A mellettünk lévő házban, a földszinten az egyik lakásban lakott Gábor bácsi. Gyakran láttam, ahogy az erkélyen áll és pipázik. Akkor, a 90-es évek közepén már jóval 70 fölött lehetett. A szomszédasszonyom, aki majdnem mindent tudott az egész lakótelepről mesélte, hogy a Gábor bácsi harcolt a második világháborúban a Donnál, meg azt, hogy hadifogságba került. Nekem meg volt egy olyan szokásom, hogy szerettem az ablaknál állva cigarettázni, és közben néztem az utcán sétáló embereket, ráláttam a szemközti kis parkra is. Gábor bácsi pedig minden áldott nap pontosan délután fél hatkor indult el az esti sétájára. Ha esett, ha fújt, ha tél volt és sötét, vagy forró nyár, ő akkor is minden nap ott sétált a szemközti parkban. Egy barna öltönyt viselt, hozzá illő barna cipővel és kalappal. Meg egy sétapálcával. Igen, a kalapra és a sétapálcára nagyon jól emlékszem, mert annyira abszurdnak tűnt, ahogy ott sétál ez a békebeli alak az 50-es években épült egyen-lakótelepen, a négyemeletes kockaházak között. Sokkal inkább illett volna a belváros valamelyik elegánsabb bérházába, mint egy lakótelepre. Télen egy hosszú ballonkabátot is viselt, nyáron nem hordott kabátot, és a zakóját is levette, de a kalapját soha, az mindig rajta volt a séták alatt, akkor is, ha a nagy melegben az ember legszívesebben egy vödör vízzel locsolta volna le magát. Egyszer, ahogy így állok az ablaknál, kezemben a cigarettával, hallom Gábor bácsit. Nem lehetett nem meghallani a hangját, mert az is annyira jellegzetes volt, mint ő maga. Öblös, mély hangja volt és egy kicsit raccsolt is, azt hiszem. Odafordulok – az erkélye a mi oldalunkra nézett – és látom, hogy ott áll és befelé magyaráz valakinek, közben indulatosan gesztikulál. Tisztán lehetett hallani minden szavát, olyan hangosan kiabált:
– Te! Hogy miért nem pusztultál még el? Te hazug, csaló, tolvaj! Tudom, hogy megloptál, tudom!
Valamit a bent lévő ember is mondott, de azt nem lehetett pontosan érteni. Gábor bácsi egyre jobban belehergelte magát a vitába, ezúttal nem is pipázott, de a pipát ott tartotta a jobb kezében, mintegy nyomatékot adva a szavainak, a bal kezével pedig a szinte teljesen kopasz fejét fogta. Ezúttal nem volt rajta kalap.
– Amikor a fronton voltam, te elloptad a spórolt pénzemet!
Na, erre már jobban kezdtem odafigyelni, nem semmi, gondoltam, ezek az öregek mikre emlékeznek. Úristen, gondoltam, a front, hát az bizony már több, mint ötven éve volt! Én sokszor azt sem tudom, hogy mi volt tavaly, ők meg… Na, de most már kijött a másik is, akinek Gábor bácsi idáig kintről kiabált. Nagyjából egyidősek lehettek, ám a másik férfi rosszabb állapotban volt, mert a háta erősen hajlott volt már és bottal járt. Próbálta csitítani Gábor bácsit, de nem járt sok sikerrel, mert az csak mondta és mondta a cifrábbnál cifrább szavakat, réges-régi dátumokat, komolyan mondom, hogy legalább annyira vicces volt, mint amennyire szomorú.
– A frontra nem jöttél, mert kihúztad magad ez alól is a nem létező betegségeddel! Hazudtál akkor is! Én meg majdnem ottmaradtam a Donnál, aztán meg a hadifogság! Tudod te, hogy mit csináltam én, hogy életben maradjak? Hogy ne kapjak vérhast? Tudod te?
– Igen, tudom, Gábor – nyugtatta a másik.
– Na, mit? Mondjad!
– Szárazkenyér darabkákat égettél meg cigarettával, és azt etted széntabletta helyett, már százszor elmesélted, Gábor!
– Igen, és? Hazajöttem! Elfagyott a jobb lábamon a nagyujjam, kihullott a hajam, a szívem is tönkre ment, de hazajöttem! Ti meg szépen elloptátok a spórolt pénzemet, amíg odavoltam!
– Gábor, nem lopta el senki a pénzedet! – mondta a másik. – Ennünk kellett, élnünk kellett a háború alatt és utána is, amíg te a hadifogságban voltál! Nem emlékszel? Hányszor megbeszéltük már! És te mindig azt mondtad, hogy örülsz, hogy legalább így segíthettél a családodnak, ha már nem lehettél velük. Az én pénzem is odalett! És nektek segítettem én is! Nem emlékszel? Teréznek és a kislánynak!
De Gábor bácsi, bármennyire is próbálta jobb belátásra bírni a másik, csak nem hagyta abba.
– Hogy vitt volna el az ÁVÓ! Igen! Ha már a frontra nem jöttél, legalább akkor az ÁVÓ elvihetett volna, de azok is csak engem találtak meg, te hazug, hányszor megkocsikáztattak, biztos azt is te intézted!
Már sajnáltam a másik férfit, annyira nyilvánvaló volt, hogy Gábor bácsi enyhén szólva nem úgy emlékszik a dolgokra, ahogy azok valóban történhettek és időközben egész szép kis gyülekezet kerekedett a házuk előtt. Mások is próbálták csitítani az öreget, de az csak darálta tovább a magáét, egyre több dátummal és egyre képtelenebb vádakkal.
– Amikor nem lehettem osztályvezető, csak helyettes, az is miattad volt? Te intézted azt is, ugye?
– Gábor, azért nem lehettél osztályvezető, mert valamikor rendes, polgári életet éltünk, sajnos ilyen rendszer volt akkoriban, de már ezt is százszor megbeszéltük, hagyd abba légy szíves, menjünk be!
– Hol van Teréz? – kérdezte Gábor bácsi, riadt szemekkel, elcsukló hangon.
– Teréz meghalt, Gábor, már tíz éve.
– És Anna?
– Anna Svédországban van, nem emlékszel? Ott él a családjával, a férjével és az unokáddal, Andreával.
Gábor bácsi ránézett a másik férfira, aki karon fogta, és úgy vezette be a lakásba, mint egy eltévedt gyereket. Közben egyfolytában kérdezgette:
– Teréz meghalt? Tényleg meghalt? – aztán motyogott magában tovább. – Igen, már emlékszem, meghalt. Teréz meghalt. Én meg itt maradtam…
A környéken álldogálók kérdezték a másik férfitól, hogy ne hívjanak-e orvost, de azt mondta, hogy ő majd elintéz mindent.
Később megtudtam a szomszédasszonyomtól, hogy a másik férfi Gábor bátyja volt, Zoli bácsi. Csak két évvel volt idősebb Gábornál, de a háború idején nagyon beteg volt, nem mehetett harcolni. Az öccse fiatal feleségét ő segítette, amíg az a fronton harcolt, és a pici lányukat is, és később is, mert Gábor bácsi három évig volt hadifogságban az oroszoknál. Tényleg igaz volt, hogy kenyérdarabkákat pirított magának cigarettával és azt ette, hogy ne kapjon vérhast. Meg, hogy elfagyott az egyik lábujja, kihullott a haja, a felesége alig ismerte meg, amikor hazajött. Volt egy kis dohányüzletük, persze elvették. Utána évekig nem találta a helyét. Az ötvenes években többször megkocsikáztatta az ÁVÓ, ahogy sok más embert is akkoriban. Az öreg tűrte és azt is, hogy olyanok lettek a főnökei, akiknek az övénél jóval kevesebb iskolája volt, ők mondták meg, hogy mit csináljon, pedig neki kereskedelmi érettségije volt és beszélt angolul, németül, oroszul is.
Éltek, ahogy tudtak, aztán örültek, hogy a hatvanas évek elején megkapták ezt a kétszobás lakást a lakótelepen, nagy szó volt ez, főleg nekik, hiszen nem voltak kimondottan a rendszer kegyeltjei, de legalább ennyit kaptak! Gábor felesége a nyolcvanas évek közepén beteg lett és néhány hónap alatt meg is halt. Valami csúnya, alattomos betegség vitte el. Az öreg még mindig tartotta magát, már csak a lánya és az unokája miatt is. Aztán Anna disszidált Svédországba a családjával, csak pár évet kellett volna várnia és már mehetett volna szabadon, de azt mondta, nem tud, nem akar itt maradni. Vitték volna magukkal az öreget is, de ő nem ment. Ezután kezdett nagyon gyorsan leépülni. Valami megbomlott, tönkre ment benne. Az elméje nem bírta el ezt a sok csapást. Egy darabig még el tudta látni magát, a bátyja rendszeresen járt hozzá, pedig már ő sem volt jó állapotban és időnként a lánya is hazajött Svédországból. Aztán történt ez a nagy kiabálás. Nem sokkal később elvitték egy otthonba. Egyszer láttam a lányát is, egy elegáns, középkorú nőt, szomorú barna szemekkel, kontyba fogott barna hajjal, a lakáseladást intézte. Gábor bácsit nem láttam többet. Nem indult már el minden áldott nap délután fél hatkor a szokásos sétájára a parkban, barna öltönyben, barna kalapban, sétapálcával, mint egy régmúltból itt ragadt, békebeli figura, valami mementó…

