Illighaen tanult fia volt egy tudatlan országnak.
Mert hiszen kicsodák a királyok? Parázna bábok: hangosak, tudatlanok, ostobák. Nyernek vagy vesztenek – véres sisakkal lebuknak a lóról a csatatéren, vagy boroskupával a kezükben ünnepelnek. Persze még itt, a normannok földjén is akadnak tudós férfiak, akik ismerik a természet törvényeit. Varázslók, akik hókusz-pókuszaikkal felkorbácsolják a tengert, vagy meghosszabbítják a napéjegyenlőség óráit.
Illighaen lenézte a jövendőmondókat, és nemcsak az ilyen csavargó-féléket, hanem a rangosakat is. A valóságot lehet persze befolyásolni  – hiszen mi más a valóság, ha nem a szavak és a tárgyak bonyolult kölcsönhatása, amit a költők, a törvények és a szokások egyszerre alakítanak? Változtat-e egy mondaton, ha gyönyörű kódexlapra, hajlékony virágindák közé pingálod? Valamit igen, de ki tudná az igent nemmé, a tengert szárazzá, a havat vörössé, a földet hófehérré változtatni?
A világ igenis érthető. És csak a tompa agyúak remélik, hogy nem lehet rajta változtatni. De ostobák azok is, akik azt remélik, hogy a valóságot kiismerhetetlenné tehetik.
Illighaennek a kiismerés volt a hivatása, a hóbortja, a szakterülete, a kenyere. Kényelmes tengerparti házban élt a nagyapjával és az édesapjával, a másik két  Illighaennel. És ez a szép, tengerparti ház minden percben egy  boldogabb világra emlékeztette. Ismeretlen kezek még azelőtt emelték a falakat, mielőtt Normandiát elöntötte volna a féktelenség és a szenvedély..

Őket, az Illighaeneket a tudásuk védelmezte. Meg természetesen maga a villa, hiszen minden ház őriz az építőiből egy lélegzetvételnyi életet. Kéziratok, szökőkutak, íriszek, hajlongó boltívek. A könyvtár tele ismeretlen, ráncos kézirattekercsekkel, melyeket a modern kor elméi tisztelnek, ámde nem értenek meg. Illighaen nagyapja arra azért képes volt, hogy a ház fölé örökös alkonyt varázsoljon, és a kertben az íriszeket halhatatlanná tegye. De nem ilyen hókuszpókuszokkal kereste a pénzt, hanem a józan eszével.
Minden tavasszal barbár királyok keresték fel, hogy véleményét kérjék a csillagok állásáról, étvágytalan trónörökösökről, vagy egy később megindítandó hadjáratról. Nem volt nehéz: csak mérlegelnie kellett. És minden télen összekulcsolt kezű, meddő hercegnék érkeztek, hogy örökösük szülessen. Ha a hercegné nem volt túl öreg, akkor hagyták, hogy a férje nélkül találkozzon egy szélszellemmel. Ha pedig se a szellemek, se a varázsfőzetek sem segítettek, akkor a hercegné karjára tettek egy árva gyermeket. A tündérek ajándéka! Vigyázz rá nővérem!
Mert hiszen volt miből válogatni. Normandia földjén több árva gyerek élt, mint örökös után sóvárgó hercegné. És az Illighaenek rejtélyekből sem szenvedtek hiányt. Járvány terjed a szigetekről? Túl sok eső hullott? Késik a tavasz? Egy Illighaennek mindenre volt magyarázata. Sőt nemcsak magyarázata. Aki a három Illighaen tanácsait megfogadta, az meghosszabította az életét.Ne veszítsd el a fejed! Ne szomorkodj túl sokat, és naponta kétszer moss kezet! Ne menj a halottak közelébe!
Ezekért a tanácsokért a királyok pénzzel, rabszolgákkal és védelemmel fizettek. Ám néha tündérek is megkeresték őket, tán hogy jobban kiismerhessék magukat. De mivel fizet egy tündér, akit csak mások vágyakozása tart életben? Az Illighaenek felsöpörtették velük az udvart, vagy a konyhában dolgoztatták őket. Számos ellenállhatatlan pillantású tündér súrolta már náluk az üstöket.
Mert az Illighanek mintaszerű házaséletet éltek. Nem lehetett sóhajtásokkal kifizetni őket.
De most ez a barátságosan kimért világ is összeomlani látszott.
Történelemnek a megtörtént dolgokról való tudást hívjuk, az eseményeknek azt a sorát, amiből már kivontuk a rettegést, a bizonytalanságot és a félelmet. Hiszen a tegnapra holnap jön. Minden csatában vannak vesztesek és győztesek. Az átkok – ha gyakran ismételgetik őket – beteljesednek. Az Illighaenek krónikások is voltak, így aztán életük minden percében rászorultak a józan észre. Miközben jövendő csaták kimenetelét latolgatták, a könyvtáruk félhomályában évkönyveket szerkesztettek. Csaták, mennyegzők, békekötések – egymás után, tanulságos rendben. Ha majd eljő az utókor, úgy találják majd, hogy ebben a tengerparti házban bölcs férfiak éltek.

No, de a zavar mindig a fejekben kezdődik el.
Partra száll egy szedett-vedett sereg Normandiában, és a támadók úgy látják, hogy az emberek szőrén-szálán eltűntek! Miközben a normannok – persze láthatatlanul – követik őket az erdőbe, és kényelmesen lemészárolják őket! A támadókkal érkező királyfit eközben még meg nem született normannok rejtegetik az erdőben.
Vagy az a bizarr história, ami a galegók földjén esett meg! Egy kis csitri a kútba dobja a titokban szült kisfiát, de a gyerek feltámad, és mint valami rosszindulatú kísértet, egész Hispániát átjátssza a mórok kezébe.  És mindezt nem babonás vénasszonyok mesélgetik, hanem a vizigót király tanácsadói!
De mi is az igazság? Hiszen ki hallott olyan krónikáról, ahol a halottak visszatérnek, és az ugyanabban az időben élők hol látják egymást, hol nem? A legfiatalabb Illighaenre hárult a feladat, hogy ezt a rengeteg gyanús jelet kiértékelje.

