Semmi az egész, de azért valami mégis, valamit elmondtam, valami elhangzott, amire majd érdemes lesz többször visszatérni, mert, ami elhangzott az igaz, nem úgy, hogy ezt most akkor meg kéne tanulni, nem valami kőbe vésett dolog ez, hanem amolyan szép igazság, hogy jól hangzik, de a „jó” sem jó szó itt, mert az olyan, mintha valami kézzel, pontosabban füllel fogható fizikai valami volna, jól hangzik – szépen inkább, vagy szemléletesen. A lényeg, hogy a dolgokról valamit állítottam, ami tulajdonképpen logikailag se nem igaz, se nem hamis, épp ezért még sok mindent mást is lehetne állítani, ami ugyanúgy se nem igaz, se nem hamis, vagy éppen hogy igaz is és nem is igaz. A lényeg, hogy megvádoltak a hazugsággal, hogy hülyeségeket mondok – vagyis mondtam. Mondataid bejárják majd az univerzumot – súgta nekem Anita egyszer, és ilyeneket mondtak mások is, aztán összeomlott minden. Gondoltam már sokszor, hogy elmegyek, mégis, a nyugalom sokszor a legváratlanabb helyekről tört rám. Most, a napokban például egy olyan könyv felől érkezett, ami a szörnyű igazságról értekezik, amit én most minden korábbi, elviselhetetlen személyes igazságom után csodálatosan nyugtatónak érzek. De a legeslegfontosabb mégis, hogy én most meg vagyok gyanúsítva, perbe fogtak, vádolnak, és már ezzel el- és meg is ítéltek, tönkretesznek.

Nem is konkrétan azt állítják, hogy hazudok, valami olyasmiről van szó, hogy a dolog nem úgy van, ahogy én gondolom, hogy nem hazudok, hanem tévedek, ami talán sokkal súlyosabb vád, azt hiszem. Pedig szerintem nem erről van szó, nem puszta mese, vagy merő kitaláció, amit én előadtam, hanem egy olyan valami, ami nagyon is létezhet, hatással van a dolgokra, még ha soha senki nem is látta, hallotta, tapasztalta, vagyis soha senki nem tudná bizonyítani. Talán egy halott ember, akinek az van a fejében, amit én gondoltam és mondtam, ő visszajöhetne és elmondaná, hogy kipróbálta, és hogy az, amit én állítottam valóban egy lehetőség. Meg hát miért is akarnék én bárkinek is rosszat. Jártam már én magam is ott, legalább olyan erősen éreztem a dolog jelenlétét magamban, egészen pontosan az én jelenlétemet a dologban, eleven volt, érezhető és valóságos, mert olyan érzelmeket éltem meg közben, amik nem lehetnek valótlanok, vagy puszta kitalációk, de főleg nem hazugságok. Így akkor az ember is puszta hazugság volna, mert szerintem állandóan ilyen erők között éli az életét, amire én is gondolok.

Hogy miket hadoválok én össze a világ végéről, meg a falról, meg a falon túlról, hogy ez teljesen érthetetlen és felfoghatatlan, és hogy én bűnös vagyok, és ilyet nem állíthatok – ilyeneket vágtak többen a fejemhez. Hiába mondtam el nekik mindent, nem tudtam bizonyítani a dolog ártatlanságát, ártatlan komolyságát – ahogy én magamban igazából gondoltam. Mondtam nekik, hogy egyfajta hit kérdése az egész, meg a képzeleté, kértem őket, hogy ne hirdessenek ítéletet egy küzdő ember nyugalmáról és a csodás összefüggésekről, melyekkel a dolgok kötelékeit felruházta. Miért ne lehetne igaz, amit mondok? Mert ez hazugság! – ennyi volt az érvük. Kiveszett már belőlük, kiveszett az ítélethirdetésükből a másik iránti minimális tisztelet, annak az elfogadása és megbecsülése, hogy valaki előttük feltárulkozik és kimondja a lelke mélyén rejtőző legkomolyabb elképzeléseit, vállalja, hogy esetleg hülyének nézik, vállalja, hogy nem fogadja majd el mindenki, ugyanakkor reméli, hogy a hallgatást, a megtisztelő odafigyelést legalább kivívja a jelenlévőkből. Nem, semmi, ezek a gépies nők és urak a meg nem értő, oda nem figyelő elutasítás pajzsát vették maguk elé, még csak maguk elé sem vettek semmit, néznek üveges tekintettel valahová a semmibe, a molekulák közé, vagy olyan helyre, ahol tényleg semmi nincs, csak az ő puszta és keserű, unalmas létezésük és innen figyelnek mindent, és nem hallanak meg semmit. Nem hallottak meg engem se. De ha legalább megpróbálták volna!

Kérdéseik nélkülöztek mindenféle igényességet, nem is kérdések voltak ezek, hanem félrefordított fejjel odavetett ostorcsapások: Mi az hogy üldözte a naplementét? Mi ez a baromság? Ki az az öreg, akiről beszél, akit követett, hol van ő? Ne mondja, hogy maga az űrben járt, maga felelőtlen! Folyton valami olyasmire voltak kíváncsiak, olyat kerestek a mondandómban, aminek van foganatja, ami vonatkoztatható egy létező dologra, tárgyra, és borzalmasan nagy bajban voltam, mert én semmi ilyesmivel nem tudtam szolgálni. Én csak a saját elképzeléseimet tudtam előadni, a naplementével, az öreg professzor történetével, meg a mi közös utazásunkkal, bár én azt sosem állítottam, hogy jártam volna az űrben. Nem is tudom, nem is értem, hogy ők honnan vették ezt a kérdést, a problémát. Úgy veszem ki, hogy teljesen más mércével mérik a dolgokat, mint én.

