Müllner Csabának

Zihálva riadt fel. Megint ugyanaz az álom. A kocsi hátradöntött ülésén feküdt, a poros út szélén, mindentől nagyon messze. Koromsötét volt. Megnyomott egy gombot a telefonján, az vakító fénnyel mutatta az időt. Kettő tizenegy. Érezte, hogy már nem fog tudni visszaaludni. Fáradtan sóhajtott és visszaengedte a támlát. Elfordította a kulcsot, a motor hangos hördüléssel indult be, aztán beállt a monoton búgó alapjáratra. Megnyomott egy gombot a műszerfal jobb oldalán. A vászontető zizegve csúszott hátra a feje fölött, majd eltűnt a csomagtartóban. Zakója zsebéből elővett egy doboz cigit, kihúzott egy szálat, a szájába tette és megpödörte felfelé kanyarodó bajszát. Kattant az öngyújtó, a kis láng meleg, narancsos fénye megvilágította az arcát. Beleszívott, a felizzó parázs vörös pontként csillant vissza a szemében. Kikönyökölt az ablakon, felkapcsolta a reflektorokat,sebességbe tette az váltót és tövig nyomta a pedált. Az autó fénykörén kívül sivár sziklás táj tartott a végtelenbe.

Alig egy órával később feltűnt a romos épület sziluettje. Ahogy közeledett az elhagyott színházhoz, hirtelen félelem szorította össze a tüdejét. Lefékezett előtte. Egy pillanattal később a porfelhő is utolérte. Leállította a Cadillac motorját, de a reflektort égve hagyta, kiszállt. Elszáradt kórók és tücsökciripelés. Elindult a töredezett márványlépcső felé. Mielőtt rálépett volna, megállt és felnézett a homlokzatra. A sötétben csak halványan látta az oszlopok feletti domborműves homlokzatot. Az aranyozott felirat már rég megkopott, de egy részét ki tudta betűzni. Feltűrte a zakója ujját és elindult felfelé. Talpa alatt csikorgott a márványfokokat borító homok. Megállt a bejárat előtt. A kopott súlyos ajtószárnyak fája kiszáradt és megvetemedett, alig tudta megmozdítani. Nyikorogva indult meg az ajtó. Átpréselte magát a résen.

Körbenézett az előcsarnokban. A mennyezet már évtizedekkel ezelőtt beomlott, bevilágítottak a csillagok. A nap színtelenre fakította a falakon lógó, cafatokra feslettkárpitokat. Omladozott a vakolat, mindent por és homok borított. A padlón jól kivehetően meztelen talpak lenyomata volt. A színházterembe nyíló ajtók alatt halvány fény szűrődött ki.

A falakon helyenként még freskók halvány nyomát lehetett látni a sötétben. Maszkos tógás alakok, harcjelentek, de arcok sehol. Azok koptak le először. Leguggolt, hogy jobban megnézze a lábnyomokat. Puha párnás talpak hagyták maguk után. Könnyű lepel érintette a padlót, elkent néhány nyomot. Izgatott lett, a vér zsibongott az ereiben. Felegyenesedett. Magasan a színház felett a csillagokkal teleszórt fekete égbolt ragyogott, felhő sehol az égen. A tejút vonala szépen kivehető volt. A halvány derengés fénylett kopasz fején, amit kezével végigsimított, hogy megtörölje enyhén verejtékező homlokát.

Lassan indult az ajtók felé. Minél közelebb lépett, annál kevésbé tudta eldönteni, melyiket nyissa ki. A gerincén föl-le rohangált a különös izzás. Odaért az egyikhez, mély levegő után határozottan megtolta. Nem nyílt. Maga felé próbálta, az lustán nyikorogva kitárult előtte. Belépett. Hosszan lejtett előtte a puritán terem, a végében az egyszerű színpaddal, a közepén tűz égett. Az íves mennyezet még egészen egyben volt, csak néhány repedésen sütött be a holdfény. A vöröses vakolatból nem sok maradt a dísztelen oszlopokon, a freskók kivehetetlenül széttöredeztek. A székek az első pár sort leszámítva mind hiányoztak. Elporladtak vagy eltüzelték. Senki nem volt a teremben, lépéseit visszaverték a csupasz falak, hallani lehetett a tűz ropogását.