Hol zavarodott meg az idő először?
Illighaen gondosan számba vette a gyanús jeleket. Járványokat, gyanús szélrohamokat, betegségeket. Különös helyeket, amik nincsenek alávetve a józan észnek.

Ott az a semmibe vesző, kopár, csúf sziget Írország mellett!  Mintha ez a szigetecske – aminek még a nevét sem merik a tengerészek kimondani – lenne minden zavar eredője. Azt mondják,  ki lehet kötni a partjain, de sohasem lehet a szigetről visszatérni. Hát micsoda botránya ez a tengernek! Vagy a józan észnek! És amit a királynéról, Bandemag feleségéről rebesgetnek! A dán Bilgerdis, ez a megbízható, csak az alattvalók jóllétével törődő hölgy állítja, hogy minden nap verssorokat csereberélnek… De nem álmok vagy egy titokzatos küldönc, hanem a szél hozza-viszi a szavakat…
Ha nők nem alusszák ki rendesen magukat, képesek a történelmet is kiforgatni, töprengett Illighaen. No de  mi lehet az igazság? Ha az ember a jelenben él – és ugyan hol élne másutt –, mindig találkozik rettegéssel, a bizonytalanságtól való mániákus irtózással. A krónikások ezeket persze kihagyják az elbeszéléseikből. Látott-e valaki olyan ledobott követ, ami nem lefelé, hanem felfelé esik?
Pedig megtörténhet, csakhogy az ilyen kövecskéknek nincs helye a krónikákban. Hiszen a történészek mindig a rendet kutatják. Nem a félelmeket és nem az előjeleket. Egy jó krónikás feljegyzi a győztes nevét, aztán (utólag) számba veszi azokat az okokat, amiért ennek vagy amannak kellett győznie.
No de egy sziget, ahol a természet törvényei sem érvényesek?
Illighaen azon töprengett, hogy a sok furcsaság vajon nem az idő befejezetlenségével függ-e össze? Egy krónikás idővonalat húz, és azon lépeget, pedig tudja, hogy a múlt sohasem ér véget végérvényesen. A bölcsek azt mondják, hogy a Krisztus utáni VIII. században élünk. Na de mit jelent ez? Hisz a kereszténység ma már véget érni látszik. A Feröer-szigeteken Kirklan király ledobta a válláról a keresztet, és visszatért a saját őseihez. Ma megint szabadon, a saját feje után imádkozhat mindenki.
Na de mit számít, hogy milyen módon imádkoznak az emberek? Ő, Illighaen csak a tényeket szerette, és közben magának sem merte bevallani, hogy unatkozik, az apja, a nagyapja, az anyja, a nagyanyja, a felesége, a gyerekei és a halhatatlanná tett íriszei között.

Illighaen harminchárom hajóskapitánnyal tárgyalt, hogy melyikük kötne ki Bandemag király országában, azon a törvénytelen kis szigeten.De a kikötőben mindenki kinevette.
Pedig Illighaen érvelt, perelt, vitatkozott, magyarázott. Hiszen a  hullámok nem tesznek különbséget a sziget és sziget között! De a hajósok nevettek. Azon a szigeten – mesélték – ma már csak halottak élnek. Szép időben a fedélzetről látni, ahogy Bandemag király a sziklákon ruha nélkül csúszik-mászik. Talán elpusztult valami járványban, és azért bolyong fel-alá, mert nem akadt senki, hogy eltemesse.
Illighaen csak nevetett ezeken a képtelen rémségeken. Magában persze nem zárta ki, hogy a szigeten valami kínos betegség tört ki, és ez – sajnálatos, de érthető módon – megzavarta az a szigetlakók elméjét. De közben a babonákat szidta: a tudatlanságot és a hiszékenységet, amely életerős férfiakat is képes nyávogó vénasszonyokká változtatni…

A rakparton csend támadt. Az egyik fickó, egy ingerült dán hajós nem hallgathatott tovább: – Ne sipítozz tovább! – sziszegte dühösen. – Felszállsz a hajómra, és ha egész úton tartod a szád, egy csónakon kiraklak a sziget közelében. Aztán majd meglátjuk, visszatérsz-e.

Kettesben maradtam Lencsilánnyal a kávézó előtti padon. Nem figyel rám, vadul nyomkodja a telefonját, fel-felnevet, valakivel csetel. Néha ránézek, és elmosolyodom azon, hogy tud ennyire belefeledkezni abba a telefonba. Előttem dohány és egy fél tábla csokoládé. A hatodik tábla szülinapi csokim, fölajánlottam Lencsilánynak, hogy együk meg, én már nem bírom egyedül, kezdek beleunni. Persze vevő volt rá, mondta, hogy őrülten szereti a csokit. Néha rágyújtok, jól esik a cigi mellé egy-két kocka. A fröccsöm elfogyott, kivételesen nem akarok megkérni senkit, hogy vegyen nekem másikat.
Nagy a sürgés forgás körülöttünk, rég látott ismerősök beszélik meg egymással, mi történt az elmúlt hónapokban. Néha elcsípek egy-egy mondatfoszlányt, ha odafigyelnék, hallanám, mit beszélnek. De most ez egyáltalán nem érdekel. A mozdulataikat lesem, a gesztusokat, hogy milyen az arcuk, miközben megölelik egymást, hogy mennyi időnként ölelik meg egymást.
Tulajdonképpen örülök, hogy Lencsilány ilyen jól elfoglalja magát mellettem a padon. Nem szeretek mostanában beszélni, magamba fordultam. Ez az őszkezdet miatt van, tudom. Nehezen viselem a változást, és épp, hogy hozzászoktam a nyárhoz, már rohant is tovább. És elvitt magával pár embert is. Ahhoz, hogy az emberek jönnek és mennek, már inkább hozzászoktam, minthogy az évszakok teszik ugyanezt. Pedig az emberek kiszámíthatatlan, hogy meddig maradnak. Az évszakok meg mindig csak három hónapig. Huszonkilenc év nem volt elég, hogy ezt megszokjam.
