Címke: próza

A Félszemű Sellő

Életem harmadik iskolában töltött napján láttam először a Félszemű Sellőt.

Épp az olvasást tanítják, de én rég tudok olvasni. Már most unom az egészet. Könyöklök a padon, kezemben a fejemmel, pedig aznap többször rám szóltak, hogy „ne támasszam a tököt”. Én azért támasztom.

A többiek a B betűt gyakorolják.

Béka, baba, buta.

Az egyenruhánk szúrós fekete vászonból van, dörzsöli a lábamat. Az ingem nyaka frissen keményített, ha rosszul tartom a nyakam, nyelni sem tudok benne.

Bárgyú, bamba, béna.

Kibámulok az ablakon. Az egyetlen dolog, ami tetszik az iskolában, az a kilátás. A mi szárnyunkból látni lehet a csipkés fjordokat és a tengert. A tengert szeretem. Szeretek mellette lakni, szerettem az illatát és a szerettem a hideget, amivel megtölti a levegőnket.

A tenger miatt ősszel mindig ködös az idő. Bámulom a fátyolos árnyékokat a víz fölött és akkor megpillantom. Éppen hogy ki lehet venni az árboc körvonalait, de nem kétséges – ez a Félszemű Sellő.

Hirtelen kiegyenesedek a székben, és kicsit kihajolok a padból, hogy jobban lássam. Nem hallom, hogy megint rám szólnak. Csak akkor veszem észre a tanárt, amikor a fényes selyembe öltöztetett dereka eltakarja a Sellőt.

– Na! – kiáltom felháborodva.

A többi gyerek nevet. A tanár dereka hosszas beszédet mond nekem a figyelemről és a fegyelemről. Közben végig próbálok a háta mögé nézni, hogy lássam, elment-e már a Sellő, vagy még mindig a part közelében van. Biztos a köd miatt jött be a nyílt vízről.

Pálca csattan előttem a padon, mire összerezzenek. Felnézek az aranykeretes, csiptetős szemüvegre. Az csak a mögötte terpeszkedő fejet rázza, és kiküld a folyosóra, hogy gondolkodjak.

–  Végre! – gondolom. Amint becsukódik mögöttem a teremajtó, rohanni kezdek. Ha sietek, még elérem a hajót. A Félszemű Sellő állítólag olyan gyerekekre vigyáz, akik elvesztek a vízen. Én nem épp a vízen vesztem el, de azért biztosan bevesznek. Inkább kalóz leszek, mint egy a sok kitámasztott tök között.

Rohanok, mint akit a kráken üldöz. Végig a folyosón, le a lépcsőn, el az alvó portás mellett, és végre ki a kapun. Csak annyira állok meg, hogy vegyek egy nagy levegőt, aztán rohanok tovább. A szememet közben folyton a ködre szegezem. Valahol előttem vitorlák derengnek. Még gyorsabban rohanok.

Nem lesz több B betű, nem lesz több mogyorópálca, nem lesz több kiabálás. Belőlem nem csinálnak zöldséget.

Leérek a partra, ahol szinte hallani lehet, ahogy a hullámok a hajótestnek csapódnak. Hezitálás nélkül nekiindulok a tengernek. A jéghideg víz azonnal belekapaszkodik a nadrágomba, felmászik rajta, és eláztatja az ingem alját. Nem állok meg. Pár hosszú és nehéz lépés után eltűnik a lábam alól a talaj. Nem állok meg. A ruhám lefele húz, de én kitartóan csapkodok a kezemmel, a lábammal. Oda fogok érni.

A Félszemű Sellőn nyikorognak a kötelek. Valaki a távolból a nevemet kiáltja. Lehet, hogy már várnak? Már nem érzem az ujjaimat, de olyan gyorsan úszok, ahogy csak bírok.

Oda fogok érni.

Oda fogok érni…

Egyet a kőbánya vitt el (részlet)

„…Egyet a kőbánya vitt el, egyik tolató busz alá került, a harmadik, a családos, májzsugor áldozata lett.” A város falta az embereket. Kriszta megdöbbenve hallgatta osztálytársnőjének, egykori szomszédjuknak, beszámolóját. A szertartás végén a kórus énekelt. Az esküvő után elutaztak a fiatalasszony erdélyi rokonaihoz, Daru Béla nagyon jól érezte magát körükben, a parajdi hosszú ház első két szobája közötti konyha az övék, újházasoké volt, úgyszintén az első, a nagyszoba. Krisztának, bár nem sokszor utazhatott korábban szülőhelyére, nem okozott gondot, hogy Farkaslakára, a szomszédos Korondra, a Medve-tóhoz, vagy Székelyudvarhelyre kalauzolja férjét. Nusival egy földszinti, kis kávézóban beszélték meg a találkozót, akkor hangzott el a föntebb idézett, gyászos, de immár érzelmektől kilúgozott felsorolás. Nusi jelenleg itt, ebben az erdélyi kisvárosban él, vendéglőt nyitott, a kávézó is ide tartozik, felváltva dicséri és szidja a körülményeket, a kilátásokat, a nyugvópontra sohasem érő bürokratikus változásokat, az adókat, a túl mohó konkurenciát, a vállalkozások kisebb-nagyobb megkopasztásait. – Dehogy mennék vissza, rózsám – válaszolja Kriszta kérdésére, hogy visszajönne-e az Anna-presszóba. Mutatja a visszereit. Dől belőle a szó. – Jó embert fogtál ki, te lány! Becsüld meg! – fejezi be ide-oda csapongó monológját. Krisztának az volt az érzése, hogy túl sok ragadt Nusin a déli bányavárosból, túlzó itt ez a mediterrán szóáradat, holott az asszony csak élt a lehetőséggel, hogy végre kiöntse valakinek a szótlan erdélyiek után – úgymond – a lelkét.

Piusz gratulált a házasságukhoz, élete egyik legintenzívebb meglepetésének nevezte, Daru Bélával összeölelkeztek. „Kriszta a gimi legszebb lánya, én komolyan Isten áldását kérem…” Férfias hátbavágásokba fúlt a mondat vége. Pertut ittak a karnaggyal.

– Ideje lesz neked is újra – vetette fel Daru Béla. – Életerős férfi ne kószáljon szabadon. Kísértésbe ejti az asszonyokat. – Az „életerős férfi” félszegen mosolygott és ki, a tóra pillantott. Visszahúzódott korábbi, hallgatag bőrébe. Kriszta a Madaras Hargita fényképeznivaló tájairól mesélt, aztán csapongott a Sóvidék, a Gyilkos-tó és a Bakonyban is található Gyilkos-tó között. Az asszonylét kinyitja a beszélhetnéket, csodálkozott Piusz. Kriszti zárkózottsága hosszú, barna copfjával sehol, kontyban tartja a haját, szépsége virulóbb, mint valaha. Ági még mindig evez, pillantott szeme sarkából ki a lomboktól zöldes vízre. Erősen sütött a nap, csak nehogy napszúrás legyen ennek az önfeledt csónakázásnak a vége. Még valamelyest a nem rég véget ért székelyföldi hetek hatására az egyik erdélyi pártról beszélgettek, és, akár egy futballcsapatét, latolgatták esélyeit a választásokon. Sztrájkok, szabotázsok, sajtókampány, parlamenti dörgedelmek, tüntetések, petíciók, bányászjárás a románok fővárosában. Európa még mindig abban az ürülékkupacban tapicskol, amibe száz éve beletenyerelt. Ez Daru Béla véleménye volt, vagy mesterétől, a Psalmus Hungaricus szerzőjétől származott – nehéz lett volna kibogarászni. Végre! Ági csónakja ráfutott a kavicsos partra, a lány kiszállt, a kölcsönkért lélekvesztőt visszakötözte a helyére s feléjük indult. Hogy mi volt ebben a feléjük indulásban, elakasztotta Piusz lélegzetét. Úgy tűnt, hogy mindennel, csordultig telten egész érett lényével, szőkén és a teremtés dús kincseivel mosolyában tart feléjük Ági, magávalhozva, s nem maga mögött hagyva, még az időt is, amihez esetleg visszafordulhatna.Nem csak Piusz, a karnagy is, de Kriszta is elnémulva nézték. Oda telepedett a fiatalasszony jobbjához, aki levert néhány vízcseppet a válláról s keresgélni kezdte a napozókrémet. Sikonda kiszámíthatatlan, jobb, ha bekenlek.

