Címke: próza

Filantrópiac

Elmentem ma a MINDENFÉLE JÓT EGY HELYEN-be. Totál ledöbbentem, némiképp megrökönyödtem és el is csodálkoztam kissé, ami azt illeti, nem beszélve az államról, amely jobb híján leszakadt, nem úgy a nyelvem, mert azt valóban elharaptam; leszállították ugyanis az EGÓ árát egy ezressel, mire én azonmód vettem kettőt és félrerakattam egy harmadikat. Szigorúan hűtőben tárolandó, három hónapon túli fogyasztásra nem ajánlott, mivel kényes összetevőinél fogva könnyen romlik, jobb esetben csak savanyodik, de hát azt meg sose tudni, mondta az eladó. A 250 grammos Zaklatott Gyermekkor a nagymama befőttesüvegében ma sem haladja meg a régi árát, konstatáltam nagyboldogan, már ha nem számítjuk fel az a inflációt – egy sanda pillantásra bizony elcsodálkoztam azért rajta –, proletár körökben ezért is oly fene kedvelt még most is. A Ifjonti Boldogságot csak vitrinen keresztül állt módomban szemlélni, a kis pofám egész odatapadt az üvegre akkoriban; fakanállal porciózták, a középosztályra apelláltak valamelyest diszkontálva.
A tehetősebbek jól zárható-fedeles-pléhdobozos kiszerelésben vették, hogy el ne illanjon a méregdrága nektár, mifelénk nem tellett rá. Ma már lenne rá lovettám, helyette mégis inkább libidóra verem.
Ezer forint feletti vásárlás esetén minden további darabot 5 százalék kedvezménnyel adnak, s ha nem folyna ki a kezem közül a pénz unos-untalan, Egészséges Szexualitásra is szert tehetnék valaha.
Vannak napok, hogy csak a magam kedvéért nézek el oda; mindig zsebre teszek egy üveggel ama
édes szorongás vagy determinizusból, ha épp nem vettem semmi érdemlegest meg nem volt nálam zseton, az pont megteszi, csak hogy ne távozzak üresen, nomeg szinte semmit nem kóstál. Ha van önbizalmam. Csereüzlet. A Filantrópiát popcornos dobozban hajigálják, viszik el égetni. Nem valami népszerű darab, amióta a spájzot megpakoltam, én sem veszek belőle. Ez az üzeltág, kérem, megbukott, jött az adóhatóság és lehúzta a rolót, előtte a minőség-ellenőr azzal a kísérőszöveggel, hogy elavult, szar, lejárt darab, helyette a népek mizantrópiára ácsorognak.
A silány kiszerelésű Életélvezés az előbbivel hasonlóképp végezte be pályafutását, hallom félfüllel.
Nehéz eladhatósága meg a kóros mellékhatások zsíros folyományaként, úgy mint a rózsaszín szemüveg-effektus, enyhe/erősebb fokú paranoia, infantilizmus és még nem beszéltem a krónikus agylágyulásról, hát betiltották, hozzájutni csak illegálisan lehet. Az Unalom ellenben máma virágkorát éli; a nagyképernyős, antennás, távirányítós színestévé vagy házhoz szállított bőrfotel mellé ingyen adnak egy hordóval belőle; nagy csillogó-villogó neonplakátokon árulják magukat fennen. Amúgy direkt az utadba rakják őket – Üzletipolitika. – mindjárt jobbra tőle ott az Utálatos Természet, az utóbbit közelről volt szerencsém ismerni, ócsón adták, no, meg aztán választásom se volt különösebb értelemben. Az Érdeklődésből meg olyan kevés maradt mára, hogy pénzre mégcsak nem is váltható, évek óta járok utána, amúgy 10 éves kor felett tiltott élvezési cikként üldözött matéria, veszélyes melléktüneteket produkáltak ugyanis a hosszútávon vizsgált alanyok, olyasféléket, mint invenciózusság meg intelligencia corporisatio-szindróma, amely egyébiránt halálos, tünetileg kezelhetetlen és hasonlók, végeredményben logikusan arra jutottak bátor tudósok, hogy meg kell semmisíteni a meglévő készletet, mielőtt a kormány ráteszi mocskos kezét és fegyverként használja fel a rendszer ellenségeivel szemben. Szuicid Hajlamot ritkán kapni, műgyűjtő vagyok.

Arról, hogy érdemes-e észrevennünk a szép nőket

1.

Laci egy nagy akaraterővel leküzdött munkanap után lustán lépdelt a buszmegálló felé. A hat órai kelés egész napra belopta magát ízületei közé. Izmai sajogtak, a perzselő júliusi napsütés pedig kiszívta minden életrevalóságát, még a gondolatait is. Jeges fürdőre vágyott, buta tévéműsorra, és egy ágyra, amin kedvére végignyújtózhat.

Még csak három hete tartott a napi kilenc órás műszak az építkezésen. Szakmai gyakorlatra ment, de amint belekezdett a munkába, inkább úgy tűnt, egyszerű munkásként tartanak igényt a szolgálataira. Izzadt, félmeztelenre vetkőzött férfiak között töltötte el a napját. Drótkerítés zárta el a külvilági élettől. Bánatosan irigykedve leste az embereket, akik odakint az utcán közlekedtek szabadon. Fel sem tételezte, hogy esetleg azok is szájuk íze ellen való kötelességek után futnak. Lacinak az első nyara volt, amit munkával kellett töltenie. És máris drótkerítés mögé zárják, kezébe kalapácsot nyomnak, és minimálbérrel hálálják meg a két hónapot, amit felajánl az életéből! Rabnak érezte magát, aki büntetését tölti. Egyvalami vigasztalta. Az ő büntetése legalább nem életfogytig tartó. És ha majd abba is belekezd, egészen biztosan másik börtönbe megy: egy légkondicionált irodaház mészárszékére.

Bandi bá volt a műszakvezetője. Laci jelenléti ívét, mint egy hús-vér blokkoló óra szignálta le munkakezdéskor és a nap végén. Bandi bá-val könnyű volt kijönni, feltéve, ha az ember nevetett a viccein. Robi nehezebb esetnek bizonyult. Annyi idős, mint Laci, azonban az iskolapad helyett napközben szerszámokat, esténként pedig az utcasarki becsületsüllyesztő padjait koptatta. Robi roma volt. Ezt nem a bőrszíne – fekete lett itt még a szőke férfi is-, hanem büszke megjegyzései árulták el.