Ilyenkor jobb szeretem a csöndet. Jobb szeretem, ha figyelhetek, és azt nehéz úgy, hogy közben ki kell fejeznem magam. Mert akkor magamra kell figyelnem, hogy mit mondok és hogyan, és ez eltereli a fókuszt. És sokszor azt sem szeretem, ha rám figyelnek. Azt hiszem, az exhibicionizmus, mint olyan, alaposan hiányzik belőlem.
Arra gondolok, vajon tudom-e, mi történt egy évvel ezelőtt. Ezt a játékot évente háromszor-négyszer eljátszom. Látnom kell, hogy haladok valahová, vagy legalább is történik valami az életemben. Csodamód emlékszem, napra pontosan. Egy évvel ezelőtt avattuk a szobrot, és emiatt nem mentem B-vel, életem első szeretőjével inni reggel kilenckor a Krúdyba. Kicsit tartottam tőle, hogy azt hiszi, le akarom pattintani, hiszen nem tűnt nyomós érvnek kívülről nézve, hogy bocs, de ma szoboravatóra kell mennem. Szerencsére nem vette a lelkére az esetet.
Tovább merészkedem, kíváncsi vagyok, emlékszem-e, mi volt két évvel ezelőtt. És igen, azt is, szintén napra pontosan. Akkor költöztünk ide, Újbudára az akkori barátommal, és állt a bál otthon. Igazából csak annyi történt, hogy megkértem egy ismerősöm, segítsen elhozni a ládám a Kisképzőből. Nyár eleje óta pihent ott a faláda, hívtak, hogy vagy menjek érte, vagy kidobják. Nem a legkönnyebb darab, autóval kellett elhozni. Reggel a kedvenc szoknyám vettem fel, mert örültem, hogy végre előkerült az egyik doboz aljáról egy év után. Nem gondoltam volna, hogy ezzel gyanúra adok okot, de adtam. A barátom közölte velem, hogy ő ezt nem bírja, és elköltözik, mondtam neki, hogy ha nem bírja, hogy néha másik szoknyát húzok, akkor tényleg jobb lesz, ha elköltözik, mert ezt bizony sűrűn meg fogom tenni. Ezek után nem mertem hazavinni a ládát, féltem, hogy kiakad, amiért a költözés utáni káoszba hazaviszek még egy szart. De tudtam, ha nem viszem, akkor meg azon akad ki, hogy tuti nem is a ládáért mentem. A ládát elhoztuk, de mégsem került akkor haza, inkább vállaltam azt, hogy négyszemközt kapok ki, mint hogy közönség előtt. Végül nem veszekedett velem, csak meg volt sértve, hogy ott mertem hagyni őt kétségek között.
Igen, innen elég messze vagyok már, konstatálom, és azon tűnődöm, mi volt három éve. Ez már-már provokáció. Aztán elvigyorodom, mint mellettem a Lencsi lány, aki hevesen csetel valami fiúval, mert eszembe jut, akkor tettem rá egy merész kísérletet, hogy vajon tényleg fából van-e – nem a láda, hanem egy másik férfi –, és akkor derült ki, hogy egyáltalán nincsen. Három év, három pasi. Most egy sincs, mégis most érzem magam a legkevésbé magányosnak.
Tovább nem tudok menni az évek során, de jól szórakozom, milyen szép idők is voltak ezek. És ez a mostani, ez pedig végképp szép. Bentről zene szűrődik ki, gitár, és egy édeskés női hang: …neki a világnak, mindegy az, hogy mi lesz, … csak ne ez a dal legyen, túl, túl az éveken. Meleg van, csendesen szemerkél az eső, mindenki örül a másiknak, én is, a dalnak, meg magamnak is, és hogy a Lencsilány ennyire kamasz itt mellettem a padon, annak végképp örülök.
– Nézd – dugja az orrom alá a telefont, amin egy izmos férfihas látható. – Ezt nemrég fotóztam. Képzeld, fölhúzta a pólóját, és mondta, hogy nézzem meg, milyen szép kockás a hasa. És megengedte, hogy megfogjam, úristen, megengedte, hogy megfogjam! Ilyen szép hasat még életemben nem fogtam! – visong lelkesen, én pedig felnevetek. El sem hiszem, hogy ennyire lázba lehet jönni egy has miatt.
– Egyszer én is szeretnék kockás hasat – teszem hozzá.
– Kockás hasat? Ne már, azt nem szeretik a fiúk, ha egy lánynak túl izmos a hasa!
Ismét elmosolyodom, arra gondolok, hogy de aranyos a Lencsilány, hogy azt hiszi, feleannyi idősen mint én, jobban tudja, mit szeretnek a fiúk, és mit nem. Aztán eszembe jut, hogy lehet, ebből a szempontból mégis ő az okosabb, mert én annyira nem figyelek már ezekre.
– Nem érdekel, hogy tetszik-e a fiúknak a kockás női has, különben sem hiszem, hogy lehet ezt így általánosítani, csak szeretném egyszer kipróbálni, ki tudom-e gyúrni annyira. Aztán majd eldöntöm, nekem tetszik-e, vagy sem – akarom mondani, de inkább csöndben maradok. Nem akarom kiábrándítani.
– Na jó, nem kockásat – legyintek végül –, csak jó izmosat, tudod.
– De hát neked tök jó alakod van! – értetlenkedik.
– Attól még akarhatok izmos hasat, nem?
– De, de… – egyezik bele, letör egy újabb kockát a csokiból, és ismét belebújik a telefonjába.
Rágyújtok. A Bartók Béla úton néha elzörög egy villamos. Az emberek még mindig nyüzsögnek, én pedig próbálok visszaemlékezni, milyen lehettem, amikor annyi idős voltam, mint a Lencsilány. De csak arra emlékszem, hogy piromán voltam, és minden könyvet elolvastam, ami a kezem ügyébe került.
Aztán szól a pultos fiú, hogy sajnos be kell zárniuk a teraszt. Ne haragudjunk, de tizenegyig van csak engedélyük, magyarázkodik. Elnyomom a csikket, összeszedem a cuccomat. Lencsilány is elteszi a telefont.
