A félénk gyerekek villamosvezetők akarnak lenni, a bátrabbak meg buszvezetők. Ez Budapest, ami közelről is csak olyan, mint a nagytotál, vagy mintha egyenesen az űrből néznéd. Vagy, mint egy óriási, deformált kenyér, sínek és utak összekötő hártyáin kialakult élet. A kis szálakon fut Júlia és Ági, elindulnak és megtorpannak, néha gumószerű kerületekbe sűrűsödnek az emberek és a házak, de egyébként az egész tényleg csak egy véletlenszerűen szabdalt levegőrész, kilója kilencvennyolc forint.

Ágnes az ágyon feküdt. A lakás öreguras, volt benne minden a fekete versenyzongorától a porszemmentes, de használaton kívül lévő magnóig; könyvek, régi újságok ábécé szerinti sorrendben, remélhetőleg csak ajándékba kapott, ízléstelen, aranyozott szélű tányérok egy üvegajtós vitrinben. Helye volt ugyan mindennek, csak a rendeltetése kétes. Itt volt például Ágnes, aki nemrég halott feleség helyén, sőt, köntösében kimászott az ágyból, mert nemsokára megérkezik a bejárónő, aki olyan vádló-szánó anyaszemmel nézett rá, amit nem tudott elviselni. Aztán a nő, valami Bözsi, Gizi vagy Mici, nekiállt porszívózni, felporszívózott alatta, mosta a nyomait a kövön, letörölte a keze nyomát a mosdókagylóról, a szája nyomát a pohárról. Istennek ilyen angyalokat kéne alkalmazni az utolsó ítéletkor: Ágnes még szeretni is tudná azért a reggeli nézésért, és azért, mert nem szólt hozzá legutóbb, csak bámulta. Meg persze azért, hogy végül mégiscsak ő tört meg, ahogy Ágnes a másnapos tompaságban visszabámult az arcába, és nem kellett neki félrenéznie, és szégyenszemre a néni szeméből elkapni az övét. Mert valakinek végül cselekednie kell. Hová is lennénk csattanó nélkül? Vannak, akik egy életet töltenek el fecsegéssel, csak hogy védjék a környezetüket – például – az egymás szemébe bámulástól. Mint mikor egy társaságban ki kell mondani valamit, és a fél másodperccel tovább hezitálók csodálkoznak, hogy a szavaik más szájából is ugyanazt jelentik, a kő ugyanarra gurul, amerre ők rúgták volna, és végül ugyanarra az utcára fordulnak akkor is, ha senki nem is javasolja. Valójában csak igen kevés tettünkhöz van közünk – gondolta Ágnes – a többi csak összekötő elem két lényegi pont között. Az első jelenet megvan, meg a vége is, a kettő között majd csak kitölti a sok élő és ügyes improvizáció. Véletlenszerűen sodródva az egyik ponttól a másikig.

Miközben ezt gondolta, egy vastag kabátos tömeg gyűlt össze a Blaha Lujza téri szökőkút körül, idegeskedő és kiabáló párszáz ember. Aztán buszok futottak be, a tömeg zsugorodva lüktetett az ajtók körül, aztán eloszlottak és továbbgördültek a buszokon.

Ágnes is görgeti az életét, jelenleg általában a másnapos nyomás tartja lenn a földön, az egyetemen, a munkában, az esti italozás Marcellal soha nem visz túl szédítő magasba, aztán az alvás. Filmet néznek néha. Amikor megunja, Ágnes elmegy éjjelre, vagy napokra. Marcell nem bánja. Kicsit olyanok, mint akik túl sokat tudnak egymásról, vagy túl sokat feltételeznek. Marcell azt, hogy Ágnes belátta, hogy nem rá van szüksége, hanem csak egy átmeneti nőre, aki felveszi és lerakja a szappant, aki hajcsomókat hagy a mosdóban és megissza a finomabb ivójoghurtot a hűtőből. Ágnes pedig azt, hogy Marcell tudja, hogy nem szokhat rá a jelenlétére, és hogy most az egyszer hagynia kell, hogy az erőviszonyok kibillenjenek. Nincs egyenlőség. Ágnes szerint a kimondatlan megállapodás közöttük, hogy harminc évnyi távolság jogán ő a győztes és a meggyőzendő.

Még amiatt sem érzete magát különösen fásultnak, vagy borzasztónak, hogy Marcell lakásához jobban ragaszkodott, mint Marcellhez. Olyan rolós, csöndes budai nagypolgári, egy eldugott rész az agyban, masszív és biztonságos. Marcell soha nem fogadott látogatókat – legalábbis mióta Ágnes megkapta a kulcsokat, de ez már az ismeretségük második hetében megtörtént. Ágnes nem sokkal ezután maga beszélte le, hogy kisebb helyre költözzön, a külvárosba, a természetbe. Kertkapcsolat? A kaktuszokat is kinyírja, komolyan. Később még megköszöni remélhetőleg, ha lesz később. Vagy, még inkább, egyáltalán nem köszöni meg majd, hanem, amikor majd több lesz a távoli éjjel, mint az ott töltött, Marcell ki fog nézni egy másik otthont, ahol egyedül is ellehet, de akkor már neki is mindegy lesz, mehet, ha akar. Ágnes természetesnek kezelte az uralkodását, törés nélkül csúsztak át rajta a Marcellel kapcsolatos gondolatok. Talán ez is olyasmi, amit valamelyik huszonhárom évesnek vállalnia kellett, legyek az akkor éppen én. És legalább Marcellel kapcsolatban, bár egyetemi ember volt, nem volt olyan érzése, hogy el kellene neki mondania, hogy mi is megy egy pár fallal arrébb. Nehéz meló, a szerencsének, a bandázásnak és a csőlátásnak egy különös vegyülete kell hozzá a tehetségen kívül, és egy szinten felül még feltételezni sem lehet, hogy erről ne tudnának maguk a résztvevők. Ágnes úgy gondolta, hogy Marcellt szerencsére nem érdekli annyira az ő sorsa, hogy beleszóljon és tanácsokkal lássa el, vagy bevonja a saját ügyeibe, a szeretem-nemszeretem tábla pontjaira bökjön Ágnes kezével. Egyszóval jó volt ez így, pillanatnyilag. Ágnes meghallotta a motozást az ajtónál. Megint elkésett, a kávé félig kitöltve. Fogta a bögréjét, meg egy újságot, és gyorsan bement a mosdóba. Magára zárta, megnyitotta a csapot, ráült a lehajtott vécédeszkára, a bögrét messze tolta a lábától.