Délután három órakor Laci fel-alá sétált az építkezésen. Nyakát égette a nap, árnyékot szokás szerint nem talált. Bandi bá és Robi a földből kiálló betoncölöpöket igazították egy légkalapáccsal. Laci hiába állt méterekre onnan, fülét bántotta a zaj, belégzéskor pedig por járta át a tüdejét. Robi kis szünetet tartott, homlokáról lesöpörte a verejtéket, majd megbökte Bandi bá-t.

– Nézd csak, öreg! Muffok!

Robi két-két mocskos ujját a szájába dugva füttyentett. Gyakorlott, éles fütty volt. Az egyik lány kicsi, mégis jól kivehető mosollyal hátra fordult, majd vissza a barátnőjéhez.

– Integess!- kiáltotta Robi.

A másik lány, akit jobban bosszantott a jelenet, egyből teljesítette Robi óhaját. Integetett, csak épp a középső ujjával.

– Magyar ribanc- motyogta Robi maga elé.

– Ej, hagyjad csak- vonta meg a vállát Bandi bá – Vár a munka.

De Robi nem csillapodott. Most már Laci is érdeklődve nézte a jelenetet.

– Mi van, már a cigányfiú nem is jó, mi? Pedig szopnád csak ezt a faszt, nem is cserélnéd le magyar faszra, szőke ribanc!

– Robi, ne, Robi! Eh, dolgozz inkább!- békítette Bandi bá.

A két férfi folytatta a munkát, de Laci addig nyugtatta tekintetét a lányokon, amíg csak be nem fordultak a sarkon.

Pedig nem is voltak annyira szépek! Mégis nők voltak, akik nem izzadnak egy építkezésen, akiknek semmiféle férfiassági próbatételt nem varr nyakukba az élet. Persze ők is dolgoznak valahol, nekik is lehetnek nehézségeik. A hostess munka túlfizetett kacér világát Laci mégsem érezte példaértékűnek, amint a betonkeverő sovány árnyékában egy periszkóp-formára gyűrődött cigarettából pöfékelte az utolsó slukkokat.

Mikor a nők eltűntek a szeme elől, Robit nézte. Robi szemlátomást megfeledkezett a kis közjátékról, ami az ő hibájából fajult el. Vagy csak nem törődött vele. Hiszen évek óta minden nap többször is megismétlődik, csak és kizárólag hasonló eredménnyel. Ki tudja, talán Robi lenne a leginkább megilletődve, ha egyszer egy nő valami kedveset, incselkedőt szólna vissza neki. Robiról régen lekopott már minden viszonzás reménye. Ez különös jogokat biztosított neki. Kedvére szabadon engedhette magát, vágyait, indulatait.

Robi és Bandi bá örökös férfiassági versenye ez. Kinek hány nővel akadt már dolga, és legfőképp, micsoda ocsmányságokat tennének meg, ha lehetőségük nyílna rá. Ezek a munkásemberek meglepő módon olyan fantáziáról tettek bizonyságot, amit még egy költő is megirigyelne.

Újabb nő tévedt az építkezés mellé. Vesztére Robi célkeresztjébe került.

– Hé kislány, kimostad a kádat?

Nem fordul hátra, nem fordul hátra, mégis hátra fordul.

– Azt, azt, a puncikádat! Kimostad, he?

A nő gyors léptekkel távolodott. Laci nem fordította tapintatosan más irányba a fejét. Naptól forró arcán végigcsorgott a verejték. A betonút széle remegni látszott a hőtől. A lány fehér halásznadrágja megfeszült a fenekén. Kívülálló, egész egyszerűen elérhetetlen Laci számára. Már távolodik, Laci ezért legalább képzeletben kiegészíti a képet. Elképzeli szemből a fehér halásznadrágot. Csak a lány ölét nézi. Olyan hosszan és olyan figyelmesen, amire normális esetben nem lenne sem lehetősége, sem bátorsága. Látja a duzzadt szeméremajkak kirajzolódó vonalát. Milyen más és csírájában mégis ugyanaz, mint mikor az ő heréje kerül nadrágszára két oldalára. A puncikádat! Laci hosszan nevetett. Robi először azt hitte, csak gúnyolódik, de végül a szemében rokoni érzést vett észre. Laci vállára csapott.

– Jól megkapta a ribanc, mi?

De Laci ekkor már visszafordult a munkájához, a földkupachoz, amit még egy tucatnyi férfival együtt kellett széthordania. Ezzel telt a műszak hátralevő része.

 


2.

Késik a busz, és gyűlnek a várakozó utasok. Laci pillantása kézfejére esik. Mocskosak a körmei, a marka vízhólyagos, és tenyerén a bőr: mintha valami gombás betegség bántaná. Kék pólója csatakos a verejtéktől. A nap feketére cserzette bőrét. Mosolyakor fehéren csillog a fogsora. A haja deresnek tűnik a portól, ami megülte az építkezésen.

Mikor megérkezik a busz, megszokásból maga elé engedi a nőket. Legalábbis az elsőt és a másodikat. Kedve támad felszállni már. De jön a harmadik is. Mivel Laci nem húzódik el az útjából, a nő bal könyöke a lapockájának csapódik. A nő rosszallással néz Lacira. Laci állja a tekintetét.

Nem talál ülőhelyet. Fásultan gondol az elkövetkezendő mintegy fél órára, amíg a tömött buszon utazik majd. Szíve a combjában, vádlijában dobol. Bár a lelkiismerete tiszta – az építkezésen nem állt zuhanyozó a rendelkezésére -, szégyelli magát ápolatlansága miatt.

Próbál diszkréten félrehúzódni, hogy ne zavarja a körülötte lévőket. De innen is, onnan is taszigálják. A lábára lépnek. Úgy kapaszkodnak, hogy karjuk, testük egyre Lacinak ütődik. Rövid idő múlva mindenkit ellenségének lát már. Mikor felszabadul egy ülőhely, már nem törődik azzal, hogy hány emberen kell átgázolnia. Leül a busz első részében, és amennyire tudja, kinyújtja a lábát. Igazi kívülállónak érzi magát. Hasonlít most Robihoz, aki sokat enged magának mások kárára, mert belül érzi, hogy azok soha sem tekintenék egyenrangúnak magukkal. Lacit a hasonló érzelmek figyelemre sarkallják, nem cselekvésre. Figyel, lesütött pillákkal, félrefordított fejjel, mégis éberen.

