Címke: próza

“Olyan nincs, hogy csak halál?”

(Kísérleti hangjáték)

– részlet-

 

ALADÁR: – Nem hiszem, hogy lehetne ennél frappánsabban ábólbébe…! Akár egy száguldó kávéház..!

IMRE: – Ja-ja

ALADÁR: – Nincs jobb hely egy étkezokocsinál..!

IMRE: – Ühüm! Nyomunk egy cigit?

ALADÁR: – Aha! Dobsz egyet!? Kösssssz! Látom, te is eltakarod.

IMRE: – Mit …? Ja-ja , utálom a gyászkeretet a cigis dobozon, így is hallom eleget.
Inkább ezeket az idétlen rózsabokrokat nézem.., vagy mik ezek..

ALADÁR: – Jut eszembe! Visítozni fogsz! Vagy két hete, állok a trafiknál a sorban. Előttem egy tata. Klasszikus a bácsi, ősz, füstszerű szakáll, ami a szája körül már jócskán nikotin-gyantás. Kéri a Szimfijét! Az eladó, olyan fagylaltárus forma kiscsaj, kiadja neki. Mered a dobozra a bácsi, aztán hangosan olvassa: “A DOHÁNYZÁS IMPOTENCIÁT ÉS HALÁLT OKOZHAT!”. Kis szünet, mire megszólal az öreg: “Elnézést kisasszony! Olyan nincs, hogy csak halál?”

IMRE: -Ha-ha! Ez kurvajó!

ALADÁR: – Na, toljunk egy sert!

IMRE: – Asszem én kihagyom, talán egy kávét..

ALADÁR: – Mi van? Csak nem izgulsz? – Az ötszázhatvankettedik felolvasásod előtt?
Ne csináld már! Megint gond van? Évi…?

IMRE: – Ja-ja, úgy érzem, újra megbillentem..

ALADÁR: – Merthogy?

IMRE: – Megint nem tudok aludni éjszaka, ha mégis sikerül, állandóan fölriadok,..hideg verejték.., satöbbi, meg az étvágytalanság, legalábbis semmi sem esik jól. A piától meg a depresszió, meg ilyenek …

ALADÁR: – Ühüm..Bocs, de ez éppen olyan, mintha szerelmes lennél…

IMRE: – Ja-ja, szinte röhejes..

ALADÁR: – Most, akkor mi a gond? Egy hónap telt el – jól emlékszem? – Hogy tiszta lappal újra neki vá…

IMRE: – Nem tudom – bazdmeg – de állandóan azt érzem, hogy nem akarok evvel a lánnyal lenni, miközben furdal a lelkiismeret, amiért Ő ragaszkodik hozzám..Szinte mindenre hajlandó ezért a kapcsolatért..Én világosan megmondtam – de neked is meséltem már -hogy nem érzek iránta szerelmet..Hogy hiányzik az a plusz. Abban is megállapodtunk, hogy ritkábban találkozunk, mert ezeket is , olyan sűrűnek éreztem…, de nem tudom, anyámék is állandóan rágják a fülemet – minden kurva este, ez a kurva program!
Hogy “Ilyen lányt nem találsz még egyet!” Meg hogy: “Becsüld meg magad!”

ALADÁR: – Már megbocsáss, de ez igen kispolgári…De én mondtam már, a terápiás részét tekintve, szinte mindegy kinek beszéled ki az ilyetén problémáid, csak a szüleidnek ne! Inkább nekem! Anyu anyu marad, Apu apu marad ! Mindig, ösztönösen a saját önigazolásuknak megfelelő döntésre sarkallnak majd. Mindörökkéámen!

IMRE: – Ja-ja..Tudom, persze, Anyám már elmesélte nekem egyszer, hogy Ők megismerkedésük után úgy gondolták, milyen jó társai lesznek egymásnak..És nem voltak szerelmesek!
Meg is állapodtak egymással – mivel mindketten szerettek volna gyerekeket – ha valamelyiküknek mégsem lehetne, akkor elválnak egymástól..

ALADÁR: – Ez ijesztő bazdmeg! Várj! Hozok még egy sört, aztán mondok valamit! Te kérsz valamit?

IMRE: – Ja, most már hozz egyet nekem is!

…………………………………………………

ALADÁR: – Emlékszel az Editre? Illetve hát nem emlékezhetsz, mert csak meséltem róla…

IMRE: _Ja, igen! Aki pici volt és katolikus?

ALADÁR: – Ja-ja! Nagyon szerelmes voltam belé. Tudod? Soha nem felejtem el, amikor elmesélte nekem, ahogy – ráadásul éppen karácsonykor – felvilágosította az anyja, hogy mikor összeházasodtak az apjával, nem volt belé szerelmes. Mindezt azután fejtette ki az angyalom, miután tönkrevágta az elsőnek tervezett, egyben utolsónak sikerült szeretkezésünket, ahol aztán minden szóba jöhetett volna, az oráltól az análig, csak éppen a lábát ne kelljen szétteni…”Azt szeretném őrizni még!” Így, nyafkán!
Húztuk még egy ideig…Hányszor üvöltöttem neki, hogy én sokkal keresztényibb vagyok mint ők, mármint ő és a családja. De nem volt az ő híg világában logika..
Hiába mondtam neki, hogy Isten nem lehet szerelem-ellenes. Meg azt is, hogy a szerelem szentesítheti csak a testi kapcsolatot..A saját logikámmal persze vissza tudott élni. Tehát elmondta, hogy nem szerelmes. Akkor mondtam, hogy vége, persze sírt, mintha a nagy műveltség élménye nem engedte volna, hogy egy ilyen szituációt szárazon hagyjon…
És a végső tapasztalata, a roppant konklúziója nyilván az volt, hogy én csak baszni akartam, ezért megbukott a kapcsolatunk…
Boccs! Kissé belobbant az agyam…

IMRE: – Semmi-semmi..

ALADÁR: – Milyen furcsa, hogy róla írtam az első versemet…

IMRE: – Ja, igen ..- várjál – melyik is az? Az Ideidézlek?

ALADÁR: – Igen, de nem ez a címe, hanem A termetednyi örömöt…Várj, előszedem.. Itt van, ni: “Ideidézlek! / Igen, nőies voltál, / és ez beszerezhetetlenebb, / mint háború alatt a babkávé / gyerekeknek a süvegcukor. / Idézet lettél…..

IMRE: – Várj, add csak ide egy kicsit…Emlékszem! Nekem ez tetszett: “(…) és négy számjegyű szobára vitt a magány…”; Meg a vége: “de ne félj, kicsi edit, / ideidézlek mégis, / kiidézem / száradó ruhák alól / a termetednyi örömöt, / ahogy apró lépteidet / az estémhez igazítva követsz, / a templomba járók igyekezetével…”

ALADÁR: – Na, az Edit után próbálkoztam – hadd teljesüljön be a vád – alapon – az “Amit megeszel, az a tied” hozzáállással. Persze nem ment… Pedig hogy treníroztam rá. De képtelen voltam magamat nem látni kívülről…Hol vagyunk?

IMRE: – Nem láttam a táblát, de az idő szerint, nem sokára ott.

ALADÁR: – Még egy sör…?

IMRE: – Ott fogunk behugyozni a könyvtárban…

ALADÁR: – Akkor Bólya Péternek ajánljunk egy fél, fekete-cimkés cseresznyét?

IMRE: – Okézsoké!

………………………………………….

ALADÁR: – Basszus, ez a cseresznye harminc éve is ilyen szar lehetett…
Minden évben muszáj inni néhányat, hogy el ne felejtse az ember, a Kádár-rendszerbe született…

IMRE: – Meg hogy úttörők voltunk…

ALADÁR: – Ja-ja! A kölkömmel is megkóstoltatom majd, ha megkérdezi milyen volt…, he-he!

IMRE: – Tényleg! Akarsz? Akarsz majd gyereket…?

ALADÁR: – Nem tudom…, nem akarok ezért tenni semmit, mint ahogy azért sem, hogy szerelmes legyek. Történjék meg! Vagy ne!

IMRE: – Látom, azért te is meg vagy billenve..

ALADÁR: – Elegem volt! Emlékszel, mennyit elemeztük ezt…Hol van fóruma a fiataloknak az ismerkedésre? S ha van is, hol van a magunk fajtának…, de ez is hülyeség, kit érdekel! Leszarom…
Várj! Hadd olvassam föl még ezt, bár azt hiszem, már ismered: “TÁVIRAT L.-NEK
Kikkel találkozom / gondolhatják, / legyünk szerelmesek, / barátok / vagy gyűlöljük egymást… / s mindezt élvezni akarják, / élvezni, / nem megvalósítani.”

