Tudjátok meg, hogy az ember es viselkedhet állat módjára, s eccer eccer az állat es viselkedhet úgy, mint egy ember. S én ezt tudom, met láttam, s átéltem, az én két saját szememmel.

            Node, elég az hozzá érted-e, hogy Rózsi a feleségem a múlt hónapba bé került a korházba, s hogy valami passzentost vigyek nekije, lefogtam két jó récét hátulról, s szépen megsüttem, hogy tudjam még aznap délután bé vinni a korházba. S ember, amíg én elléptem a bótba pálinkáétt, addig a két jó komám-barátom részegen bényitott hezzánk, s mivelhogy én nem vótam otthon, ezétt ők úgy gondolták, hogy szépen megvárnak engemet. Igen ám, de én közbe essze szólalkoztam Traktorista Bercivel, s egy kicsit kinyúlott a pálinka vétel. De ez alatt tudod-e, a két jó bájgúnár koma megéhezett, s részegen addig min keresgéltek, hogy megkapták, s meg es ették mind a két récét ember. S ez még nem elég te, hanem hátra mentek, s megfogtak még egy récét, letollazták, s azt es megették sülten. Menyek haza ember, nyitok bé a kapun, s hát olyan tollas vót minden, mintha tollháborút rendeztek vóna. Én akkor meg es mondtam nekik, hogy többet a büdös lábukat ide bé ne tegyék.

            S a menkűbe ez nem vót elég, met még a szomszéd es, az a Dani, vett valami olasz kókisokot magának otthonra, de enni egy cseppet se adott nekik, s azok a kókisok úgy megéheztek, hogy reggelre a rekeszt ódalát majdhogynem kirúgták ember. Na, aztán gyorsan hátra léptem, s merítettem egy csipor törökbúzát nekik, s oda adtam, hogy nehogy a házamat es megontsák egy sy;p napon, éhségükbe.

 

Vágó Valter minden áldott nap, pontosan ugyanabban az időben, délután hat órakor haladt el az ablakom alatt, fütyörészve. Ha esett, ha fújt, ha tél volt, ha nyár, ő jött, rendíthetetlenül, és fütyült. Az évek során hallottam már tőle a „Hopp Juliska, hopp Mariská-t”, meg a „Tavaszi szél vizet áraszt” és a „Szerelem, szerelem” című dalokat, olykor egy-egy aktuális popslágert, no és persze számtalan magyar mulatóst, meglehetősen egyedi feldolgozásban. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben, le kellene önteni valami ragacsos lével, amit az életben nem szed ki a mindig kifogástalan, makulátlanul tiszta ruhájából. Valter igazi jelenség volt, mindenki ismerte a környéken. Kishivatalnokként tengette egyhangú napjait. Tulajdonát képezte egy másfél szobás, negyven négyzetméter körüli, második emeleti lakás, és egy szebb napokat látott, ősrégi sötétkék Lada. Ezzel a csodajárgánnyal járt be dolgozni a városba. Csodajárgány, hiszen valóságos csoda volt, hogy még működött. Valahányszor beindította a motort, az prüszkölni, köhécselni kezdett, a még otthontartózkodó, és esetleg pihenni vágyó lakók legnagyobb örömére. Valter amolyan karót nyelt típusú, hórihorgas ember volt. Vékony, csontos arcán hatalmas, kidülledő szemek trónoltak, hosszú, egyenes orra pedig úgy húzódott végig az arcán, mint egy vonal. Keskeny szája méltó befejezése volt kemény vonásainak. Állandóan öltönyben járt, élére vasalva. Frizurája minden hónapban fazonra nyírva, ugyanolyanra. Társa, szerelme nem volt, s talán nem is fért volna bele pedánsan megtervezett napjaiba. A munka, és a fütyülős séták. Ez volt az élete.

