Anci néni apró, töpörödött öregasszony volt már, amikor megismertem. Régen szép lány lehetett, azt mesélték a házban, hogy fiatal korában sorban álltak érte a kérők. De mostanra szépsége megkopott, vonásai megnyúltak, bántóan élessé váltak. Az embernek folyton az volt az érzése, amikor ránézett, mintha egy varjút látna. Amióta a férje meghalt – és ennek már húsz éve –Anci néni szinte csak feketében járt. Szerettem Anci nénit, gyakran szaladtam le hozzá aprócska garzonjába. Ilyenkor mindig süteménnyel kínált, és mesélt. Régi történeteket, egy régi világról. Órákig elidőztem nála. Anyám mindig a húgomat küldte le értem, hogy figyelmeztessen, ideje befejezni a vendégeskedést.

Egyetlen dolog zavart csak benne, az a savanykás szag, ami ellepte az egész lakását. Magamban öregszagnak hívtam. Hiába szóltam, hogy nyissa ki az ablakot, s ő hiába tett szorgosan eleget a kérésemnek, a szag nem tűnt el. Az évek során belepréselődött a falakba, a falak közti repedésekbe, beleivódott a bútorokba, a ruhákba. Részévé vált Anci néni otthonának, ahogy magának Anci néninek is. Megkerülhetetlen, figyelmen kívül hagyhatatlan részévé. Ilyen volt az öregasszony, csendes, a légynek sem ártott soha.

Hanem aztán, egyik napról a másikra furcsa történeteket kezdett mesélni. Azt mondta, éjszakánként valaki járkál a lakásában, és attól fél, hogy meg akarja erőszakolni. Nem hittem neki, ahogy nem hitt a többi lakó sem. A szomszédok, akikkel jóban volt, mind azt gondolták, megőrült. Én is azt gondoltam. Idővel a mesék egyre vadabb formát öltöttek. Már nem csak egyetlen emberről szóltak, Anci néni egy egész hadsereggel viaskodott. Bujkált, menekült előlük, bútorokat tologatott, borogatott. Egyik délután, mikor lementem hozzá (az ajtót érdekes módon mindig nyitva hagyta), a szekrényben találtam rá. Remegett, mint egy kisgyerek. Kétségbeesve hadarta, hogy most már nem csak a hadsereggel küzd, hanem a lakást sáskákként ellepő hangyákkal is, és attól fél, hogy a hangyák a fülén keresztül bemásznak az agyába. A szomszédok kihívták  az orvost, és elvitték Anci nénit.

Aznap este és utána is hiába kérdeztem anyámat, hova vitték, nem felelt. Sírtam, toporzékoltam, könyörögtem, hogy mondják meg, hol van, de nem mondták.

Teltek-múltak a hetek, s én szép lassan kezdtem elfogadni, hogy nem jön vissza többé. Már nem gondoltam az őt folyton körülölelő szomorúságra, sem a fura szagra, sem éles vonásaira és varjúszerű ábrázatára. Lassan elfelejtettem a rémtörténeteit is.

Egy napon aztán mégis megjelent. Könnyű, elegáns, világos színű nyári ruhában, szalmakalappal a fején igyekezett a kapu felé, egy korabeli férfi társaságában. Köszöntem, de ő nem köszönt vissza, csak biccentett egyet, majd elfordította a fejét, és továbbment.

Mostanában már nem látogatom Anci nénit. Az ajtaját zárva tartja, a házból senkivel nem beszél. Délutánonként az ismeretlen férfiba karolva sétálgat. Az arca kisimult, s mintha kevesebb ránc lenne rajta.

Már nem egy varjút látok, amikor ránézek…

(Részlet az Úszómester néhány szezonra c. regényből)

Kanyos, a délutános pincér kilépett a zuhany alól és fejest ugrott a medencébe. Néhány hossz leúszása után az úszómester köve felé tempózott. Ami üres volt. Prüszkölve mászott ki, a forró kő mellett leült a peremre. A hangszóró éppen akkor mondta be, hogy az úszómestert keresik és várják a 12-es kabin előtt. Várhatják, gondolta. Én is várom. Melyikünk győz?…

Visszaugrott az átforrósodott kőről a zöldes és klórszagú hullámokba és a víztükör közepére pillangózott, onnan nézte meg, ki keresi az úszómestert. A kabinos asszony mellett egy porköpenyes hölgy nézelődött a strand hársfái felé, mintha a lombok közül várná a férfi előbukkanását. Sohasem láttam, gondolta Kanyos. És hol tekereg ez a Piusz? Biztosan beletörött valamelyik kulcs a kabinajtóba és azt bütyköli… Volt énektanára közeledett. Nagyon soványan és nagyon barnán. A gyerekek Béla bácsija őskomlói volt, bár Pesten, a minisztériumban más pozíciókat töltött be, de a néhány évvel ezelőtti magyarországi történések őt visszarepítették szülőföldjére, s azóta csak tanári hivatásának és gyermekkórusának élt. „Hálás lehet, hogy megúszta ennyivel.” Ezt egy pártkorifeus mondta, igaz, alaposan benne volt a kilencven csöpp, csitítgatta is egy rokona. „Aki ital mellett politizál, rosszul politizál, Imrém.” Egyik szesztestvér a Szállásfaluból meg is tódította. „…Az egy bányaló.” Kanyos éppen szabadnapos volt, a kollegájától értesült a szóváltásról, nem tulajdonított fontosságot a dolgoknak. Előfordul. Ahol dolgozott, elég gyakran bányaló értelmi szintje alá itták magukat, ha engedték nekik. Mármint ivótársak, pincérek. Ezeknek meg senki nem kívánt vagy mert szólni. A maguk köreiből ritkán is vetődtek ilyen helyekre.

– Jó szerencsét, Béla bácsi! Mikor láthatjuk nálunk? – szólította meg a görnyedt, magas karnagyot. Ő közelebb lépett a szárítkozó férfihez, és ahogy felismerte régi diákját, homlokára csapott. Kanyos! A Pepitában dolgozol még? Megyek majd, persze. Megyünk Sándor tanár úrral, de most nagyon nem érünk rá. Tudod, mennyi munka van ilyenkor még? Na, mutasd a gyűrűs ujjad, fiam! Mindkettőt. Vagy a kabinban hagytad azt az arany karikát? Ne mondd, hogy senki nem kívánt még igazi, erkölcsös férjjé tenni!…

– Csak Béla bácsi után – hárította nevetve a tanár érdeklődését az egykori diák. Volt egy arany foga a tanár úrnak, de a szóban forgó arany karikát ő sem hordta még életében. Hogy áhítozott-e rá, vagy belekényelmesedett a művészféléknek errefelé kijáró női kegyekbe, jó lett volna tudni. Végül is a férfiak alkalmasak a magányosan töltött évekre, sőt életre is, tekintsük a remetéket, ám teljes értéket egy idő után – megfeszülhetett akár a teremtés úgynevezett koronája – a díjakon, érdemeken, akár országos dicsőségen kívül csak egy elismert, mindegy milyen, akár a legboldogtalanabb, családi háttér jelentett a városban. Nagyon magasra akartak nézni ezek a nagyon mélyből kiáltozó sorsok.

