„A tenger nincs többé”

 

Most még agonizál a tenger.

Hörög, fúj, prüszköl, kapálózik

a mélyben ziháló szív és a fent loholó

hold között. Megvonaglik minden pillanatban.

De azon a napon majd ő is megnyugszik.

Visszaadja a szépen faragott gályákat, és látjuk majd, 

milyen elevenen bugyog a bor és az olaj a lepecsételt

amforákban. Árad a megkönnyebbülés, mint a májusban

támadó szél vagy a hegyekben születő patak.

Mennyi időnk van?

Talán a bátraké lesz a föld.

Mögöttünk Atlantisz mozaikokról visszaverődő

tartóoszlopai. Mert visszaad mindent a tenger:

Rézváros, Ezüstváros, Aranyváros – a falakat,

a kapukat, az ablakok tágra nyílt szemét,

a kutakat, a szégyenlősen sóvár kerteket

megérinti a képzelet, aztán tovalebben.

Pedig minden karavella célhoz ér egyszer.

Végül előlépnek a hősök, és csukott szemmel

elindulnak, hogy a Leviathánt becserkésszék.

A majdanból ezután lesz. 

Közöttek között

Mikor Neszlár Sándor első kötete, az Inter Presszó 2009-ben a FISZ kiadásában megjelent, többnyire elismerő fogadtatásban részesült, azt a néhány, felületesnek tűnő kritikát, ismertetőt leszámítva, amely a szövegekben el nem mélyedve, gyengén felépített érveléssel támadja a szerzőt.

 

Abban látom e jelenség okát, hogy könnyebben akadályba ütközik a „hivatalból felületesen” olvasó kritikus, amikor megpróbálja megfogalmazni egy olyan könyv jellemzőit, amelyet a megfoghatatlanság, bizonytalanság és folyamatos keresés, emlékezni vágyás, álmok és látomások fogalmai igen összetett módon szerveznek.

     Összetettség alatt egyrészt azt érthetjük, hogy a kötet tizenegy írását a rendkívül átgondolt megkomponáltság jellemzi: az írások közötti rengeteg előre- és visszautalás közt már szinte el lehetne tévedni, de az érezhető tudatosság – amelyet az espresso.hu kritikusa a spontaneitás hiányaként értelmez[i] – lebilincselő feladványt, kisebbfajta gondolati labirintust állít az olvasó elé, s ez véleményem szerint inkább kihívásnak tekintendő és dicsérendő, semmint elmarasztalandó. A labirintus egyébként konkrétan is hangsúlyos helyet kap a könyvben: a Napok című hosszabb, két külön egységből álló elbeszélés második részében az elbeszélő azt a keserves bolyongást éli meg (álmában), melyet ugyan máshogyan és sokkal kevesebb szenvedés árán, de az olvasónak is le kell küzdenie, ha meg szeretné érteni az író száztizenötoldalas rébuszát.

     Másrészt szeretnék arra a sokrétű játékra utalni, amely szinte a végsőkig kimeríti az elbeszélő identitásának lehetőségeit: egy-egy történetet nemcsak más nézőpontból, más szereplő előadásában hallhatunk a kötet egy-egy későbbi helyén, hanem gyakran egy adott történeten belül is váltakoznak a beállítások. Többek között az előbb említett Napok első részében él Neszlár azzal az eszközzel, amely az elbeszélt történetbe asszociatív módon szövi adott szöveghelyeken az emlékek felidézését. Az ilyen, többszörösen jelölt (más szedésű és más helyzetű) beékeléseken kívül egyébként sokszor jelöletlen, rejtettebb, mondhatni trükkösebb módon vált elbeszélői pozíciót. Bátran kijelenthető, hogy a kötetet nagyrészt ezek a különböző nézőpontváltások szervezik, s ezek a megoldások megvilágíthatják azt az önazonossággal való hosszadalmas vívódást is, ami az egyik legtöbbször visszatérő témája a könyvnek. Ilyen módon kap központi szerepet a kötetben az identitás bizonytalansága, ködbe veszése, avagy az ettől való félelem: „elalvás előtt mindig attól rettegek, mire felébredek, minden eddigit elfelejtek.” (Vendégkönyv) E félelem a kötet egy későbbi pontján beigazolódik, hiszen az elbeszélő – éveket öregedett önmagaként – emlékeivel csak foszlányosan rendelkezik. A történetmondó itt kicsit szájbarágó módon N. S.-ként említi magát: „A saját nevemet is, N. S., csak az igazolványomból tudom.” (Homokóra)