IMRE: – Ezt nem értem…?

ALADÁR: – Nem tudom….Tudod, mi baj!? Hogy az emberi kapcsolatokban, és kiváltképpen a szerelemben, mindenki jól akar járni. Mint egy szaros adás-vételben; mintha egy kurva autót venne…

IMRE: (…)

ALADÁR: – …pedig a szerelemben szeretni kéne,…ha lehetne ilyen egyszerű! Istenem, milyen banális…

IMRE: – Megérkeztünk!

Gendajú és a madarak

Egyetlen halk szusszanással, pillanatra megtorpanva, finoman és halvány színekkel irányt vált a habok puha összeluccsanását simogató gyümölcsillatú, fényes tengeri szél, tanácstalan és a végtelen kékségben magányosan úszkáló selymes felhőcskéből rézsút és bizonytalanul, néhol csak derengve, máshol meg metszőn és pengeszerű élességgel (Fireblade) aranysugár tűz, forró, valószínűtlen tengelyét a csendesedő fuvalom épp csak meglegyezi, amint visszahajlik, majd sűrű bodrokat, remegő ellenhullámokat kavar a nyugalmasan hömpölygő hűvös víztömeg felszínén, aztán árnyszerű, szárítkozó kormorán tollába fut, a félig kibontott, föltartott szárny hegyes csontszögellései alá, amelyek kétoldalról ingatag szimmetriába rendezik az S alakban hajladozó fekete, nedvesen csillámló nyak kényeskedő elfordulásait, némelykor pedig tehetetlenül megrázkódnak, akárha le akarnának válni az orsó formájú, könnyű test áramvonalas görbületeiről. Ilyenkor az ékalakú, keskeny fej merőlegesen az égnek mered, és a kettéváló hosszú csőrből szaxofonlélegzet hallatszik, rekedtes, mélyről föltörő vibráló élethang, amely a megnyugvó szárny lassuló lökéseit fojtott, rikácsoló, de egyre komorabb zajgömbbe, végül tompuló dübörgésbe vonja, mintha az ébensszínű ügyetlen madár könnyű teste is csak valami illékony, nyirkos álomlét volna, amit megérint és elpárologtat a zenitre kuszó kíméletlen Nap.

 

Az ananászosan csurgó érlelő és édes fénycsóvák, mint amikor fúvódó-összeeső, kikerekedő és rózsaszínbe laposodó oxigéntömlőcskék ágasan-bogasan parafaszerűen lyukacsos, meleg lebenybe futnak, töppeteg és megnyíló véres hörgőcskék, nyújtózó és összehúzódó, sötétbe zárt nyákos-váladékos tüdőmadár tétován-billegőn, csontok közé szorítva szárítkozik és csapdos, világosak, határozottak és tiszták, a sziklákra érve lassan elveszítik színüket és ikrássá fakulnak, aztán ezüstporként belepik az olajfákat, sókristállyá csomósodnak a záróvonal mellett, amely fölforrósodott hegyi szerpentin szűk kanyarjaiba fordul, helyenként megszakad, majd teljesen eltűnik, akár egy hajladozó mondat titokfonala, végül, épp a legrosszabkor, mégis visszatér, és a tenger verejtékéből kicsapódó sókristályok alatt síkosan, észrevétlenül az első kerék alá fut, és a térdkoptatóra fektetett kétkerekűt harántirányban kimozdítva pályájáról forróságával előbb a pupillába, az állkapocs izmaiba, a verejtékmirigyekbe, a molyhos kókuszhéjjá keményedő herezacskóba és a gilisztaszerűen-tehetetlenül visszatekeredő szivacsos hímtagba, utoljára a koszorúérbe rohan, és a rettenetes hevületben, amely olyan, mint amikor úszkáló-eltévedt, párnás felhő mögül előbújik az olvadozó mediterrán Nap, a megriadt tüdőmadár szétbontja szárnyát…

 

Az elgyötört, de boldog Gendajú, hosszú, kíméletlen lovaglás után egy tobozformájúra összegyűrt-pikkelyesre repedezett műanyag flakont ásott a délibábokba mosódó, tökéletes felületű aszfalt melleti kavicságyba, és a pattogva-percegve hűlő Fazer 190-es hátsó gumiabroncsát előre-hátra hintáztatva az oldalálvány kiszélesedő papucsát óvatosan a már olvashatatlan matricára engedte, és megvárta, amíg a finoman berugózó tömeg megnyugszik, kétkerekűje biztonságosan föltámaszkodik, majd épp csak kesztyűjét dobta le, és összezárt gerinc-, vesevédővel, szegycsontig zippzárazott kabátban, bukósisakosan Spidi hevedere alól dísztelen, de opálosan vakító, forradásos medvekoponyát keresett elő, amelybe üledékes, lángoló, májbarna bort töltött szivárgó, hozzávetőlegesen bekötött, lapos tömlőből, és bal kezével kínkeservesen leküzdött sisakjára telepedett, arccal a locsogó, langyos tenger felé.

 

Virakocsa volt a meleg és a fény, és Virakocsa volt a hideg és a sötétség, ezért Virakocsa volt Tauapaka, a kezdete mindennek, és a teremtője mindennek, és a vége mindennek, és a pusztítója mindennek, szétszórta a növények meg emberek magvait a földön, és kiégette az életnek sarját, szakadékot hasított a hegyek közé, iszapot szórt a tengerbe, aztán forrást fakasztott a sziklából, LED csillagokkal világította be az éjszakát, és marcipánholdat rajzolt az öblök fölé, megerjesztette a szőlőlevet és Tauapaka volt Virakocsa, borzas ölű asszonya a mindenségnek, aki hátára fekszik, és tenyerét arca mellé fekteti, és combjával rácsavarodik a lihegő halál medencecsontjának titánium protézisére, halántékát a moszatos föveny hullámdombocskái közé ejti, amelyeken ondótajték sistereg és örvénylik, és Virakocsa volt a reszketés és ráják zsibbasztó, narancsos kéje, Virakocsa volt a zuhogó mélység, Tauapaka, a fehér-sűrű nyirokmerülés, szederfekete, részegítő gyümölcs pépmelege, gondolta Gendajú, aztán ropogó csontokkal fölállt, és a vérszínű csepekkel kigyöngyözött koponyát a szirteken lármázó kormoránok közé dobta.

Az átfolyás erős, nem lehet megkülönböztetni

Az átfolyás erős, nem lehet megkülönbözetni

Sima arcú, fekete átlátszó kísértetek. Itt biztonságban vagy, összeszedted magad, aztán azt mondtad, mindennap le kell feküdni. Simahajú lányok, soha oda ne jussatok, hogy nem bírjátok. Mindannyian tudták, nincs mit beszélni. Igen, mert ez még akkoriban volt, amikor feljöttél hozzám, én próbáltam kiigazodni. Kedvesen mesélted, csináld, szükségem van rá. Ezért lettünk kifordított halak, remegő húsok, mondjad. Akkoriban a vízfolyás sokkal kézzelfoghatóbb lett. Verebek. Megyek az utcán, ülök az irodalmi esten, zuhanó szubjektumok, remegő húsok találkoznak. Az átfolyás erős, nem lehet megkülönböztetni.

A fák, ezek a hallgatag tündérek, magasak. Sötéten, komoran állnak, tekintetük az ítélet. Esetleg feketék, mindenhol szerepelnek, naphosszat gondolkodunk, hogyan lehet őket kiengesztelni, szükség van rá. Szépek, vidámak, üvegesek, itt vannak, nézhetjük, magányosak, magukért élnek. Tudtam, nem kellene találkoznunk, túl sok mindent beszéltünk meg. Egy kiterített fehér medúza arca, kiveszik, mégis hagyom élni, kicserélik a szemét, leszednek egy darabot belőle, aztán hagyják úgy, betoldják, átrendezik, másik medúzák, mindennap elmondják, ezt nem jól csináltad, tudod, megint nem jól csináltad, érzékeny ütődés, a fények bennem mindig elemekké válnak, oda kell jutnom, legjobb, oda kell adnom, ha ez a szívem lesz. Ha életben akar maradni, hagynia kell, a kislány ma született bárány, nem szeret mást, mint rostokolni, aztán mindig elélvez. Akkoriban sokmindent mondtál.