Rosszul állt a szénám. Tovább erősködtek, hogy embereljem meg magamat és mondjam el értelmesen a dolgokat, hogy mit akarok, ne kerteljek mindenféle agyament baromsággal, hagyjam a kis meséimet és térjek a lényegre. És én újra előadtam, amit tudtam, de kicsit igyekeztem többet és jobban magyarázni, mondtam, ahhoz, hogy megértsenek, többre van szükség, mint színtiszta logikára, és nem, egyáltalán nem puszta asszociációk sora a dolog, hanem egy nagyon is lényeges belső összefüggés, hogy én úgy éltem meg az egészet, hogy ez így van. És igen, abban az értelemben, ahogy ők az igazságról gondolkodnak, abban az értelemben valóban nem igaz, amit mondok. Mondtam nekik egy példát. Mondjuk, mintha úgy lennék szerelmes, hogy igazából nincs nő, akibe szerelmes vagyok. Értik ezt? Hogy nagyon, de nagyon bennem van a dolog, mégsem tudom alakba önteni, mert az képtelenség, hogy volna a lényeg, mint a dolog. Persze, hogy ez egy buta példa, merthogy tapasztalat és a korábbi történések foganatja, hogy tudom, mi a szerelem, de a dolgok, az események összefüggéseit is mindig eszerint állítjuk fel, vannak elképzeléseink, láttuk már bizonyos cselekmények egymásutániságát, így aztán képesek vagyunk arra, hogy jövőben ezek alapján feltételezzünk ezt-azt. Mintha tudnám, mi a szerelem, de nem lennék szerelmes, abban az értelemben, hogy nem találkoztam a nővel, aki iránt bármit is éreznék, de mégis megtalált ez az érzés és állapot anélkül, hogy valós tárgya lenne. Láttam a többségen, hogy ettől még értetlenebbül és konokabbul viseltetnek irántam, néhány arcon viszont zavar tükröződött, amire úgy gondoltam lehetne valamit alapozni. Hogy én miféle barlanglakó vagyok, hogy legjobb volna engem azonnal elzárni és nem vagyok normális! Én pedig kezdtem azt érezni, hogy kifogytam az érvekből.

Furcsa módon azonban nyomát sem éreztem bármiféle elkeseredésnek, nem éreztem azt, hogy engem most valami komolyan megcáfolnak és megkérdőjelezik az én létezésemet, pedig tulajdonképpen ezt tették: én a legőszintébben, legnyíltabban és minden félelem és szégyenérzet nélkül feltártam nekik azokat az összefüggéseket, melyek szerint én az élhető világot elképzelem. Arra gondoltam, minek is erőltetem ezt az egészet, nem fogom tudni meggyőzni őket arról, hogy amit érzek, az valóban úgy lehet, és nem is az volt a lényeg, hogy a dolgok úgy vannak-e, ahogy én azt állítom, hogy vannak, mert én abban a pillanatban nem tettem fel magamnak a kérdést. Az összefüggés megpillantásakor sem valamiféle logika nem vezérelte a gondolkodásomat, semmi olyasmi, amire rá lehetne kérdezni. Mert ez nem is az a téma, ez nem olyasmi, mint hogy szükség van egy kerítésre, ami elzárja a kutyát az asszony virágoskertje elől, és előtte ki kell számolni és kimérni, és figyelni a lakkozásra, meg az újralakkozásra, és a kapunak is helyet kellene hagyni, meg hogy nyitni is lehessen kényelmesen, de hogy a kutyára se dőljön rá. Ezeket ki lehet gondolni, számolni és mérni, ellenőrizni és meg lehet csinálni és javítani, ha úgy adódik, de a világösszefüggés, amiről én nekik beszéltem az nem ilyen, az túl van ezen, nem is meggyőződés, hanem állapot, hangulat, de nem jelenti azt, hogy nem volna valóságos.

Uraim, szerintem hagyjuk egymást! Vagy önökből hiányzik valami, ami elvezethetné önöket a megértéshez, vagy én vagyok híján a nyelvnek és annak a képességnek, hogy kifejezzem, mire is gondolok, így hát tényleg, a legjobb, ha nem akarom önöket meggyőzni semmiről, de ha emellett sem tudok érvelni, hogy én igazáról semmiről nem akarom meggyőzni önöket, csak beszélni akarok, s csak ennyiben vegyenek tekintetbe, akkor vessenek inkább egy sötét verembe, zárjanak el a világtól, és akkor talán elérnék valóban, hogy őrületnek és valótlannak lássam a „fejemben lévő” dolgokat. De most komolyan, vessenek egy sötét verembe és kiölhetik belőlem ezeket az egyszerűen beteges képzelgésnek nevezett dolgokat! Erre már nem mondanak semmit, pedig tudom, hogy igazából ezt kívánják.

Azt mondják, hogy vessem én saját magamat ebbe az úgynevezett verembe és igyekezzek saját erőmtől visszatalálni a normális emberi útra, ellenkező esetben komoly következményekkel kell majd számolnom. Józanodjak ki, és ne álljak elő és prezentáljak többé ilyen ingatag világmagyarázatot. Gondoljam át a dolgokat, szálljak le a földre az űrből, mert arról még szinte nem tudni semmit, nemhogy falakról, meg utazásokról, meg ki tudja, miről beszéltem én, amik odafent lennének. Nem rejtőzhetek ilyen vékony igazságok mögé, nem élhetek ilyen törékeny életet. Éljek valóságos életet, törődjek a kis dolgokkal, törődjek a tárgyakkal, mert így tényleg komoly baj lesz, foglalkozzak inkább a testemmel, mert az sokkal hálásabb, mint lélek, és hiába mondom én, hogy ez a kettő nálam – mindegy, nem számít, csak törődjek vele, egyek és basszak sokat, versenyezzek, építsek házat, dolgozzak a testemen és a képességeimen és akkor talán eljuthatok az űrbe ténylegesen, ha ez a vágyam, „ha minden áron ez a vágya!”, és felejtsem el azt a messzi-messzi távolban húzódó óriási, megkerülhetetlen, jeges falat, ami szerintem ott van.

Beláttam persze, hogy igazuk van, hogy a kis dolgoknak, a kis összefüggéseknek, a minden lényeget nélkülöző, pusztán csak létező tárgyaknak is lehet örülni, nem csak a csodás utazásoknak és a mindenség molekulái közé látott végeláthatatlan, igazságértéküket tekintve megítélhetetlen összefüggések gyártásának, melyek valóban elvezethetnek az őrületig – az én jeges falamig, ahogy ők értelmezték. Mégis, mintha arra kérnének egy festőt, hogy hagyjon fel a szer használatával, melynek hatása alatt csodákat művelt, valóban csodákat, melyek egyszerre jelentenek számára menedéket a világ hülyesége felől, ugyanakkor vissza is vezetik őt oda, amiatt, hogy sikeres lesz, és amiatt, hogy előbb-utóbb rádöbbenti ez a világ, hogy ő: nem normális, ennyiben fenomenális.