– Annyira jó, hogy végre itt vagyok Budapesten, itt vagyok köztetek – mondja, és belém karol. – Szeretem ezt a várost, annyi érdekes ember van itt!
– De ha folyton a telefont nyomkodod, lemaradsz rólunk, lemaradsz a városról, és lemaradsz a sok érdekes emberről – cukkolom. Bosszúból megeszi a maradék csokimat.
Indulnak, búcsúzkodunk, miközben az asztalt, székeket összepakolja körülöttünk a pultos fiú. – Remélem, hamarosan találkozunk – mondom, és én is mindenkit megölelgetek. Lencsilányék pedig elzörögnek a villamossal.
Át kéne menni szembe, gondolom, ott még van kiülős rész. Miközben Szentimrevárost betessékelik a Bartók Béla út egyik felén, addig a túloldalon, ami már Lágymányos, még kint isznak az emberek. Próbálom nem keresni a logikát ebben. Szedelődzködünk, és át is megyünk a túloldalra, de csak pogácsáért, aztán tovább a Bartókon, a szoborhoz. Nyűglődöm, éhes vagyok még. Kefirre vágyom és szalámira, furcsa párosítás, tudom. Szerencsére az éjjelnappaliban megszerzem a zsákmányt. A szalámiból persze a legolcsóbbat, érződik is az ízén. Mire a parkba érek, a többiek már a szobornál ülnek, zenélnek. Egészen lehűlt a levegő. Határozottan érezni, hogy a nyár elköszönt. Ő legalább elköszönt, gondolom.
Az emberek isznak, mulatnak, csak a gitáros fiú áll csendben, leeresztett hangszerrel. Nézi a várost. Itt élt, mielőtt meghalt és szoborrá változott. Elé állok, de nem néz rám így sem, elréved a fejem fölött. Inkább nézem én is vele együtt a várost.
A metrókijárat melletti szökőkút vizében lassan ring a kivilágított Műegyetem tükörképe. Ismét elfog a nosztalgia. A nosztalgia a jelen után, ha van ilyen. Arra gondolok, hogy egyszer ez se lesz, és akkor majd ugyanúgy mosolyogva fogok visszagondolni rá, mint a tavalyra vagy a tavalyelőttre. És hogy ezek az emberek, akik most a mindennapjaim részei, bármikor eltűnhetnek, váratlanul. Kicsit szorongató érzés ez, gyorsan szét is nézek, megvannak-e mindannyian. De megvannak. Még megvannak, most, itt, kétezer-tizennégy szeptemberében, Újbudán.

Minden ember életében eljön az a pillanat, amikor úgy érzi, hogy a világ összedől körülötte. A nap, amikor semmi nem jön össze. Elszakad a kedvenc pulóvered, a tej megromlott és a bojler sem működik úgy, ahogy kellene.
Három éve történt. A belvárosban az volt a harmadik lakás, ahonnan kidobott a főbérlő, mert nem sikerült időben fizetnem. Kellemes kis ürgelyuk volt. Két tágasnak tűnő, befűthetetlen szobával, repedezett festéssel és a szomszéd ház falára néző kilátással. Nagyjából négy hónapot töltöttem a tömeglakásnak becézett állatkertben, ami ezen a reggelen a múltammá vált. A hűsítő tavaszi eső nem sokat segített a helyzetemen, ahogy a villamos felé kóboroltam a bőröndbe rejtett életemmel: ruhák, pár papír, toll és fű.  A reggeli kép járt a fejemben, ahogy a főbérlő, a polgárőr cimborájával bekopog, hogy „itt az idő a költözésre”. A rohadék már hetek óta ezzel szekírozott, de ki venne komolyan egy kopaszodó törpét, aki egy vagon szteroidtól is a felesége papucsa maradt volna? Sajnos, utóbbi már határozottabb volt és addig hergelte a sörhasú csivavát, hogy az utcára kerültem.
A lakásból lefelé a lakók állatkertje biztosította a díszkíséretet. A három dögkeselyű, akik öreg korukra hajcsavarókat növesztettek a fejükre és női magazinokat a szárnyaik végére. Napjaik nagy részét a lakók kibeszélésével, megvezetésével és lenyúlásával töltötték. Variálták a „jajj, fáj a lábam (vagy bármely testrészem)” és a „nekem nem segít senki ebben a házban” varázsigéket, hogy a lakóközösségből legalább egy szerencsétlen borjú elvánszorogjon az Újkapu nevű kisboltba és ne csak bambán nézzen rá. Engem kimondottan utáltak, mert egyszer sem voltam hajlandó bedőlni a trükknek és a gangos házat felemésztő muskátli-dzsungeleiket gyakran használtam hamusnak. Az elégedett mosoly, ami a csőrükön volt, biztosított róla, hogy ők az elsők közt voltak, akik vinnyogtak az állatkert igazgatójánál, hogy kidobjanak.
A szárnyasok közt még voltak duzzogó pulykák is, akik csinos pipiket nevelgettek és marhára féltették őket tőlem, a harmadik emelet szörnyetegétől. A pipik számára a legvonzóbb tulajdonságom a „szabad életem”, a nagykorúságom és az elő-előkerülő füves zacskóm volt. Nem egy hajnali pöfékelést zavart meg csiripelésük, amit csak palackos borból kevert fröccsök és egy-két slukk tudott elhalkítani. A dagadt pulykák nem gondolták volna, hogy a kis csibéik a napfelkelték idején már a szörnyeteg kardjába dőltek, menekülve a baromfiudvar fogságából. Persze, a pulykák is néha kiszabadultak.
A ház ravasz rókája volt a legnagyobb cimborám. Tudtam, hogy sosem fogok megbízni bennem, de a barnás prém, a fekete bajusz és a csencselés mögött volt valami, ami miatt haragudni is nehéz volt rá.
– Semmi baj more, ha segiccség kell Gáspi bátyád máj’ segít!
Azóta nem találkoztam vele, és ezután nehéz is lesz, de Vuk történetét leszámítva, az ember nem sokat remél ettől a fajtától. Mikor fog átverni? Mi a csel? Mikor lövet fejbe? Adj Isten, tényleg jószívű?
