Egy csatornapatkánnyal élek

 

1.

Egy csatornapatkánnyal élek, és még kettővel. Az egy testét hatalmas sebek borítják, mert a kettő folyamatosan rágja.

Ő tűnik ki a legjobban közülünk, de nagyon ritkán mutatkozik velünk, már ha egyáltalán én hajlandó vagyok mutatkozni a másik kettővel. A kettőt még sohasem látta senki külön, ezért is beszélnek úgy róluk, mintha egy személy lennének.

Ha betoppan egy váratlan vendég, tekintetéből szörnyülködés tükröződik vissza. A kettő ilyenkor buzgón bólogat és együttérzéssel bevezetik a vendéget a szobába. A sebes patkány mielőtt még elsodornák, behúzódik a szomszéd szobába. Megtörténik, hogy vendégeink annyira kiborulnak az egy látványától, vagy annyira fölényben érzik magukat – még a legcsúnyábbak is –, hogy elkezdik szavakba önteni elszörnyedésüket. Megtörténik az is, hogy a szobának nevezett dologban marad az egy, velünk. Ilyenkor a kettő úgy tesz, mintha észre sem vennék a vendég szájából érkező csúnya hangsorokat, és fejüket össze-vissza fordítják.
El lehet képzelni, ahogy a sebekkel borított testével szaladgál a csatornában, és a száraz sebein húzódik a bőr. Metszőfogai feketék. Mikor száját kinyitja, és meglátja mások reakcióját, vagy a vízben megpillantja fekete fogait, rögtön beleugrik egy fogkrémtócsába. Talán ilyenkor érzi magát a legjobban, a mentol hűsítő hatása elkábítja,sebeinek az égése is megszűnik kis időre. El is kezdett szaladni vidáman, a kanálisfedelek réseiből kiszűrődő napfény megvilágította, párologott a bundájából a maradék víz. Az jutott eszébe, hogy mi lenne, ha felmenne a felszínre és magára szárítaná az egész fogkrémet.
Egy buszmegállóhoz közel lyukadt ki, fekete pötty szemeit átszúrta az erős fény. Embereket pillantott meg, mikor visszakapta a látását: álltak a buszmegállóban, és akarva akaratlanul hallgatták a fejük fölött lévő hangszórókból a reklámokat. Ezen kissé elszomorodott, mert még a plakátokat el lehet kerülni figyelmünkkel, vagy felfoghatjuk színfoltokként, de a hangot, a zenét sokkal nehezebb.
Viszont nem figyelt sokat erre, mert valakinek kicsúszott a hamburgeréből egy jókora húsdarab. Odarohant, és felfalt annyit, amennyi a hasába fért, a többit – egy elég nagy darabot – a szájában hurcolta, majd felszállt vele a buszra. Leült csöpp testével az ajtóhoz legközelebbi helyre, és vicsorgott az öreg nénikre, akik majdnem ráültek, aztán pedig, mikor észrevették, hatalmasakat ugrottak a poros csontjaikkal. Ez pedig halk kuncogást váltott ki.
Így folytatódott egy darabig, mígnem egy úriember megszólította. Pupillája folyamatosan tágult és szűkült. „Kérem, adjon helyet az idős hölgynek, az édesanyám.” Az egérnek tűnő patkány vicsorított, és a húsról egy olajcsepp a fogrémes sebére cseppent. Az úriember köhögött, s kis idő múlva köhintett még egyszer. Az egérféleség hirtelen leugrott a székről és egy földön lévő papírzacskóban kezdett el kutatni. Az öreg anyuka leült mohón a székre, a patkány ezt látva felszökkent az ölébe. Az öreg hölgyet látszólag csöppet sem érdekelte, kezeit összekulcsolta és felvette a végtelenül türelmes nézését. Fia azonban megrémült – így eddigi udvariasságából is veszített egy kicsit –, mert édesanyja tiszta ruhái még jobban kiemelték a patkány szörnyűségét, aki jól kivette a férfi félelmét finoman borotvált arcából. Összeszedve erejét, zsebébe nyúlt az onnan kilógó kesztyűért, megfogta a patkányt és kivetette a buszból. Az egy örült neki, hogy kesztyűs kézzel bántak vele, majd kábulatában nekiment egy hirdetőtáblának.