A főkonzulnak hosszú, nagy ruhája van, sokszor nevetségesnek érzi magát, mert van farka és nyugtalan a járásában. Mi megnyugtattuk, nem az. Hagynod kell, hogy odaérjek. Oldalakból kell összerakni. Fényes, jól látható, kinyomtatott oldalakból. Megint oda megyünk. Minden reggel össze kell vele vesznem, már megőrülök ettől, beverem a fejét a kádba. Addíg csinálom, amíg fáj neki, nem beszélem meg vele, de gyorsan, nem bírom kivárni, amíg ráér. Megfürdünk, bársonyos melegség, te nyoszojába csavarsz, jó így nagyon, fel-alá csoszogsz a lakásban, igen a legnagyobb hatású szavam a szeretkezés. Még nem haltam meg, nem, görcseimben ott vannak a nyomok, kódvonalak, piros itatós tinta, csak egy-két oldal van rajtam kinyomtatva. Segítsél.

Szeretkezésünk annyi, hogy semmi sincsen. Meglátod, miben különbözik. Te férfi vagy, hagyom, hogy megdugj, a kislányok mindig hagyják. Ezer találat bennem, mondat kering fel-alá. Ha akarod, mindennap elmondod. Meglátszik a szeretkezésen, Történetünk különbözik a többiekétől, meg kell tartanod magad, egy álom. Azt mondják, belédhatolt, szép volt, el kell képzelnem.
Azt mondják, ezer éjszaka, ezer nappal után nem érzünk semmit. Nem érzel semmit, egy eksztatikus szeretkezéssel más a helyzet. Nehezen hatol belém, valami őrület, én veszlek körbe, végére lyuk leszek. Galamb. Hiszen ugyanazt csináljuk. Nisszán tizedik hónapjában, akkoriban mindenki lefeküdt, bolondok, ne szégyelld magad. A lány újra egy szótár volt, nem tudta elfeledni. Sokat kell csinálni, és rájövök. Hagyd abba, durva, dobni, szél, szivacsok, győzni akarok, mondja. A lány fekete ruhát hordott, a férfiak azt gondolták róla, itt van. A lányok, azt gondolják, ismerik. Reggelenként, amikor belenézett, egyedül találta magát. Mindent el lehet képzelni, ami elmúlik, teste van a fának. A lányok, hagyd, túlságosan gyenge. Az anyukája szőrős volt, és buta, nagy fejű. Mintha üldöznének, nem félt, tudta már vége van akkor a szavaknak, vége van akkor mindennek, hiszen rózsaszín arca nem vakít rám, sátán. Nem fél, ezek ősi szokások. Az áldozatvállalás bosszúja nincsen itt, fáradt, gyenge, kicsigázott, és vonul. Rózsaszín, sebes bugyival van, ha szeretsz, nem vagy úr. Rózsaszín, árnyalt síkság. Itt van, meg kell csinálni. A víz sikít, a testem, ne legyek test, az átok áthatol rajtam, vonaglik, a vonalak is olyan egyértelműen fehérré válnak, mindig erre vártam, az átfolyás erős, már nem lehet megkülönbözetni.
Keménység, felfűzve égő lécen, elpusztult újra. Amikor megismered, kiszeded belőle a lelkét, elpusztítani. A forma, végre vére sincsen. Fekete asszonyok jönnek, mosolyognak. Halott, mindnyájan tudjuk, szívesen áldozok neked egy bárányt. Ő elment, ez egyszer fájt. Áldozzatok bárányokat, felgyújtották az égő falvakat, nem jött értem senki. Fekete, okos, kiátkozott, kettős gyengeség. Ne átkozódjatok, legyetek úr a némaságban. Félt, ezért megteremtette őket, eljössz értem, készen leszünk.

Készen vannak a levelek is, bocsánat uram. Levetkőzünk, valami messziről azt mondja, ismétlek. A történet kezdetekor az anyaföld. Gyökerekből, és szavakból állok, lányok, vigyázzatok mit találtok, a szigeteket, a keserves édenből való kiűzetés után nem tettük vissza. Elmenni, az embereknek adni. Megbeszélt helyeken találkozni, azt mondják, már nem kellek, szüksége van rájuk. Aztán jön egy profi, otthagyni, hadd sikítozzon.

Mindennap a konyhában mosogat, ezért otthagyja a fogát. Kísértő szubjektumok, az ezerarcú fény.

Szerinted mit akar majd?

Betonok, ragyogó telepek. Minek is döntünk mi, hiszen akkor le lehet vele feküdni. Úgy döntött, el fogja árulni. Amíg ott állsz a földben, vársz egy hívásra, az már ő maga, nem tudni a végét, nincs. A mosóteknőkben mindig koncentrálni kell. Őszi ébredés, újabb ébredés, a nyelv.

– Szerelmem, azt ígérted ázott galamb leszel.
– Még egy évig paradicsom volt.
– Lassú, konok halott. Az üdvözítő.
– Mosolyogj.
– Szerelmem, mindennap szivacsos lassú teknőkben aludtunk, és úgy próbáltunk téged megtalálni.
– Amíg nem írtam, nem próbáltam semmit.

Szerelmem. Tudom mindennap koncentrál a békákra. Mindennap előlép. Már nem lehet abbahagyni. Dobál, nem te. Az értelmemmel próbál koncentrálni. Az átfolyás olyan erős, nem lehet megkülönböztetni. Ma is halott. Minden reggel mindegy lesz minden, a paradicsomból való kiüzetés is.

Jeruzsálem utcáinál a lányok mellett gömbök vannak, jól vigyázzatok. Színes gömbök, mosogató vizek, lében áznak, még mielőtt elkezdtek volna egy táncot. De már nem. Gyere ide, és merülj bele. Az átfolyás erős, nem lehet megkülönböztetni, az öröklétet eltűrő ezerarcú fény, krákogó figyelem, ez az. A szöveg mindig kinyílik valahol, utcákat tép fel benned a figyelem. Úgy érzed, nem lehet megerőszakolni, dermedten néz rád, szemei nem kellenek.

Melyik sikít itt, add meg a kódod. Egy dologra gondoltam, kinek adjam a gondolataimat, gyönyörű, kikristályosodott gömbök, megnéznek, elmennek. Arra mondod, nincs mit megtalálni. A történet, ezerarcú fény, sárgahajú lány, azt mondod, nem unod még. Azt gondoltam, vesztettem. Nem találsz semmit. Azt mondtam, Heidegger. Sikítottam egyet. Az ablakok a kocsmában üvegesek, meredt szemmel bámulok, összesűrűsödnek, elmondják, azután szétesnek. Nem tudhatod, melyik igaz, a bogár vagy az idő. Belemerülsz a századik ütembe, a történetekbe, történetbe, mielőtt elvesznek. Így nem leszel fény. Lelassul, a végén beletalál egy történetbe, szép. Nem lehet eldobni, semmi, csönd.

Belemegyünk, tudod, mi, akiket így kiraktak, megtaláljuk.
Az átfolyás olyan erős, nem lehet megkülönböztetni.

Újra a nő, akit nem lelek, elmegy, mosolyog, elmegy. Csakazértis. Nem lehet felelősségre vonni. Értük. Szelíd szeme alszik, bogár, diktál újra. Abban a fényben felvállalták. Abban a percben, azt mondom. A holnapok nem könnyűek. Igazi vagy. Menekülés, minden percben fény. Ez a nap is el fog múlni.

Kell lennie valaminek mégis. A kapu.
– A kapu szerelmem.

Nehéz lefejteni a mezítelenséget.

Újra találkozni kell. Sűrű szövedékes agyhalál, mindenféle lefagyott kísértés, csakhogy összefogjunk. Elhallgattunk, amikor felgyújtottuk a lámpát, kinyitottuk, nyitjátok az ablakokat, megtaláljuk. Szemembe néz, üveges.

Omladozósak a falai, néma halak, némák.
Az átfolyás erős, nem lehet megkülönböztetni.

Túristaajánló Genitáliába

Genitália aprócsak – bár ez viszonytási pont kérdése – szigetcsücsök, azonban egyes őrültek, gondolkodók, a valóságban nem is egy, hanem csekélyke csoportosulásról beszélnek, melyek mozgószigetek, a ritkásabbtól különböző alkalmakkor csatlakoznak egymáshoz, amiképp a határok elhomályosulnak, bár ez sajátos elgondolásom alapján mégis csak szemtelen hazugság. Egyébnek iránta Leszbosztól található mindjárt délre, bizonyos helyi szóval, altájon, nedves-száraz égtájt illető elhelyezkedéssel. Nevezett genitoloidok, szerencsésebb esetben kétfélék, európai szokás szerint, franciásan kedélyes-játékosak, németesen merevek, bizonyos esetekben a langyostól az egészen fagyosig tendálnak mérsékletben egész a jeges skandinávokig menőleg.
Gentiália élővilága esetenként változatos, nagyritkán szerény számú, mivel időleges infernalitással lakói elpusztulnak, vészidőben a nagy láva- és kéreglemez-mozgások idejére emigrálnak, (s meg is jegyzem itt mindjárt érdekes felfedezésem, ünnepi alkalmakkor ugyanis a tripperoidok közössége a szomszédos szigetre vándorol évente legalább ötször, ha nem gyakrabban az egyesülések idején, hogy aztán jókora rumlit hagyjanak maguk után, majd békében visszatérjenek anyaföldjükre) helyenként bőséggel megugranak számban és időnek adtával a teljes szigeten elszaporodnak.
Felszinre meglehetősen buja természeti fejlemények, az őselemek munkálokodnak helyenként rajtuk, jellemzően az olyféle tájegységeken, amelyeken a mezőgazdaság a maga technikjával még nem ül tort a dzsungel felett.