A széksorok helye mellett sétált és nézte a súlyos vörös bársonyfüggöny maradékát a jobb szélen. Fellépett a színpadra. A padlón por és törmelék. Arrébb a sarokban eldobált jelmezek egy kupacban, közelebb a tűzhöz egy törött maszk lógott ki a lomok alól. A levegőre rátelepedett a múlt nehézkes szaga, mintha egy apokalipszis utáni panoptikumban lett volna. Lemászott a színpadról és leült az első sorban. Várt. Úgy tűnt már órák óta ott ül, az idő megállt, a nap nem kelt fel. Még csak nem is halványodott az ég alja. Nézte a vörös-sárgán villódzó kipattanó szikrákat.

A terem hirtelen lehűlt. A forró éjszaka egy pillanat alatt eltűnt, meglátszott a lehelete, arcán érezte a tűz melegét. Nem mozdult, de a hidegtől az izmai alattomosan remegni kezdtek. A gerincén végigfutó melegség forrósággá, majd izzássá fokozódott. A szíve egyre gyorsabban dobogott, nehezen lélegzett.

-Megkaptad az üzenetemet. – szólalt meg egy női hang mögötte.

A nő megkerülte a székeket. Testét csak egy fátyolszerű ruha takarta. Gyönyörű volt. Leült mellé és megfogta a kezét.

Az üzenet egy megsárgult képeslap volt, ott lapult a zakója zsebében. Két héttel ezelőtt egy félszemű kurvától kapta Barcelona egyik sikátoros negyedében. Egész éjszaka részegen járta az utcákat, így kötött ki a város legmocskosabb részén. A falak hullámzottak körülötte, a szél behozta a kikötő szagát. Az egyik kapualjból hirtelen kinyúlt valaki és megfogta a csuklóját. A lámpák csak a karját világították meg, ami alig látszott ki a gyűrűk és karperecek alól. Kitépte magát a szorításból, de a nő rászólt, ne siessen annyira. Ekkor lépett ki az utca sárgás fényébe. Fején tarka kendő, a fülében hatalmas karika fülbevalók, hosszú fekete haja az arcába lógott.

-Őt keresi, igaz? – szólalt meg a nő rekedtes hangon.

-Kit?

-A hiányzó felét. – mondta – Én tudom, hol találja.

Érdes kezével újra megragadta és bevezette a házba. Zsúfolt, homályos szobába léptek. Minden átható penészszagot árasztott. A fal melletti asztalhoz ültette, és meggyújtott rajta egy gyertyát. A kis láng megvilágította a szegényes berendezést, a sarokban a szétfeküdt, mocskos ágyat, a falakon lógó giccses képeket. A nő egy szekrényből poharakat vett elő és megtöltötte erős sangriával.

-Igyon. – nyújtotta felé a poharat.

A bor egyszerre volt savanyú és émelyítően édes. Kiitta és az asztalra tette. A nő újra töltött és leült vele szemben. Hátrafogta a haját, így már az arca is látszott. Ráncos, aszott bőre megsárgult a dohos lakásban. A bal szeme helyén hatalmas sebhely tátongott, mintha puszta kézzel tépték volna ki a helyéről.

-Téved. Már nem keresem.

-Akkor miért van itt?

Próbált visszaemlékezni, hogyan került a városnak erre a részére.

-Feladtam. – mondta végül.

-Nem számít.

-Elmentem a klinikára.

A nő arca elkomorult, a gyér fényben csak még jobban elmélyültek a ráncai.

-Miért?

-Mert elegem volt a nőkből, akik kiszívják belőlem az életet. Abból, hogy egy illúziót kergetek, ami talán nincs is.

A nő nem válaszolt, mindketten a koszos asztalt bámulták. Az egyik sarokból patkány neszezése hallatszott. A lakásban terjengő szagtól és az olcsó bortól lassan felkavarodott a gyomra.

-Pedig találkoztak már. – szólalt meg végül.

Ránézett. A nő arca taszította, mégsem tudta levenni róla a tekintetét. Annyi éven át hagyta, hogy a gerincén végigfutó sebet újra és újra feltépjék, de hiába. Egyik sem volt az igazi, senki nem tudta begyógyítani teljesen. Ezért ment el a klinikára. Két hónapon át kezelték, kötözték, kenték krémekkel, míg végleg összeforrt. A magányt választotta, és kitartott az elhatározás mellett. A nő szavaitól mégis újra bizseregni kezdett a heg. Közben a nő fölállt és újra a szekrényhez lépett. Mozdulataira csörögtek a karperecek.