De az én esetem nem ilyen vészes. Majd lesz valaki, aki belátja annak a lényegét, amit és ahogy mondtam. Addig persze raboskodnom kell a saját magam gyártotta űrben, egy börtönben, amiből majd előbb-utóbb persze szabadulok, és végül megtisztulok attól a kellemetlen káosztól is, ami engem ide juttatott. A legjobb lesz – kértem végül a hallgatóságomat –, ha hagynának most elmenni, ha engednék, hogy, mondjuk, most fussak egy nagy kört a város szélén, vagy lefuthassak a kikötőig, a cipőmet a kövekre téve beugorhassak a vízbe és úszhassak egy jót, ami aztán visszavezetne a tárgyak közé valóban, mert éhes lennék, mert a futástól szomjas lennék, és miután pótoltam az elemésztett energiát elfogyna az agyamból a vér, ami szüli ezeket a csodás-förtelmes képeket, és akkor rám törne az alvás is, ébredéskor aztán a nő forró nyári talpa ébresztene, ahogy hozzám ér, meg a torkomba szippantott hajszálak, és kedvet kapnék hozzá, de tudom, hogy így az egész nem érne véget. Mert olyankor az ágyban fekve, a párolgó nedvek és hangulatok között, a legtökéletesebb jelen idő megélése után felmerülne bennem újból egy gondolati építmény lehetősége, és akkor kimennék az erkélyre, kigondolnám, leülnék az asztalhoz, felállnék, járnék egyet a vízparton, és a gondolati izgalomtól csapzottan ülnék le az asztalomhoz és felrepülnék újra a levegőtlen sötétségbe, aztán ide, egyenesen önök elé újból, hogy meg- és elítéljenek, miközben ez az egész semmi, de azért valami mégis.

Azt a sötétkék ruhát vette fel, amit aznap viselt, amikor először találkoztak. Angéla még egyszer megnézte magát az előszoba egészalakos falitükrében: a keret nélküli képet úgy nézte, mintha már az elkészült festményt vizsgálná. Tetszeni akart a fiúnak, de egyben azt is érezte, hogy most valami olyan készül, amire aztán büszke lehet. A régi dámák jutottak eszébe, akik a múzeumok falán lógnak. Éjfélre talán belőle is ilyet varázsol Francesco, a fiatal művész.

Gondosan bezárta az alsó és a felső zárat is, majd nagy levegőt vett, mint aki valami jelentőségteljes lépést készül megtenni. Maga is érezte a helyzet nevetségességét, mosolyogni mégsem volt kedve. Ha a Laci hamarabb hazaér, mint mondta, minden kiderül. Ezt pedig már csak azért sem szeretné, mert akármit is érzett éppen, a férfit nem akarta megbántani.

Az augusztus a vége felé járt már, így sötétedett, mire Angéla kilépett a zuglói bérház kapuján. A szellő sem volt olyan lágy, mint júniusban, amikor először találkozott Francescóval a budai hegyekben.

A fiú egy padon ült, elmélyülten bámult hol egy fát, hol pedig készülő szénrajzát. A lába mellett egy híres amerikai színésznő arcképe mosolygott, alatta pedig a felirat: Portrékészítést vállalok. Angélának megtetszett a bozontos hajú, festékfoltos pólójában magabiztosan alkotó fiú. A korát hirtelen nem tudta volna megmondani: huszonéves? Harminc?

Francesco észrevette, hogy bámulják, és barátságosan integetni kezdett a lánynak. Angéla zavarba jött, elszégyellte magát, amiért ilyen nyíltan megnézte a fiatal művészt, de mivel rajtuk kívül nem látott sehol senkit, aki megmosolyogná a jelenetet, bátran elindult a fiú felé. Még így, visszatekintve is meglepődött azon, milyen gátlásossá vált akkor még idegen emberek előtt.

De a festő más volt. Nem nevette ki semmiért, minden szavát figyelmesen hallgatta, és a válaszaiban, vagy észrevételeiben mindig elgondolkodtató szavakat talált. Semmi modorosság, vagy hátsó szándék nem érződött a fiú hangjában, amikor megkérte, hadd rajzolja le. Angéla szabadkozott, hogy neki nincsen erre pénze, de Francesco rögtön, olaszos vehemenciával magyarázni kezdte, hogy valójában neki kellene fizetnie, amiért modellt ül neki.

Így kezdtek el beszélgetni. A fiú még csak tanonc volt egy jó nevű művésziskolában, ahol rendszeresen kellett emberalakot, vagy testrészeket rajzolniuk. Ilyenkor nők vagy férfiak pózoltak nekik, amit az iskola honorált, csinos összegekkel. A fiatal festő felajánlotta, hogy megkérdezi a mesterüket, mit szólna, ha Angéla is eljönne néha.

A lány először nem akart menni, hiszen dolgozott, és amúgy is sejtette, hogy Laci nem örülne neki. A fiú erre meglepődött. Azt hitte, gondtalan egyetemistával van dolga. Erre Angéla – maga sem tudta, miért nyílik meg ilyen könnyen az őszinte tekintetű fiúnak – elmesélte, hogy a gimnázium után nem tanult tovább. A szülei nem tudták segíteni, a barátja sem keresett annyit, hogy elég legyen, így munkába állt. Reggel hattól délután kettőig dolgozott egy büfében. Lacival ketten annyit keresnek, ami elég egy olcsó lakásra, meg az ételre. Ezt a kék ruhát is egy éve kapta, ebben volt a ballagási ebédjén. Most is csak annak évfordulójára vette fel, hogy érettségizett.

Francesco szó nélkül végighallgatta a lányt, majd csöndesen megjegyezte, hogy az órák, ahol szükség lenne Angélára, este hattól nyolcig tartanak. Talán tudna új ruhát venni a pénzből, csak Lacit kéne meggyőzni.

