Hermelinda Forlan: Olvasás közben

Megharap a mottó, ahogy kinyitom a könyvet. Most már vérző

ujjakkal töröm magam előre, de közben rám tekeredik a Nagy Elmélet,

haragos, összetett mondatok nyálkás szövevénye. Háború van, érzem.

Egy eltévedt repülő bombákat szór a fejemre. Úgy lebegnek a víz színén

az idéző- és gondolatjelek, mint a fentről ledobott mentőkötelek. De ki az,

aki Tekintély nélkül háborúzni kezd? Egy büszke szkúner, egy aranybetűs,

megdöglött hajóroncs billeg a mélyben. Halak cikáznak, kattog az eső

fent, puffog a kartácstűz, a lélegzet megakad, és egy pillanatra még

Ave Maria, gratia plena! – a dagály is rémülten hátrahőköl.

 

Úgy érzem magam, mint a tenger, amit Xerxész végigkorbácsolt

rosszkedvében. De nem, százszor is nem! Egy régimódi hadvezér

nem restellte a valóságos tenger partjára vezényelni apró katonáit.

Ám ma arcátlan a harc, vagy arctalan. Tekintély harcol tekintéllyel.

Vassal, tűzzel, távirányítóval, (gondolat)jelekkel. Én nem várok tovább. 

Kinyitom az ablakot, és megengedem a szélnek, hogy áradjon:

tegye, amit tenne – nélkülem, szabadon. És ahogy magamra maradok,

a mély, hírvivők nélküli csendben elmélkedni kezd a hold.

 

 

Csák Erzsébet fordítása

 

Ön nyert 1 millió dollárt

Küldd át a szerelemet nekem is,

csatold a fájlt vagy a fogad között,

csak fájdalommentes legyen,

édesem az egekben, hogy bele ne haljak

hirtelen a vírusáradásban, nyertem

1 millió dollárt, azt írta az ENSZ

és mégis boldogtalan vagyok,

és szürke szívecskék vonulnak

el káprázó – igen, káprázó – szemeim előtt,

mindenféle író, költő, irodalmár,

kritikusok szomorú sora, zokogó tanárok,

1 millió dollár, anyám, ezt írta az ENSZ,

csak küldjem a kódokat, hogy utalhassák

a közép-afrikai ügynökségükön keresztül.

Küldd már, kérlek te is, azt a szerelmet,

csak nehogy beteljen a postaládám,

mert egy kicsit amúgy is tele van, sok,

nagyon sok az én nyereményem.

 

Rév Fülöp (részlet)

Harmadik fejezet

amelyben Ádánd megkezdi Fülöp oktatását, és társaságuk is lesz

 

 

A fenyőmag finom volt, csak kissé nehézkesen lehetett hozzájutni a tobozokból, így Fülöp előbb unt rá a vacsorájára, mint hogy jóllakott volna. Bosszúsan hajította tobozát a bozótba, és azon kezdett gondolkodni, hogy vajon hol fognak nyugovóra térni. Ádándra sandított, hogy vajon ő miképpen képzeli az éjszakázást, de a lovag, páncélját le sem véve hevert egy nagy fenyő tövében, és szemét az első felragyogó csillagokra vetve rágta a fenyőmagot. Fülöp rájött, hogy útitársa nem feltétlen híve a puha dunyháknak, s gyorsan kikövetkeztette, hogy ha bármilyen vackot akar készíteni magának ágy gyanánt, abban csak magára számíthat. Sóvárogva nézte a pokrócot Ádánd lova hátán.

– Ha leszerszámoztad a lovat, fekhetsz a pokrócra – mondta Ádánd, mintha csak belelátott volna Fülöp fejébe. – Nekem elég a nyereg a fejem alá.

Fülöp leszedegette a szerszámokat a lóról, és bár most csinálta először életében, s ezért sokat ügyetlenkedett, a békés jószág nyugodtan tűrte a bajmolódást. Végül hozzájutott a takaróhoz, és kis kuckót szerkesztett belőle a fenyő gyökerei közt. Nem volt az igazi ágy, az otthonihoz még csak nem is hasonlított, de a hosszú nap fáradalmai annyira elgyötörték, hogy mennyei gyönyörnek érezte, amikor végre lefekhetett, s mivel a takaró őrizte még a ló testének melegét, Fülöp igazán meg volt elégedve a helyzetével.