Előtte a két egymással szembefordított széken szerelmespár ül. A lány arcát Laci jól látja az ablak tükröződő felületén. A fiúnak csak a szokatlanul széles hátát és tarkóját, rövidre nyírt haját látja. A lány olyan kicsi hozzá képest, hogy a fiú akár a hóna alá is csaphatná. Hangosan berreg a busz, minden megállóhoz érve recsegni kezd a fejük fölé szerelt hangszóró. Az utasok beszélgetnek, külön-külön csendesen, de az egybemosódó hangok zajosan összegződnek.

A szerelmespár beszélgetni próbál. Mindketten kényelmesen hátradőlnek. Azután a fiú – Laci helyéről úgy tűnik, mintha udvarias gesztusból tenné,- előre hajol. A lány nem mozdul. Laci az ablakból látja, hogy fogják egymás kezét. Pózukban klasszikus helyzet elevenedik meg, az udvarló férfi esete hölgyével. Csakhogy a lány karja rövid. Ölében keresztezi a kezét, és csak egyik kézfejét nyújtja a fiú felé.

A következő megálló utascseréje miatt a fiú végül is hátradől. Kezéből kicsúszik a lány keze. Beszélgetésük félbe szakad. A lány nem dől előre. Mindketten kinéznek az ablakon. A következő megállóig hallgatnak így. Azután a lánynak eszébe jut valami. Most kissé előredől, szerelme rá figyel, és újból összekulcsolódnak a kezeik. A lány mondat közben, egy lassítást kihasználva hátradől. Ha a fiú nem akarja, hogy úgy tűnjön, nem érdekli, amit a szerelme mond, ismét előre kell, hogy hajoljon. A széles váll előre görnyed. Laci így a lány arcába, szemébe nézhet. Bravó!- mondja magában gunyorosan. Elfordul tőlük. A fiúra való tekintettel, tapintatosan, ahogy egy fogyatékosról kapjuk el a tekintetünket. Újabb néznivalót keres magának.

Ilyenkor nyár idején a korosztályok nem egyenlő mértékben képviseltetik magukat az utcán, vagy a tömegközlekedésben. Mintha kevesebben lennének az idősek, fogyadozóban a középkorúak, és a férfiak kontra nők aránya is megváltozna. A nyár a fiatal, csinos lányok évszaka. Lacit hamar megtanította erre a leckére az építkezés. Persze a férfiak és részesülnek ebből az ünnepből. Kíváncsi statiszta szemük fürkészheti a nőket, mint idegen országok piros lámpás negyedeinek a kirakatát. Már hogy ne tűnne úgy, hogy többen vannak, mikor két mellel vesznek részt a versenyben, ahol a férfiak csak takart, szerény mellkasukkal indulhatnak!

Mindenütt ott vannak. Párás dekoltázsuk még szépvonású arcukat is elhomályosítja. Gyenge karjuk Laci auráját karmolja. Kezük incselkedve markolja a kapaszkodót. Csípőjük, fenekük ívét nem torzítja téli kabát, csöppnyi lábujjuk is kikandikál a szandálból. A tél fekete, drapp színeit neon és műanyag váltja fel. Hátukon jól kivehető a hétvégi napozás bikini felsőjének lenyomata. Hajukba napszemüveg tűzve, az alól, vagy arcukra igazítva mögüle keresik az elvárt hatást. Végül lassan, a násztánc ritmusára vonulnak el. Laci megállapítja, hogy az állatvilágtól az ember odáig aljasult, hogy nőstényei viselik a tolldíszeket. Laci magát is annak érzi, mint aminek a körülötte lévő férfiakat látja: szürke tojónak.

Látja és dühíti, ahogy ösztöneinél fogva próbálják vezetni. Jellemtelen, gyenge ember lesz, ha belemegy a játékba. Ha pedig nem, akkor nézik majd más férfiak őhelyette a nőket. Laci elmosolyodik. Nézni vagy nem nézni, az itt a kérdés. Dönt.

Veszteni való híján felkeresi a nők tekintetét. A mélyükre akar hatolni, akármilyen nehéz dolga is akad. Napszemüveg, kontaktlencsék és hiú hályog, amin keresztül kell jutnia.

Lelke legmélyéig átérzi a feladatát. Ő egyedül képviseli a férfitársadalmat, ha egy nő szemébe néz. A gyenge férfiak nem mernek ránézni a szép nőkre. Laci bízik magában annyira, hogy tudja, sosem válna belőle Robihoz hasonló, kellemetlen alak.

Bátortalan lány kapaszkodik vele szemközt. Bizonytalan a viselkedését, ruházatát tekintve. Gyakorlatlan a sminkhasználat terén. Frizurájából többet is ki lehetne hozni. Úgy viseli a testét, mintha még nem tudta volna eldönteni teher-e, avagy lehetőség a számára. Laci biztatóan rámosolyog. A lány pislog kettőt. Laci az arcát nézi, semmi mást. Mélyen belé fúrja a tekintetét. Érzi, hogy a pillantásának súlya van, a lány szemének pedig mélysége. Nem tükröződik vissza, mint a fénysugár a víz felszínéről, hanem aláhull, mint egy kődarab. Laci önbizalomra akarja hangolni a lányt, hogy elkényeztetett vetélytársnőivel szemben ne érje soha többé sérelem. Mikor úgy érzi, végzett a feladatával, kicsúszik a nőből. Tekintete nyomot hagy a lány szemén. Időbe telik még, amíg a lány pupillája visszaszűkül eredeti méretére. Laci tekintete orvosságot csepegtetett belé.

Két üléssel odébb szép nő figyeli a nagyvilág tükröződő felületein saját magát. Laci pillantásra sem méltatja. Vagy mégis? Igen, Laci újra felé fordul. A lány unottan néz vissza rá, ajka körül fintorárnyalattal. Laci maga is meglepődik, mikor megszánja őt.