     Csak megemlíteném, hogy a bizonytalanságnak a szöveg szintjén is sokféleképp, a formai találékonyság gazdag eszköztárát mozgásba hozva történő megjelenítését sem sikerült jól értenie a már említett kritikusnak; annyit viszont mindenképp érdemes megjegyezni, hogy bár rásüthető a formavariációkra a posztmodern – ne legyen negatív felhangja! – bélyege, funkciótlanságról szó sincs, csak annyiban, amennyiben nem találunk nekik funkciót. Arra, hogy a Vízesés című novella jövő idejű elbeszélése funkciótlan-e, talán kapunk valami választ, ha megnézzük, a többi írás elbeszélt ideje sem egységes: a szinte felváltva, sőt többször egyes novellákon belül váltakozó jelen és múlt idejű elbeszélésekhez képest izgalmas kontrasztot nyújt az egyébként bravúrosan kivitelezett jövő időben írt történet. Fontos, hogy az időviszonyban való váltakozás szinte mindig a kiemelt szerepű nézőpontváltásokkal összekapcsolódva történik – hogy mennyire távol esik a Vízesés elbeszélője a többitől, azt így csak megerősíti az elbeszélés idejének szokatlansága.

     Visszatérve oda, ahonnan elkanyarodtam, az említett, felejtéstől való félelemmel hozható összefüggésbe az emlékezni (vagy emlékeztetni) akarás sokat ismételt motívuma: a tenyérbe írás. Az elbeszélő, aki az alvás közben való teljes felejtéstől retteg, minden éjjel a tenyerére írja a nevét. Ez a kép, a név bevésése a tenyérbe, a könyv számos helyén megtalálható különböző formákban (pl. Vendégkönyv, Napok, Inter Presszó, Szobor).

     A kötetcím választásán is érdemes elidőzni egy pillanatra. A közöttiséget jelentő, presszók (messzebbről: helyek) közöttiséggel mozgásra, keresésre és eldöntetlenségre utaló cím találóan összegzi szövegei létmódját. S bár a borítón megbújik a „Vendégkönyv” szó, és ez „a kötet egy alternatív címlehetőségeként” is értelmezhető volna – mint ahogy ezt Bartha Ádám megállapította a Szépirodalmi Figyelőben[ii] –, a szó ottléte szerintem elsődlegesen inkább emléket állít Neszlár korábbi tervének: a szerző mintegy két évvel ezelőtti blogbejegyzéseiből ugyanis kiderül, hogy az akkor még megjelenés előtt álló kötet tervezett címe eredetileg Vendégkönyv volt. A könyv „címek közöttisége” ilyen módon akaratlanul is egy újabb aspektussal gazdagítja a lehetséges elemzést. Megjegyezhető persze még az is, hogy a borítón ábrázolt presszón belül helyileg is sejthetően nagyjából ott helyezkednek el a „Vendégkönyv” szó apró betűi, ahol – az asztalnál – konkrétan szerepet is kap a nyitó darabban; ennek címe nem meglepő módon: Vendégkönyv.

     A gondos szerkesztettséget talán érdemes kicsit közelebbről is megvilágítani. A kötet nyitó- és záródarabja (Vendégkönyv és Szobor) például egyszerre tekinthető ellentétpárnak és tükörképnek. Ellentétes dinamikát sugall ugyanis a két cím – pontosabban az előbbi dinamikát, a másik mozdulatlanságot –, a két szöveg viszont tükörszerűen utal egymásra. Nemcsak konkrét, hosszabb szövegrészek mindkét helyen, majdnem szó szerint egyező, csupán másképpen történő használatával, hanem azzal is, hogy csak e két írásban találhatók olyan elemek, amelyek színdarabként (is) működtetik a szöveget, drámaként (is) olvastatják magukat, azaz színpadi intsrukciókat és azokhoz hasonló megjegyzéseket szerepeltetnek. A megkomponáltságot sugalló, szövegen belüli intertextusokat persze – nem is szólva a szövegen kívüliekről! – oldalakon át (pontosabban mintegy száztizenöt oldalon keresztül) lehetne sorolni és értelmezni, ennek azonban itt nincs helye.

     A kötet önéletrajziassága, amellett, hogy az N. S. monogram többször felbukkan – egy, a már említetthez képest másik helyen, A temetőben a sírkő felirataként (az idézett Bartha-kritika ismeri fel ebben a „szerző halála”-motívumot) –,az első novella 1. számmal jelölt szakaszában (sorrendben a harmadik) az alábbi mondatban tűnik tetten érhetőnek: „az állomáson némi habozás után ***-ba váltok jegyet, arra a vonatra, mely előreláthatólag huszonkilenc perccel (évvel) hamarabb ér majd oda”. A kötet megjelenésekor huszonkilenc éves író a sírfelirat mellett ekképp vési „kőbe” az időt, avagy tesz kísérletet az „örökkévalóság meghódítására”. Két novellában él a szerző  egyébként azzal a formajátékkal, hogy felborítja a cselekmény időrendjét, felcseréli a szakaszokat, így mintegy az olvasónak egy másféle megfejteni való rejtvényt adva fel, illetve feltéve a kérdést, vállalja-e a kiforgatott sorrendben való olvasás kihívását.