Egy késő őszi délutánon, az ablakban állva lestem Valtert, amint a szokásos szenvedélyének hódol. Fáradt, szürke nap volt, gondoltam, talán feldobja kicsit. De ahogy meghallottam az idegesítő fütyörészést, már inkább arra vágytam, bárcsak nyelné el a föld. A következő pillanatban váratlanul feltámadt a szél. Olyan erővel kezdte csavarni a fákat, hogy ijedtemben azonnal becsuktam az ablakot, ám akkor eszembe jutott Valter. Álltam hát tovább a csukott ablak mögött, a függönyt nem húztam be, és figyeltem a tomboló szelet, no és Valtert. Rajta kívül egy árva lélek sem volt az utcán. Először a táskáját tépte ki a kezéből a szél, el is repítette jó messzire, de ő csak állt tétován, sűrűn kapkodva a levegőt. Megfordult a fejemben, hogy segíteni kellene neki, ám őszintén megvallva, féltem. Féltem, hogy ha kimegyek, engem is elsodor, vagy agyonnyom az orkánerejű szél. Ahogy ezen morfondíroztam, egyszer csak láttam, amint megnyílik Valter alatt a föld. – Ez nem lehet igaz – motyogtam, és eszembe jutott a pár perccel ezelőtti kívánságom. A saját szememmel láttam, ahogy Valter eltűnik a föld színéről. Nem maradt utána semmi, még az utca végére sodródott táska sem. És akkor, amilyen hirtelen jött, épp oly gyorsan abba is maradt a szélfúvás, mintha soha nem is lett volna. Lerohantam a ház elé, hogy lássam, mindez valóban így volt –e. – Nem lehet, hogy csak a szemem káprázott, és ez az egész meg sem történt? – kérdeztem magamtól. S valóban, olyan volt minden, mint a szörnyű eset előtt. Valter sehol, elsodródott táska sehol. – Talán tényleg csak a képzeletem űzött tréfát velem – gondoltam, s visszatérve a lakásomba, hagytam is ennyiben a dolgot. Teltek, múltak a napok, a hetek. Sokáig dolgoztam, s mire hazaértem, már nem is lett volna értelme nézelődni. Valtert sem láttam, ám épp a késői hazajövetelek miatt nem is hiányoltam őt.

Egyik este a szomszédom csöngetett be hozzám, és kíváncsian tudakolta, hallottam –e a nagy újságot Valterral kapcsolatban. – Milyen újságot? – kérdeztem, s őszintén érdekelt a válasza. – Vagy három hete nem látta senki – kezdte. – Megszoktuk már, üde színfoltja volt a lakótelepnek, gondoltuk, utánajárunk, mi lehet vele, miért nem fütyörészik mostanában. Aztán a Szarkáné, tudja, a földszintről, kicsit körbekérdezett a házban, ahol Valter lakik. Ott mondták a szomszédok, hogy körülbelül három hete úgy ment haza, mint valami eszelős. Vérben úszó szemekkel, kócos hajjal, szakadt ruhában. Egyfolytában csak azt hajtogatta, hogy őt bizony elnyelte a föld, és biztos volt benne, hogy meg fog halni. Ám csak pár percig tartott a rémület, a vihar, aztán a sötétség valahol lent, a mélyben, és utána, mintha mi sem történt volna, visszakerült oda, ahol azelőtt volt. Bevitték szegényt a pszichiátriára. Azt mondták, skizofréniát állapított meg nála az orvos. Erős gyógyszereket kap, és úgy néz ki, élete végéig kezelésre szorul. Talán ki sem jön már az intézetből. Nem fog többet fütyörészni, legalábbis itt nem. Döbbenten hallgattam a történetet. Azonnal beugrott, mit is kívántam azon a délutánon. Viszolyogva ismertem fel a lehetséges összefüggést. Falfehér lehettem, amikor sietve kimentettem magam, és bezárkóztam a lakásomba. Folyton csak az járt a fejemben, hogy valamilyen módon közöm van mindahhoz, ami Valterral történt.

Azóta kétszer is meggondolom, kinek mit kívánok.

Vagy mégsem?….

 

 

Szemek

 

 

 

Már vagy három órája gyalogoltunk a rekkenő hőségben egy többsávos autópálya mellett. Nem nézett rám. Legszívesebben kikaptam volna a kezéből a telefont, hogy az autók közé hajítsam. Folyamatosan szipogott.