Fal mögött

Egy közönséges ember volt csupán. Jelentéktelen, és épp annyira értéktelen tagja a társadalomnak, mint mindenki más. Egy kisember. Egy ételfeldolgozó telepen dolgozott, 16 órában, a munka végeztével fáradtan hazatért, sötét és lerobbant otthonába, elolvasta a napi sajtót, amiben azonban soha nem talált semmi érdekeset, majd lassan elbóbiskolt.
Ő is pont olyan volt, mint mindenki más ebben a világban, ahol az emberek naphosszat dolgoztak, hogy fenntartsák magukat. Bőven az apokalipszis után volt ez. Mindenki tudta, hogy a Föld felszíne teljesen megsemmisült egy atomháborúban, mely a világ nagyhatalmai között tört ki, elpusztítva minden élőt odafent. Az emberek föld alatti barlangokba kényszerültek, városokat létesítettek itt, és elkezdtek dolgozni, a túlélés reményében. Az élet eleinte szörnyű volt, de lassanként kezdték megszokni az örökös munkát és gyötrődést.
Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Felkelt kényelmetlen molyrágta ágyáról, felöltötte szintén molyrágta, koszos ruháit, és elindult a telep felé, hogy folytassa mindennapi monoton és fárasztó munkáját. Már félúton járhatott, mikor a távolból kiáltozásra lett figyelmes. Elbújt egy betonkiszögellés mögé, én onnan figyelte, ahogyan egy fickó elrohant előtte, majd azután kettő másik. Ezek nem szokványos munkaruhában voltak, fekete, cseppet sem kopott formaruhát viseltek, „felügyelet” felirattal.
– Állj meg! – kiáltották a menekülő után.
– Neeeem! Kijutok! – üvöltött vissza a körülbelül 40 éves férfi, és folytatta a rohanást.
Kijut? Ugyan hova? Nincs kint semmi, csak fekete hamu.
– Mindnyájunkat megölnél! Ha nem állsz meg, lelövünk.
Az egymást kergetők már épp eltűntek volna a szeme elől, de ő nem bírt a kíváncsiságával, és utánuk eredt, persze csak úgy, hogy ne vegyék észre.
A menekülő férfi egy hosszú sikátorba futott be, aminek a végén rideg téglafal volt. Felkapott egy földön heverő vascsövet, és azzal ugrott neki, hogy szétverje a falat.
– Hagyd abba, te disznó! – ordította az egyik őr – Nem figyelmeztetünk többet!
– Mindegy! Már úgyis mindegy. – motyogta maga elé a férfi, és a következő csapása beszakította a téglafalat.
Pont ekkor egy dörgő hangot hallott, és a mellkasa éles fájdalommal robbant rá az előtte lévő, félig szétvert falra.
– Tudtam. – hörögte utolsó leheletével, amint a téglákba ütött lyukon átnézett, és összeesett.
– Szóltunk. – morogta az egyik őr és odaléptek a férfihez.
Ő még egy darabig figyelte a felügyelőket, hogyan röhögnek a halott felett, miközben rugdossák a testét, majd elrohant. Szíve hevesen dübörgött a mellkasában.
Aznap elkésett a munkahelyéről, ezért a napibére felét kapta csupán meg, de emiatt nem szólhatott egy szót sem. Akinek nem tetszett a rendszer, az könnyen úgy járhatott, mint reggel a férfi a sikátorban. Hiszen itt mindenki azon dolgozott, hogy ismét jobb legyen a világ, aki pedig ezt nem tette, élősködővé vált, fölöslegessé, akitől meg kellett szabadulni. Így hát mindenki vigyázott a munkájára, hiszen ez volt egyben az élete is. Nem voltak jók és rosszak, nem voltak gazdagok és nincstelenek… itt mindenki egyformán dolgozott reggeltől-estig, hogy fenntartsák az emberiséget.
Senkinek sem beszélt a reggel látottakról, a történtek azonban mégsem hagyták nyugodni, így, mikor lejárt a munkaideje, hazafelé ismét benézett a sikátorba. Addigra már eltűntették a hullát, csakúgy, mint a vérengzés összes többi nyomait, és a lyukat a téglafalon. Inkább csak ez utóbbi keltette fel a figyelmét, hiszen amikor a háza mellett a határfal megsérült, senki sem javította meg hónapokig, pedig a közterület-felügyeletnél rögvest be lett jelentve.
Akkor lehetséges talán, hogy ez nem olyan határfal, mint a többi? Gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat és tovább indult, hogy hazatérjen végre és lepihenjen. Elolvasta a napi sajtót, de semmi nem volt benne a reggeli lövöldözésről, és ezt meglehetősen furcsállotta. De mit is várt, hiszen az újságokban ilyesmikről sohasem írnak, csak arról, hogy miből mennyit kell termelni, hogy a következő évet átvészeljék az emberek. Azon az éjjelen szörnyűeket álmodott. Álmában ő rohant az őrök elől és őt lőtték szitává a téglafalnál, erre riadt fel legalább háromszor.
Reggel mikor felébredt egyáltalán nem volt kipihent. A szemei még az átlagosnál is karikásabbak és vörösebbek voltak, neki pedig semmi kedve nem volt kikelni az ágyból. De hogyan is gondolhatott ilyet? Megunta tán az életét? Felkelt végül, és most igencsak megszaporázta magát, hogy ezúttal nemhogy ne késsen el, de legalább egy fél órával előbb érjen be a telepre.
És a munka megint elkezdődött.
– Már nagyon elegem van az egészből. – súgta oda neki a kollégája, miközben a könyékig dagonyáztak a salátalében.
– Mi? –kérdezte ő értetlenül, ugyanakkor némileg megrökönyödve.
– Egész nap, egész évben dolgozunk, és nincs semmi. Érted! Azt mondják, kevés a kaja, a ruha, minden, amit megtermelünk, de én már nem hiszem el.
– Mi? – kérdezte megint, most már teljesen butának érezve magát.
– Valamelyik nap az ételkiadásnál voltam. – suttogta a kollégája – A kaja felét az egyik kamionba pakolták be, a másik felét pedig a másikba.
– És?
– Az egyik kamiont nem munkás vezette, hanem egy őr. Érted? Egy őr! Miért vezet egy kamiont egy őr?
– Nem tudom. – vágta rá a választ – De hogy őszinte legyek, nem is érdekel. Lehet, hogy a többi őrnek vitte a kaját.
– Tényleg? Ez akkor is furcsa. Minden 20 munkásra jut egy őr, a kaja fele mégis az övék? Ez így nem jó…
– Hagyd már! – ripakodott rá – Nincs elég bajunk e nélkül is? Mi közünk hozzá?
– Ezért gürizünk megállás nélkül! Ezért szakadunk meg!
– Pofa be!