A bizonytalankodó lány még csupa-csupa lehetőség volt. Szelleme és teste, mint a mérleg két serpenyője, és Laci tekintete a súly, ami ide-oda billentgeti. Ezzel a nővel azonban a természet és a rövidke múltja – szeretői, szerelmei, a férfiak ostobasága- már végzett. Szép nőnek született, és elhitették vele, hogy szép. Micsoda megvetés övezi a szép nőt, amelyik nem használja ki kellőképp az adottságaiból fakadó lehetőségeit! Pechére az ő tehetsége a legmulandóbb tehetség a világon. Tehetsége van a szépséghez. Valószínűleg semmi máshoz nem ért.

Más mértékegységgel vizsgálgatják. Hátsó szándékoktól elvakult hódolói nem vetik szemére az ostobaságait. Ezért mindig igazolást nyer. A szép nők kevélysége a társadalom bűnténye.

De jó, hogy nem születtem szépnek!- fakad ki Laciból a hála. Érzi, hogy ápolatlan, tudja, hogy nem szép az arca, és nem szép a teste. De néha annak képzeli magát. Olyankor mindig akad valaki, aki hisz neki. Nincs szépsége, de tiszta a tekintete és őszinték a szavai. Nem csak egy bikinibe csomagolt, beárazott fogyasztási cikk.

Tekintete már kikerüli a nőkét. A szerény bizonytalankodókra nincs most energiája. Boldoguljanak, ahogy tudnak. Az önhittek pedig egyenesen untatják, lassú megvetéssel fordítja el róluk a fejét.

Testét átjárja a fizikai munka nyomán fakadt kellemes fáradtság és az elégedettség, amiért az lehet, aki. Örül, amiért keményen kell küzdenie, és nem kényeztette el, és nem bélyegezte meg a világ, amiben él. Hálás, amiért egy közepesen jóképű férfi, és nem egy csodaszép nő.

Lehunyja a szemét, és az estét tervezgeti, amit mindenkinél jobban megérdemel. Holnap szünnapja lesz, belevetheti hát magát az éjszakába. Otthon letusolja magáról az építkezést és a munkás szerepét. Nem számítanak majd a nők: közömbös marad irántuk. Csak a barátai, az éjszaka hangulata és a tivornya lehetősége izgatja. Elmosolyodik.

Nem lesi majd irigykedve, hogy másoknak beválik-e a számítása. A saját sikerességén sem görcsöl majd. Nem, nem vár az éjjeltől semmit, mert börtönéből szabadulva ő maga lesz az éjjel. Ki tudja, talán az ölébe hullhat minden, amire napközben vágyakozott.

Kárpát medence V.

 

Az alkotás nehézségei II.

Pygmalion a kitárt ablaknál állt, és a beáramló hűvös levegőnek nyújtotta borostás arcát. Miért is nem lehet egyszerűbb lehámozni a testről a sok felesleges anyagot? Lábainál megint ott porlott a ripityára tört, drága pénzen hozatott márványtömb szilánkjainak miriádja. Hogy ott van a nagy, tagolatlan kocka mélyén, az bizonyos. De letisztításához nincs meg a megfelelő eszközöm. Véstem, csiszoltam már mennyiszer, hullattam rá verítékemet és véremet. Mi haszna? A főtervező hivatal türelmes, adják a pénzt. Még valamiért elhiszik nekem, hogy egyszer megtalálom, és eléjük vezetem a tökéletest. És hány tökéletest rontottam már el, hánynak futott bele otrombán finom arcába a véső, hánynak csiszoltam torzra kebleit a szimmetria hiú követelésének engedve, s hánynak vágtam hajlatait túl mélyre bűnös felajzottságomban! Vétkes vagyok, mi több, tehetségtelen.

Volt már olyan, amelyik tetszetősre sikeredett, de szerelme áporodott volt, dohos, márvány szájából antik ősök mérgezett lehelete áradt. Volt olyan is, ki szépsége mellé ostobaságot kapott ügyetlen alkotójától, tőlem. Volt esetlen, volt félszeg, volt akaratos, s márványpor lett mindegyikből. Az önteltségem megbocsáthatatlan, s mégis elnézik nekem rám számító tudatlanok. Nem tudják, akiknek vagyonán élősködöm, hogy nem nekik, csakis magamnak alkotok. S ha egyszer kifejlik a tömbből az igaz, egy és tökéletes megismételhetetlen, fenntartom magamnak az első éjszaka jogát. Vagy az első hajnalét, s eléjük csupán a megrontott húst viszem.

De úgy hiszem, önáltatásnál többre sohasem juthatok. Nem hagyhatják az istenek.

Álvaro Cunqueiro: Az Esmelle-i erdő

Jobb is lenne talán vászonra festeni, mint elmondani, milyen volt Esmelle, az az erdő, amely jobb kezére esik a Leónból jövő utasoknak. A Méhes mezőre vezető út, melyen hajdan annyit jártam-keltem, kanyarogva mélyed Eirís sűrű bozótosába; egy ideig a folyó mentén fut, majd egy mocsaras síkra tér, melynek neve Paradas. A pocsolyák innentől az utat egészen a Pontigóig, az alacsony, fából ácsolt hidacskáig kísérik. Oly szívesen hallgattam itt a Belvísi úton ügető paripák dobogását! Volt valaha Pontigo mellett egy vízimalom is, ma már csak borostyánnal benőtt kőhalom mutatja helyét, de én még emlékszem arra, mikor ide hozták őrölni a hegyekben nőtt rozst és a völgyek búzáját. A malmot almafák vették körül, és mivel águk átnyúlt a gát fölött, mit sem lehetett tenni, ha a szél a folyóba sodorta gyümölcsüket. Minden ősszel a habokban táncoló almákat figyeltem, melyek hol zölden, hol érett-kövéren bukdácsoltak a csatorna rácsa előtt. Mouras tölgyesében folyton fújt a szél, és olyan sötét volt, hogy az út is rémülten menekült Miranda tágas, puszta szántóira, az ősi dombok közt parlagon heverő vidékre, majd onnan is túl, a Király legelőjére. Mirandából belátni egész Eszmellét: a Kígyó-berket, Belvís várát, a Cabos-tavat, tiszta időben a Vilari kovácsműhelyekből kígyózó füstcsíkokat. Este pedig, még kisfiúként innen figyeltem, hogyan szaporodnak a gyertyalángok Belvís sudár kőtornyaiban, és kicsivel később hogy feleselnek rá a földi hajlékok, Vilar világló ablakai. Ha pedig Meira felől fújt a szél, egy kicsit az ablakban maradtam, hogy kifüleljem, mint kalapálnak a szorgos falusi kovácsok. Mirandából látni lehetett a Majorsági-mezőt egészen a Várig, a rozsföldeket, melyek gyengéden hullámoztak, ha a szél keze érintette őket, és az asszonyokat, kik még most is a Cousói forrásra járnak vízért. Látom magam előtt a babérfát, madártól és fészektől szinte roskadozott, vagy az elvadult, ágas-bogas római fügefát, ott a ház lábánál, a nagy csűr mellett. Íme hát, ez Miranda, gazdám, Merlin úr birtoka.