Öt kicsi kölyke volt, akiknek mindig jutott valami kevés az asztalra, egy-egy új ruha, vagy épp egy új bicikli, félig átvágott lakattal. Hajnalig tartó hangos eszmecseréik a nejével az egész állatkert számára ébren tartó erőt biztosítottak és nem egy rendőrségi bejelentést csaltak ki a dögkeselyűk karmai közül. Nem voltak ők rossz szülők, vagy igazából problémásak. Csendesen éltek az odúban, amit heves vitákból, rókakölykök nevetéséből és pár lopott dvd-lejátszóból varázsoltak otthonossá. A ház egyetlen rókacsaládja voltak ők, messze egy falkától, szelídítve egy állatkertben.
Lejjebb érve a klasszikus házi kedvencek fogadtak. A fiatal papagájok, akiket olcsó tinta festett színesre a legjobb haver hátsókertjében, a zaciból alkudott tetováló gépek által. Károgó varjak voltak igazából, akik csak színesek akartak lenni, villogni a párzásra váró tojók előtt és keményebbnek látszani, mint a tojáshéj, ami a seggükön lógott. A pitbull, aki a kondiból hazafelé még beújított egy kis fehérjét, a csomag aljára pedig elrejtett egy epres csokit a nehezebb napokra, amikor a kandúr magazinból nem úgy néz vissza a fiatal szuka, ahogy várta. A kiscica, akiből idővel majd keselyű lesz. A módszerei egyeznek a vénségekével, de a dörgölőzése és pihe-puha teste megmenti a lebukástól. Csupa olyan fajta, akiből mászkál még ezer és ezer a városban. Gyakran váltották őket, újak, akik az új külsőt leszámítva, ugyanazok a papagájok, macskák vagy kutyák voltak.
A háziállatok nem kísértek ki. Ők mással voltak elfoglalva. Igyekeztek dolgozni, gondolkodás nélkül hajtani, hogy maguknak, vagy az istálló többi tagjának jobb legyen. A birkák mentek a lelkipásztoruk után, aki bőszen terelgette őket a jobb és tisztább élet, meg egy új lakáshitel felé. A szamarak épp tejet keresgéltek a macskának, hogy az a pitbullról lefetyelje le azt, végül. A kis borjak és süldők igyekeztek eltanulni mindent a nagyoktól, akik rettegtek, hogy ne vágják le őket másnap. Rettegő, tehetetlen állatfajta ez, aki dolgozni akar és tenni valamit, ami a kicsinyeinek, saját magának sőt még az állatkertnek is jó lenne.
Végül a csivava láncát fogó gorilla-hölgy fogadott. Fekete haja és nagy teste eltakarták a kapu látképét. Rúzsos száját jolly joker mosolyra húzta, majd dicsőségesen annyit mondott:
– Velem nem lehet szarakodni.
A vörös rúzs összekente a kajamaradékokkal malterozott fogsort és ölte ki a legkisebb jelét is emberségének. Mellkasát döngölte, ahogy kiléptem a kapun és vált vissza emberré, ahogy elmúlt minden hatása az utolsó lövésemnek.

A pompás reggeli (különféle színekben pompázó lekvárok, szalontüdő, kaviár) után Neifile odalépett a varázsgömbhöz, és kérte a lángocskát, hogy egy igazi férfiút, egy nemes származású politikust mutasson be nekik. De a kristálygömbben ágaskodó lángocska megsértette őket azzal, hogy nem feléjük fordulva kezdett el beszélni.

– Talán egy költő ő, akinek a tekintete a láthatatlan tengert keresi – merengett Giannetta.

Graz és Velence illatos hölgyei, Csáktornya parasztmenyecskéi, a hadseregek nyomában járó, halálos bajt hozó markotányosnők elfeledtették-e velem a szilaj erdőket, melyeket a lemenő nap, a magányosság von bíborfénybe? − kezdte a Hang ünnepélyesen. – Várakoztam az erdőben. Körülöttem úgy parázslott a háború, mint a szikra az augusztusi bozótban. Vagy mint a féltékenység, a féltés, amely a Lélek szerint erősebb a szerelemnél is.
De messze volt Trakostyán! Messze a mulatós Draskovics birtoka! A mocsarak mögött vártam a törökre, és elképzeltem Draskovics házát és szép hölgyemet, Eusebiát, kit a verseimben Violának neveztem. Beh egyedül vagy, Eusebia, sóhajtottam. Lapulsz az erdő mélyén, mint lehajtott fejű ibolya. Csak az én szemem lát, ama titkos tekintetem, amely úgy lebbenti fel majd a fátylat az arcodról, mint a füveket simogató szél. Elképzeltem reménybeli mátkámat, amint egyedül sóvárog a Draskovics-ház tivornyás zűrzavarában.
Ám nem indulhattam Trakostyánba, csak versekben vigasztalhattam a szomorú violámat. Ezek hajnali versek voltak, reménykedőek, mégis boldogak, mert a tél lecsupaszítatta a földet, és lecsupaszította a vágyakat − láttam fátyol és párta nélkül az én violámat. Volt egy szörnyű álmom: Draskovics vendégei, a tivornyázó horvát, stájer urak felosonnak a szobájába. A falak szétnyílnak, Eusebia hajfürtjeit erős szél cibálja.
De ez az éjszakai virág más volt, más, mint amilyennek Violámat tavaszidőben láttam. A sötétkék párta alatt éjjel gorgófej villogott, az álmokat lihegés verte fel, nemcsak az enyém, hanem egy harmadiké, aki sóváran figyelt engem a termek mélyén. Ám nem indulhattam a következő tavasszal sem, mert újrakezdődött a háború. Nem indulhattam nyáron, mert Bécsbe kellett utaznom Péter öcsémmel. Nem indulhattam ősszel, mert Draskovics azt üzente, igen beteg, és nem fogad vendégeket a várában.