(Illusztráció: Portrait of Patience Escalier)

Lucifer bábja vagyok – dünnyögte, majd lekapcsolta a lámpát. Aztán mindenféle ocsmányságot suttogott maga elé kiontott belekről, meg nyákos szemű macskákról és gennyes fekélyekről, és hogy az emberi faj pusztulásának elérkezett a napja. Pontosan ma – felugrott a székből, majd visszahuppant, mint kifújt lélegzet a sprint után.
Először azt hittem, hogy megőrült, de aztán kiderül, hogy csak verset ír. Éppen a monumentális művön dolgozik, ami megváltoztatja a világot. Megváltoztatja az életünket és reggel nem fölkel majd a nap, hanem nyugszik, és fordítva.
Macte, puer, macte, sic itur ad astra! – üvöltötte, és tekintetét az arcomba fúrta. Úgy éreztem, hogy valamit vár tőlem. Talán egy választ, talán megértést. Őszintén megvallva zavarban voltam. Nem akartam műveletlennek tűnni, ezért összeszedtem minden gondolatomat és elmém legrejtettebb zugából előkotortam az egyetlen latin mondást, amit még a Wikipedián olvastam valamikor: Asperius nihil est humili, cum surgit in altum!!! Azt hiszem, így szólt, mindenesetre olyan nyomatékosan mondtam, mintha tudnám mit jelent. Erre ő meglepetten ráncolta a homlokát, majd szólni készült, de mielőtt megszólalhatott volna, gyorsan odaböktem még azt a tudományos definíciót, amire az iskolapadból emlékeztem:
A tetraéder egy olyan háromszögalappal határolt poliéder, aminek négy lapja van!
Csodálkozott. Ismét szólni készült, mire gyorsan hozzátettem:
Háromdimenziós szimplex!
Elhallgatott.
Míg ő magába süppedt, alaposan átkutattam a holmiját és meggyőződtem róla, hogy nem szed gyógyszert. Nagy hiba, gondoltam, s úgy láttam jónak, ha inkább magára hagyom. Megfordultam és az ajtó felé vettem az irányt, amikor halkan nyöszörögni kezdett:
Lucifer vezeti a kezemet! Átvette az irányítást a testem felett és vért folyat tinta helyett a tollamból…
Megtorpantam.
Rothadó testek! Lefolyóban kavargó verejték! Fonnyadó hámszövet!
Hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék neki, hogy megnyugodjon. Voltaképp azt sem értettem, hogy miért rendel valaki egy személyre öt extra csípős magyaros pizzát a 42 centiméteres méretből? Arra gyanakodtam, így próbál véget vetni az életének. Aztán eszembe jutott, hogy talán felvidítaná, ha elmondanám, hogy extra rendelés esetén ajándék mákos guba jár a vásárlónak. Mégis kénytelen voltam hallgatni, mert a gubát út közben megettem, hiszen a cég nem fizeti az étkeztetésemet, viszont időt sem hagy arra, hogy megebédeljek. És egyébként is, ki képes arra, hogy öt extra adag pizza után megegye a desszertet? Ez az összezavarodott kis fickó pláne nem tűnt nagyétkűnek. Vékony volt, mint szikkadt fűszál a kaszálón. Ha valaki ránéz, rögtön az éhező országok jutnak az eszébe.
Lucifer! – ordította ismét, majd kapcsolgatni kezdte az olvasólámpát az asztalon. Pedig június volt, délután három óra, napsütés.
Kezdtem totálisan összezavarodni. Nem értettem a Luciferhez fűződő viszonyát, és nem értettem az éjjeli lámpát sem. Odamentem és kihúztam a vezetéket.
Már így is épp elég világos van itt – barátságosan rákacsintottam.
Maga ezt nem értheti! – kezdte újra. Gyanakvó pillantásokat vetett a szobában. Vizslatta a szemközti asztalokat, fürkészte a monitorok hátát és talán azt, hogy mi lapul a túloldalán. Fülelni kezdett, mintha valamit hallana, aztán megrázta a fejét és megadóan legyintett.
Ezt maga nem értheti, folytatta. De hogyan is érthetné, hogy milyen sötét a világ? Hogy az elmékben milyen hatalmas a tudatlanság! Nem értenek a szép szóból… Csak a félelemre kapják fel a fejüket!
Pislogtam, valóban értetlenül. Arra gondoltam, lehet valami abban, amit mond, hiszen a főnököm is csak azután adott fizetésemelést, hogy hónapokon át fenyegettem a családját névtelenül, és amikor már annyira félt, hogy a munkahelyén sem bírta magában tartani a titkot, az állítólagos kapcsolataim révén megoldottam azt az ügyet, amit a rendőrök is képtelenek voltak felgöngyölíteni.
Galandférgek túrnak a testemben! Ellepik az agyamat! – a kis ember eszelős ábrázattal, sikítozva rohangált körbe a szobában, aztán a földre söpörte a pizzát és mellérogyott. Széttépte a dobozokat és mohón falni kezdte az első szeletet, ami a keze ügyébe akadt.
Nekik sosem elég! Soha nem etethetem őket jóllakottra! De muszáj… muszáj, különben… – visított. – Különben engem falnak fel!
Szerettem volna mondani valamit, vagy legalább valahogyan segíteni rajta. Esetleg odanyújtani egy szalvétát vagy kinyitni a kólát, amit a pizzához rendelt. De mohóbb volt, mint a hetek óta éhező oroszlánfalka. Talán a kezemet is leharapta volna… Ezért úgy döntöttem, hogy azt teszem, amit a józan ész diktál, és amit bármelyik normális ember tett volna a helyemben: kisétáltam a szobából és halkan bezártam magam mögött a Művészeti Központ ajtaját, hiszen a számlát már a megrendeléskor kifizették.

(Illusztráció: Gold Poem Painting)

Ma délelőtt ásták ki a hóból a karácsonykor
eltűnt N. N., Tekintet-, Unicum-, Palócföld-, IJ-díjas,
MASZRE-, és NKA-ösztöndíjas írót,
tájékoztatja olvasóit a Bulvár Press.

