Hutvágner Éva összes bejegyzése

Kritikusként és szerkesztőként színházzal, doktori hallgatóként bábművészettel foglalkozom. Verseket, novellákat írok főként, jelenleg egy Lisztidő című regényen dolgozom

Lisztidő (részlet)

A félénk gyerekek villamosvezetők akarnak lenni, a bátrabbak meg buszvezetők. Ez Budapest, ami közelről is csak olyan, mint a nagytotál, vagy mintha egyenesen az űrből néznéd. Vagy, mint egy óriási, deformált kenyér, sínek és utak összekötő hártyáin kialakult élet. A kis szálakon fut Júlia és Ági, elindulnak és megtorpannak, néha gumószerű kerületekbe sűrűsödnek az emberek és a házak, de egyébként az egész tényleg csak egy véletlenszerűen szabdalt levegőrész, kilója kilencvennyolc forint.

Ágnes az ágyon feküdt. A lakás öreguras, volt benne minden a fekete versenyzongorától a porszemmentes, de használaton kívül lévő magnóig; könyvek, régi újságok ábécé szerinti sorrendben, remélhetőleg csak ajándékba kapott, ízléstelen, aranyozott szélű tányérok egy üvegajtós vitrinben. Helye volt ugyan mindennek, csak a rendeltetése kétes. Itt volt például Ágnes, aki nemrég halott feleség helyén, sőt, köntösében kimászott az ágyból, mert nemsokára megérkezik a bejárónő, aki olyan vádló-szánó anyaszemmel nézett rá, amit nem tudott elviselni. Aztán a nő, valami Bözsi, Gizi vagy Mici, nekiállt porszívózni, felporszívózott alatta, mosta a nyomait a kövön, letörölte a keze nyomát a mosdókagylóról, a szája nyomát a pohárról. Istennek ilyen angyalokat kéne alkalmazni az utolsó ítéletkor: Ágnes még szeretni is tudná azért a reggeli nézésért, és azért, mert nem szólt hozzá legutóbb, csak bámulta. Meg persze azért, hogy végül mégiscsak ő tört meg, ahogy Ágnes a másnapos tompaságban visszabámult az arcába, és nem kellett neki félrenéznie, és szégyenszemre a néni szeméből elkapni az övét. Mert valakinek végül cselekednie kell. Hová is lennénk csattanó nélkül? Vannak, akik egy életet töltenek el fecsegéssel, csak hogy védjék a környezetüket – például – az egymás szemébe bámulástól. Mint mikor egy társaságban ki kell mondani valamit, és a fél másodperccel tovább hezitálók csodálkoznak, hogy a szavaik más szájából is ugyanazt jelentik, a kő ugyanarra gurul, amerre ők rúgták volna, és végül ugyanarra az utcára fordulnak akkor is, ha senki nem is javasolja. Valójában csak igen kevés tettünkhöz van közünk – gondolta Ágnes – a többi csak összekötő elem két lényegi pont között. Az első jelenet megvan, meg a vége is, a kettő között majd csak kitölti a sok élő és ügyes improvizáció. Véletlenszerűen sodródva az egyik ponttól a másikig.

Miközben ezt gondolta, egy vastag kabátos tömeg gyűlt össze a Blaha Lujza téri szökőkút körül, idegeskedő és kiabáló párszáz ember. Aztán buszok futottak be, a tömeg zsugorodva lüktetett az ajtók körül, aztán eloszlottak és továbbgördültek a buszokon.

Ágnes is görgeti az életét, jelenleg általában a másnapos nyomás tartja lenn a földön, az egyetemen, a munkában, az esti italozás Marcellal soha nem visz túl szédítő magasba, aztán az alvás. Filmet néznek néha. Amikor megunja, Ágnes elmegy éjjelre, vagy napokra. Marcell nem bánja. Kicsit olyanok, mint akik túl sokat tudnak egymásról, vagy túl sokat feltételeznek. Marcell azt, hogy Ágnes belátta, hogy nem rá van szüksége, hanem csak egy átmeneti nőre, aki felveszi és lerakja a szappant, aki hajcsomókat hagy a mosdóban és megissza a finomabb ivójoghurtot a hűtőből. Ágnes pedig azt, hogy Marcell tudja, hogy nem szokhat rá a jelenlétére, és hogy most az egyszer hagynia kell, hogy az erőviszonyok kibillenjenek. Nincs egyenlőség. Ágnes szerint a kimondatlan megállapodás közöttük, hogy harminc évnyi távolság jogán ő a győztes és a meggyőzendő.