A karnagy azon volt, hogy találkozzon az együttrezdülés belső, A hangjával, amit a lélek hangjának is mondanak. És alkalmanként a fürdőmedence vizét kanalazva tenyerével, az erdők ide-oda tekergő útjain lihegve, anyja kertjének szőlősorait kapálva, kötözve, permetezve a végkimerülés határán érkezett el ez a hang, s a vele járó küszöbátlépés bensőséges, békés s egyszerre otthonos árnyalatot nyert világ vette körül. Csak percekig szokott ez tartani. A kórusaival éppen úgy, akár a kegyeiket buzgón rá tékozló asszonyokkal. De általuk olyan igazi és végtelennek ígérkező harmónia nyitotta meg ajtaját, hogy életcél rangjára emelődött minden ilyen alkalom, be sem vallva magának. A torkosság, a hedonizmus sajátos válfajának tekintette az ilyen alkalmakat, olykor viszont vallásokkal hozta párhuzamba e küzdelmes átlépéseket. Akinek hangversenypódiumon már volt hangvilla a kezében és fülénél, ő a megmondhatója, hogy milyen semmicske, lélegzetvételnyi idő alatt lelünk rá a kezdet rezdüléseire. „De nem veszíthetjük el!” Emelte fel figyelmeztetően az ujját, beszélgetve Sándor tanár úrral a Pepita valamelyik asztalánál. Kollegája vele egy idős volt, négy gyerek mondta apjának, az öt tornyú város pedagógusképző egyeteméről került át egy itteni általános iskolába. Annyi kezdetleges, bizalomébresztő vagy éppen hervasztó buzgalommal, mozdulattal, akarással, elszánással találkozott, különösen az ide kerülése utáni első években, hogy olykor szorongás vette elő a jövőjét, a jövőt illetően. Néha meg ellenkezőleg: felvillanyozta egy osztályban tartott szolfézs-óra, egy szólampróba, mesterének egy-egy biciniuma, vagy az iskolaudvar jegenyéinek szellő mozgatta aranylása. Továbbra is bejárt az öt tornyú város hangversenyeire, édesanyja halála után gyakran kint is aludt valamelyik szállodában és reggel a korai busszal érkezett haza, sétált be órára. Megépülvén az öt tornyú város magas, impozáns TV-tornya, éppen ráláthatott a karcsú, piros és fehér építményre a házukból. Jó darabig szükségtelennek látta az örökégő mellé egy naptári lelket is viselni, de aztán hozzászokott közellétéhez, sudárságához, romlatlan fiatalsága színeihez, és az, vagyis ő: mintha alkalmazkodni igyekezne hangulatához. A szoba nyugati ablakánál szoktak találkozni. Béla édesanyja néha benyitott ezért-azért, hozta a kivasalt ingét, kivitte a kávéspoharakat, megöntözte a muskátlit, a vitorlavirágot, a port letörölgette, na és titokban figyelte, mit bámul, hová bambul a fia. Mit néz, amikor süt a nap, miért nem néz, amikor esik vagy köd van. Mit motyorászik esténként a nyitott ablaknál. Egy nap mégis összeszedte a bátorságát és rákérdezett.

– Kivel beszélgetsz, fiam?

– A menyasszonyommal.

Anyja meghökkent. Ha nem is túl sokat, de tudott egyet-mást fia nőügyeiről, regéltek neki a piacon, a buszon, a boltban, ahova járni szokott kenyérért. Azzal viszont most kerül szembe, hogy az ilyen művészféléknek, amilyen a fia, miféle hóbortjaik lehetnek. Hallott már éppen eleget megőrül festőkről, írókról, öngyilkos zenészekről, táncdalénekesekről. De amikor Béla kimutatott az ablakon, megszeppenve bár, de oda lépett. Senkit és semmit nem látott a virágágyáson, a kerítésen és az erdőn túl.

– Elbújt az a lány? – kérdezte szinte önmagától, de elég hangosan.

– Dehogyis, Anya, láthatod te is. Ott áll az erdőn és hegyen túl. – Az asszony meresztgette a szemét, aztán a fiára nézett és a fejét rázta.

– Hát nem látod, Anya? Ott áll. Piros és fehér a ruhája. – Soha rá nem jött volni, kiről van szó, ha fia kacagva ki nem böki: – A tévétorony. Tényleg nem látod, Édesanyám? – Azzal meghajolt és tréfás szertartásossággal bókolt. – Hölgyeim, Önök még nem ismerik egymást. Van szerencsém bemutatni Pirit, Piri van szerencsém bemutatni Zsókát, az édesanyámat! Az anyja nem tudta, nevessen, vagy meghatódjon.

– Jó, elég, fiam. Gyertek vacsorázni – mondta és előre ment.

Béla apja, Daru Lőrinc a bányánál dolgozott, amíg, akár Béla apai nagyapját, el nem vitte a szilikózis. Anyja egy Zengő alatti faluban született, vendek, svábok voltak a szülei, illetve a karnagy nagyszülei. Lovász Erzsébet szülőfaluját és a bányászfalut összekötő kavicsos út mellé régen, igen régen, jövőt látó kezek cseresznyefákat ültettek, körülbelül öt kilométer hosszan a falutól. Az asszonyok, az ő anyja is, ha befőzni, kompótnak eltenni akartak, netán a család foga cseresznyelevesre, cseresznye-bélesre fájt, csak szóltak a lányoknak s azok indultak is a füles kosárral gyalog vagy kerékpáron. Az Egregyen túli híd már kívül esett a falun. A település lakói csak Legényhívónak nevezték ezt az útszakaszt. Vasárnap délutánokon a falubeli lányok összefogózva sétálgattak a hídig, a karfára dőlve nézték a patak vizét, álmodoztak, sutyorogtak, nevetgéltek és aztán mentek tovább, kifelé a faluból. Béla apjával itt ismerkedett össze édesanyja. A fiú bányász létére egyelőre felmentést kapott a behívók elől. Az ismeretségből jegyesség, abból házasság lett, s alig esztendő múlva, hogy a cseresznyefák felől fúvó szél vagy a szentlélek egybefújta őket, megszületett a fiuk. Akkor már nem számított háborús behívóra senki. Akkor már a bányászfaluban éltek, egy átmeneti szálláson szorongtak, a később megépült kenyérgyár felett.

A karnagy Kanyos nagyapjától tanult szájharmonikázni, váltós, kromatikus pofagyalu volt. Öreg Kanyos, mielőtt a fővárosból kitiltották, még Pesten cserélte el az ő nyomógombos harmonikáját erre az amerikaiak által kedvelt portékára, azt pedig, mint állította, még Kassáról hozta magával. Fontoskodással kevert büszkeséggel mondta, hogy „frontot járt” harmonika volt. „Frontot járt”. Daru Béla karnagy erre a megkülönböztető, állandósult jelzőre emlékezett, a többit, talán a lényeget, elfelejtette. Ahogy azt is, hogy megtudja Kanyostól, igazán járt-e Kanyos nagyapja és hangszere a harctereken.

Majdnem kiesem az ágyból, amikor a fülem mellett felüvölt a telefon. Súlyos könyv zuhan az ölemből a padlóra. Begyógyult szemekkel nyomom ki az ébresztőt, aztán szó szerint átesem az imént leesett könyvön. Undorral nézek rá. Kanji és kana. Még most is vonások táncolnak előttem.

Levágom a Kanji és kanát az íróasztalomra, és kibotorkálok a fürdőbe. Út közben beleütközöm anyába.

– Jó reggelt – köszön anya.

