Azt beszélik nem sokkal az után, hogy Nietzsche 1879-ben egyre súlyosbodó betegségére hivatkozva otthagyta a bázeli katedrát, hogy önszántából egy svájci idegszanatóriumba költözzön – egyrészt, mert unta a külvilág kicsinyes támadásait, a morál köntösébe bújtatott hiúsági akciókat, másrészt mert minden percét az írás és az elmélkedés tomboló szenvedélyének akarta szentelni – egy Bécsben élő magyar férfi ment hozzá látogatóba azzal a nem titkolt szándékkal, hogy filozófiát tanuljon a mestertől. Ő lett volna az első nyugati mércével is komolyan vehető magyar filozófus, ha a sors úgy hozza, hogy ez a sokoldalúan pallérozott hungarus ért a zenéhez. Azonban szegénynek bothallása volt. Szóval, amikor ez a Balaton-felvidéki arisztokrata ifjú odaállt a nagyhírű, már-már rettegett filozófus elé (egy fél fejjel mintha alacsonyabb lett volna nála), és a nagyvilági szalonokból jól ismert, könnyed eleganciával bemutatkozott, párbeszédre, sőt vitára invitálta a Zarathustra szerzőjét.
A feljegyzések szerint Nietzsche arcán nyoma sem volt a meglepetésnek. Húsos, vastag bajsza a szokott módon kanyarodott orra és szája közti lehetetlenül keskeny kis részen, és mindig kifogástalan világpolgári megjelenésének néminemű elhanyagoltságát, csupán az állán lévő két-három napos borosta mutatta. Sőt, azt beszélik, ekkortájt már maga a mester is egyre sűrűbben gondolt valami tanítványfélére. Mivel unta saját intellektuális magányát, Istennel pedig mondhatni túl korán, ifjonti hévvel leszámolt, nem maradt más megoldás a fennhéjázó önimádat és a tartaroszi önutálat ciklikusan változó, perisztaltikus mozgásával szemben, minthogy önmagához hasonló, ő vele szemben is kellőképp kritikus filozófust neveljen ki. Tulajdonképpen akkor sem lepődött meg, amikor ez az Osztrák-Magyar Monarchiából származó férfiú a dionüszoszi és apollóni ellentétről kezdett el értekezni. Az idegent egész előadása alatt csendben végighallgatta. A szanatórium drótkerítésén át a sötéten húzódó fenyves erdőt nézte. A pad, ahol ültek, egy kisebb dombon volt, így valamivel magasabbról láthatta a semmiből kinövő svájci hegyek földrajzi játékát. Majd amikor az ifjú titán két mondat között egy kisebb szünetet tartott, szemével megkereste a hozzá legközelebb álló fehér köpenyes ápolót és odaszólt neki, hogy ha lehet, rakjon be egy kis Wagnert.
A férfi kissé megrökönyödött. Nietzsche túlzott magabiztosságának, vagy éppenséggel egykedvű tapintatlanságának tekintette a dolgot, mintha a mestert nem igazán érdekelnék az ő szavai, és némi lelki fiaskó után arra jutott: valószínűleg így akarja őt tesztelni, hogy valami nem várt egyedi megjegyzéssel lépjen túl önmagán, így adva valami magasabb értelem csillogását mondanivalójához. De ha valóban ezt gondolta, csalódnia kellett, mert szinte magához sem tért az előző pánikból, amikor a nagyhírű filozófus durván, az etikett minden társalgási formuláját mellőzve félbeszakította. Kíváncsi volt vendége zenei ízlésére, és mivel ez nem tűrt halasztást, ennek szokatlanul direkt módon kellett hangot adnia: egy konkrét kérdéssel, kiragadva a filozófia kontextusából a mindinkább elbizonytalanodó másik felet.
Mondhatnánk, ha nem ismernénk ezt a mikro-drámát, hogy honfitársunk megmenekült az egyre kínosabbá váló fejtegetéstől, de mivel a zenéhez egyáltalában nem értett, a személyiség bőrrétegének igazán finom lenyúzása csak ezután következett. Az ifjú hebegett-habogott. Zavarában, mivel hirtelen nem jutott más eszébe megemlítette Wagnert. De körülményesen, meg-megakadva fogalmazott, hogy ő a filozófia stúdiumába vetette bele magát igazán, mert szegény, elmaradott nemzetének nagy szüksége van jó filozófusokra. Persze, Nietzsche is tudta, hogy a fiú nem mond igazat, hiszen jól ismerte a bécsi udvar körül lebzselő fényűző életet, aminek a nemzet felemelkedéséhez nem sok köze volt. Ekkor történt először, hogy apró, mélyen ülő szemével végigmérte Magyarországról érkező látogatóját, és vastag szemöldökét mintegy önkéntelenül összerántva, sajnálatát fejezte ki, hogy nem hallhat tőle egy jó kis Liszt-anekdotát. Vagy legalább valami megnyugtató hírt a méltán világhírű zeneszerző egészségi állapotáról. Ha barátunk eddig nem pirult el, most lángvörös lett. Tovább szabadkozott, hogy hát a tanulmányi évek, de aztán látva, hogy a mester levette róla mindent átható oroszlán tekintetét, és megint a távoli, már-már sötéten örvénylő fenyveseket nézte, elhallgatott.
Még annyit említenek meg a feljegyzések, hogy az egyik ápoló valami nyugtató hatású teafélét hozott a hatalmas embernek. Azt ő szürcsölgetve, gigászi bajszát fel-alá mozgatva kortyolta, szinte tudomást se véve az összetört, büszkeségében porig alázott padtársáról, akinek az járt zaklatott fejében, vajon a nagyvilági etikett melyik szabálya vonatkozik arra, ha az ember szégyenében legszívesebben kirohanna a világból.
(Illusztráció: Introspeciton)