Még amiatt sem érzete magát különösen fásultnak, vagy borzasztónak, hogy Marcell lakásához jobban ragaszkodott, mint Marcellhez. Olyan rolós, csöndes budai nagypolgári, egy eldugott rész az agyban, masszív és biztonságos. Marcell soha nem fogadott látogatókat – legalábbis mióta Ágnes megkapta a kulcsokat, de ez már az ismeretségük második hetében megtörtént. Ágnes nem sokkal ezután maga beszélte le, hogy kisebb helyre költözzön, a külvárosba, a természetbe. Kertkapcsolat? A kaktuszokat is kinyírja, komolyan. Később még megköszöni remélhetőleg, ha lesz később. Vagy, még inkább, egyáltalán nem köszöni meg majd, hanem, amikor majd több lesz a távoli éjjel, mint az ott töltött, Marcell ki fog nézni egy másik otthont, ahol egyedül is ellehet, de akkor már neki is mindegy lesz, mehet, ha akar. Ágnes természetesnek kezelte az uralkodását, törés nélkül csúsztak át rajta a Marcellel kapcsolatos gondolatok. Talán ez is olyasmi, amit valamelyik huszonhárom évesnek vállalnia kellett, legyek az akkor éppen én. És legalább Marcellel kapcsolatban, bár egyetemi ember volt, nem volt olyan érzése, hogy el kellene neki mondania, hogy mi is megy egy pár fallal arrébb. Nehéz meló, a szerencsének, a bandázásnak és a csőlátásnak egy különös vegyülete kell hozzá a tehetségen kívül, és egy szinten felül még feltételezni sem lehet, hogy erről ne tudnának maguk a résztvevők. Ágnes úgy gondolta, hogy Marcellt szerencsére nem érdekli annyira az ő sorsa, hogy beleszóljon és tanácsokkal lássa el, vagy bevonja a saját ügyeibe, a szeretem-nemszeretem tábla pontjaira bökjön Ágnes kezével. Egyszóval jó volt ez így, pillanatnyilag. Ágnes meghallotta a motozást az ajtónál. Megint elkésett, a kávé félig kitöltve. Fogta a bögréjét, meg egy újságot, és gyorsan bement a mosdóba. Magára zárta, megnyitotta a csapot, ráült a lehajtott vécédeszkára, a bögrét messze tolta a lábától.

Azt persze unta, hogy az ismerősei nem hozták szóba ezt a kapcsolatot. Az egyetemen csak annyit érzékelt, hogy néhány tanár nem mer visszaköszönni, és pár szaktársa, főleg a fiúk, mintha jobban keresnék a szemkontaktust. A húga kerülte a témát, a szülők nem tudtak róla. Kicsit kikoptak az életéből a haverok, a hivatalos lakótársai túl sokan voltak, és többnyire hasonló helyzetben, mint ő, csak a holmik tárolására és gyors zuhanyokra használták az albérletet. Az albérletet, ahol vécé mindig foglalt, és valaki barátai éppen pont fent vannak, csak pont egy sörre. Mindig. Nyolc és tizenkét fő között csúszkált a létszám, többnyire fele-fele arányban a ténylegesen ottlakókból és a barátokból. És Ágnes komolyan nem emlékezett, hogy ki a főbérlő. Biztos közülük valaki, talán Gábor, vagy valamelyik lány, akit valaki állandó barátnőjének nézett, épelméjű ember nem adja ki egy csapat hippinek a lakását az egyetemi negyedben.

Pont valami ilyesmire vágyott, amikor megérkezett Budapestre, Júliával négy évnyi kávét és fröccsöt öltek bele, hogy eltervezzék, pontosan hogyan is lesz majd a most. Hát, megközelítőleg így. Jövő-menő emberek, sűrű dohányfüst, eldobált alsóneműk, gitárhang, piásüvegek a szekrény tetején, szabadság. A Szabadság. Ebben is milyen kislányok voltak. Ágnes nem sokkal a felköltözés után, egy november hatodikai napon, reggel fogmosás közben szomorúan nyugtázta, hogy mennyire szeret mégis egyedül lenni, szereti a tiszta asztalt, a friss huzatot, az összehajtogatott holmit.

Amikor felvette a fogkrémet, Júlia éppen felkelt, a ház előtti levegőben összeütközött két galamb és amikor kilépett a fürdőszobából, a 112-es buszon kisebb tömegverekedés keletkezett egy részeg csapat és egy morcosabb öregúr között, a buszvezető tudta nélkül. A busz elvitte a rángatózó kezeket és a könyökölt nyomódást egy terhes nő oldalán a következő megállóig. Júlia, ha tehetné, biztos még mindig egy rohadt, túlzsúfolt albérletben lakna. Ágnesnak úgy kellett lerázni, elfutni előle, elmenekülni tőle, annyira igényli a tanúkat az életéhez, hogy magától nem mond le senkiről.