A szomszéd asztaltól rájuk köszöntek, egyikük átjött, gratuláció, lapogatták egymás hátát. Daru bemutatta feleségének, Piusznak s a most közéjük toppant Áginak a napbarnított úriembert. – A Villamos-üzemben dolgozik – mondta, amikor magukra maradtak.

-Gospelt énekel. Hallottam őket – mondta Ági a vállát tapogatva.

– Akkor szakmabeli, Béla bátyám.

– Az. Legalábbis a szent énekekben. A két nő kissé félrehúzódva beszélgetett. Pincér érkezett, megállt a tálcával az asztaluknál. – A szomszéd asztalnál kérik, hogy tessenek gondjaikba venni ezeket – És már rakodott is le, négyfelé a poharakkal, középre – a karcsú, zöld palack bor. Somlói juhfark. Egy névjegy is került Daru Béla elé. Dr. Dalló Benedek. – Ők is alulnézetben látják – magyarázta Piusznak, aki még mindig nem tudta levenni a szemét Ágiról. A férfi nem értette kiről-miről beszél volt tanára. – A négerek. Vagy ahogy mostanában pontoskodva, de szerencsétlen általánosításba keveredve nevezik: a színes bőrűek.

-Gizi? – kérdezte Kriszta. – Hallottam, meghalt az apja.

– A kanadai tajgában csavarog – válaszolt kelletlenül. „Ági tud Giziről. Kriszta szintén. Miért nem hagyják őt békén?”

-Ők is alulról nézik Istent – mondta a karnagy.

– Bár, nekem van egy barátom, aki ezt az alsó kameraállást nem igenli, mert szerinte belülről kell – fordult Daru Bélához. A karnagy kis gondolkodás után helyeselt.

-Belülről, de a dominánsok és a szubdominánsok teljes ismeretében. Koccintottak.

Infiltráció

INFILTRÁCIÓ

Stockholm-szindrómás vagyok. Isten fogva tart. Lehet, hogy a mindennapi élet álomhagyó ritmusának köszönhető fásult szokása ez, vagy csupán nem vagyok hajlandó rezignáltságom alap zöngéit elmarasztalni, holmi kétes individualista mámorral átitatott öndelejezés végett? Az e fajta betegségnek vajon mi lehet a lelki gyökere?
Szerelem az Istent. E szer-elem: szeretet. A szer etet, szeret ő a szerető etetőszer, a gyógyszer neve Isten. Leírása: hatóanyagok; együttérző cselekvés, hála, elfogadás, áhítat, mögöttes tartalom nélküli bárgyú mosoly, elragadtatás által táplált béke, felsőbbrendű szerénység, ítélet, alázatra hajazó szolgai motiváció. Nyomokban fényhozót tartalmaz. Mellékhatása: Teremtő teret emelő erő. Javallat: Az etetőszer feloldása életigenlő vágyakkal 1:2 arányban. Hitben 6, a napszaktól függetlenül bármikor fogyasztható. Túladagolása messianizálódáshoz vezet.
Itt ülök, előttem a gyógyszer, amely el akarja hitetni velem, hogy mennyire szeretem. Tedd félre az elsekélyesedett emocionális zavaraidat. Meg kell enned Istent, ahogy a mellékelt tájékoztatón lévő használati utasítás írja: “Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne” (Jn 6,56)
Akár egy pont, ami már maga a tér. Ön – önmagam felismerése (jelölt és jelölő közti különbségtétel) az eszmélési folyamatom kezdete, egészen az asszimilációs fázisig. Halmazati fogalmát úgy hívják az emberek: Isten.
És szóla Isten: Mi van?
Nem. Helyesebb ez az axióma:- És szóla Isten: Mi. Van.

A NÉVTELEN

Ébren álmodtam. Egy kis cinke kiesett a fészkéből. Miért, nem tudom… Felvettem a földről. Tenyerem melegében nagyokat pislogott a világra. Az anyja kétségbeesve hívta, kereste bokorról bokorra. A kismadár jelzet neki: – Anya, itt vagyok! Hallasz? Anya!
Nézte a fát, ahonnan leesett. Nézte milyen magas. Idelent minden olyan hatalmas. Nézett a magasba, ahol a fészkük lehet. Nézte, de nem látta.
Kerítettem neki egy edényt. Kibéleltem a juharfa leveleivel. Nem kellett neki: – Ez nem az én fészkem!
Mérges volt. Dühös mindenre. Nem félt. Bátran megállt az ujjamon. Nem láttam, hogy merre néz. Közben óriás, gomolygó fellegek gyülekeztek a fejünk felett. Sietve vittem be a lakásba. Kerestem egy nagy műanyag vedret. Kiszúrtam az oldalát, hogy oldalról is kapjon friss levegőt. Közben egy-két kukacot megevett. Mosolyogtam. Gondolatomban lejátszódtak a jövőbeli események. Felnevelem, de csak addig, amikor már fel tud repülni a fészkéhez, mert szabadnak született.
Bejár hozzánk egy fekete fehér foltos macska. Finci. Féltettem tőle, ezért a vedret elhelyeztem a hűtőszekrény legtetejére. Távolra került tőlem. Amíg én az asztalnál írtam, addig ő a vederben folyamatosan menetelt felém. Sok dolgom van mostanság. Történeteket kell kitalálnom. Belemerültem az álomszövésbe azzal a tudattal, hogy a kis cinke – akinek nevet még nem adtam – biztonságban van, megetettem, hagy pihenjen…
Egy félóra múlva felálltam kávét csinálni. Felnéztem rá. Némán, egy kicsit fáradtabban tolta kis testét a veder falához, amiről minduntalan lecsúszott. Folytattam a munkám. Egyszer felnéztem, de akkor már csak ült és engem nézett. Gondoltam, végre megpihen és elalszik. A következő etetés úgyis csak két óra múlva lesz. Hagy pihenjen.
Valami furcsa érzés kerített a hatalmába, ami elementáris erővel józanított ki a belső világomból. A kismadarat kerestem. Fel kellett állnom, hogy láthassam. Ekkor éreztem, hogy baj van. Gyorsan odaléptem. Leemeltem a vedret. A kismadár az oldalán feküdt magatehetetlenül. Kivettem a vederből. Letettem az asztalra. Többször is ráfújtam. Akkor egy pillanatra magához tért. Szótlanul rám nézett. Újra láttam az akaratot a szemében. Próbált lábra állni minden erejét összeszedve, de folyton visszadőlt. Kezembe vettem. Rátette fejecskéjét a tenyerembe tartott kisujjamra. Akkor már tudtam. Hagytam, tartottam és csak ő rá figyeltem. Aztán amikor úgy éreztem, hogy le kell tennem eljött az idő. Óvatosan elhelyeztem az asztalon. Ő még egyszer rám nézett, boldog volt: – Nézd, tudok repülni! Felmegyek az anyukámhoz a fészekbe!
– Menj kicsim, menj…
Hanyatt fekve szárnyait kitárta, de úgy, hogy az összes tolla bele remegett. Még utoljára vett egy nagy lélegzetet.

FRAKTÁLOK

Lenézek az úton. Nézésemben látom, hogy a válaszok magukért szólnak. Válasz volnék? Társított elképzelés egy születendő kérdésre?
Kérdéseimmel megélt társas magányom lelki narkózisa. Hídverője a „Sohának”, amely fogva tart, hogy a létezés illúzióját éltetve felébredhessen e világtalan játékban. Emberhalász gondolatfraktálok! Agonizáló hiszékenységgel hozzátok tapadok, tudván, hogy nekem gondolatom sincsen, csak ti vagytok, akik általam elevenednek meg. Ti, a létszomjat elnyomó lenyomatok hasadt ideái egy-egy kérdésként szívemben fészkelve. Lázadásában születő éntudat(ok). Mindennapi én-csinálással, kiáltásként gyűlve gyűlünk a csendszövedéken. Napra nap. Szerepek, szerephalálok.
Vonszolva girhes lelkemet újra úton. Vagyok, mint dermedt idő hasztalan emlékének zárványa.

