A Kondor Béla-szerkezetek felett

 angyal lebeg.

Az ősgépek, szöcskeóriások

gőzmozdony-szörnyetegek között az ember

filtrált lényege megtört, akár a kereszt.

És utak lebegtek láthatatlan rendezetlenségben

mintha tudná az ember: honnan hová?…

A semmibe így szakadt ki a tér

mint vászon a kereten.

Egy hasítás – akár Munch sikolya.

S a vászon végtelen hómezeje megtörik.

Geometriai  éle sötét távlatokat mutat.

A háttérből az ismeretlent.

Mögöttünk nem lehet, előttünk van, a vászon mögött.

Színpad. Játszótér. Ismeretlenek.

 

Csetneki angyalai: szkafanderek

leányarcba göngyölve, szétkent, eltorzult asszonyarcba rejtve

módosulásokba fogalmazva

ahogy a tudatalatti bűnszövetkezik

az angyali ellen.

Miként a kezdetek múltán a következők.

Jönnek, mosódnak, torzulnak arcok, fejek

a test talán nincs, talán múmiapólya fedi

nem űrruha

s talán nem a végtelen a mély körülötte

hanem a mélység maga.

Kezdetben vala…

Kezdetben vala a tökéletes

majd jöttek sorscsavarások, egyebek

s egy névtelen kínpad ágymelegében

szerelembe takart gyerekek.

Kezdetben vala a tökéletes.

Azóta messzire húznak rakétaszárnyú bordaívek

s a gerinc, akár propellerek felfűzött lánca

forog, elfordul, sajogna is, ha lehet.

Sámántánc ez egyazon tűz körül

melynek lelke ugyanaz

s a férfi, Ádám örök képletével  – rettegi

amit szeret.

Kezdetben vala a tökéletes.