Júlia mindenbe beleszólt, vele meg kellett osztani az időt, a ruhát, a kaját, a szabadidőt, a magánügyeket, a titkokat, még az emlékeket is. Úgy kellett átlopnia magának egy kis titkot, kis mennyiségekben, a következő napokra. És be nem állt a szája, nem hagyott csendet neki sem. Talán túl sok volt a közös idő, ugyanazt látták, mint egy óriási fej két szeme, egymáshoz közel, ugyanannak a történetnek a térbeli változatát gyúrva össze egy képpé. Ágnes félt ezektől a közös emlékektől, mint ami bármikor támadhat, előugorhat, és nem lehet hova tenni, azonosíthatatlan, ki tette, mire való, hova vezet, mi és milyen hívószóra ugrik be mindkettőjüknek.

Az egész gyerek- meg kamaszkorból valami sárgás tapéta-érzet maradt meg, játékok kitörési mozdulatai meg illatok. Néha visszatartották egymást, néha előrelökték. Beletapadtak a hosszúranyúlt lánykorba. A szél, az érthetetlenül sárga, fodrozódó Duna a kisváros partján, lila virágok, a reggeli és délutáni hold. Gyerekkor. Ágnes még az éjjelekre is sárgán emlékszik. Biztos volt benne, hogy az ember színeket jegyez meg a legkönnyebben, legkorábbról.

Júlia szerint túl sok időt töltöttek együtt. Ágnes szerint a folyamatos fecsegés az oka, és hogy gyerekkorukban nem néztek elég tévét. A meséik összeértek, mint a hajuk a fésűkben vagy a ruhatáruk a tornaórán. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány. Nem én, vagy ő, hanem egy lány, valakinek úgyis meg kell csinálnia, és mindegy, hogy ki az.

 

 

(Illusztráció: wl)

Lisztidő (Részlet a Túlélők könyvéből)

Boldogok a párhuzamos univerzumok hívői, boldogok az ezoterikus predesztinációk hívői, boldogok, akiknek megadatott, hogy örömmel írjanak vagy nagyszabású színészek legyenek. Boldogok a sorozatfüggők, mert övék a végtelen számú, könnyedén megélhető életek sora.

Júlia Ágnesék kanapéján ült. Vannak lakások, ahol szeret lenni, ahol a fejét bármikor lerakná, ahol a tárgyak simák és tiszták, mintha csak rajzolva volnának. Talán a szagok miatt van. Ágnes miatt folyamatosan füstölőszag van, a kamutömjén beette magát a ruhákba, a függönyökbe, bútorokba. Júlia szerette volna belefúrni a fejét a kanapéba, itt, ahol a tárgyak végre nem idegenek, mint otthon, ahol összejárva, belihegve elhúzódnak Júlia kezétől. Júlia megfogja az egyik kis kulcstartóra rakott Buddha-szobrot, és zsebre rakja. Ágnes telefonált, visszajön, valami kekszet hoz a kezében, rágja, a morzsák leperegnek a rózsaszínű szájról, szirmok, üveggyöngyök jutnak Júlia eszébe. A morzsák potyognak, leesnek, Ágnes lábfejéről a szőnyegre szórja őket. Még nincs alkohol, nincsenek filmek, csak ők vannak. Ez lenne az élet, kiindulópont, amitől boldogtalannak lehet lenni később.

Boldogtalan vagy? Ágnes? A telefon felett Ágnes átnézett Júliára és valami furcsa kézmozdulatot tett, nem lehetett teljesen érteni, mintha egy későbbi pillanatból csúszott volna a kisszobába. Júlia nem is értette, mégis bólogatott, és ő is tett valami intésszerűt. Közben felállt, és Ágnesék szétdobált piperéi között kotorászott, egy ollót simogatott, aztán kinyitogatta a púdereket, és maszatolni kezdte őket az ujjával.

Menschenmasse, az a tömeg? Milyen kifejező – mondja Ágnes. Ember-massza. A szavak tiszta tárgyakként keltek ki a nyelvéről, kontúrokba születtek.