A Víziváros alatt, a folyóparton állok, keresem a Berényi Zsigmond úti házat, ahol a tulaj felfedezte a hullát. Az Erzsébet parkból egyszerre látom a vakító napsütésben a Dunára néző bazilikát az ezüst felirattal, a kajla Szent István szobrot, a vár innenső falait, a vár és a bazilika alatti sziklákat. Megrendítő élmény. Hozzáteszem, a megrendítő élmény rendülése közben vad sziszegéssel támad rám egy hisztérikus hattyú, nevezhetjük féltékeny gúnárnak. Régen jutott decemberre ennyire felkavaró délelőtt. Nem emlékszem, hogy valaha megfuttatott volna egy hattyúgúnár.
Menekülés közben látom a házszámot, Kovács II. hadnagyot a csapatával, a hullaszállító fiúkat. És érkezem én, a Bulvár Press képviseletében, hétköznapian, Press tudósítója, hogy utánajárjunk, kinyomozzuk, mi történt, miért történt. A hadnagy azzal kezdi:
– Hölgyem, ha egyszer, egyetlen egyszer előttünk érkezik a helyszínre, letartóztatom államtitoksértéséért.
– Hadnagy úr – mondom neki, – ugye nem képzeli, hogy élvezetből futkosok maga után?
Nem válaszol, csak mordul a bajsza alatt. Munkatársai mosolyognak. Ők is a bajszuk alatt. A város rendőrsége csupa bajusz.
Öregasszony forgatja a fejét a kapuban, félrebillenti, mint a bagzó galamb, láthatóan nagyot hall, kopott, rojtos mandzsettájú pongyolában, zoknira húzott férfipapucsban a két araszra ellapátolt hóban. Az öregasszony, aki kihívatta őket a szomszéddal. Apró léptekkel hátrasiet, megköti a tajtékzó kutyát, azután tárja a kaput, hogy jöhetnek. Besorolunk.
Öreg porta, magányos lakóval, ennek minden látható jelével. A bejárati ajtó mellett, hótól fóliával védett tűzifa, hogy ne kelljen a melléképületig mennie tüzelőért. Csonkra kopott vesszőseprű a lépcső alá támasztva. Fületlen fűzkosár a havon, benne gyújtós. Távolabb rozzant udvari budi, a hóban lábnyomok. Jobbra alacsony kutyaól, tetején zöld linóleum. Piros kutyalábas a hó tetején, kicsit megsüppedve, ujjnyira olvadt alatta a hó. Az udvarra nyíló ablakok zöld spalettái zárva, az utcaiak is zárva voltak.
A telek végét sziklafal határolja. Erre a sziklára ült a bazilika, a korábbi vár helyére. Meredek, töredezett, látványos. Szép.
– Hátul – mondja az öregasszony.
– Menjünk akkor – mozdul a hadnagy.
Nyom vezet a sziklafalig, visszafelé láthatóan az odavezető horpadásokba lépett, aki erre járt. És kutyanyomok.
A szikla alatt félig behavazott hulla. A feje nem látszik, csak a szürke paplandzseki részlete és a kék nadrág. Kirángatják, hátára fordítják, a szél hordja a havat. Hideg van, porhó. N. N., kétség se fér hozzá. Bajuszán, szakállán, az áll és a mellrész közt vékony, áttetsző kenőcsként megtapadt. Látom a félmozdulatot, ahogy a helyszínelő rendőr leporolná, de fehér kesztyűs keze megáll a levegőben.
– Ő az? – kérdezi a hadnagy.
– Persze, ki más volna? – csodálkozik az öregasszony.
– Hogyan kerül ide?
– Látogatóban voltak az ünnep második estéjén, hozták az ajándékokat, mindig így, mindig karácsony második napján, mióta szegény nővérem meghalt. Addig oda jártak szenteste után. Gazsi kiment rágyújtani, pedig mondtam neki, ne menjen, nagyon esett már a hó. Mindig az udvaron dohányzott, szerinte árt nekem a füst. Ilyen jó, figyelmes ember volt. Meg a kutyával akart összebarátkozni. Választott két csontot, felkapta a dzsekit, a sapkát, a kesztyűt, ment. És nem jött vissza. Csak vártuk, vártuk, nem jött. Amikor Marcsika keresni kezdte, eltelt talán fél óra, annyi hó leesett, hogy nyom se volt, csak a kutyáé. Nem értettük, miért ment volna haza szó nélkül, de nem volt mit tenni, késő lett, az unokahúgom elköszönt. Furcsálltam, hogy Morzsa sivalkodik. Megnéztem, de nem láttam, mi baja. Sivalkodott tovább. Másnap olyan nagy volt a hó, hogy csak elcsaptam a kapuig, ki se dugtam az orrom a lépcsőn túl.
– Italos volt a férfi? – kérdezi Kovács II. hadnagy.
– Nem. Dehogy – válaszolja az öregasszony. – Soha nem láttam italosan, nálam soha nem fogadott el italt. Teljesen rendben volt. Mint mindig.
Közben beállít N. N. fia, sápadt, nyúzott. Magas, harmincas férfi, tiszta arc, tiszta tekintet, rosszkedv, düh, csalódottság.
Megáll a rendőrök és a kíváncsiskodó utcabeliek közti sávban.
– Mi van? – kérdezi, amikor odaérek. – Tényleg apám?
– Az.
– Biztos?
– Biztos.
– A faszba’ lehet? – morogja. – Két napja keressük égen, földön. Itt nem, itt miért kerestük volna, anyám szétnézett, nem találta, amikor hazaindult. Egy teljes napig kicsöngött a telefonja, nem vette föl. Rohantunk a telekre, hátha visszavonult, volt ilyen, de bejelentés nélkül soha, sőt hogy nem. Mindig megkövetelte, hogy tudjunk egymás útjairól. Végigtelefonáltam az összes kurva nőjét, téged is, baszódj meg, a volt feleségét, barátait, akiknél elrejtőzhetett. Közben tudtam, marhaság. Az öreg nem tűnik el. Amikor szökésben, az szervezett szökés, pontosan megzenésített oda és visszaúttal. Tudtam, hogy baj van. Nem éreztem, tudtam.