ÁLOMJÓGA

Amikor ezt álmodtam sötét-fakó, kietlen kősivatagban jártam, titeket keresve. A sivatag mélyén milliónyi, számtalan, a virágokhoz hasonlatos magasba törő szárakon, fénylótuszokban, magányosan eltelve álmaitokkal szőtt világotokban semmivel sem törődve ültetek. Egyetlen illúziót éltetve csupán, hogy e egetlen világban csillagként ti magatok legyetek a legfényesebbek. Amikor ezt láttam, elszomorodtam. Nekem is volt egy hasonló virágom. Ott állva a tövénél ki akartam dönteni. Recsegett-ropogott. Nem sikerült. Így mások virágait kezdtem el döntögetni. Hullottak, mint ősszel a pipacsok. Mennyire gyengék voltak, bár azt hitték erősek nagyon! Mosolyogtam. Aztán láttam a halált, ahogyan mosolyogva arat, markában a virágok nyílvesszőkké váltak. Eszembe jutott Buddha. Már nem volt fontos ez számomra.

ÁSZANÁJA

Sose lásd valóságnak szerepeid kopottas rongyait. Állandóság (?) abbamaradt folytatása, ami bizonyos mozdulatsorra érvényes félig-meddig. E köröket a kiengesztelés börtönének nevezem. Folyton ugyanazt az utat járod tudatosan, a „szerencsésebbek” tudattalanul. Igen, vannak kötelékek. Kipányvázott lelkek, lélekszilánkok vagyunk. Bár mindenkinek van egy „szebbik” énje, aminek csupán egy részét alkotja ide „lent”. Vagyunk az ő fájdalma, haragja, vagy akár a szeretete. Sose gondold, hogy koordinálatlanul túllendültél volna a létezésben.

Rajban

A hajnal a rovarokat is megszelídíti.
Az éjszaka utálatos rémeiből, az alvók körül cirregő, csattogó, pittyegő szörnyekből reggelre ártalmatlan bogárkák lesznek, a levegő apró játékszerei. De engedd szabadon őket éjszaka! Próbálj meg a kis ártatlanok között álomba merülni! Vagy ezek nem ugyanazok a lények, mint akiket reggel nevetve elhessegetünk?
És talán a nőkkel is így vagyunk, töprengett Illighaen. Csak a sötétség engedi felismerni igazi természetüket. Kevés az igazán feszes, vonzó test, na de ha beborítasz egy meztelen nőt fekete lepellel, mindjárt ellenállhatatlanul titokzatos lesz. Nem , hanem egy csábhegy, húshegy, rejtőző paradicsomkert.
Vagy egy fekete rongyokban cirregő szörnyeteg.
Cádizban vannak női utcák és férfi utcák, ahogy női házak és férfi házak is. Persze a női házakban is laknak férfiak, mert errefelé magányosan (be- és letakarás nélkül) csak egy öregasszony élhet, ezért aztán a szegény utcákban is férfiak őrzik a nőknek mondott szerelmi kúpocskákat. Az illatuk akkor ott lebeg a szobákban, ha már visszavonultak a konyhába sütögetni a süteményeiket. Méz, mandula, pisztácia, rácsok, kúpok, dombok, kockák, kosárkák, falatkák – már csak az ízekben érzed a testüket.
A nők – meglehet – vonzóbbak ízekké szedve, mint a maguk teljes valóságában.
És nemcsak női házak vannak Cádizban, hanem női órák is, töprengett Illighaen. Éjszakai órák, mikor ezek a nővé vált kísértetek cirregni kezdenek. Az álmomba merült Cádiz tele van ilyen fekete ruhás lepkékkel, motoszkáló kísértetekkel – no de kinek is jutna eszébe egy ilyen kis zizegőt a múltjáról kifaggatni? A nők amúgy sem számítanak. Ha tudnak beszélni, akkor csak elkábítanak a surrogásukkal. És ugyan miféle múltja lehetne egy feddhetetlen asszonynak?

Forditotthoz

Illighaen unta az örökös hőséget és ezeket az álmok idején settenkedő asszonyokat. Neki egyetlen feleség sem jutott Cádizban, csak egy homályos zug egy geográfiáért bolonduló, magát tudósnak képzelő kereskedő házában. Hispánia urai, a hadvezérek és a kalifák nem tartottak igényt Illighaen szolgálataira. A szakértelmére, a lelkesedésére, de még a különleges ismereteire sem. Áttért muszlimként sem kapott fedelet az udvarban – mert ugyan mi dolga lehet a toledói bölcseknek egy olyan jöttmenttel, aki hírből sem ismeri Arisztotelészt?
Aki azért jött, hogy mentse az életét, és magyarázatot leljen néhány északi babonára. No de a muzulmánok – gondolta Illighaen – mindent szétválasztanak, nemcsak a nőket és a férfiakat, hanem a hagyományt és a tapasztalatot is. Így aztán nem fordulhat elő, hogy hithű muszlim az idő mibenlétéről kutakodjon. De nemcsak a Történelem Értelmét, hanem a Nagy Katonai Összeesküvés tervét sem találta Toledóban, csak agyonmásolt antik szerzőket és persze a Koránt, ezt a sugárzó könyvet, amit a meghalni kész katonák ereje tartott életben.
Hogy mi az idő? Ez nem tudományos kérdés, jelentette ki egyszer Mutamid, a nagyvezír fő-fő-filozófusa. És hogy hogy lehetne a jövőre emlékezni? Efféléken öreg szakácsnők morfondíroznak, miközben a könnyen dermedő, cukros masszákat kevergetik. Térképek? Az öblöket, a tengeráramokat, a szeleket azért teremtette Allah, hogy a szavai akadálytalanul terjedhessenek. Ha Allah akarja, akkor majd odavezet minket. Hisz egy-két emberöltő múlva az egész világ szelestül-öblöstül, szőröstül-bőröstül a miénk lesz!
Hogy ez ilyen egyszerű lenne? A nappal és az éjszaka, a szárazföld és az ég csak ennek a csodálatos déli tengernek a partján válik szét ilyen egyértelműséggel. Márpedig a hit csak az ilyen szemmel látható ellentétek fölött tud könnyedén diadalmaskodni. Viszont északon – ahol a köd és a kétség minden egyértelműséget felbomlaszt – a lüktető idő is megbokrosodik.
– Majd felszáll az köd, ha eljutunk északra – jelentette ki a kalifa geográfusa.
No, de hogyan? Allah felcsippenti netán a mutatóujjával? Egyetlen mozdulattal megszünteti az ár-apályt, és a szeleket visszaparancsolja az odvaikba? A muszlimoknak nem voltak jó térképeik, de mintha lettek volna északon füleik és szemeik, olyan sok mindent tudtak az északi birodalmaikról. Talán többet ér egy jó kémhálózat, mint a fejlett kartográfia?
Illighaen, akit a kommentároknál, kódexeknél, de még a térképeknél is jobban érdekeltek az emberek, már a fejtartásukról is meg tudta különböztetni az asszonyokat. Mert másként lépdel az, aki szabadon, vagy rabságban született! Más a szaga annak, aki parancsolhat, vagy aki a tányérokat súrolja a gazdája konyhájában. Pedig a lényegüket illetően… No de Illighaen vénségére már kételkedett abban, hogy ez volna a lényeg. Ha Allah mindenható, akkor minden kis nyílvesszőt, amit kilő, egyenként kézbe vesz. Férfiakat, nőket, fehéreket, feketéket. Mi más magyarázata lenne, hogy az emberek olyan reménytelenül különböznek?

Nem gondolta-e régen tévesen, hogy az erő az egyformaságban van?