Merthogy tavasz van, hajlékony és puha lánytest-tavasz, amikor éjjel Júlia ott ragadt éjjelre – már megint, Ágnes testvére a szobában szuszog, az test álomnyelvén tovább beszélgetnek, moccanással és apró mozdulatokkal mondják tovább egymás kis történeteit. Az otthonosság nem játék, igazi szenvedély.

A ház, Ági, ahol lakunk, fehér, és négyzet alakú, az ablakán repkény van, a kertje csupa körte, meg almafa. A ház kívülről ház csak, belülről sokkal inkább olyan, mint egy üvegház, párás, a falak és a bútorok velük együtt izzadnak – bent élünk a teknőseinkkel, a macskáinkkal és a papagájokkal. Amikor leszáll az éj, és feljönnek a csillagok, aludni fekszünk a benti medence körül, de nem ágyban, hanem a habos földre a medence körül, a fülünk mellett giliszták, bogarak, meztelencsigák másznak, én a pálma alatt, Ágnes, te a málnabokrok mellett. Van egy foxikutyánk egy vers miatt, amiben pókháló csillog és foxikutya fut és rengeteg macska egy novella miatt, amiben macskák várják haza a költőt, és jelzik a halált, ha közeleg, de jelzik a kisebb lefutású betegségeket is, amiket orvos még gyógyíthat. Teknősünk azért van, mert az indokolja az üvegházat – ér hozzá Ágnes kezéhez Júlia.

És amikor lefekszünk aludni ebben a házban – mondja egy pöffenő szájjal Ágnes – akkor csodálatos dolgok történnek, csillag és meteorok és iddzsó gádzsgömbök hullhatnak az otthonra.

Júlia a kezét a keretbe csapja. – Ássatok be, brekegi majd az egyik mérges köpőbékánk. A bogarak mozognak a föld alatt. És a fülem, ami felébredt és kinyílt, amikor a szemem becsukódott, az én süket fülem halk tapogatásnak, papíron surranó tollnak hallja a motozást a föld alatt. A tavasz azon az éjjelen fordul tavaszból nyárba, Ági, és mi fuldoklunk a meleg, gőzös üvegszobában, de nem tudok felállni, hogy ablakot nyissak. A testemtől nagyjából negyven centire, az agyonlocsolt föld alatt van a fülem. A vékony résekben tapogatók, szájak közelednek egymáshoz, eszik és isszák a földet, végtelen időben a föld alatt és én hallom mászni és enni őket. A barna és ragadós földben vékony csatornák keletkeznek, ahol kivirágzik és szétfolyik mászás után a sok rovar, bomlást evő bomlás hatol közel a testemhez és távolodik el tőle. Tudom, ha lenne kezem és lenne arcom, hogy megérintsem magam, csak föld lennék, ami szétesik, nem pedig a fülem a masszában, a földben.

Júlia felállt az ágyon, lesodort három nyakláncot, Ágnesre lépett, aztán rá is esett, levegő semmi, csak a meleg, csak a szuszogás, egy másodperc, nem emlékszel? Végtelen hosszú, olyan hosszú, amiben el tud bomlani egy emberi test, vagy olyan hosszú, ami alatt egy giliszta számtalan üreget rág egy latyakos földben.

Júlia, nem lehetne, hogy békén maradsz? Bocs, bocs.

És a visszafekvés. A mozdulat megállt egy távoli pillanatban, és sárga fénybe vonta Ágnest és Júliát. És az egészet most keretbe fogom foglalni, mondta Júlia Ágnesnek a kezével. Készül a föld, a föld hangjaiban én hallom az agytekervények sikamlását, ahogy lassan vér kerül be a sejtek közé és folyadékok és levek szűrődnek át egymásba és ahogy lassú égéssel és horpadásokkal, de mégiscsak mozog és ég az agy és ég a koponyacsont és felette a bőr és a haj hullik és apró bőrdarabkák maradnak a vállon, ami a korpa, ugyebár.

Felébreszted tesómat, hagyjál már, akkor inkább értem, jó?

Az alvás és az ébrenlét határa, Júlia még mindig Ágnesnek magyaráz.

A föld megközelítette a testemet, de nem hatolt bele, az az egy pillanat megközelítette a testemet, de nem fogta magához. Visszajutottam onnan, hogy itt folytassam, mégsem örülök neki. A fül mellett, a lakásunkban, amit otthagytam, tovább másznak és emésztenek a giliszták. Most itt vagyok, mert visszajöttem a föld fölé, álmodni az üvegházba, vagy az ágyadra, a testvéred szuszogásához. A férgek még akkor is túrnak és másznak és esznek ott, amikor nem figyelünk, már rég otthagytuk, rettegek tőlük, hogy vannak. A föld fogy, a férgek néha megállnak és elrohadnak. Kattog és pötyög és mállik a föld, a világ, és egy nyálkás vonalban húzza maga után, amit előtolt magából, ez aztán tovább kattog, mert gombák telepednek bele, balról egy túróbogár jön, 10 fokos szögben rá két nap múlva egy másik féreg és átrágja a földet. Erről ne beszéljünk.