A tenyérbe írás említett motívumához hasonlóan felfigyelhetünk a kavicsok hangsúlyos jelenlétére is. A kavics, mint tudjuk, egyes kultúrákban az állandóságot, elpusztíthatatlanságot, így a halhatatlanságot jelképezi (ezért is teszik hozzátartozóik sírköveinek szélére). A Váróterem című darabban érezhetünk azonban némi sejtetett szimbolikát is, amelyben a kavicsok a kötet novelláinak feleltethetők meg, és amely a kötetbe rendezésre való önreflexióval játszik: „Találomra választasz egy kavicsot”. Ez folytatódik a Szobor címűzáró történetben is, mely először az alkotói folyamatot ragadja meg a kavics-metaforával, majd később egy az egyben az alkotó és kész alkotása találkozásának gondolatával játszik el:

     „A kavicsok tehetetlenül csikorognak a lábam alatt. Figyelek. Figyelem a kavicsokat. Néha megállok. Felveszek egyet-egyet. A részeket válogatom. Választok. Szépnek. Visszadobom, ha már nem tetszik.”

     „…tagoltan kezd olvasni. […] Alig figyelek. Azért, mert ismerősnek tűnik. Valahonnan tudom a mondatok végét. […] Saját álmaim hallgatom.”

     Neszlár Sándor első könyvét elsősorban olyanoknak ajánlom, akik késznek érzik magukat, hogy beugorjanak a mélyvízbe, s levegővétel nélkül ússzanak végig egy kacskaringós labirintust, amiből talán csak az a bizonyos falba karcolt vonal segíti őket a megértés felszínére…

 

Neszlár Sándor: Inter Presszó, Bp., Fiatal Írók Szövetsége, 2009.


[i] http://www.epresso.hu/archiv/content/view/9685/104/ (2011. 04. 05)

[ii] Bartha Ádám: Neszlár Sándor: Inter Presszó, Szépirodalmi Figyelő, 2009/6., 67–68.

Budapest intenzív terei

 

Valószínűleg közhely, hogy Budapest ezerarcú – de egyértelműen igaz. Ezerarcú azoknak, akik itt élnek – egyszerre lenyűgöző s ugyanakkor szürke, mocskos, fárasztó és néhol bizony unalmas is –  és ezerarcú azoknak, akik idelátogatnak. Bizonyos, hogy kijut nekik is a szürkeségből, a piszokból, talán még a fáradtságból is, de azt már kétlem, hogy unalmas volna számukra.

Ha az ember ellátogat egy idegen városba, megbocsátóbb, már csak azért is, mert azért jön, hogy jól érezze magát; azért, hogy minél többet lásson és tapasztaljon, fölfedezzen. És Budapesten van mit látni, van mit tapasztalni és fölfedezni.

Szombat este volt, úgy éjfél körül. Ott álltunk a pultnál, hárman, és csak figyeltük a beáramló külföldieket, ahogy csodálkozva, megdöbbenéssel az arcukon, jönnek befelé a Szimpla kertbe – és tökéletesen érződött, hogy ilyesmit azelőtt ők még sosem láttak. Nem láttak olyan helyiséget, ahol negyven darab tévé sugároz negyvenféle adást, csak azért mert egyszerűen jól néz ki, nem láttak olyan bárpultot, ami ajtókból épült és harmincféle színben pompázik; nem láttak olyan házat sem, ahol egyszerre üzemel mozi, kocsma és egy profin felszerelt stúdió – legfeljebb egy prospektusban, amely Budapest legjobb helyeit mutatta meg számukra, innen mondjuk ezer kilométerre.

Igen, van a Vár, a Bazilika, a Fürdők, a Sziget, a MüPa, az Andrássy út, van Michelin-csillagos éttermünk is, tán nem is egy – lehetne még sorolni dögivel a látnivalókat –, és vannak a romkocsmák; merthogy erről is híresek vagyunk Európában, sőt, most talán ezek miatt vagyunk igazán.

Egyikük, aki mellettem állt, csak annyit mondott, hogy le kell nyűgözni Őket. Dobjanak csak hátast, hogyha belépnek, és az a lényeg, hogy a figyelmük ne lankadjon egy pillanatra sem. 2002 óta látogatom ezeket a helyeket, s nem egyszer láttam magam is, hogy már a repülőtérről egyenesen ide érkeznek meg a külföldiek, még a szállásuk elfoglalása előtt; behúzzák maguk mögött a kis kocsit, amin még bőven rajta virít néhány reptéri nyom; belépnek, körbenéznek és hamar úgy érzik, hogy – ha nem is haza, de – nagyon is jó helyre érkeztek, merthogy ez sokkal komolyabb, mint a képeken. Megdöbbent arccal haladnak végig és nem leplezik megilletődöttségüket. Őszinték, és őszintén örülnek, ha valami izgalmasat látnak, ami felvillanyozza őket. Talán Berlint leszámítva, Nyugat-Európában tulajdonképpen ismeretlen a romkocsma mint fogalom, mint olyan tér, ami ilyen random módon szerveződik. Azért is említettem a Szimplát, mert ez volt az első ilyen jellegű hely Budapesten, és ami tulajdonképpen töretlenül működik most már lassan tíz éve.