 

Én egy piciny padlásszobában aludtam. A priccsem fölött ablakocska nyílt, estefelé felhúzódzkodtam az ablakpárkányig, és hosszú órákat bámészkodtam. Bámultam az Esmelle erdejének varázslatos fényeit. Nem csak a Belvís vártornyaiban izgága tűzmadarakként repdeső lángocskák bűvöltek el. Olykor egész Belvís elsötétül, és lám, egyszer csak egy csöppnyi fény gyullad fel a kapu felett, az erkélyen, akkora csak, mint egy madárka szeme – nos, ez a kicsiny fény végigsettenkedik minden szobán, sorra felvillan minden ablakban és lőrésen, végül a lángocska az oromzatra merészkedik ki, és onnan valakinek titkos jeleket ad. Akkoriban biztos voltam benne, hogy a lámpás hordozója csakis a vár törpéje lehet, aki minden áldott este utoljára járja körbe az üres termeket. Közben a nyírfalombok közül Vilar ablakai kacsintanak felém, és a fák között kígyózó utakon lángok járkálnak csapatostul fel és alá: némelyik Meira felől jön, némelyik a Majorsági úton szalad, vagy az öreg úton, amelyik a Cabos-tóra visz, sőt egyik-másik még a tó vizére is kimerészkedik. Futkosnak össze vissza, és olyat is láttam ám, hogy három-négy láng egyszer csak összetalálkozik, és a két fény együtt lobban el. Vágtató táltos paripák vihették a lángokat, azért is repülhettek olyan gyorsan. Volt, hogy valamelyik láng Miranda felé vette az útját, és oly sebesen száguldott felém, hogy csak úgy süvöltött a szélben. Ettől menten belém nyilallt a félelem, és ruhástul vetettem magam a priccsre, a zöld csíkos takarómat pedig a fülemig húztam fel. A mindkét oldalára tarka betűkkel a DÁVID nevet hímezték: a név ismeretlen hordozóját, Dávidot valóságos őrangyalomnak hittem én akkor, még imádkoztam is hozzá, de most már úgy vélem, tán kedvemre is voltak az efféle gyermeki ijedelmek… Hajnalban beköszöntek a harangok, és a galambok turbékolása beleszövődött álmaimba. Egyszer, aratás ideje körül, vitorlást is láttam a tó vízén lebegni, máskor pedig, egy őszi reggelen egy színarany oszlopra bukkantam a vár közelében. Esmellében végtelen a tél, minden nap záport hozott vagy hóesést, de édes volt a nyár, és könyörületes az ősz.

 

Néhanapján ünnepeltünk. Merlin úr kijött a mezőre, megtöltött egy kelyhet vízzel, és két-három cseppet öntött belé valamely messzi országból hozott főzetéből. Mosolya úgy ragyogta be arcát, mint az ébredő nap a reggel mezőit, ránk nézett, és megkérdezte valamelyikőnktől, hogy milyen színben akarja látni a világot. Ha rám került a sor, hát habozás nélkül vágtam rá, hogy legyen kék! Ekkor gazdám a levegőbe hintett a vízből, és egy szempillantásra az egész világ, körös-körül egész Esmelle, Belvís fehér tornyai, a galambok, Ney, a kutya, Manoelina vörös haja, gazdám ősz szakálla, s az almásderes ló, a Majorság nyírfái és a Vár csúcsa mind egy óriási kék felhőben úszott, és ez a felhő lassacskán szertefoszlott a semmiben. Gazdám akkor is mosolygott, amikor egy fekete kendővel szárazra törölte a kelyhet.

 

Emlékeimben úgy lebeg Esmelle, ez a régi és távoli erdő, mint kékre festett kövér hűvös csepp, mely reszket mielőtt a földre hull.