– Mindig a szabad ég alatt fogunk aludni? – kérdezte, mikor elhelyezkedett a derékaljon.

– Hát, nem feltétlenül. Előfordulhat, hogy valaki befogad majd éjszakára – felelt Ádánd, de nem volt valami meggyőző a hangja. – Az úton sok várkastély mellett fogunk elhaladni, s ahány várkastély, annyi lehetőség.

– Aha – mondta Fülöp megadóan. Gondolatban beletörődött már a nomád életbe, és igazából nem is bánta a kalandot.

– Duguljatok már el ott lenn – hallatszott ekkor a fejük fölül – itt aludni szeretnének! – Cseppet sem volt barátságos hang, viszont vékonyan sípolt és elhalón, mint az aggastyánoké.

Ádánd felpattant fektéből, kardot rántott, és erélyesen felkiáltott:

– Ki vagy te, hé! – nem jutott eszébe ennél fogósabb kérdés. – És hol?

Fülöp is riadtan kutatta a fekete lombokat tekintetével. Aztán meglátták, hogy az ő fenyőfájuk törzsén egy apró emberke kapaszkodik lefelé. Nem volt nagyobb egy egérnél, de formáját tekintve teljesen emberszerűnek látszott, valami manó lehetett.

– Ez egy manó – suttogta Fülöp Ádándnak.

– Manó ám a szepezdi pék, de nem én! – zsörtölődött az apró fenyőlakó. – Én hús-vér fajsz vagyok, a fajszok legősibb és leghősibb nemzetségéből! Manók csak a mesében léteznek. Még hogy manó! – így puffogott és duzzogott sipákoló hangján. – Ha már aludni nem hagyjátok a népeket, legalább ne sértegessetek!

– Sokan vagytok ott fenn? – kérdezte Ádánd elkerekedett szemmel, mert nem tudta hirtelen hova tenni a méltatlankodó modort.

– Magam vagyok! – vetette fel büszkén fejét a fa lakója. – Egy fajsz sosem jár csapatban! Minek nézel engem? Tán valami seregélynek?

– Csak azért kérdem, mert azt mondtad: „itt aludni szeretnének”…

– Már az elegáns megfogalmazás is bűn? Honnan kerültetek ti ide, hogy még a rendes beszédet sem értitek? Kik vagytok ti egyáltalán?

– Én Ádánd lovag vagyok, ez pedig a fegyverhordozóm, Fülöp, a Vörös lovag legyőzője.

Fülöpöt meglepte ez a bemutatás, nem gondolta, hogy valaha is mint valakinek a legyőzőjét mutatják őt be. Azt persze tudta szíve mélyén, hogy a Vörös lovagot a vakszerencse győzte le, de ez a cím még az apró lény megjelenése feletti bénító csodálat hatása ellenére is jól esett neki.

– Te vagy Ádánd? A híres-nevezetes Ádánd lovag? – A kis pukkancs arca hirtelen elvesztette minden mogorvaságát. – Maga a nagy Ádánd lovag? Az aranyszájú bajnok? – lelkesedett az apró fajsz, és bár Fülöp vitézségét teljesen szó nélkül hagyta, zsörtölődő kedve végleg szertefoszlott – Bocsásd meg egy vén tökkelütött zsémbelését! Nem tudhattam, hogy pont a nagy Ádánd vetődött az én fám alá.

– Aranyszájú? – kérdezte Fülöp, aki egyik ámulatból a másikba zuhant. Már akkor tátva maradt a szája, amikor a töpörödött emberkét megpillantotta, de aztán hirtelen hangulatváltozása láttán egyenesen leesett az álla.