– Ohayo – nyögöm, és elsunnyogok mellette.

Ráborulok a mosdóra, és próbálom kimosni a szememből a fáradtságot és a kanjikat. Anya utánam jön, megáll a fürdőszoba ajtóban.

– Reggeli? – kérdi.

– Hai – vetem oda.

– Nagyon vicces – jegyzi meg, mire kérdőn nézek fel rá. Nem értem, mire gondol. Megrázza a fejét, és kimegy a konyhába. Meghallom a kávéfőző szürcsögését. Zene füleimnek.

Ma reggel valahogy nem akar helyreállni az egyensúlyérzékem – általában esetlen vagyok ébredés után, aztán hamar rendbe jövök. De ma nem. Visszabotladozok a szobámba, közben vagy kétszer meg kell kapaszkodnom egy-egy könyvespolcba, hogy el ne essek.

Azért sikerül felöltöznöm, de az út ki a konyhába legalább olyan keserves, mint a szobámba vezető. Furcsán érzem magam. Ezt megmondom anyának is.

– Kibun ga hen.

Anya sóhajt. – Nincs korán a hülyéskedéshez?

– Nani? – kérdezem. Nem értem, mi a gondja.

– Hagyd már abba. Amikor angolul szórakoztok az öcséddel, azt még megértem valahogy, de ez a japán! Mintha halandzsáznál.

– Nihongo? Dou iu imi? – kérdezek vissza újból, de valami motoszkálni kezd a fejemben. Nagyon furcsán érzem magam. Tudom, hogy valami nincs rendben, de nem jövök rá, mi az.

– Okaasan, nankia hen desu. Wakaranai demo kibun ga okashii – magyarázom kétségbeesetten anyának, mire ő dühösen felém fordul.

– Ne beszélj japánul! – kiabál rám.

Végre fény gyúl a fejemben. Szóval ez a gond! Mégsem érzem jobban magam. Hiszen ez lehetetlen. Én magyarul beszélek. Magyarul akarok beszélni.

– Fukanou! Hangariigo de itteitai! – mondom ki hangosan is, amire gondolok. De megint japánul. Megrémülök. A szám elé kapom a kezem. Anya szeme villámokat szór.

– Nagyon elegem van ebből a bolondozásból. Először a rajzfilmek, most meg ez. Talán nem kellett volna engednünk, hogy ilyeneket tanulj.

Könnyek szöknek a szemembe. Nem értem. Egyszerűen nem értem.

Magyarul, szuggerálom saját magam. Mondd magyarul.

– Watashi – kezdem, de elharapom. Nem jó.

Nem értem.

Valami baj van a fejemmel. Beverhettem, hiszen szédülök is.

Igen, ez lesz az. Valami különös afázia.

De hogyan magyarázzam el anyának?

– Okaasan – kezdem, megint japánul. Elkeseredettségemben kicsordul a könnyem. Nem tudom megszólítani a saját anyámat a saját anyanyelvemen. Nem megy. Nincsenek meg a szavak. Csak vonások, kanjik vannak mindenütt.

– Okaasan – suttogom.

Anya majdhogynem hozzám vágja a reggeli rántottát, és kiviharzik a konyhából. Kinyitom a szám, hogy utána kiáltsak, de nem megy.

Egyszerűen elfelejtettem, hogyan kell.

Majdnem kiesem az ágyból, amikor a fülem mellett felüvölt a telefon. Súlyos könyv zuhan az ölemből a padlóra. Begyógyult szemekkel nyomom ki az ébresztőt, aztán szó szerint átesem az imént leesett könyvön. Undorral nézek rá. Kanji és kana. Még most is vonások táncolnak előttem.

Levágom a Kanji és kanát az íróasztalomra, és kibotorkálok a fürdőbe. Út közben beleütközöm anyába.

– Ohayo – köszön anya.

Nem értem, mit mond…

2006. március

Az öreg fenyőfaajtó lendületes becsukásával a lakásban egy pillanatra végre beállt a tökéletes csend. Péter a helyzetnek kijáró áhítattal nagy levegőt vett, körbenézett, és mint egy vadon élő állat, amely átveszi a terület birtoklását, elégedetten maga elé fújt, megtörve a puha némaságot. Másként ugyanis nem lehetett elkezdeni, csak úgy, ha mindenki, az apja is, és annak a párja is elhagyja a közös otthont. Az este sikere attól függött, hogy minden úgy történjen, ahogyan az a fiú fejében meg van írva, a forgatókönyv pontos betartásával.

Arról eleve szó sem lehetett, hogy megmondja, lánnyal fog találkozni este, hiszen akkor azonnal fel kellene fednie mindent, kínos kérdésekre várnának tőle olyan válaszokat, amiket maga sem ismer még, és számolnia kellene a felnőttek elnéző mosolyával, amely minden alkalommal kiült az arcukra, ha egy kapcsolatáról, vagy annak kezdetéről próbált beszámolni. Benne van a száj görbületében minden felsőbbrendűség, amit az idősebb magáénak érez, minden, amit a tapasztalat indokán a fiatalabb elé terít, hogy lám, felnő ez a gyerek, a legjobb korban van, előtte az élet, élvezi, ahogyan kell, ahogyan tanítottuk neki, nagyon helyes.

Az érdeklődés mögött mindig sejteni vélte a szándékot, hogy meg akarják lesni, hiszen a város kicsi, könnyedén eljutni bármely pontjára, így a kíváncsi szemek elől nincsen biztonságban sem a kávézókban, sem a cukrászdákban, de még az eldugott, fákkal övezett sétányon sem. Nem értette meg, miért kell mindent előre tudniuk, az ismerkedés folyamatában már részt venniük, miért nem elégednek meg azzal, ha elérkezik a bemutatás pillanata, ha egyáltalán eljut odáig. Hiszen az első találkozóban még benne van a kudarc lehetősége is. Sokkal könnyebb olyankor pedig úgy hazaérni, hogy nem is ismerte senki az este eredeti célját, így nem kell számítania a részvéttel teljes bátorító szavakra, a bíztató, de mégis csalódott atyai vállveregetésekre, esetleg együttérzésből kitöltött borra, vagy pálinkára, amivel a koccintáskor még szentesítik is a félresikerült randevút.

Péter úgy érezte, hogy ha a kudarcokról nem beszél, csak a sikerekről, azzal fenntarthat egy olyan látszatot, amely szerint ő mindig eléri, amit akar, amitől megítélése sokkal pozitívabb lesz mind otthon, mind társaságban, és így tetszeleghet abban a fényben, hogy a lányok alapvetően kedvelik őt, és az, hogy egyedül van-e éppen, a saját döntésétől függ. Úgy vélte, ez a látszat előbb-utóbb valódi eredményhez vezethet, és a kialakított személyiség önbeteljesítő jóslatként működni fog majd. Csak néhány barátja tudta az igazat, hiszen az ember nem tarthat magában örökké minden igazságot, mert akkor azok összegyűlve a gyomrán át elemésztik a testét.

A lakás konzervatív, nagypolgári ízlést mutatott, a szobák harmonikus, diszkrét zöld vagy sárga színűre voltak kifestve, amely színek a fehér plafontól a fallal megegyező, csak árnyalatában különböző bordűr csíkkal voltak elválasztva. A XX. század első éveiben épült házban, amely egykor kisebb szanatóriumként szolgált, öt földszinti és további tíz emeleti lakást alakítottak ki. Az alsókban – így Péterék otthonában is – a kor stílusának megfelelően magas volt a belmagasság, a szobákban lévő űrt adottságként kihasználva pedig a fiú apja galériával építtette be, így a kétszobás lakás tulajdonképp négy lakrészre bomlott, bár külön ajtóval ezek közül csak az egyik rendelkezett.