– Na, ja – mondom, és eszembe jut, hogy rajtam kívül aztán senki nem tudhatja jobban, milyen nagy szervező a mester. Nagy szervező volt a mester. Nagy szervező volt a volt mester.
– Ó, hogy a rohadt életbe! – nyögi.
Arcán a hitetlenség, a nem lehet.
– És most? – kérdem.
– Most hívom anyámat, hogy ne idegeskedjen, nincs miért.
– Idegeskedik?
– Jól vagy? Hogyhogy idegeskedik-e? Hogy érted?
– Sehogy. Ne haragudj.
– Ha írsz az esetről, nagyon finom legyél, hogy én is finom lehessek.
– Persze. Szerettem apádat. Jobban, mint gondolnád.
– Tudok rólatok, mindenki tud, anyámat kivéve, nem titkoltátok halálra, hogy baszódj meg. Kurvára örültem neked, örültem a dolognak. Anyám tanít, apámról meg lerángatod a gatyát. Szép dolog.
Dühösen elfordul. Kis pöcs. Hisztis, kis pöcs. Tipikus fiatal férfi, valakit fel kell rúgnia, ha megoldandó probléma jön szemközt, nehezíti az életet.
– Nem ilyen egyszerű. Ha öregszel kicsit, megérted. Apádat kérdezted volna, jó volt-e neki.
– Hogyne. Apámat kérdezhettem volna. Volna még ilyen remek ötleted?
Vicsorog. A gyerek, ez a gyerek vicsorog rám rendesen. Olyasmit kell kérdeznem, ami lenyugtatja.
– Volt valami baja? Valami szervi, vagy ilyesmi.
– Tőlem kérdezed? Neked jobban kell tudnod, nem?
Tudom is, te kis hülye, azért kérdezem, hogy tudd te is.
– Szerintem kutya baja se volt.
– Fogalmam nincs. Sose szerette az orvosokat, nem járt közéjük. De karácsony este nem volt valami fényesen, hosszúnak találta a gyaloglást a keresztanyám ünnepi vacsorájára, aztán haza. Öt kilométer át a hegyen, öt vissza, nincsenek buszok az ünnepen. Láttam rajta, hogy elege van. Sziszegett az izomláztól. Nem gyaloglóbajnok.
– Hát nem egy Forrest Gump. Az biztos.
Volna ide rövid megjegyzésem, de nem mondok semmit, ez helyszíni tudósítás, kihagyom a magánmegjegyzést. Talán más műfajban valamikor lezárom e befejezetlen, lezáratlan ügyünket N. N-el.
– Borzasztó. Nyár óta ül valami nagy munkában, a telekre se jött, ki se lépett a szobájából.
– Valaki majd csak rendbe rakja, ha elkészült.
– Aligha. Amit nem véglegesített, annak annyi. Kizárt, hogy bárki befejezhetné.
Búcsúzóul megközelítem a didergő, másnaposnak látszó borostás rendőrorvost, közölje feltételezéseit, ha vannak.
– Nem tudok konkrétumot, honnan tudnék hölgyem, majd a boncolás után. Ha nem ivott, ha nem verte be a fejét, hanem verték be a fejét, bármi lehet. Megszédült, elesett a hidegben, szombaton mínusz tizenhat fokra lehűlt éjszakára. Nem sok kell a halálhoz, hölgyem, ötven fölött.
Látom, hogy a rendőrorvos is ötven fölött. Maszatos a szemüvege, elcsúszott görcsre kötve a sál a nyakában, a gallér felhajtva, feje alig látszik ki. Remeg a alsóajka, ahogy erőszakkal préseli szavakat. Ünnepközi állapot. Ő is túl lehet egy boldog hosszúünnepen az asszonnyal, anyóssal, apóssal.
– Ilyen ez. Kevés elég – köszönöm a tájékoztatást.
Semmi dolgom itt tovább. Gyerünk a hesspics’ba innen, biztatom magam, nincs mit nézni, nincs mit keresni. A pofámra kaptam nagyot, halottam is került, a gyomrom is összeugrott gyerekmaréknyira, de a kép azzal teljes, hogy a másnapos dokiról rám ragadt a didergés.
Búcsúzóul szétnézek, el kell-e köszönnöm valakitől a stábból, nehogy a végén sértődés legyen. Nincs. Csak az öregasszony sürög a rendőrök nyomában tehetetlenül, nem képes megküzdeni a gondolattal, hogy talán az ő felelőssége a „jóember” halála, mondja csak szegényke, mondja.
Hosszában végiglátom a szegényes, elkopott, a tulajdonossal együtt vénült, ráncosodó, repedező, fénytelen udvart. Aligha jövök ide még egyszer. Ide nem hozok világot, mester, az évfordulón, gondolok egy nem régi közös hajnalra, amikor szóba került a halál mindig tapintható jelenléte. Azt mondtam viccesen, hogy ne mélyítse, mert a hajnal nem mélyítésre való, tudhatná, és mert én nem gondolok a halállal, „ha meghalnál, úgy szervezd, hogy valahol a közelben, szeretném, ha sokáig virág emlékezne rád a pódiumon, én, a fekete özvegy, titokban hordanám titkos ösvényeken.”
Mindent megteszek, morogta. Igény szerint, tudod.
Gyerünk innen.
Nyitom a kocsiajtót, s a fordulás ívébe becsusszan a Várhegyen álló monstrum, a bazilika a szarvaival. Most mögötte a nap, a kupola mögül ragyog, de a kupola fémburkolata is ragyog a kék ég alatt. Erre a kékeszöld ragyogásra borul hátulról ívben bíbor dunnaként a nap, közben minden alatt a tetők összemosódó, érintetlen, vakító fehér dunnája.
Megrendítő látvány. Soha nem láttam ilyennek. Soha nem volt ilyen. Jaj.