Leánybúcsú (37/7) – Bernáth Antal dicsérete

Sok boldog, áhítatos órát töltöttem én soha fel nem fedezett, remek életműveddel, amíg a szerelmem otthonának rejtekeit járta be felajzott képzeletem, kedves, örökkön áldott Bernáth Antal! Igen, a sors úgy hozta, hogy a rólad elnevezett utcában lakott, s így lettél te is életem középpontjává – hányszor, hányszor hanyatlott oda lázas homlokom könyveid hűvös lapjaihoz, hányszor enyhítették ízes mondataid, jóravaló stílusod lelkem egyre nehezülő terhét! És nehogy azt hidd, hogy huszadrangú könyvtárakból kölcsönöztelek ki (bár, ahány könyvtárban csak jártam, tisztogattam, simogattam könyveidet)! Jártam utánad, kutattalak, kerestelek, egyszer még Szegedre is leutaztam, hogy megszerezzem egy ritka példányodat, amit egyenest az ágyamba vittem, ott olvastam, ott öleltem! Szép könyv, igazán, át- meg átjárja még ugyan a fiatal intellektus természetes önélvezete, a korrekt és ihletett tudás egyelőre kiegyensúlyozatlan vonzereje, de így szép, így igaz, így ragadt magával újra és újra. Százszor, ezerszer ittam én magamba szavaidat, kívülről tudtam, imaként suttogtam, vágyó könnyeimmel vegyítettem őket! Hogy szerettem hivalkodás nélkül följegyzett történeteidet, bátor, figyelmes utazóm! Milyen fogékony, mélyérzésű elmét ismertem meg általad! Tényszerű voltál mindig, a tudomány elkötelezettje, de a poézis hívott magához minduntalan, én tudom. Nekem te költő maradsz mindörökre, született lírai alkat, szellemes, rejtőzködő poéta – előttem nem maradtál rejtve. Bernáth Antal, ismertelek. Ismertem a szavaidat. Nagyon szerettem őket. De akkor este a legjobban, s nem szerettem senkit így a halottak közül – mikor a Felügyelő meghívott magához. Ez nem presszómunka – mondta, s földiktálta ezerszer áldott nevedet! Először el sem hittem. Ott leszek, ott leszek hát nála, amiről eddig csak álmodhattam, olyan intenzitással, mely csak a beteljesületlen álmokat illeti meg! Bevallom, még sírtam is. Sírtam, mert azt hittem, innentől kezdve már biztosan nem lehet véletlen, ami velem történik, azt hittem, most már valóban utat találtam oda, ahová az elmúlt hetek minden perce vonzott. Hogy beleszokik az ember a szerelembe! Mert a minden perc nem a kitöltetlen idő tartalmát jelenti, nem az ébredés körüli eszmélkedést, sem az elalvás előtti merengést, nem a felívelő időt, a váratlan hálaadást és a csak káromkodással elüthető időt, hanem a minden percet, a jelenvaló idő egészét, teljes és olykor nem is érzékelhető kitöltöttségét – itt nem lehet lazsálni, elkalandozni, pihenőidőt kérni, üresjáratokat fúrni, az órát kétpercenként későbbre állítni, alkudozni, hogy ne kezdődjék még az idő, vagy hogy ne végződjék, mert itt egy idő van, és az mind az övé.

