Illighaen tanult fia volt egy tudatlan országnak.
Mert hiszen kicsodák a királyok? Parázna bábok: hangosak, tudatlanok, ostobák. Nyernek vagy vesztenek – véres sisakkal lebuknak a lóról a csatatéren, vagy boroskupával a kezükben ünnepelnek. Persze még itt, a normannok földjén is akadnak tudós férfiak, akik ismerik a természet törvényeit. Varázslók, akik hókusz-pókuszaikkal felkorbácsolják a tengert, vagy meghosszabbítják a napéjegyenlőség óráit.
Illighaen lenézte a jövendőmondókat, és nemcsak az ilyen csavargó-féléket, hanem a rangosakat is. A valóságot lehet persze befolyásolni  – hiszen mi más a valóság, ha nem a szavak és a tárgyak bonyolult kölcsönhatása, amit a költők, a törvények és a szokások egyszerre alakítanak? Változtat-e egy mondaton, ha gyönyörű kódexlapra, hajlékony virágindák közé pingálod? Valamit igen, de ki tudná az igent nemmé, a tengert szárazzá, a havat vörössé, a földet hófehérré változtatni?
A világ igenis érthető. És csak a tompa agyúak remélik, hogy nem lehet rajta változtatni. De ostobák azok is, akik azt remélik, hogy a valóságot kiismerhetetlenné tehetik.
Illighaennek a kiismerés volt a hivatása, a hóbortja, a szakterülete, a kenyere. Kényelmes tengerparti házban élt a nagyapjával és az édesapjával, a másik két  Illighaennel. És ez a szép, tengerparti ház minden percben egy  boldogabb világra emlékeztette. Ismeretlen kezek még azelőtt emelték a falakat, mielőtt Normandiát elöntötte volna a féktelenség és a szenvedély..

Őket, az Illighaeneket a tudásuk védelmezte. Meg természetesen maga a villa, hiszen minden ház őriz az építőiből egy lélegzetvételnyi életet. Kéziratok, szökőkutak, íriszek, hajlongó boltívek. A könyvtár tele ismeretlen, ráncos kézirattekercsekkel, melyeket a modern kor elméi tisztelnek, ámde nem értenek meg. Illighaen nagyapja arra azért képes volt, hogy a ház fölé örökös alkonyt varázsoljon, és a kertben az íriszeket halhatatlanná tegye. De nem ilyen hókuszpókuszokkal kereste a pénzt, hanem a józan eszével.
Minden tavasszal barbár királyok keresték fel, hogy véleményét kérjék a csillagok állásáról, étvágytalan trónörökösökről, vagy egy később megindítandó hadjáratról. Nem volt nehéz: csak mérlegelnie kellett. És minden télen összekulcsolt kezű, meddő hercegnék érkeztek, hogy örökösük szülessen. Ha a hercegné nem volt túl öreg, akkor hagyták, hogy a férje nélkül találkozzon egy szélszellemmel. Ha pedig se a szellemek, se a varázsfőzetek sem segítettek, akkor a hercegné karjára tettek egy árva gyermeket. A tündérek ajándéka! Vigyázz rá nővérem!
Mert hiszen volt miből válogatni. Normandia földjén több árva gyerek élt, mint örökös után sóvárgó hercegné. És az Illighaenek rejtélyekből sem szenvedtek hiányt. Járvány terjed a szigetekről? Túl sok eső hullott? Késik a tavasz? Egy Illighaennek mindenre volt magyarázata. Sőt nemcsak magyarázata. Aki a három Illighaen tanácsait megfogadta, az meghosszabította az életét.Ne veszítsd el a fejed! Ne szomorkodj túl sokat, és naponta kétszer moss kezet! Ne menj a halottak közelébe!
Ezekért a tanácsokért a királyok pénzzel, rabszolgákkal és védelemmel fizettek. Ám néha tündérek is megkeresték őket, tán hogy jobban kiismerhessék magukat. De mivel fizet egy tündér, akit csak mások vágyakozása tart életben? Az Illighaenek felsöpörtették velük az udvart, vagy a konyhában dolgoztatták őket. Számos ellenállhatatlan pillantású tündér súrolta már náluk az üstöket.
Mert az Illighanek mintaszerű házaséletet éltek. Nem lehetett sóhajtásokkal kifizetni őket.
De most ez a barátságosan kimért világ is összeomlani látszott.
Történelemnek a megtörtént dolgokról való tudást hívjuk, az eseményeknek azt a sorát, amiből már kivontuk a rettegést, a bizonytalanságot és a félelmet. Hiszen a tegnapra holnap jön. Minden csatában vannak vesztesek és győztesek. Az átkok – ha gyakran ismételgetik őket – beteljesednek. Az Illighaenek krónikások is voltak, így aztán életük minden percében rászorultak a józan észre. Miközben jövendő csaták kimenetelét latolgatták, a könyvtáruk félhomályában évkönyveket szerkesztettek. Csaták, mennyegzők, békekötések – egymás után, tanulságos rendben. Ha majd eljő az utókor, úgy találják majd, hogy ebben a tengerparti házban bölcs férfiak éltek.