*** *** ***
Részlet 21 íróhalál című regényből

(Illusztráció: Lieuwe Kingma)

Az ösztöndíjamnak hála megengedhettem magamnak, hogy önálló lakásba költözzek. Egy olcsó, szobakonyhás lakást vettem ki Zuglóban, közel a villamosmegállóhoz. Nagyon kedvező áron adták, a főbérlő elmondása szerint ugyanis eddig mindenki felmondta az albérletet fél év után, jól gondoljam meg, mire vállalkozom, a szomszédsággal nem könnyű együtt élni.

Meglepett az őszintesége, korábban ilyesmit nem tapasztaltam, már csak ezért is kivettem a lakást. A teljesen üres szobába csak az ágyamat, a ruhásszekrényemet és egy kisebb könyvespolcot vittem, máskülönben a fehérre meszelt fal uralkodott. Anyámtól megörököltem a már nem használt edényeit és étkészletét, így lassan főzni is elkezdtem.

Eleinte főleg a saját káromon tanultam, de megettem bármit, nem számított. A recepteket többnyire internetről töltöttem le, betartottam a lépéseket, ahogyan írták, de az ízlés szerint, illetve az addig süssük, amíg jó nem lesz kifejezésekkel alig tudtam mit kezdeni. Teljesen illogikusnak tűnt az egész, így megmaradtam annál a négy-öt receptnél, ami már bevált, és magabiztosan el tudtam készíteni.

A lakókkal csak néhányszor gyűlt meg a bajom. Alapvetően úgy vettem észre, hogy egymással veszekednek, illetve azzal, akit be tudnak ebbe vonni.  Péntekenként rendszeresen tartottak házibulikat, amik sokszor torkolltak verekedésbe, főleg akkor, ha két, egymás melletti lakásban is mulattak. Egyszer még késelés is történt, de akkor sem tettem semmit. Tapasztalatom szerint az emberek háromféleképpen járhatnak el. Vagy a támadó oldalára, vagy a védekezőére állnak, és beavatkoznak, de ezzel a beavatkozással örök tagságot nyernek maguknak a további konfliktusokra is. A harmadik lehetőség, hogy teljesen kimaradnak belőle, én ezt választottam.