Talán forral valamit ellenem, talán más mátkát várnak Trakostyánban! Talán Draskovics nem engem, Zrínyi Miklóst, hanem a Frangepánt látná szívesen. Nappal elképzeltem bánkódó, szelíd Violámat, éjszaka a kegyetlent, akinek kamrácskájába – mindig ettől féltem! – részeg urak surrannak fel. De Eusebia se valóságos, se titkos mátkám nem lehetett: Draskovics még nem adott végleges választ, saját magam helyett verseket küldhettem követségbe. Aztán jött új tavasz, új nyár. A magyarok véreztek, a törökök véreztek, csak az én Violám maradt az erdők mélyén kiismerhetetlen.
De a kutya Draskovics nem válaszolt. Lesunyta a füleit, megült Trakostyánban: engem türelemre intett, míg követeimet megetette mézes szavakkal. Tél volt, szikrázó hideg, a törökök eltakarodtak, én egyedül maradtam a szikrázó hóban, a decemberi ég alatt a gondjaimmal. Nem írtam verset az égre süvöltő kerecsensólymokról, mert zavaros álmot láttam. Fordulok magányosan egy kedves dombocskához, és három vércseppet látok az úton. Semmi se mozdul, szellő se rebben, csak tündöklik a vércsepp a nagy fehérségben, és én tudom, hogy a domb mögött rettenetes fenevad leskel.
Vitt a bánat, mint erős szájú ló, vitt egyre messzebb. És hiába vártam a tavaszt, a tündöklő nyarat, nem jött hír Violámtól. Más mátkákat ajánlottak, pártás-gyöngyös szépségeket, de Eusebia, az én violám a rejtőzködéssel megkötötte a szívemet. Nem mehettem Trakostyánba: a váramban tanulmányoztam Tacitust, a cselvetések, a színlelés művészetét és a sok jó fejedelem tetteit. Ültem termeim mélyén, és hallgattam a szép hazám szívéből felhangzó jajszavakat − ez a szép beteg asszony talán jobban megérdemelné szerelmemet, mint az álnok Viola. Fordultak a napok, fordultak az évek, és mihelyt tavasz lett, Draskovics megizente, úgy fordult a sor, hogy szívesen látna vejének.
Készült hát a kerek világ és az én szívem a menyegzőre! De bármit is főztek ki a Draskovicsok, bármilyen szépen fogadtak Trakostyánban, az én Violám tovább kegyetlenkedett. Lovagolok vele a trakostyáni rengetegben. Ha gyengéden szólok hozzá, ha csak kérdezem, szép mátkám rám villantja gúnyos, megvető tekintetét. És nem volt ez a szem gyengéd és meleg! Sürgető, hideg kék fények villogtak benne. Míg én Marinót idéztem lelkesülve, éreztem, hogy ezek a kékes fényű szemek bizony nem bánnák, ha megrántanám a ló kantárját, és Draskovics Gáspár leányát a földre teperném.
Nem szerettem ezeket a kilovaglásokat. Eusebiát gyanús népség vette körül Trakostyánban: dalmát, horvát, stájer, olasz lovászok, mindenféle könnyelmű uraságok. Tekintetük húzta-vonta a mátkámat, akinek arca csak akkor derült föl, ha a vadászkürt felharsant, és a lovászfiúk élén a vad után iramodott.
Majd szelídül, majd megenyhül, gondoltam, mikoron a menyegző után az ágyasházamba vezetem, és megfogadtam, jóllakatom élvezetekkel. Hisz nemcsak ölelni tudom, gondoltam. Majd lecsillapul, ha olasz verseket olvasok fel. Majd megszelídíti a szenvedélyt egy ékes, idegen nyelv, és látni fogja, nagyobb érdem egy kegyes, művelt udvar, mint élen járni a vadászatban. Majd eljő az idő, és szívünk nemcsak a szilaj szerelmeskedésben, hanem a mise szavaiban is eggyé olvad. De mikor először öleltem, asszonyom hörgése, a havon látott három vércsepp, amelyet emlékezetem rárajzolt Violám testére, eszembe véste, hogy nőm a szavaknál is erősebb.
Ám nem törődtem bele ebbe oly könnyen. Ha hazatért a vadászatról, magamhoz vontam, és olasz szavakkal becéztem – ám ilyenkor komor lett, mint a sólyom, kit szűk kalickába zárnak. Ily sebes szívet a költészet nem nyugtathat meg, gondoltam, és megpróbáltam Violámat jóllakatni ígéretekkel: nádorfeleség lehetsz, fejedelemasszony, királyné, védeni fogjuk ezt a sebzett, agyonkínzott országot, még jobban, mint ősöm, az első Zrínyi Miklós, a nagyhatalmú Szigeti Hektór. Eusebia csak megrázta a fürtjeit. Még idéztem volna pár verssort Marinótól, de láttam, Violám elszunnyad.
Eltelt a tavasz, a nyár, aztán új tavasz jött, új nyár. A háború nem csillapult, török betörések haraptak a földjeimbe, minden tavasszal fegyvert vettem a kezembe. Minden télen új könyveket rendeltem, építkeztem, izzadtam, olvastam, tárgyaltam – de a Trakostyáni Diana nem nyugodott. Eltűrte, ha hozzáértem, de elaludt, ha verssorokat idéztem. Rideg volt hozzám, és a szívét nem derítette fel semmi más, csak az erdő és a vadászok kürtje.
Jött újabb tavasz, újabb nyár, de akárhányszor ezt a szilaj asszonyt öleltem, eszembe jutott, miért is nem siettettem Draskovics Gáspárt jobban az esküvővel – Eusebiámtól mindig is féltem. Ahogy telt az idő, Eusebia csontos lett, tagbaszakadt, és bármily különös, még szebb. Már nem hívtam Violának, mert ez a vad szépség már nem rejtőzködött előttem, átnézett rajtam; ha beszéltem hozzá, a saját vállait simogatta.