Ez szinte lehetetlen, mondta mosolyogva Angéla, és elmesélte, hogy a barátja rettentően féltékeny, biztosan nem engedné, hogy őt akár ruhában, akár anélkül idegenek lássák. Szegény egész éjszaka dolgozik, kora délután már elmegy, és hajnalban ér haza. Együtt élnek, de alig látják egymást, csak hétvégenként, de olyankor meg leginkább alszanak, vagy nézik a tévét, annyira fáradtak.

Francesco hosszan nézte a lányt, aki próbálta állni a tekintetét, de akaratlanul is elpirult, és inkább a fákra meredt. A fiú törte meg a csendet, bár csak annyit szólt, hogy az órák este vannak.

Ahogy a villamoson ülve Francescóhoz igyekezett, Angéla az új cipőjét nézte, amit nemrég vett, de csak délután merte hordani, azon kívül pedig a szekrénye aljában tartotta egy régi dobozban, nehogy Laci észrevegye. Minden fillérnek helye volt, és a férfi nem tudta, hogy kedvese plusz keresetre tett szert. A lány titokban, egyedül moziba járt, beült egy olcsóbb helyre vacsorázni, óvatosan elköltötte a plusz pénze nagyobbik felét, a többit pedig félrerakta egy borítékba. Kellemetlen érzése volt, mint aki tilosban jár, de sem egyetlen falat hús, sem egyetlen perc a drága filmből nem esett rosszul neki. Megérdemelte.

Modellt állni ugyanis nem volt könnyű. Akár egy órán át mozdulatlanul kellett ülnie, vagy állnia, hiszen tizenöt ember munkája múlt rajta. Eleinte ruhában pózolt, azt hitte nem is kell már levetkőznie. Ennek nagyon örült, hiszen ez is nehezére esett. Az első alkalommal be sem akart menni a terembe. De Francesco elé sietett, és pár duruzsoló, suttogó mondattal bátorságot öntött belé.

Mire fehérneműre kellett vetkőznie, már egyáltalán nem volt lámpalázas, sőt büszkén vette le a ruháit. Az előtte ülő művészek pedig hamarosan a barátai lettek: tudta a nevüket, együtt nevettek a vicceken, többen neki akarták adni az elkészült munkájukat (Laci miatt ez persze elképzelhetetlen volt) és mindenki egyértelműen dicsérte csinos alkatát, vagy a mellének domborulatát. Elképesztő módon tudtak beszélni a csípőjéről, mint valami remekműről. Nem udvarlásnak szánták, nem volt tolakodó, Angéla inkább úgy érezte magát, mint egy kiállítás népszerű darabja. Ehhez képest otthon Laci kéjsóvár pillantásai, füttyentései otrombának és ízléstelennek tűntek.

Mire Francesco elé állt az ajánlatával, Angéla már nem tudta tagadni maga előtt az érzelmeit a fiú iránt. A festő azt kérte tőle, hogy jöjjön el hozzá a lakására, és álljon neki modellt egy egész alakos képhez. Ez ugyan több időt vesz igénybe, és szeretné, ha a ruháiból is többet levenne majd, de természetesen megfizeti az árát. Van rá pénze az utcai portréfestésből.

Olyan összeget mondott, amire Angéla két hónapja is nehezen mondott volna nemet. Akkor még ugyanis elhajtotta volna, és arcátlannak nevezi. De mostanra ingyen is elvállalná. Ezt azért nem mondta meg a fiúnak, hiszen a lopott órák az egyszerű fényűzésben egyre fontosabbak lettek neki.

A lakás a belváros egyik elegáns részén volt, egy emeletes téglaház tetőterében. A liftből kiszállva még egy szintet kellett menni, de oda már csak gyalog lehetett eljutni. Kopott fa ajtó fogadta Angélát, amire egy ócska matricát ragasztottak, jelezve, hogy ki a lakó: Kovács Ferenc „Francesco”. A lány megszédült: persze eddig is elgondolkodhatott volna azon, hogy a fiú arca, vagy alkata egyáltalán nem olaszos, és ráadásul akcentus nélkül beszél. Kissé csalódottan kopogott be, és az elé ugró, vidám mosolyú fiút száraz szervusz Ferenc köszönéssel üdvözölte. De a festő kedve ettől nem változott, csak megjegyezte, hogy a Francesco ugyan csak művésznév, de ő igaziként használja, mindenki így hívja, még az anyja is.

Angéla kért egy percet a fürdőszobában. A fiú erre megjegyezte, hogy azzal nagyjából akkor meg is nézi a lakást. Igaza volt, a szűkös előszobából jobb oldalra nyílt egy apró konyha, amiben leülni már nem lehetett volna, a bejárattal szembe pedig az egyetlen szoba állt, abból nyílt a fürdő. Ahogy végigment a szobán, a lány láthatta, hogy az egyszerre szolgál nappaliként, amit egy félig üres könyvespolc képviselt, a keret nélküli, foltos ágyneművel teledobált matrac miatt hálónak is nevezhetnénk, és a középen felállított festőállvány miatt műteremként is funkcionált. A fürdőben áporodott szag, lepattogzott falak, sárgafoltos kád, repedt fedelű WC és néhány átöblített alsógatya alkotta a berendezést.

Angéla nem akarta, hogy mindez befolyásolja. Már döntött, eljött otthonról, felvette az új fehérneműjét, és egy drogériában a tesztparfümök közül az egyik legdrágábbal fújta be magát. Megigazította diszkrét sminkjét, majd tervével ellentétben inkább nem nyitotta fel a WC repedt fedelét.

Francesco felkapcsolta a szobában az összes villanyt: égett az ócska csilláron az öt izzóból három, egy kislámpa a könyvespolcon, és még egy az állványtól nem messze a földön. Angéla megkérdezte, nem lenne-e hangulatosabb gyertyafény mellett, de a fiú, mint aki nem érti a célzást, finoman közölte, hogy akkor nem lennének elég jók a fényviszonyok.

A lány várt egy kicsit a ruha szegélyét babrálva, hátha Francesco maga veszi azt le, de csalódnia kellett. Ehelyett Ferenc sürgetően rászólt, hogy kezdjen vetkőzni, mert kevés az idő.