Ezen kívül heti rendszerességgel járt az egyik szomszédomhoz rendőr, mert elítélt volt, és ellenőrizték, rendben van-e. Nyáron több volt a lárma, olyankor nyitva állt ajtó és ablak, hallottam mindent, a veszekedés kezdetét, az üvöltéseket, majd a béküléssel járó szeretkezést is, ami sokszor még hangosabb volt.

Csak egyszer kísérelte meg feltörni a záramat az egyikük, egy kisfiú próbálgatta a bicskájával. Egy darabig figyeltem őt a kémlelőnyíláson át, kerestem, hol lehetnek a szülei, vagy a barátai, de láthatóan egyedül volt. Ajtót nyitottam neki, kérdeztem, mit szeretne elvinni. A vállánál fogva berántottam a lakásba, megmutattam neki a holmimat. Elmagyaráztam, az egyetlen értékem a számítógépem, egy ősi darab, egyedül arra használható, hogy a dolgozataimat gépeljem vele, majd elküldjem a tanáraimnak. Megkérdeztem, ezt szeretné-e elvenni, azt felelte, tudna belőle venni ezt-azt. Amikor érdeklődtem, mit venne, azt válaszolta, hogy például valami nagyon finomat, mert az anyukája egészen rosszul főz.

Aznap nem készítettem ételt, úgy döntöttem, inkább egy beadandó házi dolgozatot írok meg helyette, így pizzát hozattam házhoz. Még nem küldtem el a rendelést, kértem hát hozzá még egyet.

A kisfiú nagyon büdös volt, így amíg vártunk, a kezébe nyomtam egy törölközőt és elküldtem tusolni. Kifele jövet eltette a tusfürdőmet, de nem szóltam, kevés maradt csak benne. Amikor megérkezett az étel, asztalhoz ültünk és megvacsoráztunk. Közben végig magyarázott, arról, hogyan kell valakit úgy megütni, hogy elájuljon, hová érdemes a bicskát szúrni, hogy ne haljon meg, csak összeessen, mert a gyilkosságért sok év jár, mondta, hogy az apukája is ügyes volt, csak öt évet kapott, még négy év és szabadul, aztán majd együtt mennek az utcára, addig neki gyakorolni kell, megbeszélték, meg a régi barátok is segítenek.

Amikor megette az adagját, megköszöntem a hasznos információkat. Mondtam neki, hogy soha többé nem akarom látni, sem a lakásomban, sem az ajtómnál. Ettől meghökkent, azt kérdezte, nem vagyunk-e tesók. Nekem nincsenek testvéreim, feleltem, és becsuktam az ajtót. Az üvegen át azt kiabálta, tesók nélkül az ember halott odakint.

Később sokáig szellőztettem, hogy kimenjen az idegen szag, amit magával hozott. Így hallottam meg, ahogyan az anyja kiabál vele a földszinten, hogy ne merjen újra betörőset játszani, mert kiveri belőle a szart is, elég volt neki egy mocsok szemétláda az életébe, nem fogja hagyni, hogy a fia is az legyen. A lépcsőházban még néha összefutottunk, de nem is köszönt nekem ezután.

(részlet a Befogad és kitaszít című regényből)

(Illusztráció: dr. Nagy Miklós)

Első pillanatban magam sem hittem el, hogy megtettem. Csak sodródtam a levegőben és egyre közelebb volt a térdem a lány mellkasához. Nagyon szép volt. Az arcra Emma Watsonra emlékeztetett, az alakja pedig egy porcelánbabáéra, de a fel-alá mászkálása a metróállomáson kiborított. Azon töprengtem, vajon mit fogok mondani, amikor földet ér és becsapódik, hogy mivel próbálom majd enyhíteni a fájdalmát, vagy letörölni a könnyeit. Március 15. már elmúlt, a nemzeti ünnepre nem foghattam a meglepetést, na meg elkoptatni sem illik egy jól bevált frázist. A nemzeti ünnep már túl sok szarból húzott ki. Hirtelen arra gondoltam, hogy amikor meglátom pipacsvörös arcát és csorgó könnyeit, hogy amikor éppen levegőt próbál venni, de a gyomorszájat ért rúgástól nem megy, mert görcsöt kapott a rekeszizom… talán elkiabálom magam, hogy “Április bolondja!”.
De március volt…
Vészesen sodródtam felé, ő pedig lassan felém fordította tekintetét. Már látta a bajt, de hátrálni nem tudott. Gondoltam rá, hogy finomítok a rúgáson és lecsúsztatom a bordáira, de amíg végigpörgettem a lehetőségeket és föleszméltem, már éppen a földre zuhant. Háttal csapódott be, a fejét hátra vetette, a haja szétterült körötte és az arcán megvillant valamiféle nemes szépség. Tényleg kiköpött Emma Watson volt, csak picit vörösebb arccal és könnyesebb szemekkel. És az orra is vérzett. Na, igen, hogy is ne vérzett volna, reflexből a térdemre húztam a fejét, pedig azt már nem akartam…
Talán mégis könnyítene rajta az április bolondja felkiáltás, vagy egy aranyos kacsintás, de arra jutottam, hogy meghívom ebédelni, hátha megenyhül. De akkorra már körénk gyűltek az emberek. Bőrnadrágos hetvenes asszony és piros tarajos punk nagypapa csóválta a fejét; gyerekek sírtak fel; valahol elpusztult egy galamb; nem, igazából két galamb; megbírságoltak egy ártatlan embert, aki bliccelt; a metrószerelvény befutott a ritkuló déli tömeggel; a Föld tovább forgott-pörgött, hogy lassan mindenki beleszédült; és én ott guggoltam a lány mellett és azt magyaráztam neki, hogy márpedig a lányok nem sírnak!
Átvillant az agyamon, hogy megtehetném. Nem lenne nagyobb bolondság, mint amikor szívet formáltam a kezemből a jegypénztáros hölgy felé és ő elszámította a végösszeget: lefelé kerekített pár ezer forinttal. Nem lenne nagyobb lutri megkérdezni azt a lányt, aki szemben ül velem a metrón és Emma Watsonra emlékeztet, és néha összetalálkozik a tekintetünk. Egyszerre mosolyodunk el és zavartan félre pillantunk, de az izgatott kíváncsiság visszacsalogatja tekintetünket. Talán nem is olyan elvetemült dolog felpörgetni az udvarlási szokásokat és lerázni az ismerkedési formulák szokásos nyűgét, hogy XY vagyok, téged hogy hívnak, jaj de szép vagy, én is jaj de szép vagyok, látom, hogy egyedül ülsz itt, szóval mi lenne, ha?
Éppen ezért megkérdezem, hogy velem ebédelne-e? Ő meglepődik, mert hát erre mégsem számított, hiszen mint mindenki, Ő is a lassabb ismerkedéshez van hozzászokva, hogy szia, hogy vagy, jaj de szép a szemed, finom a szád, hazakísérhetlek, jaj és a neved majd elfelejtettem megkérdezni…
Nemet mondott, én pedig visszaültem és mosolyogtam tovább. Pedig lefejelhettem volna…