Tisztán hallom, Ágnes. A járatok lassú mozgásának, az állandó betemetődéseknek, járat-összeszakadásoknak következtében az egész folyamatos lélegzésnek látszik és mozog a humusz, mozog a föld, állandó súrlódással, kattogással és erjedéssel lélegzik, mint a melled. Elmagyarázhatom még egyszer. Akkor inkább értem. Belapátoltál a szavaid alá.

Százszor boldogtalanok a tehetségtelen színészek, és százszor boldogtalanok, akik idejekorán ismerkednek meg a valószínűség-számítással, és ezerszeresen boldogtalanok, akik képtelenek kilépni önmagukból.

És ezerszer boldogtalanok, akik nem hagyják, hogy ezer szerepükbe erőszakkal és hatalommal beletörjék és alátemessék őket.  Mert boldogok a párhuzamos univerzumok hívői, boldogok az ezoterikus predesztinációk hívői, boldogok, akiknek megadatott, hogy örömmel írjanak vagy nagyszabású színészek legyenek. Boldogok a sorozatfüggők, mert övék a végtelen számú, könnyedén megélhető életek sora.  De boldogabbak, akik

 

 

(Illusztráció: Deep impact, Keith Tyson)

LISZTIDŐ

99942 Apophis
Keringési idő: 324
nap tömeg: 26,99E9 Kg
keringési középpont: Nap

 

 Megkérjük a lakosságot, hogy a közeli lejáratú gyógyszereiket az erre kihelyezett gyűjtőládába rakják a hiány miatt, és a migréneseket, hogy markoljanak belőle, amennyi tetszik.

Üvölts az arcomba, fitneszguru! 