A kisebbik galéria szolgált hálóként a fiúnak. Elfért rajta egy egyszemélyes ágy, ami idomulva a házhoz legalább százéves volt, viszont minden mozdulatra hangosan nyikordult, lehetetlenné téve bármilyen intimitást, amit egy végzős gimnazista megkövetel. Az ággyal szemben natúrfa polcrendszer állt a könyveknek, egy lapra szerelhető íróasztal és természetesen egy kínai gyártmányú, elektromos gitár.

A bevetetlen paplan tetején, elrejtve hevert az a rózsaszál, amit Péter még órákkal azelőtt vásárolt, és a lakásba érve, cipőjét lerúgva, a lábujjhegyein befutva helyezett el, nehogy valaki gyanút fogjon esti terveivel kapcsolatban. A virágot most felvette, és bár évek óta ott élt már, fogalma sem volt, hol találhat vázát, így egy homályos estén ellopott söröskorsót töltött meg vízzel, abban helyezte el a virágot a készülődés idejére.

A tágas fürdőszobában fehérneműre vetkőzött, és óvatosan borotválkozni kezdett. Minden húzást lassan és egyenletesen vitt véghez, nehogy megsebezze a nyakán az érzékeny bőrt, hiszen a találkozóig már nem volt sok idő, ha véletlen megvágja magát, a seb szivároghat, elkenődhet, összevérezheti a ruháját, és egy ilyen apróságon akár az egész este sikere is múlhat, hiszen ha a lányt nem is zavarná, a fiú előbb-utóbb észrevenné, és kiesne a komfortérzetéből, ami mindent tönkretenne.

A tükör előtti polcon az after shave mellett állt apja parfümje is. Megrázkódott az emléktől, amikor legutóbb véletlenül kiderült, hová készül. A kínos faggatás után nem hagyták elmenni, hanem apja diadalittasan utána rohant, és háromszor ráfújt a tömény illatból. Az este ezután már csak kudarccal végződhetett. Ugyanis a parfüm, és az arcszesz akkor összekeveredett, az elegy idegen volt, ingerültté tette Pétert. Nem a sajátját érezte, nem egy fiatalemberét, hanem egy érett férfiét, akivel még nem tudott azonosulni.

Azon rágódott egész este, hogy a lánynak vajon nem az apja illata tetszik-e? Nem azért mosolyog-e annyit, és ad egyértelmű utalásokat véletlen érintésekkel, a haja csavargatásával, mert elbódította az idősebb férfira emlékeztető illat? Nem az apa találta-e meg a kiskaput az újabb hódításhoz a fián keresztül, miután saját maga már – újra – megállapodott? Soha többé nem tudta felhívni azután, akivel akkor találkozott.

Kiválasztotta szerény ruhatárából az újabb darabokat, egy sötét farmert és egy szürke inget, ügyetlenül kisimítgatta az apró gyűrődéseket, majd felöltözött. Még ha a divatot nem is követte, igyekezett legalább nem szakadtnak, kopottnak tűnni, hiszen ő maga is elvárta, hogy a másik fél csinos és ápolt legyen. Ezek után már csak frissen mosott, lapockáig érő hajának copfba fogása volt hátra, amivel a kezelhetetlenül dús hajzatnak rendezettséget kölcsönzött.

Ahogy megnézte magát az előszobai állótükörben, azon gondolkodott, hogyan sikerülhetett egyáltalán idáig eljutnia egy olyan lánnyal, mint Laura. Mit akarhat egy ilyen kölyökképű, pattanásos arcú, tokás sráctól? Önkéntelenül is válaszolni kezdett magában a kínos kérdésekre, amiket apja tett volna fel neki. Hogy társkereső oldalon ismerte meg, olyan alapon írva neki, hogy nála úgysem lehet sikeres, de a próbával nem veszíthet. És bár az első találkozó után reménytelennek hitte a helyzetet, most mégis kilépett a lakásból, beleszippantott a friss, tavaszi este levegőjébe, és becsukta maga után az öreg fenyőfaajtót, bezárva ezzel egy időre a csendet maga mögött.

2008. január

A sötét, hajnali órákban a panellakás beállíthatatlan radiátorai barátságosan ontották a meleget. Péter igyekezett halkan elvégezni a reggeli rutint, nehogy felébressze a lakótársait a csukott ajtók mögött. Csak a konyhában merte felgyújtani a gyenge fényt adó lámpát, hogy erős kávét főzzön magának, ami lehetőleg délig ébren tartja majd. A barna kőhöz hozzá-hozzátapadt a szakadt papucsának talpa, ahogy belelépett az előző néhány nap vacsorájának földre hullt maradékába, kilöttyentett és odaragadt italába.

Igazi legénylakás volt, amiben három férfi élt együtt, ráadásul mind a hárman egyedülállóak és egyetemisták, vizsgaidőszakban, tehát a rendszeres takarítást a szokottnál is jobban hanyagolták.

A fiú, míg főtt a kávé, összeszedte ágya mellől a szétszórt jegyzeteit, lesöpörte róluk a rászállt koszt és morzsát, majd a reggeli feketéje mellett igyekezett újra átnézni a tételeket a vizsgára, hátha memorizálni tud még valamit, ami fontos lehet.

Jobban szerette a hajnali tanulást a konyhában végezni, az tágasabb volt, mint a hat négyzetméteres félszoba, amit bérelt. Igaz, a sajátja volt, ajtóval is rendelkezett és mindennel felszerelték, amire egy egyetemistának szüksége lehet. Az állószekrényben pont elfértek a ruhái, és mivel csak egyszemélyes volt az ágya, maradt hely az otthonról elhozott, lapra szerelhető íróasztalnak is, a könyvei pedig a falra erősített polcon sorakoztak. A földön így alig maradt átjárható tér, most azt is könyvtári könyvek, fénymásolt papírkötegek és üres tányérok borították, a sarokban még éppen elfért a tokjában a gitár.

Ahogy világosodott, oldaltáskájába szendvicset és ásványvizet készített, mellétett egy szelet csokoládét is, és inkább kabalából, mint a tanulás tényleges kedvéért még belepréselte a jegyzeteit.

A fürdőszoba szintén zsúfoltnak hatott, hiszen a kád sarkain lévő helyeken, illetve a tükör előtti polcon hárman osztoztak. A borotválkozó szereit is inkább a szobájában tartotta, hogy a többiek elől ne vegye el a teret a nagyméretű villanyborotva. Magára csukta az ajtót, hogy a berregő hang ne ébressze fel a lakótársakat, és igyekezett minél gyorsabban, mégis minél precízebben végezni. Úgy érezte, nem engedheti meg magának, hogy ne legyen tökéletesen sima az arca, hiszen a szóbeli vizsga eredménye a legtöbb oktatónál legalább félig a megjelenésen múlt.

Arcszesz helyett egy ideje krémet használt, ami inkább ápolta a bőrét, és a szaga is egészen más volt, valahogy egy komolyabb emberre emlékeztette, de mégsem volt annyira tolakodóan erős, mint mondjuk a lakótársáé, aki tizenöt évvel idősebb volt nála, és minden szempontból felnőtt férfinak számított, hiszen már túl volt egy váláson.