-Mindjárt odaérünk – mondta. – Lesz sör.

Sörszaga volt a leheletének. Ebben a tömény kipufogószagban is ki tudtam szűrni. Akkor volt, hogy majdnem elhánytam magam. Megtántorodtam. Meg kellett kapaszkodnom egy villanyoszlopban.

-Mi bajod?

-Csak ne gyere közelebb.

Eszembe jutott egy takarítónő az általánosból, aki folyamatosan visszaszipogta a taknyát. Már akkor is idegesített, de most legszívesebben ordítottam volna.

-Csak nem vagy terhes?

Izzadtságszaga keveredett a sörszaggal és a kipufogógázzal. Ennél émelyítőbbet nehéz elképzelni. – Még csak az kéne!

Kinyújtottam a karomat, hogy távol tartsam a testét magamtól. A méregdrága napszemüvege izzadt hajában ült, mint két gonosz fekete szem. – Menjünk – mondtam. Próbáltam nem levegőt venni.

Ha azt képzelem, hogy lehunyom a szemem, minden fehér fénybe bugyolálódik.

 

 

 

Már vagy három órája vártam rá a kapunál, de minden perc legalább egy napnak tűnt. Egyik kezemmel a vaskerítést markoltam, a másikkal egy cigit. Kurva hideg volt. Szünetekben, mikor csöngettek, felbolydult egy kicsit a gimi, aztán újra csönd telepedett rá. December közepe. Három éve akkor tartott nekünk először órát. Akkor voltam tizenhét, most húsz. Ő csak tízzel több.

 

 

 

Háló

 

 

Csupán az életek titkai érdekeltek, hogy ki mit miért csinál, milyen láthatatlan szálak mozgatják a szerkezeteket, amiket mi idióta báboknak látunk. Hogy annak látjuk egymást. De nézett rám a csipás szemeivel, mintha kutakodni akarna bennem.

– Rendelünk pizzát?

Miért tennénk. Én sosem vagyok éhes, ha együtt vagyok valakivel.

Megvonom a vállam.

-Ne flegmázz – gagyogta. Nyál habzott a szája sarkában. Fél órával korábban még én vele, te jó ég.

-Ne flegmázz – ismételte. Rohadtul untam már. Az ablak sarkában egy pók mocorgott, egészen pici volt és halványzöld.

-Leviszem a kutyádat – mondtam. Megfogtam a kis fehér bolyhos dögöt, ami nyüszítve a mellemhez szorította nedves orrát. A kutya fehér volt, az orra csillogó fekete.

A kutya gazdája ez a srác volt, kvázi-férfi. Sápadt, kissé szőrős mellkas. Borosta alig.

-Simogass meg – mondta. Felém nyúlt az izzadt mutatóujjával, mintha el akarna érni, de minek? – Ha a kutyát tudod, akkor engem is!

Lövésem se volt, mire gondol. Magamhoz szorítottam a kutyát. Meleg teste volt.

-Most miért vagy ilyen?!

Magamhoz szorítottam a kutyát, és elindultam lefelé. Jól esett a lépcsőház hűvössége. A kutyát aztán elengedtem a parkban, és rágyújtottam.

 

 

 

Negyvenöt kiló voltam és nem túl magas. Magassarkú csizmát vettem fel erre az alkalomra. Vagy fél doboz cigin túl voltam, amikor észrevettem, hogy a portás egyenesen felém tart. Ugyanaz volt, mint három évvel ezelőtt, de ő nem ismert föl engem. Mindig félretett nekem, ha tej érkezett, kakaó vagy kifli, eldugta a heverője alá, mert tudta, milyen csóró vagyok. Most kurvának nézett. Úgy is néztem ki. Hölgyem, mit keres itt?, kérdezte, és olyan bizalmatlanul méregetett, ahogy a csöveseket. De tudom, hogy jó ember volt. Megmondtam neki, kit keresek. Komoran megcsóválta a fejét, és azt mondta, ő már nem dolgozik itt.