Jánossy Gergely fordítása

Álvaro Cunqueiro: Az ezüsthercegnő és a fuvolás

Az igazat megvallva, azt gondoltam, temetni hoztak valakit Mirandába. A menet élén egy fuvolás lépdelt talpig feketébe öltözve, akit egy ministráns követett, buzgón lóbálva füstölőjét. Volt velük még egy alak, ibolyaszín csuklyás köpenyben lovagolt, és egy jókora feszületet emelt a magasba. A kapunál megállt a díszes menet, és a kaszáló kőkerítésének tövében pihentek meg. A muzsikus nagyon szomorú dalba kezdett, a ministráns pedig lódított még egy utolsót a füstölőn, ezzel sűrű tömjénfüstbe burkolta mindhármukat. A lovas levette süvegét: a tonzúrája szerint minorita szerzetes lehetett, és mint később a fülembe jutott, Lancaster hercegének udvarában volt oltárszolga. Gazdám nógatására én ekkor szélesre tártam a kaput, és ezalatt ő is ibolyaszín ruhát öltött magára, süvegét fejébe tette, és fodros sálat kötött a nyakába. Ezeket a fura öltözékeket még Montpellierből hozta, abból az alkalomból, hogy ott mindkét medicina doktorává avatták. Dona Ginebra a középső erkélyen állt napernyője árnyékában, mert hát a nap igencsak égetett ezen a szeptemberi délutánon. Fájlaltam, hogy engem senki se értesített, és a díszes menet elnyűtt facipőben, harisnyában, foltos ingben-gatyában lepett meg. Marcelina asszonyság és Manueliña rózsából, gyékényből és rozmaringból szőnyeget készített. Ők bezzeg szép ruhában feszítettek! A kapu kitárult, és két egyforma kese lovon beléptetett két igen nyalka lovag oldalukon kardjukkal, és utánuk még egy, aki csak málhanyeregben ült, mégis ő volt mind közül a legdíszesebb, látszott rajta, hogy ő a legelőkelőbb a menetben. Ez a fényes öltözetű lovag a málhájához kötve tartott maga előtt egy kis arannyal berakott faládikát, míves zárszerkezettel. Ő is ibolyaszín ruhában volt. A kardot viselők leszálltak a lóról, és kezükbe vették a ládikát, majd leszállt az uraság is. Öreg nagydarab nemesember volt, szép szakállal. Rögtön össze is ölelkezett a gazdámmal, de előtte lekapta duplakarimájú kalapját, és az erkély felé fordulva Dona Ginebrát is üdvözölte egy fényes bókkal. Merlin úr a kabátujjából előhúzott egy pergament, és átnyújtotta a lovagnak, az pedig megparancsolta, hogy a ládikát tegyék gazdám és tanítóm, Merlin uraság lába elé. Ezután felszálltak lovaikra, a szerzetes ezúttal maga mögé ültette a ministránst, ne kelljen gyalog mennie neki se. Mély reverenciával búcsút intettek gazdámnak és Ginebra asszonynak, aki az erkélyről követte figyelemmel az eseményeket, majd elindultak a Quintasi úton. És látom ám, hogy a fuvolás velünk maradt. Kissé lomha, kövérkés fickó volt. Nemcsak a haja volt vörös, hanem sűrű bajsza is. Legfeltűnőbb mégis óriás kardja volt, amit övre függesztve viselt olyanformán, hogy járás közben folyton a fenekét verdeste. Bal oldalán félrőfnyi rész és a markolat lógott ki, jobbfelé meg vagy kétrőfnyi a festett kardhüvelyből. Kezet csókolt gazdámnak, aki rögvest parancsolt is nekem:
– Hé, Felipe, fogd meg Flótás mester úti ládáját és eredj vele a fogadóterembe. Te meg, Flótás barátocskám, akaszd fel kardodat a fegyvertárba, mert ezzel ugyan bajosan közlekednél. De tisztelj meg azzal, hogy az én lándzsám mellé helyezed!
Én bizony alig tudtam a vigyornak parancsolni az arcomon, csakhogy gazdám végig nagyon komolyan beszélt. Málészájú ember volt valójában ez a Flótás mester. Először szétszedte és kifújta a fuvoláját, beletette egy kék daróczsákba, és leoldozta övéről félelmetes méretű kardját. Ezután elvezettem a fegyvertárba, ahol felakasztotta fegyverét Don Merlin úr lándzsája, a nápolyi puskák, francia pisztolyok és karabélyok mellé. Előhúzott a nadrágja zsebéből egy kockás kendőt, hogy letörölje homlokáról az izzadságot. Bajuszát megpödörte, süvegét leporolta, és még a kakastollat is kiegyenesítette rajta. Hogy ilyen szépen rendbe szedte magát, elindult kifelé, a faládikát pedig rám bízta, hogy vigyem utána. Nemcsak az esze járása volt lassú, de mintha meg is kukult volna ez a fickó. Azt is észrevettem ám, hogy gazdám viszont cseppet sem volt nyugodt, sőt izgalmában szinte toporgott a ládikó mellett, és idegesen legyezgette magát a süvegével. A ládikó semmiképp sem lehetett nehezebb, mint huszonkét galego font, esetleg huszonhárom és fél a Medina del Campói mérték szerint – mert külföldön azzal mértek annak idején. Felemeltük a ládikót az asztal tetejére, és ekkor Merlin úr meggyújtotta a petróleumlámpást. Hogy elbűvölt mindig ez a lámpás! A burának mind a négy oldalára Don Quijote egy-egy kalandját festették, sárgarézszínű festékkel. A szélmalmokat, a gályarabokat, a borostömlőket, no meg az oroszlánt, aki odajárult Kasztília királya elé. Le se tudtam venni róla a szemem, amíg a lámpás égett.
– Most pedig – mondta nekem gazdám nagyon komolyan –, fordítsd rá háromszor a kapu kulcsát, és szólj Xosénak, hogy engedje ki a kutyákat. Ti meg menjetek ki Flótás mesterrel a konyhába és vacsorázzatok meg, hiszen már kilenc óra van. Az új padláson ágyazz meg magatoknak. Későre jár, holnap találkozunk!
Flótás mester most is némán jött mögöttem, csak a konyhában dörmögött valamit az asszonyok felé. Marcelina asszonyság egy sült szalonnás pompost tett elénk, no meg egy kancsó San Fizi bort. Habár Flótás mester nyelve még ekkorra sem oldódott meg, legalább jóízűen tömte bendőjét. Repetázott a pomposból, majd vágott még magának a húsból is, ezután annak a galego disznónak a fél fülét is gyomrába küldte, ami a kútba volt leeresztve hűsölni. Olyan gyorsan megrágta ez a fene ánglius, mintha ott se lett volna, és a legvégén még húzott is egy jókorát a boroskancsóból. Úgy evett, mint a gazdám, ő is előbb meglazította az övet a derekán, majd a támlás padon kényelmesen hátradőlve tömte a hasát. Egyszer csak amúgy kedveskedve megveregette a vállamat, de olyan erővel, hogy ijedtemben kiköptem az almát, amit éppen majszoltam. Nem is ez volt a legnagyobb meglepetés, hanem, hogy megszólított, mégpedig olyan cérnavékony hangon, mely úgy hangzott, mintha kisegér cincogna. Hogy nevettünk ezen akkor!
– Hála a magasságosnak, hogy eljött a vacsora is, és szállásom is van! Kukurikú! – ez utóbbi a három kappannak szólt, akik csendesen kapirgáltak a ketrecükben. Ekkorra már mester is könnyezve nevetett.
– Eddig azon okból nem szóltam hozzátok, – kezdett bele, most már rendes, bajuszához méltó hangon – mert ajkam száraz volt. És azért sem, mert elfelejtettem a ti nyelveteket, meg aztán nem is szólítottatok kellő tisztelettel. Meg azért is vártam a szólással, hogy szóhoz engedjelek titeket, meg hogy egy kicsinyég mulathassak is rajtatok. Sok keserves úton töltött nap áll mögöttem, és a bánat miatt már azt sem tudom, hogy fuvolám emlékszik-e még a tánc fürge ritmusára. Mind eme szerencsétlenség Marduffe-ben kezdődött, harminc mérföldnyire Anglia udvarától, de ma már nincs időnk, hogy mindent elbeszéljek. Holnap majd megtudtok mindent, már ha a Jóisten is úgy akarja, hiszen az én Istenem a tiétek is.
Mindezeket a mi nyelvünkön és nagy lelki nyugalommal mondta. Feltápászkodott az asztaltól, elindult kifelé, és én is mentem vele, hogy megmutassam az ágyat és a reterátot.
– Mindig is kedveltem a szalonnás pompost! – fordult vissza Flótás mester az ajtóból, és egy széles mosollyal elbúcsúzott Marcelina asszonyságtól.
Reggel, mikor Flótás mester még javában horkolt, lementem az udvarra, hogy munkához lássak. Sejtettem én, hogy gazdám sem fog hajnalban kelni, hiszen már este sem akaródzott lefeküdnie. Gyertyafénynél Raimundus Lullus és Cornelius vastag köteteit böngészte, és Gabir Arabicus értekezését hagyta könyves állványán. Ott volt kinyitva, ahol az emberi testet hasonlítja össze az egyszerű testekkel valami Dioszkuridész táblázata alapján. Jók voltak nekem ezek a tudós könyvek és híres nevek arra, hogy később, ha művelt társalkodás folyt körülöttem, megemlítve őket engem is jeles tudósnak tartsanak. Merlin úr, azon kívül, hogy olvasott, a kemencét is befűtve tartotta, merthogy amikor seperni kezdtem a hamut, még találtam közte égő parazsat.
– Ne seperj most, fiam, inkább ülj le – szólt rám a gazdám – és figyelj jól! Most aztán van miért törnöm a fejemet. Nem végezhetek fércmunkát, mert tartozom ennyivel az agg nemesúrnak, aki a ládikát hozta. A ládikában egy igazi angol hercegnő van, a Marduffe-i kastély örököse, született Tear hercegnő, ez galegóul annyit tesz: könnycsepp. Negyven darabkára tört szét, és még a legnagyobb darabka is akkora csak, mint egy gyűszű. Én mondom, nem egyszerű mulatság az ilyen hercegnők összeillesztése, azt sem tudom, hol kezdjem el egymáshoz illesztgetni a darabkáit. A fejénél vagy a lábánál induljunk vajon, már megbocsáss? Ezüstből készült ez a szépséges leányzó, a csontjait meg kristályüvegből öntötték. Marduffe ura egy szempillantás alatt beleszeretett ebbe a kecses kis teremtésbe.