Miközben a vasalatlan fehér ingjét próbálta az öltönyéhez való nadrágjába tűrve egyenesre simítani, megérkezett a szokásos, hétórás üzenet a telefonjára az édesanyjától, aki drukkolt neki, és olyankor is tartotta benne a lelket, amikor a kurzus teljesítése reménytelennek tűnt. Bár azon a reggelen nem volt Péterben félelem, a tárgy nem volt nehéz, kedvelte is, a gondoskodás jól esett, főként azért, mert több száz kilométert ívelt át, és valamelyest pótolni látszott a közvetlen szülői érintkezést, amit az egyetemre iratkozása és az elköltözése után erősen visszafogott.

Szerette az új életét, hogy bár anyagi függésben van, de tetteinek nagy részéről maga dönt, kezdve attól, hogy mit fog ebédelni, vagy hová megy este, mit csinál hétvégén, egyáltalán, hogy nem kell figyelembe vennie mások igényeit. Ez kezdetben olyan részegítően hatott, hogy a gyorséttermek, és a rendelt ételek rabja lett, egész napokat hevert a szobájában, sorozatokat nézett, játszott, vagy könyveket olvasott, voltak napok, amikor a futáron kívül emberekkel sem érintkezett, de ennek a varázsa pár hónap eltelte, és tíz felszedett kiló után elszállt, és életét racionalizálni kezdte, visszavezette magát a rendszeres testmozgáshoz, és idősebb lakótársától, valamint anyja telefonos instrukciói alapján főzni is elkezdett.

Ha kérdezte valaki, miért mindig ugyanaz a nyakkendő van rajta vizsgán, nevetve azt válaszolta, hogy ez a kabalanyakkendője, ami csak félig volt igaz. Valójában még mindig a ballagási öltönyét vette fel, ami helyenként azóta szűk lett, máshol pedig az anyag engedett, és kezdett el lógni rajta. Járt hozzá eredetileg egy nagyon ízléstelen nyakkendő is, amit azóta sem volt hajlandó felvenni, hogy az érettségit letette. Apjától kért egyet kölcsön az első vizsgájára, és miután elfelejtette visszaadni, megmaradt, mint egyetlen lehetséges darab.

Már csak a cipő friss pucolása maradt hátra, az is a szalagavatós táncra lett véve, viszont egy márkás férficipő éveken át elkíséri az embert, ha jól ápolják, ezt mondta, mint egy programozott gép az eladó, de ez esetben igaznak bizonyult, egy alaposabb átkenés után szinte újnak hatott.

Odakint ugyan már világosodott, a szellőztetéskor betóduló hideg azonban ízelítőt adott a kinti világból, a nyirkos, fagyos levegőből, amibe egyáltalán nem esett jól kilépni a laza anyagú nadrágban.

Az előszoba keret nélküli falitükrében még egyszer megnézte magát. Elegyengette a pár hónapja rövid, egyen fazonra nyírt haját, ottfelejtett szőrszálakat keresve végigsimította arcát, állát kicsit előre tolta, újra konstatálva, hogy így alig tűnik tokásnak, azután körbenézett, megállapította, hogy a helyiség fehér köve foltos a behordott lucsoktól és sártól, ha hazaér majd feltakarítja, és a nemes gondolatot rögtön el is felejtve kilépett a panellakás kékre mázolt farostlemez ajtaján a biztonságos melegből.

2014. január

Az ébresztőt igyekszem minél hamarabb kikapcsolni, hogy az álmot ne lopjam el teljesen a szeméből. Óvatosan még egyszer hozzábújok, hogy érezzem az alvó test forróságát és illatát, majd bizonytalan, de halk léptekkel kisurranok a hálószobából.

Még mindig, újra és újra rácsodálkozom arra, hogy van hálószobánk, nappalink, saját fürdőszobánk, konyhánk, nem kerülgetünk másokat, még akkor is, ha csak albérlet. Igaz, reggel hat órakor kell felkelnem érte, nem alszom kilenc-tíz óráig, egy ideje hétvégén sem, a rutin felébreszt.

Már majdnem olyan mindez, mint az igazi, felnőtt otthonok. Minden megvan hozzá, és gyakorlatlan szempár fel sem fedezné a különbségeket. Jelentéktelen apróságokon látszik, hogy a lakásunk egy fiatal pár közös életének a kezdete: az eltérő éjjeli lámpán, a más színű ágyneműn, a szedett-vedett bögrekészleten, a más-más stílusú bútorokon. Ki mit hozott a kapcsolatba, kinek mit tudtak nélkülözni a szülei, illetve mit hagyott a lakásban a tulajdonos.

A reggeli kávékészítéseket felváltotta a gép, amit előző este már készre állítok, csak gombot kell nyomni. A ruháim ki vannak készítve, ezzel is időt lehet nyerni. Az arcom is mindig borostás marad egy kissé, hiszen reggel már nem állok neki, még este, az előkészületek részeként túlesem rajta.

A hétköznapokon egyre inkább úgy gondolok magamra, hogy én vagyok az átlag magyar férfi: egy kb. 48 m²-es lakásban lakom, nagyjából 68 éves koromig fogok élni, 176,5 cm magas vagyok, de ahogy öregszem, össze fele megyek, a testtömegindexem jobb mint az amerikaiaké, de rosszabb mint az európai átlag, hajlamos vagyok hasra hízni, és hogyha nem figyelek oda egy bizonyos kor után az alkatomra és a külsőmre, csökken a népszerűségem és kikerülök a társaságokból. Nem vagyok más tehát ilyenkor, csak egy számsor, mások konkrét adatainak az összeadása és elosztása, rendes nevem sincsen, sőt tulajdonképpen nem is létezem.

Az ilyen téli reggeleken, amikor még a nap sem süt be az egyébként is sötét, rossz fekvésű lakás ablakán, nagyon nehéz tudatosítani magamban: Péter vagyok, amivel foglalkozom, annak értelme van, hasznos a társadalomnak, ebből élek, ez teszi lehetővé, hogy a munkámon kívül felszabadult legyek a párommal, építsük a közös életünket, kitűnjek a számok mögül és ne csak lógjak a levegőbe, mint az a sok fiatal, diplomás férfi, aki nem tudta megtalálni a helyét a társadalomban.

A kora reggeli készülődésbe nagyon ritkán férnek bele szentimentális gondolatok, mindent a praktikum, és az ütemezett terv betartása hat át. Pontosan huszonöt perc van mindenre, hogy a buszt elérjem, ebben a rövid időben pedig improvizálásra nem nagyon marad lehetőség.

Inkább csak gondolatfoszlányok vannak, de ezek is vissza-visszatérnek, lassan a rutin részei lesznek. Ahogy felveszem a bakancsomat, körbetekerem a sálamat, megigazítom a szövetkabátomat, megvizsgálom az előszoba fakeretes tükréből visszanéző tekintetet. Egyelőre üres, a nap még nem töltötte meg tartalommal. A szem alja fekete karikákkal próbál harmonizálni a sötét borostához, és ez, valamint a tény, hogy mióta dolgozom, egyre fogyok, így az arcom éle már szabályosan látszik, azt eredményezi, hogy többnek néznek, mint ahány évet hivatalosan éltem eddig, valamint azt, hogy néha meglepődöm, ki ez az ember velem szemben.