A készülődés ünnepi volt. Még a templomba is elmentem. Néri Szent Fülöp szobra előtt majd’ egy órát imádkoztam, s csekélyke pénzemből tetemes összeget áldoztam. Amióta szerelmes voltam a Felügyelőbe, először éreztem, hogy nem érdemeltem ekkora kegyet. Nála lenni! A székében ülni, a csészéjéből inni, az asztalára tenni a kezem, a szőnyegére lépni, a legbensőbb tárgyi világát látni, ellesni egy-egy morzsányi rendetlenséget, egy-egy véletlen kitárulkozást, félig nyitvahagyott fiókot! Minden gondolatra forró hála öntötte el a szívemet. És persze – rettegtem. Biztosan éreztem, hogy összeesem az ajtajában. Annyira biztosan éreztem, hogy szinte nem is tiltakoztam e lehetőség ellen. Azért a szöveget előre megírtam – pedig sohasem csináltam még ilyet. Mindig is bíztam a nyelvben, és abban is, hogy intellektusom sohasem hagy cserben: ösztönösen véd és összefog engem. De azért megírtam. Megírtam és megtanultam. Szeretném rituálisan tudatni Önnel, hogy mélységesen megtisztel és meghat engem azzal, hogy a dolgozószobájában fogad, és mivel ennek a rendkívül telített lélekállapotnak a jeleit úgysem rejthetem el Ön elől – nem is akarom –, éppen a szóvá való megformálásának erejétől remélem, hogy az izgatottságom valamelyest alábbhagy. Ezt mondtam neki, amikor átléptem lakásának küszöbét. Szegény szerelmem. Mert erre természetesen semmit nem tudott felelni. Kezdettől fogva és mindvégig úgy beszéltem vele, mintha egy regényből olvasnám. Ő nem lehetett erre fölkészülve. Mert, igen, én már akkor is írtam ezt a regényt. Regényt írtam, anélkül, hogy tudtam volna róla. Szerelmesregényt. Istenem, mennyire szerelmes voltam! Milyen áradón, álnokság nélkül voltam szerelmes! Hányszor, hányszor képzeltem el, milyen lesz, ha nála leszek – és soha nem hittem, hogy ez valóban megtörténhetik –, és mégis! Igen, zavartalanul boldog voltam azokban a napokban, és akárhányszor merültem alá ebbe a boldogságba, ha fölemeltem a fejem, hogy újra szétnézzek a felszínén, mindig ugyanazt a boldogságot találtam. Szerelmem! Olvasod te ezeket a sorokat valaha? Megtudod valaha, hogy mennyi boldogságot adtál nekem? Minden fájdalmat elfeledek, ha ezekre a napokra gondolok. Háromkor várom a dolgozószobámban – gyönyörű mondat volt ez akkor nekem.

Miután az előbbiekben ismertetett köszöntő szöveggel belekezdtem regényem újabb fejezetébe, valamint sikerült megúsznom az ájulást (öt Unicum), leültetett a dolgozószobában, s kiment kávét készíteni. Ültem a fotelban, és mondogattam magamban: ez nem lehet igaz, ez nem lehet igaz. Fullasztóan meleg volt a szobában, meghatódtam: bizonnyal miattam kapcsolta föl ennyire a fűtést. Kávéztunk, és beszélgetni kezdtünk. Mindenről beszélgettünk, nemcsak a szakmáról. Vajon rájött-e már akkor, hogy a szakma csak ürügy? Nem tudom, de úgy éreztem, nyitott felém. Szívesen mesélt az életéről, s én szívesen hallgattam. Néha olyan történeteket is elmondott, melyeket csak régi ismerősöknek szokás. Ezt furcsálltam; nemcsak azért, mert éppúgy lehet a közömbösség, mint a bizalom jele, hanem azért is, mert ilyenkor olyan embernek tűnt nekem, aki nem reflektál kellőképpen önmagára. Mert az, hogy szerelmes voltam, nem jelentette azt, hogy nélkülöztem irányában a kritikát. Sőt. Én egészen pontosan láttam a hibáit is, láttam, mikor téved, miben túloz, és azt is, miért teszi. Lehet, hogy a szerelem vakká teszi az embert, egyszersmind azonban éleslátóvá is: tárgyilagos jellemrajzot készítettem, és mindenben megbocsátottam neki.

 

A fordítás fátylairól

1. Pierre Menard, a Don Quijote fordítója

 

Borges novelláiban gyakran találkozunk a könyv, a könyvtár, a jelek értelmezésének motívumaival. A posztmodern irodalomelméletek képviselői sokszor utalnak ezekre a szövegekre, mivel a labirintusszerűen szerteágazó kulturális nyomhagyások megjelenítése éppen olyan hangsúlyos bennük, mint az írás és olvasás folyamataira való reflexió. Ez a két értelmező tevékenység játékos, dinamikus és dialogikus viszonyban áll egymással és a szubjektummal a Pierre Menard, a Don Quijote szerzője című novellában, és a szöveg legtöbb értelmezésének súlypontjait éppen az írás és olvasás változó módjai és szerepei jelentik.

