiszólt a telefonra várakozóknak, hogy szabad a fülke, él a vonal. Vagy amikor hosszasan kiabált románul a kagylóba, torokerővel is rásegítve az elektromos vezetékekben úszkáló hangokra.
De ez a hang elütött a családi hangfekvéstől. Egy berácsozott szobában ülve naphosszat, ismeretlen hangokat hallgatva és velük beszélgetve, össze- és szétkapcsolva a vonalakat – mindeközben valamiféle erő részesének is gondolhatta magát, s ezt éreztem is rajta. Valahogy emelkedettebben és választékosabban, több szóval és utalásszerűen beszélt, nem mint anyánk, akinek nyelve szikár volt, racionális és ironikus, továbbá alkalmatlanul közhelyessé vált, ha érzelmi ügyletekbe keveredett, ösztönösen kerülte is az ilyesmit.
Erzsike nagynénénk azonban természetesebben ért föl a nehéz szavakhoz, tudta mondani például azt is, hogy „Isten”, vagy hogy „gyermek”, és ezek valóban máshogyan voltak az ő részéről kiejtve, mint mondjuk az „ebéd”, vagy a „varrógép”. Szavai túlzott érzelemmel teltek meg, olykor engem is saját lelkének szólított, ülj ide a sezlonra, lelkem, mert kemény a szék, kérsz-e levest, lelkem gyermeke. Mintha túlzottan meg akart volna felelni valamiféle ki sem mondott elvárásnak, vagy hárítani akarná a szótlanul leselkedő kritikát. S bár éreztem, hogy ez is formula, az ő sajátos, hozzá illő formulája, egyfajta giccs, azért azt is sejtettem, hogy ezt az érzelmi túltengést valaki más követeli meg benne, akiről ő maga sem tudna számot adni.
A családban nagynénénk egzaltált hangja inkább hibának, vagy bűnjelnek számított.
Szombat este például jól megmosakodtunk, hogy másnap, ha megyünk a reggeli misére, tiszták legyünk. Utána pedig bekopogtunk Erzsike nagynénénkhez. Ők nem jártak misére, pedig ott laktak a templom mellett. Kávézni szerettek és rágyújtani. Nagynénénk kicsit izgatott volt a rokonságtól, mert lehet, hogy a kávé nem volt még lefőve, nem volt tiszta kávés csésze, vagy esetleg még föl sem keltek. Ezért meg szekálni kellett őt nagyanyánknak és anyánknak, hogy legyen rendes háziasszony, még ha béna is az egyik lába. Erzsike ilyen, Erzsike amolyan, megint tele van mosatlannal a konyha, mondta nagyanyánk. Anyánk pedig, ha éppen szemetes volt a szőnyeg, elkezdett seperni, hogy példát mutasson, mintha nagynénénk nem tudna a béna lábával.
Nem vették észre azt sem, hogy az agya egy fészek, amelyben kikeltek a hangok a kicsi tojásokból. Amikor sok hang kelt ki, vagyis többnyire, kipotyogtak a fészekből, s mindenfelé szétrepdestek a faluban. Mi azonban nem vettük észre, hogy a falu tele van madarakkal, nem is értettünk madárul. Mi csak a testét láttuk és arról ismertük föl, hogy bottal jár, mert egyik lábát nem tudja behajlítani.
Meg ugye a kávéról.
De ha rendben találtak is éppenséggel mindent nála, a madarak mindent elrontottak. Leült például az asztal mellé, mi nem láttuk, hogy rászállnak a kolibrik és verebek, rágyújt, a madarak meg elkezdenek csiripolni. Hogy ki kivel csal kit, s hogy ki kapott pénzt, s mennyit, lehet még annak több is, de persze folyton panaszkodik, az meg veri a gyerekeit, azt meg veri a férje, s hogy igaza van-e, vagy nem, hogy amannak meg nem lehet gyereke, és így tovább. És a madarak, mivel annyian voltak, s mind az ő fülébe szálltak be, az ő konkrét akarata nélkül is repdestek egyre.
Erzsike, Erzsike, beköltöznek a szemedbe a madarak.
Senki nem gondolta még akkor, hogy ők hozzák el a jövőt, most, hogy végre elmúlt a kollektivizálás, meggyilkolták a diktátort és nagyapánk is visszakapta a földjeit, melyeken lehetett családilag gazdálkodni. És éppen a földdel volt a baj, meg a madarakkal, akik nem a földön jártak. A földről nézve ugyanis elég rendszertelenül szedegették az eledelt, bizonytalanban jártak, nem lehetett tudni, hogy hol.
Én úgy emlékszem, hogy addig a föld és a szerszámok irányítottak, a kasza és a vetőgép dolgozott a testükön, a kávé tette velük azt, hogy itták. Nem kellett beszélni, mert tele volt üzenetekkel a búza, a földút és a tejporgyár, ott szunnyadt a kalászban a reménytelen, de kézzelfogható jövő, az evés és az eledelnek kiszarása, nem kellett beszélni, elég volt, ha káromkodnak, ha elismételik a neveket. S ez mégiscsak valami, talpára állított világ. A konkrétban helyet készíteni, a szagokban és a föld alatt, ahol nem repdesnek semmiféle szárnyak. Már ha akart valaki élni. De csak nagyon ritkán van olyan, hogy valaki tudva és akarva ne akarjon élni, a föld alatt és nyelv nélkül is akár.
Erzsike nagynénénk madarai azonban elszakadtak a földtől és a munkától, hangokkal és képekkel lakták tele a levegőt, beköltöztek a szobákba, a képernyőkbe, a szemekbe és az álmokba. A diktátor és Elena néni holttestét is ők szórták szét a levegőben, ők is madarakká váltak valamiképp, és ők is beköltöztek, így vagy úgy, a fejekbe.
De voltak ott még más gyilkos madarak is.
Mindez persze sokkal lassabban történt, nem is a gyorsasága volt a meglepő, eltelt addig vagy tíz év is. Hanem a tény, hogy felfogni egyáltalán.
Ma már a faluban, meg a családban mindenkinek a fejében lakik egy madár, van, akinek több is. Különféle madarak. Már nem a kávé és nem a munka, nem a vasárnapi mise, az eledel megevése és kiszarása, mert tudtak egyesek szarni azért bölcsen, régen még ez is más volt, ugye. Hanem a madarak.
Mostanság maguknak is vesznek, de az első madarak, például Erzsike nagynénénk madarai, a legtisztább messzeségből repültek ide. Azt lehetett hinni legalábbis. És azóta titokban a madarak uralkodnak a faluban, bár van polgármester is.
Csak Erzsike nagynénénk nem lakik itt már.