Óvatosan még egyszer benyitok a hálószobába, éppen csak az arcomat érintem egy kissé a takarójához, hogy érezzem a forró érintését, majd halk, magabiztos léptekkel kilépek a szobából, és egy másodperccel később a lakásból is, behúzva magam után az ajtót, amitől tudom, hogy majd fel fog kelni, újra konstatálja a hiányomat, és már csak félig tud visszaaludni majd, jóllehet még órákig álmodhatna zavartalanul.

Zengő három palackot magánál tartott. Ki tudja, még mi következik?

Akkor sem tudta. Egyszerűen el volt keseredve, hogy Csilla nincs. Az, hogy körülötte milyen alakzatokat vett fel a társadalom, régen nem érdekelte, ő már nyolcvankilenc őszén mindenkivel összeveszett, nem sokkal az után, hogy Grósz megpróbálta az MSZMP-t újjáéleszteni. A saját feje szerint cselekedett. Kilencven legelején volt aztán egy irodalmi egyeztetés, senki nem tudta, mihez kell majd igazodnia, nem volt tiszta, hogy ki rajzolja majd a kontúrokat, amit nekik kell majd kipingálniuk, mint a gyerekeknek a munkafüzetben az üres, fekete-fehér ábrák sorát, hát a Hordóban értekeztek a jövőről, meg a „feladatokról”. Akkor az ELTE klubja volt az épületrész, ahol a Centrál kávéház működött a háború előtt. Zengő semmit sem sejtett. Még nem kapta meg Csilla levelét. A karzat alatt, az ütött kopott, leharcolt hátsó pultnál berendelt magának három kozákot, aztán leereszkedett a szűk lépcsőzeten a feketére kimázolt, félbe vágott hordó alakú pinceterembe. Odaköszönt pár írónak, barát vagy ellenség, arra nem gondolhatott, ültek a kopott koloniálban, kopott farmerokban, és erről a kifakultságról felismerték egymást, volt egy két öltönyös is, talán a pártbizottságról, vagy komolyabb szerkesztőségek kiküldetésében, igen elszántan vitatkoztak, s amikor rájuk köszönt, hát páran elfordították a fejük, de ennek sem tulajdonított jelentőséget, nyilván belemerültek, nem volt lényeges, ahogy a hely hajdani pompája sem hiányzott neki, mind ifjontian nyeglék voltak és nonkonformisták, és az igazat megvallva, az sem jutott eszébe, hogy valaha talán épp ott, a karzat alatt reggelizett hitelbe József Attila is. Egy pillantást vetett a Felszabadulás térre, fél lába már az első grádicson, kezében két pohár vörösboroskóla, egyet már beharapott, s míg elmosolyodva kibetűzte az Ibolya presszó lilás neonfeliratát, arra gondolt, hogy eljött az ő ideje. Ibolya, bazdmeg, tavasz van! Tapogatta a falat, ahogy lement. Hátul ült le, oldalt, hogy ha hugyoznia lesz muszáj, hát ne kelljen a széksorok közt szerencsétlenkednie, bőr oldaltáskáját a támlára akasztotta, s kabátját magán összenyalábolva leült. Elöl, a keresztben kirakott asztalnál már valaki beszélt, papír nélkül, és szenvedélyesen, amíg ki nem száradt a szája, akkor kristályvizet töltött, s kigombolt ingmellére fektetve kezét ivott. Aztán mások is beszéltek, és ittak. Zengő csak annyit vett le az egészből, hogy készül valami, amibe sem ő, sem vörösborai nem férnek bele. Felállt, mint Ruff Judy vagy a csontbrigádos Dixi, akikkel inkább együtt lógott annak idején, ha ő maga nem is tolta a gombát, meg a többi cuccot, felállt, és bekiabált, a pofájukba üvöltötte, hogy „pontosan mi a faszomról beszéltek ti itten voltaképp, hogy mennétek el a jókurvaanyátokba mindannyian, ha nem értitek, és különösképpen nem mondjátok a lényeget!” Arra mindenki hátranézett. És amikor megismerték, és akkor elkezdtek hümmögni is, de Zengőnek fogalma sem volt, hogy miért, ő még nem volt felvilágosítva, ahogy mindenki ott, és ezért büszkén tovább szavalt és hadonászott, kezeiben egy-egy kozákkal, és egyszerűen nem vette észre, hogy konkrétan botrányt csinál. Magából meg egy szánalmas hülyét. Mindenki előtt bebizonyította ezzel a „színjátékkel”, hogy tégla volt. Hát naivan ripacskodott, mint egy ócska bonviván. (Akkor még működtek bizonyos régi, csibész gesztusok, de már nem volt hozzájuk zene.) Az biztos, hogy onnan egyszer csak feltápászkodott, és sértetten átvonult az Ibolyába, ahol a bandája tartózkodott, és a fémszagú telefonkagylóba szuszogva utoljára felhívta Csillát is, csak, hogy ne mondhassák rá, hogy nem próbálta meg. Nem vette fel. Így aztán reggelig verte az intellektuális tamot a dobostorták előtt. Hát ilyen volt akkoriban.

Most azonban még csak kezdett berúgni. Még tartotta magát. Meg hát a hegy mindig erősebb. Az öreg hegy mellett nem lehet bomolni.

Azon töprengett, hogy ezt, ami előhömpölygött az emlékeiben, ezt a rossz komédiát most mesélje el ennek a kölyöknek? Mit tudna kezdeni vele, kérdezte magától. Azt sem tudja, mi volt a Hordó, mi az a párbizottság, mit jelentett beszervezettnek lenni. Aztán gyorsan megivott egy fél üveget, és mégis elmondta. Odáig, hogy az Ibolyából reggel hazament. Kezdjen vele, amit csak akar.

–   És aztán? –  Andrej ennyit kérdezett a végén. Nézte, mint a nagy idők tanúját, de nem tudott már vele mit kezdeni. – Az, hogy a Hordóban megcsináltad a feszkót, már mindenre feljogosít? Egy életen át?

Ültek a fűben, egymástól alig pár méterre, a hátukat vetve egy karónak, kútnak, a lábuk széjjelvetve, kezükben borospalack, és megszakadt köztük az idő.

–  Ez nem Rémusz bácsi meséje, baszod alássan! Mire vagy kíváncsi, ha erre sem?

–  Itt akkor eltört benned valami. Ezt értem. A nő elment, a politika almás volt, meg minden, érted, mire gondolok, de ezért lettél egy unfrankó köcsög?

Zengő felállt, és kissé imbolyogva ugyan, de odament, és lehajolt. Az ingénél fogva talpra ráncigálta a fiút.

– Állj fel, ha velem beszélsz. Állj fel! –   Visszhangzott a hegy a kiabálásától. –   Mit képzelsz te magadról egyáltalán? – Aztán hátralépett, betámasztott, és egy üstökös szerű jobbossal pofán baszta a fiút. Andrej hanyatt esett, és elterült a szőlőkarók között. Angyali ábrázatot festett az arcára a leveleken átderengő telihold. Olyan nyugodt volt, mint még soha.