Mikor magához tért egy ablak előtt találta magát, bent meglátott egy furcsa festőt, aki félelmetes alakokat festett a saját háza falaira. Modellt állt neki.

A festő alkotását nézve hirtelen megfordult, egyenesen a festékekhez rohant és elkezdte kiönteni az összest. Már folyt ki műhelye ajtaján, végigfolyt az utcán, és magával sodorta a porszemcséket.

A csatornapatkány, aki egész élete alatt egy szoba levegőjét szívta velem, hirtelen felindulva vágtatni kezdett ebben a festék kavalkádban, mintha megőrült volna. Az elején csetlett-botlott, de hamar belejött. Egy kocsiban váratlanul félrekapták a kormányt, és a kerék felcsapta az összes festéket egy kirakatra. A patkány épphogy megmenekült, a kirakat alá állt. Belecsöpögtek a szemébe a festékcseppek.

Alakot öltött, a színekből hús-vér-seb emberré állt össze. A kettő is megjelent, előmászott a csatornából, patkány voltukból nagyon kevés jel maradt meg rajtuk. Ismét beleharaptak kettőt az egybe, de ezután már nem bántották többet.
A kirakat egy szórakozóhelyé volt, az asztalhoz ültünk, vastámlájú, börtönrácsszerű székekre, és ittuk szépen, elegánsan az üvegek tartalmát. Nevettünk egymáson, megtöltöttünk pár szobát cigarettafüsttel, kiválóan szórakoztattuk a minket körülvevő lányokat.

Hónapokig vártunk egy a helyen – immár törzshelyükön, otthonukon – bejelentett nagy attrakcióra. Bár az élvezet volt az elsődleges cél, ahogyan a napok teltek, egyre jobban várták, kíváncsiak voltak a bejelentett műsorszámra. Emberszerű testükkel megtisztították a sebes patkányt, kapargatták róla a rászáradt fogkrémes-festékes masszát, de nem bántották, érezték magukon, hogy sebes társuk irigyli őket.
Lassan beköszöntött a tél. Az egynek alig voltak már sebei és egyben a fogkrém darabok is lehullottak róla. Már csak a szája körül volt fogkrémes, mert vett magának fogkefét és elkezdett fogat mosni. A kettő fogai egész nagyra nőttek, de arca mégis nagy vonzalmat, rokonszenvet keltett. Persze, az immár sebhelyesnek még mindig szörnyűek voltak a fogai. Épp vigyorgott velük, amikor hirtelen elkezdődött a nagy attrakció.

2.

A színpadra léptem. Idétlen fogpiszkáló testemmel vigyázva mozogtam a körülöttem lévő táncosok között. Féltem, hogy átszúrom a bőrüket és összetörnek a gyenge karjaim. Színésznőnek és statisztáknak egyértelműen gyönyörű márványszoborszerűeket választottam.

Nem sokkal előadásom elkezdése után, hirtelen iszonyú sajtós tömeg vonult be az ajtón, a sebhelyes patkány emberi alakját majdnem feldöntve. Pár perc múlva többen voltak, mint az egész közönségem, a színpadra is kezdtek felmászni, a vakuk tömege szüntelen vakító fényt okozott.