-Régóta őrzöm már. – mondta, és letette elé a képeslapot.

Tépett szélű, sárgás lap volt, rajta egy régi színház fekete-fehér fotójával.

-Ott megtalálja, akit keres.

Nézte egy darabig az asztalon heverő képet, végül elrakta. Mostanra már a hányinger kerülgette. Szinte menekült ki az utcára, el ebből a lyukból, de a nő szavai még sokáig csengtek a fülében.

Az előző napi ruhájában ébredt iszonyatos fejfájással. Minden csak egy rossz álomnak tűnt, egészen addig, míg le nem vette a zakóját. A zsebéből kiesett a képeslap. Mintha egy hegy omlott volna a nyakába, úgy szakadt rá a felismerés, hogy a sikátorok, a kocsmák, a félszemű nő valóság volt. Felvette a földről, a keze remegett. Megfordította, a hátulján nem volt semmi. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy talán mégis megkereshetné a színházat, de már mindegy volt. Ledobta az ágyra és kiment a szobából. A nő szavai azonban nem hagyták nyugodni.

Csak a tűz ropogását lehetett hallani. A nő keze lágyan simult a tenyerébe. A színpadon felcsaptak a lángok, a szakadt függöny mozdulni látszott. A szanaszét heverő jelmezek megemelkedtek torz emberi formát öltve, mintha szél kapta volna fel őket. Maszkok, jelmezek suhantak körbe a tűz körül, felkavarták az évtizedes port boszorkánytáncukkal. A sötétből ősz szakállú tógás férfi lépett elő, kezében egy megsárgult könyvet tartva mormogott maga elé, és leült a színpad szélére.

Összenéztek. A nő mosolygott és megszorította a kezét. Szédült. Mintha a tűz körüli forgatag magával rántotta volna. Képek jelentek meg előtte. Iskolai táborozás egy tó mellett, ahol egyik este a parton ültek. A távolban egy kislány sétált vödörrel a kezében. Aztán egy zsúfolt utca tűnt fel. Reggel volt, az emberek siettek dolgozni, vagy talán este haza. A tömegben észrevett egy arcot. Felismerte. Ő volt az, aki most a kezét fogta. A kép elsötétült, és egy pillanattal később egy bár rajzolódott ki. Egy nővel volt, a nevére már nem emlékezett. Éppen arra készült, hogy megmondja, másik városba költözik, és nem akarja magával vinni. Ekkor vette észre a lányt a bárpultnál. Az éles képektől csak még jobban forgott vele a színházterem, aztán hirtelen a tűz beszippantotta az emlékeit. Ebben a pillanatban a színpadi forgatag némán robbant atomjaira. Utána csend. Mély, tökéletes csend. Csak a kinti tücsökciripelés szűrődött be halványan.

A hamu lassan ülepedett le az álló levegőben. Hatalmas szürke hópelyhekként lebegtek és puhán takarták be a padlót. Áramütésszerűen rándultak össze a zsigerei. A gerincén végigfutó sebhely izzott, és egész testében átjárta a keserű, tehetetlen megbánás.

-Még van egy utolsó lehetőség. – szólalt meg a szakállas öreg, mintha olvasott volna a gondolataiban.

A nő felállt mellőle és közelebb lépett a színpadhoz.

-De abba belehalhat. – suttogta az öregnek.

-Nem érdekel – vágta rá.

Felállt és a nő mellé lépett. Megfogta a kezét.

-Hát legyen. – mondta az öreg és intett a kezével.

A függöny mögül két, hasonló tógát viselő férfi lépett elő. Az egyik leterített egy pokrócot, a másik férfi kezében egy tálcán sebészkés csillant meg. Tudta mit kell tennie. Felment a színpadra. Levetette a zakóját és lefeküdt a kopott, porszagú takaróra. A szike megcsörrent a tálcán, ahogy az öreg a kézbe vette. Összeszorította a fogait és várt. A nő mellette térdelt, fogta a kezét. Az éles fájdalom végighasított a gerincén és elhomályosította az agyát. A hangok csak távolról jutottak el hozzá. A nő mintha felsikoltott volna. Megpróbálta felé fordítani a fejét, de hirtelen minden porcikája ólomsúlyúvá vált. Az arca ellazult, már nem érezte a fájdalmat, aztán lassan elsötétült körülötte minden.