(Illusztráció: Christine Cha)

Három kategóriába lehet sorolni a nőket – állapította meg Illés, és nagyot szívott a cigarettájába. Csak divatból füstölt néha, mert egyébként rendszeresen sportolt, ám úgy gondolta, egy-egy szál márkás cigaretta jót tesz az „imidzsének”. – Egyéjszakás se, egyhetes, és egyhetes húzós.
– Hogy te mekkora egy állat vagy! – dörrent rá Attila. – És mi van az egyéjszakással, olyan nincs? – tudakolta őszinte érdeklődéssel.
– Ha már eltöltök egy nővel egy éjszakát, akkor eltöltök vele egy egész hetet is. Ha nem üti meg a mércémet, akkor egy éjszakára sem kell. Ilyen egyszerű ez.
– És milyen az egyhetes húzós? – tudakolta Endre, két apró büfögéssel megspékelt röhögés közepette.
– Barátom, az az istennő! Álmaim netovábbja! Egyszer egy hétig együtt lenni egy nővel, és elgondolkozni azon, hogy lehet belőle még több is! De még egyikkel sem jutottam el idáig – sóhajtott Illés.
– És mi van, ha olyan jó a nő, hogy nem csak egy hétig akarsz vele lenni, és aztán gondolkozni, hanem uram bocsá’ egy hónapig, vagy egy egész évig is? – vetette fel Attila.
– Ja, vagy örökre! – vigyorgott Endre, s azon nyomban kihúzta magát, hadd lássák, milyen okosat mondott.
– Örökre? Olyan nincs! – hűtötte le Illés. – Nem született meg az a nő, akivel én örökké együtt tudnék lenni. Örökre? Hagyjál már Endre, te álmodozó!
– Mért? Anyámék harminc éve élnek együtt boldogan. Az már majdnem örökre, nem?
– Ja, persze. Azért akarta apád tavaly karácsonykor felakasztani magát. Hozzánk jött át előadni ezt a világi nagy marhaságot, alig győztük lebeszélni róla! – csattant fel Illés.
– Mentálisan zavart volt. Így mondta az orvos. Azóta sokkal jobban van! – védte az apját Endre.
– Igen, amióta folyton együtt lóg azzal a szőke bombázóval, aki a lánya lehetne! – replikázott Attila.
– Menjél már, mert mindjárt odacsapok egyet! – fordult felé Endre.
– Lehet erőből is „politizálni”, ha már agyad nem sok van! – hangzott a flegma válasz.
– Most mit vagy úgy elszállva magadtól? Sokra mész a diplomáddal! Kétszer annyit keresek, mint te, pedig nem jártam egyetemre! – hőzöngött Endre.
– Ja, főleg amikor pofátlanul sokat kérsz egy szekrényért, mint tavaly tőlünk!
– Nem igaz, ne legyél már ekkora tapló, hogy mondhatsz ilyet? Nektek fele árban dolgozunk, tudod jól, most mért vagy ekkora görény?
– Hagyjátok már abba, Attila, legyen már eszed, mit húzod az Endrét? – állt közéjük Illés, mint annyiszor már, kiegyenlíteni kicsit a hepehupákat, ne feszüljenek már olyan nagyon egymásnak ezek ketten.
– Te Illés! – szólt Endre, miután lehiggadt. – A húgomról mit gondolsz? Ő melyik kategóriába tartozik?
– Ő kategória feletti – Illés hangja ellágyult, ahogy ezeket a szavakat kimondta, és olyan bársonyossá vált, hogy a legjobb szinkronszínész is megirigyelhette volna.
– De nem kezdel vele, ugye? – kérdezte Endre.
– Nem kezdesz, te majom! – szúrt oda Attila megint.
– Nem, nem kezdek vele. Megbeszéltük, ő tabu.
– Csak azt nem értem – így Attila-, hogy lehet egy olyan szép és okos lánynak, mint a húgod, egy ilyen bamba testvére?
– Nem tudsz felidegesíteni – vágta rá Endre. – Nem engedem, hogy a negatív szöveged lerombolja az egómat!
– Ezt meg honnan szedted? Valami hülye önsegítő műsorban hallottad? Mert olvasni nem igazán szoktál, leszámítva a sporthíreket! – reagált Attila.
– Fejezzétek már be, menjen mindenki a dolgára inkább! – zárta le a találkozót Illés. – Majd este, munka után beszéljünk, jó? Endre! Attilával a törzshelyünkön leszünk, ha később érnél oda!