A mikrofont tartó hölgyek és urak azzal vádoltak, hogy felrobbantottam a piac alatti csatornarendszert. „Hisz én csak egy gyufát dobtam a kanálisba” – mentegetőztem. Nem sokáig tudtam így habogni, mert már túl közel kerültek hozzám, egy operatőr hozzáért könyökével a számhoz, és kiesett az összes fogam. Egy köpéssel az összest a kezeimbe juttattam. Csodálkozva néztem, nem tudtam, hogy hirtelen mi történt. A nagy zűrzavarban észre sem vették a történteket, csak egy kisebb sikoly merült el a nagy lármában. Furcsa mód a szám cseppet sem vérzett.
A törvény emberére gyanakodtam az operatőr személyében, egy elfajzott magányos törvényemberre, aki épp az illegális igazságszolgáltatását hajtotta végre.

Mikor végre elcsendesedett a tömeg – talán a nedves arcom láttára, legalább egy pillanatra – gyorsan kijelentettem: „Igazságszolgáltatást akarok!” Mindenki rám fókuszált a szemével, fényképezőgépével, kérdéseivel, senki sem vette észre a kezem, és azt, hogy foghangokat nem tudok kiejteni.
A kettő hirtelen felpattant a székről, átharapták magukat a tömegen és kimenekítettek. Kimenekítés közben a kezeimet magasra tartottam, hogy megőrizzem a fogaimat.
A sebhelyes patkány figyelemmel végigkísérte az eseményeket. Mikor a kettő kivitt az ajtón,olyan volt, mintha ő eltűnt volna. A kettő gyorsan rázárta a sajtósokra az ajtót, hirtelen letértek valami mellékutcába és eltűntek.
Én tovább szédelegtem az utcákon, folyó könnyeim a markomba estek, és bár foghangok nélkül, de reménykedve kerestem az igazságot. Minden emberhez külön odamentem, és elmondtam a történetemet, megkérdeztem: „Nem egy bosszúság ez?” Elfordultak, vagy megnyugtattak: a rendőrök rám se néztek, ismerték arcomat, köröztek, de nem akartak a fogas kezeimhez érni. Nem érdekelt, bizakodva hangoztattam tovább.

3.

Tavasszal egy esős napon, a sodrás bevitt a csatornába. Alig tettem meg pár lépést, megpillantottam az egyet, ahogy összeharapdált testével szökdécselt. Karmait erősen koptatták a durva téglák, de egész élesre kiélezték. Fogaimat a pofazacskómban tartottam, most erről megfeledkezve óriásit ordibáltam, olyat, hogy az összes fogam kirepült a számból. A sebes patkány úgy megijedt, hogy nekicsapódott egy falnak, idétlenül megütötte a pötty szemeit. Gyorsan összeszedve magát a segítségemre sietett, edzett karmai kopogtak a téglákon. Elkezdett kérdezősködni felőlem, komoly érdeklődéssel és aggódással szeretett volna hozzám fordulni. Mindenről kifaggatott, olyan volt, mintha egy kihallgatást tartott volna. Azt hitte, végig kedves volt, meg hogy jó szándékú a csodálkozása.

Végül is csak onnan tudtam, hogy jó szándékkal fordult hozzám, hogy elkezdett könnyezni. A sós könnyek csíkokat húztak koszos arcán. Hősiesen felajánlotta a segítségét. Azt mondta, hogy látott valamit egy újságban, ami a csatornába keveredett. A címre csak halványan emlékezett, mégis hatalmas elhatározottsággal hívott, hogy ő majd rendbe hozza a dolgokat. Eleinte megrémültem tőle, de aztán hagytam, hogy húzzon maga után.

Valami hatalmas színes épület elé értünk. Ahogy bementünk – még mindig vonszolt maga után – egy hosszú folyosó állt előttünk. Behunyt szemeimmel úgy tűnt, hogy betonból van kirakva az egész, felülete durva, pislogó neonlámpák kígyóznak sorba és megtöltik az egész plafont. Mikor elértünk a sarokhoz és túlmentünk rajta, kinyitottam a szemem és egy bevásárlóközpont féleség tárult elém. Megembereltem magam, és felálltam. Immár emberformánkkal haladtunk a mozgásérzékelős kapu felé.