Cádiz utcáit mostanában elárasztották a fekete leplekben cirregő normann nők – Illighaen honfitársai. De még ezek a fekete lepellel letakart új Dzsamilák és Fatimák sem maradtak felismerhetetlenek. Hórihorgas vízimadarakként lépkedtek a cádizi piac mindent megszégyenítő ragyogásában. Illighaen látott mór testőröknél is magasabb, suta gyereklányokat, akik – a karjukon illedelmes kis kosárkával –, majd összecsuklottak a piac fény- és illatáradatában. Talán már ízekre szedve. Túl a megsemmisülésen. Kit érdekel Platón vagy Arisztotelész? Ennyi élet is felfoghatatlan a maga valóságában.
És rettegve gondolt arra, hogy az egyik lepellel letakart rabszolganőben egyszer majd valamelyik lányára ismer.
Cádizi kereskedő-pártfogója társaságában Illighaen vendégségről vendégségre járva végigkóstolta a legomlatagabb arab gyümölcsöket. Bár mint tudóst Hispániában semmibe vették, a gasztronómiai élményeket nem engedte volna át senkinek. Olyan csudát, mint a füge, a sárgabarack vagy a gránátalma egyetlen költő sem találhatott volna ki. No de még ezek a gránátalmák mind sajátságosan egyformák voltak. Egyformán pirosas-sárgák, egyformán hatalmasak. És milyen egyforma íze van magocskáknak! Az északi mesékben egyetlen satnya kis alma is elég, hogy egy herceg halhatatlan legyen, vagy nekivágjon a szeretőjével a tengernek.
– Ami a mozgást illeti, Zénón érvei a legtanulságosabbak – folytatta Ál-Kúdszí úr, Illighaen vendéglátója –, és talán ezek az érvek adnak magyarázatot az ár-apály illúziójára.
Illúziójára? Talán, gondolta Illighaen.
Mandulás és ki-tudja-még-milyen finomságok után végre sörbetet szolgáltak fel. Van Cádizban „déli álom” sörbet, van „hajnali csillag” sörbet is, ahogy „örök ifjúság”nevű is, csak éppen fiatalok nincsenek. Az ilyen kényelmes palotákban öregemberek bölcselkednek. A fiataloknak az a dolga, hogy kis katonákat nemzzenek, vagy idétlen kiáltásokat rikoltozva, elessenek a hit védelmében.
Illighaen elnyúlt a kereveten, hallgatta a badarságokat, az innen-onnan zümmögő közhelyeket, és már azt sem érdekelte, hogy előbb vagy utóbb tuskónak titulálják majd.
Az ő útja is végetér egyszer.
A görög szavak jóllakottan dongtak körülötte. Boldogan, elégségesen. Ahol a hagyomány és a hit nyújt biztonságot, ott mi szükség lenne egy tengeröblök közt utazgató tudósra. Illighaenben már a fájdalom is elernyedt.

Az este, mint egy frissen mosott lepel ráborult a városra.
Fűszeres szellő viháncolt a fák közt – talán kereskedők vagy kalózok hozták lepecsételt korsókban Cádizba, hogy szabadon engedjék egy málészájú, önelégült, vén tudós házában. De lám…! Olyan ütemesen verdes a szél, mintha valaki a fák között próbálgatná a szárnyait. Mi történik itt?
– Bocsássatok meg kedves vendégeim! Az unokaöcséim, az iskolás fiúcskák épp egy időgéppel játszanak.
Időgéppel! Illighaen a homályba merült szökőkút felé sandított. Talán metafora ez az időgép, csak valami kápráztató lírai lelemény. Azért olyan jó költők ezek az arabok, mert a háborún, a szavakon túl semmi mással nem foglalkoznak. Ezért nincsenek haditerveik.
Ahogy jó térképeik sem. Míg lefutja Akhilleusz a tíz kört, tíz lépést halad előre a teknősbéka… és így tovább, a végtelenségig, ameddig csak Allah akarja…
De Allahhal vagy Akhilleusszal mit sem törődve Illighaen az egyik sörbettel csetlő-botló lány homlokát figyelte. Nem is könnyű ez az illegés-billegés! Ellenállhatatlannak látszani, és közben mindenkivel elhitetni, hogy testestül-lelkestül a középütt ülő öregúrhoz tartozunk… No de milyen szép ez a lány! Szép… és mint a frissen fejt tejjel teli serleg, olyan fehér! Talán pár hónapja az ujjai hajókötelet fontak…
Csillogtak-villogtak a lányon a karpereckék, a gyűrűcskék, a láncocskák, de volt valami kábaság mozgásában. Talán a herceg második felesége, Hildi lenne ez a boltozatos homlokú, fel-alá szédelgő lány?
Nem, ennek a leányzónak gyerekesebb a csípője. A filozófiai vita és a kényelmesen araszolgató teknősbékák védelmében Illighaen odasúgott pár normann szót a rabnőnek.
Az álmatagon lezárt, gyöngyházszínű szemhéjak megrebbentek. De Illighaen semmi meglepődést nem látott az aranypöttyöcskékkel telehintett, kék szemekben.
– Mikor kerültél ide? Hogy hívnak, gyermekem?
Az a gyönyházfényű szemhéj megint leereszkedett. A titok, amelyet fiatalon annyival nehezebb elrejteni, mint öregen, bezárult ebbe a tündöklően fényes kagylóba.
A lány olyan kába volt, hogy már-már azt sem fogta föl, hogy normannul szólnak hozzá. –Dzsamila vagyok, Én semmit sem borítottam ki – motyogta.
Hány titka van még ennek az estének?

Egyszercsak égtelen robbanás rázta meg a kertet. Mintha a fák között az a szárnyait próbálgató irtózatos nagy valami hirtelen megemelkedne!
Az időgép! Illighaen mit sem törődve a kényelmesen loholó teknősbékákkal, titokzatos dzsamílákkal, sebbel-lobbal kirohant a fák közé.

Holdtávok

Sokféleképpen bántottak, majdnem annyiképpen, mint ahogyan szerettem volna.
Gerda a kertben áll, nekem háttal, fekete hajú ázsiai horrorfilm-borító, kezében rózsákkal – kedvére nyesi le némelyiket, hogy aztán bent vázába tegye, merengőn figyelve a következő héten, ahogyan lassan, elkerülhetetlen elpusztulnak.
Mellettem fekete, cukor nélkül, épp úgy iszom ezt is, mint a szerelmet – egyik nap ízesítek cukorral, máskor mézzel, de legtöbbször, mint a mai nap is, édesítés nélkül hagyom. Már várom, hogy Gerda hozzám vágjon valami szitkot, mert „ma máshogy csókolsz”, vagy, mert megint elfelejtettem valamit. Ami neki fontos volna. De hát így van ez, miért ragozzam, minek bővítsem csavaros mondatokba neki azt, ami csak egy fátyol lenne a valóság egyszerűségén – egy áttetsző fátyol -, miszerint nem, nem minden apró-cseprő ügye érdemli ki, hogy gondolataim felszínén lebegjenek.
Gerdával szakítani fogunk – ezt is milyen egyszerű így leírni, aztán meg milyen kevesen írják le. Mert mindenki otthon ül egy ilyen nap ilyen pillanatában, egyszer, kétszer, négyszer, és azon ábrándozik, hogy itt, ebben a kapcsolatban, valami olyan végérvényes elhibázottság árnyékol, hogy vakság volna nem észrevenni. Aztán mégis máshova kerül a fókusz.
Nekem sem ez az első ilyen pillanatom. És leírni azt, hogy nem is az utolsó, még meg is könnyíti az elmerülést öncsalásomban.
Gerda csak egyféleképpen bántott – bánt. Pont úgy bánt, ahogyan azt legjobban szeretném.
Most megfordul, kiejti kezéből a virágot. Könnyű, zöld ruhát visel, bokától kulcscsontig kitakart szűzként mosolyog. Kifejezetten élvezem felfedezni Gerda új arcait – Gerda mindig más, annyiféle alakban jelent már meg előttem, ahány archetípust a Biblia számlál. Valahogy végtelenül letisztult (bármennyire is ostoba kifejezés, nem előzi meg másik), nyugalom és tánc oldott akkordja most.
Egészen addig tart, amíg fel nem fedezi tekintetemben a vizsgálóbíróságot – ő nevezi így, pedig sosem bíráltam, tenni pedig nem tudtam ezen alapjegyem ellen, hogy közelebb jussak hozzá. Mert ilyenkor eltaszít. Szeme szürkébbé válik, nem süti le, nem kapja el tekintetét, mintha mimikája se változna, teste ugyanúgy szűzi pózban, mégis, mintha egy üvegfal nyomult volna közénk – egy üvegfal meg egy gesztus. Nem találom az eredetét, Gerda elmozdulatlan, és magamban kimondom, amit a legjobb, hogy ő megtesz velem: rettegek, mert tudom, ő fog elhagyni engem.
A távolságot köztünk ő méri, én meg csak figyelem. Máshogy látunk – övé talán a hangya szeme; én árkot látok, ő óceánt köztünk húzódni.
Aztán Gerda bejön, becsukja maga mögött az üvegajtót, szemei nevetnek, ugyanakkor valamiképpen eltaszítanának a közeléből. A fotelből már nem tudok menekülni, túl magasak a karfák, az illatok is túl tömények, és úgy különben, minden érzékszervem ezerszeres fordulatszámon van, leterhelnek, csendben lihegek és esetlegek ülnek ki homlokomra, Gerda pedig az ölembe ül, majd gyorsan végigcsúsztatja rajtam tenyereit.
Gerda nevetgél, csókol, simogat, aztán én is mozdulatokkal enyhítem a szívet, és az éjszaka első fényei már csak levedlett ruháinkon mérik a távolságot.