No, de a zavar mindig a fejekben kezdődik el.
Partra száll egy szedett-vedett sereg Normandiában, és a támadók úgy látják, hogy az emberek szőrén-szálán eltűntek! Miközben a normannok – persze láthatatlanul – követik őket az erdőbe, és kényelmesen lemészárolják őket! A támadókkal érkező királyfit eközben még meg nem született normannok rejtegetik az erdőben.
Vagy az a bizarr história, ami a galegók földjén esett meg! Egy kis csitri a kútba dobja a titokban szült kisfiát, de a gyerek feltámad, és mint valami rosszindulatú kísértet, egész Hispániát átjátssza a mórok kezébe.  És mindezt nem babonás vénasszonyok mesélgetik, hanem a vizigót király tanácsadói!
De mi is az igazság? Hiszen ki hallott olyan krónikáról, ahol a halottak visszatérnek, és az ugyanabban az időben élők hol látják egymást, hol nem? A legfiatalabb Illighaenre hárult a feladat, hogy ezt a rengeteg gyanús jelet kiértékelje.

Hol zavarodott meg az idő először?
Illighaen gondosan számba vette a gyanús jeleket. Járványokat, gyanús szélrohamokat, betegségeket. Különös helyeket, amik nincsenek alávetve a józan észnek.

Ott az a semmibe vesző, kopár, csúf sziget Írország mellett!  Mintha ez a szigetecske – aminek még a nevét sem merik a tengerészek kimondani – lenne minden zavar eredője. Azt mondják,  ki lehet kötni a partjain, de sohasem lehet a szigetről visszatérni. Hát micsoda botránya ez a tengernek! Vagy a józan észnek! És amit a királynéról, Bandemag feleségéről rebesgetnek! A dán Bilgerdis, ez a megbízható, csak az alattvalók jóllétével törődő hölgy állítja, hogy minden nap verssorokat csereberélnek… De nem álmok vagy egy titokzatos küldönc, hanem a szél hozza-viszi a szavakat…
Ha nők nem alusszák ki rendesen magukat, képesek a történelmet is kiforgatni, töprengett Illighaen. No de  mi lehet az igazság? Ha az ember a jelenben él – és ugyan hol élne másutt –, mindig találkozik rettegéssel, a bizonytalanságtól való mániákus irtózással. A krónikások ezeket persze kihagyják az elbeszéléseikből. Látott-e valaki olyan ledobott követ, ami nem lefelé, hanem felfelé esik?
Pedig megtörténhet, csakhogy az ilyen kövecskéknek nincs helye a krónikákban. Hiszen a történészek mindig a rendet kutatják. Nem a félelmeket és nem az előjeleket. Egy jó krónikás feljegyzi a győztes nevét, aztán (utólag) számba veszi azokat az okokat, amiért ennek vagy amannak kellett győznie.
No de egy sziget, ahol a természet törvényei sem érvényesek?
Illighaen azon töprengett, hogy a sok furcsaság vajon nem az idő befejezetlenségével függ-e össze? Egy krónikás idővonalat húz, és azon lépeget, pedig tudja, hogy a múlt sohasem ér véget végérvényesen. A bölcsek azt mondják, hogy a Krisztus utáni VIII. században élünk. Na de mit jelent ez? Hisz a kereszténység ma már véget érni látszik. A Feröer-szigeteken Kirklan király ledobta a válláról a keresztet, és visszatért a saját őseihez. Ma megint szabadon, a saját feje után imádkozhat mindenki.
Na de mit számít, hogy milyen módon imádkoznak az emberek? Ő, Illighaen csak a tényeket szerette, és közben magának sem merte bevallani, hogy unatkozik, az apja, a nagyapja, az anyja, a nagyanyja, a felesége, a gyerekei és a halhatatlanná tett íriszei között.

Illighaen harminchárom hajóskapitánnyal tárgyalt, hogy melyikük kötne ki Bandemag király országában, azon a törvénytelen kis szigeten.De a kikötőben mindenki kinevette.
Pedig Illighaen érvelt, perelt, vitatkozott, magyarázott. Hiszen a  hullámok nem tesznek különbséget a sziget és sziget között! De a hajósok nevettek. Azon a szigeten – mesélték – ma már csak halottak élnek. Szép időben a fedélzetről látni, ahogy Bandemag király a sziklákon ruha nélkül csúszik-mászik. Talán elpusztult valami járványban, és azért bolyong fel-alá, mert nem akadt senki, hogy eltemesse.
Illighaen csak nevetett ezeken a képtelen rémségeken. Magában persze nem zárta ki, hogy a szigeten valami kínos betegség tört ki, és ez – sajnálatos, de érthető módon – megzavarta az a szigetlakók elméjét. De közben a babonákat szidta: a tudatlanságot és a hiszékenységet, amely életerős férfiakat is képes nyávogó vénasszonyokká változtatni…

A rakparton csend támadt. Az egyik fickó, egy ingerült dán hajós nem hallgathatott tovább: – Ne sipítozz tovább! – sziszegte dühösen. – Felszállsz a hajómra, és ha egész úton tartod a szád, egy csónakon kiraklak a sziget közelében. Aztán majd meglátjuk, visszatérsz-e.