 

 

 

Pettyek

 

 

Csak a szomszéd nő rikoltását hallottam, ahogy a pasija éppen ütni próbálta, vagy valami fakanállal kergette, nem tudom pontosan. A férfi a sötét szoba sarkában gubbasztott, mint valami szárnyban összeaszott varjú. Engem nézett a fotelból. Valamit magyarázott.

-…és az a nő olyan volt…

De nem figyeltem oda, hanem a szemben lévő lakást figyeltem. A férfi fakanállal vagy valami olyasmivel kergette a nőt, aki meztelen volt. Nem lehetett komoly.

-…és sosem szerette, ha kicsit erőszakos voltam vele, de a gyengédségért sem volt oda. Szóval semmi se volt jó neki…

Nem értettem, mit gagyog. Talán ki akart sajtolni belőlem valamit. Előrehajolt.

-Te egyáltalán nem vagy féltékeny?!

A férfi elkapta a nőt, a nő sikolya átcsapott hangos kacagásba. A nő teste megfeszült, ahogy a férfi sötét alakja rákulcsolódott hátulról. Felemelte a fakanalat. Aztán kiesett a kezéből, lehullott a földre.

Szánalmas volt.

-Nem tudom, mire gondolsz – sóhajtottam végül. A sóhajomnak enyhe, savanyú vörösbor-szaga volt. Erről eszembe jutott: – Lemegyek borért, jó?

A férfi a fotelban alsógatyában ült. Egyik lába átvetve a másikon. Kicsi, göndör, barna szőrök pettyezték a combját.

Az utcán rágyújtottam. Az öngyújtó kattanásának hangja visszaverődött a szomszéd ház komor faláról. Kissé hideg volt, borra vágytam.

 

 

 

Tudtam, hogy kurva nagy hazugság, de nem mutattam ki semmit. Hiszen láttam, mondtam, láttam őt reggel bejönni, és azt is tudom, a tanáriban melyik asztalnál ül. A bácsi úgy nézett rám, mint egy eszelős kurvára. Megreszeltem a torkom, megigazítottam a hajam, és azt mondtam, feltétlenül beszélnem kell a tanár úrral, mert valami létfontosságú dolgot kell mondanom neki. Csak azt, hogy mennyire szerettem. Csak szeretném, ha tudná, hogy valaki nagyon szerette. Ennyi. Nyálas szar az egész, de igaz. A portás nyelve kisiklott a szájából, és végigfutott a cserepes ajkakon. Hölgyem, elnézést, de ez lehetetlen. Ez már zaklatásnak minősül, ha én ezt megengedem magának.

 

 

 

Vörös

 

Kinéztem az ablakon át a kopott belvárosi éjszakába. Nem volt csönd. A szemben lévő lakásban be voltak húzva a függönyök. Szürke volt minden, mintha koromhó hullott volna az égből. Visszafordultam. Az idős férfi a konyhapultnak támaszkodva cigarettázott és engem bámult. A szemei szűk, alattomos rések voltak, bennük semmi fény.

-Mondj már valamit – hallottam a hangját, ami rekedt volt a sok cigarettafüsttől.

A füst kikígyózott a szájából, és felhőbe vonta az arcát.  Nem tudtam mit mondani. A férfi negyvenöt körüli lehetett, és nem nagyon emlékeztem pontosan, hogy kerültem a lakására. Ha már itt voltam, belekortyoltam a vörösborba, amit valami olcsó vizespohárban kínált nekem. Elfogyott.

-Mondj már valamit.

Sóhajtottam.

-Mesélj a feleségedről.

Végre elkezdett mesélni valamit. Csak fél szavakat hallottam, meg hangsúlytalan, rövid, tört mondatokat. Néhány múlt időt, meg hogy „ilyen”, „olyan”, „de akkor”. Talán azt hitte, hogy odafigyelek rá, de lehet, hogy egyáltalán nem is számított neki. Ezt elcsíptem:

-…de aztán ez volt a baja velem meg az, és én erre…

Nem értettem, miért van behúzva a függöny a szemben lévő lakásban, és miért nem láthatok semmit az életükből. Úgy képzeltem, két meztelen alak kergetőzik talán egy fakanállal, a nő sikolya kacagásba hajlik, a fakanál lehull a földre, és a nőalak a férfihoz simul. Ennyi, nem több. A negyvenöt körüli férfi abbahagyta a gagyogást, és hirtelen ott termett mellettem. Be volt horpadva a mellkasa, vöröses szőrökkel. – Csókolj meg – mondta. Elhúztam a fejem. Két oldalról megmarkolta a hajamat a fülem mellett. – Te dög. – Közelebb hajolt. – Dög.