Szászálátka

 

 

 

1.

A kunyhók elrendezése Amund szemében kuszább volt, mint a falut irkafirkaként körülfogó erdőség, s a falu komorsága még visszataszítóbbnak tűnt, mint a felhők, amelyek (Vir szavaival élve) a halál árnyalataiban gomolyogtak. A fák árnyékában összetákolt otthonok falainak összetétele (szigorúan tudományos megfigyelések alapján): cserzett bőr, faragott csont, inda és a romlott sajt szaga, ez utóbbit Amund kétszer is aláhúzta a füzetében.

­– Miért van ilyen kevés fiatal itt? – kérdezte, majd belekortyolt a felkínált tejbe. – Rajtad kívül nem is láttam gyereket. És tudod mit? Te is annyira komoly kislány vagy. Nálam egészen biztosan bölcsebb lehetsz.

Vir elmosolyodott, a hajával játszott.

– Ízlik a tej?

Amund megnézte magának a durva faragású fakupát, beleszagolgatott, majd visszatette az asztalra. Egy kék bogár pottyant bele a felettük hajladozó fáról. Körülöttük asszonyok kiabáltak, mindegyik vékony, sötét; nem is a ruhájuk, vagy a bőrszínük miatt, tűnődött Amund, hanem ahogy el-eltűnnek a fatörzsek mögött, s még ha látni is lehetne ruhájuk szegélyét, elhalványul az, hozzásötétedik a komor ébenhez, füstté és árnyékká válik.

– A tej… olyan, mintha szesz lenne – mondta Amund. – De finom, köszönöm. Honnan szereztétek? Nem sok állatot láttam errefelé.

– Megadatott.

– Értem.

Szigorúan tudományos források.

– Én soha nem kérdeztem, honnan, vagy miért vannak a dolgok – mondta Vir. – Ha belegondolok, úgy igazán, az sem elképzelhetetlen, hogy Szászálátka mindig is létezett és mindig ebben a formában.

– Gyakran fogadtok vendégeket? Olyanokat, mint én?

Vir csak mosolygott.

A nap lenyugodni készült, az emberek összeszedték a dolgaikat, a fejszéket, melyekkel fát hasogattak, a kosarakat, melyekbe bogyókat szedtek, a száradó ruhákat, amelyek csüggedten lógtak a szárítóindákon.

A szél feltámadt, a helybéliek pedig gyorsabban szedelőzködtek.

Vir intett, hogy vigyék be az asztalkát a házba.

Valami mozgott odakint a fák között, de Amund nem tudta megfigyelni. Behordtak még néhány dolgot. Vir apja, egy néma és özvegy aggastyán, megpróbálta közölni, hogy nem kell annyi minden.

– A Pillangó az – mondta Vir később. – Nagy, fekete szárnyai vannak, amelyek nem akadnak meg az ágakban. Csak jön és megy, ahogy kedve tartja.

A szél meglobogtatta a kunyhó bőrfalát. Amund megpróbált kinézni az egyik hasadékon, de csak vészterhesen imbolygó lombkoronákat látott.

– Nincs sok időm – mondta. – Nem maradok tovább, csak ha feltétlenül muszáj. Holnap még. Ha el tudom intézni, amit kell. Aztán még holnap este itt aludnék, ha elintéztem. És az azutáni reggelen már nem zavarok.

Megfordult, Vir szemébe nézett. A lány, ha elkedvetlenedett is, nem mutatta.

– Mi az, amit mindig írsz? – kérdezte. – Te is történeteket találsz ki?

Amund szája megvonaglott.

– Van valami, amit nem mondtál el? – kérdezte. – A zöld tollas emberekről?

Vir a szemét forgatta.

– Szászálátka már csak ilyen, mindenki kíváncsi a dolgokra, de néha nem eléggé, vagy talán túlságosan is, mit mondasz erre?

Amund észrevette, hogy görcsösen szorongatja a jegyzetfüzetét a zsebében. Tenyere izzadt. A végén még elkeni a szavakat.

Kihúzta magát.

– Ha nem haragszol meg… ettől a tejtől inkább csak megéheztem – mondta. – Hoztam magammal, nem azért mondom, de ha kenyeret törtünk, akár mesélhetek is ezt-azt. Ha ugyan kíváncsi vagy, még ha nem is eléggé, vagy túlságosan is.

Vir kuncogott.

Amíg Amund a táskájában kotorászott, a lány segített apjának lefeküdni, valamit mondogatott is neki, ami lehetett értelmetlen mondóka, vagy idegen nyelv is, bár Amund nem tudta elképzelni, hogy miért beszélne itt bárki több nyelven, ha a helybéliek még csak nem is törődnek saját hagyományaikkal, történelmükkel sem. Nem számított nekik, hol vannak, vagy mikor, és az sem, hogy egyik esemény hogyan követi a másikat, egyszerűen nem foglalkoztak az összefüggésekkel.

– Kakari-namira, kakari-namira – mondogatta Vir az apjának. – Kakari-namira.

Amund akárhogy töprengett, nem tudott rájönni, miért olyan ismerős ez neki. Valamire emlékeztethette, talán a saját gyermekkorából, olyan volt ez a rigmus, mint amikor az ember ismerős illatot érez, amelyet már évek óta nem érzett, és ennek az illatnak a hatására összecsordul a nyál a szájában – csakhogy ez inkább gondolatokat, vad képzeteket hozott, nem kellemes ízhez kötődő emléket.

A fák között szárnyaló. A föld alatt mocorgó.

Kakari-namira.

A kenyér, amelyet végül megfeleztek, már két napja szárazabb volt a kelleténél. Vir azt mondta, nem számít, amúgy is ritkaság. Ebben lehetett valami, néhány órával korábban Amundnak volt alkalma megfigyelni, hogy Vir kitöri egy reszketeg, vékony nyúl nyakát, apró ujjaival erőlködés nélkül belenyúl a testbe, hogy kiszedje a belsőségeit, majd a szőrmét kifordítva nyersen enni kezd belőle.

Ez a kép abban a pillanatban majdnem teljesen tönkretette azt az illúziót, amelyet Amund felépített magában, azt az ideált, amely sosem létezett: ezek az emberek így élnek, a természettel való aberrált kapcsolatban, Szászálátka nem része semmiféle rendezett és ésszerű rendszernek, struktúrának, vagy akárminek, amit Amund tudományos megközelítéssel, ennyi felületes tudással megérthetne.

Aztán elengedte az ellenérzéseit, a viszolygás gyengeséggé, majd alázattá alakult.