Illés, Attila és Endre elválaszthatatlanok voltak, már kisiskolás koruk óta. Különbözőségük olyan egyensúlyt teremtett közöttük, a gyakori vitáik ellenére is, hogy az emberek őszintén csodálták a barátságukat.
Elérkezett az este, és elsőként Illés jelent meg a törzshelyükön, egy kulturált sörözőben. Ma viszonylag hamar végzett, és már nem akart hazaugrani a találkozó előtt.
– Nocsak, a város büszkesége, a maratonfutó, három nyelven beszélő mérnök úr ilyen korán? Mi történt? – „Megőrjít az illatod. A hangod meg egyenesen elkábít” – gondolta Illés, ám roppant mód ügyelt rá, hogy a reakcióiból semmiképp se derüljön ki, mennyire odavan Endre húgáért.
– Előbb fejeztem be, amit kellett. Te vársz valakit? – „Miért érzem folyton azt ennek a nőnek a közelében, hogy nincs agyam, és csak hebegek-habogok össze-vissza?” Illés homlokán apró, gyöngyöző verejtékcseppek jelentek meg, pedig nem volt túlzottan izzadós. Mi tagadás, Izabella valóban gyönyörű nő volt. Kulcscsontra boruló, selymes, szőkésbarna haj keretezte ovális arcát, szabályos vonásaival és nagy, sötétzöld szemeivel olyan kíváncsian nézett a világba, mint egy kisgyerek. Volt a nézésében valami naivitással keveredő rafináltság, és ettől a kettősségtől megőrültek a férfiak.
Illés is megszokta, hogy nézik, és pontosan tudta, mennyire tetszik a nőknek. Magas volt, izmos, de nem a konditermekben agyongyúrt fajtából. Világ életében sportolt, sokáig versenyszerűen atletizált. Elvégezte a műszaki egyetemet, több nyelven beszélt, és mindig kifogástalan volt a megjelenése. Nem a „kockásinges mérnökök táborába” tartozott. Mindemellett szerényen, olykor kifejezetten visszafogottan viselkedett, bár a nőkkel szemben volt benne magabiztosság, ami időnként átcsapott nagyképűségbe.
– Senkit – Izabella lehuppant az egyik, Illés melletti szabad székre. Rámosolygott a fiúra, és keresztbe rakta hosszú, vékony lábait. – Illetve téged. Téged vártalak.
Filmszakadás. Nem is. Innentől valami egészen más kezdődött Illés életében. Mert volt az Izabella előtti élet és van az Izabellával együtt élt élet. Még ha csak percek óta tart is. Mert hogy tart, abban biztos volt.  Az a mosoly, és ahogy azt mondta: „Téged”.
Ettől a pillanattól ők ketten elválaszthatatlanok voltak. Attila őszinte elismeréssel tekintett barátjára, amiért „be tudott fogni” egy ilyen „A kategóriás”nőt. Endre először ugyan puffogott egy kicsit, de hamar megbékélt ő is, hiszen biztosra vette, hogy a húga jó kezekben van.
– És most mi lesz a kategóriáiddal? – kérdezte Attila egyik délután.
– Milyen kategóriákkal? – meredt barátjára nagy szemekkel Illés.
–  Hát tudod: egyéjszakás se, egyhetes, és egyhetes húzós.
– Ja, hogy azokkal? Baromság! Ne is törődj vele, hülye voltam. Csak a keserűség beszélt belőlem akkor.
Már egy egész hete együtt voltak, és Illés olyan szerelmes volt, mint még soha, életének eddigi huszonöt éve alatt. A kisváros, amelyben éltek, egyenesen álompárként emlegette őket. Illés szülei is örültek fiuk választásának. – Végre egy rendes lány! – konstatálta Illés apja. – És nemcsak szép, de okos is. Főnyeremény!
Hol vannak már azok az idők, amikor Illés cigarettafüstbe burkolózva ontotta magából a megfellebbezhetetlen igazságokat, barátai pedig sűrű bólogatások közepette helyeseltek? Amióta Izabella van, rájuk is egyre kevesebb ideje jut. De hát ilyen a szerelem.
– Ma vagyunk egy hetesek! – súgta Izabella fülébe. – Annyira szeretlek! Megőrülök érted! Izabella csókkal viszonozta a fiú szép szavait. Kisebb társasággal ültek a sörözőben, velük volt Attila és Endre is.
– Gyerekek, csodálatos a szerelem! – kiáltotta Illés. – Mindenkinek azt kívánom, érezzen egyszer úgy, ahogy most én!
– Három kategóriába lehet sorolni a férfiakat! – hallatszott egy hang, egészen közelről. De hiszen ez Izabella hangja. Mi a fene?
– Egyéjszakás se, egyhetes, és egyhetes húzós – a hang, Izabella hangja egyre erőteljesebbé vált, és már mindenki hallotta, amit mondott.
– Szívem, mi a … –  hebegett Illés, de a lány rögvest félbeszakította.
– Te az egyhetes húzós kategóriába tartozol, szivi, úgyhogy legyél csak büszke magadra! Jó volt veled, de ennyi volt! Na, csá! – azzal Izabella mosolyogva kisétált a sörözőből, az ott maradottak legnagyobb megdöbbenésére. Még Endre is úgy állt ott, szájtátva, szótlanul, hogy kétség sem férhetett hozzá, semmit nem tudott húga tervéről. Mert, hogy kitervelte a dolgot, az egészen bizonyos. De senkit nem forrázott úgy le az eset, mint Illést. A szégyentől és a megaláztatástól paprikavörös fiú egyre csak a cipője orrát nézte, s közben maga elé motyogott.
– Nem értem. Nem értem, miért? Honnan…? Endre, te barom állat! – hangzott végre a felismerés. – Te pofáztad el neki a kategóriákat? Hogy lehettél ekkora marha?
– Én nem tudtam, hogy majd felhasználja ellened! – nyöszörögte Endre. Mindenki biztosra vette, hogy Illés ezúttal olyan világvége hangulatba kerül, amiből talán évek múlva sem lehet majd felrázni. Ám a fiú hirtelen széles mosolyra húzta a száját, felnevetett, majd elismerően csettintett egyet.
– Mindig is szerettem a nagy kihívásokat! Hát, ez most az!
Azzal szélsebesen Izabella után vette az irányt.