Végre ki tudta nyitni a pince ajtaját. Tavaly ilyenkor hóviharok voltak, hirtelen jött a meleg, aztán az ősz, meg egy se nem tél, se nem ősz, fura évszak. De most tavasz lett, és megállt a nagy régi kulccsal a pincelejáró előtt. Bele akarta dugni a lakatba, csakhogy azt már rég megette a rozsda, szétesett a kezében.Talált a pincében három kicsi babát. Felhozta mind a hármat a kertbe. El kellett őket temetni. Az egyiket az orgonafa alá temette. A másikat a legszebb rózsabokor alá. De a harmadikat, a kicsi testvérkét nem akarta odaadni a földnek. A vízbe temette inkább, a folyóba, mert azt gondolta, akkor mesévé változik, és soha nem kell elválnia tőle. Varrt egy rongybabát, vattával tömte ki a hasát és a fejét. A kicsi testvérkét soha senki nem láthatta így, hogy fehér ruhácskában alszik kipirulva, és göndör tincsek keretezik az arcát. Fűzfaágakból font neki egy parányi csónakot, és belecsúsztatta a testét. Kivitte az öbölbe, ahol mindennap elüldögélt. Azt álmodta egyszer, hogy egy öregasszony egy kivilágított kis hajón járt ott a két part között egész éjjel, és azt mondta neki álmában:

– Most már, hogy fönt vagyok ezen a hajón, meglásd, sokat segítek neked.

Abba az öbölbe vitte a csónakot meg a kicsi testvérkét, mert úgy gondolta, ott lehet az átjáró az élők és a holtak világa között. Éppen kiönteni készült a folyó. Magasan állt a víz a parti köveken, amiken üldögélni szokott. Jött egy nagy hullám, amit egy sétahajó kavart, ráengedte a pici csónakot, hogy besodorja a meder közepére. Közben cseperegni kezdett az eső, türelmetlen, nehéz cseppek csapkodták az arcát és a hátát. A zápor függönye hamar eltakarta előle a kicsi testvérkét a csónakkal. Nem láthatta, amikor beszippantotta őket a két világ közötti átjáró.

Elindult hazafelé. Az egyik keskeny keresztutcában egy lépcső alján találta magát, egy faragott tölgyfaajtó előtt. Fölnézett, és fönt, a küszöbön a kicsi testvérke állt, szőke fürtök röpködtek az arca körül, úgy, ahogy őt soha senki nem láthatta, és azt kérdezte:

– Miért csodálkozol, hogy itt vagyok? Te mondtad, hogy minél távolabb, annál közelebb.

Tudta a nő, hogy nem veszíti el őt, de azt is, hogy nem maradhattak úgy dolgok, ahogy voltak, hogy egy élő, egy halott. Föllépett az első lépcsőfokra, és kiszállt belőle minden félelem. Lépett még egyet, és a régi vádak, a bánatok szilánkokra, cafatokra törtek, szakadtak.. Félelem nélkül, bánat nélkül szökött föl a kicsi testvérke mellé a küszöbre. A kicsi mutatta a karjaival, hogy a nő emelje föl. Megsimogatta az arcát, a haját, megpuszilta, és egy nagy huncutságot súgott a fülébe.Fölkacagott mind a kettő, és kinyílt magától a tölgyfaajtó. Langyos szél jött a víz felől, kisodorta a nő kezéből a kicsi testvérkét, még csak utána sem kaphatott. Virágszirmok, falevelek, fűszálak, madárpihék kavarogtak vele, és elvitték a szeme elől.

A szobában egy férfi állt. Sohase látta még a nő.

– Én vagyok az. A kicsi testvérke. – mondta a férfi. – Nem volt igaz, hogy nem akartak engem a szüleink. Nem vetettek el, csak nem akartam megszületni, inkább meghaltam az anyánk hasában, amikor négy éves voltál. De hiába, hogy nem születtem meg akkor, te nem akartál elválni tőlem, és most sem akarsz. Legyen így. De mostantól húsvér férfi képében kell szeretned.