A kenyér az kenyér, a hús az hús, mindegyik mást jelképez, persze más-más történetekben, nem érdemes rajta azon túl rágódni, mint amit a fogak rágódnak, a fogaknál magasabb rendű törvény itt nemigen van.

– Azt mondtad, mesélsz – szólalt meg Vir. – Engem érdekelnek a mesék.

– Azt elhiszem. Nagy, kíváncsi szemeid vannak.

– Érdekelnek dolgok.

– Amikor ilyen fiatal voltam, engem is érdekeltek dolgok – mondta Amund. – A szüleim ezt nem mindig nézték jó szemmel. Sokszor rengeteg bogarat hazavittem csak azért, hogy lerajzoljam őket, tudod?

Vir a fejét rázta.

– Ennek semmi értelme! – fakadt ki. – Nekem olyan történet kell, amiben tanulok valamit a világról és az emberekről, és te olyan történetet akarsz mesélni, amiben te tanulsz dolgokat.

Amund megakadt. Ma már sokszor járt így, de még mindig meglepődött, mennyire máshogy is meg lehet ítélni dolgokat, Vir ehhez nagyon értett. Valóban, ennek a történetnek nincs közvetlen tétje, élményszerűsége, de Amund nem is ezt a történetet akarta elmondani, csak amolyan felvezetésnek használta volna – csakhogy Vir képes lenne megérteni a felvezetés, a mellékvágány és az érintőlegesség koncepcióját?

– Miről meséljek? – kérdezte Amund.

– Amiről ma még nem meséltél. Egész nap magadról meséltél, mesélj másokról. – Suttogóra vette a hangját. – Mesélj a zöld tollas emberekről.

Amund tűnődve az arcát simogatta.

– Mit akarsz tudni?

– Jól ismerted őket?

Amund felnevetett.

– Némelyiket. Annyira jól egyiket sem. Nem helyeseltem, hogy olyan fiatalok, akik most kezdték a tanulmányaikat, kijöjjenek ide. Tudod mi az, hogy tudomány?

Vir a fejét rázta.

Amund sóhajtott. Pont ez az. Egzakt dolog, kontextus nélkül. Valahol, valamikor, extrapoláció minimális ismeretekből. Elhamarkodott következtetések, majd tragédia.

– Rendben, elmesélem az egész történetet. Vagy addig, amíg el nem álmosodunk mind a ketten.

– Vagy amíg a Pillangó ide nem ér – mondta Vir. – Az talán érdekesebb lenne.

Amund megborzongott.

– Mióta… – Elharapta a száját. Felesleges bármit is kérdeznie. – A zöld tollas embereket nem így hívják igazából. Te azért mondod, mert smaragdszínű töltőtoll volt mindegyiknél, ami egyébként fantasztikus találmány. Az, hogy nekik mind egyforma és ilyen díszes tolluk van, ez… megint egy érdekes történet, de nem tartozik ide.

– Hát hová tartozik, ha nem ide? – nyafogott Vir. – Ha tényleg te is történetmondó vagy, nálad rosszabbal nemigen találkozhattam volna.

Erre a megjegyzésre Amund egy másik helyzetben, vagy talán másik világban meg is sértődött volna, de most csak mosolygott, mintha minden rendben volna.

– Nemigen – mondta.

Odafönt az égben a felhők megütköztek. A robajlás végigremegett a csontjain is. Hideg szél fújt be a falak résein.

Amund körülhordozta a tekintetét a kis kunyhón.

– Tudod, Vir… semmit nem értek abból, amit itt látok, és mégis, úgy érzem, itt elidőzhetnék egész életemben. Van úgy, hogy a legkisebb, legegyszerűbb dolgoknak vannak a leggazdagabb részletei, amelyek lenyűgözőbbek bárminél. A tudománynak végül is ez a lényege, hogy találunk egy kis darabka izét, aminek minden hajlatát, redőjét és tökéletlenségét ismerni és tudni akarjuk. Itt ez az épület, ez a falu, ti nem is gondoltok talán rá soha, de ha én innen elmegyek, talán egész életemben erről fogok mesélni.

– Ha nem ilyen kioktatóan, akkor már jobb mese lesz. És legalább másnak lesz egy meséd, ha nekem nem is. Pedig megígérted.

– Az már önmagában érdekes történet, hogy a zöld tollas emberek mit kerestek idekint, és miért tűntek el mind egy szálig. Gondolom, egyetértesz.

– Érdekesnek érdekes – ingatta ide-oda a fejét a lány. – De ebből a történetből még rengeteg dolog hiányzik. Hol vannak, akik csinálnak is valamit?

Megint dörgött.

– Eltűnni épp elég – mondta Amund.

Valamiféle szorongás lett úrrá rajta. Akárhogy próbálta ezt a beszédtémát megközelíteni, az mindig elszökkent, mint valami sikamlós halacska, akit túl nagy markú halász próbál megfogni. Ami még rosszabb, Amund volt az, aki leginkább válaszokat és történeteket akart hallani, nem feltétlenül Vir néha túlságosan disszonáns elbeszélésében, hanem tényszerűen.

Észrevette azt is, hogy fél. Nem érezte magát biztonságban: itt volt a megválaszolatlan kérdések és kusza, elvarratlan szálak gombolyagában, Szászálátka közepén, és nem értette, mi történik vele. Nem értette, miért jött el végül is, és miért nem hagyta ott az egészet, amikor alkalma volt rá – amikor ezerszer alkalma volt rá.

A tudomány, ötlött fel benne, de ez túlságosan könnyen előkapható, álságos válasz, az igazság mindig több, mint egy tudományos hipotézis, az igazság több, mint a tények összege, az igazság összetettebb bármelyik fondorlatos hazugságnál és kitalált történetnél is.

– Hányan laknak Szászálátka házaiban? – kérdezte aztán.

– Ketten-hárman.

– Úgy értem, összesen.

Vir csendben maradt.

Vajon tud számolni?

– Tízszer tíz család van, úgy mondják – mondta aztán. – Legalábbis ennyi ház épült eleinte.

– Eleinte? Szóval mégis tudsz valamit a történelemről.

Vir oldalra pillantott.

– Ezek nem kellemes dolgok – mondta. – Szeretném, ha maradnánk az eredeti tervnél, és te mesélnél a zöld tollas emberekről.

Odakint egy állat, vélhetően farkas felüvöltött. Nem azon a büszke hangján, amikor társait hívja, hanem fájdalmasan, amely vonyításba torzul, majd elhaló, szinte hangtalan nyüszítésbe.

Kakari-namira.

Apró, kék lánggal, füst nélkül égett a gyertya, amelyet Vir az asztal közepére tett.

A zöld tollas emberek meséje elmaradt. A vihar egyre jobban tombolt odakint.

 

 

2.

Amund az erdőn keresztül rohant. Arcán valami szurokszerű csordult le.

Nem emlékezett az ébredésre, csak a futásra, ahogy a lelkét is kileheli, körülötte az éji fák röpködtek, azok mögött pedig szemek figyelték.

Elterült egy tisztáson.

Csak bámulta a holdat, melynek kaján sarlója ott hullámzott látomásszerű ködpászmák mögött.

Reggel Vir szólongatta.

Amikor kiszedegette a hajából a tüskéket és leveleket, annyit tudott csak kinyögni, hogy szomjan fog halni.

– Ne törődj vele – mondta Vir. – Mit értesz az alatt, hogy a senkik birodalma?

Amund felvonta a szemöldökét.

– Mikor mondtam én ilyet?

Ekkor körülnézett, látta, hogy a tisztás valójában egy mesterségesen kialakított kis folt az erdőben. Totemszerű kőfaragványok ácsorogtak körülötte, festett szemeik megannyi színeket könnyeztek.

– Álmodban meséltél – mondta Vir. – Nem volt túlságosan érthető, de még mindig jobb a tegnap estinél.

Amund riadtan a zsebéhez kapott.

A füzetke összegyűrődött, nedves lett. Sietve átlapozta, a szavak viszont nem mondtak neki semmit. Zűrzavar, betűkből. Nincs jelentésük.