Ezzel letudottnak tekintette a témát. Nem volt kíváncsi a munkatársa nyavalygására. Ő elfogadta a helyzetet, hiszen változtatni nem tudott rajta. Mit tehettek volna ők? És egyáltalán, mi ellen? Ha idegeskednek megváltozik valami? Nem. Ugyanúgy föld alatti városokban fognak élni, ugyanúgy dolgozni fognak naphosszat, ugyanúgy rossz marad a világ, csak legfeljebb az őrök lelőnek párat közülük.
– Meg kell innen szöknünk. – lihegte a kollégája.
– Ugyan, hova mennél? – kérdezte ő – Hova? Egy másik városba? Ott is ugyanez van. A felszínre? Megölne a sugárzás, vagy belefulladnál a radioaktív hamuba! Nem maradt semmi! Csak ez! Ezt kell elfogadni! Vagy inkább megdöglesz?
Aznap már nem szóltak egymáshoz többet.
Munka után megint ellátogatott a téglafalhoz, ahol a férfit agyonlőtték, ezúttal azonban nem csak távolról nézegette, hanem egészen közel ment hozzá. Teljesen átlagos falnak tűnt, nem értette, mi oka lett volna bárkinek is ripityára verni.
A meglepetés akkor érte, mikor megérintette a falat. Az meleg volt, mintha mögötte valami hőforrás volna. Nem tudta mire vélni a dolgot, hiszen itt, a föld mélyén hogyan is lehetne egy határfal mögött bármi is, ami melegít?
– Hé, te! – hallatszott a háta mögül egy hang – Mit csinálsz ott?
Halálra rémülten fordult meg. Egy őr állt a sikátor másik végében, fegyverét egyenesen rászegezve.
– Takarodj onnan azonnal! – szólt az őr ingerülten – Húzzál haza!
– Jó, jó, megyek! – dadogta remegő hangon, és elindult az őr felé. Szeme előtt a két nappal azelőtt történtek lebegtek, látta maga előtt, ahogy a falat csépelő férfi vére a téglákra fröccsen. Most teljesen leizzadt, kezei jéghidegek voltak. Reszketett a félelemtől. Azt várta, mikor hallja meg ismét azt a rettenetes dörgő hangot, de nem történt semmi.
– Meg ne lássalak itt még egyszer! – ripakodott rá az őr, amint elhaladt mellette.
Olyan gyorsan ment haza, ahogy csak tudott. Hetente csak egyszer lehetett fürdeni, hiszen spórolni kellett a vízzel, mert már abból is csak kevés maradt, és most volt ez a nap a héten, úgyhogy egy lavórba vizet engedett és megmosakodott a lehetőségekhez képest alaposan, majd vette a nem kevéssé koszos törülközőt és leült, hogy úgy törölje magát tisztára. Ezen a ponton nem bírta tovább. Rettentő zokogás tört rá. Csak ült a félhomályos, koszos szobában, a lavór előtt, amiben szinte fekete volt a víz a kosztól, és keservesen zokogott. Órákig nem tudta abbahagyni, ott aludt el, sírva, a széken.
Amikor felkelt, rémülten nyugtázta, hogy már több mint egy órája elkezdődött a munkaideje. Ez lehetetlen! Ezért… ezért lehet, hogy az egész hetet levonják.
Amilyen gyorsan csak tudott felöltötte munkaruháját, és rohanvást indult dolgozni. De nem jutott sokáig. Szinte rettegett attól, mit szólnak majd bent, és hogy milyen következményei lesznek a második késésének a héten. Ezért hát igen gyorsan útvonalat változtatott. A lábai ismét az ominózus téglafal felé vitték, és ezúttal ő ragadott a kezébe vascsövet, és ő kezdte el hevesen csépelni a téglákat. Maga sem tudta, miért csinálja, vagy, hogy mit remél, mit talál a fal másik oldalán… sőt, igazság szerint úgy gondolta, nem lesz ott más, csak egy barlangüreg, vagy a nyers föld, de nem hagyta abba a csépelést.
Rövidesen át is ütötte a falat, ami mögött valami könnyebb anyag, látszólag valami burkolólapok hátulja volt. Ezek még inkább sugározták a hőt, mint a tégla, amiben lassan akkora lyukat vágott, amin ő maga is kifért volna. Ezután jöhetett a burkolólapok leverése. Amikor az elsőt kiütötte, a fal túlsó oldaláról olyan fény áradt be hirtelen, hogy azt hitte, rögtön megvakul. Nagyot kiáltva esett a földre, kezeit a szeme elé rakva, de rövidesen újra látott. Ekkor már óvatosabb volt. Lassan kiütögette az összes burkolólapot, és miközben szemével hunyorgott, hogy ne vakítsa el a fény, majd mikor meg volt a járat kilépett, a fal túlsó oldalára.
Mindenhol fény. Nem értette, amit látott. Amikor felnézett, odafent… nem volt semmi. Kék volt. Lent, a földön mindent fű borított, és más növények, amiket ő nem igazán ismert. A fény az égből jött, valami nagy világító golyóból, ami olyan távolinak tűnt, hogy szinte lehetetlen volt, hogy a fénye elérjen idáig, és így felmelegítsen mindent. Rémlett neki, hogy gyerekkorában hallott a szüleitől történeteket, hogy réges-régen, még jóval a háború előtt valami Nap nevű dolog adott fényt a világnak, ez volna tán az? A levegő olyan friss volt, amilyet még sohasem tapasztalt azelőtt. Álmodik talán?
Pár méterre a férfitól, a mezőn szőke hajú kislány játszott, fehér ruhában, vidáman ugrándozva. Ő közelebb lépett a lánykához, de nem szólt egy szót sem. A kislány felnézett a férfire, aki tiszta kosz volt, arca ráncos, és borostás, de nem ijedt meg.
– Én Julie vagyok. – mosolygott – Téged hogy hívnak?
– AS-1021-532. – felelte ő.
– Hmmm? Tényleg ez a neved? De fura! – nevetett vidáman a kislány.
– Tényleg. – mondta vontatottan – A Julie név is furcsa.
A kislány ezen is jót nevetett.
– Julie! – hallatszott egy lágyan csengő női hang a távolból – Mit csinálsz?
A kislány a hang irányába fordult.
– Nézd anya! A bácsi a föld alól jött elő. És nagyon mókás neve van!
– Hol vagyok? – kérdezte a férfi, a közeledő nőre nézve – Kik maguk? Mi történik itt? Miért? Miért ilyen szép idefent minden?
A nő is makulátlanul tiszta ruhát viselt, csakúgy, mint a kislány, látszott rajtuk, hogy semmiben nem szenvednek hiányt. A hatalmas ház, amerről jött, szép volt, és szintén mentes minden kosztól, csakúgy, mint a város a távolban.
A nő döbbent arcot vágott. Hogyan juthatott fel egy munkás? Hogyan merhetett feljönni, és hol voltak a felügyelők?
– Ő egy dolgozó, kicsim. – mondta az anyuka, Julie-nak.
Ekkor a férfi megértett mindent. Nem szólt egy szót sem. Megfordult, és visszament a sikátorba, onnan pedig a telepre, hogy folytassa a munkát. Aznap nem fizettek neki semmit a késése miatt.