Ekkor egy hideg és kicsit nedves kezet éreztem a nyakamon, és egy kedves női hang megszólított: „Elnézést, elfelejtett kosarat venni.” Én megrémülve, de azért mosolyogva fogatlan számmal hátrafordultam.

Megnyugodtam, mert egy kedves kisasszony arcával találtam magam szembe. Csöppet sem lepődött meg, akkor sem, amikor meglátta, hogy a fogaim néhol kilógnak, a markomból, kilátszanak az ujjaim közt. Erősebben összeszorítottam, a hegyes gyökerek átszúrták a bőrt a tenyeremen. Gyorsan elfeledkeztem magamról. Természetesnek tűnt ez a mosoly, de rövid idő múlva, mikor válaszolni akartam, eszembe jutott hiányosságom, de valahogy kinyögtem, hogy: „Nincs szükségem kosárra, más célban járok, itt csak nézelődni fogok.” Az elárusító lány azonban nem lepődött meg, tovább mosolygott, és még kedvesebb, már szinte kellemetlen hangon azt mondta: „Kérem, vegyen egy kosarat, nálunk mindenki azzal jár.” Mire észhez tértem, a sebhelyes már kosárral a kezében száguldott felém, majd a kezembe nyomta. Ezután vissza akartam nézni a lányra, de már eltűnt.
Bementünk, az ajtó kinyílott előttünk, az egy még mindig úgy tűnt, hogy biztos a dolgában. A bevásárlóközpontban csak néhol kószált egy-egy ember, de megrémültem. Páran közülük a műsorszámom helyszínén is ott voltak. Gyorsan odaszaladtam egy árufeltöltőhöz, és megkérdeztem, hogy nem ismer egy fogorvost véletlenül, mert mi már azt keressük itt fél órája, csak elég lassan haladunk, mert valami oknál fogva a társam minden polcot jól szemügyre vesz. Bizonyára azon gondolkozott, hogy mit lophatna. Miután megkértek, hogy nyugodjak le, útbaigazítást kaptam: „Menj ki a bejáraton, rossz ajtón jöttél be, de nem sokat tévesztettél, a szomszédban van.”A sebhelyes valamitől nagyon megrémülhetett, mert elkezdett vágtatni, egyenesen neki egy fogkrémes polcnak. Elszédült az ütközéstől, ráborultak a fogkrémes tubusok. Halk koppanásuk lágyan hatott az előző ütéshez képest. Megfogtam az egyet és ezúttal én kezdtem el vonszolni a kijárat felé. Ha nem lennének patkány ösztöneink, nem tudom, hogy jutottunk volna ki, annyira zavarban voltam.
Az utolsó kanyarban újból hideg és kicsit nedves kezet éreztem a nyakamon, majd egy kedves férfihang szólított meg: „Elnézést, elfelejtette visszahozni a kosarat. Nincs megelégedve az üzletünkkel?” „Megvagyok” – feleltem úgy, hogy a bundám hirtelen visszanőtt a hátamra és felborzolódott. Vettünk még egy bevásárlókocsit végül, nem is tudva róla, ösztönösen. Az egy helyrejött, és belemászott a bevásárlókocsiba. Kirohantam vele. A bevásárlókosár rázkódott a durva betonon, fogai ijesztő ismétlődéssel csapódtak össze.
Kijutottunk a napra. Már el is felejtettük, hogy egy dombon vagyunk, a bevásárlókocsi legurult, egészen összezsugorodott, mire leért a dombról. Elaludtunk.

4.