Felsóhajtott. Talán meg is könnyebbült, olyan teher volt ez, amelyet csak kerülgetett egy ideje, de az nem vitte őt előrébb.

– Mit keresek én itt? – kérdezte.

Vir nem válaszolt, csak fintorgott.

Undorító az az izé az arcodon – mutatott fel. – Gyere vissza, le kell mosni, különben olyan lesz a fejed, mint ez az erdő itt.

Vir kuncogott, de Amund rosszul érezte magát. Valami tényleg rászáradt az arcára, de nem akart hozzáérni.

Amikor visszaértek a faluba, többen segédkeztek abban, hogy letisztogassák, közben ilyeneket mondogattak:

– A fákról esett le. Onnan sok minden leesik.

A két napban, amíg Amund itt vendégeskedett, megfigyelte, hogy a helybéliek nagyon keveset beszélnek egymással, legalábbis olyan dolgokról, amelyek közvetlen információcserét szolgálnának – mintha kitalálnák egymás gondolatait, és amolyan hangyaszerűen egyszerre cselekednék meg azt, amire a bolynak szüksége van. Amikor pedig egymáshoz beszéltek, olyasmiket mondtak, amelyeket Amund nem mindig értett; nem feltétlenül azért, mert a szavakat nem ismerte, csak éppen volt mögöttük valami a háttérben, valami titkos közös tudás, egyfajta bennfentesség. Ez csak fokozta az érzését, mennyire kívülálló itt.

– Vir, én elindulok – mondta nem sokkal később a lánynak. – Estére talán visszatérek. Ha nem… mindegy, ne gyertek utánam.

– Miért mennénk?

Amund bólintott. Felesleges körök ezek.

A falu a keleti oldalon egy emelkedőben végződött, itt a fák ritkábbak voltak, mert sziklák szegélyezték az utat, amely lassan a hegyekbe vezetett. Hallani lehetett a kászmadarak vijjogását, néha hatalmas árnyékot vetettek, s időnként úgy tűnt, ezek az árnyékok önálló életet is élnek, függetlenül gazdájuktól: össze-vissza szaladgáltak Amund szeme előtt. Valahol egy patak csörgedezett. Sűrű, fojtó illatok keveredtek a levegőben, édes gyümölcsé, s talán égetett fűszereké.

Néhány perc múlva Amund elég magasan járt, hogy visszanézzen. Amikor még a kunyhók között sétálgatott, nem tűnt fel neki, mennyire széles a falu kiterjedése, a túloldalon pedig, talán egy óra járásra, egy kisebb fekete torony állt.

Amund megrázta a fejét. Most már nincs sok értelme kérdéseket feltenni.

A temető kapuját messziről felismerte. Az egész sírkert nem foglalt túl nagy területet, annál nagyobb volt a kertet körülvevő sziklafal, melynek járataiban, üregeiben és megszámlálhatatlan kamráiban a világ összes halottja elférne.

Belépett a kertkapun, de rá kellett jönnie, hogy nincs egyedül, két fiatal férfi egy hatalmas, vászonnal letakart valamit rángatott ki az egyik sziklaüregből, miközben egy magas nő figyelte őket.

Mindhárman gesztenyebarna ruhát hordtak, aranyszínű szegélyekkel.

– Hát, nem tévedtem nagyot! – kiáltott fel Amund. – Bárcsak a fejedbe látnék néha, Priora nővér!

A nő nem tett meg teljes fordulatot, hogy ránézzen, épp csak odapillantott, majd folytatta az események megfigyelését: jegyzetelt.

– Mi zavar jobban, hogy előbb értem ide, vagy az, hogy immár nővér vagyok? – kérdezte.

Amund bevágta maga mögött kertkaput.

– Ennek semmi köze kettőnkhöz, remélem, tudod.

A két férfi közben elengedte a terhet, amellyel eddig bajlódtak, az egyikük oda is szólt, mintegy félvállról, hogy valami gond van-e.

Priora intett, hogy semmi gond, majd Amundhoz fordult.

– Akkor mondd, mihez van köze?

Az mi ott a kezedben?

A leltárkönyv. Szeretnél valamit bejegyeztetni?

Nem, a toll. Mutasd csak.

Amund kikapta a nő kezéből a tollat. Megnézte magának: ametisztszínű, vékony, elegáns tervezés.

Megnyalta a száját, majd vonakodva visszaadta.

– Szóval így állunk – mondta. – Messze kerültünk egymástól, de legalább én ceruzát használok.

Priora hangosan felnevetett, talán hangosabban is, mint illene.

Ez zseniális, Amund! Csak így tovább! Módfelett szakszerű! Ha már itt tartunk, akár vissza is mehetnél oda, ahonnan jöttél. Bárhol is legyen az.

Elmenni, azt nem. Ehelyett inkább megnézte magának alaposabban a sziklaüregből elővonszolt csomagot.

Bár vászonba csavarták, és nagyobb volt, mint a két férfi együttvéve, Amund meg tudta állapítani, hogy valamiféle organikus dologról lehet szó. Nem egészen émelyítő, de nyugtalanító szag áradt belőle, és a talaj átnedvesedett ott, ahol vonszolták előtte.

– Priora, én nem akarok semmiféle következtetéseket levonni – szólalt meg végül Amund, a hangja remegett.

– Ne is. Szászálátka az én gondom.

– És ez csak egy, ugye?

– Ez? – mutatott Priora a vászonra. – Ez nem is az egész. Szétesett. Ki kell vakarni onnan, ami még megmaradt, teljesen kiábrándító.

Amund a földre roskadt.

– Szászálatka nem a te gondod, soha nem volt, soha nem is lesz – mondta. – Nem akarom, hogy idehozz még több embert.

Priora megérintette Amund vállát.

– Fel kell számolni az egészet, és tudod, hogy nincs túl sok beleszólásom.

– De a véleményedet kikérik. Mindig van másik lehetőség.

– Nem értem, miért olyan fontos ez neked.

Amund tekintete elködösödött. Nem sírhat Priora előtt, főleg úgy, hogy ő maga sem érti, mi történik ebben a pillanatban. A két férfi is őt nézte.

– Kakari-namira – suttogta.

Csend lett, hosszú másodpercekig, a levegő mintha vibrált volna. A távolban a madarak is elcsendesedtek. A vászon alatt a hatalmas, formátlan tömeg megmozdult, némiképp összeroskadt.

– Ez minden, Amund? – kérdezte Priora.

– Talán még annyi, hogy szörnyű ember vagyok.

Nem bírta tovább. Otthagyta őket, de nem ment egyenesen vissza a faluba, úgy vélte, sokkal többet is megtehet még, mielőtt lemegy a nap. A fákat harkályok kalapálták, rovarok zizegtek, a tegnapi vihar még mindig ott függött az égen, mintha azon tétovázna, megéri-e még egyszer kiereszteni a haragját.

Végül Amund egy kidőlt fán pihent meg, elővette ismét a jegyzetfüzetét – valamiért nem dobta el annak ellenére sem, hogy az előző jegyzeteiből alig maradt valami a maszatolt grafitot leszámítva.

– A senkik birodalma – töprengett. – A föld alatt mocorgó.

Tompa ceruzájával megpróbált az egyik üresen maradt papírlapra rajzolni – a temető alaprajzát, a lopva megpillantott írásjegyeket, a vászonba tekert irdatlan maradvány alakját.

Nem sokkal később az erdőben bolyongott, megpróbálta körüljárni Szászálátka teljes határát, nyomokat keresett, de amit talált, csak gomba, moha, ágak – annak idején minden ilyesminek tudta a nevét, a hierarchiákat, és most tessék, egyiknek sincs jelentősége, jelentése, célja, vagy akár haszna ebben a helyzetben.

Letérdelt, majd könyékig belenyúlt a nedves, puha talajba. A távolban mintha csengők szóltak volna.

Ekkor megérezte, bár csak egy pillanatra, hogy a föld, a benne található férgek, gyökerek, apró törmelékek, ezek mind valami nagyobb célt szolgálnak, tele van élettel a világ. Elméje most a múltba révedt, városokat, akadémiákat járt be, hatalmas tornyaik, sikátoraik között indák, kóborló lidércfények, épületeikben nyüzsgő magiszterek és rosszindulatú tudás szakácsai… katlanok.