Provokálom a fátumot, gondoltam, és éreztem, mily magam vagyok. Hagymázas, meleg, párás, esős tél jött, a parasztok jajongtak, az erdőben a vadak megzavarodtak, de márciusban – láss csudát! – a hó elöntötte a Dráva menti erdőket. Leszakadt a tájra a hideg, én a vezéreimmel az új portyák tervét latolgattam, de hallom ám az ablakból a vadászkürtök hangját. Láttam, hogy Eusebiám a vadászai élén nagy vidáman kilovagol. Háború lesz, meglátja kegyelmed, mondta Trankóczi Balázs. De én most nem láttam a háborút, csak nejem veres ruháját, meg mögötte a lovászfiúk pökhendi, víg arcát.
Folytatjuk, urak, majd később folytatjuk, mondtam Trankóczynak. Utánamegyek, őutána megyek, mondtam magamnak. Talán Eusebia hálás lesz, ha osztozom a szórakozásában. De igazából a pimasz mosolygás kergetett nejem után, a féltés, amely a Lélek szerint erősebb a szerelemnél. Korai, megfagyott virágokon tapodott a lovam, mire a havas úton elértem a dombhoz – oda, ahol álmomban a vércseppeket láttam. De most nem ijedtem meg, mentem az elejtett vad nyomába, és pontosan azt láttam, amit az álmaim mélyén mindig is láttam. Elejtett nyulak, vérző tetemek fölött csókolta feleségemet az egyik vadász. Keze a mellébe markolt, és nőm nevetett – milyen boldogan, milyen szilajul nevetett!
A vadászokat (mind a hármat) megöltem a tisztáson. Irdatlan dühömben még a lovászgyereket is levágtam, aki a kötőféket tartotta. Zokogó nőmet megkötözve vittem Csáktornyára, az udvarbeliek pedig – akik tegnap még bókoltak neki – elégedetten nézték, ahogy asszonyomat az udvar közepére állítom. Nyilvánosan, mindenki szeme előtt kellett ítélkeznem fölötte, ha én megtaláltam a domb fölött, más is tudhatta, mit művelt.
Három óra múlva halott leszel, vagy a kardomat vagy a mérget választod, mondtam – akárhogy döntesz, utoljára látlak téged. Szerettem volna, ha zokog, szerettem volna, ha rimánkodik, szerettem volna, ha a szemében a kék fények is megijednek. De Eusebia legyőzte a sírást: csak annyit mondott, mérget akar, és nem is nézett rám többet.
Folytassuk, urak, mondtam Trankóczynak, és a térkép fölé hajoltam, hogy ne lássam, ahogy Violám tetemét eltakarítják. Utána boldog, vad gyönyört éreztem, és láttam, katonáim lehajtott fejjel, elnémult ajakkal tisztelnek. Nőm sírjára drága pármai ibolyakoszorút rendeltem, és csak unott szájjal, fél füllel hallgattam a temetésen átkozódó Draskovicsokat.
Megtettem, mert szabad volt megtennem. Második nőm egy szelíd, szőke asszony lesz, fogadkoztam. Eusebia emlékét belefojtom a portyák izgalmába, a szpáhik jajkiáltásába, a lapok zizegésébe a könyvtárszobában. Ám Viola szembejött velem minden álmom mélyén: szép volt, üde, könyörtelen, de éreztem, hogy néhány perc múlva a vonásait halálos méreg torzítja el.
Miért tetted ezt velem, kiáltottam, de éreztem, nem fog válaszolni, pár pillanat múlva halott lesz. Betakartam őt virágszirmokba, betakartam őt saját szavaimba, úgy gyászoltam őt, ahogy nem engedte a világ meggyászolni a házasságtörő nőket – és akármerre mentem, akármit olvastam, akármit terveltem, éreztem, hogy egy halott nővel élek. Hadmérnökök érkeztek, császári követek, megjött az új feleség, de én már egyedül jártam az erdőket, mert ha megláttam egy kerecsent, szilaj feleségem jutott az eszembe.
Akármerre mentem, a bánat összetépett. Mindennap végzett velem a méreg, mindennap valamit megfertőzött bennem. Inkább megbocsátok, kiáltottam a gondolataimban bujkáló nőnek, akit hiába is kerestem az erdők szívében, mert felbukkant, s aztán eltűnt, mint könnyű köd a forgószél előtt. Láttam, ahogy tagjait a nehéz föld megemészti, de tudtam, amíg én emlékezem, addig az ő arca is emlékezik. Annyit gondoltam rá, mint a trák Orpheusz Eurüdikére. Könyörögtem az isteneknek, hadd pillantsam meg, még ha az a pillanat a halálom is lesz. Elmúlt a tavasz, elmúlt a nyár, eltelt az ősz. Úgy borult rám a kék ég, mint a koporsó – de még annyi tennivaló volt!
Avagy most, avagy sohasem! Köprili Ahmed hadjárattal indul Magyarország ellen. Talán majd nem kívánom többet, talán majd elfelejtem, nem marad más, mint egy szilaj gyereklány emléke, avagy a tenger, az elérhetetlen, messzi tenger a szívemben. Megint engem kísért, gondoltam, ha a vad tavasz illata belecsapott az arcomba. És tudtam, az egyik vadászaton a nyomába eredek, és bár minden fegyverem ott van a kezemben, tehetetlen leszek.

A pillanatot, amikor Dezső élete összeomlott, mint az ügyetlenül felhalmozott mosatlan edény, senki nem vette észre. Dezsőt se vette észre senki, ahogy ott álldogált az Oktogonnál, a Burger King melletti gyalogátkelő előtt, és várta, hogy a lámpa zöldre váltson. Nem volt számára meglepő vagy sértő, hogy az emberek tekintete elsiklik mellette, mintha csak egy kuka vagy egy telefonfülke volna, Dezső úgy élte le az egész életét, hogy az égegyadta világon mindenki magasról tojt a fejére. Nem haragudott rájuk, a helyükben valószínűleg ő is ugyanezt tette volna, nem önutálatból, csupán, mert vannak, akiknek az a funkciójuk, hogy mozgó, lélegző szobrok legyenek, akik mellett a többi ember, legalább egy időre, élőnek érezheti magát. Cserébe át kell engedniük magukat a rajtuk fotózkodó turistáknak, a fejükre csináló galamboknak és a városszépítők kénye-kedvének, akik, ha a szobrok aktualitásukat vesztik, vagy egy éppen divatos művész új alkotással áll elő, minden csinnadratta nélkül elvitetik a régieket, és bezúzatják, mondjuk, sírkőnek.