De elsőként talán mégis az jut eszembe, hogy ez: hihetetlen. Bizony hihetetlen tűnik, hogy ebben az országban ez lehetséges, mert – pusztán tapasztalatból – igencsak ritka az a dolog, legyen az szinte bármi, ami itt tíz éven keresztül nem csak hogy működik; hanem jól működik, sikeresen és mindig megújuló formában. De hát, az ilyen tereknek pont az a lényegük, hogy mindig megújulnak, ha kell, naponta átalakulnak és mindig képesek meglepetést okozni. Lehetséges, hogy tanulnunk kéne a romkocsmáktól, vagy azoktól, akik kitalálták, hogy ilyen is legyen, akik ezeket a tereket formálják és megtöltik tartalommal, mert alkotnak, létrehoznak valamit, ami nem csak az itt élők számára lehet fontos, hanem azok számára is, akik hírt visznek rólunk.

Folyamatban van egy beszélgetéssorozat a 7. kerületről, mely azt a célt szolgálja, hogy egyrészt megismertesse az emberekkel azt a teret, ahol élnek, másrészt, hogy eloszlassa a tévhiteket a kerületről, a zajról, az együttélésről, a romkocsmákról és megismertesse minden érdeklődővel ezeket a „képződményeket”. És úgy vélem; a kezdeményezés legfontosabb célja, hogy erősítse bennünk azt a tudatot, hogy közösen kell megoldást találnunk a problémákra. S hogy a problémák nem olyan súlyosak, mint ahogyan azt hajlamosak vagyunk látni néha – vagy inkább gyakran. Az eddig leírtak alapján talán nem is meglepő, hogy azoknak jutott eszébe a közös gondolkodás, akik egyszerre irányítanak egy profitorientált vállalkozást és egyszerre támogatnak minden olyan kezdeményezést, ami még több funkciót adhat a térnek – legyen az egy háztömbnyi, vagy akár egy kerületnyi része a városnak. Önálló erőből hozták létre mindezt, és talán nem is kell ecsetelni, mennyi központi támogatás van mögöttük. És ez azért is nagyon fontos, mivel nagyon kevesen jöttek még rá arra, hogy a magántőke megjelenése – mondjuk a kultúrában – milyen lényegi eleme volna annak, hogy valójában megmutathassuk, mire is vagyunk képesek. A lényeg itt azonban mégiscsak az, hogy ami ezeken a helyeken zajlik, sosem egyoldalú; mindig nyitott kifelé és befelé egyaránt. Sok mindenre felkaptam a fejem az egyik ilyen beszélgetésen, de egy valami különösen elgondolkodtatott. Előtte valahogy mindig természetesnek vettem ezt a dolgot, holott rá kellett döbbenjek; egyáltalán nem az. Ma, Budapesten, tulajdonképpen a romkocsmák helyettesítik a művelődési házakat, vagy inkább; mindaz, ami régen az Almássy téren vagy a Fehérvári úton működött/valósult meg, az ma inkább ezekben az épületekben talál otthonra és valósítja meg önmagát; legyen az színház, film, zene, irodalom, képzőművészet – komoly, félkomoly, szórakoztató, bizarr, szolid, vagy épp „csak” elgondolkodtató –, az ott van bent. Felüti a fejét, és ha kap egy kis lökést, egy leheletnyi segítséget, akkor már elkezd élni és terjeszkedni – megtalálja a saját helyét. De mindenképpen térre van szüksége az életben maradáshoz, ez a legfontosabb.

Bármily furán hangzik, de a romkocsmáknak is térre van szükségük. Arra a térre, amit már kialakítottak a maguk számára, hogy ebben a térben lehetőséget biztosíthassanak mindannak, amitől ez az egész olyan jól és összetetten működik. Én, személy szerint, élvezem, hogy a sörömmel jazz-t hallgathatok élőben, éjfélkor óriáskivetítőn nézhetem az archív filmeket a harmincas évek Budapestjéről, vagy beülhetek egy színházi előadásra és senki sem szól rám, hogy édes fiam, viselkedj rendesen – mert itt pontosan tudom, hogy mit kell tennem, hogy jól érezzem magam, már csak azért is, mert ha körbenézek, látom, hogy mindezzel messze nem vagyok egyedül.