Paolo Francesco a barokk festészet egyik kiemelkedő alakjának számított. Olyan festmények fűződnek nevéhez, mint az Aphrodité születése, Hadész tűzágya stb.

Köztudott volt, hogy festményeinek emberi alakjait modellekről mintázta. Viszont modelljeit nem látták sem ki, sem bemenni házába. Pletykálták, hogy valamiféle misztikus erőnek van a birtokában.

– Helyezd magad kényelembe – mondta Paolo a fiatal nőnek, aki egy kissé idegesnek tűnt, pedig már többször állt modellt más festőknek.

A lány leült egy székre, amely hatalmas ablak előtt helyezkedett el, jobb lábát bal térdére helyezve merengett a semmibe.

-Kezdhetünk – mondta Paolo. Ecsetét kezében fogva hosszasan nézte a modellt.

Gyönyörű lány volt,elragadó mosollyal, tökéletes testtel.

Nagyszerű választás, gondolta. Dolgozni kezdett. Hallani lehetett, ahogyan simul az ecset a vásznon. Kis idő elteltével a festő halkan latin szöveget kezdett mormolni. Bella nem értette, mit mond, azt sem, miért van szükség erre.

Paolo lázasan dolgozott a festményen, röpködtek a színek a vásznon. A lányt émelygés fogta el, de megmozdulni nem akart, tartva, hogy elrontsa a mester munkáját.

Paolo festett, nagy hangsúlyt fektetve a beszűrődő napsugarak fényére, melyek fényáradatba öntötték el a lány arcát. Az idő múlásával Bella egyre rosszabbul érezte magát. Nem bírta tovább,úgy döntött, feláll, kinyújtóztatja merev végtagjait.

Megpróbált szólni, de képtelen volt rá. Páni félelem fogta el. Sírni, kiáltani szeretett volna, de arcára meredt a mosoly. Vöröses ruhája egyszerre bíborszínt öltött.

Paolo nézte a lányt. Nem is hasonlított önmagára. Arcára kaján mosoly ült ki.

– Ugyan Bella, ne kínozza magát. Ha így folytatja, Caravaggio barátom azt fogja hinni, hogy az ő Bűnbánó Madonnájáról ihletődtem – nevetett –, pedig ön sokkal szebb.

Bella iszonyú fájdalmat érzett. Egy szó sem jött ki a torkán. Érezte, ahogyan minden egyes ecsetvonás után egyre gyengébb és gyengébb lesz. Végül eszméletét vesztette.

Paolo néhány percignézte a festményt, szignóját a kép jobb alsó sarkába festette. Mikor ecsetét elemelte a vászonról, a lány élettelen teste a földre zuhant.

A festmény valóságos mestermű lett, az „Egy nő szépsége” nevet kapta.

– Mintha csak élne a lány a képen – mondta az egyik látogató.

– Lélek nélkül mit sem ér egy festmény – válaszolt a festő.

Anci néni apró, töpörödött öregasszony volt már, amikor megismertem. Régen szép lány lehetett, azt mesélték a házban, hogy fiatal korában sorban álltak érte a kérők. De mostanra szépsége megkopott, vonásai megnyúltak, bántóan élessé váltak. Az embernek folyton az volt az érzése, amikor ránézett, mintha egy varjút látna. Amióta a férje meghalt – és ennek már húsz éve –Anci néni szinte csak feketében járt. Szerettem Anci nénit, gyakran szaladtam le hozzá aprócska garzonjába. Ilyenkor mindig süteménnyel kínált, és mesélt. Régi történeteket, egy régi világról. Órákig elidőztem nála. Anyám mindig a húgomat küldte le értem, hogy figyelmeztessen, ideje befejezni a vendégeskedést.

Egyetlen dolog zavart csak benne, az a savanykás szag, ami ellepte az egész lakását. Magamban öregszagnak hívtam. Hiába szóltam, hogy nyissa ki az ablakot, s ő hiába tett szorgosan eleget a kérésemnek, a szag nem tűnt el. Az évek során belepréselődött a falakba, a falak közti repedésekbe, beleivódott a bútorokba, a ruhákba. Részévé vált Anci néni otthonának, ahogy magának Anci néninek is. Megkerülhetetlen, figyelmen kívül hagyhatatlan részévé. Ilyen volt az öregasszony, csendes, a légynek sem ártott soha.