VÉGE

Dragan Velikić: És így éltek tovább…

(Részlet a Domaszewsky-dosszié című regényből)

 12.

Adam a vasúti kocsi folyosóján álldogállva cigarettázott. A beködösödött ablaküvegen át csak az öböl körvonalai sejlettek fel. De persze aki éveken át vonatozott ezen az útvonalon, tenyeréből ismerte Pula kikötői épületeinek elhelyezkedését. Az öböl csücskében a cementgyár, a dokkok, a hullámtörő hosszú karéja, a Muzil kaszárnyaépületei a szárazföldet a nyílt tenger felől érkező szelektől védő dombon. A hajógyári daruknak, mint óriási fogfúróknak, csak felső részük meredt fel a ködből és az esőből. Az átkozott hatodik érzék határozott jelétől megverten Adamban minden egyes sejtje lüktetése sajog. Valamiféle tökéletes telítettség ígérete önti el. A vonat: a szökés alagútja. Olyan alagút, amely villámló élességgel, óráról órára választ el egymástól két színpadot, két díszletet, két életet, amelyek Adam stúdiumai alatt jöttek létre. Négy nap elegendő volt hozzá, hogy a rég eljátszott darab ismét műsorra kerüljön. Kamaszévei városa mint orvosi rendelő. Orvosok, páciensek, gyógyszerszag, reggeli vizitek, kimosott pizsamák, kancsalító lámpák, fertőtlenítők, hibás vízmelegítők, ízetlen vacsora az éjjeliszekrényen. Miért éjjeli? Nappal is használatos. Nem bagoly. Végezetül a kilépőlista. Gyógyíthatatlan betegségek kórtörténete. Kis szürke kavics. Tegnap találta, a Medulini út melletti menhely közelében, egy pad tövében, s most vele együtt utazik. Gyűjteménye utolsó darabja. Előző nap ünnepelte a kollekció évfordulóját. Harminc esztendő telt el azóta, hogy az előző Marija-villa udvarában, talizmánjának választva, felemelte azt a furcsa mintázatú sárgás kavicsot. Farmernadrágja zsebében tartotta, amikor onnan elment. Egyetemi évei alatt évente néhányszor visszatért szülővárosába. Mindig az éjszakai vonattal utazott. Élvezte a két város közti vonatozásokat, amelyek folyton kisiklatták, úgyhogy már nem nagyon tudta, egyáltalán hazatér-e valahová. Később felmerült benne a gyűjtögetés gondolata. Az élet olykor visszafelé lódult, olyan időközökben, ahogyan ennek hírnökei megjelentették. Növekedtek a távolságok, a jelen megkoronázta a csalóka holnap parttalan tartományát, a háttérben terpeszkedett a múlt. A hírhozók elfeledték az üzeneteket, amelyeket az életezési játék nagy stratégájának szoktak átadni. Két napja Rizzi erdejében, itt a másik Marija-villa közelében, ezzel a szürkés kaviccsal befejezte a mozaikot. Igazat mondott Stevan, a frankfurti vonalak behálózzák a világot. Elment a gyógyintézetbe, hogy megnézze, milyen környezetben töltötte napjait Stevan. Gyanította, hogy nem véletlenül szemelték ki negyven évnek előtte a Boskaricát találmányuk színhelyének. Akkoriban valóságos kaland volt szemükben, hogy kívül merészkednek mozgásterük mindennapos útvonalain. Beleélték magukat olvasmányaik világába. A Boskarica mesés tere titkot rejtett. Lúdbőrözve közelítették meg a fenyőfák közt a varázslatos helyet. Sok évvel később vajon Stevan is elrémülve fedezte fel, hogy a Boskarica ugyanazt a nevet viseli, mint az a ház, amelyben felcseperedett? Változtathatnak-e valamit is a felismerések? Az ember mindennap elhagyja lakát, megtér bele, és megint elmegy. Mosdás közben rámered képére a tükörben, új ráncokat vesz észre, méricskéli fogai elszíneződését, ősz hajszálai sokasodását. Alsóneműt vált. És akkor elegendő hozzá egy telefonhívás, hogy mindenről megfeledkezzen. Mintha létezne olyan személy, aki veszélyeztethetné a trónját. Tenyerét végighúzza a választékon, végigfuttatja tekintetét a hajzat esésén, szeme sarkából követi a nedvesség alattomos lopakodását a falon, kinyitja a postaládikót, kidobja a szemeteszsákot. Néhanapján, cseppet sem nyugtalankodva miatta, észreveszi, hogy a szemetesek máshová állították a konténert az utcán. Számtalanszor ismétlődik az utazás mindennapi kalandja. Az ember könyvek olvasásával javít az életén, színházba megy, moziba, hangversenyre. Beül egy kávéházba. Biliárdozik. Rendszeresen látogatja fogászát. Szabóhoz jár. Szeretkezik. Adam néha izgalmasabbnak találta, ha céltalanul kószált a városban, mint ha színházba ment volna. Ismeretlen emberektől körülvéve, akik szuszognak, fészkelődnek, köhécselnek, méregetik a székszomszédjukat, sehogy sem tudta elengedni magát. A színen lekerekített történet pereg, hiszen mindig ott van a kezdet, aztán a bonyodalom, majd a cselekmény csúcspontja és a vég. A filmekkel vagy a könyvekkel sincs másképp. Két-három órába évek, életek, egész emberöltő sűrűsödik. Azt vette észre, élvez olyan színházi és mozielőadásokat, amelyek sokakat untatnak. Képes volt órákon át neveket olvasni a telefonkönyvből. Egy japán fekete-fehér némafilmet, amelyet még gyerekfővel látott, örök időkre megjegyzett magának. A szigeten él a világítótorony őre a családjával. Sziklák és tenger. Mintha egész idő alatt egy és ugyanaz a nap tartana. Az esős és a derült idő története örökítődik meg. A film végén megjelent egy felirat: „És így éltek tovább.” Ez a mondat kíséri Adamot egész életében. Váratlanul jelenik meg, valamilyen apró részlet hatására, mint amilyen az a pohár benne a protézissel az éjjeliszekrényen. El a sorstól, ami a világítótorony őréé volt, egyhangú rendjétől a hűvös és a meleg napok váltakozásának. Mindegyre az üdvözítő patikamagányról, a családi kapcsolatok hálózatának kiküszöböléséről álmodik. És mindez idő alatt belegabalyodik önnön hálóiba, amelyek megóvták attól, hogy teljesen átadja magát bárki másnak, mint saját magának. Úgy vélte, hogy ez az élet igazi jótéteménye: bármely órában, bármiféle, mások iránti kötelezettség nélkül elébe állni az eljövendő ígéretes pillanatok kihívásainak. A városban lebonyolított mindennapos hajókázások szembesülhetett azokkal a szigetekkel, amelyeken az „és így éltek tovább” kendőzte valóság alkalmas pillanatban egykettőre lemeztelenedik. Volt idő, hogy egyszerre több szerelmi kapcsolatot tartott fenn a teljes betöltöttség lehetetlenségének védelmében. Az anticiklonoknak ez az idénye Marijától való szakítása után egy egész esztendőn át tartott. És egész idő alatt az ágyban szeretői helyébe Mariját képzelte maga elé. Ennek oka nem a szerelem érzése volt a személy iránt, akivel tizenegy éven át együtt élt, szemernyi szenvedélyt nem érzett magában iránta. De azért ha történetesen Marija ismerős idomait fedezte fel más nőkön, az nyomban ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolt rá. Amikor pedig véget ért a pásztoróra, és a bejárati ajtót bezárva magára maradt, gyengédséget és betöltöttséget a legegyszerűbb mozdulatokban talált, egy-egy tárgy futó érintésében, a merengésben, ahogyan tekintetével átfogta a csendes utcát lakása valamelyik ablakából. Mint ahogyan előző este, a Zagreb étteremben gyakorta bambult az üvegfalon át a park felé, amelynek egy padján egyszer régen, a Sandrával töltött ama legelső éjszaka után, sokáig üldögélt. Ez alatt a négy óra alatt többször is megfordult a fejében, egyedül ő maradt készen arra, hogy valami bármikor az esélyek imaginárius területének bármelyik szegletébe repítheti, és hogy már maga ez a tény elegendő ahhoz, hogy kedvező mérleget könyvelhessen el. Mert minden út nyitva áll. A felbukkanó gondolatok, a gondolatok, amelyek magukkal ragadják, az eljövendő események kohói. Vesna Valentic ült mellette, a padtársa a gimnázium egész záró évében. Miközben cigarettára gyújtott, szeme végigsiklott a combján, a szűk estélyibe pántolt lábikrán. A három évtized nyomot hagyott Vesna alakján, arca szétesett, haja már nem olyan dús, de ahogyan ajkai lassan titokzatos mosolyra húzódnak, az szakasztott a régi. Vajon ha akkor, miután Sandrával szakított, e mosolynak eredt volna nyomába, legyőzve idegenkedését túlságosan vastag combjától, amelyhez a padtársi év alatt lopva hozzáérintette a térdét, más ember lenne most? Hol élne? Mivel foglalkozna? Eljátszadozna-e az esélyekkel – mintha a szerelmi kapcsolatok díszek lennének, amelyeket egy őrült emlékezetből aggat fel a karácsonyfára? Miért van, hogy egy szemernyi féltékenység motoszkál benne most a nő