– Nem kér inkább egy pohár vizet? – kérdezte, és közben automatikusan lögybölni kezdte a pohárban a fájdalomcsillapító sárgás-fehéres reszelékét.
Az ideiglenes ügyeletként felállított mentős kocsiban ülők nem nagyon figyelték a ráncait masszírozó nőt. Csak ő nézte tehetetlenül, hogy a homloka körüli bőr összecsapódik a bal szemöldök felett, ahogy az ujjak elhagyják a pontot, és továbbsiklanak egy centire, hogy a homlok belső részében az üregekben terelgessék a fájdalmat. Valami szörnyű büdös volt, a nő a ruháján gyanús, fehér, megszáradt foltok, a nadrágszárán egy hasítékon keresztül valami hegre lehetett rálátni.
Júlia hirtelen úgy érezte, hogy képes lenne akár hozzáérni. Kézzel közelíteni egy gennyes sebhez. Nem. Kézzel közelíteni egy nadrághoz, ujjal szétpöckölni a hasítékot. Nem. Egy tűvel közelíteni, ronggyal a másik kézben. Nem. Felvenni a nadrágot. Ruhát cserélni a nővel. Valahol mélyen a legjobban attól félt, hogy egyszer bevált valamit ezekből képekből. Gyermekkorától érzett egyfajta kényszert, átlépni a valószínűség határán, és minden valódi szándék nélkül tenni valami iszonyút. Akár valami borzalmasat.
De nem tett, soha nem tett egyetlen furcsa lépést sem. Itt ül, odaadja, amit oda kell, és kész. A nő a homlokától tenyérnyire a fejbúb irányába, akár a férfiak, kopaszodott, és Júlia a migrénesek jelét látta rajta. Az ujjak, a sárga homlok, a szinte az ő haja alá is átugró lüktetés.
– Ne kérdezgesd őket, add, amit maguktól kérnek, meglátod, milyenek ezek. Hiéna az összes – Gergő folyamatosan kacsintgatva beszélt, és valami érthetetlen okból most még hangosan fel is nevetett, és valami felé integetett Júliának a szemével. Júlia úgy tett, mintha egyáltalán nem értené. Gergő szerette, ha valaki úgy figyel rá, mint ez a Júlia. Most is a kezét nézi. Napok óta fűzögeti ezt a lányt. Gyönyörű a szája. A szeme se ronda, bár valahogy furcsa volt: ha az ember megfelezné és kettényitná az arc két felét az orrnyeregtől, külön-külön mindkét rész szebb másik felet sejtetne. Gergő ki akarta nyitni ezt a dobozt, Júlia könnyű testét, hogy vájkáljon benne, a teste mozdulataiban, hogy megnézze, van-e a köldöknél-e is ilyen kettéválasztó vonal, a lábnál, a tenyérnél, vagy a talp két súlyzóját összekötő nyél közepén. De még a tenyerébe se tud belenézni. Lehajolt.
Gergő keze olyan, mint az anyámé, gondolta Júlia. És egyáltalán. A keze kicsi, a bőre puha, mint egy cukorbetegé, kicsit szeplős a válla, és sima. A mellkasa is teljesen sima volt, ami Júliát nagyon meglepte először. Hogy hordhatja valaki kigombolva a felső két gombját is, nem csak a legfölsőt, ha ennyire gyerek a teste. Júlia nagyon vigyázott rá, hogy különösen kedves legyen vele, mert azt látta egy filmben, hogy a melegek érzékeny lelkűek.
Előttük a sorban mocorogni kezdtek az emberek, Júlia teljesen el volt nehezedve a hidegtől.  – majd meglátod, ha beleszoksz, nem azért porozunk meg kevergetünk, érted … Júlia nem értette, viszont úgy látta, mintha a nő szájában a romlott fogaknak önálló élete lenne. – van még kávé? –  soha ne adj semmit a kötelezőn kívül, mert rászoknak. – nekem kell. –  Ja, az más. –  Gergő próbált a kezéhez érni, ahogy odaadta a kávét. Bár Júliát kicsit ápolatlannak tartotta, valahogy mindent kitakart a fejében a széles csípő és az előreugró állkapocs, és a titok a köldök körül. Valahogy ez sem fért össze az arc az egyébként vékonynak ható testtel. Csupa ellentmondás. Ez a lány biztos harap is az ágyban. Júlia csak a csípő, a csípőcsontok valószínűsíthető kiugrása a medencetájékon, és ismétlésként fent, az állkapocs előreálló csontja. Júlia állkapocs, Júlia harapás, csípő.
A nő lent már a jobb szemöldöke felé húzgálta a lilás bőrt. Júlia megpróbálkozott egy részvevő mosollyal. Látta, amit csak az egyik fejgörcsös a másikon, a vér mozgását a másik homloka alatt, a nyak kifordulásának a nyomait a vállcsontokon, de főleg a bal szemöldök összehúzódását.
– Ezek nem akarnak élni ám – mondta Gergő, de ezt megbánta. Minek mond ilyesmiket. Nem gondolta magát különösen érzéketlennek. Néha, amikor visszaemlékezett ezekre a mondatokra, amik úgy sikerültek félre, mintha nem is ő mondta volna ki őket, haragudott. Finom embernek tűnni. Finomnak, elegánsnak.
Júlia nem akarta elengedni a nőt. A szemöldökcsont kiugrása, akár az övé. A nő is az ő két szemöldöke fölé bámult. Júliának is tegnap éjjel kezdődött, sűrűsödtek a rohamok az utóbbi időben. Jó lett volna, ha csak az idegesség, valami front. Az elmegy. Vizet ivott, sokat. Ilyenkor, amikor kezdődött, nagyon szerette az egyszerű dolgokat. A vizet, a kenyeret magában, a színeket. Főleg a kéket, a barnát, a sárgát. Kitapogatni a testét a takaró alatt, lerúgni a takarót aztán újra felvenni. Kitapogatni a testét. Sárga. Kék. Barna.