Hanem aztán, egyik napról a másikra furcsa történeteket kezdett mesélni. Azt mondta, éjszakánként valaki járkál a lakásában, és attól fél, hogy meg akarja erőszakolni. Nem hittem neki, ahogy nem hitt a többi lakó sem. A szomszédok, akikkel jóban volt, mind azt gondolták, megőrült. Én is azt gondoltam. Idővel a mesék egyre vadabb formát öltöttek. Már nem csak egyetlen emberről szóltak, Anci néni egy egész hadsereggel viaskodott. Bujkált, menekült előlük, bútorokat tologatott, borogatott. Egyik délután, mikor lementem hozzá (az ajtót érdekes módon mindig nyitva hagyta), a szekrényben találtam rá. Remegett, mint egy kisgyerek. Kétségbeesve hadarta, hogy most már nem csak a hadsereggel küzd, hanem a lakást sáskákként ellepő hangyákkal is, és attól fél, hogy a hangyák a fülén keresztül bemásznak az agyába. A szomszédok kihívták  az orvost, és elvitték Anci nénit.

Aznap este és utána is hiába kérdeztem anyámat, hova vitték, nem felelt. Sírtam, toporzékoltam, könyörögtem, hogy mondják meg, hol van, de nem mondták.

Teltek-múltak a hetek, s én szép lassan kezdtem elfogadni, hogy nem jön vissza többé. Már nem gondoltam az őt folyton körülölelő szomorúságra, sem a fura szagra, sem éles vonásaira és varjúszerű ábrázatára. Lassan elfelejtettem a rémtörténeteit is.

Egy napon aztán mégis megjelent. Könnyű, elegáns, világos színű nyári ruhában, szalmakalappal a fején igyekezett a kapu felé, egy korabeli férfi társaságában. Köszöntem, de ő nem köszönt vissza, csak biccentett egyet, majd elfordította a fejét, és továbbment.

Mostanában már nem látogatom Anci nénit. Az ajtaját zárva tartja, a házból senkivel nem beszél. Délutánonként az ismeretlen férfiba karolva sétálgat. Az arca kisimult, s mintha kevesebb ránc lenne rajta.

Már nem egy varjút látok, amikor ránézek…

(Részlet az Úszómester néhány szezonra c. regényből)

Kanyos, a délutános pincér kilépett a zuhany alól és fejest ugrott a medencébe. Néhány hossz leúszása után az úszómester köve felé tempózott. Ami üres volt. Prüszkölve mászott ki, a forró kő mellett leült a peremre. A hangszóró éppen akkor mondta be, hogy az úszómestert keresik és várják a 12-es kabin előtt. Várhatják, gondolta. Én is várom. Melyikünk győz?…

Visszaugrott az átforrósodott kőről a zöldes és klórszagú hullámokba és a víztükör közepére pillangózott, onnan nézte meg, ki keresi az úszómestert. A kabinos asszony mellett egy porköpenyes hölgy nézelődött a strand hársfái felé, mintha a lombok közül várná a férfi előbukkanását. Sohasem láttam, gondolta Kanyos. És hol tekereg ez a Piusz? Biztosan beletörött valamelyik kulcs a kabinajtóba és azt bütyköli… Volt énektanára közeledett. Nagyon soványan és nagyon barnán. A gyerekek Béla bácsija őskomlói volt, bár Pesten, a minisztériumban más pozíciókat töltött be, de a néhány évvel ezelőtti magyarországi történések őt visszarepítették szülőföldjére, s azóta csak tanári hivatásának és gyermekkórusának élt. „Hálás lehet, hogy megúszta ennyivel.” Ezt egy pártkorifeus mondta, igaz, alaposan benne volt a kilencven csöpp, csitítgatta is egy rokona. „Aki ital mellett politizál, rosszul politizál, Imrém.” Egyik szesztestvér a Szállásfaluból meg is tódította. „…Az egy bányaló.” Kanyos éppen szabadnapos volt, a kollegájától értesült a szóváltásról, nem tulajdonított fontosságot a dolgoknak. Előfordul. Ahol dolgozott, elég gyakran bányaló értelmi szintje alá itták magukat, ha engedték nekik. Mármint ivótársak, pincérek. Ezeknek meg senki nem kívánt vagy mert szólni. A maguk köreiből ritkán is vetődtek ilyen helyekre.