 

A novella azonban a fordítás szempontjából is megközelíthető, hiszen cselekménye egy fordítást tematizál: a főhős célja, hogy „idegen nyelven megismételjen egy korábbról létező könyvet” 1  . Pierre Menard nem lemásolni, nem aktualizálni vagy parafrazálni akarja a regényt; túl egyszerű megoldásnak találja, hogy azonosuljon Cervantesszel: „Valamiképpen Cervantesnek lenni és eljutni Don Quijotéhoz, ezt kevésbé vesződségesnek – tehát kevésbé érdekesnek – vélte, mint megmaradni Pierre Menard-nak, és így jutni el Don Quijotehoz, Pierre Menard tapasztalatai révén.” 2  Azt akarja tehát, hogy fenntartsa és tudatosítsa saját különbözőségét, idegenségét Cervantestől, korától, nyelvétől és kultúrájától, és mégis nagyon közel kerüljön hozzá. A fordítás fogalmát tehát az azonosság és idegenség feszültségében határozhatjuk meg: ez a tevékenység egyrészt saját utunk keresése az idegen felé, másságunk tudatában a mással való azonosulás megtalálásáig (Pierre Menardként megírni a regényt), másrészt viszont a saját világ újszerű szemlélése a külső, idegen perspektívába helyezkedéssel (a szöveg megismétlése idegen nyelven). Sőt ilyen módon a fordítás nem csak annak a kultúrának adhat új képet a szövegről, amelybe átültetik, hanem a forrásnyelv közösségének is. A fordításnak ezt a sajátos perspektívaváltását fogalmazza meg Gayatri Spivak The Politics of Translation című szövegében: „A fordítást annak számára próbáljuk meg hozzáférhetővé tenni, aki az eredetit írta. 3

 

A másság és az azonosulás vágya közötti feszültség központi problémája Rosemary Arrojo elemzésének  erről a novelláról.  4 A szerző párhuzamot von Pierre Menard és Cervantes, valamint Borges és – az általa fordított – Walt Whitman viszonya között, s mindkettőben ellentmondásosságot fedez fel; állítása szerint mindkét kapcsolatra a Lacan-féle átvitel („transference”) érvényes, amely magában egyesíti a csodálatot és az agressziót. Arrojo szerint a Whitmanért rajongó Borges számára a fordítás révén lehetővé vált eltávolodni saját magától, és a saját nyelvén az idegen útját járva elmondani, amit a saját nevében nem tudott. Ennek tükörképeként Menard Cervantes nyelvén, de a saját útján jut el a kifejezésig. Ezek a viszonyulások eksztatikusnak is nevezhetőek, a szó eredeti értelmében, hiszen a szerzők (fordítók) önmagukból kilépve, egyfajta elragadtatásban, eltávolodásban részesülnek egy nagyon intenzív tapasztalatban. Gayatri Spivak említett tanulmányában rámutat arra, hogy a fordítónak lehetősége nyílik a másik, az idegen nyomain („trace of the other”) áthatolni, határain átlépni („transgress”) és így a sajáthoz a legközelebb jutni.  5  Az út vagy a nyelv idegensége nem falként, hanem kapuként működik. Ahogyan ez eksztázis, úgy „revelációt jelent összevetni Menard Don Quijotéját a Cervantesével” 6 . A fordítás mint az ismert, a saját új világba helyezése, vagy az idegen átültetése az ismert kontextusba: felfedés, felfedezés.