Van az a lyukas fog, amiből, úgy gondolta, hogy az egész fájdalom kiindul. Meg kéne kérdezni ezt a gusztustalan nőt, akinek nyilván több szőr volt a lábán, mint a fején, hogy neki is van-e lyukas foga. Nyilván van. Felesleges. A nő a szemöldökét nézte. Egyforma jeleket viselnek, csak a hajléktalanon több réteg is fedte a dobogást a szemöldök felett. Júlia éjfél körül a vízbe ült, nyakig, aztán lassan kiengedte maga alól. Végül csak ült az üres kádban, és várta, hogy a teste fáradtra hűljön, a beteg víz a város vízkészletébe folyjon. Nem biztos, hogy sokáig nézték egymást. Talán a nőnek mégiscsak fedetlenebb az arca.
– Mikor ivott utoljára? – kérdezte Gergő, de csak hogy valami orvos-szerű beszélgetést kezdjen. Az ilyenek tudják, hol a helyük, ha az ember érdeklődik. Félnek ők is, még ha nem is akarnak annyira élni. A fájdalomtól mindenki fél. Én is.
– Tegnap. – A fogai és az íny húsa így válaszolt. Júlia tegnap szintén részeg volt –  egyfajta részegség ez. Nem értem, miért nem vagyok képes kicsit sem befolyásolni a testem. Gondolta. A láb, a gyomor, a fej önálló életet él, és mindent, de mindent belülről a homlok alatti rezonancia irányít. Csak zúgnak a homloküreg harangjai, a levegős vér, a beteg, ínysorvadás-piros-fekete vér. „Mindig felismerjük egymást” gondolta Júlia – és ekkor vette észre, hogy Gergő hozzá beszél. Hogy valami hosszabb szöveget fejez be, hogy mindent elvinnének, ha nem figyelnének, mindent. De nem válaszolt, csak átnyújtotta a pohárkát, aztán észrevette, hogy a kávét nyújtja, kicsit nevetett.
Nézett rá, nézett Júliára, elvette a poharat. Hallotta a saját dobogó vérét, a fülében, a szemében, Júlia szemében, a szem ereit figyelte, ahogy szélesednek az orr felé, sűrűsödnek, mint egy kis gyökér, és a vér csak ment, mint egy nagy zenekar nyitánya, üstdobokkal, cintányérral. A tér, az autók, aperiodikus morajlás a föld alól és a föld felől, a csövekben és a cserepek alól, a házak belsejéből, a homlok alól. Egyszerre szólalt meg a zene, a szemöldök lassú dobogása egyre halkabban és halkabban hallatszott. Júlia megérezte a nő szagát.
– Most már elmehet – mondta, – ha jobban van. Dél körül aztán kidobták a zsákokat, Gergő kicsit csalódottan nézte a csípő-áll Júlia elköszönését. Júlia nem cigizett a helyszínen. Egy kirakat előtt állt meg, és mint aki kilométereken át hánykolódott a tengeren, szilárd talajt ért, megkönnyebbülve kapaszkodott meg a kirakat keretében, teleszívta a száját, az orrát, füsttel. Ha létezne az arc alatt arc, egy belső, az most tele lenne gomolygó, kékes füsttel. Bár valójában ez most szürke volt, talán fehér.
Júlia lassan ment. Bérlete volt egy közeli fitneszterembe, mert pont úgy vette a bérletet, hogy az állandó tértől pár sarokra legyen csak. Megkapta a kulcsot, a friss, még jó szagú, még nem elöregedett műanyag pirosa és sárgája között ellavírozott a szekrényig. A többi nőhöz hasonlóan ő is egyszerű, hivalkodástól mentes ruhákat hozott, frissen mosva, a kellő sorrendben a válltáskába helyezve.
Tusfürdő, szappan, intim mosakodó, arcradír, tusológél, mint a többieknél. A hónalján kívül a melle közét is dezodorral kente. Ezt itt látta az egyik kövérebb nőtől. Kilépett a sárga padlójú, emelőkkel telezsúfolt terembe. Az ivócsapnál az ionizált víz nagy buborékokat lökve ki magából a pohárba spriccelt. Júlia a bal kezét a jobb melle fölé tartotta, itt elvégre lehetett, és arra gondolt, hogy valami betegség van benne. Kézrátéttel próbált energiát adni magának. Eszébe jutott, hogy mi lenne, ha eldobná magát a parkettán, a kezében a bal mellével. A jobb melle hátracsapódna, a bal a kezében szorosan. Nem. Mindkettő, a kezével együtt hátraesne, a parketta besüllyedne, folyékonyan, himbálózva.
Ott állt, amíg elhalkult a zene. Teljesen. Messziről kiabálás hallatszott, mintha valaki minden erejét a torkára lenne képes koncentrálni. A szomszédos teremben egy edző húsz-huszonöt középkorú nőt bíztatott és ostorozott felváltva, szinte mondatonként. Júlia minden további gondolkodás nélkül belépett és a kezét a földre téve nyújtott, majd felállt, a levegőt úgy eresztette ki magából, hogy semmi ne maradjon a tüdejében, se piszkos levegő, se fehéres füst, se a fiatal műanyag jellegzetes szaga. Az elszánt arcú nők között olyan volt, mint egy sorminta megtörése. Az üvöltés hangja a homlokába áradt.