Ekkor megláttam a szemében valami undorító fényt, amitől felfordult a gyomrom. Szerelem volt. Szerelem volt a szemében. Tompa fény volt, a szája sarkában némi nyállal párosítva. Te jó ég, gondoltam, ez képes lenne azt hazudni magának, hogy mindent odaadna nekem, ha engedném: otthagyná a feleségét, a házát vidéken, mindent, az egész eddigi aprólékkal tákolt életét. Mert szeret. Felfordult a gyomrom.

-Le kell mennem…cigiért – mondtam, és kibontakoztam a szorításából. Egy ideig még nézett a sötét sarokból, ahogy felveszem a ruháimat. A melltartót itt hagyom neki, gondoltam, és szinte rohantam a lépcsőházban, a kabát alatt csupasz mellekkel.

 

 

Besötétedett. A tanár, gondolom, időközben kislisszolt egy hátsó kijáraton, mert a portás jelzett neki, hogy már megint itt van ez az őrült ribanc, és traktálni akarja az idióta szerelmével. Szinte láttam magam előtt, ahogy kisompolyog a gimiből. Sajnálom, mondta a bácsi, de ez már zaklatásnak minősül, ha én beengedem oda magát. De szeretem, mondtam, és ezt el kell mondanom neki, hogy tudja. A portás az arcom felé nyúlt, talán hogy megsimogassa, de aztán félbehagyta a mozdulatot, és leejtette a kezét. Ellenben van egy pohár tejem, mondta, szívesen megkínálom. Szemét perzverz, sziszegtem felé, és ott hagytam a gimi előtt. Ritmustalanul kopogott a magassarkú az aszfalton. Jól esett volna a tej, vagy a kifli, de nem voltam benne teljesen biztos.

 

 

 

Kád

 

A horzsolást néztem a térdemen, amikor a fürdőkádban ültem. Olyan volt, mint amilyet egészen kislány koromban szereztem nyári napokon. Ritmustalanul csöpögött a víz a kádba, visszhangzott a fürdőszoba. Akkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. A középkorú férfi a kád mellett ült egy sámlin, és engem nézett. A vállaimat nézte. A horzsolást néztem. Nem olyan voltam, mint amilyen szerettem volna lenni. Semmit nem tudtam mondani. Ha azt képzelem, hogy nem is vagyok ébren, talán véget ér egyszer ez az egész.

 

 

(New York, Budapest, Isztambul)

Kifulladt a tüntetők első támadása, és szünetelt a harc. A főtéren eszetlen kavarodás és káosz volt, de pillanatnyilag leálltak a vízágyúk, nem repült több gránát. Kendőkkel eltakart arcú fiatalok műanyag kukákon doboltak, és a rendőrszirénákkal meg az üzletek riasztóival versenyezve üvöltöztek. A szétvert reklámkijelzők szikráztak, itt-ott kigyulladt egy autó, s a nedves macskakövek és a mindent eltakaró füstgomolyagok rozsdás színben úsztak.