Persze ezen Dezső sose gondolkodott el, mert úgy általában nem gondolkodott el semmin. Dezső nem volt jobb vagy rosszabb azoknál, akik körülállták, egyszerűen azért, mert eszébe se jutott, hogy jobbnak vagy rosszabbnak kellene lennie. Mindig éppen olyan volt, amilyennek a helyzet megkívánta, és a jelen helyzet, nevezetesen, hogy állt a piros lámpánál, és várta, hogy átkelhessen, azt kívánta meg, hogy Dezső aktív állapotban tartsa a lábizmait (vagyis ne dőljön el), a kézizmait (vagyis ne ejtse el a táskáját), és a nyakizmait (vagyis a feje ne bukjon a mellkasára). A természet, az Isten vagy az Univerzum, már ha Dezső olyan messzire merészkedett volna a gondolatok mezsgyéjén, hogy higgyen bármiben is, ebben a pillanatban mindössze ennyit követelt tőle, és ő ezt maradéktalanul teljesítette.
Mint ahogy a következő másodperc parancsát is, ami a „szabad” jelzés felvillanása után az volt, hogy emelje fel a lábát, és kövesse az előtte haladókat, lehetőleg megfelelő tempóban, hogy lassúságával ne akadályozzon senkit. Dezső ezt a kihívást is sikerrel abszolválta, majd a teste, puszta megszokásból, a lakhelye irányába fordult, és Dezső elindult a Király utca felé. Mellette pékségek úsztak el, amikben álmos szemű eladólányok rámolták zsákokba a megszáradt zsömléket, kivilágított kirakatú ruhaüzletek, gyorsétkezdék türelmetlenül ácsorgó, kiabáló tinédzserekkel, és egy láthatóan jól biztosított számítógépes szaküzlet. Amennyiben Dezsőnek lett volna kedvenc üzlete, valószínűleg ez lett volna az, mert a szivárvány minden színében kiállított, áramvonalas laptopok hosszú másodpercekig fogva tartották a tekintetét, aztán Dezső nyaka megmozdult, a feje visszafordult az úticélja irányába, a szemei pedig meglátták a feleségét, ahogyan a szemközti Spar előtt, akárcsak a csavaros fagylalt a tölcsérbe, belefordul egy idegen férfi ölelésébe.
Ha Dezső nem önmaga lett volna, hanem valaki egészen más, akkor most felgyorsítja a lépteit, hátraveti a fejét, orrlukai kitágulnak, és odasiet az ölelkező párhoz. Megragadja az ismeretlen sportzakóját, elrántja őt a feleségétől, aztán lekever neki egyet, hogy a pasas szeme szikrát hányjon, majd arcán féktelen dühvel megragadja a felesége karját, és elvonszolja onnan. Vagy ha megint másvalaki lett volna, megtorpan. Falfehérre sápad, az ajka remegni kezd, aztán lassan könnyek lepik el a szemét. Nem akarja elhinni, amit lát, és túl gyáva ahhoz, hogy bármit tegyen. Inkább elkapja róluk a tekintetét, és hevesen győzködve magát, hogy biztosan tévedett, hazaszalad, és mikor a felesége ragyogó arccal megérkezik a vásárcsarnokból, ahová minden nap eljár, egész este különlegesen figyelmes vele, hiszen nagyon bánja, hogy egyáltalán eszébe jutott meggyanúsítani. És ha Dezső egy harmadik ember lett volna, hullamerev arccal megáll a KFC előtt, és megvárja, amíg a felesége és a férfi befejezik a búcsúzkodást. Aztán, mikor a felesége hazaindul, odaáll eléje, nem szól egy szót sem, nem is vádaskodik, csak nézi őt némán, komoran. A felesége hisztérikusan elsírja magát, fogadkozik, hogy amit látott, csupán egyszeri alkalom volt, a férfi egy régi osztálytárs, akivel csak néhány napja találkozott újra, és az egykori szerelem emlékére engedte, hogy átölelje, de mindenre esküszik, ami szent, más nem történt köztük. Dezső nem felel, nem szól az asszonyhoz egész este, sőt, másnap sem, legalább egy hét beszédmegvonással bünteti, majd, amikor a felesége már az idegösszeomlás szélén áll, egy reggel megkegyelmez neki, és halkan megköszöni a tükörtojást.
Azonban Dezső nem volt senki más, csak Dezső, és az ég nem hasadt meg. Még egy fűszál sem hajlott nagyobb ívben a föld felé. Egyetlen autó sem állt meg, egy ember sem nézett rá döbbenettel vegyes sajnálkozással. A lemenő nap lecsorgott a horizonton, akár a sör a pohár oldalán, de őt sem érdekelte Dezső, még annyira se, hogy egy pillanatra megbillent volna az égi úton, vagy akár csak egy kicsit halványabb lett volna aranyfénye, mint bármelyik másik napon. A világ, ami eddig olyan természetességgel fogadta be Dezsőt, mint a kóbor macskák kölykeit, most ugyanilyen természetes mozdulattal lökte őt ki magából. Ha Dezsőn ekkor erőt vesz a fájdalom, és felfeszíti magát az első fára, aztán harmadnapra eltűnik onnan, a fa ugyanúgy magasodott volna tovább a körút mellett, fuldokolva a benzinködben, ölelkezve egy hunyorgó villanyoszloppal, és ki tudja, talán minden ítélet nélkül figyelve ezt a péksüteményen nyammogó, használt ruhákba öltözött, mocsoktól ragyogó, csüggedt várost, amiben feleségek ölelkeznek utcasarkokon idegen férfiakkal, és Dezsők állnak minden számítástechnikai szaküzlet előtt, és néznek, és hallgatnak, és lehet, hogy egy lepke valahol fáradtan meglebbenti a szárnyát, de aztán azonnal meg is dermed a mozdulatban, mert tudja, hogy úgyis hiába, úgysem történik majd az égvilágon semmi.