– Jó szerencsét, Béla bácsi! Mikor láthatjuk nálunk? – szólította meg a görnyedt, magas karnagyot. Ő közelebb lépett a szárítkozó férfihez, és ahogy felismerte régi diákját, homlokára csapott. Kanyos! A Pepitában dolgozol még? Megyek majd, persze. Megyünk Sándor tanár úrral, de most nagyon nem érünk rá. Tudod, mennyi munka van ilyenkor még? Na, mutasd a gyűrűs ujjad, fiam! Mindkettőt. Vagy a kabinban hagytad azt az arany karikát? Ne mondd, hogy senki nem kívánt még igazi, erkölcsös férjjé tenni!…

– Csak Béla bácsi után – hárította nevetve a tanár érdeklődését az egykori diák. Volt egy arany foga a tanár úrnak, de a szóban forgó arany karikát ő sem hordta még életében. Hogy áhítozott-e rá, vagy belekényelmesedett a művészféléknek errefelé kijáró női kegyekbe, jó lett volna tudni. Végül is a férfiak alkalmasak a magányosan töltött évekre, sőt életre is, tekintsük a remetéket, ám teljes értéket egy idő után – megfeszülhetett akár a teremtés úgynevezett koronája – a díjakon, érdemeken, akár országos dicsőségen kívül csak egy elismert, mindegy milyen, akár a legboldogtalanabb, családi háttér jelentett a városban. Nagyon magasra akartak nézni ezek a nagyon mélyből kiáltozó sorsok.

A karnagy azon volt, hogy találkozzon az együttrezdülés belső, A hangjával, amit a lélek hangjának is mondanak. És alkalmanként a fürdőmedence vizét kanalazva tenyerével, az erdők ide-oda tekergő útjain lihegve, anyja kertjének szőlősorait kapálva, kötözve, permetezve a végkimerülés határán érkezett el ez a hang, s a vele járó küszöbátlépés bensőséges, békés s egyszerre otthonos árnyalatot nyert világ vette körül. Csak percekig szokott ez tartani. A kórusaival éppen úgy, akár a kegyeiket buzgón rá tékozló asszonyokkal. De általuk olyan igazi és végtelennek ígérkező harmónia nyitotta meg ajtaját, hogy életcél rangjára emelődött minden ilyen alkalom, be sem vallva magának. A torkosság, a hedonizmus sajátos válfajának tekintette az ilyen alkalmakat, olykor viszont vallásokkal hozta párhuzamba e küzdelmes átlépéseket. Akinek hangversenypódiumon már volt hangvilla a kezében és fülénél, ő a megmondhatója, hogy milyen semmicske, lélegzetvételnyi idő alatt lelünk rá a kezdet rezdüléseire. „De nem veszíthetjük el!” Emelte fel figyelmeztetően az ujját, beszélgetve Sándor tanár úrral a Pepita valamelyik asztalánál. Kollegája vele egy idős volt, négy gyerek mondta apjának, az öt tornyú város pedagógusképző egyeteméről került át egy itteni általános iskolába. Annyi kezdetleges, bizalomébresztő vagy éppen hervasztó buzgalommal, mozdulattal, akarással, elszánással találkozott, különösen az ide kerülése utáni első években, hogy olykor szorongás vette elő a jövőjét, a jövőt illetően. Néha meg ellenkezőleg: felvillanyozta egy osztályban tartott szolfézs-óra, egy szólampróba, mesterének egy-egy biciniuma, vagy az iskolaudvar jegenyéinek szellő mozgatta aranylása. Továbbra is bejárt az öt tornyú város hangversenyeire, édesanyja halála után gyakran kint is aludt valamelyik szállodában és reggel a korai busszal érkezett haza, sétált be órára. Megépülvén az öt tornyú város magas, impozáns TV-tornya, éppen ráláthatott a karcsú, piros és fehér építményre a házukból. Jó darabig szükségtelennek látta az örökégő mellé egy naptári lelket is viselni, de aztán hozzászokott közellétéhez, sudárságához, romlatlan fiatalsága színeihez, és az, vagyis ő: mintha alkalmazkodni igyekezne hangulatához. A szoba nyugati ablakánál szoktak találkozni. Béla édesanyja néha benyitott ezért-azért, hozta a kivasalt ingét, kivitte a kávéspoharakat, megöntözte a muskátlit, a vitorlavirágot, a port letörölgette, na és titokban figyelte, mit bámul, hová bambul a fia. Mit néz, amikor süt a nap, miért nem néz, amikor esik vagy köd van. Mit motyorászik esténként a nyitott ablaknál. Egy nap mégis összeszedte a bátorságát és rákérdezett.