Kárpát medence IV.

Hogyan nem lett Miklós deák az első magyar költő

 

Estéllő csillagom,
Szépséges rubintom,
Harmatos violám,
Én fehér angyalom.

Miklós deák visszalökte a lúdtollat kalamárisába, és kipillantott a ház udvarára, ahol a cseléd löttyintette ki épp a súrolóvizet a kőre. Esteledett, a csillagok hunyorogva tünedeztek elő egyre-másra, Zsuzsánna a gyereket fürdette odabenn. Nagy sivalkodás volt, Andriska fröcskölődni szeretett, és Zsuzsánna sosem bírta komolyságra nevelni a kölyköt. Nem bírta, mert nem akarta. Miklós deák lesöpört néhány morzsát az asztalról, a felesége utánahozta a vacsorát. Ott a fóliáns fölött ette meg a nagy karéj foszlós kenyeret egy csupor kecsketejjel leöblítve. Tudta az asszony, hogy ha rajta múlik, sosem költi el a vacsorát.

Estéllő csillagom,
Tündöklő rubintom,
Harmatos violám,
Én fehér angyalom.

Szárazon karistolta a fóliánst a lúdtoll. Tollmetsző késével nyesszintett néhányat a végén, de úgy sem volt jobb. Nem szerette a papírt. Firenzéből hozatták a ciszterciek nagy bálákban, s a prépost mindig továbbadott neki néhány ívet titokban, a rejtett készleteiből. Nem szerette, de hasznosnak tartotta. A pergamen drága volt, és hát nem lehetett a végtelenségig kaparni. A piszkozatokhoz már egy ideje csak papírt használtak. Hasznos volt hát, de nem szerette. Ha tehette, magában rakta össze a sorokat, s csak mikor kész volt már egy-egy költemény, akkor írta le, ha egyáltalán leírta. De hát a latin könnyen megragadt a fejében, a ritmusos sorok, a százszor és százszor ismételt szerkezetek. A talján diákokkal sokat versenyeztek rigmusfaragásban, s olyankor mindig fejben rakták össze a strófákat, még ma is jól emlékezett mindre. Most azonban más volt a helyzet, anyanyelvét próbálta formába szorítani, s ez járatlan út volt, ritkaság.

Estéllő csillagom,
Tündöklő rubintom,
Harmatos virágom,
Szépséges angyalom.

Bentről gurgulázó kacagás hallatszott, alighanem Andriska kegyetlen csiklandozás áldozata lett, ami ellen sipákolva tiltakozott, azután folytatást követelt. Az ajtó résnyire nyitva maradt, Miklós deák odasettenkedett, és bekukucskált. Zsuzsánna a gyerek fülébe fújtatott, majd fogait csattogtatva jelezte neki, hogy menten bekapja. Andriska rémülettől tágra nyitott szemmel és tátott szájjal sikítva anyja nyakába csimpaszkodott, s együtt nevettek a félelmetes játékon. Vége volt a fürdésnek, Zsuzsánna nagy fehér lepedőbe csavarta a rúgkapáló gyerkőcöt, és ott bökdöste szurkálta ujjaival domborodó oldalát, ahol csak érte, amaz újfent kacagott, s csapkodni próbált, de karjait fogta a lepedő. Nagy volt a harc, a dulakodás, de végül a győzedelmes anya karján izgő-mozgó fiacskájával bevonult a hálószobába, ahonnan elfojtva hallatszott még némi víg harsánykodás. Azután az is elhalkult, és Miklós deák magára maradt az ajtónál. Még nézte pár pillanatig a hűlő vizű fadézsát, aztán jobb híján visszaült székébe és újra a fóliáns fölé hajolt.