Zárlat Tennessee-ben (3/1)

Elválaszt jó két-, háromujjnyi szeletet, elfekteti a deszkán és vékony, hegyes körmeivel, kapkodó mozdulatokkal csipegeti belőle a csokoládéfoltokat és az aszalt gyümölcs és a zselé színes, elaprózott darabkáit, ezt a mozaikszerű törmeléket. Végez vele és a kifosztott, sárga tésztára tenyerel, és megnézi, ott maradt-e a lenyomata – persze, hogy nem, látja be idén is –, és megnyalja, megszimatolja tenyerén a massza ragacsos helyét, a nyomát, hogy az orra hegyére is jusson, és a szétnedvesedő tésztából gyurmát készít, akár valaha kenyérbélből a polentát, mikor Apussal horgászni készülődtek. És ebből az alaktalan sütiből, ellapított piskótából, mint hosszú éveken át minden vasárnap, most is akkora darabot gyúr éppen, hogy pontosan az öklébe férjen, hogy senki ne leplezhesse le, amíg a karámhoz ér, hogy kisebb darabokká gömbölyítve, sorra kínálhassa szét a lovaknak. Azok pedig hagyják kócolni sörényüket megint, és nyálasan csücsörítenek a csemegére.

A Nap igazán süt most, hevíti a zsindelyt: remeg a levegő a gerendaház felett, amelynek közelében hatalmas pajta dülöngél, szénapadlással szuszog, oldaláról lábos-kék viharlámpa százas szögre akasztva csikorog. A kazalból fényes nyelű villa áll ki, egy halott szekér megroggyant, leláncolt csontvázából pedig rozsdás pántú kocsirúd, amin furcsán fénylik mégis egy-két szegecs. A kukoricás szélén madárijesztő, rajta éppen azonosítható még a valamiféle egyenruha rongya; a szeme helyén meg szalma türemkedik, zubbonyán jól kivehető a sok golyó lyuggatta, szaggatta nyom; mikor lőhettek célba rá, honnan tudnád, ám régóta halott lehet már. Ormótlan, krumpliforma, molnárzsák fejét tarkón lőtték, onnan porzik azóta leginkább, és nyilván a napsütésben. A ház mögötti konyhakertben néhány nagyobb forma vakondtúrás, belőlük szögletes whiskey-s üvegek állnak. Az ólak felől élénk gané, valahonnan pedig savanyún áporodó káposztaszagot hoz és sodor itt egymásba most a szél, majd kukoricacsuhét és kevés frissen kaszált zöld fűszárat kap magára; a házba a behajtott zsalugáter résein át ront, ám az megszűri, levetkőzteti, így áramlik most meztelenül a szobába, elmozdítja az egyetlen képet a falon, megigazítja a virágokat a vázában, elragadja a sütemény illatát a konyhából, belékap még a függönybe, aztán távozik is a veranda felé a bejáraton.

A lány felé tart, hogy mindazt, mi az imént a házban megesett, annak hullámos, hollófekete hajába keverje, hogy belefésülje ez a naiv gondoskodás.

Apus, aki ott ül, aki alatt hintaszék nyög a verandán és a veranda is, elnézi, hogyan szállhatna lányának derékig érő vörös haja ebben a tolvaj szélben, és újra és újra a lányba szeret, miként valaha annak anyjába. Amint elnyílik húsos ajka kissé e merengésben, rögtön ki is hűl szájában a rengeteg vas, és az ír rokonokra emlékezik, meg az emészthetetlenül tömény fémes ízre, a vérre, amelyből az első kortyokat még lenyeli az ember, aztán elhányja magát.

Apus a pajta felé réved. Leginkább a langaléta, a szeplős, tar sógor kísérthet ott ilyenkor, na, és a kérdés, az akadémikus, hogy „mosolyog-e még a nigger a fehér lányra?” És a válaszra, hogy igen, az újabb rúgás, amely mint később kiderült, átszakította a szájpadlását és ezért, hogy vakítóan fehér, fiatal fogainak törmeléke az orrába jutott és belealvadt a sok vérbe. Egy álló napig tartott, míg Memphisben kitisztították, kikaparták az orrmandulájával együtt, véresen történt ez is, miként a verés és emlékezetesen, akár egy abortusz, feketén, harminc dollárért. Vagy négy üveg whiskey-t itattak meg vele aznap, tán soha ennyit azóta se. Aztán pontosan emlékezik a karcos tükörre is, amelyben a birkanyírók borotválkoztak reggelente, amelyet elétartottak, miután rátaláltak és szalmazsákra fektették. Vajon miért tartották elé azt a tükröt? Ezen is elgondolkodik sokszor, és azon, hogy amikor a szalmazsákra fektették, mégsem az alaktalanná rugdosott feje sajgott viselhetetlenül, hanem a zsák vásznát hegyesen átnyársaló, és hátába álló törek csípte, viszkette inkább, sőt csiklandozta, és ha lett volna szája, szeme, füle, orra, ha lett volna arca, tekintete akkor, fölismerhető, talán láthatta volna a tükörben, hogy esetleg mosolyog, talán nevet.