 

Borges elméleti szinten is foglalkozott a fordítás kérdésével: egyik tanulmányában például a különböző, egymástól idegen világok találkozását, egymásba vetülését vizsgálta az Ezeregyéjszaka fordításainak összevetésével. 7  Whitman Fűszálak (Leaves of Grass / Hojas de hiebra) című kötetének spanyol kiadásához írt előszavában, saját fordítás-tapasztalataira reflektálva, Borges kihangsúlyozza az idegennel való eksztatikus, önmagából kilépő azonosulás problémáját: „Whitman azonos az 1819 és 1892 között élt egyszerű emberrel, és azzal, aki szeretett volna lenni, de nem lett, továbbá mindannyiunkkal, mindenkivel, aki valaha is létezni fog a földön.” 8  Ennek a költőnek a hangja Borges szerint át tud törni a szövegen, kihallatszik a fordítás tökéletlenségei közül is. A fordító annyira általánosnak érzékeli ezt a jelenséget, hogy Whistler az „Art happens”, az esztétikai jelenség megmagyarázhatatlan voltát kifejező mondatával hozza összefüggésbe, ami egyúttal bizonyos értelemben transzcendens eredetű is: arra a sugalmazásra utal, amit a görögök számára a múzsa, a zsidó kultúrában a szellem jelentett. A szerzőség kérdése Borges novellájában „érinthetetlen, talán metafizikai identitással” („some intangible, perhaps metaphysical identity” 9)  függ össze: a történet arra irányítja a figyelmet, hogy egy szöveg nem feltétlenül szerzőjéhez kötötten, egyértelműen hozzárendelhetően és tőle függően jut el hozzánk. A szerzők hangjainak elmosódása a szavakat sugalmazottnak mutatja.

 

A fordítás szoros kapcsolatban áll az értelmezés és az intertextualitás alakzataival. A szövegek mindig más szövegek és kultúrák hálójába vannak beleszőve, beleágyazva, és az egyes szerzők hangja a többiek visszhangjaként hallható. A szólamok, a hangok összemosódnak, egymásra íródnak, és azt, hogy valójában ki beszél, sok szövet ránca és egymásra hajtása takarja el. Ez a jelenség így is értelmezhető: „attól fogva, hogy már nem tudjuk, ki beszél és ki ír, a szöveg apokaliptikussá válik.” 10  Az apokalüptó szó eredeti jelentése: „felfedem, leleplezem, feltárom” , ami ezek szerint éppen az eltakarás útján valósulhatna meg. Derrida idézett szövege szerint az apokaliptikus hangvételhez  hozzátartozik a misztifikáció, ami éppen a leleplezés ellentétét, az elfátyolozást szolgálja. Az apokaliptikus folyamatban tehát érzékelhető egy visszahajlás (pli): „ami most a demisztifikálás vágyát sugallhatja az apokaliptikus hangnemmel szemben […], mindaz már az apokalipszis útvonalán, mondhatnám, az apokaliptikus transzferen belül van”. 11 Elfátyolozás és leleplezés, ködösítés és közvetlen megismerésre törekvés egymást cseréli fel és  egymásba változik át. Folytonos feszültség tartja fenn ezt a mozgást, ami így nem közvetlen feltárulás, de nem is teljes eltakarás, hanem a fátyol áttetszővé tétele.

 

A fordítás mint az idegennel való találkozás, a távoli közeledése egy klasszikus hermeneutikai probléma, ezért „párbeszédszerű s a szembenállás is a lényegéhez tartozik” 12. Nem egyensúlyi, harmonikus állapotról van tehát szó, sokkal inkább olyan helyzetről, amelynek a csodálat, a rajongás mellett az agresszivitás is része: a kódok „feltörése”, a „támadás”, ami a megértés és értelmezés, a jelentések „foglyul ejtése” mind jelen vannak. A vágyott idegenség ostromlásának nyomain a szöveg „szinte anyagában vékonyodik, megritkult rostjai akadálytalanul átengedik a fényt” 13.  A fordító szerepe nem más, mint lehetővé tenni ezt az átengedést, például úgy, ahogyan Barthes írja Mallarméról, aki a nyelvet engedte magán keresztül cselekedni. 14  Ilyen módon átalakul a feltárás és eltakarás ötvöződésében az elválasztó idegenség közelséggé, átjáróvá, ahogyan az átlátszó ablak is egyszerre határol és átenged.