Azt persze unta, hogy az ismerősei nem hozták szóba ezt a kapcsolatot. Az egyetemen csak annyit érzékelt, hogy néhány tanár nem mer visszaköszönni, és pár szaktársa, főleg a fiúk, mintha jobban keresnék a szemkontaktust. A húga kerülte a témát, a szülők nem tudtak róla. Kicsit kikoptak az életéből a haverok, a hivatalos lakótársai túl sokan voltak, és többnyire hasonló helyzetben, mint ő, csak a holmik tárolására és gyors zuhanyokra használták az albérletet. Az albérletet, ahol vécé mindig foglalt, és valaki barátai éppen pont fent vannak, csak pont egy sörre. Mindig. Nyolc és tizenkét fő között csúszkált a létszám, többnyire fele-fele arányban a ténylegesen ottlakókból és a barátokból. És Ágnes komolyan nem emlékezett, hogy ki a főbérlő. Biztos közülük valaki, talán Gábor, vagy valamelyik lány, akit valaki állandó barátnőjének nézett, épelméjű ember nem adja ki egy csapat hippinek a lakását az egyetemi negyedben.

Pont valami ilyesmire vágyott, amikor megérkezett Budapestre, Júliával négy évnyi kávét és fröccsöt öltek bele, hogy eltervezzék, pontosan hogyan is lesz majd a most. Hát, megközelítőleg így. Jövő-menő emberek, sűrű dohányfüst, eldobált alsóneműk, gitárhang, piásüvegek a szekrény tetején, szabadság. A Szabadság. Ebben is milyen kislányok voltak. Ágnes nem sokkal a felköltözés után, egy november hatodikai napon, reggel fogmosás közben szomorúan nyugtázta, hogy mennyire szeret mégis egyedül lenni, szereti a tiszta asztalt, a friss huzatot, az összehajtogatott holmit.

Amikor felvette a fogkrémet, Júlia éppen felkelt, a ház előtti levegőben összeütközött két galamb és amikor kilépett a fürdőszobából, a 112-es buszon kisebb tömegverekedés keletkezett egy részeg csapat és egy morcosabb öregúr között, a buszvezető tudta nélkül. A busz elvitte a rángatózó kezeket és a könyökölt nyomódást egy terhes nő oldalán a következő megállóig. Júlia, ha tehetné, biztos még mindig egy rohadt, túlzsúfolt albérletben lakna. Ágnesnak úgy kellett lerázni, elfutni előle, elmenekülni tőle, annyira igényli a tanúkat az életéhez, hogy magától nem mond le senkiről.

Júlia mindenbe beleszólt, vele meg kellett osztani az időt, a ruhát, a kaját, a szabadidőt, a magánügyeket, a titkokat, még az emlékeket is. Úgy kellett átlopnia magának egy kis titkot, kis mennyiségekben, a következő napokra. És be nem állt a szája, nem hagyott csendet neki sem. Talán túl sok volt a közös idő, ugyanazt látták, mint egy óriási fej két szeme, egymáshoz közel, ugyanannak a történetnek a térbeli változatát gyúrva össze egy képpé. Ágnes félt ezektől a közös emlékektől, mint ami bármikor támadhat, előugorhat, és nem lehet hova tenni, azonosíthatatlan, ki tette, mire való, hova vezet, mi és milyen hívószóra ugrik be mindkettőjüknek.

Az egész gyerek- meg kamaszkorból valami sárgás tapéta-érzet maradt meg, játékok kitörési mozdulatai meg illatok. Néha visszatartották egymást, néha előrelökték. Beletapadtak a hosszúranyúlt lánykorba. A szél, az érthetetlenül sárga, fodrozódó Duna a kisváros partján, lila virágok, a reggeli és délutáni hold. Gyerekkor. Ágnes még az éjjelekre is sárgán emlékszik. Biztos volt benne, hogy az ember színeket jegyez meg a legkönnyebben, legkorábbról.

Júlia szerint túl sok időt töltöttek együtt. Ágnes szerint a folyamatos fecsegés az oka, és hogy gyerekkorukban nem néztek elég tévét. A meséik összeértek, mint a hajuk a fésűkben vagy a ruhatáruk a tornaórán. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány. Nem én, vagy ő, hanem egy lány, valakinek úgyis meg kell csinálnia, és mindegy, hogy ki az.

 

 

(Illusztráció: wl)