Mintha annyira érzéketlenné lehetne ütlegelni, rugdosni az ember fejét, hogy annak feladatát aztán egy olyan testrész is átvállalhatná, amelynek igazán nem az lenne a dolga, hogy érezzen. Az ember hátának nem az a dolga, hogy érezzen. És eszébe jut most a játék, mit nagyapjával úgy szeretett:  „No, hány ujjammal nyomom a hátadat, te huligánpalánta?” – kérdezte volt mindig nagyapa. És igazán nehéznek bizonyult helyesen felelni, hogy hány ujjal is nyomják az embernek a hátát. De ott, kiterítve akkor, pontosan megmondta volna, nem sokat kalkulálva, inkább, akár egy térképen mutogatva el, hogy itt és ott meg amott, száz és ezer helyen egyszerre, mégis külön-külön szúrja, szurkálja a sok szalmaszál, a feje búbjától egészen a fenekéig. Effélékre gondol Apus, és ajkait összezárva melegíti most szájában a vasat. Aztán az ölébe hanyatló játékra hunyorít, mire megvarrt szemhéja rondán, ijesztően gyűrődik el hiányos szemöldöke alatt. Igazít még a játékon kicsit és fölpillant a lányra, aki úgy áll ott a karámnál, oly függetlenül ebben a háztáji szélben, mint egy macska, aki elviseli csupán, hogy babráljanak a fején, tűri csak, hogy a hajába mozduljon ez a dús, szelídített levegő.

„Megjavítottam! Nézd!” – kiált a lányra tompán, odvas hangján Apus, akárha korhadt fatörzsből szólítaná – „Emlékszel rá?!” Sápadt, viaszarcú babát mutat föl, szája piros, nyakában többször ráfordított hosszú, fehér gyöngysor, mint csángó népviseleten. Frankie nyugodtan fordul hátra, el a lovak felől, tétován, mint akit meglehetősen távolról hívnak, vagy valahonnan igazán bentről, a ház mélyéről, de élénken lágyul el a kedves figura láttán, amely Apus lapát kezében csakis fogolyként, valamiféle túszként látszhat, aztán éppen véget érő gyerekkorában igyekszik a veranda felé, siet kiszabadítani kedvenc babáját, hogy lénye eddigi történetének egyetlen, összegző, egyben utolsó kifejezése legyen, pontosan az a mozzanat most, amely a babát kéri Apustól.

 

Leánybúcsú (37/2) – Kezdődik…

Nem tudom, mikor kezdődött, de sajnos nem a mitikus időkben. Talán akkor, amikor az idő fölfogta a létnek egyfajta minőségét, amikor a maga kiterjedtségében láttatta az események viszonylagos egymásra következését. Vagyis egyszer csak lett, de bármikor meg is szűnhetett volna.

 

Nem a dolgok eme valószerűtlensége kedvetlenít el, hanem az emlékezetre való ráhagyatkozás kényszerűsége. És az a néhol kellemes, máskor komor bizalmatlankodás, mellyel e kényszerűség határait valamelyest tudomásul veszi az ember. Történet? Hol kezdődik ez a történet? Van-e saját tere és ideje, vagy észrevétlen beletagolódik a semmitmondó mindennapiságba? Mert az nyilvánvaló, hogy éppen ott kezdődik, amikor megszólal, megszólít és megszólalásra késztet, de – milyen gyámoltalan ez a szó! Nem a tapasztalat erőtlensége miatt, hiszen a tapasztalat mindenkor készséges sejtelmeket támaszt, hanem a történet kiszámíthatatlansága miatt. Gyökerei nincsenek, melyek táplálnák, mélyforrásai, melyek éltetnék – nincs mire hivatkozni, ha elmesélni akarnám. Persze nem is mese, mely mindig is volt; ha kezdetét fölismerem tehát valahol, a végét is vállalnom kell. Kárpótol ezért a köztese, mögöttese? Ó, nyomorúság, mely a nagyszerűség sarkába harapsz odvas fogaiddal! Gyűlöllek. Boldog az az ember, aki benne él a történeteiben. S én, aki most írni kezdem, olyan rémmel nézek szembe, melyen nem enyhít ez a teremtésnek hitt veszteség. Egyre inkább megkísért az az érzés, hogy sohasem leszek boldog. Rettenetesen egyedül vagyok a történetemmel. Annyira, hogy szinte őszinte akarok lenni.

Pár napig nem történt semmi. Azazhogy minden énbennem történt. A szerelem hamar megteremti a saját feltételeit. Minden percben a Felügyelőre gondoltam, s ez egyre erősebben kimunkálta ezt a közeget. Hangulatok ébredtek bennem, rejtjelek üzentek nekem, létemnek ez a része önálló életre kélt. Aztán egy keddi napon fölhívtam. A szöveget többször átírtam, bővítettem, szűkítettem, és persze jól begyakoroltam – szellemes akartam lenni és rendkívül kulturált, mert minden ajtó megnyílik az ilyen ember előtt. Márpedig, amennyire lehet, tisztában voltam azzal, milyen kemény munka lesz a Felügyelőt meghódítani. Főleg úgy, hogy pár napig csak a rögzítőjével sikerült csak kapcsolatba lépnem. Már kívülről tudtam. A 3-713-792-es hívószámú telefon és fax üzenetrögzítője hallható, a szöveg végeztével, kérem, hagyjon üzenetet vagy kapcsolja be készülékét, Báthory Ervin. Végül a szerencse kedvezett nekem: a következő szerdán megláttam őt.