Angéla hazafelé a villamoson olyan megalázva érezte magát, hogy ültében inkább hasonlított törött szárnyú galambra, mint dámára. Teljesen meztelenül pózolt három órán át a festőnek, aki végig mosolytalanul dolgozott, sőt még egyszer rá is szólt, nyersen és keményen, hogy ne mozogjon. Azután már csak annyit mondott: felöltözhetsz.

Büszkén mutatta meg a képet, ami valóban remek akt volt. A lány elképedve nézte, milyen gyönyörű teste van, még szebb, mint az otthoni tükörben látta. Szinte hallotta, ahogy a fiú tanára elismerően hümmög a lenyűgöző combíveken, a finoman lesikló karokon, vagy a barokkosan csigaformás hajtincseken. Mégis, csak annyit tudott kimondani, küszködve a fojtogató hányingerrel, hogy szép. Nagyon szép.

Aztán felkapta a táskáját, és Lacira hivatkozott, hogy mennie kell. Erre a fiú még utána szólt, és mint egy utcalánynak a munka után, leszámolta a pénzt. Szép estét kívánt, és be sem csukta az ajtót, rohant a képéhez, hogy még valamit igazítson rajta a csípőnél. Ez is rosszul esett. Jó az a csípő, ahogy van.

Ólomsúly húzta a lábait az albérlethez vezető lépcsőkön. Nem engedte meg magának, hogy sírva fakadjon az utcán. Azt a kis időt, amíg hazaér, meg tudja várni. Már a torkában volt a fájdalom, miközben a lakáskulccsal babrált. Bedugta a zárba, de hiába próbálta elfordítani, nem ment. Megremegett a lába, miközben lenyomta a kilincset. Az ajtó nyitva várta.

Badacsony hegyén, közvetlenül a szőlők fölött keskeny, köves út kanyarog. Egy karnyújtásnyira csak a Zabó villa, ahol 1956. október 22-én Nagy Imre szüretelt. Ezen az úton indult haza huszonharmadikán. Ezen az úton kell felkaptatni a kicsiny házhoz, ahol lakunk. Mindig néptelen, csak egy nadrág hever a forró kövön. Barna, ódivatú, konfekció. (Lehet, hogy Nagy Imre pantallója talán?) Minden nap pár méterrel arrébb találkozom vele. Napról napra megy egy kicsit, szembetűnő, hogy igyekszik valahová. Elgondolkodtató… Tűnődve, nézelődve megyeget. Rácsodálkozik a fonyódi hegyekre… Messzire látni innen.

Lent a tó. A tavak nem hordanak nadrágot és nem mennek, maradnak, vannak. A vízen csak mi megyünk valahová.

Mondjuk, ott az a vízibusz. A fedélzeten tömött csoportokban emberek állnak. Egy meg egy tán búsul, elviszi őket a hajó, mások boldogok, őket épp meghozza ide. Nézik a partot. A parton vonat siet. Nyolc kupéval zakatol Tihany felé. Az ablakából emberek csodálják a hullámzó vizet, a vízen a ringatózó hajót. Egy meg egy a révhez siet, átérni Szántódra még este előtt. Mások az Apátságba készülnek ájtatosan. Álmok terepasztala. Ez elrobog, új érkezik hamarosan, postavonat, pestről hozza a város aszfaltszagát. Aprócska makett figurák. A bazaltos útról alig tűnnek nagyobbnak, mint az a szöcske, ami a nadrágon az imént megtelepedett. S idefent a házak, pincék, kúriák nem tűnnek nagyobbnak közelről, mint odalentről. Belesimulnak a valódi nagyság képeibe. A hegy meredélye alatt vezet ez a fényesre kopott kövekkel kirakott út az erdő felé. A nadrág tehát az erdőből érkezett… Talán csak gazdája útját folytatja tovább. Kié lehetett? S miért vette le? Ha levette, meztelenül ment tovább? Ám ha senkié sem, akkor a nadrág tulajdonképpen a maga jószántából ballag a város felé? Ha így van, kicsoda lehet voltaképp? Turista, szőlőből hazaigyekvő paraszt? Mikor indulhatott? Húsz, harminc éve, pár napja csak? Szabása egyszerű sorsról árulkodik. Hajtókája nincs, térde kinyúlt, ülepe kifényesedett. Titokzatos. Keményen dolgozhatott, amióta csak sorsa kiszabatott. Vajon megvan-e még pár holdas szőlőbirtoka? Asszonya él-e még? Talán csak egy szoknya, könnyű, karton, akkor is szereti. Hozzá bandukol? Hírt visz a termés felől? Halad lefelé, lassan, igyekvőn, hosszú még az út a partig. Minden nap megtesz egy métert a hegyen. Nem kapkod, nem türelmetlenkedik. Helybéli, ismeri a táj minden rejtett zugát. Tudja, hogy minden megvárja, míg odaér. Szétcsapja szárait a kövön, figyel, kivár. Megvárja, amíg mellette elhaladok. Mogorva kicsit. Pofátlan módon keresztben hever. Nem tart tőlem, de nem tudja, milyen szándékkal jövök. Nézi a hajókat, a vonatot, ahogy tovarohan, mint valami elhadart fohász. Nem törődik az emberekkel. Rám sem kíváncsi. Feltételezhetően nem érti csodálkozásomat. Mi ez, gondolja. Hová mehet? Mi dolga lehet, amit egy pantalló ne tudna megoldani? Aztán a tárgyak különös megfontoltságával, de eltökélten halad tovább valami felé…

Elnézem a Zabó villát, melynek teraszán Nagy Imre fotózkodott annak idején. Ezen az úton vitte a konvoj a főút felé… Mennyi nadrág indult akkor neki, valami csodás, hősies nekibuzdulással… Elmentek, kimentek a divatból, vándorolnak valahol.

Úton vagyunk.