Mikor kinyitottam a szememet egy hatalmas cégértábla volt felettem, és egy kőből kifaragott fog forgott rajta. A fogorvos ajtaja műanyag volt, érdekes, de megnyugtatóan hatott ez az ajtó ebben a műanyag világban. Igaz, volt benne egy kis vastag üvegrész is, ami aranyozott műanyag kerettel rendelkezett. A sebes elkezdte kaparni, s miután megbizonyosodott róla, hogy nem igazi arany, benyitott a fogorvos ajtaján. Egy sötét, ablak nélküli szoba tárult elénk. Bementünk. Megbotlottam a sebes cipőfűzőjében és kezem egy puha, a hátának pont egy bundás részébe tapadt. Megrázkódott, pár bolhát szétszórt és leültünk a szinte vaksötétbe. A szemünk megszokta az évek során, olvasni is tudtunk, lejárt magazinok hevertek a világosra lakozott asztalon, mohón elkezdtük olvasni őket. Már belefeledkeztünk és észre sem vettük, hogy vége a fúró sikításának és kijön az orvos. Meglepődve bámult minket, felkapcsolta a villanyt. Én még mielőtt belemerültem volna az olvasásba, kitéptem egy lapot az egyik magazinból és belecsomagoltam szépen a megmaradt fogaimat.

A doktor úr fehér köpenyben és zöld szájmaszkban bámult minket. Mivel láttam, hogy az egy ismét belemerült az olvasásba, úgy gondoltam ideje kezelésbe venni az ügyemet. Egy pillanatra belém szállt az erő, a régi ambícióm. Odamentem határozottan a fogorvoshoz, belecsúsztattam zsebébe a becsomagolt fogaimat, és kitátottam előtte a számat. Furcsa fintort vágott, bal keze szinte észrevétlenül kúszott a zsebébe, megtapogatta, és csak annyit mondott: „Megoldható.” Beültem a székbe, és még hallottam az egészséges szájából, hogy: „Altatóra lesz szükség.” Egy ragadós tűszúrás után már csak arra a látványra ébredtem, hogy a kettő eltűntette a fogorvost valahová. Elundorodtam, elfogott az émelygés… csak akkor jöttem helyre, mikor ki akartam ejteni az első szavakat, és a foghangok is kijöttek. Felém fordultak, a sebhelyes patkány odarohant hozzám, és fehér fogaival majdnem megharapott örömében… Elaludtam, vagy elájultam, vagy nem történt semmi… Mindenesetre valami menő illatú samponos víz csöpögött rám a csatornában… Aztán ismét elaltatott a vízcsobogás.

5.

Mikor felébredtem, egy állomáson találtam magam, a kettő hurcolt oda. Valami oknál fogva egy vonatra kényszerültem és tartottam valahová. Hirtelen megtudtam, hogy egy K. nevezetű város felé… Megjelent mellettem három jó barátom, lányok voltak és egy fiú. Egy kicsit furcsának tűnt, hogy pont ezekkel az emberekkel tartok K.-ra, akiknek semmi keresnivalójuk ott. Azért örültem, hogy kikerültem abból a rémálomból. Elfogadtam a helyzetet és mosolyogtam rájuk, aztán kinéztem az ablakon. A vonat gátszerű emelvényen közlekedett, elég magasan. A gátszerű dolog szinte teljesen be volt hálózva fényes sínekkel. A legtöbbön nem is lehetett közlekedni, mert a domb oldalán voltak, és túl szorosan helyezkedtek egymás mellett. Azért még néhány helyen kibuggyant közöttük a fű.
Az utazás fele így telt el, mikor hirtelen kiderült, hogy nekem és A.-nak nincs jegyünk, ő elszórta. Elkezdtünk egy kicsit izgulni, reméltük, hogy nem találkozunk össze a kalauzzal. A. egy kicsit kiborult, ezért megöleltem és vigasztaltam. Kedves lélek volt amúgy, alma illata volt. Őt alig ismertem, de barátként kezeltem az első pillanattól. Addig bujkált az ölemben, míg fel nem emeltem fejét és megcsókoltam a könnytől kikezdett száját. Aztán beleszerettem, szinte akárkibe bele tudok szeretni, néha elég hozzá egy rövid villamos út is.