Aztán felállt, és egy gyomrossal kezdett. Az öreg összecsuklott, mint családi autóban a hátsó ülés. Aztán hosszan dulakodtak. A földön gurultak, felálltak, lesújtottak, összecsimpaszkodtak, ugráltak, kerültek, cseleztek, odapuffantak. Olyanok voltak, mintha zsinóron rángatnák őket, mint egy bábszínház felnőtt előadása.

Amíg így játszottak egymással, megélénkült a hűvös nyugati szél, s az jól esett. Pár percre felélénkítette a csetepatét, de lassan akkor is belefáradtak.

–  Nyugodjunk meg! – Mondta Andrej, amikor elunták végre az abriktolást, és leültek, éppen úgy, ahogy ültek a verekedés előtt.

–  Nyugodtan csak számlát lehet írni fiam, meg tájleírásokat. –   Zengő véreset köpött. –   Most jobb?

–  Még nem volt vége. Kíváncsi vagyok, hogy miért?

–   Még mindig Milla jár a fejedben? Rosszabb vagy, mint egy esztéta, fiam!

–  Dögölj meg! – A fiú halkan lihegett még.

–  Szerintem is. – Most Zengő röhögött. – Nem bírod a bunyót mi?

–  Faszt. – Andrej meghúzta a bort. Vasas íze volt a vértől. – Mit is mondtál azokról a sasokról?

– Tudod, mi a szép az egészben? – Az öreg megtapogatta az állát. – Hogy nem lehet határozottan kijelenteni, hogy valami ezért, vagy azért történik-e. Hogy azért van-e több sas, mert elszaporodtak a kártékony apróvadak, vagy azért, mert eteti őket valaki? Vagy csak úgy döntöttek, hogy nem múlnak el?

Andrej összehúzta magán a dzsekijét.

– Nem tudom. ­Végül is védett állatok. –  Végigsimított az állán. –  És az nem zavart, hogy Almába volt szerelmes?

–  Kicsoda?

–  Az a Kóbor.

Zengő megvetően legyintett.

–  Afelől biztos voltam. Almának az ilyen deklasszált, kispöcsű alakok nem számítanak.

–  Vagy úgy. Te viszont belezúgtál abba a Csillába?

–  Lehet mondani. És a kirúgottak szerelme mindig állhatatosabb.

Valami neszezés volt hallható a kert az erdő felé nyitott, hátsó traktusa felől. Jöttek a vadak. Nem különösebben zavarta őket az emberek társasága. Tették a dolgukat. Végül is ez az ő birtokuk.

Zengő lassan feltápászkodott, és elbicegett az asztalig. Bort töltött, leült. Andrej is felállt, és odaballagott a kúthoz, megnyitotta, a markába vizet eresztett, az arcába loccsantotta, és hagyta, hadd csorogjon végig a nyakán.

–  Tudod, milyen volt? – Fakó hangon kérdezte Zengő. Nem akarta, hogy a fiú érezze, még mindig fáj neki.

–  Nem. De nem is érdekel. A te múltad. Birkózz meg vele te.

–  Nem egészen, fiam. Nem csak az enyém. Tudod, mit jelentett, ha ügynök volt valaki? Elképzelésed sincs róla.

–  Én igazából azt sem tudom, mi dolgunk nekünk egymással. – Andrej is leült. A lábát felrakta az egyik üres székre. – De ha már így elbeszélgetünk, azt is mondd el, hogy miért kezdtél el kurvázni annak idején?

Zengő gúnyosan elmosolyodott.

– Egyszer, ha jól emlékszem, az első találkozáskor elküldtél a picsába, amikor erre rákérdeztem.

– A madártan mondjuk sokkal érdekesebb, mint az, hogy miért… – Az Öreg egészen úgy viselkedett, mintha Sarastro titkát kéne elmondania. –  Elkezdtem, és kész. A pénzért vett szerelem sokkal higiénikusabb. Nekem kurvák kellettek, akik nem akarnak többek lenni, mint amik. Pedig azzal a gimnasztikával lehettek volna akár bajnok tornászok is. Sokan alábecsülik annak a jelentőségét, hogy egy kurva legalább nem moralizál.  Mert a morál olyan, mint a múzeumi mamusz. Mindenki a lábára húzza, hogy megóvjon vele valamit, amiről azt se tudja, micsoda.

Fonyód feledt egy vékony csíkban halványan hajnalodott.

– De mégis! Milyenek voltak azok a kuplerájok? – Csak azért is erősködött. – Mitől voltak olyan izgalmasak?

Zengő kiegyenesedett.

– Mint a munkaügyi hivatalok. Sebtében felhúzott, izzadtságszagú lukak. Mire vagy kíváncsi? Luxusfürdőkádra, estélyi ruhás dámák hamvas puncijára? Álmos jazz zenekarra, ami előtt szmokingos urak kerengőznek ópiumlázban? Na, ilyesmi nem volt a legdrágább helyen sem. Csak furnér, csónaklakk, műmárvány, Csepelről evakuált riadt picsák. Ennyi. Erre vagy kíváncsi? Igaz persze, hogy a valamire lehet nagyobbat mondani, csak a semmire nem lehet „valamit”.

– Ha nem ismernélek, el sem hinném, hogy valaki ennyire cinikus lehet… ­– Andrej meghúzta a bort. – De akkor miért…? Talán Almát untad? Csillát akartad megbosszulni? Izgalomra vágytál? Menekültél?

Zengő lenyúzott arcán apró, fekete pöttyökben csillogott az alvadó vér. Nézte ezt a gyereket maga előtt. Lehetne a fia. És ha a fia volna, most elég lenne annyi, hogy megvonja tőle a támogatást, vagy kitagadja, tönkreteszi az életét. De ezzel nem lehet mit kezdeni. Ennek valamit válaszolni kell. Felsóhajtott.

– Ilyen sorrendben. – Mondta. – Van az ember szerelmi életében pár részlet, amit jobb, ha az se tud, akit szeretsz. Igen, talán elegem lett. Egy darabig fogalmam sem volt arról, hogy mi történik körülöttem. Hogy mindenki úgy tudja, ügynök vagyok. Az emberek elhitték. Hinni akartak valami jobban, hát elhitték előbb a rosszat. Mint a szocialista mikulást. A vörös zászlót vatta szegéllyel. És talán az fájt a legjobban, hogy Csilla, a nagy nonkonformista meg sem kérdezte, igaz-e…

– Akkor most sajnáljalak?

– Sajnálj, igen! Azt hiszed, csak nektek lehet rossz?