A házakat lebontják, az utakat benövi a gyom, a nadrágok is hazaérnek… Hová tartunk? Eljutunk-e oda? Nem marad más, csak elhagyott tárgyaink, s az utakon  vándorló, nadrágzsebpiszoknyi, elmondhatatlan titok, hogy szakadatlanul mennünk kell valahová…

 
Nehéz belekezdeni. Nehezen gyűlnek a szavak, pedig olyan régóta készülök már arra, hogy elmondjam, nem bírom tovább.  Most, ahogy ezt írom, esik az eső. Hallom, ahogy halkan szitál, érzem a szagát, az eső-szagot, ahogy beáramlik a szobába, a nyitott ablakon át. Ugyanígy esett, amikor először találkoztunk. Emlékszel? Nálad volt esernyő, nálam nem. Meg is lepődtél kicsit, amikor mondtam, hogy soha nem hordok magamnál. Bebújtam a tiéd alá, úgy sétáltunk végig a Duna-parton. Én már ott, akkor tudtam, hogy mindig is jobban foglak szeretni, mint te engem, hogy én leszek az, akit felőröl majd ez a kapcsolat. Az ember valahogy megérzi ezt. És az érzés egyre jobban befészkeli magát a bőre alá, mint egy viszkető seb, ami soha nem gyógyul be. 42 éves voltam, amikor találkoztunk. Ahogy te is. Csak ez a 42 év, ez nagyon más egy nőnél, mint egy férfinál. A finisben voltam, ahogy mondani szokás. Egy szingli nő negyven fölött, ugyan mit várhat? Bár titkon reménykedtem, mégis nagyon meglepődtem, amikor azt mondtad, szeretnél újra látni. Hiszen annyi csinos, fiatal nő van, és te nagyon akartál gyereket. Akkor még nem tudtad, milyen borzalmas titkot hordozok magamban, de csak idő kérdése volt, hogy szembesülj vele. Tetszett, hogy udvarolsz, hogy lesed minden gondolatomat, hiszen mindig erre vágytam, csak valahogy úgy alakult, hogy eddig nem kaptam meg. Úgy terveztem, hogy nem fedem fel a titkomat addig, amíg nem leszek testestől-lelkestől a tiéd. Amíg nem gabalyodunk egymásba úgy, hogy már ne tudj, ne akarj tőlem szabadulni. És a hazudozás, az alakoskodás, ami a hosszú évek alatt már a részemmé vált, tökéletesen elfedte az igazságot. Egy ideig. Mert tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis kiderül a bűnöm. Csak még egy kis időt akartam. Egy kevés időt tisztán, magunknak. Aztán, egyik este nagyon vártalak. Már együtt éltünk. Olyan gyorsan történt minden. Vajon boldog lehetek végre? Kérdeztem magamtól. Talán igen. Talán most. Talán vele. Sokat dolgoztál. Mindig. Ezt is szerettem benned. Soha nem tudtam felnézni olyan férfira, akinek nem fontos a munkája. Hát, neked fontos volt. És minden jól alakult. Elérted, amit akartál. Csak engem nem vettél észre. Valahogy ott felejtettél a kanapén, a befejezetlen mondatokkal, a félbe maradt beszélgetésekkel. Aznap este nem bírtam már tovább. Hiába hívtalak, nem vetted fel. És akkor odamentem a bárszekrényhez…
Amikor hazaértél, már öntudatlan voltam. Ezt onnan tudom, hogy így mesélted el. Mindent megittam, amit csak találtam. Kórház, gyomormosás. Vádló pillantások. Csönd. Vágni való, vastag, mindent beborító csönd. Csak az én fejemben zakatolt egy kitörni készülő üvöltés. De visszafogtam. Akkor még vissza akartam fogni. Mióta? Miért? Milyen gyakran? Mennyit? Ömlöttek rám a kérdéseid. Menekülésképp a párnába fúrtam a fejem. Így nem lehet, ez így nem mehet tovább, téged kezelni kell, mondtad. Könyörögtem, hogy adj esélyt. Csak ritkán iszom. Csak ritkán veszítem el a kontrollt. Megpróbálok magam kijönni ebből, ha segítesz. Csak legyél velem. Értsd meg a lelkem. Ne hagyj annyit egyedül. Megígérted. Megígérted, hogy mellettem leszel. A barátaidnak nem szóltunk, és az esküvőn sem volt semmi gond. Jól játszottam a szerepemet. És talán el is hittem, hogy soha többé, mert melletted nem lesz szükségem rá. Mióta? Fiatal lánykorom óta. Miért? Hát, a szokásos történet. Nehéz gyerekkor, nagyon szigorú anya, aki egyedül nevelt fel, mert apám a születésem után nem sokkal lelépett. Nem tudtam anyámnak megfelelni. Soha, semmiben. Ezért? Kérdezted. Igen, ezért. És a rosszul sikerült kapcsolataim miatt. Legyél erősebb, mondtad. Vannak ennél sokkal nagyobb tragédiák is. Vannak. Elhatároztam, hogy megpróbálom. Miattad, érted megpróbálom. Csak egy kicsit legyél többet velem… A nászutunk csodaszép volt. Alig hittem, hogy ez velem történik. A felesége lettem egy olyan férfinak, aki mindenért maga küzdött meg. Aki erős, határozott, mégis finom lelkű, és nagyvonalú. És engem akar. Beszéltünk gyerekről is. Tudtam, hogy te nagyon szeretnél. Hát, akkor én is. Bár féltem kicsit attól, mi lesz, ha nem leszek elég jó anya, de te megnyugtattál. Hiszen annyi érzés van benned, mondtad. Hazaértünk a nászútról, és téged megint nagyon lekötött a munkád. Én is dolgoztam, de nekem a munka soha nem jelentett többet szükséges rossznál. Dolgoztam, mert el kellett tartanom magam. Mondtad ugyan, hogy már nem lenne muszáj, de nem akartam, hogy te tarts el. A függetlenségemnek ezt a kis darabját még meg akartam őrizni magamnak, legalább addig, amíg nem esem teherbe. Próbálkoztunk. Hónapok teltek el, de nem történt semmi. Féltem, hogy az alkohol talán maradandó károkat okozott bennem. Féltem az egyre szemrehányóbbá váló tekintetedtől. Hát még ezt sem tudod megadni nekem?