A feketefogú hegedűs 

A metróaluljáróban, ott az öreg.
Odamegyek. Miért megyek oda? Azt hazudom neki, hogy hónapok óta hallgatom, és hogy egy lemezkiadótól vagyok. Lemezkiadó? Azt sem tudom, hogy léteznek-e ilyenek még ezen a névvel. Mondom, gyönyörű, ahogy játszik. És ő rámnéz, kicsit kinyílik a szája, a fogai, hányinger, feketék és odvasok, mint a másiké, és nyál csillog rajtuk.
A nyál csillog, de nem is nyál, hanem mint a kagyló belseje, valami sűrű fehér lé, ami a szájárára tapad a mosolygástól. Visszamosolygok és mintha reményt akarnék neki adni, próbálok próbálok próbálok, aztán csak nézem a fogait és mondom neki, hogy játsszon nekem, és megígérem, hogy visszajövök, aztán megyek tovább gyorsan, még hátraintve, mielőtt öklendezni kezdenék, mert túl közel hajolt hozzám a fatörzstestével, de nem, nem tudok sem szabadulni, sem szaladni, megyek, és hallom, ahogy az előrefütyült kórusmű belefordul egy másik dalba zökkenés nélkül, majdnem elbotlok, és minden átmenet nélkül érzem, hogy le kell hajolnom, és a fogaim feketén, a gyomorsavval a mocskos, fekete betonra loccsannak.
Én hülye, én hülye. Visszaszaladtam, a fejem a nyakamon kocogott, a koponyámmal éreztem a nyak csövét bevezetni, a gerincoszlopot ütődni csontonként, éreztem az ujjaim alatt a húrok fájdalmas vonalát, mintha lappal vágnám a kezemet. Eltűnt, csak a takaróját hagyta ott a lépcső alján, a pisiszagot.

Részletek a miniaturista könyvéből 

Úgy kell lefesteni mindent, mintha soha nem láthatná aztán az egészet senki a helyes szögből. Sőt, mintha soha többet nem rendeződhetnének a pontok a megfelelő sorrendbe, nincsenek összefolyások, csak külön kis szigetek.
Így a köztük lévő távolság műszerekkel mérhetővé válik, megszűnik alkotásnak mutatkozni. Öröm, mert nem kell küzdeni a jövővel. Csupa öröm. És mivel nincs többé sem helyes sorrend, sem nagy egész, sem jövő, csak kis darabka száradt ez meg az, végül is fellélegezhetünk egy pillanatra.
Aztán a színek szépen visszafolynak a gyomorba, ahonnan érkeztek, és feloldódnak a gyomorsavban. Ezt az érzést valakik alkotásnak, mások pedig szorulásos tüneteknek hívják.
Szombat délelőtt volt, Júlia kedvenc napszakja. Ilyenkor mindig a legjobb hangulatban, a legkevesebb váddal látott neki a napnak. Ilyenkor, amikor a szombat délelőttben még a vasárnap teljes ereje benne van, a hétvége összes lehetősége. Ilyenkor nem félt. Ilyekor fogta magát, és nekiállt. Ebédhez át sem öltözött. A munka, amin közel három napja folyamatosan dolgozott, hajszálnyi változásokat mutatott csak. Olyan volt, mint egy lassan kopó kőzet a vízesés alatt.
Rádiót hallgatott ebédhez, amikor meghallotta az első, immár igazán komoly feltevéseket. A kanál nem állt meg a kezében, de remegni kezdett. Úgy érezte, hogy ez a legvalószínűbb dolog minden dolgok között. Valami sárga fény lepte el a szobát, mintha a függönyön átszűrődve minden pigment megsérült volna. A kinti fehérség romlott sárgán terült szét a szobában, és megtalálta a földön, a konyhában őt.
Úgy érezte, hogy nem természetes ez a világosság. Júlia a lepedőket a törölközőkre rakta, az egészet pedig a szekrénybe. A nadrágját a karfára, a szöszöket egyenként leszedte és a szőnyeg mellé, a parkettára dobálta.
Aztán visszafeküdt az ágyra. A takaró valahogy penészszagot árasztott. A szakadásból kibugyogó tömésnek nyomta az arcát. A szagok állapotokká váltak. Felkelt, az asztalhoz ment, és az egyik karcolást simogatta a lapon.
És most már el is tudja képzelni, hogy miképpen lendülünk túl, hát egyszerűen, ez a következő, de nem az utolsó, egy villamost ábrázol, ami a szürke ködben ténfereg, vezetővel de emberek nélkül, és előtte egy folyót, amiben a kép kedvéért abbamaradt növésében egy hal, aminek csak a hátgerince látszik, de csak az is csak a jó megfigyelők számára.
Még egy képet engedj tovább, a legfontosabbat!