Keze valami szilárdat tapintott.

Kihúzta, egy kő volt. Fekete. Talán megkövült szurok. Nem túl kemény, akár rugalmassá is válhat hő hatására, de erről csak kísérletek útján bizonyosodhatna meg. Egy ideig nézegette, majd elhajította, messzire.

Amikor visszaért a faluba, Vir végigmérte.

– Most rosszabbul festesz, mint amikor elindultál – mondta. – Ha találgatnom kellene… egy dal felvidítana, Amund?

– Persze. Másról nem is lehet szó.

A karjára pillantott: az tiszta volt.

 

 

3.

A következő napokban Amund jobban megismerte a helybélieket, és időnként megmászta a hegyi utat, hogy meglesse a temető környékét. Eljutott a fekete toronyhoz is, egy egész napot töltött ott.

– Priora nekem egyszer azt mondta, hogy kutatnom kellene a városnevek etimológiáját, és mostanában Szászálátka szótagjain gondolkoztam, mit jelenthetnek.

Vir egy ideig csendben erőlködött egy mogyoró feltörésével, majd azt mondta:

– Felesleges, nem a te nyelved munkája.

– Száz-hála-átka. Ez hogy tetszik?

– Tudod, néha szeretnék ennyire lelkes lenni, mint amilyen te vagy, de én érzek valamit a levegőben, ami rosszabb, mint amit valaha éreztem. Száz családunk van, igaz, de nem a hálás természetünk hozza ránk az átkot.

Amund eltűnődött.

– Előfordulhat, hogy mégis. – Kikapta a lány kezéből a mogyorót, hüvelyk- és mutatóujja közé fogta, majd jött a reccsenés. – Sokat gyakoroltam. Nagyon régen.

– Mesélj a vízről – kérte Vir. Elrágta a mogyorót. – Ez lesz talán a kedvenc mesém.

– A legkisebb dolgoktól a legnagyobbig – mesélte Amund. – A víz meséje a világmindenség meséje. Az atomok prológusa: egy oxigén, két hidrogén, kötődnek, mint a szeretők. Láttam a víz születését egy kémcsőben, és láttam a végtelen óceánt, ahogy a nap sugarai csillognak a hullámain. Láttam vad zuhanását hegyek magasából, láttam, ahogy felszárad a kutak széléről. Forró gőz és hideg jég: gyilkos, vagy a tudomány szolgája?

– Mi van az óceán mélyén? – kérdezte Vir.

– Mi van a felhők tetején?

– Ezek a dolgok olyan távolinak tűnnek – mondta Vir. – Soha nem láttam a hópelyheket, amikről meséltél.

Még hosszú percekig beszélgettek.

Aznap este felavatták a nagy tüzet. A falu közepén rakták meg, és beragyogta a környéket. Az idősebbek leültek, és megpróbálták kifürkészni a titkait. A fiatalok ide-oda kóvályogtak, ettek és ittak, és meglepő módon beszélgettek is.

Az éjfél közeledtével egyre többen dúdoltak valamit, harmonikus egységben. Mély, egyszerű hang ismétlése: mmmmmh-mm.

Amund is elkapta a ritmusát, felemelő érzés volt.

Később a tűz elaludni készült, az emberek is visszatértek a kunyhóikba, de Amund maradni akart, ott ült a falu legöregebb férfija, Haré mellett, csendben figyelték a parazsat.

– Valami célja van, hogy velünk maradtál – szólalt meg az öregember. – Nagy áldozat.

– Nem nagy, igazából nem – mondta Amund. – Egy olyan embernek, akinek nincs másik élete, annak nem.

– Közel van a vége ennek is.

A hideg végigfutott Amund hátán. Talán csak a szél miatt, talán az öreg szavai miatt, de ez utóbbi nem annyira valószínű. Tudta, amit tudnia kellett, Haré sem lát többet annál.

– A fák… – Az öregember felemelte az ujját. – A fák bölcsessége. Hallod, ahogy ropognak az ágaik. Szárnyak mozognak a sötétben. A talaj életre kel éjszaka.

– Igen – mondta Amund. – Igen, valami közeledik. És több is annál.

Apró lángok támadtak fel itt-ott az elszenesedett farakás egyik-másik pontján. A tűz is küzd, hogy élhessen. Mindennek és mindenkinek küzdenie kellene. Aztán van úgy, hogy elkerülhetetlen, hogy kialudjon az élet, akármilyen jelentős vagy jelentéktelen: itt ez a tűz, nem szolgált igazán célt, nem fogják megírni a történetét, de ragyogott, elért valamit, hatott az emberekre, hatott a halott fákra, hatott a rovarokra, akik a közelébe tévedtek. Hamarosan vége, de létezésének jogát még mindig megpróbálja elmarni.

Amund most bűntudatot érzett, de nem tudta megmondani, miért. Nem az ő hibája, hogy nincs hatalma irányíthatatlan dolgok felett, bár talán ha többet tudna a világ működéséről, az emberekről, talán akkor minden más lenne. Talán ha más döntéseket hozott volna egy hete, egy hónapja, az azelőtti évben, vagy amikor először elkapott egy bogarat, hogy megvizsgálja.

Akkor eszébe jutott Priora. Aztán Vir.

A vén Haré mély levegőt vett, kifújta. Remegő levegővétel volt ez, Amund úgy gondolta, valami betegség miatt lehet.

Aztán énekelni kezdett. Halkan, érzelmek nélkül: egy régi mondóka.

 

Színeid, feketén-fehéren

Kakari és namira.

Ölsz-szeretsz, tüzed ég, vízbe fúlsz

Kakari és namira

Föld alatt mocorgó, fák között szárnyaló

Kakari és namira.

 

Amund észrevette, hogy Haré ütögeti a ritmust az ujjaival a térdén. Hallgatta a dalt, próbálta megfejteni a mögötte rejlő titkokat, de néha nem is figyelt a szavakra, csak az ide-oda kopogó ujjakra.

A fák ropogtak. A szél fújt. A tűz halni készült.

Amund a zsebéből előszedte a füzetet. Átlapozta: új oldalak, új rajzok és új gondolatok születtek rajta, amióta a régiek elkenődtek.

A parázsra dobta.

A tűz még egyszer felkapaszkodott, mohón átrágta magát a papíron, majd mintha rádöbbenne saját reményének feleslegességére, ismét lekushadt.

– Megyek – mondta Amund.

Haré nem válaszolt. Ő maradt.

Amikor belépett a kunyhó ajtaján, csak a kék gyertyaláng égett. Az egyik oldalon Vir apja aludt, a másikon a kislány.

Amund csendben odalépett a lányhoz, leguggolt, nézte egy ideig, majd leült mellé.

Kinyitotta a száját, aztán becsukta. Annyi mindent kellene még mesélnie, vagy legalább mondani valamit, egy szót, egy biztató gondolatot, akármit.

Ha Vir ezt a vágyát megérezné, most kinyitná a szemét, odafordulna hozzá, és megkérdezné: van még egy történeted?, és akkor erre Amund azt válaszolná: igen, de már csak egy, az utolsó, és erre a lány megkérdezné: annak legalább jó vége van?, amire az lenne a felelet: megtudod, mielőtt a nap felkel.

És ekkor, csendben ugyan, hogy ne ébressze fel a lányt, de fájdalmasan, elsírta magát.

Sírt percekig, amíg meg nem sejtette, hogy a tűz odakint már kialudt, ekkor megsimogatta a lány haját, ő megmozdult, de nem ébredt fel. Jönnek, gondolta Amund. Hiába minden erőfeszítése, ennek a mesének nincs igazán jó vége, de talán valamit sikerült elérnie, valami egészen aprót. S ebben a pillanatban tudta is: elég volt körülnéznie, az ismerős kék láng, a fák borzongató ropogása, a kislány halk szuszogása… Szászálátka végtelen nyugalma.

Amund végre tartozott valahová.