… Soha nem mondtad, csak éreztetted. És mindig későn értél haza. Szívem, dolgozom. Tudod, hogy azt akarom, hogy mindenünk meglegyen. Próbáltam megértő lenni. Az üres óráimban azzal a néhány barátnőmmel találkoztam, akik tudtak a bennem élő démonról. Orvoshoz menni nem akartam. Gyáva voltam, vagy csak azt hittem, hogy érted el tudom kerülni a poklot. Aztán külföldre mentél, munka-ügyben. Nem vittél magaddal. Azt mondtad, unnám az egészet. De én azt hiszem, hogy már nem akartál szembenézni velem. Az első este a fürdőszobában, a tükörben nézegettem magam. Mindig nagyon erősen sminkeltem, hogy eltakarjam azokat a nyomokat, amikről tudtam, hogy már visszafordíthatatlanok. Egy ideig még elrejthetem őket, gondoltam. Egy ideig. Féltékeny voltam. Nem tudtam, mit csinálsz, kivel, kikkel vagy. Úgy éreztem, megőrülök, ha nem beszélhetek veled. Felhívtalak. Soha nem szeretted, ha munka közben zavarlak, és én megjegyeztem ezt, de akkor már nem bírtam tovább. Társasággal voltál, munkavacsorán. Csak férfihangokat hallottam. Megnyugodhattam volna, de képtelen voltam. Sírtam, üvöltöttem, hogy gyere haza. A vonal másik végén néma csend. Aztán még nagyobb csend. Kinyomtad. Akkor éreztem először igazán, hogy veled kapcsolatban végleg megszakadt bennem valami. Elhajítottam a telefonomat. Ripityára tört. A bárszekrényhez mentem, megint, bár emlékeztem, hogy nincs benne semmi, mert mindent kiöntöttél az után az este után. Lerohantam a közeli kis boltba. Egy üveg vodka, egy martini, vörösbor. Egymás után ittam mindegyikből… Filmszakadás. Csak arra emlékszem, hogy felemelsz, és a nevemen szólítasz. Nem ittam meg mindent, ahogy később elmondtad, az borított fel, hogy kevertem az italokat. Ezúttal nem volt szükség gyomormosásra. Több mint fél napig aludtam. Néha pár percre kinyitottam a szemem, és láttam, hogy ott ülsz az ágy szélén, és az arcod a tenyeredbe temeted. Fájt, hogy így látlak, ilyen szomorúnak, de azt is éreztem, jó, hogy itt vagy velem. Mégis dübörgött bennem egy kérdés. Ezt kell tennem, hogy haza gyere, hogy törődj velem? Most már a barátaid is tudták. Nem lehetett előlük eltitkolni. Páran közülük, akik üzlettársaid is voltak, hallották, amikor őrjöngtem a telefonban. Istenem, miket gondolhattak rólam?… Egyszínű, fáradt napok, hetek jöttek. Már nem is szeretkeztünk. Többé nem engedtél közel magadhoz. Csendben, befelé sírtam. Hogyan tudnám elérni, hogy újra szeress? Hogy újra az enyém legyél? Megint mindent megígértem. És te hittél nekem, bár a szemeidből már eltűnt az a kisfiús csillogás, amibe beleszerettem. Egymás mellett éltünk. Nem hagytál el. Ilyesmiről nem is esett szó. Örülhettem volna ennek, de nem tudtam. Nem tudtam úgy, hogy bezártad előttem a lelked. Ha társaságba mentünk, mindig nagyon figyeltél rá, hogy senki ne igyon alkoholt, nehogy elgyengüljek. Megaláztál ezzel, bár nem szándékosan. Azt mondtad, elhiszed, hogy meg tudok változni, hogy le tudok állni, de éreztem, hogy ezek csak szavak. Egy ideje már elengedtél engem. És csak kötelességből voltál velem. Amikor megértettem ezt, egy vacsorán, a barátaiddal, felálltam, és szóltam, hogy kimegyek a mosdóba. De nem oda mentem, hanem hátra, a bárpulthoz. Nem láthattál, ahhoz túl messze voltam. Egymás után rendeltem az italokat. Vodkával kezdtem, aztán martini, és pezsgő. A pezsgőtől mindig állattá váltam. Ezt te akkor még nem tudtad. De, gondoltam, majd most megtudod. Fél óra telhetett el, és már részeg voltam. A gyilkos szer gyorsan hatott. Fájt az is, hogy nem indultál el keresni, hát elindultam én visszafelé, és akkor megláttam, ahogy szembejössz velem. A nézésedben minden benne volt. Éreztem, hogy most, ezen az estén végleg elveszítelek. Hát akkor hadd szóljon, gondoltam. Hát akkor legyen olyan a műsor, hogy amíg csak él, emlékezzen rá. Most megfizetek mindenért. A ridegségért, a bántó, szemrehányó tekintetekért, a magányos estékért. Ordítottam, törtem, zúztam. Úgy kellett lefogni. A bennem élő állat olyan erővel szakadt ki belőlem, hogy azt hittem, ott lesz végem, nyomban. Kivittél az étteremből. Taxival mentünk haza. Furcsa mód, nem voltam rosszul. Csak fásultnak, fáradtnak éreztem magam. Mikor hazaértünk, az az őrült ötletem támadt, hogy szeretkezem veled. De úgy löktél el magadtól, mint egy rongyot. Mit is gondoltam? Másnap reggel megmondtad, hogy nem bírod tovább. Megmondtad, hogy elhagysz. Tisztán hallottam a szavakat, azokat a kemény, érdes szavakat. Tudtam, hogy bármit teszek, nem állíthatlak meg. Igazából már régen eldöntötted, csak eddig nem volt bátorságod elmondani. Kértem, hogy ne legyél ott, amikor összepakolok, és hazamegyek a saját lakásomba. Ahogy rakosgattam a ruháimat a táskákba, nem éreztem semmit. Akkor, azon az estén, ott, az étteremben végleg elveszítettem a lelkemet. Ha maradt is belőle valami, az már nem elég ahhoz, hogy újra felépítsem az életem. Hazamentem, az üres lakásba. Ami az után jött, már csak vegetálás volt. Hamarosan megkaptam a papírokat az ügyvédedtől, hogy válni akarsz. Nevettem, amikor elolvastam őket. Beleegyeztem mindenbe. A tárgyaláson egyszer sem néztél rám. Amikor utána odamentem hozzád, mondtál valamit. Azt mondtad, sajnálom. Sajnálom ezt az egészet. Ez volt az utolsó csepp. Nekem onnan már nem volt tovább…
 