Mikor felém jöttél,
Reám tekintettél,
Engem láncba vertél,
Igen megsebeztél.

Ilyeneket szoktak legalábbis a taljánok dalolni, s valahogy az ő szájukon jól is áll az ének, de hát magyarul csak nem jön ki. János herceg pedig ezt kívánja tőle, magyarul a talján dalokat. A magyar dalokat, amiket a cselédlányok énekelnek, nem szenvedheti. Barbár kornyikálásnak tartja, s megveti azt is, akinek tetszik. Szerelmes dalokat rendelt, s Miklós deákot, a legfiatalabbat szemelte ki e célra. Miklós deákot, a taljánokkal versengő rigmusfaragót. Miklós deákot, a köztudottan szerelmesszívűt.

Mikor reám leltél,
Rám szemet vetettél,
Engem láncba vertél,
Igen megsebeztél.

Zsuzsánna kihozta Andriskát éjszakai csókot adni. A gyerek kíváncsian nézte a fóliánst, s rajta a szép ákombákomokat, csak úgy révetegen nyújtotta arcocskáját apjának, s közben le nem vette volna szemét a titokzatos betűkről, az egymásba kunkorodó vonalakról. Anyja megpróbálta kizökkenteni őt bambaságából, s rávenni, hogy maga is nyálazza be egy kicsit apja arcát, de Andriska makacsul a papirost figyelte, és úgy tűnt, megsüketült. Miklós mosolyogva megfogta felesége karját, s őt is megcsókolta; kicsit hosszabban, mint a gyereket. Aztán összeborzolta a kis buksit, és Zsuzsánna elment lefeküdni, karján a leendő írástudóval. Miklós megint egyedül maradt, gyertyát gyújtott, és a tarkóját vakargatta. Nem fűlött a foga a feladathoz.

Mikor reám leltél,
Vadként elejtettél,
Igen megsebeztél,
Súlyos vasba vertél.

Ahogy belegondolt, a taljánokat sosem látta írni, meglehet nem is ismerték a betűk titkait. Csak lantjukat pengették, s mutogattak ügyes fogásokat az udvari kobzosoknak. Lehet, hogy az ő előkelőnek hitt énekeik, ugyanolyan népi dalok Itáliában, mint a herceg által megvetett magyarok. S a királyné kíséretében érkezett zenészek sem tesznek mást, mint szülőföldjük paraszti muzsikáját játsszák. Meglehet, de mit számít, hessegette el a félrevezető gondolatokat. Olyat kell írnia, ez a teendő.

Megdöftél dárdával,
Szemednek nyilával,
Megfogtál csapdával,
Hajad fonatával.

Zsuzsánna tudott olvasni, minden bizonnyal írni is, de mivel nem volt illendő, nem mutatta sosem. Zsuzsánna értett latinul, és Zsuzsánna szépen énekelt. Kelmekereskedő lányaként megjárta egyszer Itáliát. Zsuzsánna tudta, hogy mikor írt jót, és mikor rosszat, érdekelte minden munkája, s vele olvasta újra az elkészült krónikákat. Még az is előfordult, hogy belejavított itt-ott, és Miklós deák nem hajtotta el magától, nem küldte a cselédekhez vagy a gyerek után. Miklós deák büszke volt rá, és tisztelte benne, hogy ennyire különbözik minden olyan asszonytól, akit ismert. Más talán kinevelte volna belőle ezt a nőhöz nem illő, ártó kivagyiságot, ezt a zavaró férfiaskodást, de Miklós deák izgalmasnak találta, s ha Zsuzsánna néha megcsillantotta gazdag elméjének egy-egy szilánkját, Miklós deák örvendezett, s csak jobban szerette érte.

Sebemnek te adhatsz
Gyógyírt, csak te nyújthatsz,
Rabodként vigyázhatsz,
Örökre megtarthatsz.

Unta a verselést. Hazugság az egész, gondolta. Ámítás és önámítás. Úri huncutság. Tudta, hogy az udvarban szeretik az ilyet. Az udvari hölgyek szeretnek verset hallgatni, szeretnek szerelmes lovagokról ábrándozni. Az udvari urak meg szeretnek szerelmes lovagok szerepében tetszelegni, aztán az első cselédet az ágyukba dobják, ha módjuk adódik rá. Maga János herceg is… Miklós gyűlölte az udvart, csak a talján zenészek érdekelték, velük találta meg a hangot. Semmi köze nem volt ahhoz, amit írni próbált. A taljánoknak jól állt, magára nem érezte érvényesnek.

Meg csak te gyógyíthatsz,
Gyógyírt csak te nyújthatsz,
Rabodként vigyázhatsz,
Örökre megtarthatsz.

Visszalökte a lúdtollat a kalamárisba, a papirost összegyűrte, egy pillanatot elmélázott a nagy pocsékolás fölött, aztán kihajította az ablakon. A galacsin szétterült a szolgáló által otthagyott pocsolyában, s Miklós deák láthatta, ahogy a betűk szétfolynak a súrolóvízben.

Estéllő csillagom,
Tündöklő rubintom,
Harmatos virágom,
Szépséges angyalom.

Mikor reám leltél,
Vadként elejtettél,
Igen megsebeztél,
Súlyos vasba vertél.

Megdöftél dárdával,
Szemednek nyilával,
Megfogtál csapdával,
Hajad fonatával.

Meg csak te gyógyíthatsz,
Gyógyírt csak te nyújthatsz,
Rabodként vigyázhatsz,
Örökre megtarthatsz.

Elfújta a gyertyát, besurrant a hálószobába, ledobta ruháját, és Zsuzsánna meleg testéhez bújt a vastag dunyha alá. Zsuzsánna befészkelődött öle hajlatába, s feledve nyilakat, hálókat, rubintokat és csillagokat, feledve talján dalnokokat, s feledve János herceget, szerelmes álomba merültek. Mellettük Andriska békésen szuszogott.