A tér szélén egy alacsony, vékonydongájú srác igyekezett kimenekülni a harcból, sántítva szaladt, és befordult az első saroknál, hogy ne lássák se tüntető társai, se a rohamrendőrök, amint meglóg. Talált egy sötét kirakatot, ahol le lehetett ülni a külső párkányra, és mivel itt a könnygáz már nem volt olyan tömény, végre meg tudott szusszanni. Reszketett a félelemtől. Tenyerébe temette az arcát, és próbálta tisztázni magában, hogy mégis mi a fenét keres itt, minek jött ide ki. Negyvenöt kilójával nem igazán volt a tettek embere, de arra tisztán emlékezett: állt a fürdőszoba tükör előtt, és győzködte magát, hogy minden emlékezetes mondat vagy sor amit valamirevaló könyvekben olvasott egész életén keresztül, egyenesen ide lökte és tuszkolta, mert itt dobog a világ szíve, és ilyen nem adatik többször egy ember életében. De aztán vért látott, és csak arra tudott gondolni, hogy be fogják törni a fejét vagy a bordáját, ki fogják verni a fogát, felnyársalják, agyontapossák, a kurva életbe! Eszébe jutott, hogy haverjának, Gergőnek is itt törték szét az állkapcsát a múltkor, szájonbaszták egy gumifütykössel, s most csak szívószállal tud enni. Olajra kell hát lépni, amíg nem késő.

Egy eltévedt kő sípolva repült el a feje fölött, és hangos csörömpöléssel törte be a kirakat üvegét. A lezuhanó nagyobb üvegtáblák szerencsére kikerülték, de a nyaka tele lett szilánkokkal. Miközben gallérja alól igyekezett kisöpörni a szemcséket, körülnézett a felszabadult kirakatban. Valami divatos régiségkereskedés lehet ez, gondolta a srác, amolyan nyugati turistáknak kitalált, nyálas-nosztalgiázó giccsbolt, ami borsos áron kínálja a szocreál kacatokat. Az ilyenekben ipari mennyiségben halmozzák fel az egzotikusnak átfestett gulyáskommunizmus mindennapi kopott tárgyait és rongyait, amit éhező nyugdíjasoktól és megbundázott árverésekről harácsolnak össze, hogy aztán az idióta amerikai vagy skandináv tinédzserek csillagászati összegért megvegyék, s otthon vigyorogva büszkélkedjenek a kelet-európai zsákmánnyal.

Szanaszét gurultak a járdán a gömbölyded Marx és Lenin fejek, a dicsőséges munkásportrék, a példamutató fejősasszonyok bronzszobrai, egymásra omoltak a vörös csillagos szőrmesapkák, a tenyérnyi réz és alumínium munka hőse kitűntetések, a sarlós-kalapácsos cigarettatartók, kulacsok, távcsövek, bicskák, cuclik és zsebórák, összedőltek a Tetra magnetofonok, a Szokol rádiók és a Tesla lemezjátszók, imbolyogtak az ÁVOs bőrdzsekikkel és orosz katonai nagykabátokkal megpakolt fogasok, s az erősödő huzat felborzolt egy vastag, szürke családi albumot. A megszökött tüntető, miközben az eléje tárult kincseket bámulta, nem is vette észre, hogy a kirakat sarkából egy hatalmas zászlórúd zuhan feléje, s csak kevesen múlt, hogy nem verte agyon. Éles csattanással ért a járdára, esés közben kibomlott, és egy lobogó, vörös vászon-zuhatagba borította a megrémült srácot. Ott állt az üvegszilánkok és a mellszobrok között, mint egy farsangi vörös kísértet.

Nagy nehezen sikerült kiszabadulni belőle, és a földre dobta magáról a nehéz és fullasztó, de mégis olyan puha, paplanszerű, finom, dús, omlós, már-már melengető és ringató vörösséget. Semmi írás vagy ábra rajta, biztos valamelyik hajdani május 1-es felvonulásról, vagy egy népszínmű díszletéből maradhatott hátra. A srác ilyet csak a tévében, képeslapon és tankönyvben látott, élőben még soha, ugyanis ő már nem lehetett sem haza sólyma, sem pionír, sem kisdobos, sem úttörő a kontinens e bizonyos részében. Hiába olvasott el egy raktárnyi okos könyvet erről az aranykorszakról, csak az információ gyűlt a fejében, Sopronpusztától Kamcsatkáig, de semmiféle megértéshez nem jutott közelebb. A járdán szétterülő hatalmas zászlóban számára egy múzeumi tárgy idegensége, egy közhely unalmassága és egy tiltott gyümölcs érdekessége keveredett. Volt benne egy émelyítő mélyvörös vonzás, és egy frusztráló, keserű, ijesztő taszítás. S mégis, minél tovább nézte a zászlót, annál jobban gyökerezett oda a lába, muszáj volt neki ott lebegni a kitárult szakadék fölött. Bénultan töprengett, hezitált, teketóriázott, tökölt, morfondírozott, hümmögött és nagyokat nyelt. Még a farka is felállt, és ezt már végképp nem értette.