Erre a színházi előadásra Elina, az egyetlen barátnőm cipelt el engem. A darab valójában saját létrejöttének folyamatáról szólt, a színészek egyszerre játszották szerepüket és „önmagukat” a fűrészporral hintett színpadon, és egy életveszélyesnek tűnő háromszintes fémszerkezeten. A Felügyelőt az előadás utolsó képében vettem észre. Minden villany égett, a szereplők a fémszerkezet egy-egy sarkában állva több percig nézték egymást, majd tompán és litániaszerűen, egyre erősödő hangon ismételni kezdték – szeretlek –, végül őrületes kergetőzésbe csaptak, és teljes sötétség borult a színpadra és a nézőtérre egyaránt. Csak a fémszerkezet kínlódó, roskadozó hangját lehetett hallani. Majd, mikor kivilágosodott a tér, mindannyian ott álltak a helyükön immár minket nézve. És ekkor láttam meg őt. Néhány sorral előrébb ült. Tudtam, hogy ezt a lehetőséget nem szalaszthatom el, az előtérben meg kell szólítanom. De egyedül találom-e, vagy lesz mellette valaki? Ezt a két lehetőséget olyan rettenetesen nagy különbségnek éreztem, hogy egészen elgyengültem. Gépiesen vettem sorra a dolgokat. A hajam viszonylag tisztességes kontyban, a sminkem reggel óta kissé elmosódott, a ruhám, az ékszerek rendben, a szöveg készenlétben, és nagyon félek – vajon ennyi elég lesz? Aztán az események vittek magukkal. Odakint a szokásos előadás utáni tülekedésben rátaláltam, amint fehér gyapjúsálját tekerte nyaka köré az egyik tükör előtt. Egyedül. Nem volt idő sokáig gondolkodni, odaléptem.

– Jó estét kívánok. Beszélhetnék Önnel pár percet?

– Parancsoljon.

– Loránth Mariann vagyok, végzős pszichológushallgató, ott voltam a két héttel ezelőtti előadásán, és ennek hatására úgy döntöttem, hogy a következő félévi műhelymunkát kriminálpszichológiából végzem. Szeretném tehát megkérdezni, remélhetném-e azt, hogy Ön mellett töltsem a kéthónapos terepgyakorlati időmet. Tiszai professzortól megkaptam a telefonszámát, de eddig nem találtam otthon, ezért vagyok kénytelen most, e váratlan találkozás okán zavarni.

– Nézze. Nekem ma este, sőt éjjel még sok munkám van, úgyhogy állapodjunk meg egy időpontban, amikor meg tudjuk beszélni a lehetőségeket. A csütörtök milyen napja magának?

– Mármint a holnap?

– Nem, a következő hétre gondoltam.

– Ráérek.

– Öt óra?

– Tökéletes.

– Aznap délután be kell néznem az egyetemre. Van a közelben egy presszó, Kamilla a neve.

– Igen, ismerem.

– Találkozzunk tehát ott. Szabadna még egyszer a nevét?

 

Egy kis regény (?/3)

A lány barátnője mindig elszarja.

Fekszenek az ágyon, például, a fiúval, egy a fiú miatt gyorsan lezajlott (s a jelenből szemlélve szinte csak egy pillanat erejéig tartó) szeretkezés (inkább párosodás) után, késő délután, a lány szobájában, ahol a plafont csak a mindörökké láthatatlan szentlélek tartóztatja meg lágy kezeivel az össze (vagy le-) omlástól. Fönt hajszálrepedések és penészfoltok, mintha szándékoltan nonfiguratív pacák volnának. Most ez az ég fölöttük, vagy az óvó háló, a dunnyha, a meleg simogató anyai kéz. Paradox módon épp a szülőktől legtávolabbra repítő tevékenység után érzi magát az ember néha legközelebb a szülőkhöz (az anyaméhben pl., vagy az anyai ölelésben – mindegy is; közel az anyag s az eredet istennő-szubjektumához, a megszopogatható, megfacsarható megragadhatatlanhoz) – gondolja a lány barátnője, s pechjére, a gondolatát hangfolyamhoz kalapálja, mely folyamot nagy sóhajjal ereszti ki még nyálcsillámlású ajkai közül.

Mi van?!, kérdi a fiú, kinek testében még bőven eleven a pár perccel előbb robbant élvezet. (Azaz, már csak parázslik a robbanás után; narancssárga vérerek, ritmusát újra feltaláló szívverés.) – Na itt szarja el a lány barátnője; – Csak azt kérdeztem, gondolsz-e anyádra szeretkezés közben…- két oldalról, mint a jól megtömött kurva.