 

Lábjegyzet:

  1. Borges, Jorge Luis: Pierre Menard, a Don Quijote szerzője. Ford. Jánosházy György. In: Uő: A titokban végbement csoda. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978. 45.
  2. Borges, Jorge Luis: i.m. 1978, 42.
  3. Spivak, Gayatri Chakravorty: The Politics of Translation. In: Uő: Outside in the Teaching Machine. Routledge Classics, London, 1993. 190.
  4. Arrojo, Rosemary: Translation, Transference, and the Attraction to Otherness – Borges, Menard, Whitman. In: Forum Translationswissenschaft, Band 10. Peter Lang internationaler Verlag der Wissenschaften, Frankfurt am Main, 2008. 1-32.
  5. Spivak, Gayatri Chakravorty: i.m. 180.
  6. Borges, Jorge Luis: i.m. 1978, 44.
  7. Borges, Jorge Luis: The translators of The Thousand and One Nights. Ford. Esther Allen. In: Lawrence Venuti (szerk.): The Translation Studies Reader. Routledge, New York, 2000. 34-48.
  8. Borges, Jorge Luis: Előszó Walt Whitman Fűszálak című kötetéhez. In: Uő: Az ős kastély. Esszék. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2009. 49-55.
  9. Moores, Brandon: Whose Words?: Text and Authorship in Pierre Menard, Autor del Quijote. In: Pivot: A Journal of Interdisciplinary Studies and Thought, York University, 2011/1. 110.
  10. Derrida, Jaques: A filozófiában újabban meghonosodott apokaliptikus hangnemről. In: Jacques Derrida – Immmanuel Kant: Minden dolgok vége. Budapest, Századvég Kiadó, 1993. 79.
  11. Derrida, Jaques: i.m. 1993, 80.
  12. Szegedy-Maszák Mihály: Fordítás és kánon. In: Uő: Megértés, fordítás, kánon. Kalligram, Pozsony, 2008. 232.
  13. Steiner, George: The hermeneutic motion. In: Lawrence Venuti (szerk.): The Translation Studies Reader. Routledge, New York, 2000. 187.
  14. Barthes, Roland: A szerző halála. Ford. Babarczy Eszter. In: Uő: A szöveg öröme. Osiris, Budapest, 1996. 51.

A királyné kertje (Patrick de Mela: Fordított III.)

A szél gyökere a tenger.

         Hát ezért szerette a királyné annyira a vizet, ami elválasztotta (most már úgy tűnik már, mindörökre) a szülőföldjétől. A távolság, a rettenetes távolság megvédte attól, hogy a régi barátai megpillanthassák.

        Jól van ez így. A szél olyan, mint egy vak futár: átadja az üzeneteket, és már fordul is vissza. Őt, Urraca királynét egyetlen rokona sem szégyenítheti meg azzal, hogy megpillantja. Hogy végigméri a kiszikkadt testét, az arcát, a vállát, a derekát.

        De itt van a kert, az ő kertje! Régebben hogy hihette volna, hogy a titokzatosan meghaló és újjászülető, fátyolszerűen egymásba hajló növények sokaságát is a tenger lélegezteti! A tenger – mi más! Hiszen a sziget terméketlen volt, szikkadt, kimerült. Hiába becézgette, hiába csíráztatta a virágmagvakat nedves rongyok között, az életerő egy-két hónap alatt kimerült bennük. Mikor serdülő lányként megérkezett a szigetre, megtapasztalta, hogy semmiféle növényt, de még egy rekettyebokrot sem sikerül meggyökereztetnie. És a virágok! Mintha mind tetszhalottak lennének! Egy-két hónapig viaskodtak a halállal, aztán a leveleik is kifakultak az északi szélben.

      És sehol sem látott méheket. Ez volt ezen a szigeten a legkülönösebb.

       Mintha csak a szél kényére-kedvére volnának bízva a virágmagvak! Ez csak megerősítette a királyné félelmét: a szigetet azoknak a hajósoknak az álmai éltetik, akik megpillantják a nyílt tengerről, de nem mernek a partjain kikötni. Hiszen ki ne tudná?… maradni lehet, de elmenni sohasem… több, mint harminc esztendeje, hogy senki sem hajózhatott el innen. Ennek ellenére megérezte a szélből a hajósok vágyakozását.