A legközelebbi városban, ami már csak egy megállóra volt K.-tól: kiugrottam gyorsan a kocsiból, valami furcsa kőfolyosón keresztül vezetett az út az állomás épületébe, simára, fényesre voltak csiszolva roppant falai. Az állomás teljesen üres volt. Márványpadlójának a közepén takarítónő ruhában állt a jegyárus asszony. Márvány széken ült, ami a padlóból emelkedett ki, úgy tűnt egy nagy tömbből faragták. Gyorsan odarohantam hozzá, és papírjaimat, pénzemet a kezébe gyömöszölve jegyet kértem. Neki is tele volt a keze, minden eszköz a kezében volt, ami a jegyadáshoz szükséges, a hóna alá tette a jegynyomtatót. Nagy nehezen ideadta a jegyet, és hirtelen felállt, sietésre intett, hogy a vonat hamarosan indul. Sietett ő is a vonatra, csak kicsit túl sok pénzt adtam neki, ezért útközben a hosszú kőfolyosón azon dolgozott, hogy adja valahogy vissza a felesleget. Néztem, ahogy kínlódik a sok műszerrel a kezében, néha kinyújtottam a kezemet feléje segítség gyanánt, de hamar visszahúztam megszeppenve. Végül is a hatalmas faajtó előtt, ami a kőfolyosót zárta el a pályaudvartól kicsúszott a kezéből pont annyi, amennyit vissza kellett volna adnia. Sietve összekapartam a földről, mire felnéztem és kimentem az ajtón szem elől vesztettem.
Nem sokat tudtam gondolkozni eltűnésén, mert a vonat már elkezdett indulni. Én meg rohanni a táskámmal az egyik kezemben, a másikban a pénzzel, és pont elértem az utolsó vagont.

Nagy nehezen, idétlenül egyensúlyozva elértem a következő vagonig, ahol eddig is voltunk. A. boldogan nézett rám, K.-ról meséltem neki, hogy milyen szemetes város, de ő csak mentegette, hogy azért szép – pedig nem is idevalósi. Én pedig a csatornapatkányos kalandjaimról meséltem neki, amitől persze elborzadt.

Megérkeztünk. Kiültem valami füves térségbe, az állomás mellé, egy rozsdás, nyomaiban kék – látszólag rég nem használt – vagonhoz egész közel. Behunyt szemeimmel a Napba néztem. A többiek egy fa árnyékában kicsit távolabb kerestek menedéket.

Egyszer csak megjelent fölöttem egy sötét, zöldes árnyék és eltakarta a Napot a fejével. Furcsán néztem rá, talán a Naptól. A kezemet a kezébe vette, olyan volt, mintha szeretne. Lehullott a kezem a hirtelen fáradtságtól.

Ahogy elernyedt az állkapcsom, megvillant a metszőfogam, amit egyből észrevett a csatornapatkány, aki teli pofazacskóval vágtatott ki a búzás vagonból. Mondtam A.-nak, hogy nézze meg őket, már megint itt járnak. A., mint már sokan mások, azt mondta, hogy nem lát semmit. Még egyszer rámutattam, de akkor se vette észre, pedig tökéletesen látszódtak. Nem vesznek manapság észre az emberek semmit.

A. nagyon szomorúan nézett. Elkezdett beszélni hozzám, de akkorra már sírt is, úgyhogy nem értettem semmit abból, amit mondott. Úgy nézett ki, mint egy kisgyerek, aki a háborúba menő apukáját búcsúztatja.

Úgy tettünk, mint akik meghaltunk. Ő siratott minket, nekem csak a szám mozgott furcsán, közben meg-megvillant a fogam, a szám mozgása egyre jobban emlékeztetett az első patkányra, amit még gyerekkoromban láttam.

 

 

(Illusztráció: Mural of Rats, street art, ROA, Berlin)

Vélemény, hozzászólás?