Nem tudta elképzelni, hogy mit lehet ezzel az izével kezdeni, hogy kell hozzányúlni, miként kell megfogni? Lehet ezt valamire használni? Ami azt illeti, az a zászlórúd elég szolid, remek esztergályos munka. Azt az átkozott vízágyút pont szét lehetne verni vele, vagy eldugni a száját, vagy lefeszíteni a csövet, vagy valamit. Nem kell annyit tökölni, egyszerű ez, csak markolni a zászlót és szaladni, és ütni, és hasítani, és föl, föl rabszolgahad, indulj velünk, a Föld fog sarkából kidőlni, semmik vagyunk s minden leszünk…

S már nyúlt is volna a zászló után, hogy a vállára terítse, mint egy világmegváltó köpönyeget, ahogy a képregényekben látta. De mozdulata megfagyott a levegőben, visszariadt a sáros, lucskos vászontól. Kattogott a fejében valami, akár egy romlott ventilátor.

Na, álljon meg a menet!, ezt az egészet meg honnan a fenéből szedtem?, hökkent meg egyszeriben önmagától a srác. Miket harsogok itt össze-vissza, mint valami zöldfülű aktivista, s még a dallamára is emlékszem? Ennyire elment volna az eszem, hogy az interneten terjedő nagyszakállú, vörös professzor-mikulások és őrült, selypítő kripto-filozófusok bujtogatásainak eredményeként egy kidobott díszleti vászonnal próbáljak forradalmat csiholni egy közönséges, városi zavargásból, miközben a zsaruk alig várják, hogy lilára püföljenek. Nézzünk oda, úgy begerjedtem erre a vörös izére, mint egy partizán bika. Na, basszátok meg, elvtársak, én most akkor inkább hazamegyek…

Akárha kéjdús mámorból ébredne, beleremegett a teste, el akart rohanni, gyorsan haza, a húsz négyzetméteres, összkomfortos sarokszobájába, nézni a terjedő penészt a falon, és várni a telet. De hirtelen, nagy trappolás és röhögés között, befordult a sarkon egy másik srác, egy nagy tahó, vigyori pofával, vérző szemöldökkel, tépett pólóján pedig vigyori Sztálinnal.

Egymásra ismertek, s a tahó fogvégről odavetette:

„Szevasz, te kis beszari, hát te innen erősíted az akciót, mi?”

Aztán visszafordult, és mobiltelefonjával filmezni kezdte az újból kitörő összecsapást.

„Basszus, tök jó ez a buli! Ezek az idétlen zsernyákok mindjárt hazahúznak az anyukájukhoz…” A telefonnal most a srácot kezdi filmezni: „Na, öregem, itt az alkalom, mondjál valami magasztost, valami forradalmit, valami történelmi aranyköpést, gyere, megörökítlek az utókornak, nagy leszel.” A srác bambán bámult a készülék apró szemébe, érezte, hogy hányinger környékezi, nem bírt megszólani.

„Hát, te aztán sziporkázol, hapsikám. Le vagy szarva magasról!”

A tahó ekkor látta meg a zászlót a földön, és azt filmezte tovább. „Odasüss, ez pont jó lesz. S még ilyen korrekt vörös színe is van. Olyan jó igazi csegevárás.” Maga fele fordította a kamerát, és rekedten beleüvöltötte, hogy: „Hasta la vista, baby!” Ezután pedig marokra fogta a tömör zászlórudat, s artikulálatlan hangokat kiadva, fülsiketítő bömböléssel belerohant a tér közepén növekedő dulakodásba. A srác kihajolt a sarkon, és az alászálló füstfelhőn keresztül még annyit ki tudott venni, ahogy a zászlórúd teljes súlyával fejen talál egy alacsony, vékonydongájú egyenruhást.