Az Öreg most megint inkább adta a mártírt. És Andrej nem tudta mit kezdjen vele. Mit akar még tőle? Bocsánatkérést? Magyarázatot? Mire menne vele? Zengő érezte a fiú tanácstalanságát. Éppolyan bizonytalanságot tapasztalt nála, amilyen gyönge és elesett volt Csilla levele után. Amikor már tudta, hogy miért súgnak össze a háta mögött. Hogy miért olyan óvatosak vele. Egyedül az Írószövetség büfése volt olyan drága, és a szemébe mondta, hogy nem hiszi el, s hogyha igaz is, ő biztos abban, hogy nem jelentett senkiről semmi lényegeset. Valami konferencia előtt történt. Kitett elé egy Lánchíd brandyt, aztán kijött a pultból, és akkor. A szemébe nézett. Zengő meg csak hebegett, habogott, hogy hát köszöni, és higgye el, nem szervezték be. Még csak kísérlet se volt. A büfés bólintgatott, aztán megveregette a vállát. Akkor jó, mondta, akkor minden rendben lesz, tette hozzá jelentőségteljesen, majd visszament helyére, és a kávégéppel babrált csendesen. Jöttek már a többiek. Kóbor is velük. Hogy ez mit keres itt, tűnődött Zengő, kezében a brandyvel. Nem is író. Annak se jó, aminek mondja magát. Lassan megtelt a kis terem. De valahogy senki sem volt szomjas. Leültek az asztalokhoz, a falnál ácsorogtak, kezükben cigarettával vitáztak a sűrűsödő füstben. Egy se ment Zengő közelébe. Ő meg egyedül állt a pultnál, a csípőjét neki vetve. Páran intettek ugyan, de igazából nem volt fontos senkinek. Kóbor meglátta, és ő viszont barátságosan elvigyorodott. Elindult felé, hangosan csoszogva a linóleumon. Na mi van, öregem, kérdezte, amikor odaért. Döntöttél végre? Beszállsz a buliba? Zengő a szájához emelte a poharat. Aha, döntöttem, mondta, majd kiitta a konyakot. Még kettőt, vakkantotta Kóbor a büfésnek, majd egy asztal felé mutatott. Nem ülsz le közénk? Egy téli falu fotográfiája lógott az asztal felett, ahová meginvitálta. Nem, mondta Zengő, és ő is kért kettőt, csak hogy hátrányba ne legyen. Valami baj van? Nem, nincs semmi, felelte Zengő, és ivott. Mit keresel itt? Kóbor arcáról leolvadt a mosoly. Tag vagyok, öregem, mondta aztán, és nem lehetett eldönteni, hogy inkább sértett, vagy inkább büszke-e. Párán már figyelték őket. Zavartan suttogtak, néhányan oda is köszöntek, mintha akkor vették volna észre Zengőt, és egy kisebb csoport határozott rohammal elindult, hogy rendeljenek végre valamit. Odaköszöntek Zengőnek, aki meg éppen csak biccentett nekik. Rendeltek, majd a kávéval, vodkákkal bevették magukat a közeli sarok lambériája elé. Onnan hallgatóztak. Sokan voltak. De mindig lehetnek valakik többen. Ezzel nyugtatta magát. Tag, mondta kisvártatva Zengő. Aztán mi a faszért vagy te tag itt? Egyenesen Kóbor szemébe nézett. Jelent meg könyvem, Zoli, mondta Kóbor, és kihúzta magát. Nézték egymást. Az összes többi meg, akik persze semmiről nem tudtak semmit, csak a pletykát hallották, kíváncsian toporogtak körben, a választás eredményeiről sutyorogtak, úgy tettek, mintha nem érdekelné őket, mint egy csapat flegma diák az érettségi után, kinőtt zakóikban önhitten negligálva a történteket. Zengő felnevetett. Kinek nem, kinek nem jelent meg itt könyve, még Leninnek is! Elnézett Kóbor feje mellett. Aztán vissza. A szemébe. De még Lenin se volt tag itt, te mocskos, szarkeverő kis zsidó! Kóbor zavartan elmosolyodott. Megforgatta ujjai közt a konyakos stampedlit. Aztán helytelenítőleg megingatta a fejét. Most miért is mondod ezt nekem, kérlek szépen? Zengő akkurátusan kiitta a maradék három brandyt, a Kóborét is, lassan, módszeresen, és azt mondta, hogy tudod te nagyon jól öregem. Aztán egy százas bankjegyet dobott a büfés elé, kezet is nyújtott neki, majd, mintha ez volna a legfontosabb, odavetette, hogy ki kéne már cserélni azt a népi szőttest a falon, eléggé beleette magát a nikotin. A büfés elvigyorodott, és bólintott. Zengő visszafordult Kóbor felé. Dögölj meg, súgta a fülébe, majd ellökte magát a pulttól, és lassan elindult kifelé. Szétrebbentek előtte mind. Dögöljetek meg, mondta nekik is mosolyogva. Kérlek szépen, dögöljetek meg a magyar irodalomért, barátaim. Azzal kisétált, be se nézett a nagyterembe, csak a könyvtárba kiáltott be, hogy minden jót továbbra is, mert a könyvtárost szerette, jó ember volt, és nem adott a pletykákra soha. Korán volt még, de egyenesen a Piafba ment. Egy színész ismerőse javasolta neki a helyet. A te világod, magyarázta egy éve a Pesti Színház előtt, olyan ódon és mégis dinamikusan mai. Nézz le egyszer. El lehet bújni minden elől. Ott észre se vennéd, ha például kitörne a forradalom. Hát most lement, de persze hamar elunta magát, valahogy nem tudott belekapcsolódni az anekdotapartiba. Meg ugye jött az a hisztérika, aki beleszeretett. Az bezzeg nem félt attól, hogy spicli volt. Ráakaszkodott, mint egy tartótiszt. Egyre inkább elviselhetetlenül érezte magát. Az ügyvéd Doki a Boss öltönyében meg csak ölelgette, és visszanyomta a vörös plüssfotelbe, amikor végre elhatározta magát, és fel akart volna állni, hát hová mennél innen, kérdezte, és értetlenkedve bámult rá a  Pierre Cardin szemüveg félhomálya mögül, Zengő meg nem akarta megbántani, nem akart több konfliktust arra  a napra, hát kivárta, amíg hugyozni megy, s akkor végre felegyenesedett, és  elköszönt a többiektől, és kilépett a Nagymező utcára, hogy tovább meneküljön egy kupiba, ahol már vagy háromszor italozott a barátaival. de ahol nőt még nem bérelt soha, mert nem talált rá semmi indokot, de most oly erős volt benne a bosszúvágy, hogy az ellenállhatatlan gerjedelemmé sűrűsödött, és elhatározta, hogy bemocskolja végre ő is magát valamivel. Bekukkantott azért még az Operett kávézóba, hátha talál valami cimborát, sőt, látva az apró asztalok körül falatozókat, el is bizonytalanodott, hogy talán ott kéne inkább elücsörögnie neki is, elvégre ma végérvényesen kinyírta magát, s ehhez a tetszhalotti állapothoz jobban illene egy rostélyos meg egy liter vörösbor, mint pár ondolált ribanc, de aztán megerősítette a lelkét, és tovább bandukolt a Lengyel Intézet felé, ahol aztán taxit fogott.

Nyáron költözhetett a sarokba a radiátorcső mellé. Vidékről értem haza, fáradtan ledobtam a koszos hátizsákot az ajtó mellé, lerúgtam a saras tornacipőt. Lábujjhegyen mentem a fürdőszobába, hogy ne potyogjon le nadrágomra száradt agyagos föld. Egyből ment minden a szennyesbe. Hosszú hűvös zuhany után felfrissülve törölközőbe csavarva léptem be a szobámba, amikor észrevettem a borsónyi fehér gubót. Kidudorodott a parketta repedéséből. Kíváncsian, fintorogva próbáltam kipiszkálni, a körmömet bedugtam a repedésbe. Nem tudtam rendesen alányúlni, odaragadt, végül feladtam. Zavart, hogy ott van, hogy a porszívó csöve sem tudja kiszippantani, de igazából olyan kicsi volt, hogy pár nap alatt elfogadtam a létezését. Ha nézegettem úgy éreztem, mindig is ott volt a helye a szobámban. Végül is, illett a repedéshez, és messziről nem is látszott. A gubó bővebben… →