Nem tudom, miért írtam le mindezt neked, hiszen együtt éltük át az egészet. Talán, mert így könnyebb nekem. Bár, most már ez sem számít. De azt akarom, hogy tudd, nagyon szerettelek. Nem jól szerettelek, ha lehet valakit egyáltalán jól szeretni, de akartam, nagyon akartam, hogy sikerüljön veled. Mégsem voltam elég erős. Ezért is választom ezt az utat. Nem bírom tovább. Nem bírtam volna veled sem, de nem bírom nélküled sem. Amikor ezt olvasod, én már nem leszek (Istenem, milyen hülyén hangzik ez, mint valami idióta filmben). Tudom, hogy ezzel életed végéig tartó gyötrődést okozok neked, de kérlek, hidd el, értsd meg, hogy nem ez volt a célom.
Sajnálom. Sajnálom ezt az egészet…
 
Klára

Most hadováljon, játssza meg magát az ember, hogy minden okszi, biggyesztette el a száját Flipper Bóni a középső visszapillantóba felpislantva. Csak mert hétvégéken felmegy a Goór Szalonba átgyúratni, rendbe szedetni magát. Végtére is neki ez jár…

Egy szép nyári reggelen a tábor arra ébredt, hogy a kortárs magyar irodalom nagyságai kinyúlva fekszenek a nagyterem padlóján. Próbálták költögetni őket, de mindhiába, szemük ki volt guvadva, szájukból zöld hab ömlött, testük lemerevedett, többé nem ébredt egyik sem. A városi rendőrkapitány épp halászott, amikor szóltak neki, vállat vont, s inkább sógorát küldte az ügy kivizsgálására, egy nyugalmazott irodalomtanárt, aki műkedvelő detektívként lábatlankodott az őrsön. Az őszülő, tagbaszakadt, behemót férfi pontban kilenckor lépett be a terembe, végignézett a pecsétes asztalterítőkkel és kopott pokrócokkal letakart hullákon, és kivette a pipát a szájából:

–        No, ezek jól bepogácsáztak! – szólt a jelenlevőköz, és várta a hatást, de senkinek sem volt kedve a szellemességeihez. Hiszen a kortárs magyar irodalom legjava lett itt lefejezve, az isten szerelmére. A nemzeti kár felbecsülhetetlen.

Az öreg legyintett, és lassú léptekkel járta be a gyászos panteont, amiben a népszerű írók meg költők immár önmaguk viaszos bábújaként szerepeltek, s azon töprengett, hogy ki vagy mi képes ilyen ördögi pontossággal kivitelezett akcióra. Ugyanis csak a közismert szerzők lettek kiválasztva, a többi táborlakó, az amatőrök, a dilettánsok, a rajongók meg a helyi alkalmazottak ép bőrrel megúszták. Egy pillanatig arra gondolt, hogy valószínűleg az egyik ellenséges imperialista állam terrorcselekményéről van szó, amivel szabotálni akarják hazánknak a szocializmusba vezető útját, de aztán eszébe jutott, hogy nyugdíjaztatása óta megváltozott a kurzus, s mostanság inkább Magyarországnak a nyugati tőke ellen folytatott szabadságharca lehet veszélyeztetve. De hát, miért is bajlódna a Világbank holmi írócskákkal. Nem, nem, itt más magyarázatnak kell lennie.

Tíz óra körül vesztegzárat rendelt el a táborban, és a gyanúsítottakat felsorakoztatta a hullák mellé, konfrontáció gyanánt.

Türelemmel és szakértelemmel vette kezelésbe őket, hogy a logikus motiváció nyomára bukkanjon. Legelőször az életben maradt, és kötettel rendelkező, de gyakorlatilag ismeretlen költőcskéket és firkászokat vádolta, hanem ezek inkább azon búslakodtak, hogy most már soha nem kerülnek be az ily módon végképp lezárt kánonba. Aztán a jelenlevő kritikusokat célozta meg, mert ugyebár a kritikusnak felcsapó fajzatok eleve gyanúsak. Majd a táskás szemű bölcsészhallgatókra próbálta rábizonyítani, hogy perverz és elrugaszkodott kísérlet formájában akarták kipróbálni, milyen is az, amikor a szerző tényleg halott. Ezt követően a szakácsot vádolta meg tömeggyilkossággal, mert kiderült róla, hogy titokban hőseposzokat írogat, de a főztjeit bepofázó irodalmi nagyságok még véleményt sem voltak hajlandók mondani a terjedelmes szövegekről, nemhogy publikálták volna őket. Végül pedig a kuktát támadta le, mert állítólag a jámbor fiatalembert háromszor vágták el magyar érettségin a lába előtt merev hullaként heverő posztmodern klasszikusokból. Még rá is ripakodott:

–        Maga haszontalan, hiába nyírta ki őket, attól még kortárs irodalomként fogják őket tanítani az iskolában még legalább ötven évig!

De egyik magyarázat sem tűnt kielégítőnek, a bűntett komor magasztossága nem egyezett a felvetett indítékok kicsinyességével. Az ősz behemót a terem közepén, lehajtott fejjel hümmögött, s kezdte gyanítani, hogy itt komolyabb nemzeti sorskérdésről van szó, ama jellegzetes és vétkes magyar finitizmus megnyilvánulásáról. Mert hogy isteni csapásnak lettek tanúi, az nem volt kérdés. Most már csak azt kellett kideríteni, hogy milyen természetű a beavatkozás: katasztrófa vagy örömhír?

Ezért az öreg ráparancsolt mindenkire, hogy telepedjenek le a földre, és várjanak türelemmel. Mert bizony a Jóistenre nem érvényes a vesztegzár. A táborozók leültek és vártak. Olyan csend lett a táborban, mint egy elhagyott kolostorban, vagy egy abszurd drámában. Délután három óra tájékán, amikor a hőség kezdett elviselhetetlenné válni, a kukta megkockáztatta a kérdést:

–        Mire is várunk mi itt?

–        Hogyhogy mire? Hát a hullaszagra, fiam, a hullaszagra!

És azóta csak ülnek, és csak várnak, várnak, várnak.