– Kivel beszélgetsz, fiam?

– A menyasszonyommal.

Anyja meghökkent. Ha nem is túl sokat, de tudott egyet-mást fia nőügyeiről, regéltek neki a piacon, a buszon, a boltban, ahova járni szokott kenyérért. Azzal viszont most kerül szembe, hogy az ilyen művészféléknek, amilyen a fia, miféle hóbortjaik lehetnek. Hallott már éppen eleget megőrül festőkről, írókról, öngyilkos zenészekről, táncdalénekesekről. De amikor Béla kimutatott az ablakon, megszeppenve bár, de oda lépett. Senkit és semmit nem látott a virágágyáson, a kerítésen és az erdőn túl.

– Elbújt az a lány? – kérdezte szinte önmagától, de elég hangosan.

– Dehogyis, Anya, láthatod te is. Ott áll az erdőn és hegyen túl. – Az asszony meresztgette a szemét, aztán a fiára nézett és a fejét rázta.

– Hát nem látod, Anya? Ott áll. Piros és fehér a ruhája. – Soha rá nem jött volni, kiről van szó, ha fia kacagva ki nem böki: – A tévétorony. Tényleg nem látod, Édesanyám? – Azzal meghajolt és tréfás szertartásossággal bókolt. – Hölgyeim, Önök még nem ismerik egymást. Van szerencsém bemutatni Pirit, Piri van szerencsém bemutatni Zsókát, az édesanyámat! Az anyja nem tudta, nevessen, vagy meghatódjon.

– Jó, elég, fiam. Gyertek vacsorázni – mondta és előre ment.

Béla apja, Daru Lőrinc a bányánál dolgozott, amíg, akár Béla apai nagyapját, el nem vitte a szilikózis. Anyja egy Zengő alatti faluban született, vendek, svábok voltak a szülei, illetve a karnagy nagyszülei. Lovász Erzsébet szülőfaluját és a bányászfalut összekötő kavicsos út mellé régen, igen régen, jövőt látó kezek cseresznyefákat ültettek, körülbelül öt kilométer hosszan a falutól. Az asszonyok, az ő anyja is, ha befőzni, kompótnak eltenni akartak, netán a család foga cseresznyelevesre, cseresznye-bélesre fájt, csak szóltak a lányoknak s azok indultak is a füles kosárral gyalog vagy kerékpáron. Az Egregyen túli híd már kívül esett a falun. A település lakói csak Legényhívónak nevezték ezt az útszakaszt. Vasárnap délutánokon a falubeli lányok összefogózva sétálgattak a hídig, a karfára dőlve nézték a patak vizét, álmodoztak, sutyorogtak, nevetgéltek és aztán mentek tovább, kifelé a faluból. Béla apjával itt ismerkedett össze édesanyja. A fiú bányász létére egyelőre felmentést kapott a behívók elől. Az ismeretségből jegyesség, abból házasság lett, s alig esztendő múlva, hogy a cseresznyefák felől fúvó szél vagy a szentlélek egybefújta őket, megszületett a fiuk. Akkor már nem számított háborús behívóra senki. Akkor már a bányászfaluban éltek, egy átmeneti szálláson szorongtak, a később megépült kenyérgyár felett.

A karnagy Kanyos nagyapjától tanult szájharmonikázni, váltós, kromatikus pofagyalu volt. Öreg Kanyos, mielőtt a fővárosból kitiltották, még Pesten cserélte el az ő nyomógombos harmonikáját erre az amerikaiak által kedvelt portékára, azt pedig, mint állította, még Kassáról hozta magával. Fontoskodással kevert büszkeséggel mondta, hogy „frontot járt” harmonika volt. „Frontot járt”. Daru Béla karnagy erre a megkülönböztető, állandósult jelzőre emlékezett, a többit, talán a lényeget, elfelejtette. Ahogy azt is, hogy megtudja Kanyostól, igazán járt-e Kanyos nagyapja és hangszere a harctereken.