Mert egy, mi az, hogy szeretkezés?! Derogál. A fiú nagyonis poszt, mit kezdene egy ilyen romantikus kifejezéssel. Bölcsész egyébként, ha a lány jól emlékszik, esetleg valami szociológus. Vagy talán pszichológus? Ógus, mindegy: nem autószerelő. (Ha az lenne egyébiránt, akkor meg mi?!) És nem is filológus. – Pátosz tehát, hogy lehet ilyet mondani? (Volt olyan már, egy, akinek tetszett. Vagy nem derogált neki. Mindenesetre, nem izzadt le a szó hallatán, nem érzett felgyülemleni magában olyféle megzabolázhatatlan taszítást, amit a zsíros haj vagy a pattanás vagy az alig-mell láttán.) Pátosz, az istenbasszameg! Rá is gyújt. Meg a lány barátnője is. A nikotin plusz orgazmus, majdnem mint a kávé és a tej. (Már aki tejjel issza. Már aki rágyújt sz. után.)

Szóval szex vagy baszás.

Kettő: mi az, hogy anyádra?! – Magyarázatra sem érdemes.

Rágyújtanak, a füstöt fel a plafon felé, elkendőzni az anyai simogatást, ezt az anyaméhbe. A lány barátnője derűsen tekereg az ágyban, mit sem sejt még. Sejthetne már, hisz volt pár hasonló eset; de a remény ugye, utoljára. Eszébe jut egy hang:

Eszednél légy mán, mari! Hát miajóistent csinálsz te? Már megin kurvákocc? Inkább egyé, mer sovány vagy mint a fogyókúra.

Tekereg tovább, miért ne tekeredne; a kígyók is így csinálják a mesekönyvben, meg a kis férgek a gyerekek seggében meg a kutyáéban, ő miért ne csinálhatná.

Hagyd már abba, az istenbasszameg.

A cigaretta végét már egyedül szívja el, a második cigaretta végét, mert időközben, a felgyülemlett (fokozatosan emelt s púpozott, mint a homokvár) feszültség új cigarettákat lobbantott füstre, s a fiú, hát mondhatni, úgy otthagyta a lányt, azon spermaszagban, azon verejtékben, azon langyosságban – mint a frissen baszott lányokat, akik csak arra jók.

A lány barátnője egyébként nagyon vékony. Talán egészségtelenül az. Bár, egészség? – ebben a világban, főleg így a vége felé, az egyik legtaktikásabb fogalom, amit eddig emberi elme megteremtett. Viszonylagos, relatív; függőben van, mindentől. Civilizációs betegségek, mondják, meg a kultúra átka, meg az évezred átka, meg ilyenek. A lány barátnőjének egyébként semmi komoly baja nincsen.

Magának semmi komoly baja nincsen – mondta is a szürke bajszú, jóképű háziorvos, az ötvenes éveiben járó -, hacsak az nem, hogy túl sokat idegeskedik; meg kéne nyugodnia tán, többet aludni, nem agyonhajszolni magát: akkor megjön az étvágya.

A lány meg a lány barátnője talán ezen az egyetlen ponton érintkeznek (szellemileg) ti., hogy egyikük sem szeretett enni, mikor még kisebb volt.

S ott vannak azok a szörnyű nagymamák, akik, jó népszokás szerint, s azoknak a jó kis létfenntartó ösztönöknek hűen engedelmeskedve, csak tömik és tömik és tömik a karmaik közé került unokákat. Láccik, hogy városi vagy – köpik a szavakat a ráncok közül -, láccik, megláccik, hát ez a vézna kölök, hát nem lesz ebből semmi. Na jól felhízlallak én, ha akarod, ha nem – s a kislány (a lány barátnője) ettől rettegett, ettől a hízlalástól, mert tudta: még ha meg is jön itt az étvágya, a folyó mellett nem sokkal, ebben a kis kunyhóban, amiben a nagymamája meg a nagypapája töltötték az egész nyarat, ha visszakerül a városba, rögtön elmegy a kedve az evéstől. Teleszítta a tüdejét az erkélyen állva a lány a friss vidéki levegővel, a folyó szagával telített levegővel, az esti párával túltelített nehéz levegővel, és érezte, hogy ez valami nagyon egészséges, ez valami ősi és igaz, és ilyen körülmények között érdemes enni, zabálni, mint a disznóknak (amik egyébként nem voltak a kertben), vagy mint a libáknak (amiknek a tömését sem a lány, sem a lány barátnője nem látta soha.) A lány barátnője sokszor elképzelte, hogy egy tanyán lakik most épp, egy olyan tanyán, amiről sokszor ábrándozott – kacsák, lovak, frissen fejt langyos tej kora hajnalban, bodros felhők a végeláthatatlan rét fölött, ilyenek -, és abban a világban a nagymama kicsit megemberesedett, összeszedte magát, hogy jobban nézzen ki (pl. szépen meg volt mosva az ősz göndör haja), és kedvesebb is volt sokkal.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info