iránt, aki nem szalasztaná el, hogy pár mondatban kiöntse a lelkét? Valamiféle lappangó meghittség támad kettőjük között. Mindketten nyugtázzák az óhatatlan melléfogásokat életük folyásában. Az ígéretek réveiben a khimérák mindig egyforma távolságot tartanak attól a helytől, ahol az „és így éltek tovább” története folydogál. Ha kettesben lennének, ha nem akadna el minduntalan beszélgetésük az asztal körüli diskurzus főáramába csatlakozva, ahol olyan események újramesélésével untatják egymást, amelyek másképpen estek meg, mint ahogy az emlékezet megőrizte őket, Adam megkockáztatná a kérdést, mit szalasztott el ott a két vastag comb között. Hogyan ível az a mosoly a szenvedély görcsében? Megfordult-e valaha benne, hogy lefeküdne vele? Mi járt a fejében, amikor padtársak voltak? Ő is odapislantgatott-e a szeme sarkából, és észrevette-e, az ágaskodást nadrágjában? Tegnapelőtt este úgy lett úrrá álmatlan forgolódásán, hogy egy mantrát motyogott, amelybe beleszőtte Vesna nevét. Milyen férj nevével élt az eltelt évek során? Mik a szokásai? A szerelmi együttlét alatt vajon átsuhan-e rajta valami tétova alak? Lánycombjainak megőrzött képe gyakran tolult elébe, miközben sietősen lövellt egy testbe. Megtörtént-e valaha ővele is olyasmi, amit Eduardo áthasonulásnak nevez, s amiről tegnap, a Galija-beli ebédjük alatt hosszasan beszélt? Az asztalfőn ülve, miközben a társaságot diákéveik régi történeteinek felidézésével szórakoztatta, Eduardo időnként bizalmas félmosolyt küldött felé, mintha azt mondaná vele, mindaz, amiről előző este beszélgettek, ott lappang a titkos tárakban, amilyet mindenki tartogat valahol. A frankfurti vonalak alakzatai, amelyeken titkolt vágyak poggyászával utaznak csempészkaravánok, előreláthatatlanok. E pillanatban a nő, aki mellette ül, a kimondott szavakon túl, kibont egy rejtett gondolatot, amely csak jelentéktelen üledék, elhanyagolható súly a láthatatlan élet serpenyőjén. A meg nem valósult, de amannál semmivel sem kevésbé létező élet e tétele bekerül a végszámlába, egy párhuzamos oszlopba iktatva, mert ha nem lenne fogalmunk ebbe az árnyéktörténetbe, az összegzés nem volna semmi több a zuzmó gyarapodásának, a békák mozgásának leltározásánál esős vagy derült időben. Eduardo végighallgatta Adam összefüggéstelen fejtegetését, amikor negyedórás késéssel betoppant a Galijába. Úgy tekingetett közben a bejárati ajtó felép, mintha ide várna valakit. A pokolból jövök, szólalt meg Adam. Egyazon órában egy helyen személyek és események más-más időkből, el nem tudom hinni, ráleltem apám utolsó szavaira, hogyhogy nem érted, mindenkinek van egy utolsó mondata, mi ketten Stevannal a makkegészséges fiatalság biztos fedezékéből elképzeltük a végóránkat, egészen más ez később, amikor szüleink már nem élnek, s takarásukból előlépve ott találjuk magunkat a semmi szélén, a távozásra érettek elején. És ha nem is tudná kiejteni az ember, mindig megvan az a végszó, ha máshol nem, álmában. Haldoklott, eszmélete kihagyott, az Akvedot felett lebegett. Ott, a Kilátó és a piac között terült el az a vidék, amelyen gondolatban utoljára időzött. Ma ez, mint mondod, a Radic utca. Négy évig élt abban az utcában, egy olasz nőnél, egyszer megmutatta a házat, csak úgy menet közben említette meg, iskolába menet. Miért vésődött belém odavetett megjegyzése? A hangsúly miatt? Nem tudom. Éveken át ott jártam el a ház mellett, egyszer még be is mentem a kapualjba, és végigböngésztem a lakók névsorát. Egyetlen olasz nevet sem találtam. Mirela Pitoni, így hívták apám lakásadónőjét, ma is él még, ott van a Boskaricán, a Vodosek nővérek, pontosabban a Vodosek anyukák egyike. Apám része az ő végtelenségének. Alzheimer-túsz, mint a lépcsősor mellől az a taxisofőr, Stefano Maravila. Láttam őt tegnap az ablaknál. Hát az ő végtelensége? Mi minden kavaroghat abban a fejben? Ki mindenkit nem furikázott – köztük egyszer biztosan Mirela Pitonit is. És most ők ketten a fejemben együtt vannak, mintha magam lennék az a régi Fiat. Gondold csak el egy taxisofőr galériáját! Hát még nála hol érhet véget, ha a homályból előbukkan egy részlet? Igen, igazad van, ő már jó régóta a homályban evickél. Milyen gyakran meglódulok így a gondolataium után… Semmi egyebet nem is csinálok, amióta csak az eszemet tudom. Mi okból? Nem tudom, de jót tesz. Ezért él sokáig minden borbély. A taxisofőrök is hosszúéletűek lennének, ha többet forgolódnának a kocsin kívül. Stefano Maravila biztosan kilencven fölött jár. De hát lélekben ő sokat kutyagolt. Ne hidd, hogy én most órák hosszat róla szeretnék beszélni? Igen, ez bizony fontos. Azután pedig Pescoli? A félnótás, aki a szárnyait hiányolja, az áruház szőnyegosztályának egykori vezetője. Egész életében szőnyegeket szabdosott, és most Aladdin módjára repülni szeretne rajtuk. Minden nyitva áll előtted, amikor reggel felkelsz. Magad szabod meg napi útvonalaidat. A magánytól nem félek, mert a magány nem valakinek a hiánya bennünk, hanem a mi távollétünk saját magunkból. Apám nem egyedül halt meg. Adam elhallgatta, hogy látta a katétert apja lottyadt nemzőszervében, a fúvócsőben, amelyen kijutott az élet csírája, hogy egy másik testben burjánzásnak indulhasson a hús és vér buboréka. Belefogott a csomóknak, ott a Medulini úton, fenyők csöndjének enyhelyén az emberi jelenlét rétegeinek a taglalásába. Semmiképp sem lehet véletlen, hogy az a kísértet, Victor von Domaszewsky olyan kényszerítő erővel befészkelt Stevan agyába. Vaktérkép, rajta csupán a kirajzolódó frankfurti vonalakkal, amelyek őt az egyik Marija-villától a másikig vezették, egy óra járásnyira, amibe azonban belefér egy egész élet. Az eseményeket az erőösszpontosítás és a megszállottság hívják elő. Érdekes, jegyezte meg fanyarul Eduardo. Ne feledd, Stevan tényleg beteg. Talán az örökletesség tényezője? Esetében sok hatás adódott, amelyek a betegség kibontakozását segítették elő. A betegség mint menekülés iskolapédája, tette hozzá. Művésznek ez üzemanyag, de Stevan nem művész. Nem egyedül Domaszewskyre akaszkodott rá. Mennyit kotorászott Kupelvizer után, vagy annak a festőnek a nyomában, aki a múlt század elején Premanturán élt, elfelejtettem a nevét. Minduntalan rögeszmés alakokat keresett az azonosuláshoz, csak így tudott értelmet tulajdonítani saját életének, valamiféle vigaszra lelni. Nem tudott megbékélni a közönséges élettel. Emlékezz csak vissza, hogy napokon át pepecselt azzal, milyen öltözékben jön velünk farsangolni. Az élet mint karnevál – ez Stevan. Szerelmi élete nulla. Egyetlen lányra sem emlékszem, akivel járt volna. Ki tudja, volt-e egyáltalán dolga nővel?  Ilyen felajzottságban, mégis begörcsölve. Örökös ijedelemben, ha csak egy maszatos edényt tesz le a mosogatóba vagy ha egy kávéházba belépve szabad hely után kutat szemével. Az embereken ugyanúgy érződik bátortalanság, mint ahogy a szagukat érezni. A legmélyebb szorongást nem a kimondott szó váltja ki, a neveltetés hámja, hanem a ki nem mondottból fakad. Úgy hiszem, Stevan elhallgatott dolgok egész garmadájával körülvéve nőtt fel. Halmazuk dagadt tovább, és végül teljesen magába nyelte. Mindig szemlélő volt, sohasem cselekvő. Vagy bekapcsolódsz, vagy kívül maradsz. Vagy építesz, vagy álmodsz. Hát ezek az ő szavai, vetette közbe Adam. Igen, igen, folytatta Eduardo, gyakran visszatért a saját ingatag magyarázatához. Kilépni önmagunkból… Csak hát téves személyt választott hozzá. Mert hiszen Domaszewsky, ha jól tudom, megfeszült a két opció, a szemlélődés és a részvétel között. Domaszewsky nem lépett ki önmagából. Stevannak éppen azzal gyűlik meg a baja, hogy Domaszewsky megszállottsága, küldetéstudata nélkül, csak külsőlegesen ölti magára életének hüvelyét. Ne feledd, Domaszewsky mániákusan elégett a szemlélődésben, de ő rajzolt is, terveket készített, megálmodta a leendő építményeket, s feletehetőleg azért, mert megvalósításuk lehetetlen volt, lelép, valahová visszavonul, felhagy addigi életével. Stevannak nincs mivel felhagynia. Amióta csak ismerem, mindig csupa görcs az az ember, nagyzoló. Ki tudja, mi mindent össze nem zagyvált Domaszewskyről? Stevan