       A szél gyökere a tenger. Ki tudja, hány mérföldet tettek meg a magvacskák a szélben, mielőtt megérkeztek az ő csontos szigetére? Ezek a rózsaszín, sárga, fehér, zöld, vagy éppen szemmel alig látható magvak? Az első tavasszal kikapargatta a sziklák repedéseiből, aztán összezárt tenyerében átvitte őket a kertjébe. Néhány hónap, és ezekből a kis magvacskákból soha nem látott szirmok, áttetsző hártyácskák, piros vagy fehér szemű bogyók, csontokhoz hasonló ágak sarjadtak. A kert végében megrázta levélkéit egy bokor – és láss csodát, almafa lett belőle! Mikor agusztus végén beérett a ribiszke, olyanok voltak a gyümölcsei, mint a vércseppek.

        Egy szigeten, ahol szinte semmi sem terem meg.

       A szél gyökere a tenger. Ahogy a szenvedélyé is, gondolta a királyné. Ha nem lesz kire várnom, elcsitul bennem a betegség is.

       Korábban senki sem látott itt efféle csodát. Hiszen Bandemag király szigetén csak rozs, szúrós tövis és állatoknak való fű termett. Mire eljött a tavasz, már az életerős férfiak is támolyogtak az éhségtől. Hiszen egész télen csak rossz kenyeret és faggyas birkahúst ettek, és abból sem eleget, sohasem eleget. Életerős férfiak! – ugyan már! Az életerős férfiak ott éltek az ő szülőföldjén: telente jól belaktak hússal, elandalodtak a régi, nagy királyok hőstetteitől, aztán tavaszonként elindultak új asszonyokért a szigetekre. Mert erős a vágy, és szűk a tenger. Elfér egyetlen pohárban vagy egyetlen cseppben…

       Urraca királyné már nem is emlékezett, hogy ő miféle alku révén került erre a szigetre. Az életerős férfiak  nem tárgyalnak asszonyokkal, legfőképpen nem fiatal lányokkal – ugyan ki tárgyalna a széllel, még ha ezen az élete is múlna…? Ő volt a legkisebb, a legjelentéktelenebb, a legcsenevészebb lány a családban. És mikor már nem volt szükség rá a konyhában, vagy a nővérei esküvőjénél, akkor becsomagolták a ruháit, és megmagyarázták neki, hogy egy távoli szigetre viszik. Olyan távoli szigetre – mondták –, ahol az álmok is elfáradnak, és ha onnan egyszer visszatérne, ki tudja, hogy egyáltalán megismernék-e…? De akkoriban még jöttek-mentek a hajók tengeren, és a történet a kopár kis szigetről, ahonnan nem térhet vissza senki, dajkamesének tűnt.

       Palotám lesz! Sok-sok gyerekem! És egész nap csak rózsát nevelek

      Ámde nem kapott sok hozományt. A szülei összedobálták egy ládába, amire a nővéreinek már nem volt szüksége, gyorsan megáldották, aztán kikísérték egy kopott, gyanúsan jelentéktelen kis hajóhoz. Úgy sírt az eső, mintha nem is tudná abbahagyni… És a kelengyeládát is rosszul bélelték ki, mire partra szállt az „új országban”, a kopár szigetecskén, a hímzett hálóingei, az arannyal átszőtt ruhái mind megpenészesedtek. Egy foltos, rossz  köpenyben dideregte végig a saját esküvőjét.

       De az álmok nem fáradnak el! És a gyűrűsujján még ott volt a kék vágás, a dinasztia jele. És nem is volt mindvégig egyedül, ahogy teltek az évek, egyre szebb, egyre tündöklőbb lett a kertje. A virágmagvak onnan jöttek, a saját világából, és a királyné nem tett mást, mint dédelgette ezeket a sziklahasadékokban megbúvó emlékeket. És ha rázúdult a délnyugati szél, már a reszketéséből kiolvasta, mit üzennek a nővérei. A szelek a barátai voltak, a szolgái, és még arra is megkérhette őket, hogy cseresznyemagokat hozzanak, vagy üzeneteket vigyenek.

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info