olyan, mint valami erős szél, mondta Adam, nem is egy, hanem többféle, téli is, nyári is, hol a tenger felől, hol a szárazföldről fújó éles bóra, amely áporodott déli fuvallattá lanyhul, mozgás és poshadtság egyszerre, ő a szél és a szélmalom, amely nemcsak hogy megállítaná, de szolgálatába is akarja fogni azt a szelet, s ő a fatörzs is, amely nem azért van itt, ahol van, hogy a világ megszépüljön általa vagy hogy oxigént állítson elő, hanem hogy a szelet megfékezze. Elveszett és meghasonlott, mert nem lehetett ez is meg az is, mint az ő Domaszewskyje. Persze, jegyezte meg Eduardo, nem adhat értelmet az életednek valaki másé, nem ötölhetsz ki magadnak obsessiót, nem művelhetsz úgy valamit, hogy nem tudod, miért teszed, hanem csak, kint a víz, átfolysz egyik helyről a másikra, nem lebeghetsz saját életed vákuumában, mintha a világ összes idői felett rendelkeznél, mintha az életből kifogyhatatlan lennél, mintha volna mód a kijavítására. Hát te, szakította félbe váratlanul a fejtegetését Eduardo, neked hogy megy sorod, mi a helyzet nálad? Megismételte a kérdést, minthogy Adam nem szólt rá semmit, ő pedig ekkor egyenesen Eduardo szemébe nézett, mintha valahonnan messziről visszaérkezve eszmélne fel, és kijelentette, hogy ő valójában soha nincs vele tisztában, mit miért tesz, sőt egyenesen iparkodik olyan éáletet folytatni, hogy ne tudja, mi a rugója cselekedeteinek, de azután mindig meg akar győződni róla, miért tette, amit tett, úgy, ahogyan tette. Mert máskülönben untatná az egész. Nem akarom előre tudni, miért tettem meg valamit, így mondta Adam, miért teszek meg majd valamit éppen úgy. És tudta már, Eduardo ámuló tekintetével szembesülve, hogy hamarosan, mihelyt hazautazott, útra kel, elmegy Londonba, hogy felkeresse Sandrát, és amikor majd megtalálta, igen, akkor tudni fogja, miért kellett pontosan ezt tennie. Két nappal később, a vonaton, esős vasárnap reggel, Adam a ködben úszó tájat nézte, amely egyszerre, a szerelvény lágy moccanásával, megmozdult. Elenyészett az állomásépület, az öbölben ringó csónakok, a hajógyár, a Valelunga hársainak és cserjéinek zöld öve, melyben egy pillanatra megmutatkoztak a szürke raktárépületek, ez volt minden, ami az Adrián Domaszewsky után megmaradt. Elenyészett az út vonala, amelyen oly veszélyesen közel került a Boskaricához De ő nem veszett el, mint Stevan, nem más életét élte, valamiféle frankfurti vonalak mentén kóvályogva, hanem a saját mantráját építette. És építi tovább, mint ahogy Domaszewsky vándorolt kikötőről kikötőre, nem adja fel saját vízióját, nem éri be az élet egy makettjével. Divacába érve a vonat hosszasan vesztegelt az állomáson. Adam a kinyúló fedett előtér oszlopai közötti távolságot méregette. Néhány utas várakozott a helyi járatra, talán éppen arra, amellyel egy téli délutánon Eduardóval, Stevannal és Zdravkóval szlovéniai síelésből tértek vissza. Egybeszedte mindazokat az esélyeket, amelyeket elszalasztott, bebújt egy életbe, Sandráéba, pontosabban az ő közös életükbe, amely egész idő alatt beteljesületlenül folydogált, de mindvégig készen arra, hogy beteljesüljön, mert Sandra az a kikötő, amelyet Victor von Domaszewsky álmodott, rajzaiban eltervezett és megpróbált felépíteni. Nem tágított látomásától akkor sem, amikor váratlanul kilépett az osztrák–magyar tengerészet szolgálatából, és visszavonult galíciai szülővidékére. Tarnów megyei birtokán gondolatban felelevenítette az európai kikötőket, amelyeket bejárt. Mindegyik kikötő, amelyet útja során látott, csak egy része volt az építő elképzelésének, töredéke egy álomnak, amelyet örökre eltemetett a pergamentekercsekben, az elvetett tervekben és számításokban. A visszakozás nem egyenlő a feledéssel, nem a végső szabadulás egy obsessiótól. Dopmaszewsky látomása mindenestül megmaradt. A Valelungán az európai körutazás után emelt raktárépületek nem sértették az álmát. Domaszewsky meg nem épített kikötőjének vázlatai és tervei fennmaradtak a pulai arzenál levéltárában, és könnyen lehet, gondolta Adam, hogy a vízióból vaélamit átvettek, aki a nyomába léptek. A pulai kikötő, amilyennek Victor von Domaszewsky megálmodta, darab időn át csak a Tarnów megyei kastély asztalán létezett. És miközben Kupelvizer tanúja volt birodalma elsüllyedésének, Domaszewsky építői vállalkozása képzeletében kibontakozott, túlnőtte első változatát, megszabadulván az arányok és az építészeti megtervezettség diktátumától. Egy pillanatra Adam előtt felrémlettek a tornyok apja reliefjéről, meg a híd, amely veszélyesen hintázik közöttük, egy épület körvonalai, amely csak az árnyék árnyéka valaki emlékezetéből, egyike a számtalan sok másolatnak, amely megszabadult az elveszett eredeti kalodájától. És nem Stevan az az elveszett emner, mert nem lehet elveszni a már elveszítettben. Ő, Adam lesz Domaszewsky, az ő Tarnówja ott van valahol London egy peremkerületében, ott a biztos rév, ahol végre megtalálja, amit keresett. Semmi sem birtokolható a kezdetekkor, a fehér foltokat nincs minek alapján azonosítani, még csak hiányérzet sem környékezheti az embert, mert ez csak később, a tapasztalatokkal jön el, mondta Eduardo a Galijában elköltött ebéd felett. És ezért az, amit átcsapásnak, eszményi harmóniának nevezek, azt csak a kincsek rakománya hozza meg, sok-sok év nyílt vízi kalózkodása után. Betörünk más életekbe, bennünket is kifosztanak, a hajófenéken szerelmi megcsalattatások és csalatkozások gyülemlenek, csalások és hamisságok, szenvedélyek és őrültségek. A másik hozadéka lesz énünk jobbik része, és amikor szeretünk valakit, talán azok hagyatékát szeretjük benne, akik helyébe léptünk. Adam szórakozottan hallgatta Eduardo vallomását. Végigfutott benne a gondolat, hogy mindenki magában hordozza a maga Boskaricáját, amelyben valamiféle Harbas éles szeme előtt minden zsibong, mint valami hangyabolyban, semmi sem végleges és örökre szóló. Egyetlen itt lakóról sem feledkeznek meg. És noha Sandra a múlt mély rétegeibe süllyedt el, oly messzire tőle, hogy utolsó találkozásuk után negyed századdal sejtelme sem volt róla, hogyan festhet, Adamnak valami azt súgta, nem véletlenül maradt oly sok éven át lehorgonyozva a tudatában. Eduardo rá zúdított mondatainak sűrű zuhatagában aznap délután ott, a Galijában egészen bizonyosnak tetszett mi következik hazatérése után. Eduardo valahára azonosította azt a személyt, akivel két év óta titkos kapcsolatban áll, neve Adamnak semmit sem jelentett. Ifjúkori barátja mindig leresztette a hangját, ahányszor csak szeretője nevét említette. A Galijában aznap délután először hallott családi és személynév ürességébe vaktában íródtak bele, Eduardo hangjával, a szokások, a küllem, valakinek a jelleme, aki e percben merőben ismeretlen Adam előtt. De még ilyen megfoghatatlanul is, gondolta Adam, világosabban kirajzolódott, mint Sandra, akinek a fantoméletében néhány napja már óvóhelyet épített. Nem folyamodott Sandra alakjának radikális átalakításához, módosításában két mély ráncra szorítkozott az orra tövében, szemhéja sötétítésére, szarkalábakra a szája körül. Feltáratlan maradt a szavak milliárdja, amelyeket kiejtett azóta, az utcasarkok, amelyeken megtorpant, a holnapi napoknak számlálhatatlan változatai, az apró figyelmességek, amelyekkel körülvették, a fojtó félelmek, más testek érintései, amelyekhez az ő mozgása idomult, a testi nyavalyák, egy egész világmindenség, amelyben Sandra életének minden perce feljegyzést nyert. A szenvedélyességből, amellyel Eduardo a szeretőjéről beszélt, Adam tudatába is átszüremlett, ő is valami elképzelt, mégis oly világosan felragyogó helyre merészkedett, a névtelen evezősök karmozdulatai nyomán könnyedén siklott a nyílt tenger felé. Egykettőre elenyésztek a veszélyek, amelyek egy ilyen úton leselkednek rá, a víz alatti sziklák, viharok, baljós találkozások, minden, ami megváltoztathatná a hajózás irányát. Egyre tompul benne a part emléke, ahonnan kihajózott, ködbe vesznek a végleges rendezettség koordinátái, amelyek alól ismét kicsusszant. Suhan Adam az ürességben, sokat ígérő izgalmak elé.

 Bognár Antal fordítása